GYÖRE IMRE

Mindent elmondani

   - int Éluard - mirõl csak
az ember elárvult embertársának szólhat
szerelemrõl szabadság nõttérõl benn a testben
mely bordák kosarából egy nap majd égre rebben

De addig rugdos itt benn akárha ellenséged
és ösztökél és hajszol naponta kell megérned
vereségek sorát mik hegyekké magasodnak
sejteni milyen éj lesz ha elérik a Holdat

És tudni biztosan hogy önnön súlyától össze-
roppan reménytelen napokat eltemetve
de mégse lesz még reggel túl sok a régi rongya
nem zászló hogy a hajnal szelétõl föllobogna

Szólj élet-árnyas szemrõl mely mégis tágra tágul
parányi fénnyel morzéz új Napot önmagából
Az utak összefutnak bennünk majd elszaladnak
szétporzó talpnyomokkal Keletnek-Napnyugatnak

S éld reggel-este mindig szembemégy önmagaddal
nem fordulsz hátra int-e valaki vagy marasztal
Tükörbe nézel persze más néz belõle vissza
gödörbe dobnak s akkor születsz meg fölvisítva

LENGYEL GÉZA

Medália

J. A.-variáció

Vöröslõ szemmel nézem jómagam,
léptem nyomán virágzik sárarany,
holló hajamon holdsugár, halott
sajtszínû bõröm nyirkosan ragyog.

A Duna vizén úszik dinnyehéj,
didergõ lelkem õszi falevél -
leszáll most érte egy csillagsugár,
beragyog véle házak ablakán…
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Ezüst

Király Laci mondta volt egyszer,
hogy egy ilyen címû verset fogunk írni.

Tudod-e, hogy milyen: rúgtál-e rongylabdába?
Mikor simogattál lósörényt utoljára?

Télvégi fényességben ázom, csikorognak
a csontjaim. Könnyû rézpénzként forgat
az idõ (mártír volnék?); csípõs füstben
szánom magam. Tûz sehol, csak a kormos ingem -
ellobogott, elégett minden.

Egy látomást még legalább, ezüstben!
 

Hófúvások reggelén

A fenyõ ágain a hullámzó hó.
Csak a gaz öreg s roskadt!
A hófúvások reggelén
nincs hatalom, amely kifoszthat.

A szeretõk arcán illat remeg,
s mindenkinek lehet reménye.
Ilyenkor nehéz szívvel nézek a
fény véreres szemébe.
 

Minden este egy ütközet

Verõér, lágyék: szenvedély
foglya; meddig gyötör
a fenyegetés, míg csak élsz,
hogy jön-e a gyönyör?

Isteni szózat nem segít,
kór ha megkötözött;
csókavinnyogás, héjaárny -
repülök ég és föld között.

Országot, birodalmakat,
mindent (csak nem hazát)! -
A test, a vágy halál elõtt
nem adja meg magát.

CSÁK GYULA

Harc az írásbeliség ellen

"A halak tudják meg legkésõbb, hogy mi a víz" - ez járt az eszében, amint a szikrázó tájat bámulta a felfelé kapaszkodó villamos ablakából. Mindig elbûvölte a havas hegyoldal, érzelmessé lett tõle.
    Egyébként is pazar hangulatban volt. Sokat úszott és most frissnek, erõsnek érezte magát. Nem emlékezett, hol hallotta ezt a halas dolgot, de jópofa mondásnak találta. "A hó tudja meg legkésõbb, hogy mi a fehérség… Az orr tudja meg legkésõbb, hogy mi a nátha" -. És így tovább.
    Szórakoztatta a játék, s majdnem elfelejtett leszállni.
    Ott lépkedett, ahol a legvastagabb havat tapodhatta; élvezte, hogy ropog a talpa alatt.
    A máskor nagyképûnek tetszõ villa most szerényebbnek hatott és jól illett rá a fehér sapka.
    Egyenesen a konyhába ügetett. Reggeli nélkül sietett az uszodába és most vad éhséget érzett.
    - Andráska - szólította meg a házvezetõnõ. - Édesanyja kéreti, hogy azonnal menjen fel hozzá.
    - Beteg? - kérdezte András meglepetten. A vasárnapokat rendszerint a konyhában töltötte anyja.
    - Nem tudom. Fáj a feje. Azt azonban határozottan kérte, hogy menjen fel hozzá azonnal - tette hozzá, mert András még mindig a félig kihûlt pulykát falta.
    - Jó, jó - dörmögte a fiatalember.
    Kelletlenül indult az emeletre. A kanyarban belépett a gardróbszobába, és megnézte magát a tükörben. Ösztönös mozdulattal megsimogatta fejét, mint aki a frizuráját igazítja, ámbár tudta, hogy ez a mozdulat fölösleges, mert haj helyett ritkás pihék sárgállottak rózsaszínû koponyáján. Mindössze huszonhat éves volt, de egy bõrbetegség miatt csaknem elhullott minden szál haja.
    Ijedtnek találta arcát, és ez bosszantotta. Bizonytalan riadalma azonban gyorsan gyûlöletre váltott, és elszántan, meggyorsítva folytatta útját a barokkos díszítésû lépcsõfeljárón.
    Anyja a nagyméretû dolgozószoba ablakánál állt, és a parkot bámulta. Hallotta fiát, amint belépett - és felkészült a fogadására.
    Sudár termetû, ötven éves létére is szép asszony volt. Szépségét az egész lényébõl áradó büszkeség, már-már uralkodói fenség tette hódolatot parancsolóvá.
    - Hivattál, anyám - szólt András, ámbár úgy gondolta: inkább kiabálnia kellene, hogy meghallja anyja, olyan távolinak tûnt a kékszínû tapétával burkolt, magas és tágas szoba túlsó oldalán állva. Szándékosan, nyíltan gúnyolódva használta az elõkelõ megszólítást. Fenséges anyjával szemben mindig alattvalói szerepre kényszerült, s azzal állt bosszút, hogy túljátszotta a szerepét.
    - Ez mi? - lépett közelebb fenyegetõleg anyja. Talpig érõ, vörösbársony pongyolája zsebébõl gyûrött papírt rántott elõ és a magasba tartotta. - Mi ez?!
    - Egy papírdarabnak látszik…
    - Az. A te hülye firkálmányod! Micsoda újabb õrültség ez?! Honnan veszed a bátorságot az ilyen pimaszsághoz?! Mi az, hogy apád egy elaggott Ganymedes? Mi az, hogy stupid és ökörfejû?!
    Nem tagadta maga elõtt András, hogy fél, ámde megalázó szorongásérzetén kajánság villant át s majdnem felnevetett, mert dühöngõ anyja - aki híján volt a klasszikusok ismeretének - egybeolvasta az n és y betûket és ny-nek ejtette, ahelyett, hogy Ganümédeszt mondott volna. A stupid és ökörfejû jelzõk elõtt Therszitész, illetve Minné neve állott, de ezt nem is mondta anyja, mert idegességében nem tudta kiolvasni.
    - Azt az embert, akit az egész nemzetközi üzleti világ becsül és tisztel, te stupidnak nevezed. Te vagy a stupid, érted!?
    Szorosan fia elé állt, de rögtön zavarba ejtette a közelség és ellépett faragott íróasztalához. Ledobta a levelet, aztán görcsös ujjakkal masszírozni kezdte a halántékát. Még fésülködés elõtt volt és egyik hajcsavarója kibomlott.
    - Halljam, mi bajod az apáddal? - szólalt meg újra, elgyengült, szenvedõ hangon.
    - Az a szóban forgó írásmû - mutatott András az asztalon heverõ, gyûrött papírra - az én magánlevelem. A levéltitok megsértését az ombudsman rosszallóan veszi tudomásul, a törvény pedig bünteti a mi új demokráciánkban. Én azonban eltekintek ettõl, és megbocsátok neked.
    - Te bocsátasz meg nekem?! Az istenfáját!
    Perdült egyet az asszony és most háttal támaszkodott az asztalnak. Elfulladt a dühtõl, csak megpirosodott környékû szemébõl lövellt indulata, amelybe csodálkozás, ámulat meg keserûség vegyült. Ugyanakkor kétségbeejtette a tehetetlenség, hogy nem képes fiát megérteni. Hirtelen elfáradt és egy székre ereszkedett.
    - Miért csinálod ezt, mondd, miért?
    - Nem tudom az okát a haragodnak. Írtam egy levelet a barátomnak. Mi bûnt követtem el vele?
    - És azt a levelet apád megtalálta.
    András tekintete valahova a díszletjellegû terem távoli részébe ugrott s egy óriási méretû, fehér selyemre festett, kínai tájképen állott meg. Jóllehet, túlságosan is meleg volt a helyiségben, fázni kezdett a feje. Tudta, hogy most apró harmatcseppek lepik el koponyáját, s ezt a verejtékezési tünetet gyûlölte.
    - Õ találta meg? - Olyan halkra, fátyolosra sikerült a hangja, hogy meg kellett köszörülnie a torkát. - Akkor neki bocsátok meg…
    Anyja nehezet sóhajtott, felállt és ismét a parkra nyíló ablakhoz lépkedett.
    - Nem, fiam. Te kérsz tõle bocsánatot. Abban igazad van, hogy mindenrõl lehet magánvéleményed. Felnõtt ember vagy. Amíg azonban itt élsz, köteles vagy tisztelettel viseltetned apád iránt.
    - Értem, anyám. Vége a kihallgatásnak?
    Anyja nem válaszolt. Egy idõ után András lenézett a cipõjére, tûnõdött kevéssé, hogy mitévõ legyen, aztán halkan kilépett.

    2.
    Reggeli feldobottsága semmivé foszlott. Anyjával zajlott nyomasztó beszélgetése után felszabadulásra vágyott és biztató lehetõségnek vélte, ha húgáékhoz megy. Taxiba ült, hogy mihamarabb ott lehessen.
    Málladozó belvárosi házban laktak húgáék az ötödik emelet fölött, egy padlástérben kialakított mûteremlakásban, mely azonban inkább hasonlított valamilyen mulatságos és egzotikus színpadképhez, mintsem európai lakáshoz. Egyetlen szokványos bútordarab sem volt benne, s ami mégis akadt, azt eredeti rendeltetésétõl eltérõ célokra használták. Ágy helyett gumimatracon aludtak, székek helyett hordókon és ládákon ültek, legfõként azonban gyékénydarabokon meg kispárnákon hevertek vagy térdepeltek, és a padlóról étkeztek. Azt játszotta András sógora, aki egyébként fotós volt, hogy õ japán - és ehhez alakította környezetét.
    - Banzáj! - harsogta a sógor valahonnan, amikor András hangját meghallotta. - Egyél, igyál, mindjárt jövök!
    - Rumli van - mondta Brigitta. Lusta, leginkább osonáshoz hasonlító mozgással a konyhába ment az elõszobából. - Vadulás volt az éjszaka.
    Bútorozatlan helyiségen haladtak át, csupán az egyik sarokba dobott matracon aludt valaki.
    - Hát ez meg?… - kérdezte András növekvõ kedvvel.
    Visszalépett Brigitta, és ásítva az alak fölé hajolt.
    - Valami színész.
    A konyha kövén két fácántyúk hevert, a gázon víz forrt, egy tulipános ládán ételmaradékok és mosatlan edények halmozódtak, a falak tövében tucatnyi üres üveg sorakozott.
    - Mennyi hagyma kell egy fácánhoz? - kérdezte Brigitta. András csücsörített és megpiszkálta cipõje orrával a fácánokat.
    - Merci küldte? - kérdezte. Anyjukat hívták Madame Mercedesnek, mivel ilyen autón száguldozott. Hasonló okból Möszjõ Impalának nevezték apjukat.
    Brigitta elhúzta tenyerét az álla alatt.
    - Idáig vagyok fácánokkal - mondta éneklõsen. Egy vesszõkosárból hagymákat kaparászott elõ. - Szóval: hány gubó?
    - Most van a fácánok szezonja - bólogatott András. - És tudjuk, hogy Impi szorgalmas vadász…
    - Szóval… mennyi? - sürgette Brigitta.
    - Talán egy fej - madaranként. Ámbár ezek nagyok.
    Egy fácánt kopasztólébe mártott a húga, s Andrást elbûvölte az ügyetlenség látványa. A kopasztóvizes edény fölött guggoló húgához lépett, és megcsókolta a haját.
    - Bûbáj vagy. Ha elválsz, elveszlek.
    - Vérfertõzést akarsz? - kérdezte Brigitta, miközben ledobta a megtépett fácánt, mert a forró víz égette az ujját.
    Helyet csinált magának András a tulipános ládán, és egy maradék sajtdarabot kezdett rágcsálni. Ekkor lépett be a sógora.
    - Heló! - üvöltötte a sógor, aki mindig harsogott. A vízcsaphoz ment, megeresztette a vizet és könyékig érõ gumikesztyûit cibálta. Albínó volt: arcába lógó fehér haja és fehér szemöldöke alól úgy piroslott elõ a szeme, akárha angóranyúltól örökölte volna. - Kerestünk az éjjel. Nagy buliból maradtál ki!
    András elvörösödött. Otthon volt, amikor hívták, de nem vette fel sziszegõ mobilját. Gyakran eljárt húgáékhoz oldódást keresni, valójában azonban idegennek érezte magát ebben az elvarázsolt nyilvánosházban, s majdani családi fészkét másnak képzelte. Mindezekért árulásnak vélte az éjszakai bújócskát.
    Leugrott a ládáról és az üres üvegek között kezdett matatni.
    - Én is buliztam - dörmögte még inkább elvörösödve. Nem bulizott ugyanis, hanem az odújában felhalmozott szociológiai könyvek egyikét bújta. - Nincs pia?
    Brigitta konyakot halászott elõ a mosatlan edények közül.
    - Mondd, haver - fordult férjéhez - vérfertõzés az, ha féltestvérek összeházasodnak?
    Férje már letépkedte kesztyûit, a fácánokat nézte.
    - Nem tudom, anyukám, de azt igen, hogy hideg vízben tilos fácánt kopasztani.
    Meghúzta András az üveget, majd újra kortyolt, mert gyors és teljes oldódásra vágyott. Közben elismerõen figyelte sógorát, aki szakszerûen folytatta a munkát, amit felesége abbahagyott.
    - Egyébként mi van? - énekelte Brigitta.
    - Áll a balhé - biccentett András, és megint ivott. - Levelet írtam egy barátomnak, aki elintézi, hagy szociológiával foglalkozzam. Tud munkahelyet is. A hozzá írt levelemet viszont elolvasta Möszjõ Impala, és kétszázra ugrott a vérnyomása. Tudniillik néhány megjegyzés erejéig õt is említettem. Tisztára öngyilkosjelölt az az ember.
    Elfogyott a maradék ital, de a várt eufória helyett inkább sûrûsödött a rosszkedve. További alkoholt követelt, mire a sógor elüvöltötte magát:
    - Küklopsz! - Odaégett a hagyma és gyorsan lekapta, miközben újra Küklopszért kiáltott.
    Az ajtóban egy zsokétermetû szörnyeteg jelent meg. Õ is gumikesztyût viselt. Az arcát forradások torzították, méghozzá úgy, hogy egyik szemét csaknem eltüntették, a másikat pedig a homloka irányába tolták, miáltal valóban hasonlított a mitológiabeli óriáshoz, csak ellenkezõ elõjelûek voltak testi méretei.
    - Õ majd lemegy - mondta a sógor. - A dohány azonban hiánycikk.
    Lehúzta kesztyûit a kis ember, szó nélkül átvette Andrástól a pénzt, aztán eltûnt.
    - Hol szereztétek? - bámult utána András.
    - Üzlettárs - énekelte Brigitta.
    - Berepülõ pilóta volt - folytatta a sógor. - Egyszer futómû nélkül landolt, és azóta nem repül. Kétmillió értékû platina van a csontjaiba építve. A Nemzeti Bank rendszeresen ellenõrzi, hogy él-e még? Zsenánt lenne, ha sírba tennék a platinát.

    3.
    Bekövetkezett, amire András vágyott: kellõen megszívta magát alkohollal. Lebegett, akár a léggömb. Kábán keringett az idõközben vendégekkel megtelt lakás zeg-zugaiban s léggömbvoltából következõleg azonnal más irányba lendült, mihelyt idegen elembe ütközött. És merõ idegenség vette körül. Ittasan is ingerelte a körülötte nyüzsgõ hínáros-folyandáros-fülledt embertenyészet, és azzal nyugtatta magát, hogy csak átutazóban van itt.
    Befõttes üveget lóbált a kezében. A szanaszét heverõ csoportok mind befõttesüvegbõl ittak. Ez is a házigazda stílusához tartozott. "Pohárellenes vagyok" - hangoztatta.
    A kivilágított sötétkamrában elõadást tartott a sógor egy újfajta japán elõhívómódszerrõl. Szemüveges, piros ajkú, nagyon kövér férfi hallgatta; sárga selyemgarbója alól hurkákba gyûrõdött hájtömegek rajzolódtak elõ. Frissen borotválkozhatott, de elfelejtett mosakodni, mert füle tövénél megszáradt szappanhab fehérlett. Ellenérvei, kérdései voltak, s idõnként úgy pillantott Andrásra, mintha szavai igazolását várná tõle.
    Csinos, túlpiperézett nõ libbent a helyiségbe. Ruhája anyaga suhogós volt, s a nõ mindent megtett, hogy minél jobban suhogjon. Pörgött, leguggolt, lelkendezve ugrándozott, majd a garbós férfi vállára hajtotta vörös fejét.
    - Képzelje - bûvölte õzike szemekkel Andrást -, olyan kiállítást tervezünk, ahol minden fényképen én vagyok! Kétszáz különféle beállítás! - Mutatóujját a hájas férfi hasába nyomta és durcásnak próbált mutatkozni. - És ez a piszok olyan képeket is csinált, amiken teljesen mezítelenül vagyok.
    Csókra nyújtotta száját a "piszok" felé, aki elégedetten röfögött.

    4.
    Idõközben átöltözött Brigitta, s ruhájával együtt megváltozott a viselkedése is. Színházi ragyogásúra váltotta slampos gönceit; rengeteg láncával, fityegõivel, hajdíszeivel úgy festett, akár egy barbár királynõ a rabszolgák között. "Van benne valami túlérett - gondolta András. - Valami különös ízû és alakú, sohsemvolt gyümölcs…"
    - Hé! Kopaszkám! - kiáltott Andrásra valaki. - dobj meg egy cigivel!
    - András - énekelte húga is. - Neked szóltak.
    Barna hajú, kemény szájú, önhitt mosolyú fiatalember állt fel Brigitta mellõl a priccsrõl, és Andráshoz lépkedett.
    - Azt hittem, látsz is, ha nézel - mondta, s miután elfogadta Andrástól a felé nyújtott cigarettát, még ott állt néhány pillanatig. Nyers tenorhangja és arrogáns gúnnyal fénylõ szeme állandó támadókészségrõl tanúskodott. Izmos lábszára és combja majdnem szétrepesztette a szürke, némileg elkoszolt nadrágot. Vörös színû selyeminget viselt, s ettõl nõiesnek hatott, a bõrén olykor megtapadó selyem alól azonban kegyetlen testi erõ áradt. Kis idõ múltán visszasétált Brigitta mellé, és leheveredett.
    - Miért nem jössz te is ide? - szólt Andrásra húga.
    - Megsértõdtél, drága okkerfejû - jegyezte meg a selyeminges, és András felé fújta a füstöt.
    Andrásban váratlanul düh és féltékenység lobbant fel.
    - Drága Brigi - mondta, miközben a selyemfiúra szegezõdött a szeme -, kezded elveszíteni a mértéket a barátkozásban.
    - Rólam van szó? - emelkedett a vörösinges, de Brigitta lefogta.
    - Ne vaduljatok - csillapította mindkét harci kakast.
    András távolabbi társasághoz sétált, ahol ismét sógora vitte a szót.
    - A befejezetlenség a fontos! - szavalta a mennyezetnek. - Az isteni befejezetlenség! Manapság minden valamirevaló alkotás egyetlen lehetséges értéke a befejezetlenség!
    És szavait példákkal is alátámasztotta.
    - Marhaság - legyintett a színész, akit nemrég még aludni látott András. Õ is a szõnyegen hasalt és kézzel markolt egy darab fácánt. Zsíros volt a füle is. Hangos, polipos szuszogással evett. - Egyáltalán: semmilyen alkotás nincsen. Legalábbis azok között, ami megjelenik. Az ugyanis, ami megjelenik, már nem igazi mû. Semmi nincs, ami kompromittálóbb lehetne az irodalomra nézve, mint a nyomdafesték. Harcolni kell az írásbeliség ellen!

    5.
    Aznap éjjel nyugtalanul aludt András. Birkózott egy ismeretlen lénnyel s arra ébredt, hogy fázik a feje. Följebb húzta magán a nyirkos takarót, de úgy tetszett, mintha folytatódnék zavaros, izgatott álma. Váratlanul azonban a valóság hasított bele. Határozottan felismerte húga sikítását:
    - Gyilkosok!
    Rögtön ezután kacajra váltott a hang, amely azonban így még iszonyúbb volt; úgy hatott, mint egy õrült ember nevetése. Az ablakhoz ugrott András, és látta, hogy a villa kertjében, a bejárat elõtt rendõrautó fénye villog, a visítás, kacagás, meg egyéb lárma ellenben a villa belsejébõl hallatszott. Az ajtóhoz sietett, és megnyitotta.
    Az elsõ emeleti szalon irányából anyja fojtott suttogását hallotta.
    - Fékezd magad, könyörgök! Ne csinálj botrányt… - Azután teljes erõbõl kiáltotta anyja: - Te bestia! Te állat!
    Ezt követõen, anyja kiabálásával is vegyülten, Brigitta hangja hasított az éjszakába. Többnyire érthetetlenül rikácsolt valamit, azután jól kivehetõen elképesztõ ocsmányságokat kiabált, majd dulakodás hallatszott. András gyorsan becsukta az ajtót és remegõ térdekkel állt néhány pillanatig, miközben az járt a fejében: "Ez a szerencsétlen talán megõrült!… De hogyan került ide?"
    Botorkálni kezdett a sötétben, míg hálóköntösére nem akadt, és újra megnyitotta az ajtót. Süket csend volt, de anyja szobájából mintha neszek érkeztek volna.
    Ez idõ szerint a kétemeletes ház tetõterasza melletti részben lakott András. Ezt a helyiséget eredetileg lomtárnak, ruhaszárítónak használták. Abban az idõben volt ez így, amikor Brigittával együtt a szalon melletti két gyerekszobában élték gondtalan életüket. Miután azonban felnõttek s Brigitta férjhez ment, idehúzódott András. Ezt a szobát egy melléklépcsõn át, külön bejáraton is meg lehetett közelíteni, és szülei méltányolták a szempontot, hogy felnõtt fiuk rendelkezhessék a magánéletéhez nélkülözhetetlen feltételekkel. Vita csupán azon támadt, hogy András egy laktanya ridegségét honosította meg, elutasítván a szõnyegeket, drága függönyöket és általában a jólét ismert kényelmi tárgyait.
    Leóvakodott a deszkalépcsõn a második emeletre, ahol szülei rendezkedtek be, s anyja szobájához sietett. Lenyomta a díszes rézkilincset és belesett. Csak Brigittát látta. Félig hanyattdõlve feküdt húga egy öblös fotelben s állig burkolózott anyja egyik szõrmebundájába. Éppen az ajtóra bámult, láthatta Andrást, de merev tekintete semmit nem árult el abból, hogy látóterébe került valaki. De lassan átalakult az arca. Szája nevetésre húzódott, kiöltötte a nyelvét, majd váratlanul felpattant, miáltal a szõrmebunda leomlott róla, s ott állt világító, túlfehér testével, mezítelenül. Ez azonban mind úgy zajlott, mintha nem saját akarata vezényelné, hanem valami láthatatlan erõ parancsának engedelmeskedne.
    Éppen ekkor jelent meg anyjuk a fürdõszobába nyíló ajtóban. Gyógyszeres tégelyt szorongatott, de felindultságában eldobta, s a tabletták szétgurultak. Brigittára rontott és verni kezdte, ahol érte. Amikor eltorzult szemét Andráséba öltötte, és teljes erejébõl ráförmedt: - Ki innen! Semmi szükség rád! Éppen terád!
    Kilökdöste Andrást és belülrõl bezárta az ajtót.
    A puha szõnyeggel borított folyosó túlsó végén apja szobája volt, ahonnan két rendõr lépett ki. Roppant gondterhelteknek látszottak. András apja is feltûnt mögöttük, s észrevéve Andrást, szokott, csendes, nyugodt hangján rászólt:
    - Kísérd ki az urakat.
    Arra gondolt András, hogy úgy beszél apja, mintha teára érkezett vendégektõl búcsúzna. Azt is megfigyelte, hogy steppelt köntöse ránc nélkül simult az arányos testre. S ami még csodálatosabb, gondos fésülködésre is volt ideje.
    - Keserves história - sóhajtott fel az egyik rendõr.
    - Valamilyen bûntény történt? - kérdezte András.
    - Ahogy vesszük. Rokona az ifjú hölgynek? - s anyja szobája irányába biccentett a rendõr.
    - A testvére vagyok.
    - Mindenesetre… cifra ügy - dünnyögte a rendõr.
    Miután útjukra bocsátotta õket András, visszasietett a második emeletre. Anyja szobáját zárva találta, ezért apjához nyitott be.
    Háttal állt az ablaknak apja, s azonnal megláthatta András, hogy az elegáns férfi elmélyülten szemlél valamit elõre tartott tenyerén.
    - Mi az? - kérdezte András.
    Apja kissé feljebb emelte a tenyerét.
    - Marihuana - mondta. Most is nyugalmat árasztón bongott baritonja. Úgy ejtette ki a szót, ahogyan András még soha nem hallotta kiejteni. "Bizonyára ez az egyetlen lehetséges kiejtési mód - villant át rajta. - Apa mindig mindent a legtökéletesebben csinál."
    Anyja rontott a szobába.
    - Mi van már azzal az orvossal?! - támadt a férjére. Egyik szemhéja furcsán fennakadt. Egész lénye olyan szerkezethez hasonlított, amelyet valami pokoli detonáció roncsolt szét. Pongyoláját ferdére gombolta, haja zilált volt, a homlokán karcolás látszott, amelynek árkában lassan gyülekezett a vér.
    Férje az asztalra hullajtotta a cigarettát.
    - Már megsürgettem, szívem - mondta változatlan higgadtsággal. - Hamarosan itt lesz.
    Valamilyen gyógyszert kerített, s egy pohár vízzel a feleségéhez vitte.
    - Iszonyat! - suttogta az asszony. - Ezt nem élem túl…
    - Honnan szerezhetõ ilyen cigaretta? - kérdezte András.
    - Fõleg külföldiektõl - felelte apja.
    - És honnan szerezhetõk be alkalmas külföldiek?
    Apja elmosolyodott, felvonta kissé a vállát, a felesége azonban hisztérikusan kiabálta:
    - Kérdéseket talán mi tehetnénk fel nektek! Magyarázatot talán én követelhetnék tõletek! - Összekulcsolta kezeit és férje fel fordult. - Mondd, kik ezek, mik ezek? Honnan kerültek ezek ide? Mitõl lettek a gyerekeink ilyen szörnyetegek?
    E pillanatban András apja másodkiadásának érezte magát. Külsõleg legalábbis. Higgadtan, gúnyos mosoly kíséretében jegyezte meg: - Gondolom, valamilyen laza összefüggést mégiscsak felfedezhetünk aközött, amilyenekké mi lettünk, s amilyenek ti vagytok.
    Magasan kezdte anyja, de aztán elfulladt a hangja. - Engem vádolsz? Ezt merészeled?! Takarodj ki!

    6.
    Az elsõ emeleti szalonba sietett András és mobilon hívta sógorát, aki álmosan dörmögött a készülékbe.
    - Aludtál? - kérdezte András.
    - Most is alszom.
    - Komoly oka van, amiért felébresztettelek. Nincs otthon Brigitta?
    - Nincs.
    - Gondoltam is, mert itt van minálunk.
    - Mélyeket tudsz gondolni így hajnaltájban!
    - Rendõrök hozták ide. Valami ocsmány összejövetelen volt. Csoportos szex… vagy efféle. Marihuanát szívtak.
    Míg András hangja remegett és szinte fulladozott az izgalomtól, a másik oldalon álmos szuszogás hallatszott.
    - Érted?! - kiáltott András.
    - Hát persze. És?
    - Mit és? A feleségedrõl van szó!
    - Világosan kitetszett az eddigiekbõl.
    - Nem fogod fel, hogy a feleségedrõl van szó, és felelõs vagy érte? Itt vagy még?
    - Itt.
    - És mért vagy néma?
    - Mondtam, hogy alszom.
    - A fene egyen meg! Másképpen kellene reagálnod!
    - Ne oktass.
    - Tudtál te arról, hogy marihuanát szív, és általában tudsz róla, hogy miket csinál?
    - Ha akarod, cseveghetünk majd egy kávé mellett a világ dolgairól, de most nincs hozzá kedvem.
    - Képtelen vagy felfogni, hogy szörnyûség történt?
    - Ha óhajtod, elájulhatok az izgalomtól, de akkor nem tudunk tovább csevegni.
    - Dögölj meg! - sziszegte András, és falhoz vágta a mobilkészüléket. Szobájába rohant, bezárkózott, ágyára huppant, azután az ágy körül szétszórt jegyzetlapok egyikét felemelte és beleolvasott. Még az este firkálta a szöveget, felhevült idegállapotban, akkor is. "Milyen értékeket produkál az együttdolgozás a termelési értékeken kívül?… A megítélés pusztán annak alapján történik, hogy forintértékben vagy éppen euróban mit szül évente salakmentesen egy vállalat… De a közös emberi tevékenység megannyi melléktermékét éppen úgy kidobják, figyelmen kívül hagyják, mint a salakot. Kiszámítják az épületek, gépek, tárgyak kopását - az emberi kopást nem számítják ki, ahhoz még irányelvek sincsenek…"
    Ledobta a papírt, hanyattdõlt. Lehunyta a szemét és ott villogott elõtte testvére mezítelen teste, hínárral körülfolyva, a lemeztelenedett, odaképzelt emberi társadalom hájas hasán ringatózva.


 
SZARKA ISTVÁN

Krizantémok Papp Sándornak

Reménylõ

Hajnali villamoson,
strandlepedõn, utcai hársak
alján a csobogónál,
alázó hivatali
folyosón, presszófüstben,
fûtetlen kéglin, leharcolt olvasón
közgazdaságot, fizikát, édes
anyanyelvet meg idegent bújó
zsengék! ti gyertek, ti gyertek utánunk!
 

Az Ország

Elmés túlélõhimbán
- másfele reménytelen -
jövõbe lendülök föl,
jövõbõl ereszkedem.

Tétova utam-arcom,
a kedv, a kert, a ház, a
mûhely evakuált már
a benti ifjúságba.

Így elleszek. Az Ország,
igen, Az idebenn vár
dali szépunokámra,
aki nem idegen már.
 

Szökõnap (február 29.)

Megsejlik valami - s már élõ-eleven
alakot ölt föl, próbál emberi formát,
kínja, szerelme, bûne van idelenn,
fõtt-füstölt csülköt fal, hozzá férges tormát,

szívós akarnok, szörnyû agy, pompás állat,
odván gyûjtöget, öl, fél, kitalál,
remény s lelemény halomvidéke támad
üszkös csapáján, s rút kis álhalál…

Utolsó, juszt-is-legszebb mûvére bukva
lát lágy lobbanást, hall kemény zenét.
Mivégre élet s világ - nem tudta?
Tudta!
S hogy egyetlen, és mennyi az elég.
 

Olimpia

A KÜZDÉS MAGA, a nemhalálos,
meg a világ örök
ifjúsága emel föl
a békébe, a szépbe,
tündöklõ agyad a kandeláber,
szívritmusú lángja az életöröm,
s "Hellasz! Hellasz!" - kiáltod.
(A lángot, a lángot,
ha vergõdne talán még,
menekítsd, menekítsd el.)
 

Katángkék

Midõn valamely hajnalon
a katáng égi kékje
elõdbe lejt a harmatos mezõben
s megindul kifelé a nyár
zsigereidbõl s indulsz magad is
Somvirág felé, jövendõ márciusba:
de szép az! (A katángot
így õrizd: õ is ember;
lényegi kékje kihuny, ha bántod.)
 

Elsõ jég

E hajnalon a halálváró
aggastyánt aki kézen fogja
bennem: kisgyerek az,
dadogós-bohóckodó
pánikbeteg.
Maradék élet látszatában
botorkálnak még valahová;
ölhetnékedet értik, várják.
 

A lebegés

Atlantiszaink
lomhán lebegnek alá
kiégett vázak
odabenti világban
sajtolódó
mésziszap felé
jövendõ Atlantiszok
márványbányái felé
erdõsülõ eruptív
emelkedõk felé
más eónbeli poliszok más
nyelvû agórák felé -

SZÕNYI FERENC

Így biztosabb, persze

Az a bizonyos
lelki helyismeret,
ami nélkül
nem mernéd megtenni
te sem
a kérdõ mondattól
a vállrándításig vezetõ
utat.

Így biztosabb
persze:
így csak
az árulás erõterében,
a sebmély-csöndbõl kiszakadt,
ki nem mondott
hangok mértkérded-
lobogója
csattog.

A fülre szorított kéz bõrén
kiülnek
a
bomlásmeleg
betûk.

NEMES LÁSZLÓ

Mindegy ma már?

A nevére már nem emlékszem pontosan, csak azt tudom, hogy Zolinak szólította a felesége - együtt ültünk vacsora után, egy pohár bor mellett, a balatoni üdülõ társalgójában, valamikor a nyolcvanas évek vége felé. Korán õszülõ, de fiatalos arcú férfi volt, a korát aligha lehetett megállapítani. Õ mondta el, roppant érzékletesen ezt a történetet.
    Besorozott kiskatona volt annak idején, a határõröknél szolgált ötvenhat novemberében a nyugati határon. Egy ronda, ködös éjszakán járõr társával messzire keveredett a többiektõl, azt tudták, hogy már Ausztria közvetlen közelében járnak, amikor motorzúgást hallottak, és a sötétben, az útnak alig nevezhetõ göröngyös csapáson, lámpáját eloltva, egy autó közeledett. Parancs szerint fegyverükhöz kaptak, aztán, mintha csak összebeszéltek volna, leengedték géppisztolyukat. Ha már eljutott idáig, hadd menjen, ha akar… Ám a kocsi megállt elõttük. - Menjen már! - szólt rá Zoli. - Nem is láttuk. - Köszönöm - felelte a kormánynál ülõ viharkabátos férfi, és kiszállt az ágaktól összekaristolt, sáros, itt-ott behorpadt orrú és oldalú kis Topolinóból. - Barátaim - mondta -, drága magyar testvéreim (talán még azt is, hogy elvtársaim), csak arra kérlek benneteket, lõjetek egy-két sorozatot a kocsim oldalába!
    - Hogyan? - csodálkozott Zoli. - Ide, az oldalába, csak a motorba ne - tette hozzá. - Kérem - felelte Zoli társa, és szépen átlyuggatta az ütött-kopott kis autó oldalát. - Köszönöm, barátaim! - mondta a viharkabátos, visszaülve a volánhoz, és kocsijával együtt máris elnyelte a köd. Csak a motor ropogása hallatszott. - Hogy aztán odaát elmondhassa - fejezte be történetét Zoli -, nem akárki õ, aki velünk vagy éppenséggel az oroszokkal is hõsiesen tûzharcba bocsátkozva menekült a szabad világba.
    - Nem kék színû volt az a kis kocsi? Kék volt, ugye? - kérdeztem.
    - Nem tudom - felelte deres hajú üdülõtársam. - Régen volt. És különben is, sötét, ködös éjszaka, és koszos, sáros kocsi…
    Pedig ez csakis a Sass Gyuri lehetett, jutott eszembe akkor, és így gondolom, oly sok év múltán, még ma is. Csakis a Sass Gyuri.

    Sass vagyok. Sass György - mondta, és rögtön hozzátette: - két s-sel -, amikor a jégpályán valamelyik barátom bemutatta, helyesebben: engem mutatott be neki, hiszen Sass Gyuri tekintély, amolyan vezéregyéniség volt ott, köztünk, tizenhat-tizenhét éves gimnazisták között. Talán azért is csodáltuk, mert valami rejtelmesség, valamiféle, talán csak megjátszott romlottság levegõje lengte körül. Azonos korúak lehettünk, legfeljebb egy évvel volt idõsebb nálam, de többnek látszott, borotválkozott is már, néha fekete sörték ütöttek ki az állán, az orra alatt. Magasabb volt, mint én, izmos, hajlékony derekú, fekete haja szabadon lobogott amint a jégen, a legnagyobb hidegben is hajadonfõtt, ingujjra vetkõzve száguldott a békésen, körbe-körbe korcsolyázók között. Fogadásból bármelyik ismeretlen lányt elkapta, magához rántotta, szájon csókolta, majd villámgyorsan siklott tovább. Nem tudtuk, melyik iskolába jár, sose árulta el, azt se, hogy hol lakik, kik a szülei. Nem volt mûveletlen fiú, németül és franciául is beszélt, fitogtatta is, fõleg a lányok elõtt ezt a tudását. Az utcán kabátgallérját felhajtotta, a kötelezõ diáksapkát sose hordta, kalapját összehunyorított jobb szemébe húzta, ahogyan akkoriban a moziban a szívdöglesztõ Hans Albersnél láttuk, cigarettáját - mert persze hogy dohányzott -, mielõtt rágyújtott, hosszasan ütögette ezüst (vagy legalábbis annak látszó) cigarettatárcájához. Egy-két barátunk lakására is feljárt, ott néha nagy kártyacsatákat is vívtunk, pókerre és a nem kevésbé hazárd chemin-de-fer-re is megtanított minket. Hosszan, részletesen beszélt nõügyeirõl, sejtettük, hogy izgalmas történeteinek a negyede sem igaz, de azért ámulva hallgattuk. - Te még kuplerájban se voltál? - kérdezte tõlem egyszer, és tovább oktatott: - Mert tudod, öregem, az se mindegy, hogy kivel… Csak igazi úrinõvel vagy kurvával… - Ez részérõl már az igazi barátjává fogadás jele volt. Hát még, amikor elárulta nekem, hogy amikor télen, csikorgó hidegben, mindenkit ámulatba ejtve ingujjban korcsolyázik, az inge alatt jó meleg pulóvert visel. Csalt valószínûleg a kártyázásnál is - de olyan nagyvonalúan, mintegy oktató célzattal csinálta azt is, hogy nem tudtam haragudni rá. Szerettem? Viszolyogtam tõle? Megvetettem? Irigyeltem? A fene se tudja…
    Tizennyolc évesek lehettünk már, amikor egyszerre csak eltûnt a szemünk elõl. Múltak a hetek, a hónapok - és Sass Gyuri sehol… Az is megfordult a fejemben, hogy lecsukták valamiért, egyik barátunk viszont úgy hallotta valakitõl, hogy Sass Gyuri külföldre szökött.
    Egy vagy talán másfél év múltán bukkant fel megint, francia szavakat kevert a beszédébe, alsó ajkáról lógatta a rátapadt cigarettát, ahogyan Jean Gabin-tõl meg a többi francia filmszínésztõl láttuk az idõ tájt a moziban. - Párizsban éltem egy ideig - mondta nekem -, aztán jelentkeztem az idegenlégióba. Micsoda nõim voltak Algírban és Marokkóban, mon vieux! Különösen az egyik casablancai hastáncosnõ… De aztán rájöttem, mégse nekem való az az élet. Sem az afrikai hõség. Megszöktem, hazajöttem…
    Tudtam, hogy egy szava sem igaz, valahogyan mégse haragudtam rá igazán. Akkor se értettem, ma se értem, miért… Akkoriban már nem korcsolyázni jártunk, a nálunk újdonságnak számító eszpresszók valamelyikében, vagy a sarki kocsmában találkoztunk, Sass Gyuri olykor-olykor pénzt is kért kölcsön, kisebb összegeket persze, hiszen több nekünk se volt, néha vissza is fizette, néha nagyvonalúan még meg is vendégelte az egész társaságot.
    - Nagy terveim vannak, óriási lehetõségek - mondta ilyenkor, aztán egyszerre csak nyoma veszett megint.
    Múltak az évek. Háború, béke, remények, nyomorúságos idõszakok; ötvenhat tavaszán vagy kora nyarán, valahol a belvárosban találkoztam újra Sass Gyurival. Messzirõl integetett, a régi, elbûvölõ mosolyával, átölelt, csak úgy ropogtak a csontjaim. - Öregem - mondta -, drága öreg barátom! - Roppant elegáns volt, jól szabott galambszürke öltönyében, selyem nyakkendõjével kirítt az akkori környezetbõl. - Tudod, öregem - magyarázta -, én sose hagytam el magam, az ember sose süllyedjen a maga színvonala alá. Én ebben a világban is megtaláltam a magam helyét. - Pontosabban nem mondta meg, hogy hol a helye, mivel foglalkozik, csak azt tette hozzá, hogy a kevesek közé tartozik, akik még ma is megtehetik, hogy autón járjanak, a saját kocsijukon. - Na persze - tette hozzá -, nem feltûnõ, szemet szúró luxusautón. - Mutatta is az utca túloldalán álló kis kék színû, meglehetõsen kopott Topolinót. - Elvihetlek valahová? - kérdezte. - Köszönöm - feleltem -, itt van dolgom, a szomszéd utcában.
    Hátra se fordultam, ma pedig, fél évszázad múltán mit nem adnék azért, ha megtudhatnám, mi történt vele, él-e még, itt a közelemben vagy távol valahol a világban, boldogult, elzüllött, lebukott-e valami nagy disznóságon, ha meghalt, börtönben-e, vagy szeretõ családja körében mint sikeres, mindenki által tisztelt… - és miért? Szerettem-e egyáltalán? Irigyeltem? Vagy megvetettem? Mindegy ma már. Életem egy része õ, annak az anyagnak, annak a szövetnek, amelybõl az életem, a világom áll, õ is egyik szála, mely szabadon, elvarratlanul lebeg az ûrben, és ahhoz, hogy kerek legyen, valamivel érthetõbb a magam élete is ebben a világban, tudnom kellene…
    Mennyi kérdés, mennyi elvarratlan szál!
    Mi lett vajon Waldmannékkal? A Waldmann családnál töltöttem Passauban két teljes hónapot, 1935 nyarán. A német nyelv gyakorlására küldtek ki hozzájuk a szüleim. A Duna közelében, hangulatos kis utcában volt Waldmannék sörözõje. Heinrich, a huszonegy éves nagy fiú - nekem, tizenöt éves gyereknek felnõtt - gúnyolta Hitlert, bohócnak nevezte, utánozta a Chaplin-bajuszos, ordítozó diktátort; öccsének, a tizennégy éves Kurtnak tetszett a sok parádé, a dicsõséget ígérõ jelszavak özöne, - lelkes kisdobos Hitlerjugend volt; a szülõket, úgy láttam, semmi sem érdekli az üzleten és a sörön kívül - mi lehetett belõlük, mi lett belõlük késõbb? A férfiak katonák - kétségtelenül -; gyilkosok vagy áldozatok? Közönyös együttmûködõk, netán ellenállók akár? Túlélték-e egyáltalán a háborút? Több mint négy évtized múltán jártam ismét abban a szép bajor városban. Megtaláltam a házat, a sörözõ helyén diszkó volt. A szomszédok, a környék lakói Waldmannék nevére sem emlékeztek. Tovább kellett volna kutatnom? Miért? Hogy megtudjam? Hogy befejezett, hogy kerek legyen életem történetének ez a része? Miért? És mégis, valami hiányérzet, mintha elmulasztottam volna valamit…
    Riesz Sanyi a hatvanas években csengetett be hozzánk. Elõször meg se ismertem. Félszegen állt a küszöbünkön, az arca borostás, ruhája, inge foltos, foszladozó. Azt hiszem, piszkos is. Dadogott, tompán, zavarban, valahogy a fejem mellett nézett el a falra. Az elemi iskolában volt osztálytársam. Helyes, pufók, rózsás arcú fiú, emlékszem, szépen, csengõ hangon énekelt. Azt hiszem, õ volt az osztályunkban a legjobb módú szülõk gyereke. Mészáros vagy talán pékmester volt az apja. - Ha valamivel segíteni tudnék neki - nézett rám végül. - Még használható cipõ… kabát… - Láttam, mintha a kezét is nehezebben mozgatná. Mi történhetett vele? Sose kérdeztem meg. És mikor történt? Nem mertem megkérdezni? Nem akartam? Szégyelltem? Féltem? Az õ válaszától? A felelõsségtõl? Az én valamiféle felelõsségemtõl? Kétszer-háromszor vacsorára marasztaltuk, aztán valahogy elmaradt, eltûnt megint. Sose kerestem, sose jártam utána. Kellett volna? Hová tûnt… miért? És most, él-e még egyáltalán? Aligha… És ha tudnám a választ? Jobb lenne a lelkiismeretem? Kerekebb a világ? Talán…
    Új rádiót akartam venni egyszer, jobbat, világvevõt. Az üzletben az eladó egy kérdésemre nem tudott felelni, azt mondta, megkérdezi Baksa úrtól, a fõnökétõl. Az üzlet másik helyiségébõl elõjött egy magas, korombeli férfi, rám nézett, a nevemet mondta. - Nem ismersz meg? Halász Tibor vagyok!
    - De hiszen… úgy értettem, hogy Baksa úr…
    - Persze. Most. - És elmondta, hogy õ volt Halász Tibor… a Halász Tibi… az én apám egykori kollegájának, jó barátjának a fia. Rögtön megismert, valamikor gyakran találkoztunk, sokat játszottunk is együtt. Õk aztán vidékre költöztek. Az apja zsidó volt, deportálták, meg is halt, úgy tudja, Mauthausenben; az anyja, aki katolikus volt, hogy õt megmentse, már korábban "törvényteleníttette", eskü alatt vallotta, hogy nem a férje fia, hanem egy keresztény férfi természetes gyermeke. Õ pedig mint törvénytelen gyerek megkapta, és most már meg is tartotta az anyja nevét. Így lett Baksa. - Majd találkozunk, elbeszélgetünk - fogadkoztunk - anynyi minden történt velünk… Aztán ez is elmaradt, valamikor megszûnt az az üzlet, Halász vagy Baksa Tibi címét elveszítettem, pedig olyan jó lett volna beszélgetni vele… emlékszel, amikor egyszer fenn voltunk nálatok a Svábhegyen? Én a házatok elõtt felbuktam a rolleremmel a meredek úton… vérzett a térdem, emlékszem, a te apád mosta ki és kötözte be a sebet… Errõl is kellett volna beszélni, és a máról is, hogy ne szakadjon el a szál…
    És Aldót is elveszítettem, az olasz barátomat, pedig mennyire megértettük egymást valamikor, abban az itáliai kisvárosban, a béke elsõ hónapjaiban, amikor még azt reméltük, hogy most már mindnyájunkra boldog, igazságos világ köszönt rá. Van is egy fényképem, a hátán felirat: Il tuo amico italiano, Aldo - de a címe nincs rajta, a családi nevét is elfelejtettem - és ha tudnám a címét, ha tudnám, hogy él még valahol egy olasz öregember, szegény vagy gazdag, elégedett vagy csalódott, aki emlékszik még rám… - akkor vajon teljesebb, boldogabb lenne a világom? Ki tudja? Talán igen…
    Annak a lánynak pedig már a keresztnevét is elfelejtettem, akit annak idején, kényszerû emigrációm elsõ, keserves idõszakában ismertem meg. Abban az olcsó kifõzdében mosogatott, ahová ebédelni jártam. Anna volt? Vagy Mari, vagy Juci… Csak azt tudom, hogy valamikor, menekülése elõtt, Pozsonyban járt orvosi egyetemre. Esténként, munkája után sokszor sétáltunk a háborús elsötétítés miatt komor, fekete utcákon, annyi pénzünk nem volt, hogy valahová beüljünk egy kávéra vagy teára; egyszer zeneszó hallatszott valamelyik vendéglõbõl vagy kávéházból. - Istenem - mondta õ -, valamikor táncolni is jártunk… - Én meg szertartásosan meghajoltam, átkaroltam, éjfél is elmúlt, mire abbahagytuk a táncot a sötét járdán.
    Aztán én onnan is tovább sodródtam… Anna vagy Mari vagy Rózsa vagy Juci… Ha tudnám, ha tudhatnám, hogy mi lett vele, hogy él e még valahol… kerekebb lenne a világom? Teljesebb, nyugodtabb, tisztább, becsületesebb lenne az életem?
    Ezt se tudom.

LABBANCZ ATTILA

A csend

Hangtalan sikoly csókol homlokon.
A gyász dadog, és úszik tovább!
 

Ébredés

Könnyen oszlik a párafal.
Szemed újra tisztán lát.
Ébred a dadogás.
Megint indul a reggel.
Új csomót köt a szív.
Végigsiklik a földön,
És táncol tovább a fény.
De még nem hoz meleget.
A víz sem simább.
Fagyban állnak a fák,
Levél nélkül. Csak nézed.
Könnyû vagy, tiszta.
Újra magad.

HORVÁTH JENÕ

Új istenek

Új Istenek magyarázzák
jöttüket, hitük jelével,
írják át arcod, s mint ki
síneken lép, fals ütemeken
úgy egyensúlyoznak,
Térben és Idõben távot,
a ránk feszülõ madár utak alatt,
hol rémült eszmélet bújtat,
s ringat haragot