SIMOR ANDRÁS

Látomás a forradalomról

1.
A középkorú
de vénnek nevezett
a torzonborz szakállú
ücsörög a föld alatt
ha megtalálják
kivégzik
a ház elõtt
kiabál Teréz
a viselõs
"Vigyázz! Vigyázz!"

2.
Szalad
a puli pillanat
fogy az idõ
mint
a mécses
ritkán lobban
fény
a veremben

3.
De õ
a Bastille-t látja
a quillotine-t
a francia népet
meg a húshagyókedd
napját követõ napok utáni napot
mikor valami ifjú
Petõfi nevezetû
a börtönajtót
mi mögött
kushadt
kinyittatta

4.
"A zsarnokságnak
véget vetü
nk
ez órában
ragadjon
mindenki fegyvert
dorong
csákány
fokos
balta
szekerce
s más efféle
csak
elég nehéz legyen
olyan nyéllel
mi
a szuronyos puskánál
valamivel hosszabb"

5.
Odakint
spicli
osztrák katona
kivégzés
cella
cenzúra megint
de
a föld alatt
a torzonborz
a vénnek nevezett
tudja
Európa
nem csendes
hallja
a kürtszót
1868
avagy
1968
potomság
egyetlen század

6.
Hallja kend
Európa csendes
elzúgtak
forradalmai
kushadunk
életünk
bezárt
börtönkapuja mögött
a húshagyókedd
napját követõ napok utáni nap
kokárdás
talmi ünnep

7.
Rám mered
a vén
"kezdhetni forradalmat
a legkedvezõtlenebb
a legnyomasztóbb
helyzetben is"
lobban a mécses
a remény lángja
föld alatt
veremben
idáig
világít

GÖRBE TÜKÖR

PAÁL TAMÁS

Megy a gõzös, megy a gõzös, avagy:
Itt már csak a csoda(doktor) segíthet

Január elején történt a karcsúsítás. Amikorra még maradt a Mikulás szakállából annyi hó, amennyi miatt a mozdony nyílt pályán veszteglésre kényszerült. Az én Danim szegény feje ezalatt bekaphatta a hatóvizet. Legalább addig se evett, dagadozott, mint a kisgömböc. Az én életem mégis holtvágányra került miatta…
    Szentestére a kanizsai gõzös az ebédlõben már 12 kört rendben megtett. Igaz, nekem ezért tizenkétszer több ideig kellett várnom a megváltásra. Hogy a Danim a végállomásnál eldobja a masiniszta kabátját, és - szembe babám, ha szeretsz! Mert addig hátulról a derekát átfogva csak zakatoltam és tutuúúztam, mert a kocsi mellett a kerék és a kürt is én voltam! Ha lassúnak találtam az idõmúlását a szeretkezésig, és taszítottam egyet rajta, visszakézbõl állított rá a megfelelõ sebességre. Ment minden Karácsonyig, mint a karikacsapás, kisebb, könnyen helyreállítható döccenõkkel.
    Az ünnep reggelén már láttam, nagy a baj. Ahogy indultunk Kanizsára, súrlódás nélkül, rám kiáltott: "A szemed a pályán, az eszed a helyén legyen!" Mi az, megbuggyant talán? Hogy lehetne a kocsinak esze? Nem is szabad hogy legyen neki, mert még esetleg kitolatna a mozdony mögül. Vagy kilökné az útjából valamerre. Balsejtelmem nõttön-nõtt. Az elsõ kör után Danim érthetetlen módon vörösbort vételezett szilvórium helyett. Ráadásul mindjárt két decit. Az ötödik után, amikor már türelmetlenkedni szoktam, a literes üveg kiürült az utolsó csöppig. A felhalmozódott fáradt gõzt pedig kiengedte a padlóra. Hiába ugrottam oda a törlõronggyal elé, belém se rúgott, a hajamnál fogva se bírt jobb belátásra. Csak torz vigyorral ült félfenékkel a hokedlin, vakvágányra kerülve. A szeme (hol az egyik, hol a másik) meg le-lelappadt a kiselejtezett mozdonyvezetõjének. Tegnap se pénz, se ajándék, de legalább szex, ha kisebb döccenõkkel is. De ma mi lesz? Lehet-e azon csodálkozni, hogy rácéloztam a szódásüveggel? És csak spricceltem, spricceltem, amíg jött belõle. Bár ne tettem volna, ha százsorosan is megérdemelte a puhány disznaja!
    Mert mit tett az agyalágyult? Imbolyogva feltornázta magát és tisztelgett nekem: "Köszönöm, fõnök! Köszönöm!" Azt hitte a tohonya állatja, hogy visszahívták dolgozni? Vagy talán most tûzik majd a mellére a kitüntetést, azért, hogy a jogtalan elbocsátás után is vitte a mozdonyt? Igaz, csak az ebédlõben?! Dühömben elkezdtem fütyölni a Rákóczi-induló-t. Amit akkor fütyöltem el neki mindig, ha szeretkezés közben kiesett a ritmusból. De hogy erre beindul, ki gondolhatta? Rövid egyensúlyozás után, sajnos, mégis elõre indult el, nem lefelé, a hokedlire. A mellemre dõlt a nyomorultja! Jöhetett az ünnepek elmúltával a kobaldágyú meg miegymás…
    Most azután ott szoronghatok minden politikai nagygyûlésen, vörösre tapsolom a tenyeremet, mert rajtam már csak a csoda(doktor) segíthet. Gyûjtöm a pénzt, koldulok-koplalok, hogy eljussak a Fülöp-szigetekre! Ha összetarhálnám az útiköltséget legalább, ígérem, mindegyik parlamenti párt vezetõjének elfütyülöm a Rákóczi-induló-t. A Danim pedig a kocsmákban a csodadoktor gázsijára gyûjt, a Megy a gõzös-t énekli a sok volt kolléga fülébe. Csak nehogy egyre többen legyenek, akik otthon vonatoznak, és természetben kénytelenek fizetni az asszonynak!…
 
 
 

MERÉNYI KRISZTIÁN

A trendi

Új mobilosztály. Lelkes, fiatal sebészgárda bonyolítja le a mûtéteket. A beavatkozást szigorú vizsgálat elõzi meg. A fül körül ezredmilliméter pontosságra jelölik ki a furatok helyét. A kezeltek ezután könnyedén társaloghatnak kezük igénybevétele nélkül. A csapok fixek, ám a készüléket egy könnyed pattintással eltávolíthatják.
    A beavatkozást a televízió is reklámozza: "Ha ön üzletember, vagy egyszerûen csak ad magára, ne habozzék! Akár részletfizetésre is!"
    Néhány hónap múlva az elõkelõbb városrészekben hemzsegnek a mobilmûtöttek.

    *

    A divatosztályokon legális csonkítások zajlanak. Az ominózus közizgalmat a Mahata nevû rockzenekar okozta. Tagjai új életstílust teremtettek brutális öncsonkításaikkal, jóllehet arra vigyáztak, nehogy azoktól a testhulladékuktól szabaduljanak meg, amelyek nélkülözhetetlenek hangszereik megszólaltatásához. Nyilatkozataikból kiderült, hogy annál belevalóbbnak tartják hódolóikat, minél nagyobb testrészt ajánlanak fel az enyészetnek.
    A mérsékeltebb rajongók a kisdivatosztályon csupán ujjaiktól, fülüktõl, kézfejüktõl válnak meg. A nagydivatrészlegen lábat és kart távolítanak el, akár tövestül.
    Néhányan jogi úton tiltakoznak, de hiába. Az Önpusztítók Plasztikai Egyesülete sorra nyeri a pereket.
    Két hete egy szülni készülõ kismama hisztérikusan követelte jobb lába nagydivatmûtétjét. Sürgõs operációt hajtottak végre: egy idõben szelték le tövestõl lábát, és húzták ki belõle bömbölõ gyermekét.
    A mûtöttektõl özönlik a pénz. A toldalék-létesítményt korszerûsítik. A betegfelvételen hosszú sorok kígyóznak.
    Kétségtelenül ez az évszázad biznisze.


 
ABLAK

Giorgio Piovano 1920-ban, munkáscsaládban született. Volt tanító, gimnáziumigazgató, újságíró, parlamenti képviselõ. Részt vett az antifasiszta megmozdulásokban Pisában és Loverében. Az Olasz Kommunista Pártban fontos tisztségeket töltött be. Elsõ, 1950-ben kiadott verseskötetéért (Poema di noi; Költemény rólunk) Viareggio-díjat kapott. Az idõs mester Il fuoco e la cenere (Tûz és hamu) címû válogatott kötetébõl adunk közre most néhány verset, Sallay Géza fordításában.
Világirodalmi rovatunk további részében - Cseh Károly fordításában - két orosz költõ, Jevgenyij Vinokurov (1926) és Andrej Voznyeszenszkij (1933) három-három versét közöljük.
 

GIORGIO PIOVANO

Végsõ utasítások

Ciprusok árnyékában és könnyekkel
vigasztalt urnákban talán kevésbé
zord a halálnak álma? A válaszok

már megszülettek, s ami engem illet,
nem kifogásolom. A kérdésnek ám
van másik oldala. A fennkölt ódák

számokkal nem számolnak: a sírhely
terhes lakbér és szeretett halottunk
nyomasztó, akár egy súlyos adósság.

De még inkább utálom a bûzös és
férges földet. Nekem nem kell belõle.
Tüzet akarok! Megtisztító tüzet.

Hamvaim majd szórjátok szerte-széjjel
Korzika égszínben kéklõ tengerén,
ott azon a palombaggioi parton,

ahol óriás fenyõk árnyalják be
a naptól, vastól vöröslõ sziklákat,
és fénylõn csillan a tiszta tengermély.

Ha gondot okoz, ladikba tegyetek,
evezzetek fel messze a Ticinón,
ott bízzatok az árra, majd lecsorgok

a szittyók közt a kavicshordalékon
át a mély örvényeken és holt vizeken,
míg fel nem tûnik Chizzo és a Vul,

a lombard romvilág, az Öreg Híd
vörös pilléreivel s az én falum,
a kacaj, az ének, végül a tenger,

ahol a langy adriai iszapban,
a kagylókkal ékes várkastélyban,
gyermeki álmok csillagszórója leszek.
 

Tûz és hamu

Tavasszal fölfehérlenek a csoda
hajnalai, s a halandók szívei
kiemelkednek mély álmaikból, tisztán,

készséggel nyitottan az újrakezdésre.
Életvizet hörpölnek a forrásból,
kegyelem sugárzik az égrõl. A láthatár

színe változik, a fénnyé lett világ
megifjodik, s a partról vitorlások
érintetlen tengereket fürkészni

indulnak. Friss levegõt szippantani
kitárulkoznak a külvárosban is
az áporodott házak homlokzatai.

A remény felé ívelnek az utak,
a zöld dombokra, mint viduló gyermek,
kacag le a nap. Óh, áradó folyó,

önfeledt szárnyalás, elõbukkanó
magok, virágzó almafák zsendülõ
ünnepe! Ez lesz hát, ez a mi

elmondhatatlan földünk, a megígért
szent hely, amelyet a zsugori Istenség,
hogy vesztes ne maradjon, majd visszavesz.

De a mi nyomorúságunk nem akkora,
és a mi szívünk sem annyira hitvány,
hogy meg ne tudna õrizni egy szikrát

a tûnt varázsból arra az idõre,
amikor télbe enyészõ földünket
majd a köd gyászos leple borítja be.
 

Július 14. hõsi éneke

(Részletek)

És most már jönnek, eljönnek a napok,
amikor a csaták terein, hol a rozsdamarta
roncsolt gépjármûvek feldobott kerekeikkel
a harag harsogása múltán álomba merültek,
s elérkezik a nap-ragyogta nagy megnyugvás:
a gépész békésen szendereg a traktor árnyékában
és hallja a hatalmas csendben a szelek végtelen
zúgását, és a hullámzó zöld tájba mint tengerbe
süllyednek bele agyongyötört halmazként a halál
szétszórt szigetei. A kráterek mélyén összegyûlt
esõvíz tükre, mint a kék égboltozat egy földre állt csücske,
frissen nyílott margaréta képmását rezegteti.

Mert ez a gyûlölet végzetes sorsa: megsemmisül,
elenyészik akár a láng; s a gyûlölet mûvei
keserû hamvak, melyeket az idõ szele szór szét.
Az Igazságtalanságok halottai így feküsznek
elfeledve. Bennünk mások élnek: õk, akik nem
maguknak éltek; õk számunkra a bizonyosság,
az emberbe vetett hitünk megdönthetetlen elve:
egyetlenegy kardunk a Halál tág hatalma ellen.
Hallgass szívedre, ha kebledben ifjú hévvel lüktet,
te, aki nem nyugszol bele a halálba, ne nevess
a dicsõ álmokon, rajtad áll a megvalósulás:
a te üdvösséged, ha a nagyszerû indulatok
korlátaidon túl röpíthetik legjobb énedet.

A mi földi álmunk, amiért élünk s éltetni fog
röpke napjainkon túl is, a mi igazi álmunk,
mindig egy olyan világ volt, ember alkotta világ
az emberek fiaiért és azok fiaiért.
Ó, ti végtelen sorban rajzó traktorok,
délkörök ívei mentén kontinenseket vetve be!
Ó, metropolisok harmonikus geometriája,
fénylõ felhõkarcolók, ahol esti vonatokból
a munka emberei Beethovent hallgatni gyûlnek össze!
Óh, nemzeti elõítéletek nélküli,
megszentelt emberi nemesség, vidéki iskolák
derûs kis termei, ahol az ifjú tanítónõ
diákjaival együtt szögekkel és kalapáccsal
falra erõsíti ama emberek képmásait,
akik megvetették alapjait egy igaz, nagyobb
Hazának! A fehér papíron kisiskolás,
tétova, de tiszta, törlés nélküli vonásokkal
betûrõl betûre virágokká varázsolják
a nem feledett, messzezengõ neveket:
LINCOLN - LENIN - SZABADSÁG.

Ezeket a neveket akartam leírni én magam is
e hõsi énekem végére, én, Giorgio Piovano
a nagy álom munkása társaimmal együtt
Olaszország földjén ezerkilencszáz-ötvenkettõben,
míg vad törzsek körülöttem keresztre feszítettek
embereket gondolataikért, bõrük színéért
s szent hangszórókból boszorkányok üvöltöttek,
s a hivatalos rádióból agyamat hasogatta
a háborús, hazafias tam-tam dobok zaja,
a Newtonra és Pasteurre hivatkozó tudomány meg
mûhelyeiben véres verítékkel köszörülgette
nemzetközi gyilkosoknak a legélesebb fegyvert.

De szép volt számomra mégis elvtársaimmal lenni,
s mint mindüknek, nekem is a magamét tenni.
Róluk és értük énekeltem, s mellettem éreztem
õket s mosolyukat - köztük Marinonit
és látom visszatérõben járási útjából
tennivalókkal súlyosan eltelve, engem gondterhelve
asztalomnál talál, amint egy nõi arcot rajzolok
vagy egy ciprust a réten, vagy száguldó szerelvényt
egy viadukton, s vállam vereget
ve dörmögi: "ó, ezek az értelmiségiek!"
de mégis látszik, hogy elégedett. S most, hogy bevégeztem,

majd jönnek az újságtól, hogy elvigyék a megírt papírokat,
és Guerra elvtárs kék ceruzájával
majd odaírja: Tizedik hadtest,
aztán õ és Marchetti kiszámolják a terjedelmet,
hogy majd átadhassák a nyomdászoknak, és az ólom
ott lesz a lynotip-gép billentyûi alatt
és Marchetti elvtárs nagy-nagy türelemmel kijavítja
a még friss festéktõl nedves lenyomatokat.
Aztán beindul majd a rotációs gép:
kilökdösi a kópiákat, egyiket a másik után
fergeteges ritmusban - az elsõt Vicini akarja magának.

Vicini kövér és elfoglalt, Vicininek most is
sietve mennie kell, hogy elérhesse a buszt
Ardivestrába, majd megnézegeti odafenn
Valverdében egy falpárkányra telepedve, hogy lássák
vasárnap reggel, míg várja a misérõl jövõket
netán sikerülne összehoznia egy népgyûlést,
és káromkodik a hideg miatt - egyes-egyedül
mint egy kutya - az elhagyott téren, zárkózott, néma
hegyilakókkal, akik óvakodva kikerülik, s
talán elégedett, hogy éppen ebben az utolsó
részben, könyvemben õt is megemlítem.

SALLAY GÉZA FORDÍTÁSAI

JEVGENYIJ VINOKUROV

Kézfej

Kiásódik néhanapján
néhány nem sejtett remek:
fennakadt szemû, halott Pán,
vagy fél istennõ-lelet.

Észrevenni egy kézfejet
- nem tudni, honnan való -,
az ájult szakmabéliek
számára: ködoszlató.

Te fejre lelsz. Mosd gyöngylõvé,
s tedd a polcra - mert maga
a vég nélküli örökké-
valóság lenyomata.
 

Éva

Ádám, hidd el, fel se ködlött
súlya a büntetésnek,
mikor a tiltott gyümölcsöt
faágáról letéptem.

Vakká tett a gõg hatalma,
s vétkem mégse bántam.
Bûnhõdöm már - de az alma
íze most is a számban.
 

Júdás legendája

Mikor anyja Júdást már a nyárfán látta
kötélen csüngeni, keserves könny árja

eredt el szemébõl, patakzón áradt -
s vége-hossza nincs a jajgatásának.

csókolja fia lilult-kék lábfejét:
- Mért vetted el éltét, gonosz csõcselék?

KOSZORÚ

Kétszázötven esztendeje született Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791). Az osztrák mester halhatatlan mûvészete elõtt két magyar verssel és egy cseh novellával tisztelgünk.
 

CSANÁDY JÁNOS

"Kis éji zene"

Az õszi zümmögõ zenék,
mintha az õz tücsökre lép
- fûszál alatt a kicsi lyukra -
harmatot szór a csillag-ég,
mintha az õz
tücsökre lép,
s megremeg
az emlékek bokra.

Mezítláb, lopva, hangtalan
léptem az istentelen éjbe;
sövényen át elõbbre lépve
fülembe zeng ma is zenéje;
a fû alól
tücsök dalol,
s megremeg
a csillagok bokra.

És a monoton mozdulatban
az önkéntelen lábalatban
talpam száz õs nyomába lép,
s fülem is úgy fülel, amint õk
hallgatták
az éji zenét,
az õszi
brummogó zenét.

Egek! Csillagvárosok! Lassú
forgású, méltóságos ég!
Mintha tücsök cirpelne ott fenn,
hallgatom a csillagzenét -
s megremeg
az emlékek bokra,
mint ünõ,
ha tücsökre lép.

PILINSZKY JÁNOS

Kis éjizene

VIRÁGCSOKOR

Óh, vesztõhelyek illata!

PÁRBESZÉD

Eresszetek be, itt vagyok,
nyissatok ajtót, megérkeztem.
Nincs ajtó, mit megnyithatunk,
nincs retesz, ami kirekesszen.

ÉJFÉL

Elgurulnak az ismeretlen csöndben,
mélyen a csillagok alatt
elgurulnak
s megállanak
a mozdulatlan billiárdgolyók.

MOZART

Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom.
Délszaki csönd, emlékezet.
Reflektorfény a falakon,
üresség és márványerek.

"Dans cette maison habita Mozart"
Mozart lakott itt valaha.
Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztõhelyek illata!
 
Párizs, 1963

LUDVÍK AŠKENAZY

Kis éji zene

Az ég eleinte kék volt, egy kis alkonyati lila árnyalattal, aztán sötét, lázas, vörös színt öltött, ahogy az már õsszel lenni szokott. A fény még egy utolsó pillantást vetett a Moldva tükrébe, aztán átadta helyét az árnyéknak. Mi még mindig sétáltunk, valahogy váratlanul tört ránk az este. Kigyúltak a lámpák, a világ megkomolyodott, és a járókelõk beszéde meghalkult.
    Egy régi házban halványrózsaszínû ablak világított, és az ablak mögött valaki zongorázott. Elõbb egy Chopin-keringõt játszott, aztán a Kis éji zenét.
    Megálltunk és hallgattuk a zongorát. Emberke némán, lelkesen figyelt.
    - Apu - súgta aztán -, maradjunk itt reggelig…
    Persze nem maradhattunk. De a muzsika sûrûn, édesen csordogált, mint a méz, hát egy ideig még elálldogáltunk az ablak alatt.
    - Apu - szólalt meg ismét -, ugye mi nagyon szeretjük egymást?
    - Hallgasd szépen - mondtam -, hallgasd, ez a Kis éji zene.
    Elgondolkodott. - Éji zene, az igaz - jegyezte meg. - De miért kicsi?
    - Hát - kezdem el -, azért kicsi, mert szóval a Kis éji zene… no, szóval érted, kicsi, érted?
    - Értem - nyugtatott meg. - De apu, mikor nagy a zene?
    - Ne morfondírozz - feleltem -, hallgasd, milyen szép. Olyan kedves, mintha valaki az arcodat simogatná.
    - Apu - mondta -, milyen jó, hogy úgy szeretjük egymást!… Maradjunk itt reggelig, apu…
    Aztán a zene hirtelen elhallgatott, és a rózsaszín fény kialudt az ablakban.
    De mi még nem mentünk haza.
    - Apu - kérdezte -, az a zene egészen kicsi? Olyan mint én?
    - Hát - mondtam -, ugyanis… hogy is mondjam… majd megnõ, tudod, megnõ…
    - Igen - szakított félbe -, de milyen jó, hogy a gyerekeknek is van zenéjük. És hogy az a zene kicsi. Apu, mi az a zene?
    - Te még nem tudod? - mondtam. - A zene… no, szóval a zene az, amikor… Hát, hogy pontosan meghatározzam… Érted?
    - Igen - mondta -, a zene az az, hogy amikor már nem bírunk ki valamit, akkor muszáj zenélni.
    Kis szünet után megkért: - Apu, énekeljünk, jó? A Kis éji zenét… Jó?
    - Tudod, hogy nem jó a hangom - feleltem, és kissé elpirultam. - Inkább hazamegyünk, bekapcsoljuk a rádiót, és zenét hallgatunk.
    - Nem. - Inkább énekeljünk… most mindjárt… mert én már nem bírom ki.
    Hát énekeltünk. Kicsit hamisan, de legalább sokáig.
    Lehet, hogy az ablak mögött hallottak bennünket. Egy pillanatra fel is gyulladt a rózsaszínû fény. De aztán megint kialudt.
    ZÁDOR ANDRÁS FORDÍTÁSA