NAGY ZOPÁN

Fotóelmélet

I.
A Létra árnyéka (emlékeim szerint):
éppen fölszeletelte az udvarból le-nyíló romos
kis borpince kitárt bejáratát (egy távoli faluban)
Húsvét táján - s a pincébe igyekvõ meztelen
(kissé hájas) férfi testével együtt tette ezt -
s a fény-árnyék (és tér-mélység) állapota
zaklatottá és különösen darabolttá fixálta
tétovaságomban ama fotográfiát,
melyet mégsem hívtam papírra (elõ)…

II.
Elõ mégsem hívtam a Létrának:
ama árnyéka által fölosztott (és megbolygatott)
tér-lehetõség képet, melyet akkor
(Húsvét táján) nagyon lehetetlennek,
rétegzett éber-álomnak véltem - s többször át is éltem:
ott, a meztelen férfi segítségével…

III.
Papírra nem hív(hat)tam elõ:
az emlék-kertemben oly erõteljesen élõ Létra
bizonyos (túlon-túl is vibráló) árnyékát, amely
Húsvét tájén (szinte "szakrális" kontrasztokkal)
szeletelte föl a kis borpince kõbejáratának
boltíves részleteit, (a mögötte lenyúló sötét
és hûs mélységbe is belekarcolva), a felszínen
kiégett növényzetet, a néhány foknyira túlmutató
ég-részletet… - ám fõleg: a (kissé hájas)
pödrött bajszú, fehér hajzatú, meztelen férfi
jelenés-alakját, kinek arany nyaklánc-feszület
csillant meg gyér mellkasán - s aki éppen
(a mélybõl visszanézve) két fok között vacillált…
 
 

SZALONTAI IMRE

Tudod, hogy…

Ugye, tudod, hogy eljön egyszer az a nap - a te napod? Az a nap… Amelyikrõl annyi mindent hallottál már, s annyi fölösleges, haszontalan ismerettel rendelkezel, csak éppen a legfontosabbat nem tudod róla, a leglényegesebbet mindenek közül, ami veled kapcsolatos: hogy mikor jön el a tied. Mikorra is készülj egyáltalán.
    Tudod, persze, hogy tudod: hülye a kérdés is, hiszen létezik-e épeszû, aki ne tudná eredendõ bizonyossággal, hogy eljön majd egyszer a nap, az óra, a perc, amikor egyedül állunk a legfõbb bíró elõtt, kiszolgáltatottan és meztelen, vacogó foggal, félve, gombóccal a torkunkban, segítség nélkül, egyedül… Tudod, persze hogy tudod. Hiszen bennünk az ismeret attól fogva, hogy tüzet csiholtunk a barlang mélyén, vagy hátsó lábunkra álltunk, hogy a füvek fölött körbepillanthassuk a szavannát. Ott settenkedik bennünk azóta a félelem, hogy lecsap ránk az átkozott egy napon, ahogy öljük, irtjuk, pusztítjuk mi is a planéta összes lényét ezer és ezer évek óta mindig, ahogy s amikor csak tehetjük, s fizetünk talán ezért is ismeretével, kényszerével a kikerülhetetlen vég tudásának, annak, hogy egyszer majd nem leszünk.
    Tudod, hogyisne ismernéd a végzeted. De elõbb eltemeted apádat, anyádat, nagynénéidet és azokat a rokonaidat, akik elõtted állnak a sorban, s leszáradnak, leválnak a társadalom testérõl, mint õsszel a hullani készülõ levél. Lesznek majd, akikért õszintén sírsz a gödör elõtt, mások halála meg sem érint, de ez mindegy is. Te csak azután következel. De eljön majd a nap bizonyosan, pontosan tudod, mert értelemmel bírsz, és az értelem kétélû fegyver, amely magaddal szemben a legélesebb.
    Lehet, hogy felkelsz reggel és megborotválkozol a fürdõszobában, elpepecselsz ugyanott még kicsit, s nem is gondolnád, hogy az a nap máris megérkezett. Köznapi, egészen szokványos eset. Az ötös fõúton tör majd feléd a túlhajszolt kamionsofõr (vagy a hetesen, kilencesen, huszonkettesen), aki se nem jobb, se nem rosszabb másoknál, csak átdübörög a sorsodon és olyan terekre visz, küld, vezet, ahonnan nem térhetsz vissza sohasem. Lehet, hogy még szokványosabban játszódik le az egész. Egy ánégyes papír is lehet a gyilkosod, amelyen kódjelek sora olvasható. Elõbb csak furcsállod, hogy az orvos - kipróbált, régi orvosod - hûvösebb, udvariasabb, mint szokott, s hogy búcsúzáskor kerüli a tekinteted. Késõbb elönt a gyanú és remegni kezd a kézfejed, amikor azt mondja: ne félj, gyerekjáték az egész. Mi? - kérdezed -, mi lesz itt gyerekjáték? Mirõl beszél? Milyen félelem? Mi ez egyáltalán? S akkor megérted hirtelen - ez lesz a kritikus pillanat. Már nem is hallod, ahogy a statisztikákról beszél, a modern terápiákról, szerencsédrõl, hogy nem ott, hanem itt, és nem a súlyosabb, hanem ez (a sugárérzékenyebb), hallani sem hallod, csak az érdekel és dübörög benned és feszíti szét agyadat, hogy valósággal ordítod az orvos fülébe, brutálisan és semmire sem tekintettel (nem tudván azt sem, hogy szánalmas nyögdécselés, hangtalan hörgés, amit produkálsz): "Mennyi még? Mennyi van még?"
    Tudod, hogy eljön egyszer az a nap - persze, hogy tudod. S lásd, választék is van elég. De te nem attól rettegsz önmagában, a ténytõl, hogy el kell majd menned egyszer (ezt bizonygatod magadnak legalábbis), nem a vég teoretikus konzekvenciája izgat igazán. Csupán a körülményeket nem tudod elfogadni, az elmúlás módját, azt az esélyt, amely ott és akkor nagyon is adott. Ki tudja, milyen lesz az utolsó pillanat? S a leépülés addig? Véredben, mocskodban fetrenghetsz azon a napon, kicsavart lábakkal, törött gerinccel, könnyedben, bûzös váladékban magad alatt, részvétlen emberek érdeksáncai, erõtér-gubancai között, hányódva, tipródva nyugalmat szomjazó testeddel, mert tudod, pontosan tudod, hogy igaz - olyan a világ. A kín rettenete borzaszt el, az elviselhetetlen fájdalomé, a béna és tehetetlen kiszolgáltatottság ígérete, amely reális eséllyel adott. Hogy embernek sem tudsz maradni abban az utolsó pillanatban, nyöszörgõ, nyüszítõ állatnak legfeljebb, ki a lábát rágja le, hogy a csapdából szabaduljon, de neked semmilyen eszközöd, erõd és fogaid sincsenek immár ahhoz.
    Tudod, hogy eljön egyszer az a nap: persze, hogy tudod. De nem vagy õszinte magadhoz: hazudsz megint; hazudsz magadnak. Igenis a vég maga az, ami téged izgat, a probléma maga mint teoretikai konstrukció, a feladat rejtélye egy olyan játszmában, ami a bõrödre megy, s amit nem nyerhetsz meg soha. Mert érthetetlen, felfoghatatlan számodra a nincs, a semmi, a nem létezik, ahogy elõtted sem értette meg senki emberfia. Hogyan lehetne megérteni, hogy kiszakíttatunk egy ponton a téridõ-kontinuumból és kilökõdünk, kidobódunk a semmibe, hogy magunk számára se létezzünk tovább? Hogyan lehetne megérteni a valamibõl semmivé válás önmagából kiüresedõ folyamatát, az abszolút hiányt? A tulajdonságok nélküli, arctalan, semminél is semmibb halált?
    Hatásaink által létezünk. Viszonyaink által vagyunk. Láttál egy filmet valamikor, nem is film volt az, rövid bejátszás fekete-fehérben, bárgyú és régi történet a századelõn, nem érdekes. A három királyok Betlehembe indulnak kisdednézõbe, elõttük a sivatag. Egyikük földre ejti a botját, talán igazából, de a filmben benne marad. Lehajol érte, felveszi, majd a kamerába néz. Te arra gondoltál akkor, az villant beléd, levetíthetnéd ezt a részt ötvenszer-százszor egymás után, s ugyanaz történne mindig, lehajolna az alak, felvenné a tárgyat, majd bámulna maga elé. Ötvenszer, százszor hajolna le és ötvenszer, százszor egyenesedne fel egymás után, mielõtt indulna tovább. S arra döbbentél akkor: az az ember halott. Nem úgy, persze, hogy a valóságban is, nyilván a csontjai is porladnak már, de másról van szó, az az ember másképpen halott. Akkor és ott halt meg a kamera elõtt, amikor kilépett, kiszakadt létezésébõl, önnön lényegébõl, s egy zárványba, valami idõkristályba került, bezárult pillanatba, amelybõl nincs kiút. Ahonnan nem tud üzenni neked. Érdemlegeset nem üzenhet neked. Mert arra ítéltetett, hogy az idõk végezetéig le és föl, le és föl hajolgasson abban a zárványban most már, örökkön-örökké, mint valami olcsó vásári portéka, ahová a felvétel bezárta õt.
    Hatásaink által létezünk. Ránézel egy fényképre és biztosan tudod, hogy a figura, akit látsz, nem mozdulhat meg soha. Abba a fizikailag legrövidebb egységbe - idõatomba - zárattatott, amelyben ráolvadt a kép a lemezre, s amely még ott, akkor múlttá változott. Nem igaz, hogy emlékeznek ránk, illetve nem számít, hogy így van-e, az is csak idõleges. Amikor meghalunk, mindegy lesz, léteztünk-e valamikor, netán születni fogunk egyszer, hiszen a kor, amelyhez tartozunk, a miliõ épp úgy csak volt, mint mi magunk, s velünk száll el, válik semmivé, mint a holnap, amely meg sem született. Nincs múlt és jövõ. Nincs ténylegesen létezõ idõ. Amikor meghalunk, nemlétezõ világba távozunk, amelynek se tere, se ideje, nincsenek viszonyai, körülményei, örök és végtelen, akár a fekete lyuk. Csak a jelen világ marad tehát, mely egyazon pillanatban születik és hal meg, s részeire csak belülrõl, általunk felosztható. Elmúlik és a semmibe hull, majd rögtön ott és akkor megszületik, ahogy helyébe nyomul a jövõ. Amikor meghalunk, csak születni mulasztunk el az új világban, de nem belõle távozunk, így közünk sem lehet hozzá, vagyis nem több, mint annak, aki sohasem létezett. Aki nem létezik, soha nem is létezett. Nem számít, itthagyunk-e valakit, vagy emlékeznek ránk, esetleg tettünk valamit, hogy így legyen - most nem vagyunk. S csak ez számít. Az itt és most törvénye számít, a jelenvalóság megfellebbezhetetlen tényszerûsége, a konkrét létezés elidegeníthetetlen önmaga. Mely önmagának csinál "helyet", míg talál hozzá energiát - megvalósítva a legnagyobb kiterjedést.
    Elborzaszt téged mindez és elkeserít. És végtelen rettegéssel tölt el. Akkor is, amikor széles hangulatban kacagsz valamin és buzog benned az életöröm, akkor is, amikor sötéten ülsz egy zugban s nézel magad elé. Pedig nincs igazad. Annyi az életünk, amennyi természettõl fogva jár nekünk. Gömbölyû és lezárt mindenfelé, nem több és nem kevesebb, mint ellenpólusa mindannak, ami nincs. Ne félj tehát. Nincs miért. A teljességgel mérd magad. A többi - mint feladat - nem a tied.
    Tudod, hogy eljön egyszer az a nap - persze, hogy tudod. Ne légy hiú sem és gõgös, s ne hajszold annyira a pénzt, hírnevet, vagyont. Szeress. Amíg lehet. A jelenvalóság kétségbevonhatatlan tényei birtokában, a létezés abszolútumának oktalan és öntudatlan flótásaként.
    A többi nem érdekes.


 
MADÁR JÁNOS

Márciusok égnek

Nincs múlt, csak csontoknak feszülõ kereszt.
Gyermekkor, ifjú idõ, mely többé már el nem ereszt.
Hiába tengerek kavargó mélye szájad szélén
örökre érzed. Az anyatej édes ízét. Az elsõ szó,
az elsõ nevetés kimondja léted. Örülj, hogy örülhetsz
a tavaszt is megélted. Látod, a hegyek észrevétlenül
múlnak el, és mi fiatalok maradunk. Szemünkben
márciusok égnek, hatalmas máglyák. A kezed ragyog.
Egymáshoz simuló tenyerünket a csillagok hogy imádják.
Ne félj semmitõl, mert a falevelek gyönge erezetében
én téged megáldalak. Érted kel föl a remény zöldre tárt
ablakában a Nap. Növények ábrándozása. Harmattól
édes füveken élek. Belén ivódott örökre a fény.
A megtartó csönd és a lélek. Szeretnék így maradni.
Kitakart szívedet néked adni. Minden éjjelen
elvegyülni. Titkokat õrzõ, végtelen hajadban.
 
 
 

MÉSZÁROS VIKTOR

Célegyenesben

Nem lestem fösvényen,
hol vár szebb vég menten -
hosszú, szûk ösvényen
csak holdfénynél mentem.

Hárfák, dicsfény, lantok?
Nem! Bújok rémülten:
még hármat pislantok,
s máris megvénültem.
 

Téli szállás

Körben padlótól plafonig szép, drága fapolc áll.
Szellem gyöngyei, könyvek ezerszám, ritka nagy érték.
Négyszáz óra tömör zene CD-n: klasszikusok, jazz.
Antik hanglemezek. Hifijátszó, hang a javából.
Süppedezõ fotelok, négy. Köztük szép, tömör asztal.
Órák, képek alatt, a sarokba direkt odakészült
íróasztalomon számítógép. A hasában
ötven költõ életmûve, meg ott az enyém is.
Attól jobbra pedig, békés utcára tekintõ
ablak elõtt, legféltettebb nagy kincseimet nézd:
két papagáj, négy pinty, öt tyúkcsibe és a mamájuk.

KÉPES GÁBOR

Sorompóink

Zsákszámra vett mosóport önt a Dunába egy könnyes arcú férfi
egy másik a sorompónál áll
jelképes tett lehetne a lány is ott áll
cipõjükkel súrolják a betont
felettük habkönnyû felhõk
mögöttük templom
vérszegény asszony egy koronát imád
középen ül a Mennyeknek Királya s mellette
epebajos újságárusokból büszke szkíták
a lány vár kapkodva felvett grafitszín kardigán
a járdán gyerekcsapat rendezett sorokban
egy teherautón kilóra vett ruhák
a férfi vár hiába az üzlet meg nem köttetett
elmenõben köszönti a lányt
Tejet iszunk csorba szívünk megmelegszik
egymásra prüszkölt ezredfordulóink
egy hófehér lóért eladjuk a lányt

EGRY ARTÚR

a szomorúaknak

keserû,
méz-sárga serbõl szürcsölök
e kerti asztalnál, ellennék reggelig,
ahol
a csillagok a sötét fû között
hajnalban fényüket egyszerre meglelik.

megvagyok,
más szóval: - mindez tényszerû -
amint feszül a húr, az Isten ujjbegyén,
mikor
a vállához szorítva a hegedût;
magának játszik a mindenség peremén

de mennyi
mindent kibírhat az ember
egyetlen éj, amíg a késeket fenik,
ahogy
a narancsfák az érõ teherrel
kínjukban a földet keményre verdesik
 
 

BENE ZOLTÁN

Töredék jegyzemények

1.
Azon a reggelen hideg esõ esett, mégis ezrek kísérték a forrófejû ifjakat az utcákon. Ebéd után pedig a forrófejû ifjak elégedetten hajtották álomra a fejüket, s mint éjszaka írott naplóbejegyzéseikbõl kiviláglik, azt gondolták, megváltották a világot.
    Lázas hónapok teltek el az idõ felgyorsult, sebes sodrásában. A világmegváltás mind több nehézségbe látszott ütközni.
    - Még a gróf is azt hitte, elkerülhetõ a vér és a szenvedés - dünnyögte az õszülõ, testes férfiú, miközben pipára gyújtott. - Látja, Kis, azóta csatázunk odakünn, itt, Pesten meg már a rézpénzt se tudják felváltani a mészárosok, inkább kontóra adnak húst. Sokan nem fogadják el a magyar bankókat, sõt akadnak, kivált parasztok, akik a bécsieket se. És rajtunk van a kolera is megint, látja, Kis! Talán a fontolva haladás, ahogy a gróf gondolta…, ej, de minek is!
    - Nehéz volt mindig is, könyvtárõr uram - zsémbelt a megszólított, miközben egyre rakta a fahasábokat a kályhába. - Nem adják ingyen a szabadságot!
    - Nagy szavak, Kis, nagy szavak! - legyintett nagy füstfellegekbe burkolózva a másik. - Én is bízom a gyõzelemben a szívemmel, elhiheti kend, de az eszem azt súgja: a grófnak volt igaza. És nem azért, mert a családjának oly sokat köszönhetek, ne higgye! Nem azért, mert most is az õ alapítványuk adja a kenyerem! Nem, nem! Hanem azért, mert akárhogyan hányom-vetem magamban a helyzetet, erre a józan megfontolásra lyukadok ki magam is, a magam eszével! És mi a csuda volt a jó példának okáért abban, hogy a minap a Múzeum elõtt puskákat osztogattak? A nemzetõrségnek már fegyvere sincs jóformán, az egyszeri pestiek ellenben mordállyal járhatnak? A rongyosabb nemzetõrök meg mindeközben a decemberi hidegre való tekintettel köpenyre tarhálják végig a polgárokat, akiket amúgy is szorongat az adó meg most már, a puska szíja is, ugye?
    - Ára van, nagyságos könyvtárnok uram, ára van! - nyögte Kis, s még utoljára megkotorta a tüzet a kályhában, azzal köszönést mímelve kibotorkált az ajtón. Közben végig motyogott, zsörtölõdött, de a másik erre már nem figyelt.
    - Ára van! Én ne tudnám, hogy mindennek ára van, Kis Bálint? - háborgott a testes férfiú a szobában. - Menekíthetem a könyveket, ahelyett hogy katalogizálnám, ahogy kell! Használhatóvá nem tehetem, mert védenem kell, hogy végképp használhatatlanná ne tegyék. Ára van! Persze, hogy ára van, a keservit, mindennek nagy ára van, túl nagy! Úgy igaz. A grófnak volt igaza…
    Megpiszkálta a pipáját, megszörcsögtette, hogy jól szelel-e, aztán így dohogott tovább magában: - Nagy dolog a szabadság. Kellene is, mint egy falat kenyér, ámde egy elbukott szabadságharccal többet veszítünk, mint amennyit a kivívott szabadságunkkal nyerünk. Igaza van a grófnak, mondom! Ugyanakkor megértem ezt a Kist is. Gyakorta elragad engem is a lelkesedés. Máskor meg a búbánat. Teremteni, alkotni jöttem én ide, mégis csak felvigyázó, õrizõ lehetek. Nem csupán cím szerinti, de szó szerinti könyvtárõr! Nem építõje, csak bújtatója a kincseknek…
    Füstölgését kopogtatás szakította félbe. Egy hórihorgas férfiú lépett a helyiségbe, akinek ábrázata szakasztott úgy festett a könyvtárõr szemében, mint a hét éve halott, hírhedett kóbor antikváriusé, a Literáti Nemes Sámuelé. Döbbenten nézte a betoppanót.
    - Adjon Isten, Mátray uram - köszöntötte a belépõ.
    - Magának is - mordult vissza Mátray Gábor könyvtárõr.
    - Kis uram bocsátott be. Kegyelmedet keresném fontos ügyben. Kapronczay Frigyes volnék, tisztelettel. Két évvel ezelõtti haláláig a méltóságos Jankovich Miklós úrnak voltam legbensõ titoknoka.
    - Csakugyan? - vonta fel bozontos szemöldökét a könyvtárõr, és szemében érdeklõdés csillant. Jankovich József jeles mû- és könyvgyûjtõ volt, a könyvtár is vásárolt tõle több ízben felbecsülhetetlen értékû köteteket, maga Mátray pedig napidíjas tollnokként részt vett hagyatéka számbavételében; nem csoda hát, ha szíve nagyot dobbant a név hallatán.
    - Az igazság az, nagyságos uram - folytatta Kapronczay -, hogy egy könyvvel jöttem én kegyelmedhez, melyet még a jóságos Jankovich úr testált reám. Különös portéka ez! Olyasféleképpen az, miként a Rohonci kódex, a túróci fakönyv vagy az I. András király korabeli imádságok.
    Mátray uram felhorkant. Ismerte õ mind a túróci fakönyvet, melyen székely rovásírással sorjáztak a nevek, akár valami lajstromon, s amely nem volt más, mint nyírfakéregbõl készített füzetke; mind a Rohonci kódexet, amelyet gróf Batthyány Ignác adományozott az Akadémiának, s amely végtelenül furcsa, sosem látott jelekkel volt teleróva. De nem voltak ismeretlenek elõtte az I. András korabeli imádságok sem. Ezekrõl maga Jankovich úr tett neki említést nem sokkal halála elõtt, mint felettébb érdekes nyelvemlékekrõl. Felcsigázottan várta tehát, hogy a jövevény elõhozakodjék néhai Jankovich úr örökségével.
    - Egy jóskönyv ez, Mátray uram - halkította le a hangját Kapronczay, s köpenye alól egy bõrkötéses, kisméretû könyvet húzott elõ. - S a jóslatok éppen Magyarország harcairól vallanak! Vessen csak bele egy pillantást bátran!
    Kapronczay az asztalra helyezte a kötetet, a könyvtárõr fölé hajolt, kinyitotta. Míves, igényes munka a kötése, a papírja finom, drága, ezt mindjárt megállapította. Az elõzéken pusztán három betût olvasott: G. T. E. Alattuk elmosódott szavak, az oldal alján a kiadás dátuma: 1700, és helye: Brassó. A nyomdász vagy a nyomda neve sehol sem volt feltüntetve. A tartalma: egy-egy oldalon négy-öt latin sor, mind egy-egy jövendölés. Az egész könyv alig hatvan oldal.
    - Mit szól? - lihegte Kapronczay.
    - Olvasta? - kérdezett vissza Mátray.
    - Igen, ha meg nem sértem! - húzta ki magát Kapronczay.
    - Csacskaság vagy érdemes törõdni vele? - nézett mélyen a jövevény szemébe a könyvtárõr, félig felemelkedve karosszékébõl.
    - Én azt meg nem ítélhetem, Mátray uram! - emelte a melle elé a tenyereit Kapronczay. - Bár amit a Rákóczi-féle harcokról ír, színigaz! És a pesti tavaszi eseményekrõl is beszámol. A többit majd eldönti az idõ.
    Mátray szinte suttogva teszi fel a kérdést: - Diadalt jövendöl?
    - Fényeset! - bólogat Kapronczay.
    A könyvtárõr visszaereszkedett a székbe.
    - Nem lehet hamisítvány? - tûnõdött.
    - Jankovich uram nem láthatta elõre a mai eseményeket.
    - Kitõl vásárolta annak idején?
    - Azt nem tudom - ingatta a fejét Kapronczay. - Mikor én a szolgálatába állottam, ez a könyvecske már a tulajdonában volt.
    - Megvizsgáltatom - döntött Mátray. - Ha nem valódi, úgy önt is, s néhai gazdáját is csúnyán megtréfálták. Ha valódi, megvásárolom a nemzet számára, és nem leszek szûkmarkú! Egy hét múlva keressen fel!
    Kapronczay mélyen meghajolt és elköszönt.

2.
Nem találtak benne hibát, uram - fogadta Kapronczayt Mátray Gábor.
    - Úgy? - mosolygott az érkezõ. - Tehát?
    - Megvásároljuk. Kis elintéz Önnel mindent!

3.
Kis Bálint, a könyvtári altiszt lehajtott fejjel járkált a szobában. Faltól falig tizenkét lépés. Az ablaknál egy testes, õszülõ férfiú pipázott: Mátray Gábor.
    - Pedig az a jóskönyv semmiben sem tévedett! - fakadt ki Kis.
    - Mindaddig, míg meg nem vásároltuk - helyesbített Mátray Gábor. - Utána homályossá vált, bár kezdetben ráhibázott az eseményekre, azaz mindaddig az idõpontig, amikor elõkerült! A végkifejlet azonban… Látja, Kis, a grófnak lett igaza. Meg nekem.
    - Azt mondta, könyvtárõr uram, nem hamisítvány az a könyv - terelte vissza a szót a jóslatokhoz az altiszt.
    - Nagy valószínûséggel nem - ismerte be Mátray. - Bár azokban a zavaros idõkben csak kutyafuttában vizsgálták meg. Behatóbban fogom tanulmányoztatni!
    Kis mérgesen legyintett. Az lehetett ebben a kézmozdulatban, hogy ennyit ér a maga tudománya. Mátray Gábor nem húzta fel az orrát. Nagyjából ugyanezt gondolta akkor maga is.
    Másnap üzent Flick úrért, aki késedelem nélkül jött is, hogy áttanulmányozza a jóslatokat.
    Flick úr, az antikvárius aprócska, töpörödött zsidó volt, járatos vagy egy tucat élõ és legalább annyi holt nyelvben, s felettébb kiváló ismerõje a régi nyomtatványoknak.
    - Ki adta az elõzõ szakvéleményt, nagyságos uram? - pillantott fel a könyvbõl Flick úr.
    - A pálosok.
    - Bizonnyal nagy szakértelemmel bíró férfiak - bólogatott Flick úr. - Ám jobban áhították azt, hogy a könyv igazat mondjon, mint azt, hogy megállapítsák: eredeti-e? Meg kell vallanom, ügyes hamisítvány. De hamisítvány. Mégse nehezteljen a pálos atyákra! Abban a helyzetben még lehet, hogy én is tévedtem volna, pedig, ne vegye vétkemnek az Örökkévaló, de meggyõzõdésem, hogy nagyobb tapasztalattal bírok náluknál.
    Mátray Gábor megköszönte az antikvárius segítségét, és némi pénzt csúsztatott a markába, de azt az öreg nem volt hajlandó elfogadni.
    - A grófnak volt igaza - sóhajtott a könyvtárõr, miután becsukta az ajtót a távozó mögött. - Most meg elmekórosok közt él!

4.
1852 végén, egy téli napon Kapronczay Frigyes újfent felkereste Mátray Gábort. Mélyen sajnálkozott a hamisítványnak bizonyult jóskönyv fölött, s kárpótlásul négy-öt kézzel írott levelet ajánlott fel.
    - Egykor még értékesek lesznek, uram - jelentette ki, azzal meghajolt, a papírosokat a könyvtárõr asztalára tette, és sietve távozott.
    Mátray Gábor mérgesen vette kézbe az iratokat. Három érdektelen honvédlevél volt, a táborokból írták haza. A negyedik annál érdekesebbnek tûnt:
    "Rákóczy János uram (mert tudom jól, hogy Önnel találkoztam a napokban, tudom én, hogy Ön az a cseh vadász, akit Madách uram rejteget ama birtokon), szóval, Rákóczy János uram, én, Lelkes Imre hadnagy a székely táborból, azért fordulok Önhöz, hogy tisztázzam magamat. Ön bizonnyal kapcsolatban áll Kossuth kormányzó úrral, a kormányzó úr pedig minden valószínûség szerint el tudja érni Bem tábornok urat. Ezt a vallomást, kérem, juttassa el neki a Török Birodalomba, mert azt beszélik, ma is ott tartózkodik, küzd a muszkák ellen vitézül. Mások rebesgetik, hogy meghalt volna, én azonban ezt nem hiszem. Megéreztem volna, ha így lenne!
    Kérem, ne aggódjék! A fehérnép, akivel elküldöm Önnek ezt az iratot, hallgatni fog, mint a sír, sem Önnek, sem Madách uramnak baja nem eshet, erre szavamat adom!
    Én Bem tábornok úr bizalmi embere voltam a nagy erdélyi menetelés óta. Ezért 1849 júliusának végén a tábornok úr reám bízta a szárnysegéd urat: nekem kellett volna megóvnom Petõfit Segesvárnál. Azért írom ezeket a sorokat, mert nem tudtam megoldani a rám bízott feladatot. Nem tudtam! Akarni akartam én, csak nem sikerült. Ezt tudnia kell a tábornok úrnak! Tudnia kell, hogy a szándék tiszta vala, csak a megvalósítás gyarló!
    Amikor azon a balvégzetû napon hajnali három órakor riadót fúttak, a tábornok magához rendelt, és a lelkemre kötötte, hogy figyeljek Petõfire, mert túlságosan vakmerõ. "Bizonyítani akar." Így mondta. "Bizonyítani akarja, hogy õ igazi forradalmár, halált megvetõ." Valahogy így fogalmazott. Miért éppen engem választott erre a szerepre? Én is feltevém már magamnak ezt a kérdést többször, de feleletet nem leltem. Kedvelt engem a tábornok úr. Jól el tudtunk beszélgetni franciául. Megbízott bennem…
    A csata rosszra fordult. Óriási vala a túlerõ! Délben a tábornok úr visszaküldte Petõfit a vonalak mögé, engem pedig utána, hogy kövessem árnyékként. Így is történt. Õ visszament, én a nyomában. De az egyik visszavonuló székely újonc század elsodort Petõfitõl engem, s legközelebb csak akkor láttam, amikor már tehetetlen voltam. Kérdezõsködtem utána eszeveszetten, s mikor végre ráakadtam, már nem tehettem semmit. Valóban a Sár nevezetû patak hídjánál állott, mint sokan mesélik, s a hidat valóban újoncok védték a dzsidások ellen. Megtartani azonban lehetetlen lett volna azt a hidat! Roppant túlerõvel zúdultak ránk! Én láttam Bemet menekülni, néhányan állítják, hogy Petõfi is látta volna, csak nem szólhatott abban a zûrzavarban. Nem tudom, így volt-e, szerintem õ túlságosan messze állt a visszavonuló tábornoktól. De ha látta, ha nem, a lényegen mit sem változtat: Petõfi is menekülni kényszerült, gyalogosan. Én lovon voltam, és igyekeztem utolérni, hogy magam mellé vegyem, amikor kilõtték alólam a lovat. Az állat rám esett, ezért a muszkák azt hitték, én is meghaltam, de olyan szerencsém volt, hogy nem történt bajom. Felkászálódtam és rohantam Petõfi után, amerre sejtettem. Soha nem értem utol…
    Uram! Én is láttam egy összekaszabolt testet. Meg akartam vizsgálni közelebbrõl, de arra már nem jutott idõm, mert a muszkákat követõ németek elfogtak. A test vézna volt és három-négy papiros volt körülötte valóban, de azokon a papírokon, amennyire én láttam, számok sorakoztak! Persze, ettõl még lehetett Petõfi a halott. Úgy tudom, a róla szóló jelentések polgári ruházatot emlegetnek. No, amikor én utoljára láttam, õrnagyi egyenruha volt rajta. A halotton, amelyet és is megvizsgáltam kutyafuttában, szintén kincstári nadrág és fehér ing volt. A csizmáját már lehúzták róla, a zubbonyát nem láttam. Hanem ettõl még lehetett Petõfi! Az arcát nem ismertem ugyan föl, hiszen legalább négy-öt vágás torzította el, de lehetett Petõfi…
    Mégsem bizonyos, hogy õ volt.
    Már napokkal késõbb hallottam, hogy sokan állítják, nem halt meg. Késõbb pedig mind többen csatlakoztak ehhez. Én, uram, nem tudom! De azt gondolom, az ügy érdekében tanácsos volna azt állítani, hogy meghalt. Hogy meggyilkolták! Ez bõszíti a népet. Mert aki életében nem is szerette, az is csodálja halálában! Isten õrizzen, hogy tanácsokat osztogassak nálamnál méltóbb hazafiaknak, mégis ha meghallgatnak, elmondom, hogy szerintem a lehetõ legjobb, amit tehetünk, ha állítjuk, hogy Petõfi elesett a segesvári csatában. Ez az állítás is õrzi a lángot!
    Ezért én is azt vallom, hogy holtan láttam õt. Még ha ezzel magamat alázom is meg, elvégre beismerem: csõdöt mondtam, nem tudtam õt megmenekíteni. Csak juttasson el Bem tábornok úrhoz annyit: nem a hanyagságom vala nagy, a tehetségem bizonyult kicsinynek!
    Köszönöm, hogy meghallgatott. Még egyszer ismétlem: ne aggódjék! Az asszony, ki e levelet viszi, hallgatni fog!

    Mátray Gábor másnap nyomozásba kezdett. Estére megtudta, hogy Rákóczy Jánost lefogták, Madách uram és az intézõje pedig a pozsonyi vízikaszárnya börtönében sínylõdik. Tehát ez a levél is hamisítvány. Bizonyos értelemben hamisítvány: aljas provokáció. Tekintetét a falon lógó arcképre emelte: Széchenyi István portréjára, majd a bejárat felé fordította.
    - Inkább a jóskönyv, Kapronczay uram - dünnyögte a csukott ajtószárnyaknak. - Azzal talán még használni is akartak a hamisítók, nem pusztán maguknak, de a nemzetnek is, a buzdítás által. Ez a levél viszont mocskos.
    Következõ gondolata az volt: vajon létezik-e egyáltalán Lelkes Imre? Ha igen, ki tudja, mivel vették rá erre a tettre. Mocskos ügy, nagyon mocskos!
    Mátray uram rátömött a pipájára. Aztán a parázs fölé tartotta a provokatõr levelét és várt, míg lángra lobban, végül a kályhába dobta. Jobb, ha az enyészeté lesz, ahogyan a jóskönyv, amit Kis tépett össze dühében. Szegény Kis, azóta õt is meghurcolták! Mocskos idõk, nagyon mocskosak! Újra a portréra sandított. A gróf bizakodó tekintettel nézett vissza rá. Vajon most milyen a tekintete? Valóban összeroppant volna? Elfordult a képtõl, a kályhába nézett. A levélnek már nyoma sem maradt.
    Becsukta a vasajtót, visszament az íróasztala mögé, beleereszkedett a székébe. Fújta a füstöt, és homlokán szaporodtak a ráncok. Ráncszaporító tél volt. Mocskos, ráncszaporító tél.