DUDÁS SÁNDOR

Õszellünk

Õszellõ holdfény
csillámlik hajadon: lám,
ez is, mint hullám,
elfáradtan, kimérten
bozong tavon a szélben.

BÖRZSÖNYI ERIKA

Bennem béke

Addig nézem a vizet,
s a vízen tükrözõdõ
napfény csíkját, míg
felold, eltelít a látvány.
Bennem béke, köröttem
csend. Itt, most érzem
a végtelent.


 
BOZÓK FERENC

Alkony

Pár butaságomat elpanaszolnám:
Rossz egyedül. Keserû a teám.
És a kutyám, ez a lomha barátom
Kedvesen alszik az ágyam elõtt:
Õ se vigyáz rám.

Elhanyagolnak a régi barátok.
Csendes az este felénk, tudod-e?
Hûlt vacsorám melegítem a gázon.
Lágy szeretõm temetõbe pihen:
Vágyom utána.
 

Jairus kislányához

Jöjj, gyere vissza a létbe,
jöjj, apunak szeme fénye,
tálita kum, pici pillád nyisd ki szivem!

Éjjeli csend tini lánya,
jöjj, gyere vissza a mába,
tálita kum, kicsi bárány, fogd a kezem!
 

Éjjeli rém

Mécseseink ha kioltja
szárnysuhogása az éjben,
vad nevetése kirobban,
kénszaga táncol a szélben.

Lánghaja fényteli kígyó,
perzsel a lángja dühének,
éjbe vivõ dala hallszik
kárhozatos örömének.
 

Gráciák

Pihekönnyû daluk árad,
Rokokó-báj: szerelem.
Zene sincsen - susogás csak -,
Puha táncuk figyelem.
 
 
 
 

DONKÓ LÁSZLÓ

elbizonytalanodott kor

elbizonytalanodott kor:
lombhullató-tarlott-bokor;
dedalonos-pergõ-világ;
bogárzabáló-tátikák;
penészlõ-gyep, dohos-szelek;
kopottas-arcú-emberek;
üres-szívû-hajléktalan;
hite-hagyott-költõ szaval,
vácit mond vagy illyést idéz;
(harminc, de hatvannak kinéz!)
igaz-isten; hamis-papok;
arany-oltár; mû-kincs ragyog;
bizonytalan-svihák a kor,
- fehér-bottal járunk: vakon…
 
 
 

WAGNER DEZSÕ

N. N. festõnõ ravatalánál

"… s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd…" (Kosztolányi: Halotti beszéd)

Mint gyufát,
ha az ujjakig égett,
úgy dobta el életét,
mint álmot,
aki ébred…
Csönd pecsétje ajkán,
s meg sem is moccan az,
de legmélyebben azért
ördöngös keze
hallgat.

BARTUSZ-DOBOSI LÁSZLÓ

Kalendáriumi enjambement,
avagy Mélyvizy szilvesztere

Miután mindent összekészített, óvatosan kiosont a lakásból, s kerékpárjára ülve beletekert az éjszakába. A város, bár igen késõre járt, élõbb volt, mint valaha. Hiába volt köd és gémberítõen fagyos hideg, az emberek járták az utcákat és fene jókedvûek voltak. Legalábbis a látszat ezt mutatta. Mélyvizy soha nem bírta megérteni, hogy miért kell olyan nagy felhajtást csapni az év utolsó napja miatt, miért kell mindenkinek látnia, hogy milyen boldogok vagyunk. Úgy érezte, hogy ez álszentség. Az emberekben valamilyen furcsa ok folytán, az a téveszme élt, hogy az ünnepnapokat egyedül töltõ társaik, bizonyára nagyon magányosak és boldogtalanok. Ez pedig sajnálatot szült, s akit így "lesajnáltak", az veszett ember volt az úgynevezett társasági körökben. Szánandó, de inkább nevetséges figura, aki nem képes élvezni az életet. Ilyen alakokra pedig senkinek sincs szüksége, mert megsavanyítja jókedvüket, mint Bab Berci a bort a Lázár Ervin-mesékben.
    Különösen érvényes volt ez szilveszterre, ami valamilyen furcsa okból kifolyólag még kitüntetettebb helyet foglalt el ebben a mulatozásra orientált gondolkodásmódban. Mélyvizyt éppen ezért még jobban bosszantotta, mint bármi más, s ezért makacs elhatározással, dacosan borongta végig ezeket az éjszakákat. Különösen dühítette, hogy ezt a napot, a 87 éves nagymamája is méltónak tartotta arra, hogy fennmaradjon éjfélig, s felhívja õt, boldog újévet kívánva, holott máskor már kilenckor ágyban van. Görcsösen igyekezett valami elfogadható magyarázatot adni erre a furcsa jelenségre, de természetesen sikertelenül, hiszen valószínûleg nem is létezett ilyen.
    Ezeken gondolkozott Mélyvizy, miközben kitartóan tekert barátja lakása felé, hogy megviccelje. Tudta, hogy Zoltánfi hasonlóan gondolkozik a szilveszterrõl, mint õ, úgyhogy biztos lehet benne, hogy otthon találja, valószínûleg valami könyvbe, esetleg filmbe merülve. Azt is tudta, hogy Zoltánfi egyedül lesz, hiszen egy hete saját fülével hallotta, amint barátja anyja, akivel együtt lakott, elígérkezett kollégáihoz vacsorára. Az ilyen szilveszteri vacsorák pedig nem szoktak éjfél elõtt befejezõdni. Így aztán nem kellett attól tartania, hogy megzavarhatják tervének kivitelezésében. Hamarosan oda is ért a fehér tömbházhoz, amelynek földszintjén lakott barátja, mindjárt a lépcsõház melletti lakásban. Mélyvizy odalopakodott az ajtóhoz, s kis gyertyákkal szegélyezett útvonalat jelölt ki barátjának, amely egészen a ház végéig vezetett. Itt egy üzenetet helyezett el, amely arról tudósította Zoltánfit, hogy idõközben behatolt a lakásba. Miután mindent elrendezett, becsengetett és gyorsan elbújt a kerítésnél, s onnan figyelte, ahogy Zoltánfi bizalmatlan mosollyal elindul a gyertyák által jelzett irányba. Amikor eltûnt a fordulónál, Mélyvizy átugrott a korláton, bevetette magát a lakásba, ráfordította a kulcsot és kényelmesen elhelyezkedett a dolgozószobában.
    Zoltánfi szobája egy bútorokkal és egyéb lomokkal roppant módon túlzsúfolt, nem túl nagy helyiség volt. Az egészet hányaveti rendetlenség uralta, ami egy hanyag és igénytelen ember képét tükrözte, már amennyiben igaz az a mondás, amely szerint az ember jellemére, annak környezetébõl lehet következtetni. Zoltánfira látszólag semmilyen hatással nem voltak az elmúlt húsz év változásai, nem érintették még meg a kapitalizmus reklámhadjáratai, õ tovább õrizte a kádári szocreál ízét. Nem egyértelmû igénytelenség volt ez, hanem a szükség parancsa is, mely nem mindig engedi a változtatást, még ha olyannyira óhajtanánk is. Mélyvizy nem volt biztos benne, hogy Zoltánfi pontosan milyen nézeteket vall ebben a kérdésben, de az tény, hogy a jólét utáni egészséges vágyakozást felfedezte benne.
    A szobában, rögtön az ajtó mellett egy hihetetlenül rozoga, s teljesen jellegtelen világosbarna ruhásszekrény dülöngélt a fal mellett, több oldalról is megtámogatva különféle ékekkel. Mélyvizy még sohasem látta, hogy ennek ajtaja valaha be lett volna csukva. Talán nem is lehetett, minden esetre Zoltánfi nagyon meg volt vele elégedve. Elmondása szerint ugyanis, így sokkal praktikusabb volt, hiszen jóval több ruha fért el benne. Lakkozása már oly halovány és repedezett volt, hogy Mélyvizynek szakadt utcalányok elgyötört kezeit juttatta eszébe, amelyekrõl a körömlakk rétegei egymást érve, mégis valamiféle permanens folytonossággal pattogzottak le. A szekrény teteje zsúfolásig meg volt rakva papírdobozokkal. Ilyen dobozok egyébiránt a szoba más pontjain is feltûntek, a legváratlanabb helyeken és mennyisében, s tartalmukat illetõen Zoltánfi is zavarba hozható volt. A legvalószínûbbnek az a válasz látszott, hogy üres sörös dobozokat rejtenek, amelyek a két barát gyermekkori hevületének szégyent nem ismerõ guberáló akciói eredményeként, mint késõi mementók kísértettek tovább a szobában. Ezt a "sportot" egyébiránt minden egészséges balatoni gyerek nagy elõszeretettel ûzte, s egyfajta arisztokratikus kiváltságként élte meg az ország többi gyerekével szemben. Valamiféle öntudatlan vonzódás kifejezõdése volt ez, a fogyasztói világ elsõ magyarországi megjelenéséhez, amely legelõször mindig a Balatont érte el.
    Visszatérve ama bizonyos szobához, illetve szekrényhez, volt annak a tetején a dobozok mellett még számtalan elnyûtt férfikalap, egy átlyukasztott Ferenc József-portré, s számtalan felismerhetetlen, s haszontalan lom. A szekrényt egy kanapé támogatta ebben a fentebb említett bizonytalan állapotában, amely Zoltánfi fekvõhelyeként szolgált, rajta néhány kopottas, s kevés ízlésre valló párnával. Mellette a falon egy bordó falvédõ szõnyeg, s fölötte néhány kép. Szemben vele, az ágy lábánál egy ócska, valószínûleg mûködésképtelen, fekete-fehér kistelevízió állt, rajta egy újságból kivágott fényképpel, amely valamelyik a rendszerváltozás utáni, másodrangú politikust ábrázolta. A szemközti falon, az elõbb oly sokat emlegetett ruhásszekrény további és hasonló állapotban levõ elemei sorakoztak, jelenleg könyvespolci beosztásban. A szoba általában tele volt könyvekkel. Zoltánfi minden lehetséges sarkot kihasználva igyekezett tekintélyes könyvtárát használható állapotban elhelyezni, ami nem volt egyszerû feladat, lévén, hogy könyveinek száma, saját bevallása szerint, meghaladta a kettõezer kötetet. A könyves szekrény tetején egy II. világháborús magyar páncélsisak, egy piros-fehérre festett adriai-tengeri mentõöv, s némi meglepõen jó karban levõ virág alkotott egyfajta szürreális csendéletet. A könyves szekrény elõtt, annak háttal egy íróasztal állt kényelmes fotellal párban. Ez volt Mélyvizy helye. Ha Zoltánfinál tartózkodott, kivétel nélkül, mindig itt helyezkedett el. Fel sem merült egyikükben sem, hogy máshova is ülhetne. Az asztalon egyébként néhány mosatlan tányér és bögre uralta a terepet, idõrõl idõre változó mennyiségben. A földön teljes rendszertelenséggel írógépek, szám szerint hárman, újságok, fellapozott könyvek, elrontott gépelésû lapok, egy vasalódeszka, és különféle mûanyag lavórok növelték a káoszt. Volt még a szobában, az ablak alatti gázkonvektor mellett egy kisebb éjjeliszekrényre emlékeztetõ alkalmatosság, egy hatalmas, poros pezsgõsüveg, s egy félig kicsomagolt, de már beüzemelt hifi torony is. Az ablakon túli világot, hínáros halmazállapotú függönyök igyekeztek elfedni. Feltétlenül említést érdemel még a szoba ajtajának hátuljára ragasztott Siófok város térképe, s a szoba tartozékaiként elkönyvelhetõ, s teljes önkénnyel közlekedõ macskák hada is.
    Mélyvizy szerette ezt a szobát így, mindezzel a sok-sok kacattal együtt, s bár soha nem gondolkozott el rajta, de valószínûleg nagyon zavarta volna, ha valamit elmozdítottak volna a "helyérõl". Zoltánfit azonban nyomasztotta ez a környezet, de borús gondolatai, lelkének fásult reménytelensége, nem engedélyezte a változtatást.
    Mélyvizy, miután jól sikerült akciójának eredményeképpen magát bent, barátját pedig a lakáson kívül tudta, önelégült arccal, a fent leírt szoba számára sorsszerûen predesztinált foteljébe ereszkedett, és várt. Néhány perc elteltével azonban türelmetlen mocorgásba kezdett, majd nem bírva magával, a konyhai ablakhoz somfordált, hogy kikémleljen. Zoltánfi éppen akkor pattant fel, balga módon elõl felejtett kerékpárjára, s ördögi vigyorral vett revánsot Mélyvizyn, aki tudta, hogy ezzel még nincs letudva a bosszú. Szidta magát, hogy miként lehetett ilyen amatõr, de nem volt mit tenni. Beletörõdve a változtathatatlanba, kinyitotta a bejárati ajtót, s kissé csalódottan visszaballagott a szobába, ahol pipára gyújtva, türelmesen várta barátja visszatértét. Zoltánfi, alig tíz perc múlva, gömbölyû vigyorral a szája szélén meg is jött, s a kanapéra heveredve mellékesen megjegyezte, hogy leeresztette a gumikat.
    Ezek után percekig egyikük sem szólt semmit. Mélyvizy érdeklõdve elnézte barátját, ahogy az kanapéjának szélén, szokásos nagyúri pózában, keresztbetett lábakkal, fekete, hanyagul kigombolt ingében, zöld nadrágjában és elvékonyodott sarkú barna férfi zoknijában ücsörgött, és érezte, hogy barátságuk életre szóló. Kevesen tudták elviselni Zoltánfi színpadias karlendítéseit, intellektuális fölényébõl fakadó magabiztosságát és arroganciáját, Mélyvizyre azonban szinte ösztönzõleg hatottak e természetellenes gesztusok. Tudta, hogy Zoltánfinak lényébõl fakadó, levetkõzhetetlen alaptulajdonságai ezek, s nem pedig az emberek számára olyannyira visszatetszõ pojácaság megnyilvánulásai.
    - Mint modern csipkekesztyûk aszimmetrikus bõrbeteg kezeken - mondta minden átmenet nélkül Mélyvizy, továbbra is mozdulatlanul ülve foteljében.
    - Szentkuthy? - kérdezte ugyanolyan rezzenéstelenül Zoltánfi.
    - Talált. No, de nem volt nehéz kitalálni, hiszen napok óta mást sem hallasz tõlem, mint Szentkuthyt.
    - Csak õ képes ilyen õrült hasonlatokra - fanyalgott Zoltánfi.
    - Õrült hasonlatok? Amit õ csinál, az maga a lingua sacra barátom! Vadul, szenvedélyesen élvezem minden mondatát - heveskedett Mélyvizy. - Olyan könnyed minden nyelvi bravúrja, mint egy nosztalgikusan mély és öntudatlan lélegzés.
    - Jól van, jól van, kedves Mélyvizy, tisztában vagyok szolgalelkû hódolatoddal a "mester" iránt, - kezdte gúnyosan Zoltánfi, s még mielõtt barátja felháborodhatott volna, gyorsan folytatta -, de félretéve a viccet, mi volt ez a hasonlat?
    - Emlékszel, amikor olyan sokat vitáztunk az enjambement létjogosultságáról a kötött formájú versek esetében?
    - Persze. Állandóan meg akartál gyõzni arról, hogy hagyjam el õket, mert teljesen összetördelik a verseim ritmusát. Rímsüketítõnek nevezted õket.
    - Pontosan, bár az sokkal kevésbé az enjambement lényébõl, mint inkább a szerzõ korlátoltságából fakadó hiányosságként értékelendõ.
    - Köszi! - vigyorgott Zoltánfi.
    - Nos, ma délelõtt Szentkuthynál valami egészen idevágót találtam. Az alázat kalendáriuma címû naplójegyzeteiben azt írja, hogy nem tud betelni a szonett és az enjambement találkozásával. Egyfajta morális, vallási, politikai forradalomként értékeli, amely a szülõi ház merevségével szemben, a mûvészet mindent elsöprõ szabadságát hirdeti számára.
    - Ugye, ugye, kedves barátom…
    - Várjál még a diadallal - vágta el Mélyvizy barátjának öntelt ömlengését. - Hadd fejezzem be! Oldalakon keresztül fejtegeti a felfedezését, hogy miként veti rá magát az oldó impresszionizmus a zárt szonettre. Az ebbõl fakadó lelkesedésének szülötte az elõbbi hasonlat. - Itt egy nagy levegõt vett, majd folytatta: - Egyszóval, revideálni akarom zsenge korommal magyarázható egykori tévedésemet az enjambement használatát illetõen, de továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy kellõ verstechnikai alap nélkül, ez az oldás inkább egyfajta törésként realizálódik. Ha nincs meg a sorok között az árnyszerû könnyedség, mint a délutáni félhomályban a kanapén elnyúló testbõl kiáradó lélegzet, akkor az egész egy megerõszakolt test horkantásaira fog emlékeztetni.
    - Értem, az enjambement jöhet, csak ne a dilettáns Zoltánfi strófái közé! - ironizált Zoltánfi. - Szerintem azonban, amit Szentkuthy mûvelt, az is erõszak volt, a nyelv megerõszakolása. El kell ismerni, nagyon jól csinálta, de túlzásba vitte. Mindent feláldozott az õ hõn szeretett metaforáiért. Ebbõl aztán egy érthetetlen, áltudományos zûrzavar lett, amit a szegény átlagember nem érthet meg.
    - A teljességre törekedett. Ez olyan nagy baj? Ezt hallgasd meg! - mondta nekihevülten Mélyvizy, és egy közepes méretû, fehér borítójú könyvet húzott elõ kabátja zsebébõl. Némi lapozgatás után, a következõ sorokat olvasta fel belõle: Fertõszéplakon van egy gótikus templom, abban van egy szobor: Jézus Krisztus töviskoszorúval, meztelenül, négykézláb. Ez nem a keresztút egyik stációja, hanem egy apokrif legenda megörökítése: Jézus Krisztus az ostorozás után olyan gyenge, hogy nem tudja fölvenni a ruháját… oly erõtlen, hogy négykézláb keresi köntösét. Ez látható a barokk szobron. Hát én is ilyen négykézláb járó alak vagyok… az ignoramusok végtelenjében bolyongó figura, mikor ama bizonyos egyetlen metafora felé igyekszem.
    - Nagyszerû! - gúnyolódott tovább Zoltánfi. - De nem értem, hogy jön ez ide!
    - Hát csak úgy, hogy Szentkuthy az írásaiban, legyen az bármilyen témájú, mindenkor a saját bonyolult lényét akarta kimondani. Ehhez pedig az isteni creatio ex se ipso alapján metafizikai magasságokat kellett érintenie. Ezért forgatta fel oly hipochonder módon a nyelv legrejtettebb zugait is, hogy az engem minden egyes alkalommal úgy letaglózott a zsenialitásával, akár egy infarktus. Saját magát, s egyben a világot kereste benne, hogy azt egy nagy lélegzettel együtt belelehelje a mindenségbe.
    - Kezded elveszteni a realitásérzékedet, kedves barátom - mosolygott Zoltánfi. - A te idealizmusod mindig megdöbbent.
    - Szó sincs semmiféle idealizmusról! Egyszerûen azt érzem, ahányszor csak Szentkuthyt kezembe veszem, hogy nem is érdemes már írni. Nem nekem vagy neked, hanem egyáltalán senkinek. Kész. Vége. Ennél többet nem lehet - lelkesedett fel Mélyvizy egyre jobban saját szavaitól, s észre sem vette, amikor felállt és járkálni kezdett a szobában.
    - Túlzol.
    - Nem! Szentkuthy maga az "egyetlen metafora"!
    - Te meg magad vagy az egyetlen és legfõbb képzelgõ! Szentkuthy remek író volt, ezt senki nem vitatja - emelte fel a hangját most már Zoltánfi is -, de nárcisztikus, hiperérzékeny személyébõl fakadóan, egyfolytában magáról írt, és ez…
    - Van-e olyan író, aki nem ezt teszi? - vágott közbe Mélyvizy. - Ugyanazt a világot látja mindenki, s mégis csak az író képes azt úgy megírni, hogy olyan dolgokra is felhívja a figyelmet, amelyeket környezetünk szemlélésekor, saját benyomásaink nem váltottak volna ki belõlünk. Szentkuthy pedig maga volt az ultramodern érzékelõcsápok legtökéletesebbike: minden pillanatban mûködött, egy percre sem szûnt meg befogadni a permanensen érkezõ impressziókat. És ezt a már említett nyelvi bravúrokkal teleszõtt írásaiban adta tovább. Kiírta magát saját magából, mint egy japán kamikáze pilóta, akinek legfõbb törekvése a cél érdekében megvalósított önkiteljesítés volt, mégha ez pusztulással járt is.
    - Bravó, kedves barátom. Egész figyelemre méltó kiselõadást produkáltál itt nekem, bár nyilvánvaló, hogy tele van fogalmi tévedésekkel és csúsztatásokkal. Ezt azonban érzelmi elkötelezõdésednek tudom be, így egyelõre eltekintek a megcáfolásuktól - évõdött Zoltánfi a maga megszokott módján. - Azért annak mégiscsak örülök, hogy sok éves, izzadtságos munkámnak, hogy értelmiségit faragjak belõled, mégis lett valami látszatja. Egész jól kezdesz hosszan beszélni a semmirõl. Ez pedig az értelmiségi hivatástudat egyik legfontosabb kritériuma. - Zoltánfi miközben ezeket mondta, maga is felállt, s gratuláló kézfogásra nyújtotta puha, fehér kezét. Mindketten nevettek.
    - Tudod, Szentkuthy minden elképzelést felülmúló alapossága, precizitása azért bámulatos, mert már egészen fiatalon, tizenévesen is birtokában volt ennek a képességének. - folytatta Mélyvizy, pillanatok alatt visszazökkenve elõadói pózába. - A Barokk Róbert címû könyvét tizenkilenc évesen írta, s oly finom, minden apróságra kiterjedõ lelki érzékenységrõl tett tanúbizonyságot benne, amely keveseknek adatik meg. Majd száz oldalon keresztül elemzi önmagát egy gyónás elõtti lelki tükör segítségével. Zseniális! Melyikünk képes hasonlóra? Egyáltalán melyikünk ismeri ennyire önmagát? - kérdezte Mélyvizy tulajdonképpen választ sem várva kérdésére, s könnyedén visszahuppant foteljébe.
    - Nem is tudtam, hogy Szentkuthy vallásos volt - csodálkozott Zoltánfi.
    - Látod, ez egy érdekes kérdés! - merengett el Mélyvizy, tipikus elgondolkodó testtartásába helyezkedve. Lábát ilyenkor kényelmesen keresztbetette, fejét kissé oldalra fordította, száját feszesen összecsücsörítette, s kezével homlokán babrált, miközben szemével mereven nézett egy kiszemelt pontra. - Mûveiben rendszeresen elõkerült a téma, sõt láttam róla egy riportfilmet is, amely nem sokkal a halála elõtt készült, ahol püspöki bíborban pompázva monologizált a katolicizmusról. Nagyon sokat tudott az egyházról, a vallásról, a miszticizmusról, no és a szentekrõl is természetesen, de hogy vallásos volt-e… erre nem könnyû válaszolni. Talán igen, de semmiképpen sem a tradicionális értelemben vett vallásosság alapján állt, nem kötõdött egyértelmûen egyetlen egyházhoz sem. Az õ formabontó módján vonzódott a transzcendens iránt, egyfajta eklektikus dogmarendszerré gyurmázva a különféle vallások tanításait.

    Zoltánfi és Mélyvizy még sokáig beszélgettek Szentkuthyról, az irodalomról, s különféle vallási kérdésekrõl, de amikor az óra elütötte az éjjeli hármat, Mélyvizy szedelõdzködni kezdett, s néhány perc múlva már fázósan tolta hazafelé leeresztett gumijú kerékpárját. Útját jókedvtõl lármázó fiatalok, szerpentin és pezsgõillat szegélyezte, de õ Szentkuthyn gondolkodott és Zoltánfival való bolond barátságán.
    Közben a naptárak már egy új számmal jelezték az elhervadt óesztendõ romjainak restaurálását, s az éjszaka, mint egy rilkei könnyedségû enjambement, hajlott át a következõ évbe.

MÉSZÁROS VIKTOR

Jászol, húgyszag, csend

Ott az a jászol, a húgyszag, a csend,
szalma zörög, bolhásak a birkák,
hárman is ellenek - és odalent,
úgy, ahogy azt bölcsek sosem írták,
nyolc kisegér született az imént
kõrepedés mélyén, a sarokban.
Mécses alatt, a vigyázva kimért
vízben, az órák óta halottan
csak lebegõ legyeken pici fény
tört meg, amint halkan nyekeregve
vériszamos, kicsi emberi lény
sírta, hogy ott nincs fürdeni kedve.

Szöszke, pufók, pisze, szép csecsemõ?
Barna szemû volt, s barna a bõre!
Sem csicsa, sem gagyi, semmi fenyõ
nem lehetett ott, s arra a nõre,
rongyaiban remegõ menekült,
nincs, aki ráfogná a világon,
hogy neve Mária, szûz, aki szült,
és az a purdé, ott, a királyom.
Hát… mielõtt a nagy ünnepi rend
jön, meg a hús dísztálra kiszedve,
cseppet a jászol, a húgyszag, a csend
és a szegénység jusson eszedbe.
 

Végállomás

Több kószálás nincs. Befejeztem.
Minden vágyam szélnek eresztem.

Hívságoktól megszabadultan,
így most már nem bánthat a múltam.

Farkaslelkem verme lezárván,
síró verssort nem hagyok árván.

Tûröm, mit rám mér az alázat.
Repkénnyel díszítem a házat.

Kertemben nincs csõsz, aki rám szól.
Isten, lombok közt idelátszol!

Itt nem vágnak már a fejemre.
Itt nem vágynak már a helyemre.

Itt nincs szükség harcra, erõre.
Innen már csak lábbal elõre.
 

Inged szárad

B. öngyilkosságára

Eldobtad hát. Indulatos vég.
Én gyávább voltam: maradok még,
s gyáván tisztellek, buta bátor,
hogy nem féltél már a haláltól.

Voltál. Nem ment senki utánad.
Élünk. Lesz õsz. Áll a faházad.
Nap süt. Szél fúj. Csend van a téren.
Inged szárad fent, a kötélen.
 

Tücsökgõg

Tél korbácsa suhog rajtam: tüzelõt se szereztem,
nemhogy még spájzoltam volna, hogy enni legyen mit
majd, amikor hegedûm nem tart el már. A falon túl
ifjú hangyák csámcsognak, s buzgón helyeselnek
vén apjuknak, amint rajtam köszörülve a nyelvét,
példálózik: lám, így végzi a lusta zenész, mert
semmit sem szerzett, derogált neki mindig a gyûjtés!
Õt a kor, engem az éhség sorvaszt el, s e világról
nyilván nem vihetünk hegedût se, vagyont se magunkkal;
õneki hangyamohó kis utódai szerteszaladnak
majd az örökséggel, s mind tõlük, mind a világtól
elfeledetten rothad már a szegény, amikor még
rám sokan emlékeznek: - Jaj, de tudott hegedülni!
 

Csatlakozás

- Ittlakokén, bameg, ittahelyem! - gajdolta dühödten
Béla, a máskor félszeg, most ittas pedikûrös:
sértõdötten rúgta a Vén Európa csehó szép
ajtaja rézlemez alját (mert a kilincs, az a fényes,
súlyos réz, amiért nagy pénzt tejel otthon az ócskás,
már a zsebében volt), rugdosta, ütötte, dörömbölt,
míg be nem engedték.

Odabent telehányta a padlót.