MEGMENTETT OLDALAK

SZÉCHY ANDRÁS

Ki volt Spectator?

Krenner Miklós (1875-1964)

Krenner Miklós annak a nemzedéknek az elkötelezettjei közé tartozott, akik mint Fábry Zoltán, Balogh Edgár, Gaál Gábor, Csuka Zoltán és mások soha nem szûntek meg a Duna-völgyi, közép-kelet-európai népek egymás mellett élése megértésén és megbecsülésén fáradozni, kultúrájuk és egymásra utaltságuk közeledését ápolni, Trianon után a kisebbségi sorsba szakadt magyarság érdekeit a demokratikus egyenjogúság alapján szorgalmazni. A sors úgy hozta, hogy nagyapám aradi, majd kolozsvári tanártársa, családunknak mindvégig közeli barátja, nekem is egyik személyes példaképem, egyik nevelõm lett. A neves pedagógus a két világháború alatt az erdélyi kulturális és baloldali lapok (az Ellenzék, Erdélyi Helikon, Korunk stb.) egyik legtekintélyesebb mindenese "szürke eminenciása" volt. Kül- és belpolitikai szemléit, publicisztikáját, irodalmi és mûvészeti kritikáit általában Spectator (Figyelõ) névvel jegyezte.
    Termékeny munkásságából csak fõleg a kisebbségi kérdésrõl készült egy válogatás 1935-ig írásaiból (Az erdélyi út címmel, György Béla szerkesztésében, székelyudvarhelyi kiadással, 1995-ben). Pedig már ekkor is ezen túli gondolatokat fogalmaz meg a Verjünk hidat - Duna-Európa népeinek összefogása ciklusának gondolataiban: "megérkezett a pillanat, mikor meg kell kötni a lelki békét, a gazdasági békét, a militarista békét, a társadalmi békét […] áthidalni a hivatalos politika területén is a gyõzõk és legyõzöttek közé vájt szakadékot"- írta levonva a konzekvenciát: "A feladat nehéz, amíg a józan ész meg nem indul és könnyû, mihelyt a komoly elszánás úrrá lesz." Petõfi és Ady szerelmesének törekvései hasonlókat szültek a polgári radikálisok, a baloldali népi írók gondolataiban, nem is szólva a munkásmozgalom legjobbjairól, s viszonzásra találtak a román és más kelet-európai népek demokratáinál és szocialistáinál is.
    A Huszadik Század körébõl indult, elsõ jelentõsebb írása itt jelent meg. Az 1918-as forradalom idején szegedi tankerületi fõigazgatósággal bízták meg, szimpatizáló cikket írt a Tanácsköztársaságról helyeselve a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet. Az erdélyi magyar közéletben és szellemi világban Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernõ, Szentimrei Jenõ köréhez tartozott (Nagyon szerette, becsülte és istápolta a fiatalokat - személyes emlékként említhetem meg, hogy 16 évesen neki köszönhetem elsõ írásom megjelenését az Ifjú Erdély címû lapban Kuncz Aladárról). De ismerten szolidáris kapcsolata maradt a munkásmozgalommal is. Nem véletlen, hogy az 1942-ben megalakuló magyarországi népfront mozgalom közéleti fedõszervében, a Történelmi Emlékbizottságban a kommunista Nagy István író és Szentimrei Jenõ mellett õ képviselte az erdélyi baloldali demokratákat. Õrá bízták a 48-as Erdély antológia szerkesztését, kiadását, elõszavának megírását. Számos cikke jelent meg ez idõben, a magyarországi Népszavában. Az kevésbé ismert, hogy a Népszava nevezetes 1941-es karácsonyi száma után, 1942-ben is megjelent egy hasonlóan a függetlenségi front gondolata jegyében felvonult, széles szerzõi kört mozgósító szám, melynek melléklete A holnap Magyarországa felé címet viselte. Olyan neves szerzõk mellett, mint Bajcsy-Zsilinszky, Szakasits, Kéthly Anna, Kállai Gyula, Illyés Gyula, Nagy István, Kmetty János a festõ és mások, Krenner Miklósra (Spectatorra) jutott a nemzetiségi kérdés és a Duna-völgyi népek együttélése maradandó értékû, a mának is sokat mondó átgondolása. Hadd adózhassunk az alábbi írása újraközlésével a ma már sajnos nagyrészt feledésbe ment emlékének.
    Hatvannyolc éves korában, 1943-ban Krenner Miklós Budapestre költözött, de továbbra is haláláig szolgálta a nemzetiségek, a népek megbékélésének ügyét. Továbbra is írta rendíthetetlen elvi következetességgel cikkeit az akkori nemes célokat szolgáló Magyar Nemzetbe, a Népszavába, s amíg lehetett az erdélyi lapokba. A magyar kormány az 1848-49-es forradalom és szabadságharc centenáriumának elõkészítésekor Krenner Miklóst bízta meg, hogy Romániába utazva kérje kölcsön ez idõszak ott található relikviáit a régi baráttól, Groza Péter miniszterelnöktõl. Groza Krenner kérésére Petõfi kardját ajándékozta Magyarországnak.
 
 

SPECTATOR

A népek összefogása az idõ parancsa

A kérdést, amelyre a Népszavának de önmagamnak s minden hasonló gondolkozású és érzésû magyarnak válaszolnom kell, lelkében mindenki felveti, valahányszor "eszmeváltó körbe" jut, de mindenki és minden alkalommal visszariad az érthetõen rövid és egyszerû tennivalók végleges megállapításától. Mert ma inkább, mint valaha történelmünk és a történelem folyamán, az úgynevezett történelmi végzet kezébe kerültünk, amely történetpolitikai mûvelõdés révén hagyományos elméletté is érlelõdött bennem.
    Meggyõzõdésem, hogy olyan kis ország és olyan kis nép, mint a magyar, a dunai mítosz középpontjában, tragikus történelem után, az elsõ világháború még számos következményét szenvedve, úgy, ahogy ma van, gondokkal felhõzött bel- és külpolitikai helyzetben, nemzetiségi, társadalmi, gazdasági kérdésekkel elárasztva, a világ válságait is viselve, csupa érthetõ és eddig elháríthatatlan viszonylatokban - a történelmi szabad akarat viszonylagos lehetõségeivel igen kevéssé rendelkezik. Mindenütt súlyos helyzet és idõ van, a kis államokban és kis népeknél fõleg. Olykor csak a nemzetállam és a társadalmi egyensúly szilárdságával különbözve tõlünk, hiszen az egész világ az átalakulás még nem egészen sejthetõ óriási forrásában s itt-ott már kész romokban emésztõdik. De aligha érezhetõ a hely, a pillanat, a miért, a hová végzetszerûsége annyira, mint nálunk. Átvészelésre azonban örök gyakorlat képességével is rendelkezünk. Mégis

    az akarat és cselekvés mindig szükséges és
    elkerülhetetlen.

    Meg kell beszélnünk azok helyett és azok segítségére, akik a nagy történelem pillanatnyi szükségleteivel kell törõdjenek elsõsorban, de a közös ösztönszerûség parancsából is, minden lehetõséget és a tennivalót a holnap részére, amikor a béke létrejönni kezd és kétségbevonhatatlanul egy új világban kell elhelyezkedni, amidõn a történelmi végzetet részletekben, amennyire az emberi akarat képes reá, javunkra befolyásolhatjuk, fõleg kedvezõtlen rendelkezéseit meggyöngíthetjük. Természetesen egy pillanatra sem inoghatunk meg az erõs hitben, hogy

    a jogos magyar igazság gyõzni fog és az
    magyar önrendelkezés: a nemzeti függet-
    lenség és állami önállóság kristálytisztán
    megmarad,

    mert máskülönben a világtörténelem csak folytatná évtizedek óta õrjöngéseit és a mai világháború egyetemes áldozata teljesen hiábavaló, lenne.
    Az állampolitikai kötelességeknél fontosabbnak látszik azonban a belsõ fölkészülés, amelyet a Népszava kérdése talán az összefogás szavával is hangsúlyoz. A lényeg az, hogy egy pillanatig se feledjük el: korunknak most valóban két uralkodó eszméje van: a nemzeti és szociális. Ebben most már mindenki egyetért, mindenütt a világon, elég csak, ha Beveridge-tervre vagy a hindu mozgalomra mutatunk.

    A nemzetiség fogalmát, amely más jellegét
    nem fenyegeti és a szocializmust, amely min-
    denkinek megszerzi a magáét, össze kell övöz-
    ni. Ez az idõ parancsa. Minthogy a kisebbségi
    és nemzetiségi kérdés magyar eredendõ kér-
    dés a dunai tér nehézségei közepette, az ötvö-
    zés helyessége föltételezi az egyenes magyar
    történelmi vonal további lehetõségét, vagyis az
    nemzetiségi és kisebbségi jog és egyenjogúság
    biztosítását.

    Az összefogás azonban föltételezi, hogy igyekezzünk a vallási, társadalmi, osztály- és egyéb ellentéteket kiküszöbölni és megszabadulni a mai szeretetlenség, antihumanizmus, faji önhittség, történelmi elõjogosultság, hitvány megalkuvás, közéleti gyávaság fertõzésétõl és mások jogos életérdekeibe való behatolástól. Elsõ látszatra ez valóságellenesnek, jámbor kegyszernek, valamiféle szavalókórusnak érzik, de a mai propagandisztikus korszellemben a tragikus nagy életérdek mindent lehetõvé tehet még, hogy világnézeti, politikai osztálykülönbségek váratlanul megenyhüljenek is.
    Egy politikai összefogás föltétlenül lehetségesnek tetszik és bizonyára már szükséges. Mindazon magyar politikai pártoknak valamiféle összefogása és együttmûködése, amely pártok egyetértenek egymással a magyar történelmi vonal, a nemzeti és szociális haladás, a magyar alkotmány, a magyar népszabadság, a nemzeti függetlenség és állami önállóság, az emberszeretet szolgálatában. Öszszefogása és együttmûködése nemcsak emellett, hanem egyszersmind valamenynyi olyan és olyasmi ellenére is, aki és ami a magyar történelemnek, hagyománynak, létérdeknek, mai nyilvánvaló föltételeknek bûnösen szembe fordul. Igen, ellenére, a jog és szükség vasöklével, ha kell.
    Természetesen, ez a nagy egysége létre kell jöjjön az összefogásnak nemcsak politikai, hanem társadalmi síkjain is, mindazon erõknek megmozdulásával, amelyek vagy kényszerbõl, vagy szokásból hallgatnak s fõleg tömegeket irányíthatnak, ha egy társadalmi munka külön igényli majd szerepüket. Jöhet pillanat, amikor a társadalmi magatartás fontosabb lesz, mint a politikai, amely a történelmi végzet szárnycsapása idején emlékeztetni szokott a görög bölcselõ kályhájára, amelytõl nem jó eltávolodni, mert megfázik az ember, egészen közeljutni hozzá is veszedelmes, mert meggyulladhatunk tõle. Kétségtelen, hogy a társadalmi összefogás instrumenciója most ilyen irányban megkevesbedett. De megfelelõ propagandára áthangolható szerveink vannak. A mai sajtó is tehet valamit, a közszabadságokat különben bármikor és gyorsan megint kifejleszthetik e célból. A legújabb tapasztalatok szerint a törvényhozás és közigazgatási testületek hangja már erõsebb lett és a közhatalom újból keresve a bírálatot, a nagy történelmi kötelesség vállalás érdekében mintha lazítani szeretne ama fékeken, amelyek nem okvetlenül fontosak vagy kizárólagosak a háborús rend és fegyelem szempontjából. Nem szabad elfelejtenünk, hogy csak társadalmi úton állíthatjuk sorompóba kívánt és szükséges új emberünket, aki munkát és életet áldoz az ország megmentésére, de aki erõt és engedelmességet is képvisel, amikor az új világ Magyarországa részére biztosítani kell a víg jövendõt, "a gazdasági, politikai és kulturális fejlõdés útjára lépést a nemzeti önállóság és függetlenség biztosítékaival". Hisszük ugyan, hogy ezek most már nem fognak váratlanul kiolvadni, de azért ott kell állani szilárdul a fejlõdés útján, az út közepén s állni a sarat rendületlenül szétvetett inas és horgas lábakkal.
    1942 karácsonyán

DOKUMENTUM

MIKISZ THEODORAKISZ

Nyilatkozat az Európa Tanács Antikommunista Memorandumáról

Az Európa Tanács elhatározta, hogy megváltoztatja a történelmet. Át akarja alakítani összekeverve az agresszorokat az áldozatokkal, a hõsöket a bûnösökkel, a felszabadítókat a hódítókkal, a kommunistákat a nácikkal.
    Úgy véli, hogy a nácizmus legnagyobb ellenségei, vagyis a kommunisták bûnösök, mi több a nácikkal azonosítja õket! És nyugtalankodik, és tiltakozik most, mert miközben a hitleristákat elítélte a nemzetközi közösség, ez még nem történt meg a kommunistákkal. Ezért azt javasolja, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyûlésének plenáris ülésén, amelyre 2006 január 24-e és 27-e között kerül sor, mondja ki elítélésüket.
    Az Európa Tanácsot nyugtalanítja, hogy "a kommunista rezsimek által elkövetett bûnökrõl kialakított közvélemény gyenge." És ráadásul, hogy "a kommunista pártok legálisak és némely országban aktívak, valamint az is, hogy bizonyos esetekben nem határolták el magukat ezektõl a bûnöktõl".
    Más szóval, az Európa Tanács elõre kinyilatkoztatja az európai kommunisták jövendõ üldözését, akik még nem tettek megbánó nyilatkozatot, miként megkövetelték annak idején tõlük a Gestapo hóhérjai és Makroniszosz kínzói.
    Talán holnap elhatározzák, hogy törvényen kívül helyezik a kommunista pártokat, kitárva így a kaput, hogy Hitler és Himmler kísértetei visszatérjenek, akik, mint tudjuk, pályájukat a kommunista pártok betiltásával és a kommunisták haláltáborba zárásával kezdték.
    Ezek a nácik végül saját áldozataik vérébe fulladtak bele, a kommunista Szovjetunió 20 millió halottjának és az életüket feláldozó kommunisták százezreinek vérébe, akik a nemzeti ellenállási mozgalmak élén álltak mind Görögországban, mind egész Európában.
    Bár abbeli vágyukkal, hogy a történelmi lelkiismeret és a népek által elítélt módszereket újra alkalmazzák, az Európa Tanács urai elkéstek, már megelõzte õket a nagy testvér, az Egyesült Államok, amely egész népeket mészárol le hitleri módszerekkel, ahogyan azt Irakban teszi, amelyet amerikai börtönökkel bevetett romhalmazzá változtatott, ahol nap nap után undorító módon kínozzák az ártatlan áldozatok ezreit.
    Ezekrõl az emberiség ellen elkövetett nagy bûnökrõl, akárcsak a guantanamói modern kínzás hitleri táboráról, az Európa Tanácsnak nincs semmilyen mondanivalója.
    Hogyan hihetni, hogy ez a Tanács az emberi jogok miatt aggodalmaskodik, amikor saját otthonában, Európában felhatalmazza a CIA repülõgépeit, hogy személyi jogaiktól megfosztott embereket szállítsanak, akiket különleges börtönökben kínoznak?
    Ezek az "állampolgárok" nem lehetnek vádlók. A történelem ítélõszéke egy napon majd ítéletet mond nagy testvérük fölött Vietnamtól Chiléig, Amerikától Irakig elkövetett számlálhatatlan bûnei miatt, és õket is elítéli, mert eltûrték ezeket a bûnöket, vagy mert cinkostársak voltak elkövetésükben.
    Sajnálatos módon inkább a holtak, mint az élõk nevében kell szólnom. Halott kommunista elvtársaim nevében, akiknek élete a Gestapo kínzókamráiban, a haláltáborokban és a kivégzõhelyeken ért véget, hogy le lehessen gyõzni a nácizmust és ünnepelni lehessen a szabadságot.
    Nem marad más számomra, csak az, hogy egyetlen szót vágjak oda ezeknek az uraknak: SZÉGYEN!

    Athén, 2005. december 22.

    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

FILMMÛVÉSZET

KUN TIBOR

Három fekete-afrikai film

Betekintés a francia nyelvû afrikai mozi jelenébe

Kiindulópontunk Fabienne Boussin-nek a Le Devoir címû kanadai lapban megjelent kijelentése: "Az afrikai filmet nyitott szellemiséggel kell nézni. […] Ritmusuk gyakran eltér a nyugati mûvekétõl. Félre kell tennünk a megszokott struktúrákat, és egy másfajta logikát kell követnünk." A frankofon irodalom és mozi "nagy öregje", Sembéne Ousmane, az egyik frankofon kulturális folyóiratban a tõle szokásos kemény stílusban egyenesen "harc"-ról beszél a Nyugat és a Dél között: "A harmadik évezred küszöbén, az afrikai új nemzedék kisajátítja magának történelmét, és »szabadnak« kiáltja ki magát. A köztünk (afrikaiak) és a nekünk leckét adók közötti harc nehezebb és keményebb lesz minden eddig lezajlott harcnál."
    A mai afrikai frankofon filmek nagy részükben ún. "szerzõi" alkotások, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyetlen személy - legtöbb esetben a rendezõ - elképzeléseit, véleményét, filmtechnikáját, összeállítását tükrözik, ami persze nem baj, hiszen ezekbõl a magvakból nõnek ki lassan a tágabb világnézetet elénk táró filmek. Ezek a rendezõk gyakran nyúlnak saját országuk, törzsük, kontinensük több évszázaddal ezelõtti történelméhez csakúgy, mint a mai valósághoz, merítenek Afrika hagyományaiból, a 20. század afrikai francia nyelvû, sõt, a világirodalom kiemelkedõ alkotásaihoz, hogy ez utóbbiakat meglepõ formában, csodálatos afrikai környezetekben, kiváló afrikai színészek tolmácsolásában küldjék vissza az Afrikán kívüli nézõknek, igaz - számunkra talán sajnos - helyi nyelveken (wolof, bambara), de ennek is megvan a magyarázata: a nagymértékû analfabétizmus, ami az afrikai nézõk sokaságát rekesztené ki ebbõl a moziból. Ezért is nevezik az afrikai filmeseket modern griottoknak, azaz akik a film nyelvén - és/vagy saját közösségük nyelvén - mesélik történeteiket. A legkiválóbb afrikai rendezõk egyébként különbözõ eszközökkel-módszerekkel egyre gyakrabban és egyre sikeresebben ötvözik a múltat és a jelent ugyanabban a filmben, s ez az afrikai filmnek egyik legizgalmasabb vonása. Idézzük megint Sembéne Ousmane-t: "Amikor számot adtam magamnak arról, hogy a hazámban dúló analfabétizmus miatt könyveimmel sohasem érhetem el a tömegeket, úgy döntöttem, filmjeimben szólok azokról a problémákról, amelyek népem elõtt állnak. […] Didaktikai erényein kívül a mozinak népi látványosságnak kell lennie."
    Történelmi helyzetébõl adódóan a mai afrikai mozi egyrészt erõsen ideologikus, elkötelezett - mert ezt várják el tõle -, másrészt viszont lírai, sokszor alkalmazza a komikumot, illetve sokszor brutálisan kegyetlen; de amit bizton mondhatunk róla az az, hogy sohasem öncélú, már ami a mûvészinek nevezhetõ filmeket illeti, legyenek azok rövidfilmek, "hosszú", azaz játékfilmek. Vannak természetesen a dokumentumfilmek, de ezekkel most nem foglalkozunk (bár némelyik játékfilm erõsen dokumentalizált).
    A tematika: itt-ott nagyjából már érzékeltettük, igaz, inkább csak hangulatilag; most megpróbáljuk röviden és megközelítõ pontossággal ismertetni.
    Az 1960-as éveket követõ idõszakban az afrikai film "iskolatémái" a gyarmatosítás elleni harc, a függetlenség "gyermekbetegségei", a "daloló holnapok" (amelyek azután gyorsan elhallgattak), a nõ szerepe az afrikai társadalomban. Ez a tematika kielégítette annak a kornak filmgyártóit és nézõit, de ma már új a környezet, újak a társadalmi-politikai viszonyok, az emberi kapcsolatok, növekszik az igényes kultúra iránti érdeklõdés, és fõleg egyre több az olyan filmrendezõ, akit a hagyományos tematika nem elégít ki: a filmcsinálást a világ nagy rendezõiskoláiban (Párizs, Moszkva) a legnagyobb rendezõktõl tanulták, s ilyen irányú ismereteiket ültették át a gyakorlatba. A távoli és közeli történelmi múlt ma is téma, de más irányokat vett ábrázolásuk, s új témáknak ott vannak a mai mindennapok társadalmának problémái, sok film filozofikus tartalommal és mondanivalóval telt meg; megint mások már az útját vesztett nagyvilágot ábrázolják, nem kímélve politikusokat, nemzetközi szervezeteket.
    Három filmet ragadunk ki az elõre kiválasztott, csaknem két tucat frankofon afrikai filmtermésbõl, melyek a következõk a hivatalosan bejegyzett dátumaik szerint (sajnos, van olyan film, amelynél két dátum is fel van tüntetve, ezt jelezzük majd):
    Hyénes (1992),
    La Genése (1999) és
    Sia, le réve du python (1999).
    A Hyénes (Hiénák) címû szenegáli filmmel a világirodalmi ihletésû és kiindulópontú afrikai moziba lépünk. A 110 perces filmet Djibril Diop-Mambety (1945-1998) rendezte, aki színész és rendezõ volt, s színházi tanulmányokat folytatott. Miért érdekes ez? Azért, mert az afrikai filmesek leggyakrabban saját szcenárióval dolgoznak, azaz saját maguk írják - vagy más afrikai szerzõktõl veszik át - a forgatókönyvet, és azt filmesítik meg. Ennek okai nagy mértékben gazdaságiak. Nehezen lehetne kitalálni csak cím alapján, a Hyénes melyik világhírû szerzõ mûvébõl született. A kritika szerint egyhangúlag az egyik legnagyobb hatású afrikai film, amely világszerte osztatlan sikert aratott, több nyelvre lefordították (a film eredetileg wolof nyelvû, s francia felirattal látták el). Íme a tartalma, amely alapján a világirodalom ismerõi könnyen ki fogják találni az eredeti mû címét és annak szerzõjét.
    Szenegál Kolobán nevû települése roppant anyagi nehézségekkel küszködik, még a polgármesteri hivatal berendezéseit is lefoglalták. Csak egyben reménykedhetnek: Linguére Ramatou asszony megérkezésében; ez a már idõs hölgy a helyi fûszeres bolt és ivó tulajdonosának, Draaman Drameh-nek volt valamikor a szeretõje. A hölgy meg is érkezik, nagy pompával fogadják, majd a hölgy és volt szeretõje elvonulnak, meghatottan emlékeznek a régi idõkre, szerelmükre, amelybõl gyermekük is született, de ezt a gyermeket Drameh, hamis tanúk segítségével, megtagadta, s egy másik nõt vett feleségül, Ramatou-ból pedig - kurva lett. Az újra találkozás lírai hangnemének vége: Ramatou 100 milliárdos összeget ajánl a falunak - Drameh életéért cserébe, azaz valakinek meg kell az idõs férfit ölnie, hogy a falu ezt a hatalmas összeget megkapja. A dráma elindul: elõször mindenki Drameh védelmére kel, majd az öregasszony által a faluba hozatott modern fogyasztói eszközök (hûtõszekrény, ventilátor, televízió, ruhanemûk…) valósággal elcsábítják az embereket, akik eszméletlen, hitelre történõ vásárlásba kezdenek, tudván, úgyis hamarosan alkalmuk lesz mindent kifizetni… Drameh már látja, mire megy ki mindez: meg fogják ölni, és övék lesz a pénz. Ramatou csak szemlélõdik és vár… szemléli az eseményeket, és tudja, ördögi terve valóra fog válni. Igaza lesz: Dramehet a falu lakói valóban elteszik láb alól - bár a halott ember testét nem látjuk, csak a tett helyén maradt ruháit. Majd óriási munkagépek jelennek meg, amelyek nyomában felhõkarcolók nõnek ki a földbõl…
    Igen, egy európai szerzõ, a svájci Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatását dolgozta fel Mambety. Meglehetõsen szorosan követte az eredeti mûvet (bár egyesek szerint szabadon kezelte azt - lehet vitatkozni!); az alap mondanivaló azonban megmaradt a filmben: az emberi aljasság, gyávaság, kapzsiság, becstelenség, a pénzimádat, a látens gyilkolási ösztön a földi javak megszerzéséért, a hatalomvágy, a "hiénák" állandó közelsége az ezen tulajdonságokat megtestesítõ emberek és az igazi hiénák állandó jelenlétében, mindez megfûszerezve némi komikummal, az emberi primitív hiúság megdöbbentõen élethû ábrázolásával, az afrikai színészek kiváló játékával, jellemábrázolásával, az afrikai táj elénk varázsolásával, a különbözõ kultúrákból átvett szimbólumokkal, valóban szép és nemes film-remekmûvet élvezhetünk.
    Mambety interjúiban világítja meg a film eredettörténetét Dürrenmattal való találkozásán és a megfilmesítés jogának megszerzésén kívül - és mondanivalóját. Íme adalékok az elõbbiekhez a rendezõtõl: "Egy különös történet, amely már tizenöt évre nyúlik vissza (az interjú 1991-bõl való). Szenegálban, Dakarban éltem a kikötõi negyedekben, prostituáltak között. Az egyikük nagy termete elbûvölt. Mindenki Linguére Ramatou-nak hívta. Linguére »Egyedülálló Királynõt« jelent a nyelvünkben. Ramatou - vörös madár a fáraók négerek lakta Egyiptomjának legendáiban. Szent madár, amelyet nem lehet büntetlenül megölni. Õ a holtak lelke." Ennyit a film nõi fõszereplõjének eredetérõl. Ez kapcsolódik Mambety képzeletében egy, az orális afrikai hagyományokhoz tartozó meséhez, s a kettõ ötvözetébõl jött létre végül a film. Íme a mese: "Úgy látom õt (Ramatou-t), hogy egy antik falu lakója. Hétéves. Egy szerény házban lakik dédapjával és dédanyjával, nagyanyjával és anyjával. Apja elment otthonról. Linguére Ramatou egyedüli lány. Árnyként lebegett a család fölött, boszorkánysággal vádolták. A város minden bajáért õt vádolta. Borzalmas szárazság pusztított a vidéken. Ekkor a nép elhatározta, éjjel tûz által pusztítja el. A Nap elsõ sugarai kezdtek megjelenni, az emberek kezdtek visszaszállingózni a tett színhelyére. A házból csak egy hófehér hamuréteg maradt. Az emberek megtalálták az egész család összeégett testét, kivéve a kis Linguére-ét. Mindenütt keresték, a kis Ramatou-t azonban nem találták. A népet nagy félelem fogta el. Hirtelen szél támadt, ami a hamut szétszórta a légben, fehérre festette a megzavarodott arcokat. A síkságon egy megtermett asszony Linguére Ramatou titkát énekli. A nép állandó rettegésben élt, hogy Linguére viszszajöhet. Linguére Ramatou azonban többé nem tért vissza a kikötõ alvilágába. Senki nem tudja, hová tûnt."
    Mambety ebbõl a mesébõl merítette tehát forgatókönyve témáját, és ezután ismerkedett meg Dürrenmatt drámájával. A film politikai - elkötelezett rendeltetésérõl így nyilatkozik Mambety: "A 60-as években ébredtem rá egyetemes kötelességemre kultúrám és népem iránt, s ez arra késztet, hogy olyan dalt daloljak, melyet az egész világ megérthet. […] A mozinak önmagunknak mint afrikaiaknak megismerése szolgálatába kell állnia, és ez sürgetõ feladat." Kemény szavakkal ítéli el a világszervezeteket, amelyeket másutt sem igen szeretnek, és amelyek erõsen kétarcú jellemére ma már a világon nagyon sokan rájöttek. "Azt mondom: »Ha pénzt akartok, egyikõtöket meg kell ölnötök.« A Világbank és az IMF ugyanezt tette a Dél szegényeivel. Azt mondta az afrikaiaknak: tudjuk, hogy szegények vagytok, de túl sokan vagytok, akik dolgoztok, s nincs elég pénzetek, hogy mindenkit kifizessetek. Néhányotokat tehát meg kell ölnötök, és akkor majd adunk pénzt… Öljetek, és megkapjátok a pénzt."
    A La Genése (Teremtés) Cheick Oumar Sissoko által rendezett, szintén a világirodalomnak is részét képezõ mûbõl eredetileg külön cikket akartunk írni, annyira jelentõsnek tartjuk ezt az alkotást minden szempontból; feldolgozandó anyag is ennek megfelelõ mennyiségben gyûlt össze, s most ezt a részletekig menõ matériát kell tanulmányunk többi elemzett filmjének arányaihoz kell igazítani. (La Genése, 102'. R.: Sissoko, Cheikh Oumar, sz. 1945. Párizsban társadalomtudományi tanulmányokat végzett. Hazájában megalapította a KORA FILMS nevû alkotói közösséget.)
    Sissoko a Biblia Genezis-ének 23-tól 37-ig terjedõ fejezeteit dolgozta föl oly módon, hogy hol szorosan követte az alapmûvet, hol szabadon használta azt fel J.-L. Sagot-Duvauroux forgatókönyve alapján; a film ezért itt-ott erõsen darabosnak tûnik, talán ez az egyetlen igazi esztétikai hibája. A film alkotói Afrikába helyezték a cselekményt, a szereplõk bambara nyelven beszélnek, ezért a film feliratos. A bonyolult filmcselekmény ismertetését nemigen találjuk szerencsésnek jelen esetben, inkább a fõbb vonalakat emeljük ki, amelyek a következõk: Jákob József nevû fiát siratja, holtnak hívén azt; Ézsau egy tál lencséért eladja Jákobnak elsõszülöttségi jogát, innen Jákob és Ézsau ellenségeskedése; Jákob harca Istennel, aki Jákobot Izraelnek nevezi el; Dina és mostoha sorsa; Ézsau és vándorlásai; József Egyiptomban; Jákob fiainak bosszúja Szichemen Dina Szicha által történt meggyalázása miatt: megtámadták Szichemet és a környezetében levõ összes férfit (még egy síró kisbabát is, csak mert õ is hímnemû volt) megölték; Támár prostituáltnak öltözve lefeküdt apósával, ezt késõbb bizonyítani is fogja; Jákob (azaz már régóta Izrael) gyermekei letelepedtek Józsefnél Egyiptomban.
    Nagyon izgalmas összehasonlítani részleteiben a filmet (annak cselekményét) az eredeti, tehát bibliai történettel. Érdekes párhuzamokat és változtatásokat találunk a filmben - ezekre most és itt nincs lehetõségünk kitérni. A film hûen adja vissza a Biblia idevágó részleteinek drámai, sõt gyakran az ókori tragédiákat idézõ hangulatát, hangulatait. A színészek az afrikai környezetben is méltó és cáfolhatatlan bizonyítékát adják ebben az alkotásban is - csakúgy mint a fentebb ismertetett Hiénákban -, hogy az örökértékû, az egész emberi civilizációhoz szóló, eredetileg más földrészen más rassz képviselõi által írt mûvek bárhol, bármikor megõrzik örök mondanivalójukat (ld. még az ugyancsak martinique-i fekete költõ Aimé Césaire La tragédie du roi Cfristophe (Kristóf király tragédiája) címû darabjának a párizsi Comédie Française-ben fehérek által elõadott darabját!)
    Sissoko egy interjúban magyarázza a La Genése indíttatását, célját, irányultságát, tanulságait: "Álmain és történetein túlmenõen magára kell vállalnia a következõ küldetést: mozivászonra vinni, azaz bizonyos módon 'hivatalossá tenni' azt, hogyan élnek, szeretnek, tépik magukat, hogyan szenvednek, örülnek, harcolnak az afrikai társadalmak, és amit a világ szinte kizárt a képek birodalmából. S hozzátennék még egy követelményt: ritkaságuk és a kért pénzügyi eszközök miatt - melyek jelentõsek a mi gazdasági környezetünkben, de jelentéktelenek a világ filmgyártásához viszonyítva -, az a véleményem, a mi filmjeink nem engedhetik meg az anekdotázás luxusát. Ha nem a társadalom sürgõs problémáihoz nyúlnak (ti. az afrikai filmek), az afrikai közönség, amely egyébként nem jut hozzá az Északról beáramló képözönhöz, kínosan frusztrálva érzi magát, és - kétségtelenül jogosan - teszi fel a kérdést: mire szolgál ez? Filmgyártási tervemet erre a közelségre és erre az elkötelezettségre alapoztam. A La Genése mindennek a kifejezõdése. Mindezeken kívül új átjárókat ajánl arra, hogy Afrika sürgõs problémái és tettei megérintsék a többi embert is. Mivel a szó univerzalitását összekapcsolja az afrikai realitásban való meggyökerezéssel, azt hiszem, fontos szakaszt jelent filmgyártásunkban."
    Egy 7. századi szoninke legenda a Wagadu birodalomról elõször egy mauritániai szerzõ, Moussa Diagana Wagadu legendája, ahogyan Sia Yatabéré látta címû színdarabjában kelt életre, hogy utána egy burkina fasoi filmrendezõ, Dani Kouyaté rendezésében filmvászonra is kerüljön egy afrikai filmlexikon szerint 1999-ben, más források szerint - így többek között magának a filmnek a végén is ez utóbbi dátum van feltüntetve - 2001-ben. Mi maradunk az 1999-es dátumnál, hiszen a fespacók a páratlan évek elején kerülnek megrendezésre, és tudjuk, hogy ezen a filmszemlén 2001-ben mutatták be, tehát az 1999-es év lehet az elkészítés ideje. (Sia, le rêve du python. 95'. Burkina Faso. R.: Kouyaté Dani. Sz.: 1961. Filmtudományi tanulmányokat folytatott Párizsban.) Íme a rövid tartalma egy igen szövevényes filmnek, a Sia, le rêve du python-nak: Wagadu Kumbi nevû városában uralkodik a Kaya Magán, egy kegyetlen, mindenható király, akit talpnyaló udvartartása vesz körül. A környéken úgy tartják, egy barlangban egy python, azaz egy kígyó évente a legszebb és legnemesebb lányt kívánja áldozatul a vele érintkezõ papok által a város lakóitól, illetve az uralkodótól. Ezt mindenki el is hiszi, és oda is adják a papoknak évente a szerintük a kígyó által kiszemelt lányt. Most a python Siát szemelte ki, hogy az õ feláldozása által a birodalom virágzása - ami az aranyon nyugszik - továbbra is biztosítva legyen. Sia azonban elszökik, majd találkozik a harctérrõl hazahívott võlegényével, aki elhatározza, visszaszerzi a lányt a pythontól. Mire azonban segítõtársaival a barlanghoz ér, Sia félig õrülten ül egy sziklán, és elmondja: soha nem volt semmiféle kígyó a barlangban, a papok maguknak szerezték meg a lányokat, megerõszakolták õket, így most Siát is, és utána megölték õket. Sia ugyan megmenekült a haláltól, de eszét vesztette a borzalmas megpróbáltatásban. Ezután az uralkodót megölik (hasonló módon, mint Ceauºescut), és Sia võlegényét nevezik ki új uralkodónak, Siát pedig királynõnek. Õ azonban el akarja mondani a népnek az igazságot, hogy semmi nem igaz abból, amivel addig riogatták volt õket. Võlegénye és a régi, megmaradt udvartartás azonban, féltve hatalmukat, ezt nem várják meg: elûzik a Palotából. Sia azonban nem az egyetlen igazmondó fõszereplõje a történetnek; legalább ugyanolyan szerepe van Kerfának, a "bolond"-nak, aki végig - amíg meg nem öletik - mindenütt szidja a Kaya Maghánt, a királyt. A film elején elõször tõle hangzik el a felhívás a város lakóihoz az elnyomás ellen: "Kumbi lakói, ébredjetek! Nem az álmodozás kormányozza a világot!" Mindamellett, az uralkodó parancsára sem a katonák, sem senki nem bánthatják õt (bár a katonák egyszer alaposan helyben hagyják), mert ha meghal, a nép szemében mártírrá válik. Mikor azonban az uralkodót el akarják tenni láb alól és Sia võlegényét a trónra ültetni, a hadsereg fõvezére megöleti a "bolond"-ot, és ezt a parancsot az uralkodó parancsaként terjesztik a nép között, hogy indokolják megölését és az új uralkodó beiktatását. Ugyanez a fõvezér megöleti azokat a katonákat is, akik a barlangban voltak, és látták, hogy sohasem volt ott kígyó, sõt, azt is megtudták, hogy a papok megerõszakolták Siát. Õk is áldozatul estek a kegyetlen vérontásnak, amivel megakadályozták, hogy az igazság esetleg tõlük tudódjon ki. Sia võlegénye pedig saját kezével megöli a hadsereg fõvezérét is, aki az õ nagybátyja volt. Siát ezután, minden átmenet nélkül, egy mai, modern nagyváros utcáján látjuk, ahol a szakadó esõben, rongyokba öltözve, mintegy bezárva a cselekmény körét, ugyanazokat a mondatokat kiabálja, mint a film elején a "bolond" Kerfa: "Kumbi lakói, ébredjetek! Nem az álmodozás kormányozza a világot!"
    Pazar film, kegyetlen film, szép film; van, aki Szophoklész Antigonéjához, Euripidész Iphigeniájához hasonlítja; e sorok írója Shakespeare véres ármánykodásokkal teletûzdelt drámáihoz is nyugodtan meri hasonlítani. A pazarság a díszletekben, a kosztümökben, a szereplõk teljesítményében, a rendezésben, a rendezõi üzenet megfilmesítésében egyaránt kitûnik, a kegyetlenség, a kíméletlenség a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folytatott aljas pszichés és fegyveres harcban, a történelem folyamán ugyancsak gyakran alkalmazott politikai "húzások"-ban nyilvánul meg. A film erejének és végének megoldása pedig (Kerfa illetve Sia intése a néphez) egyrészt mesteri ábrázolása a hatalommal szembeszálló emberek sorsának, másrészt dramaturgiailag is ügyes megoldás. Fölösleges kihangsúlyoznunk az egész film aktualitását a mai afrikai politikai életre, de érvényes az minden politikai formációra. Hogyan nyilatkozik maga Kouyaté minderrõl?
    "Ezzel a történettel gondolkodásra akartam késztetni. Az utolsó kép (emlékszünk, Sia egy modern afrikai nagyvárosban szakadó esõben a "bolond" Kerfának a film elején hangoztatott intését kiabálja) nagyon fontos számomra, mivel idõn és téren kívül keresem a helyemet. Az akarom megmutatni, hogy a történelem ismétlõdik. […] A film azt mondja: nem lehetünk örökké fatalisták, elõ kell vennünk ezeket a mítoszokat, hogy megváltoztathassuk az emberek mentalitását."
    *
    Beszélhetünk-e általában afrikai moziról? Két véleményt idézünk két személytõl, mégha ezekkel részben ellentmondunk is írásunk címének, ahol moziról beszélünk. Az elsõ idézet Alexandre Tylskitõl, a Toulouse-i Egyetem professzorától származik: " Most van legfõbb ideje annak, hogy ne »afrikai moziról« beszéljünk, hanem valójában afrikai filmekrõl, néha csodálatos változatosságukban, néha középszerûségükben és olykor zsenialitásukban." A másik Idrissa Ouedraogótól, többek között a Yaaba címû film rendezõjétõl ered: "Elfogadom az afrikai mozi szót, de csak többes számban."
    A kérdés felvetése ma ugyanaz az "afrikai filmek"-kel, illetve az elmarasztalt "afrikai mozi"-val kapcsolatban, mint az "afrikai" vagy "néger-afrikai" illetve "maghrebi" irodalom fogalmaival kapcsolatban; az irodalom kérdéseivel azonban itt és most természetesen nem foglalkozunk. Fontosabb az "afrikai filmek" jövõjérõl elgondolkodni. Alexandre Tylskit, a toulouse-i professzort szeretnénk hosszabban idézni, mert nagyon tanulságos, bár lesújtó állapotot és perspektívát állít elénk az "afrikai filmek"-et illetõen: "Azoknak, akik úgy látják, hogy ma már nincs alapja a keleti és afrikai filmek közötti média-szakadásról beszélni, elég, ha egy átlag nyugatinak - már ha van ilyen - feltesszük a kérdést. Könnyedén idézhet néhány filmcímet Akira Kuroszavától vagy Wong Kar Waï-tól, de vajon tudna-e csak egyetlen filmet idézni Ousmane Sembéne-tõl vagy Idrissa Ouedraogótól? A legkegyetlenebb az, hogy egyáltalán haszontalan egy ilyen közvéleménykutatást végezni a törés megállapítása céljából - az annyira világosan látszik."
    Azt maguk az afrikai filmesek is beismerik, hogy a tv-t és a mozikat elárasztó amerikai és távol-keleti filmekkel nem tudják felvenni a versenyt. Akkor? Azt hiszszük, Afrikának ezen a téren is nagyon sok türelemre, általában a tömegek kulturáltsági szintjének emelésére lesz szüksége, hogy most már ne csak fennmaradjon, de nagyot tudjon elõbbre lépni is. Ehhez azonban a mindenki által ismert gazdasági - társadalmi belsõ nehézségeket kell leküzdenie - és ez nem az elkövetkezendõ egy-két évtizedben fog bekövetkezni. Látják ezt maguk az afrikaiak is, legalábbis a tágabb kitekintéssel rendelkezõk, de ez kevés, nagyon kevés. Szerencsére, közben azért egymás után születnek a remekebbnél remekebb alkotások, amelyek talán - hála a nemzetközi filmfesztiválokon való részvételnek, a tv-nek, a filmkluboknak - egyre több nézõhöz fognak eljutni. Pillanatnyilag, sajnos, Magyarország is elõkelõ helyet foglal el az afrikai filmek ismeretlenségben tartásához vezetõ versenyben. Miért? Sokan tudják az okát, vagy legalábbis merjük remélni, hogy tudják, de hát akkor miért nem lépnek? Valljuk be: Big Brother vagy a Való Világ elnevezésû és hasonló gondolatirtó, de pénzt és közönséget hozó mûsorokkal nemcsak az afrikai filmek nem tudnának lépést tartani, annak ellenére, hogy hazánkban állítólag magasabb a nép, a tömegek mûveltségi színvonala. Szálljanak le az afrikai filmalkotók erre a "színvonalra", amely - örüljünk neki (?!) - nemcsak a magyarokra jellemzõ, de az olaszokra, franciákra, németekre stb. is? Kár lenne, nagy kár az egyetemes kultúra, L. S. Senghor "Civilisation de l'Univers"-je ("Világcivilizáció") szempontjából, mégha õ ezt már nem is érhetné meg 2001-ben bekövetkezett halála miatt.

 
Felhasznált irodalom
Association des trois mondes, L' - FESPACO., Les cinémas d' Afrique. Dictionnaire. Párizs, Karthala - ATM., 2000. 592. o.
BOUGHEDIR, Ferid: Le cinéma africain de A à Z. Brüsszel, OCIC., 1987. 206. o.
GARDIES, André - HAFFNER, Pierre: Regards sur le cinéma négro-africain. Brüsszel, OCIC., 1987. 234. o.
VIEYRA, Paulin Soumanou: Le cinéma africain des origines à 1973. Párizs, Présence Africaine, 1975. 444. o.

MÛHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

Szocializmus, vagy világpusztulás

Mészáros István: Szocializmus, vagy barbárság - mint történelmi alternatíva

Ennél provokatívabb címmel aligha lehetne könyvet megjelentetni hazánkban. Nálunk ugyanis a rádiók, televíziók és a standokon terjesztett lapok egyetlen, hatalmas kórusban azt harsogják, hogy a szocializmus nem alternatívája a barbárságnak, hanem azonos vele. Az egyetlen választási lehetõség pedig az, hogy a kapitalista társadalom emilyen vagy amolyan pártok kormányainak vezetésével marad-e fenn az idõk végezetéig.
    E pártok számára persze óriási különbség, melyikük kerül hatalomra, s ezért - az útszéli gyalázkodástól a fékeveszett ígérgetésig - mindent elkövetnek, hogy szavazatainkat rájuk adjuk. Mi viszont rég ismerjük már a titkot, melyrõl Dávid Ibolya (2004) így lebbenti fel a fátylat: "Értékalapú politika helyett a hatalom megtartásának, illetve megszerzésének technikájában gondolkodnak a pártok. A két nagy tömb, a kétpárti rendszer kialakulása azt is magával hozta, hogy mára a programok, sõt a politikai üzenetek között sincs jelentõs különbség. Ennek csak egy apró, de nem mellékes megnyilvánulása, hogy a nagyobbik jobboldali párt 2004-ben munkáspárti üzenetekkel próbál választókat toborozni. A baloldal úgy újította meg magát Európában a nyolcvanas évek végén, hogy átvette a jobboldal politikai elveit. Most Magyarországon a jobboldal »menetel balra«."
    Dávid Ibolya - maga is az egyik prokapitalista párt vezetõje lévén - megáll e tünetek megállapításánál, s nem kutatja fel az okokat, amelyek lehetõvé teszik ezeket az ideológiai ide-odameneteléseket. S amely okok közül a leglényegesebb az, hogy a kapitalista "parlamenti demokrácia" olyan intézmény, mint az ókori bacchanália vagy a középkori bolondünnep: egy napig mindenki csinálhat, amit akar, de aztán helyreáll a rend. A választás napján a szavazók bárkit hatalomra juttathatnak, de a parlamenti ciklus lejártáig semmi közük ahhoz, hogy az illetõ mire használja ezt a hatalmat. Képviselõiket semmilyen formában nem ellenõrizhetik, s ha kiderül, hogy kortesbeszédeiknek minden szava szemen szedett hazugság, akkor sem hívhatják vissza õket. S aminek eredménye a fejlett nyugati államokban - Mészáros (2005: 19.) könyvének szavaival - az, hogy "a »szabad politikai választás«, amelyet a »többpárti demokrácia« keretében lehet gyakorolni, valójában arra szorítkozik, hogy keserû kiábrándulással elfogadják a következményeit egy mindinkább szûkülõ politikai konszenzusnak, amely arra késztette a brit szavazóknak nem kevesebb mint 77 százalékát - és csaknem ugyanilyen arányban az Európai Unió néhány más országának lakosait is -, hogy elutasítsák a részvételt az olyan értelmetlen rituáléban, mint amilyen a legutóbbi országos választás volt".
    Az effajta érveket Churchill sok változatban folklorizálódott mondásával szokás elhárítani, amely eredetileg úgy hangzott, hogy "a demokrácia rossz kormányzati forma, de még mindig jobb a többinél" (vö. G. K. Browning-A. Halcli-F. Webster 2000: 175.). Churchill mûveltsége nem terjedt odáig, hogy arról is tudomást szerezhessen: nem a demokrácia rossz, csak az az így nevezett kormányzati forma, amelynek élén õ maga is áll, és amelynek valójában semmi köze a "népuralomhoz", amelyet a demokrácia szó jelent. El kell ismerni azonban, hogy ez az õ "demokráciája" valóban jobb volt világháborús szövetségese, Sztálin szocializmusának "demokratikus centralizmusánál". S ha ezt elismerjük, akkor a történelmi alternatíva nem az, amit Mészáros könyvének címe jelez, hanem az, hogy "Barbár kapitalizmus, vagy még barbárabb szocializmus?"
    Mészáros szerint azonban - miként ezt számos korábbi írásában is kifejtette - "a valóságosan létezõ szovjet rendszernek semmi köze nem volt a szocializmushoz", sõt, itt "még az elsõ lépéseket se tették meg a szocialista átalakulás felé" (uõ. 1995: XIX, 982.). Ennek nem mond ellent az, hogy "a Szovjetunió nem volt tõkésállam, még államkapitalista sem. A szovjet rendszert azonban nagyon nagy mértékben uralta a tõke hatalma: a munkamegosztás érintetlen maradt, a tõke hierarchikus utasítási struktúrája megmaradt. A tõke egy utasítási rendszer, amelynek a mûködési módja fölhalmozás-orientált, s a fölhalmozást számos különbözõ módon lehet biztosítani. A Szovjetunióban a többletmunkát politikai úton vonták ki, s ez az, ami válsághoz vezetett a közelmúlt években […], mert ott a munka negatív cselekvések, ellenszegülés, szabotázs, mellékesek stb. formájában pokolian sokat megõrzött a hatalmából. Így még csak álmodni sem lehetett a termelékenység olyan fokának az elérésérõl, ami máshol lehetséges" (uõ. 1998). Ezért Mészáros az úgynevezett szocialista országokat "posztkapitalizmus"-oknak nevezi, olyan diktatúráknak, amelyekben "a többletmunka mindent felölelõ, közvetlen politikai kisajtolásá"-t "a tõke posztkapitalista megszemélyesítõi gyakorolták, akik azzal a hazug ürüggyel kísérelték meg legitimálni magukat, hogy õk lennének a munkásosztály igazi érdekeinek megtestesítõi" (uõ. 2005: 75.).
    Amire lehet azt válaszolni, hogy jó-jó, de ezek a posztkapitalizmusok mégis csak szocializmusoknak nevezték magukat, és másféle szocializmusok eddig sehol nem léteztek. Csakhogy ez nem érv, hiszen a kapitalizmusok is demokráciáknak nevezik magukat, noha eddig szintén sehol nem volt közük semmiféle népuralomhoz. Ha tehát nem merjük kétségbe vonni, hogy a demokrácia megvalósítható - amit a kapitalizmus szalonképes ideológusainak-politikusainak azért nemigen illik megtenni -, akkor az sem kizárható, hogy ugyanez áll a szocializmusra is.
    A következõ kérdés itt, mire építi Mészáros István azt az állítását, miszerint az elkövetkezendõ idõkben vagy szocializmus lesz, vagy barbárság. Ami értelemszerûen azt jelenti, hogy a kapitalizmus a jövõben már nem továbbfejleszteni, hanem sorvasztani fogja az emberi civilizációt, barbárságba süllyeszti világunkat.
    Hozzátenném ehhez: azt a civilizációt fogja elsorvasztani, amelyet maga teremtett meg, hiszen az emberiség civilizációs fejlõdésének eddigi csúcsait a kapitalista "jóléti társadalmak" hozták létre. Ezekben a J. M. Keynes elgondolásait kamatoztató kapitalista államhatalom a megtermelt anyagi és szellemi javak elosztását úgy szabályozza, hogy azok egyrészt ne vezessenek az uralkodó és az alávetett társadalmi osztályok közötti feszültségek robbanással fenyegetõ növekedéséhez, másrészt biztosítsák a tõkés rendszer minél gyorsabb ütemû fejlõdéséhez szükséges kulturális alapokat. Ezek az amerikai New Deal 1933-mas bevezetésétõl kibontakozó és az 1970-es és 80-as évek fordulójáig uralkodó törekvések kerültek veszélybe, amikor az angol és amerikai pénztõkés-monopoltõkés osztályok úgy vélték, a nemzetközi helyzet lehetõvé teszi a történelem kerekének visszafordítását. Harmadosztályú - de Nobel-díjakkal kidekorált - szakírókkal tömegkommunikációs világdivatot teremtettek a liberalizmus kriptaszagú ideológiájából, és egy "washingtoni konszenzus" néven ismert diktátummal (vö. J. Williamson 1990) megpróbálták ráerõszakolni a világra agyrémeiket. A jóléti rendszerek elleni offenzívájuk kezdeti sikerei ahhoz az aggodalomhoz is alapot adtak, hogy gyõzelmük - Ferge Zsuzsa (1998) megállapítását idézve - "az európai civilizáció feladásához vezethet, vagy olyan átalakulásához, amelynek már nem sok köze van a humanista európai álmokhoz". Barbársághoz tehát, de ennek alternatívája Fergénél nem a szocializmus, hanem a jóléti kapitalizmus.
    Mészáros István (2005: 16-18.) merõben más képet fest ezekrõl a folyamatokról. A jóléti kapitalizmust nem a tõkés rendszer sajátos válfajának tekinti, csak "a zavartalan növekedés háború utáni évtizedeiben" jelentkezõ, átmeneti szakasznak, amikor "a burzsoá közgazdászok egész serege bizakodva jósolta nem csupán azt, hogy »a munkanélküliség kicsiny fészkeit a nyugati demokráciákban« hamarosan és végképp a »bõség« és a prosperitás oázisaivá változtatják, hanem azt is, hogy egyetemlegesen alkalmazható »modernizációs« receptjeiknek és »szakmai fortélyaiknak« köszönhetõen a harmadik világ is a »fejlettségnek« és a boldog tökéletességnek ugyanolyan fokára jut majd el, mint a mi »nyugati demokráciáink«. Feltételezték, hogy - az idõtlen univerzum eleve elrendelt természetének megfelelõen - a fejletlenséget tõkés »föllendülésnek« kell követnie, ez pedig óhatatlanul magával hoz egyfajta természetes »érett lehiggadásra ösztönzést«, gondoskodva arról, hogy a »nyugati demokráciák« politikai erõi elejét vegyék a forradalmárok zavart keltõ ördögi cselszövényeinek, akik eltökélten meg akarják bolygatni ezt a természetes rendet." Ámde e szakasz véget ért, és "a tõke strukturális válságának beköszöntével a neoliberális monetarizmus vette át az ideológiát meghatározó pozíciókat, amelyeket addig a keynesi üdvtan fõpapjai foglaltak el. Ez megrengette a tan terjesztését igazoló alapvetõ premisszát. És amikor végül be kellett látni, hogy a keynesi »szakmai fortélyok« már soha nem idézhetik elõ a korábbi »csodákat« (vagyis azokat a viszonyokat, amelyeket »csodaként« magasztaltak, akik annak idején bolondul hittek bennük, nem úgy, mint kritikus ellenfeleik), a tõke fogyatékosságainak keynesi végsõ megoldását hirdetõ korábbi propagandisták egyszerûen köpönyeget fordítottak, és anélkül, hogy a legcsekélyebb önkritikát mormolták volna, fölszólították mindazokat, akik még nem jutottak el az új transzcendentális megvilágosodás rájuk jellemzõ szintjére, hogy ébredjenek föl szendergésükbõl, és rendezzenek méltó temetést korábbi hõsüknek."
    Ami tény, az tény: a kapitalista jóléti rendszerek bevezetésére nem azért került sor, mert az uralkodó osztályok a boldog tökéletességre törekvés bûvöletébe estek, hanem azért, mert az 1930-as gazdasági világválság hatására felismerték: vagy államhatalmi korlátok közé szorítják a liberális gazdasági anarchiát és féktelen kizsákmányolást, vagy egy kommunista forradalom kirobbanásával kell számolniuk, amelyet csak a fasiszta diktatúra ildomtalan eszközeivel lehet megelõzni vagy elfojtani. Tény az is, hogy Keynes programjában eredetileg nyomatékos hangsúllyal szerepelt a harmadik világ országainak európai szintre való emelése, s ez nemcsak elmaradt, hanem épp ellenkezõleg, a jóléti kapitalizmusok gazdagsága számottevõ mértékben a harmadik világ országainak kiszipolyozásából származott.
    Az effajta szavak, mint a "kiszipolyozás", persze nem mondanak már semmit. Nem árt hát, ha Mészárostól (uo. 21.) átveszem a Fülöp-szigeteki Renato Constantinótól idézett adatokat, amelyek szerint "A Ford Philippines részvénytársaság, amelyet csupán 1967-ben hoztak létre, most [négy évre rá] a Fülöp-szigetek 1 000 legnagyobb vállalatának jegyzékében a 37. helyen áll. 1971-ben 121,32%-os részvényhozamról adott számot, míg [a Ford] általános részvényhozadéka 133 országban csupán 11,8 % volt ugyanebben az esztendõben. A Ford magas profitja, ha nem számítjuk azt a temérdek ösztönzõ kedvezményt, amelyet a kormánytól csikart ki, fõleg az olcsó munkaerõnek volt köszönhetõ. Míg az Egyesült Államokban a szakmunka átlagórabére 1971-ben csaknem 7,5 dollár volt, addig a hasonló munka bérszintje a Fülöp-szigeteken csupán 0,30 dollárt ért el." Amihez hozzá kell tenni, hogy a rendszerváltás óta mi is a "harmadik világhoz" tartozunk, s ezt tudva hallgassuk azokat a diadalüvöltéseket, amelyekkel sajtónk a külföldi "mûködõ tõkét" üdvözölni szokta.
    Másfelõl viszont az is tény, hogy a kapitalista világrendszer fennállásának eddigi kétszáz esztendejébõl a "keynesi üdvtan" uralmának jegyében eltelt fél évszázad igencsak sok ahhoz, hogy valamiféle múlékony, háború utáni konjunktúraként legyinthessünk rá. S ezt annál is kevésbé tehetjük meg, hiszen a jóléti rendszereket a liberális (neoliberális, monetarista stb.) offenzívának nem sikerült megdöntenie. Mészáros István megáll 1993-ban, a Keynes fölötti liberális sírbeszédek esztendejében. A történelem azonban nem állt meg. A jóléti rendszerek kiteljesedésének folyamatát sikerült megtorpantani, költségvetéseiket csökkenteni, de felszámolásukra egyetlen kormányzat sem mert vállalkozni. A liberális monetarizmus pedig 1997-ben egy olyan válságot zúdított az emberiség nyakába, ami a világ vezetõ gazdasági szakembereit azonnali cselekvésre késztette. Joseph E. Stiglitz (2002) fellépése egyenesen szenzációt keltett, hiszen õ nemcsak Clinton elnök gazdasági fõtanácsadója, amerikai, brit és olasz akadémiák tagja, a Stanford Egyetem professzora és a Brookings Intézet vezetõ munkatársa volt, hanem a Világbank senior alelnöke és fõ közgazdásza is. A válság hatására már 1998 tavaszán - nem szenvedélyes, de annál kegyetlenebb logikájú - vádiratot írt a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és az amerikai pénzügyi kormányzat ellen, kimutatva, hogy a "washingtoni konszenzus" tételei tarthatatlanok, és ezek helyett egy "posztwashingtoni konszenzust" kell kidolgozni. Keynes sírásói tehát maguk pottyantak az általuk kiásott gödörbe. A liberalizmus kimúlt. A pénztõkés-monopoltõkés osztályok hatalma persze ettõl nem rendült meg, és amit ideológiával nem tudtak elérni, azt igyekeznek pénzzel, gazdasági trükkökkel, a szociáldemokrata-szocialista stb. pártok "jobbra meneteltetésével" folytatni. Ebbõl azonban barbárság már aligha lesz.
    Nem tudnék viszont effajta kérdõjeleket tenni Mészáros István (2005: 100-102.) azon gondolatmenete mellé, amely a nálunk is oly divatos "globalizáció"-téma merõben új arculatát világítja meg. A probléma lényege az, hogy jóllehet "a tõke alapvetõ anyagi-gazdasági törekvése a globális integrációra irányul", politikai síkon képtelen ehhez hasonló integrációra: "minden erõfeszítése ellenére sem sikerült létrehoznia a tõkerendszer államát mint olyat". "Ez nagymértékben annak a ténynek köszönhetõ, hogy a globális tõkerendszer a történelem folyamán megosztott és valójában egymással antagonisztikusan szemben álló nemzetállamok sokaságaként bontakozott ki. E tekintetben még a leghevesebb imperialista összecsapások sem vezethettek a múltban tartós eredményre." Hiába vívtak egymással a nagyhatalmak két világháborút is, "nem voltak képesek a leghatalmasabb nemzetállam akaratát állandó jelleggel rákényszeríteni vetélytársaira." "Ez a legsúlyosabb bonyodalmat hordozza a jövõre nézve, dacára minden fecsegésnek a »globalizácíóról«. Az Egyesült Államok dominanciájával megvalósuló, globális uralmat gyakorló imperializmus az észak-amerikai államnak alapjában véve kudarcra ítélt kísérlete arra, hogy mint a tõkerendszer »nemzetközi« állama fölébe helyezze magát minden másik, elõbb-utóbb ellene szegülõ nemzetállamnak." Mert jóllehet "a globális imperializmus új szakasza döntõen az Egyesült Államok irányítása alatt áll, míg a többi, vezetésre pályázó imperialista hatalom egészben véve elfogadni látszik azt a szerepet, hogy csupán az amerikaiak frakkjába kapaszkodhat," […] "habozás nélkül megjósolható a már most látható ingadozások alapján, hogy a jövõben súlyos ellentétek robbannak majd ki a nagyobb hatalmak között."
    Ezek a robbanások pedig nem akármilyen következményekkel járhatnak. "A XXI. század háborújának vagy háborúinak lefolytatásához rendelkezésre álló fegyverek ugyanis - írja Mészáros (uo. 97.) - képesek megsemmisíteni nem csupán az ellenséget, hanem - elsõ ízben a történelemben - az egész emberiséget. Afelõl sem lehetnek illúzióink, hogy vajon a meglevõ fegyverzet az út végét jelenti-e. Egyéb, még gyilkosabb fegyverek jelenhetnek meg holnap vagy holnapután, sõt mi több, az ilyen fegyverekkel való fenyegetést manapság az elfogadható állami stratégia eszközének tekintik." S így Mészáros (uo. 92-93.) módosítja is könyvének - Rosa Luxemburgtól kölcsönzött - címét, hozzátéve "a »szocializmus, vagy barbárság«-hoz, hogy »barbárság, amennyiben szerencsénk van«, mivel a tõke pusztító fejlõdési folyamatának végsõ velejárója az emberiség kipusztítása. És annak a bizonyos harmadik lehetõségnek a világa, ott, túl a »szocializmus, vagy barbárság« alternatíváján, csupán a csótányoknak lenne megfelelõ, amelyekrõl az hírlik, hogy a halálosan magas szintû nukleáris sugárzást is képesek elviselni." Ilyen perspektívák esetén pedig, elismerem, voltaképpen mindegy, hogy liberális vagy jóléti kapitalizmusok csótányairól lesz-e szó.
    Lássuk tehát az emberiség másik választási lehetõségét, az eddig sosem létezett, de Mészáros szerint megvalósítható szocializmust. Az ide vezetõ fejlõdés sikerének "alapvetõ feltétele az, hogy a politikai - és nemcsak politikai - döntéshozatal elidegenedett hatáskörei" fokozatosan "az önigazgató társult termelõk" birtokába kerüljenek "a valódi szocialista társadalom felé vezetõ átmenetben". E nélkül "nem gondolható el sem a társadalom mint egész politikai ellenõrzésének új módja - a társadalmat alkotó egyének által -, sem pedig a sajátos termelési és elosztási egységek nem ellenségeskedõ és ennélfogva összetartó és tervezhetõ mûködtetése" (uo. 88.). Az az esély, hogy egy, a jelenlegiekkel szemben "gyökeresen újratagozódott szocialista mozgalom" ezt elérheti, Mészáros (uo. 89-90.) szerint "négy fõbb megfontoláson alapszik".
    "Az elsõ negatív. A létezõ rend állandóan súlyosbodó ellentmondásaiból fakad, amelyek […] nem csupán azt teszik nyilvánvalóvá, hogy a rendszert nem lehet ésszerû tervezéssel ellenõrzés alatt tartani, hanem egyben arra való képtelenségét is, hogy betöltse ellenõrzõ funkcióit, holott ez létezésének és létjogának feltétele."
    "A második megfontolás az események jóra fordulásának a lehetõségét - de csakis a lehetõségét - mutatja", s alapja az a tény, hogy "a tõke-munka viszony nem szimmetrikus". Míg ugyanis "a tõke tökéletesen semmi a munka nélkül, amelyet örökké ki kell zsákmányolnia", "addig a munka függése a tõkétõl relatív, történelmileg jött létre, és történelmileg leküzdhetõ. Más szóval a munka nincs arra ítélve, hogy örökre be legyen zárva a tõke ördögi körébe."
    A harmadik megfontolás az, hogy a "a tõke és a munka szembenállásában bekövetkezõ, nagy történelmi változás" - feltételezem, hogy Mészáros itt a jóléti rendszerek elleni liberális támadásra gondol - bebizonyította, hogy "a reformista múlt" "vakvágányra vezette a mozgalmat, s egyúttal megsemmisítette a tõkétõl a múltban kicsikart, mégoly korlátozott engedményeket is." "Következésképpen a történelem napirendjére került egy alternatív társadalmi anyagcsererend igazi ellenõrzésének a kérdése, mindegy, hogy egyelõre milyen kedvezõtlenek is megvalósításának feltételei."
    "És végül negyedszer, mint ez utóbbi pont szükségszerû folyománya, a lényegi egyenlõség kérdése is fölvetõdik, ellentétben a formális egyenlõséggel […], ahogyan ezek a megbukott posztkapitalista [azaz "létezõ szocialista", Sz. I.] kísérletben tükrözõdtek". "Egy nem ellenséges és valóban tervezhetõ társadalmi anyagcsererend fölött gyakorolt ellenõrzés szocialista alternatív módja ugyanis - amely abszolút mértékben szükséges a jövõt illetõen -teljességgel elgondolhatatlan lényegi egyenlõség nélkül, amely saját strukturáló és szabályozó elve."
    Amire a fentiekbõl külön felhívnám a figyelmet, az, hogy Mészáros szerint a "a valódi szocialista társadalom felé vezetõ átmenetben" a politikai és gazdasági döntések a "lényegileg egyenlõ""önigazgató társult termelõk" kezébe kerülnek. Nála szó sincs tehát arról, hogy ez az átmenet a Kommunista Kiáltvány marxizmusától a leninizmusig terjedõen kodifikált proletárdiktatúra vagy a munkásosztály, avagy éppenséggel annak élcsapata, a kommunista párt vezetésével menne végbe. Mészáros nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a "lényegileg hierarchikus egyenlõtlenségre" épülõ rendszerek voltaképpen "a tõke döntéshozatali folyamatainak" átmentését jelentették, s ezért alakult ki belõlük szocializmus helyett "posztkapitalizmus" (vö. fõként uo. 90.).
    Ami e szocialista átalakulás perspektíváit illeti, Mészáros István (uo. 92-93.) úgy látja, a kapitalista rendszer "robbanékony ellentmondásai" miatt elõállt helyzet "már a legközelebbi jövõben összehangolt cselekvést követel. Az ilyen cselekvés idõtartamát talán néhány évtizedben szabhatjuk meg, ámde semmiképp sem évszázadokban. Kifutunk az idõbõl. Így hát csakis a társadalmi anyagcsere-újratermelés ellenõrzésének megállapodott módjával szemben fölállítandó radikális alternatíva kínálhat kiutat a tõke strukturális válságából. […] A keserû igazság az, hogy ha korunkban nincs jövõje egy radikális tömegmozgalomnak, akkor az emberiségnek magának sincs jövõje." "A globális-hegemón imperializmus harmadik és potenciálisan legszörnyûbb, immár teljes mértékben mûködésbe lépett szakasza, amely politikai és katonai síkon a tõkerendszer mint egész mélyreható strukturális válságának felel meg, […] a lehetõ legsötétebb árnyat veti a jövõre, amennyiben a szocialista mozgalom nem lesz képes sikeresen megbirkózni az elõtte tornyosuló történelmi kihívásokkal a még rendelkezésére álló idõ alatt."
    A probléma, mint ismeretes, itt az, hogy bármennyire sürgetõ is ez a változás a kapitalista állapotok válságát tekintve, a szocialista átalakítás sikere nem attól függ, hogy miféle válságok rendítik meg a társadalmat, hanem attól, hogy a társadalmi fejlõdés mennyire elõrehaladott. Marx nevezetes tétele szerint a kapitalista rendszer megdöntéséhez elengedhetetlen, hogy e rendszer belsõ fejlõdése elérje azt a fokot, amely már mintegy készen nyújtja a kommunizmus minden egyéb feltételét, s már csak az szükséges, hogy egy "robbantás" mintegy lesöpörje ezekrõl a kész feltételekrõl a kapitalista uralkodó osztályok politikai hatalmát. E nélkül viszont nincs értelme forradalmakba kergetni a tömegeket: "ha a társadalomban, úgy, ahogyan az van, burkoltan nem találnók meg egy osztálynélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek megfelelõ érintkezési viszonyait, akkor minden robbantási kísérlet donquijoteség volna" (K. Marx-F. Engels 1972: I. 76.). A fejletlenséggel együtt járó szegénység esetén hiába gyõzne a forradalom, mert utána "ismét helyreállna az egész régi szemét" (K. Marx-F. Engels 1960: 35; az eredeti szövegben a Scheisse szó áll, ami nem szemetet, hanem szart jelent).
    A 21. század emberét, még akkor is, ha kommunista meggyõzõdésû - azaz hisz abban, hogy a történelmi fejlõdés valamikor nemcsak lehetõvé, hanem szükségszerûvé is teheti egy osztály nélküli társadalom kialakulását -, és alapjait tekintve egyetért a marxista világnézettel, semmi nem kötelezi arra, hogy Marx 19. századi jövendöléseit fenntartás nélkül elfogadja. Mészáros István (2005: 10.) azonban már könyve elõszavában megerõsíti egy korábbi munkájának álláspontját, amely egybecseng a fenti Marx-idézetekkel: "a szocializmus jövõje az Egyesült Államokban dõl el, bármily borúlátón hangzik is ez. […] A szocializmus vagy egyetemesen érvényre jut, és ily módon minden térségre kiterjed, beleértve a világ legfejlettebb tõkés térségeit is, vagy nem következik el."
    Ebben a kérdésben is maradéktalanul egyetértek Mészárossal, de az a tény, hogy sem az USÁ-ban, sem a világ más, legfejlettebb tõkés országaiban nem látom semmi nyomát a radikális szocialista tömegmozgalmaknak, kétségessé - bár nem kizárttá - teszi számomra, hogy "a legközelebbi jövõben" ilyenek kibontakozásával számolhatunk. Másfelõl pedig az, hogy a liberalizmus, mint fent jeleztem, politikai vereséget szenvedett - törpepártjai alig-alig jutnak parlamenti képviselethez -, és a mögöttük álló pénztõkés-monopoltõkés uralkodó osztályok gazdasági diverziói sem képesek felszámolni a jóléti rendszereket, szerintem a végítélet napját is más távlatokba helyezheti.
    Ami Mészárosnak a "reformista" szociáldemokrata és munkáspártok tevékenységét bíráló észrevételeit illeti, ezekkel nemcsak egyetértek, hanem hozzátenném: az ilyen cégérrel mûködõ pártok között nem egy akad, amelyiknek nemcsak semmiféle köze nincsen a szocialisztikus elképzelésekhez, hanem a monopoltõke radikális törekvéseinek faltörõ kosaként tevékenykedik. Más kérdés azonban, lehetséges-e az, hogy a társadalmi fejlõdés reformok útján haladjon elõre.
    A szakirodalomban kevéssé ismert, noha Sajtos E. (1988: 16.) már régen felhívta a figyelmet arra, hogy Marxéknál találni olyan gondolatmeneteket is, ahol arról írnak: "az, hogy a hatalomátvétel milyen konkrét (erõszakos vagy békés) formát ölt, az adott ország történelmi adottságaitól, a különbözõ helyi intézményektõl és hagyományoktól stb. függ. Elképzelhetõnek tartották, hogy olyan demokratikus hagyományokkal rendelkezõ köztársaságokban, illetve olyan monarchiákban, ahol a »népképviselet minden hatalmat a saját kezében összpontosít, ahol, mihelyt a nép többsége mögöttünk áll, alkotmányosan tehetünk meg mindent, amit akarunk«, a munkásosztály békés eszközökkel is átveheti a hatalmat. A fenti feltételekkel nem rendelkezõ nemzetek számára az erõszakos forradalom lehetõsége marad. Mindkét esetben azonban a gyõzelem »titka« - az egyéb feltételeket adottnak véve - egy erõs, jól szervezett, gazdasági és politikai harcokban megedzõdött, a lakosság nagy tömegét kitevõ proletariátus, amely képes a saját akaratát (akár alkotmányosan, akár erõszakos úton) érvényesíteni" (vö. K. Marx-F. Engels 1977: III. 637; Tütõ L. 1998: 30.). Engels A polgárháború Franciaországban 1895-ös elõszavában ehhez azt is hozzátette, hogy az utolsó 20 év során a fegyveres felkelés esélyei a társadalmi és technikai változások miatt nagymértékben romlottak, a német szociáldemokrata párt szavazóinak tábora viszont rohamosan nõ, s ez itt is valószínûsíti a békés átmenet lehetõségét (vö. G. D. H. Cole 1964: 234-236.).
    Mindez persze nem bizonyíték a mostani helyzetre vonatkoztatva, csak arra, hogy Marx és Engels elképzeléseivel nem áll szöges ellentétben, ha úgy gondolom, lehetséges egy olyan átmenet is, ahol a jóléti kapitalista rendszer békésen, reformok útján nõ át "az önigazgató társult termelõk" társadalmába. Amihez természetesen az szükséges, hogy a liberalizmus és a mögötte álló pénztõkés-monopoltõkés osztályok ismét olyan vereséget szenvedjenek, mint a New Deal idején, s a kapitalista nagyhatalmak az egymás közötti konfliktusokban is tudjanak annyi önmérsékletet tanúsítani, mint a szovjetellenes hidegháborúban. Ez végül is nem kizárt. Bár az is lehetséges, hogy a megrögzött optimizmusomtól nem tudok hetvenen felül sem megszabadulni, s meggyõzõdésem, hogy az unokáim mindent jobban fognak csinálni, mint mi.
    Mint említettem, Mészáros munkájánál provokatívabb címmel aligha lehetne könyvet megjelentetni hazánkban. Hallgatnak is róla, mintha nem léteznék. Már maga ez a csend is nyilvánvalóvá teheti, hogy napjaink legkiemelkedõbb, legfontosabb szellemi teljesítményeinek egyike. (Csala Károly hiteles fordítása elõször az Ezredvégben jelent meg, könyvalakban való publikálására a Napvilág Kiadó vállalkozott.)

HIVATKOZOTT IRODALOM
Browning, G. K.-Halcli, A.-Webster, F. (szerk.) 2000: Understanding Contemporary Society. Theories of the Present. London.
Cole, G. D. H. 1964: A History of Socialist Thought. 2. köt. Marxism and Anarchism, 1850-1890. London:
Dávid I. 2004: Konzervatív Kiáltvány. In: http://www.idf.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=299
Ferge Zs. 1998: A civilizációs folyamat fenyegetettsége. Akadémiai székfoglaló. In: www.romacentrum.hu/aktualis/tudkut/civ.htm
Krausz T.-Tütõ L. (szerk.) 1988: Válaszúton. "Létezõ szocializmus" - politikai átmeneti idõszak? szocializmus? kapitalizmus? Bp.
Marx, K.-Engels, F. 1960: Mûvei. III. köt. Bp.
Marx, K.-Engels, F. 1972: Mûvei. XLVI/1-2. köt. Bp.
Marx, K.-Engels, F. 1977: Válogatott mûvek. I-III. köt. Bp.
Mészáros I. 1995: Beyond Capital. Towards a Theory of Transition. London.
Mészáros I. 1998: A marxizmus ma. Interjú. In: Magyar Filozófiai Szemle.
Mészáros I. 2000: Munkanélküliség és alkalmi munkássá válás: kihívás a baloldal számára. In: Eszmélet.
Mészáros I. 2005: Szocializmus, vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Bp.
Sajtos E. 1988: Politikai átmeneti idõszak és szocializmus Marx és Engels elméletében. In: Krausz T.-Tütõ L. 1988.
Stiglitz, J. E. 2002: A célok és eszközök kibõvítése: úton egy "posztwashingtoni konszenzus" felé. In: Eszmélet.
Tütõ L. (szerk.) 1998: Kommunista Kiáltvány a XXI. századra. Bp.
Williamson, J. 1990: What Washington Means by Policy Reform. In: J. Williamson 1990a.
Williamson, J. 1990: Latin American Adjustment: How Much Has Happened? Washington.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A telekommunikáció Edisonja

Goldmark Péter Károly (1906-1977)

Mûszaki tudományunk egyik legnagyobb - bár sajnálatosan kevéssé ismert - alakja, Goldmark Péter száz éve, 1906-ban született Budapesten. Második utónevét csak késõbb vette fel dédnagybátyja, a zeneszerzõ Goldmark Károly emlékére. Dédapja, Goldmark József volt a zeneszerzõ testvére, aki nemcsak kiváló kémikus volt, hanem lánglelkû forradalmár is: részt vett az 1848-as bécsi felkelésben, majd emigránsként az északiak oldalán harcolt az Észak-Dél közötti háborúban.
    Goldmark Péter Károly büszkén vállalta õseit. A zenéhez fõleg idõs korában kezdett vonzódni, s ehhez méltó társasága is akadt. Nem kisebb muzsikussal muzsikálhatott együtt, mint Benny Goodmannel, közeli szomszédjával. Rendkívüli mûszaki tehetsége már középiskolás korában megmutatkozott, fõleg a fizika terén. Miután a forradalmak bukása után, 1920-ban családjával együtt emigrációba kényszerült, Bécsben a mûszaki egyetemen, majd Németországban, a charlottenburgi mûszaki fõiskolán végezte tanulmányait. Itt találkozott egy másik magyar lángelmével, Gábor Dénessel, aki maga mellé vette és további kutatásokra ösztönözte.
    A televízió a húszas évek végén a jövõ nagy ígéretei közé tartozott. A tudósok tucatjai kísérleteztek a televíziós kép elõállításával. A legintenzívebb munka akkortájt Angliában, a BBC-nél folyt. Goldmark egy, akkor még ismeretlen készüléket hozott létre, melynek 2,5x3,8 centiméteres képernyõjén képet tudott elõállítani. Ez 1926. december 6-án sikerült elõször, éppen a huszadik születésnapján.
    A siker híressé tette. Az angol Pay társaság szerzõdést kötött vele. De 1933-ban már New Yorkban találjuk, az amerikai mamutcég, a CBS laboratóriumában. Karrierje meredeken ível fölfelé. Kezdetben munkatárs, hamarosan laboratóriumvezetõ, majd a társaság igazgatója, végül alelnöke. Goldmark azonban látja, hogy a mechanikus televíziónál tovább kell lépni, s ezért áttér az elektronikus-képcsöves kísérletekre.
    1940 ismét a nagy siker éve. Ekkor mutatja be találmányát, a köznapi gyakorlatban is használható színes televíziót.
    A tudósok munkájába azonban mindenütt beleszólt a második világháború. A szövetségeseknek súlyos gondokat okozott a kitûnõen mûködõ német radarrendszer, amelynek sok hajó esett áldozatául a tengereken. Goldmark bravúrosan megoldotta a német radarok zavarásának problémáját. Folyamatosan tökéletesíteni igyekezett eközben a színes televíziót is. De kivette a maga részét az ûrtelevízió megvalósításából is. A Holdra lépõ ember képét százmilliók láthatták, és ebben neki is döntõ érdemei voltak.
    Goldmark sohasem tekintette a tudományos problémákat teljesen megoldottnak. Õ dolgozta ki a televízió orvosi alkalmazásának módszereit. Fontos szerepe volt a televíziós kép rögzítésében is. Az eljárást akkor EVR-nek (electro video recording) nevezték, s ezt tekinthetjük a mai videomagnó õsének. Az egész világon elterjedt módszer, találmány jelentõségét aligha kell bizonygatnunk. Goldmarkot azonban a hangrögzítés addig még meg nem oldott problémái is foglalkoztatták. Hamarosan kifejlesztette az úgynevezett "hosszanjátszó hanglemezt", amit a világ mikrobarázdás hanglemezként ismert meg.
    Magánéletérõl hazájában nem sokat lehetett hallani, tudni, s ez éppen lankadatlan munkájának tulajdonítható. Olyan ember volt, akit csak a feladatok, a kihívások érdekelték, s ezek mellett minden más háttérbe szorult.
    Amerika azonban nagyon is számon tartotta és elismerte eredményeit. 1977-ben az Egyesült Államok elnöke, Jimmy Carter a legjobb amerikai tudósoknak kijáró kitüntetéssel, a National Medal Science-szel ismerte el a nagyszerû tudományos életutat.
    A tudós, aki uralkodni tudott a technika felett, a modern technika egyik legjelentõsebb alkotásának áldozata lett. 1977 decemberében autójával halálos balesetet szenvedett. Ilyen tragikusan végzõdött a mûszaki tudományok egyik magyar születésû zsenijének élete.
    Amit létrehozott, vagy amihez munkásságával hozzájárult, az már az emberiség jövõjéhez tartozik.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Lelõtt madarak

A feleségem idõnként nekiáll portalanítani a könyveimet. Kiemel a polcról anynyit, amennyit a két tenyere között meg tud tartani, odaviszi a nyitott ablakhoz, s aztán addig csapkodja õket egymáshoz, míg meg nem tisztulnak. Közben persze grimaszolva fuldokol a porfelhõktõl és szenved.
    Ami engem illet, nemcsak szenvedek, hanem szinte reszketek az idegességtõl. Nem bírom elviselni, ha hozzányúlnak a könyveimhez. A nagynénéim egyike mesélte, hogy a falujukban a parasztok minden sérelmet elviseltek, de ha valaki ellopta a kapájukat, kaszájukat, megölték a tolvajt. Az én munkaeszközeim a könyvek, s ugyanilyen gyilkos düh gerjed bennem, ha akár csak nézegetni kezdik a polcaimon sorakozó köteteket. Szakrendben és ábécé szerint rendezettek, a frász jön rám, amikor valamelyiket nem találom a helyén.
    Most is idõnként van, pufognak az ablakban a könyvek. Mukkanni nem merek persze, hiszen belátom, hogy a portalanítás elkerülhetetlen, s ha a szemem rebben, megkaphatom, hogy csináljam magam. A torkomban görcs, odasettenkedek a polchoz, lesem az ábécérendet. A már visszarakott kötetek közül az utolsó hátlapjára nézek: "… most itt van - olvasom a szöveg végét - ítéletet vár, befogadást, kiátkozást. Választ. Vagy egyszerûen jókedvû vagy nem is jókedvû útitársakat. Gyimesi László". Megjelenik elõttem a költõ arca, s beugrik emlékezetembe Pasztorál címû verse:

    Bizony, kiürült a versek kosara.
    Hova mehetnénk? Elmegyünk haza.
    Fölöttünk felhõk, felhõk között a nap.
    S madár mindenütt. Lelõtt madarak.

    Istenem, milyen remek négysoros. S mint a mai kor magyar költészetének színe-java, ítélet, kiátkozás nélkül, a befogadás, a válasz, a jókedvû vagy nem is jókedvû útitársak hiányának néma sortüze által lelõtt madár.
    Egyetemi hallgató koromban jelent meg Juhász Ferenc eposza, A tékozló ország, s emlékszem, a magyar nemzet nyomban két táborra szakadt. Vagy ha ez túlzás, mindenesetre mi fiatalok, akik akkoriban a nemzet lelke voltunk, azonnal befogadtuk, mint akkora költõt, akinek nagysága Adyéhoz hasonlítható, vagy kiátkoztuk, mint olyat, aki a burzsoá dekadencia uszályába kerülve extravagánskodik. S tanáraink se engedhették meg maguknak, hogy ne alkossanak maguknak véleményt egy ilyen sorskérdésben. Késõbb, amikor már a katedrán ültem ugyanezekben a termekben, a Tûz-tánc antológia, majd Váci Mihály, Nagy László, a 80-as években Petri György versei körül repkedtek a szellemi élet forgószelei. S ha akkoriban egy értelmiségi fiatal nem tudta, kicsoda Pilinszky János, aligha számíthatott arra, hogy egy valamire való partnerrel eljut a második randevúig.
    Nemrégiben egy hallgatóm Pilinszkyt Pratolini és Italo Calvino mellé, a neorealizmus prózaírói közé sorolta, s éktelen felháborodást keltett benne, hogy e jelentéktelen tévesztés miatt elégtelent adtam a zárthelyijére. Az évfolyamtársai számára a fent említettek közül még Juhász Ferenc vagy Nagy László neve is ismeretlen, s ha azt kérdezem tõlük, ki a kedvenc kortárs költõjük, néma csend a válasz. Ha viszont azt mondom, "Gyõzike", végigfut a nevetés a padsorokon.
    Nincs ítélet, kedves Gyimesi Laci, se befogadás, se kiátkozás. Válasz nincsen, nincsenek útitársak. Csak azok vannak, amiket megírtál, a versek kiürült kosara és a visszhangtalanság néma sortüze által lelõtt madarak. Valami történt itt, valami visszahozhatatlan.
    A feleségem befejezte az ablaknál a csapkodást, visszarakja a polcra a köteteket, az ábécérend megnyugtathat, ezek már h-betûs szerzõk. A könyvespolcokon könynyû rendet teremteni.
 
 

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Egy embert próbáló kor dokumentuma

Nemes László: Menekülõk

Szinte közhelynek számított úgy harminc-negyven évvel ezelõtt, amikor még olvasták Veres Péter regényeit és novelláit, hogy az õ szépirodalmi munkáiból minden szociológiai tanulmánynál és szociográfiánál jobban meg lehet ismerni a magyar falu két világháború közötti életét.
    A különbségek ellenére ez jutott eszembe, amikor letettem Nemes László Menekülõk címû regényét, amely kétszáz oldalon könyvszekrényt megtöltõ vaskos történelmi és egyéb tudományos mûveknél, alapos szociográfiai írásoknál többet értet meg a magyar értelmiség utóbbi hatvan évének zaklatott történetérõl. Az Ezredvég olvasói több, a folyóiratban közölt részlet elolvasása után abban az elõnyös helyzetben vannak, hogy szinte ismerik a regényt, kialakíthatták róla a véleményüket.
    Laczkó Péter tanár életútja nem tipikus magyar sors. A fõhõs, hogy a deportálást elkerülje, külföldre megy, és jelentkezik az angol hadseregbe, amelynek soraiban végigharcolja - ha nem is az elsõ vonalban - a világháborút a Közel-Keleten, Afrikában és végül Olaszországban. Hazatérése után azonban ugyanaz a sors várja, mint a korabeli értelmiség túlnyomó többségét. Nemes László maga is végigélte az angol hadseregben a háború éveit, nyilvánvalóan sok önéletrajzi elem bukkan föl a regény oldalain. Ez az idõszak irodalmi munkásságának kimeríthetetlen kincsestára lett. Elég csak utalni az utóbbi években megjelent Légüres tér címû regényére vagy a Szólnék a pillanathoz novelláira. Természetesen ezek a történetek is más-más értelmet nyernek attól függõen, hogy milyen közegben bukkannak föl. Van, amelyik csak egyszerû érdekességével ragadja meg az olvasót, mások a fõhõs életének fontos és mindvégig fájdalmas eseményéhez kapcsolódnak. Ilyen például az Olaszországban eltûnt, valószínûleg a nácik által az ardeatinai barlangokban agyonlõtt egykori szerelme, Vándor Jutka nyomainak hiábavaló keresése Rómában egy hétnapos eltávozáson.
    A Menekülõkben a háborús élmények az életút szerves részét alkotják. Az elsõ és talán éppen beteljesületlensége miatt mindvégig a legtisztább és a legnagyobb szerelem emléke gyakran felbukkan, amikor - gyakran nem is tudatosan - Juli, a feleség iránti, olykor hétköznapivá szürkülõ, olykor mélysége iránti kételyekkel vállalt szerelemmel hasonlítja össze a fõhõs. S ahogy az elsõ szerelem emléke halványul, és ugyanakkor valami meseszerû érzelmi többletet kap, úgy erõsödik meg a feleség, Júlia doktornõ, azaz Juli iránti szerelem, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy ez az igazi, amelyben minden gond és baj közepette biztos érzelmi menedékre lelhet. A háborús évek furcsa, késõi felidézõje az Olaszországban rekedt, és ott új életet kezdett egykori német tiszttel, Franz-Francescóval kialakult furcsa, rokonszenvet és ellenszenvet, bizalmat és bizalmatlanságot egyesítõ barátságféle kapcsolat, amely végül az öreg Laczkó Péter számára szinte egyetlen szál marad, amely a múlthoz köti.
    Gond és baj bõven kijut Laczkó Péternek és feleségének, akkor is, ha nem éri õket sorsroppantó méltánytalanság, ha a környezetükben élõ ismerõsök, barátok, rokonok egyik-másikának sorsával összehasonlítva akár szerencsésnek is mondhatják magukat. Érzi ezt az idõs Laczkó Péter is. Öregkorának társához, gondozójához, a regényben idõnként némileg titokzatosan felbukkanó Zsuzsikához intézett szavai bizonyítják ezt, bár az élet bonyolultabb annál, hogy könyvelésszerûen számba lehessen venni minden jót és rosszat. A kisebb-nagyobb árulások, hitek és vakhitek, bántások és megbocsátások, remények és a remények illúzióvá foszlása egy egész nemzedék közös élményei. Ezeket emeli be az irodalomba Nemes László a Menekülõkkel. Errõl a korról, mint egyébként minden másról a modern regény kialakulása óta, sokan írtak. Nemes érdeme, hogy a lényegét tekintve közös élményt összetéveszthetetlenül egyedivé tette.
    Ebben nagy segítségére volt a sajátos regényírói technika, amellyel ötvözte a lineáris történetvezetést az idõsíkok váltogatásával. A történetet az író beszéli el, de a múlt mindig jelen van. Vagy az író kezd hirtelen egy régi történetbe, vagy Zsuzsika kérdése viszi vissza a fõhõst a múltba, vagy éppen esszészerû monológban próbálja tisztázni életének valamely kevésbé érhetõ fordulatát. S e kitérõk, visszacsatolások közepette rendületlenül halad a cselekmény a maga egyenes útján a gyermek Laczkó Pétertõl az öreg, immár csak emlékeinek és emlékeibõl élõ Laczkó Péterig. (Háttér Kiadó)

SZÕNYI FERENC

Anti-Tarzan történet

Pablo Urbányi: Silver

Pablo Urbányi nem ismeretlen a magyar olvasók elõtt, 1992-ben, Hagyaték címmel megjelent egy szatírakötete, nemrég pedig - Dobos Éva kitûnõ fordításában - Silver címû regénye.
    A nagysikerû magyar kiadás fülszövegében, többek között, ezt olvashatjuk: "Pablo Urbányi, aki egyetemi tanár Ottawában, és spanyol nyelvû argentin íróként szerzett világhírnevet, Magyarországon született 1939-ben. Szüleivel hétéves korában emigrált Argentínába. Írásait a latin-amerikaiságba oltott közép-európai groteszk hangulata jellezmi. Silver címû szatirikus regénye egy intelligens majom keserédes karriertörténete a méltatlan emberek között… A képmutató, felszínes fogyasztói társadalmat kigúnyoló mû 1993-ban bekerült az argentin Premio Planeta irodalmi díj döntõjébe."
    De mirõl is szól ez a különös könyv? Egy Silver nevû beszélõ, gondolkodó és író-olvasó gorilláról, akit - még kölyökmajmocska korában - egy amerikai szociológus házaspár vitt át Afrikából az Egyesült Államokba, nyakatekert tudományos megfigyelések (és elismerések) reményében; aki növekedése során mind a nevelõit, mind a tágabb kutatói világot meghökkenti különleges adottságaival; aki egy majdnem végzetessé vált botrány után (a nevelõanyja elcsábítja, a nevelõapja pedig rajtakapja õket) egy állatkerti luxusketrecben folytatja életét; akit egy újabb tudományos kísérlet alanyaként, több majomtársával együtt visszavisznek Afrikába, ahol megpróbálják "visszavadítani"; aki a kísérlet teljes csõdje után (a vadon természetes világába csak az akciót irányító fanatikus doktoranduszhölgy tud asszimilálódni a majommá válás teljes és viharos metamorfózisa után) viszszaszökik a civilizációba; és aki végül egy állatvédõ alapítvány kirakatfigurájaként egy tolószékben tengeti az életét, nagyobb érdeklõdést keltve különleges rágógumi-felfújó képességével, mint azzal, hogy beszél, ír, olvas, gondolkodik… Silver mindezt maga meséli el a regény kerettörténetében Marcónak, az Argentínából bevándorolt filmrendezõnek egy amúgy meglehetõsen unalmas egyetemi partyn.
    A Silver kellemetlen regény. Kellemetlen és kényelmetlen. Természetesen szándékoltan az, mint minden szatirikus írás, bár közben nem mond le az irodalmi mû eredendõ céljáról sem, arról, hogy az elbeszéléssel egyben szórakoztasson is. Ez azonban nem könnyû feladat - szatírát írni is nehéz, nemcsak nem írni. Pablo Urbányi elszánt lendülettel lát feladata megoldásához; a modern (nyugati) civilizáció elevenjébe vágó anti-Tarzan történet alaphelyzete, kiindulópontja számos kényes metafora kibontására ad lehetõséget, s a történet elõrehaladtával az abszurd úgy oldódik természetessé, hogy közben minden természetesnek hitt civilizációs reflexünk fájdalmas görcsbe rándul. Annál is inkább, mert a regény iróniája mindnyájunk számára ismerõs, keserves léttapasztalatra épül, a globalizáció térhódításával együttjáró identitásválság realitására, amit az elmúlt évtizedek emigrációs mozgásai csak tovább mélyítenek. Silver, az embermajom mindkét tapasztalat konzekvenciáit magán viseli, (már) nem majom és (még) nem ember, de majomlétén belül is megérintik a kettõs identitás ellentmondásai: "tudós" nevelõi elõször csimpánznak hiszik, csak késõbb derül ki róla, hogy gorilla (fricska a felületes, fontoskodó tudományoskodásnak, a haszonelvû kutatói magatartás felszínességének). Az emigrációs gyökértelenség pedig egyenesen alapélménye: Afrikából Amerikába, Amerikából Afrikába hurcolják, mindig egy-egy doktori disszertáció megírásának a reményében (újabb oldalvágás a sikerorientált, szellemi ámokfutó konzumértelmiségnek).
    Ebben az emigrációs történetben persze több másik regény is benne van. Egy (kicsit hosszú lére eresztett) kalandregény, egy (keservesen megszenvedett) filozófiai regény, és egy totális kiábrándulást regisztráló állapotregény. Alapanyaga az irónia, a groteszk és az abszurd fokozataira épülõ fekete humor; a legfontosabbak azonban Urbányi kérdésfeltevései. (Ne feledjük: az irónia a kérdések feszültsége; a legnagyobb ironikus, Szókratész, mindig kérdezett.) Az elsõ és legfontosabb kérdésfeltevés: kicsoda Silver? Mint kiindulópont, meghatározó, hogy nem a Chateaubriand-féle romlatlan vadember (pontosabban annak szélsõséges, állatalakba öltöztetett megtestesítése), a civilizált emberi világgal történõ egybevetés Urbányi regényében nem kínál megtisztító konzekvenciákat, egyáltalán, ebben a világban - a mai amerikai értelmiség, a szellemi és anyagi fogyasztói társadalom sekélyes "mintha" világában - sem az erkölcsi tisztaság, sem az erkölcsi tisztaság befogásának képessége nincs meg.
    Jellemzõ, hogy a "kicsoda Silver?" alapkérdésre a történetet meghallgató Marco, az Argentínából bevándorolt filmrendezõ egy alkalommal azt a választ adja: "Silver én vagyok." Az üres életû létkísérleti alany szembesülése az üres létformákkal a valóság minden szereplõjében a frusztráció közös élményét tudatosítja. Miközben a valóság egymást szemmel tartó szubsztanciái helyet, tartalmat, jelentést cserélnek (Silver és Marco egy-egy pillanatra, Silver és Jane mindörökre), ahogy Julio Cortázar Axolotl címû novellájában a különleges formájú lény elbûvölt látogatója egy napon az akvárium üveglapján belül találja magát, szemben önmaga ámuló arcával.
    Csak itt még elszomorítóbb a helyzet: Pablo Urbányi történetében a hely, a tartalom és a jelentés egyaránt relativizált, semmi sem az, ami, vagy legalábbis semmi sem úgy az, ahogy - talán - lennie kellene. A regény egyik kulcsmondata: "Végül is, ezen a világon minden lehetséges, s bármit el lehet adni bármi helyett." S a megbízható identitás kapaszkodója nélkül bukdácsoló individuum törvényszerû útvesztéseit csak súlyosbítja az írányító hatalom kapkodó elméletisége, amely a legcsekélyebb mértékben sincs tekintettel az egyének individuális szükségleteire. (Ismerõs politikai sztereotípiák ezek: akaratuk ellenére boldogítani az embereket olyan törekvés, amivel már több társadalmi-ideológiai kísérlet látványosan becsõdölt.) Megoldás pedig nincs, a Pablo Urbányi által ábrázolt, minden abszurditása ellenére kétségbeejtõen valóságos világban nemcsak happy end-nek, hanem reménynek sincs helye. Sehol egy igazi érzelem, csak az értelem nélküli, megalkuvást nem ismerõ haszonelvûség. Az egyetlen emberi érzelem is kisiklik (Dianne), a boldogság mindig csak lehetõségként jelenik meg, ez a lehetõség azonban sohasem valósul meg.
    A további kérdések - mire vezethet a hatalom irány nélküli kapkodása egy profitorientált társadalomban?, szükségszerûen tragikomikus-e minden túlzott igyekezet?, megállítható-e még ebben a futóhomok-világban az ember elgyökértelenedése?, stb. - a szemlélõdõ értelem hasonló senkiföldjére futnak. Ezt a vigasztalanságot csak humorral lehet elviselni. Egyik budapesti interjújában Urbányi Arthur Koestlerre hivatkozik, aki szerint a humor a megoldatlan ellentéteknek a megoldása. Pablo Urbányi humora azonban csikorgó, érdes, mint a smirglipapír, mintha ezzel is csak azt akarná kifejezni, hogy amit ábrázol, több, mint veszély: állapot. Állapot, amelyet a regény egyetlen szereplõje sem ért meg. Az olvasó számára pedig, ahogy elõrehalad a történetben, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Silverben, a gorillában nem a beszéd, nem a gondolkodás képessége a legfõbb emberi vonás, hanem a kiábrándulás. Igen, a kiábrándulás is globalizálódik, a természeti világon belül is. És Marco sem ért az egészbõl semmit. A regény Marco által leírt két záró mondata - "Miféle anyagból vétettünk mi? Máig furdal a kíváncsiság, hogyan tudott akkora lufikat fújni" - olyan, mint egy érvényét vesztett szillogizmus döngve lecsapódó kriptaajtaja. Itt már fokozhatatlan a nihil. Ezek után csak az emberiség hamleti végszava következhet: "a többi néma csend". (NAP kiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Rongybicikli?

Hét könyvrõl

1944-45-rõl, a történésznek álcázott vadreakciósokkal ellentétben, a bízvást felszabadulásnak nevezhetõ idõszakról nem lehet eleget szólni. De nem mindegy hogyan. Sárközi Sándor kötetkéje, a Budán jól rátapint arra, hogy verses formával könnyebb eljutni a fiatalság érdeklõdéséhez. Csakhogy a Vörös Hadsereghez átállt bátor budai önkéntesek harcairól szóló "drámai költemény" nem dráma és nem vers; ezúttal a forma lehúzza a különben figyelemre méltó tartalmat. (Kornétás Kiadó)
    Nem könnyû a felszabadulásról s az azt megelõzõ rém-korszakról még mindig írni. Ám itt van Bernáth László dokumentumregénye, az Idõmozaik (Coldwell Könyvek), mely Auschwitzrõl szól, mégpedig saját nyomasztó emlékei alapján. Bernáth, Kertész Sorstalansága után mert vállalkozni e témára, és szemlélete egészen más. Míg Kertész könyvének - nem félek kimondani - zsenialitása az ellentételesen kettõs fejlõdés ábrázolása: egyrészt a tizenéves fiú felnõtté érése, másrészt ezzel párhuzamosan a lebomlás rajza, melynek végeredménye, hogy az ifjú fõhõs mindenkit gyûlölni kénytelen, addig Bernáth mûve - ezt sem félek kimondani: - hazafias könyv; a Kertészhez hasonlóan éppúgy nem zsidótudatú fiatalembenek az élethez, házhoz, hazához való ragaszkodása, amihez persze segítés kell: a család emléke s a vele - mindhalálig - ott álló bölcs apa segítsége. Bravúros a könyv felépítése: a rettentõ kiszolgáltatottság, megnyomorítás iszonyatát s a túléléshez szükséges kis sikereket (fûtés) váltják a tábor felszabadulását követõ "fellélegzõ" képek felvillantása. A hazatérés nem véletlenszerû, hanem tudatos vállalás. És a múlt továbbgondolása: nemcsak a zsidóságnak, mint bûnbaknak kiválasztása, hanem általában a bûnbakképzés lélektanának finom vizsgálata, mely szerint a "tisztes állampolgár" mindenféle gazságra mozgósítható vagy legalábbis elnézõvé silányítható. Akárhogyan is, Bernáth könyve eleddig a leghitelesebb mû, amit Auschwitzrõl olvastam. (Ami nem azt jelenti, hogy a szerzõ egész munkásságával egyet tudnék érteni. Legutóbb a MEASZ lapjában pl. Németh Lászlót Nyírõ Józseffel, sõt Szálasival egybemosva vádolta meg, ami most, mikor egy antifasiszta egységfrontra törekednénk, legalábbis csacskaság.)
    Mindezek mögött általános nagy kérdések merülnek föl: A kultúrák eredete és õsképei - ami hasznos kis könyvnek a címe és tartalma. Polgár Ernõ lexikonszerûen foglalja össze, amit az õsi mítoszokról, vallásokról, hiedelmekrõl, a kultúra eredetérõl és fejlõdésérõl tudni kell. Írtam már egy sokban hasonló könyvrõl, a vásárhelyi Szenti Tibor mûvérõl (Rendhagyó lexikon) - amely szintén ábécé rendben foglalkozik hasonló kérdésekkel, sok egymást követõ, többé-kevésbé egyéni meglátással, esszészerûen. Polgár könyve viszont nagyon összefogott, rövid címszavakban adja elõ mindazt, amit okvetlenül tudni kell, s e tekintetben csakugyan lexikonszerû. Nem is úgy, mint az erdélyi Szabó György Mitológiai kislexikonja, vagy Graves és Kerényi nagy mûvei, de tájak, népek megannyi más-más szemléletét érzékeltetve, gazdag forrásanyaggal, amit alig említ, eltekintve Jungtól és Frazertõl, és - hogy csak az FR-rel kezdõdõket említsem -, szó sem esik Freudról vagy Frobeniusról, akiket pedig szintén hasznosít. De legalább ennyire hasznosítja rengeteg utazását, amelyre hajósként talált alkalmat, s amirõl számos színes képe is tanúskodik. A sokoldalú Polgárnak ez a könyve, igazán párját ritkító kézikönyv. (3 BT Kiadó)
    Egy személyes emlékkel folytatom. Amikor az orosz kultúra túlzott favorizálása volt általános, Kodolányi János elõtt szinte lefitymáló megjegyzést tettem Puskinra, akirõl éppen utcát neveztek el. "No, de, hogy mondhatsz ilyet - utasított rendre az író - Hiszen Puskin egy mozarti zseni volt!" És most itt egy kis könyv, amely - megint - ezt igazolja, az eddig tán nyelvünkön nem is olvasható Angelo címû elbeszélõ költemény, amelyet most - kétnyelvû kiadásban - Baranyi Ferenc megejtõen szép fordításában olvashatunk. (Hungarovox kiadás) Puskinnak rövid élete vége felé írt, érett mûve eddig a hanyatlás jeleként volt elkönyvelve, mégpedig Belinszkij 1834-es, túlságosan szigorú kritikája alapján, mely az Anyegin után ezt megalkuvásnak érezte. Pedig ahogy Németh László írta róla, ez "egy kis reneszánsz eposz", annál is inkább, mivel Puskin egy Shakespeare színmûvet (Szeget szeggel) szinte játékosan költ át. Ez az alkotása vetekszik az angollal, noha már az elsõ sora szembenáll vele, mert míg Shakespeare a romlott Bécset szólaltatja meg, Puskin az "eredeti" olasz színhelyre állítja vissza a bûbájos cselekményt. Minthogy - szégyenszemre - még a cirill betûket sem ismerem, Baranyi verselését nincs módom az orosszal egybevetni, de azt tanusíthatom, hogy magyarul "jól szól", s épp sûrítésében igenis vetekszik az Anyeginnel. És ehhez csatlakozik még Baranyinál a rubensi barokk szellemét idézõ Bacchus ünnepe, meg egy, a kivégzés elõtt álló Chénier-rõl szóló költemény, sõt, néhány franciából fordított Puskin-vers is.
    Nem lebecsülése Baranyi Ferencnek, ha azt állítom, hogy fordítói tevékenységének fontossága vetekszik saját költõi alkotásaival. Most jelent meg az olasz Franco Cajani válogatott verseinek füzete is, A csoda parafrázisa, szintén kétnyelvû Hungarovox kiadásban. Bámulatos magyar mû született Baranyi jóvoltából - az ember nem gyõzi csodálni ragyogó megoldásait, melyek a csillogó indogermán eredetit a mi nyelvünk szellemében fordították újra. "Fiam fényére várok" - az itteni alliterációnak nyoma sincs a különben dallamos eredetiben; "sziklapusztaságban", "életgyengeség", "gondolatátvitel", "összegöngyölíteném"; "éretten csüggnek a konvenciók / napi keserveken"; "a kétségbeesést lobbantja lángra" - és így tovább, százával. Nem tudom, Cajani nagy költõ-e, de Baranyi jóvoltából annak hat, s a kötetke a magyar költõ pályájának is felívelése.
    A rejtélyes nevû K. u. K. Kiadó igen szép könyveket bocsát ki: ügyes, színes címlap, kemény kötés, könnyû, fehér papír - kézbevenni is öröm. Hát még ha ezek a mûvek a világfájdalmas magyar könyvkultúrában a derût sugározzák! Gyöngyösi Zoltán kötetének címe ugyan nem valami vonzó: Ez rettenetes, de csupa kellemes, ironikus kis írás gyûjteménye, mégpedig nagyon is mai nyelven, melynek használata külön öröm az olvasó számára.
    De még színesebb, gazdagabb, noha csak egy tárgykört jár körül Selmeczi Mari könyve, a Kellett nekem rongybicikli? Elõrehaladott koromnál fogva már a címét sem értem, mint megannyi más, mai kifejezést a valóban kacagtató mûben, melynek alcíme: Kis mozis könyv. Az egyes fejezetek élén híres filmek címe, de e filmekrõl alig esik szó, annál több jó pár évtized mozis múltjáról, melynek során a hajdani állami csengetõs moziktól a magántulajdonban levõ mai multiplexekig mindenféle filmszínház mûködtetése szerepel. A "csengetõs mozi" - erre magam is emlékezem - azért adott jelt a befejezés és a fények kigyúlta elõtt, hogy a páholyokban netán összegabalyodott párocskák idejében szétválhassanak; a multiplexek pedig az eléggé megcsappant nézõk sokféle filmigényét vannak hivatva kielégíteni. Megannyi derûs pillanat, leküzdendõ nehézség a szocialista "hivatalosság" hülyeségektõl a mai üzlei versengésig. Derû s mûvelõdés történeti adalékok gyûjteménye, sok szín és szellem. (K. u. K. Kiadó)