M. SZÁNTÓ JUDIT

Az obeliszk

A temetõ bejáratától nem messze áll egy obeliszk. Grafitszürke márványból készült, négy oldalán sûrûn sorakoznak a nevek. Azok emlékére emelték, akik 1919-ben, a Tanácsköztársaság védelmében estek el.
    Ahányszor csak a temetõben jártunk, a mieink sírjától való távozás után Jánossal minden alkalommal felkerestük ezt az emlékmûvet. Hallgatagon álltunk ott néhány percig és egy-egy szál vörös szegfût tettünk a talapzatra, amelyet mindig elborított a sok friss virág.
Ahogy múltak az évek, egyre sûrûbben kerestük fel a temetõkertet, egyre több hozzátartozónk költözött oda. És egyre sûrûbben raktuk le szegfûinket a többi virág, koszorú közé.
Közben pedig nagyot fordult a világ, az obeliszk mellett új, hatalmas emlékmû épült. Most már nem magasodott ki az a régi szürke márványtömb ama másik mellett, hanem megbújt annak árnyékában. A talapzatra helyezett virágok mennyisége is csökkent, koszorú csak elvétve akadt, az is jóval kisebb méretben. De soha nem fogyott ki a megemlékezés virága. Mi is tovább hordtuk oda szegfûinket.
    Azután egyedül maradtam, eggyel több sírt látogattam. Visszafelé meg-megálltam az obeliszknél. Fáradtan értem oda, le is ültem elõtte a padra. Csak néztem csendben az emlékmûvet a sok-sok névvel. Aztán felálltam, leraktam a szegfût a szokott helyre, most már két szálat.
A nevekre nem nagyon figyeltem. Egyszer azonban mégis megakadt a szemem az egyiken: Ember József. És ezentúl minden alkalommal az õ nevére esett a pillantásom, amikor leültem az obeliszk elé. Gondolatban neki szántam a virágaimat is.
    Pedig nem tudok róla semmit. Fiatalon halt-e meg, vagy idõsebb kort ért meg? Nagy, megtermett valaki volt-e, vagy vékony, cingár emberke? Bajuszt, szakállt viselt, vagy simára borotválta az arcát? Házat épített, vagy könyvelt? Netán tudós volt, avagy suszter? Hogyan és hol esett el? Várta-e valaki haza? Ha igen, ki volt az? Anya, feleség, gyerek, testvér vagy tán menyasszony siratta? Hol esett el, hol nyugszik?
    Csupa, csupa kérdés, amire nincs válasz. Nem tudok róla semmit, az égvilágon semmit.
Mindössze annyi bizonyos, hogy EMBER volt.

GYÖRE IMRE

Emlékezni

Emlékezni reggel délben este
és éjszaka álmodból fölriadva
emlékezni a volt-nincs pillanatra
s ki jöttét várva tág szemmel kileste

A feledés lesz végül mindünk veszte
honnan jöttünk s ha jöttünk is mivégett
nyelvünk alatt miféle parázs égett
tetõre köpve lánggal falni kezdte

Emlékezni az elsõ tett a tettre
egy mozdulat akármi szétszedettre
hogy összerakva új legyen egész

Másképp ki-ki magából kirekesztve
vázát nézi hogy vágják szét keresztbe
s zománc-vödörbe hogy hullik a kéz
 

Ne úgy legyen

Ne úgy legyen, ne úgy legyen,
hanem másképp legyen -
mondtam valaha, s mondom
most is borostás hangon,
gondotok ma is gondom,
homokváratok rontom:
rontsatok ki belõle
gazok-gyomok benõtte
egykor rétre, mezõkre,
nézzétek mégis, mekkora,
futtathatnátok rajt tova
lovatok, legyen jó sora,
legyetek isten ostora,
ne múlttalan, ne sehova
csapódó rongybábuk sora,
akik letépett fületek
odvára bízva ügyetek,
mondjátok: elvégeztetett,
nem végeztetett el soha
semmi, ameddig szívetek
körül napok és csillagok
kanóc-gyúltan keringenek…
 

Álmok

Különös verseket álmodok éjjelente
Némelyikük akár kaktusz a sivatagban
Legkisebbjük is két ember magas
Ágaskodnak hogy önmaguk fölérjék
Két-három ujjuk ég felé mutat
Tüskések persze mégis ki mintha kaktusz
jó helyen léket vágva két korty italra lelhet
s ámbár cserepes szájjal
mehet útjára Merre
Egy kisebb homokdombról távolabbra tekinthet
egész a láthatárig A nyugvó Nap odáig
veti árnyékát önnön árnyékán vonszolódik
az meg elõtte lépdel míg az éj elsikálja
a homok még fölissza


 
NEMES LÁSZLÓ

Gyuri

A legkedvesebb unokatestvérem volt. A legeslegkedvesebb. Ugyanabban az évben születtünk, én néhány hónappal korábban; én még élek, õ harminc éve halott. Így volt ez bekódolva? - kérdezhetné valaki manapság. Pedig õ volt az erõsebb, az ügyesebb, a virgoncabb: az életrevalóbb, ahogyan sokan mondogatták annak idején. Szép kisfiú volt, késõbb is jóképû, karcsú, vállas, izmos, ügyes mozgású, én satnyább, lassúbb, félszegebb is. Pedig én voltam a nagyvárosi, a pesti gyerek; õk vidéken éltek, ha felruccantak Bácskából Budapestre, nálunk szálltak meg. Volt az apjának itt, a fõvárosban egy ismerõse, valamilyen fölöttese vagy fõnökféléje lehetett - nagy tisztelettel, ma úgy vélem, inkább némi, a függõ helyzetébõl adódó szorongással beszélt róla -, bizonyos Rónai úr, s egy alkalommal az ebédnél azzal fordult hozzánk, hatodik évünkben járó gyerekekhez ez az én Jenõ bácsikám, hogy beszélt telefonon azzal a nevezetes Rónai bácsival, aki nagyon kedves volt és meghívott kettõnket, vagyis a két gyereket, délután uzsonnára. Anyáink, mármint az enyém és apám húga, Gizi néni, a Gyuri mamája, kisuvickoltak minket, legjobb ünneplõ ruhánkat adták ránk, együtt kísértek el Rónaiék belvárosi házának kapujáig. Indulás elõtt Jenõ bácsi megjegyezte: - Aztán szégyent ne hozzatok ránk! - Majd Gyuri szemébe nézve hozzátette: - Jár nekem a Rónai bácsitól száz pengõ. Én nem figyelmeztethettem, kínos lett volna, de ha eszébe jut és odaadja neked, fogadd el. - Nagy pénz volt annak idején, a "Havi kétszáz pengõ fixszel / ma az ember könnyen viccel" szövegû dal korában az a száz pengõ. Egy kisebb család, ha szûkösen is, egy hónapig megélhetett belõle.
    Valóságos palota volt az az ötemeletes belvárosi bérház, rézrudakkal leszorított piros szõnyeg vezetett fel Rónaiék elsõ emeleti lakásáig. Csengetésünkre fehér kötényes, bóbitás szobalány nyitotta ki az elõszoba ajtaját, Rónai néni megcsókolt, amit nem szerettem, Rónai bácsi megveregette az arcomat, amit utáltam, de a habos kakaó meg a csokoládés kuglóf finom volt. - Hazakísértesselek valakivel benneteket? - kérdezte végül Rónai bácsi. - Vagy hazataláltok egyedül? - Egyedül! - feleltük egyszerre, õ pedig az elõszobában a zsebébe nyúlt. - Most jut eszembe - mondta -, azt hiszem, ezzel tartozom nektek. - Egy köteg bankót tartott a kezében, és abból egy százpengõst Gyuri kezébe nyomott. Mi pedig futottunk le, a lépcsõ piros szõnyegén, és meg se álltunk a sarkon túli, akkoriban híres-nevezetes, és addig csak a kirakaton át megcsodált Kertész Tódor-féle játékboltig. Én az ajtóban egy pillanatig megtorpantam, de Gyuri megnyugtatott: - Apa azt mondta, fogadjam el a pénzt. - Száz pengõért kérünk játékot - mondta odabenn az eladónak, és meglobogtatta elõtte a bankjegyet. Az pedig rakni kezdte elénk a pultra a játékokat, de nem ám villanyvonatot vagy valami drága, összeszerelhetõ fém építõjátékot, nem is pedállal hajtható kis autót, hanem különbözõ színû apró, papírból készült, kitömött similabdák és tarka, felfújható léggömbök tucatjait, megfújásra sivító, kinyúló papírsípokat, hónapok, talán évek óta el nem adott vackokat. - Tessék összeszámolni, ez mibe kerül - mutattunk a játékhalomra. - Nyolcvankét pengõ - mondta végül az eladó. Mert a számolással bizonyára nem csalt. - Marad még tizennyolc pengõtök. Kérünk azért is játékokat - vágta rá Gyuri. - Ólomkatonákat is.
    Két zsákban cipeltük haza a zsákmányt, Jenõ bácsi elsápadt, hatalmas pofon csattant Gyuri orcáján. Engem sose pofoztak meg, anyám szeme könnybe lábadt, apám csak annyit mondott: - Szégyellem magam.
    Vagy másfél-két évvel késõbb Gyuriék egyik látogatása valamilyen ünnepi idõszakra esett. Anyám parádés, nagy vacsorát készített, a nagybátyám kedvéért meghívta azokat a számára olyan fontos Rónaiékat is, akik kegyesen elfogadták a meghívást. Délután, a nagy készülõdés közben Gyurit meg engem, hogy ne legyünk láb alatt, leküldtek a közeli kis moziba, ahol éppen valami gyerekeknek való filmet vetítettek. A körúton megálltunk egy trafik kirakata elõtt, az a nevezetes bolt volt, ahol bélyegeken és dohányféléken kívül játékkártyákat és különféle tréfás és beugrató holmikat árultak. Ez érdekesebb, mint a mozi - unszolt engem befelé a boltba Gyuri. Én odabenn egy Kis varázsló feliratú bûvészkészlettel szemeztem, neki valami más ragadta meg a figyelmét. Popofon - ez volt a neve. Külsõre olyan, mint egy futball-labda belsõ, csak laposabb, ha felfújták majd hirtelen összenyomták, a levegõ recsegõ-ropogó, durranó, összetéveszthetetlenül ocsmány hangon jött ki belõle. Elég is volt rá a mozipénz, megvettük, sétáltunk egy ideig, mire hazaértünk, anyáink már készen is voltak az ünnepi terítéssel a kihúzott ebédlõasztalon, minket is gyorsan megcsutakoltak, legjobb ünneplõ ruhánkba öltöztettek. Aztán megérkeztek a díszvendégek is. Apám és a nagybátyám vezették az asztalhoz, a helyükre Rónaiékat, s amikor velük szemben Jenõ bácsi is leüléshez készült, Gyuri gyorsan, ügyesen az apja feneke alá csúsztatta a felfújt popofont. A dermesztõ hatású durranást nem kisebb erejû pofon követte Gyuri arcán. Én meg vörösen, vagy talán elsápadva álltam ott, mint késõbb, sokkal-sokkal késõbb annak a montreali sivár irodaszobának a pamlaga mellett és még késõbb, Gyuri utolsó, csaknem olvashatatlanul kusza levelével a kezemben: miért õ… miért mindig õ… hiszen kaphattam volna én is azokat a pofonokat.
    Min múlott? Géneken? A véletlenen?
    Voltunk náluk mi is vendégségben, nem is egyszer, abban a bácskai városban. Addigra Jenõ bácsiék jobb módba kerültek, mint mi, Gizi néni óriási traktákat rendezett, Gyuri azt se tudta, mit adjon nekem, mivel járjon kedvemben. Már nagyobb fiúk voltunk, ha véletlenül megdicsértem a nyakkendõjét, rögtön levette, a kezembe nyomta. Ha történetesen azt mondtam, hogy szép az inge, elutazásom elõtt a bõröndömbe csempészte - otthon találtam meg. Érettségi után Skóciába, Edinburghba utazott, az ottani mûegyetemen tanult. Engem, nem sokkal késõbb, másfelé sodort a sorsom - odahaza akkoriban már nehéz, számunkra kilátástalan, vészt jósló idõk jártak, a háború elszakított minket az otthoniaktól, a családunkból csak mi ketten levelezhettünk egymással, de egymástól függetlenül, mégis szinte ugyanabban az idõben döntöttünk mindketten úgy, hogy a tisztesség, a lelkiismeretünk azt parancsolja: részt kell vennünk ebben az életre-halálra menõ küzdelemben a fasizmus ellen, a legfõbb gonosz: Hitler ellen. Önként jelentkeztünk mindketten katonának, én a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, majd Itáliában szolgáltam a brit hadsereg egyik mûszaki alakulatában, Gyuri a brit Királyi Légierõ, a Royal Air Force tagja lett. Harcolt Európában, a távol-keleti fronton; az alakulata a háború végén Kanadában állomásozott. Ott is nõsült meg, még a leszerelése elõtt -, mit küldjünk neked, mire lenne szükséged? - írta, illetõleg írták Mollyval együtt nekem, az akkor még ugyancsak tényleges katonának. Ma is õrzöm esküvõi fényképüket, gyönyörû pár voltak a hagyományosan emeletes esküvõi torta mögött állva: a szõke, karcsú Molly fehér menyasszonyi ruhában, a délceg, vállas Gyuri a brit légierõ elegáns uniformisában. Gyuriék ott is maradtak, Kanadában, én a leszerelésem után hazatértem; apám nem élte túl a viharos idõket, Jenõ bácsi is elpusztult a munkaszolgálatban - ki tudja hol, ki tudja mikor, ki tudja mitõl vagy kitõl? -, Gizi néni csodával határos módon elevenen hazakerült Auschwitzból. A házuk, a holmijuk persze sehol. Egy évvel késõbb utazott ki a fiához Kanadába. Gyuri sikeres biztosítási szakember lett, Molly tanárnõ - írta leveleiben büszkén az anyámnak.
    Én vagy húsz év múltán jutottam el, néhány hétre, Montrealba. Gyuriék háza amolyan amerikai, vagy talán inkább angol családi típusház volt, földszinten a konyha és étkezõ meg a nappali, a living room, az emeleten néhány hálószoba; én külön szobát és egy saját kis fürdõszobát is kaptam, de valami mégis hiányzott abból a házból: az otthonosság érzete. Mintha csak aludni, reggel-este néhány falatot bekapni és egymással, ha már találkoznak, egy-két közömbös szót váltani jártak volna oda a lakói: Molly meg Gyuri és Eugene, az egyetemista nagyfiú. Hogy mit tanul, azt nem igen sikerült kiderítenem, ha találkoztunk a konyhában vagy a nappaliban, egy-két kurta szót vetett oda nekem, udvariasan mosolyogva, és nézte tovább a jéghokimeccset a tévén vagy sietett a dolgára. Az apja néha Jenõnek szólította - ilyenkor bosszúsan elhúzta a száját és elfordult. Jóképû, magas, izmos fiú volt, hokizik, mondta Gyuri, ennél sokkal többet nem igen tudtam meg róla. Gizi néni a közelükben, egy parányi bérlakásban lakik, együtt egy másik idõs, magyar özvegyasszonnyal - magyarázta nekem rögtön az elsõ napon Gyuri -, Molly meg õ… hiszen tudod, hogyan van ez… anyós és menye… meg aztán beszélni se nagyon tudnak még mindig egymással…
    Molly - még akkor is csinos, jól ápolt asszony - reggel sietett az iskolába. - George majd elkészíti neked a reggelit - mondta, és némi nyomatékkal hozzátette: - Õ úgyis ráér… - Gyuri csak mosolygott erre, a régi kedves mosolyával, hallottuk, amint az ablak elõtt felberreg felesége kocsijának a motorja. - Tudod - tette hozzá -, én sose bírtam volna az olyan kötött, túlszabályozott munkát, mint amilyen az övé… az ilyesmi nem az én világom. A biztosítási biznisz sokkal szabadabb. És lukratívabb is - tette hozzá. - Hogy is mondják magyarul? - Jövedelmezõbb - mondtam. Szürke volt az arca ilyenkor, reggel, nagy gonddal sütötte nekem a villanytûzhelyen a vékonyra szeletelt angol szalonnát, utána még itatós papírra is rátette, hogy kiszívja belõle a fölösleges zsírt. - Az ember vigyázzon a kondíciójára - magyarázta. Majd megkérdezte: - Nem kérsz egy kis whiskyt? Vagy gint? Jót tesz az ilyenkor… - Tett-vett még a konyhában, mosolygott, láttam, elég sok whiskyt töltött a poharába, elfordult, úgy hajtotta fel, gyorsan… - Nem kell még elmenned? - kérdeztem. Nem késel el? - Ez szabad pálya - felelte. - Nem vagyok rabszolga…
    Gizi néni töpörödött öregasszony lett. De fáradhatatlan, energikus. Úgy ölelt magához, amikor megérkeztem, hogy a csontjaim is ropogtak. - Mint az apád… - kezdte, de nem folytatta a mondatot. Egy Piroska nevû magyar vendéglõ szakácsnõje volt, a tulajdonos, Kovács úr, szerette, megbecsülte. Az étlap fejlécére is rányomtatta: A konyhában Gizi néni fõz. És szerették a vendégek is. Olykor-olykor kiment a konyhából, beszélgetett velük. Én is ott ebédeltem, abban a Piroskában, Gizi néni vendége voltam persze, csaknem mindennap. És többnyire Gyuri is. De õ ebéd után, mintegy zavartan, felpattant. - Dolgom van - mondta -, várnak az irodámban… fontos ügyfelek… - és elrohant. - Az irodám - mondta Gyuri máskor is, büszkén, szinte ünnepélyesen; névjegyet is adott nekem, rajta a neve, fölötte a biztosító társaság elõkelõ, koronás emblémája.
    Sokat csavarogtam egyedül az utcákon, néha a Szent Lõrinc-folyó partjáig is kimentem. Gyuri néha elvitt valahová az ütött-kopott régi Chevrolet kocsiján, egyszer még a távoli Québecbe is; elõzõ nap megláttam a vendéglõ asztalánál, hogy Gizi néni a zsebébe csúsztatott valamit, és hallottam amint a fülébe súgta: - A benzinre.
    Egy délután, a belvárosi Sherbrooke Streeten járva megpillantottam a biztosító társaság elegáns palotáját. A hatodik emeleten volt Gyuri szobája. Az ajtaján zománctábla, rajta a neve. Kopogtam, semmi válasz, lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt, keskeny kis szoba volt, szinte üres, a kopott íróasztalon meg egy polcon néhány irattartó, oldalt a falnál egy pamlag, rajta fel-felhorkanva az alvó Gyuri, mellette egy szék, egy kis asztal, azon pohár és egy üres meg egy féli tele whiskys palack. Megfogtam a vállát, felriadt. Csak bámult rám, végül azt mondta: - Hát így vagyunk… - És megkérdezte: - Iszol? - Nem is tudom, honnan szedett elõ egy másik poharat, majd töltött nekem és magának is. - Még nem rúgnak ki - mondta -, még nem… Talán, mert Campbell, az igazgató is repülõ volt… mit tudom én… talán, mert hiszen dolgoztam én nekik keményen is… sokat… a fene tudja, meddig megy ez… - Felkönyökölt a pamlagon, úgy mondta tovább: - Én air gunner voltam… air gunner, radio operator… légilövész és rádiós… láttam mindig, ahogy alattunk felcsapnak a lángok… még a leomló falakat is… meg hallottam, hányszor láttam és hallottam a minket üldözõ vadászgépeket, a géppuska-lövedékek kopogását… Egyszer, már hazafelé, rá akartam gyújtani, de már nem volt cigarettám… mondom a társamnak, Jack, adj egyet… de nem válaszol, akkor látom, hogy halott… és úgy éreztem, beleõrülök, ha nem szívok el egy cigarettát… és belenyúltam a zsebébe és kivettem onnan a csomag cigarettáját és rágyújtottam. És amikor leszálltunk, be a kantinba és ittam, amíg le nem fordultam a székrõl… mert mi mást tehet ilyenkor az ember. És máskor is…
    - Gyere, Gyuri, menjünk haza - mondtam, és felráncigáltam a kopott pamlagról, abban a sivár kis irodahelyiségben.
    Amikor elbúcsúztunk, szinte sírva könyörgött: - Mit adhatok neked? Ezt az öltönyömet legalább… ne járj ilyen idejét múlt, régi szabású holmikban. Itt ilyent már senki se… Ezt a cipõt legalább… ezt a pulóvert…
    Molly megcsókolt, hûvösen, talán kissé felszabadultan. Eugene-t az utolsó napokban nem is láttam.
    Alig esztendõ múltán Spanyolországból kaptam Gyuritól levelet. Még a caudillo, Franco képe volt a bélyegen. Amennyit kihámozhattam a kusza sorokból: valami fedezetlen csekk vagy váltó miatt jobb, ha Gyuri eltûnik egy idõre Kanadából. "Anyám küld nekem némi pénzt…" - írta. De semmi baj… itt kitûnõ üzleti lehetõségek vannak, jó kapcsolatai… hamar és könnyen visszafizeti…
    A következõ levél, jó fél évvel késõbb, Marokkóból érkezett. "Most már biztosan révbe jutok. A legelõkelõbb rabati körökkel tárgyalok. Anyám még addig is…" A török tengerpartról küldött képeslapon a nagy hõségre panaszkodott, majd egy levélben egy szép és gazdag német nõrõl írt. "Megõrül értem… Meghívott Ulmba, egy kalapgyár tulajdonosa…" Aztán Egyiptomból egy levél: "Kairóban ócska, poloskás szállodában lakom… a lift se mûködik… csalnak mindenütt… a dollárt, amit anyámtól kapok, rosszul váltják…" És végre Montrealból megint: "… anya már nem dolgozik a Piroskában. Kapott Kovácstól valami végkielégítést, kifizette az adósságaim nagy részét. Én természetesen hamarosan, busásan visszafizetem neki…"
    Erre persze nem került már sor. Hosszú, zavaros levél tudatott Gizi néni haláláról, meg arról, hogy Molly kidobta õt a házából. "Az én saját házamból" - írta Gyuri, meg azt, hogy most egy vacak kis albérleti szobában lakik. És az utolsó levél: "… a fiam megnõsült, és az esküvõre meg se hívott… Képzeld, a saját apját meg se hívta…' Még valamit írt abban a levélben, de olyan kuszán, zavarosan, hogy el se tudtam olvasni.
    Gyuri haláláról Gizi néni volt fõnöke, Kovács úr értesített. Nem tudom, kitõl kapta meg a címemet, talán Mollytól. Nem tudom. Azt írta, hogy Gyurit, remélhetõleg, álmában érte a halál. Az albérleti szobájában. Feltehetõen a cigarettától gyulladt meg az ágynemûje. Aztán meg az egész szoba. Bizonyára részeg volt akkor is…
    Mint a repülõk kantinjában, akkor, amikor abból a gépbõl kitámolygott?
    Csak azt tudom, hogy a szekrényemben ott van ma is az a finom gyapjúpulóver, amit Montrealban, az utolsó napon mégis becsempészett a bõröndömbe.
 
 

WAGNER DEZSÕ

Adyra gondolok

Lefedhetik
vasbetonnal
a kitörni készülõ
tûzhányó kráterét,
s hordhatnak rá sziklatömböket,
de attól még a tûzhányó
az égboltra lövelli
izzó anyagát.
 

Szapphóhoz

Szülõföld-szeretõddel
(sokakat szerettél)
feküdtél össze végül;
s csontig élveztél.
Teltek-múltak az évek,
csontod is elenyészett;
ám dalaidban
ott, igen, az eleven Élet!
a szakadós szálú
szerelemmel átszõtt,
óh, a szakadós szálú
szerelemmel átszõtt…
 

Az élet felén túl
(Hölderlin-apokrif)

Anyám,
lásd be,
lásd be, hogy tévedtél,
mikor világra hoztál,
ápoltál, etettél!

Tél van… s az a zord fal…
Jégszárnyú madár a szél.

Anyám
lásd be,
lásd be, hogy tévedtél…!

Lombtömegsírok szerteszét,
a fogam vacog,
fagyott égbolthoz koccannak
fönt a csillagok.

ESNAGY JÓZSEF

Majomsirató

Valaki megáll mellettem. Árnyéka ráhull a szememre, ahogy reszketõ kezével üvegcskét nyújt felém.
    - Nézd! Neked hoztam - mondja, és sietve bocsánatot kér. - Ne haragudj, hogy eltakarom elõled a Napot. Rögtön továbbállok. Fogd! Ez a tiéd.
    Tudom, ez a valaki csak az a hófehér szakállú, bölcstekintetû apóka lehet, aki mindennap eljön hozzám.
    - Nem haragszom. És köszönöm - válaszolom egy pillanatra fölemelve a tekintetemet.
    - Látom, szeretsz álmodozni - szólal meg újból, és úgy zúg fel a hangja, mintha a Kanális felõl a nád susogása suhanna felém. - Tudod, én már nem álmodozom. A békés árnyék az én világom. De te még fiatal vagy, nagyon fiatal. Szeresd a Napot. Szeresd a fényt, amely tisztán, élesen mindent megmutat - hallom távolodó hangját, s ahogy körülnézek, a hang gazdáját már nem látom sehol.
    Az anyám mosolyogva néz felém, de mindebbõl nem lát, nem hall semmit. Eszével és szívével csak a kapu nyikorgására figyel. Apámat várja haza, miközben én arra gondolok, hogy a világ olyan, mint a varázslatos képzelet, amely tele van kisebb-nagyobb furcsasággal, természetfölötti csodával, kicsi és huncut emberekkel, akik szelídek, akár lombsusogáskor a déli szél kint, az utcán, az eperfákon. És máris érezni vélem bõrömön a fodrozó Duna hûvös illatát. Látni vélem magamat, amint két hatalmas sóderhegy közé ékelõdött völgyben állok s nézem az eget. A lapát nyele, amelyet apám adott a kezembe, feltörte a tenyeremet, s nagyon fáj, miközben a bõrömbe mélyedve érzem a hátamon átvetett pánt hurkába akasztott fémkampót, mellyel kiscsikóként hámba fogva segítem a megrakott talicskát felhúzni a meredek partra.
    S látni vélem, amint szombatonként apám maga elõtt tolva kubikostalicskáját késõ délután belép a nagykapun és jókedvûen mosolyog. Fiatal, egészséges. Inge, kabátja a karján. A mellén apró, szõke szõrcsomó. Mint egy gladiátoré, olyan izmos a teste. De nem ijesztõ. Nem rémisztõ. Hiszen tudom, ez az oltalmazó erõ a miénk. Az anyámé és az enyém. S bár a horizonton lebukó Nap fénye egyre rongyosabb, egyre szürkébb, a kopott szürkeséget észre sem veszem, mert olyan gazdagnak érzem magam, mint egy király, aki drága ruhát és fényes cipõt visel a testõrként feszesen álló fák alatt. S látom, amint az apám és az anyám egymásra mosolyog. Szemükben az ifjúság tüze lobog. Kicsit szégyenlõsen átkarolják egymást, majd mint a riadt madarak, kiszakadnak egymás karjaiból, mert hirtelen meglátják, hogy ott állok mellettük. Anyám pirulva a tûzhely felé fordul és megkeveri az ételt, amelyet pár perc múlva föltálal apámnak. Apám leül az asztalhoz, aztán jó étvággyal eszik a meleg ételbõl.
    Vacsora után mindketten leülnek a rádió elé és csendben hallgatják a híreket. Én kimegyek az utcára, ahol már tucatnyi gyerek zajong az eperfák alatt. A sûrûsödõ sötétben egyik-másik gyerek zsíros kenyérrel tömi a száját. Körülöttük kuncsorgók raja hangosan kiabál: - Adj egy harapást! Adj egy harapást!
    Tíz óra felé, mint az égen széthulló csillagok, gyorsan szétszéledünk, hazamegyünk. A lavórban megmossuk arcunkat, kezünket, lábunkat, és lefekszünk.
    Másnap, vasárnap, nagyokat nyújtózkodva fölkelünk, tisztálkodunk, reggelizünk. Anyám sietve fölrakja a tûzhelyre fõni a vasárnapi ebédet. Apám kimegy az udvarra és különféle vasdarabokat fog a kezébe. Csavarokkal babrál, alkatrészeket keres. Aztán elmegy hazulról.
    Nemsokára nagydarab valamit tol hazafelé. Anyám, amint meglátja, rémültem összecsapja a kezét.
    - Mi az ördög ez, Misikém? - és választ sem várva ráparancsol: - Vidd vissza oda, ahonnan hoztad!
    De apám csak mosolyog.
    - Majd meglátod. Majd meglátod. Ha összeszerelem, örülni fogsz neki.
    És órákon át bütyköl, alakít, mígnem elkészül az a valami, amirõl azt állítja, hogy az egy motorkerékpár.
    Aztán diadalmasan bekiált a konyhába anyámnak: - Na, gyere, ülj fel! Kerülünk egyet.
    De az anyám rémülten kiáltja vissza: - Én bizony föl nem ülök arra a szörnyetegre. Még le találok esni. Üljön föl a gyerek.
    S én máris fölkapaszkodom a hátsó ülésre, és úgy ülök ott akár a majom a köszörûkövön.

LÁSZLÓFFY CSABA

Régi sorstárs és új Európa

(Phalaikoszi tizenegyes)

Szunnyadsz, égi vadakkal nem vetekszik
az antik veretû versláb; mikor már
fejed közönyösen simul a párnán,
Dsida-árnyfigurákat látsz a falra
kúszni: õrzik a férfi csonka holdját
és a képzelet-csonka nõ jövõét.
Verejtékedben gyöngyözöl, te más vagy,
más, mint õ, meg a többi õ, ki fennen
ágál, mindegy, akármilyen világban.
Lankaszt békeidõ, ha elenyészik
minden benne, csupán a posztmodern - a
divat(!) létjogosult: a cicomázott
vers; lám, semmi veszély, ha nincs kanóca.
Felperzselve a múlt, ki- s ráfolyatva
híg húgylé, zavaros sok ál-tanítás.

Dög(lött) álmokat úsztató kanális
partján köpdös az új urat (be)játszó
kalmárdölyf, s hiszi: börtönöd lesz immár
minden ószeri placcon árusított
ábránd. Sírva mosolyt játszik az ajkad
poshadt kortyaitól a praktikus, kis-
szerû civilizált-agytraumának;
lesajnált balek, ükapád kibámul
paripás, kacagányos képkeretbõl,
mint egy aranyozott kalitkalyukból,
és ott szöktet a lelkeden. Ha volt is
kor ennél hazugabb, e fél-szabadság
üres zsebhez üres aggyal fogad csak
el, s kigyúlt egek és a hamuvá vált
könyvtárak hadi felhõkarcolókig
dúló Mars-mezején, te, Európa
kórustagja gyanánt, gyáván, hízelgõn
élteted ama keserû kötést majd.

SZABÓ IMRE

Momentfotó

Fényben az arcom,
rád gondolok.

Üsd el, vihar, üsd el,
e világ búbaját,
vized futva vigye
szívemnek bánatát!

Fényben a lelkem,
rád érez éppen.

Fuss, vihar, fuss,
messzi földre fuss!
Talmi átkod ejtsd el,
fuss, vihar, fuss!

Fényben a szívem,
rád dobban éppen.

Szállj vihar, messze,
hozzáföldre szállj,
szívem, ha veszted,
új szívet találj!
 

Saturita

Állsz elõttem az áradó fényben.
Áradó fény, állsz elõttem.
Óvnálak, védnélek ezer lélekkel,
áldó, féltõ tenyerekkel,
csak ragyoghass ég és föld között.

Mert én vagyok az ég,
s én vagyok a föld;
örökké kitöltesz engem
emlékeim s ábrándjaim között.