D. NAGY LAJOS

Tél

Ma egész nap nem láttam a napot,
Munkába menet még, hazafelé már
Sötét az ég, napközben köd ült
A tájra, már amennyit az iroda
Ablakából látni lehetett.

A vonat általában üres,
Tegnap a fûtést is bekapcsolták,
Néhányan hangosan telefonálnak,
A legtöbben csak aludni próbálnak.
Én figyelem õket.

Vége az õsznek. A fáknak seszíne lett,
Elkoptak a színek, a vörös, a barna, a sárga,
Szitáló esõ jön a tó felõl reggel,
Kitartó, nem hagyja abba egész nap,
Egész éjjel esik.

Várom a telet, vágyom a hófehér
Ragyogásra, a megtört, visszavert,
Elnyelt fényre, a megfagyott, félúton
Eltört szavakra, a hó buja roppanásaira
A talpam alatt.

Hosszú tél lesz. Soha nem lesz
Hosszabb, soha nem lesz ilyen szép.
Megy a vonat, alszanak, figyelnek,
Telefonálnak, nem hagynak
Írni engem.

    Toronto

P. PAPP ZOLTÁN

Az egyetlen csoda

Fénylõ kék gömb ûri képlet
szálak indák hártyák
flóra és fauna sejtkötelékek

seregély vadlúd és halraj hálók
burjánzó szövetek földön vízen
amerre csak látok

hajdan élõ forma kelt ez égi konyhán
tán jókedvében kotyvasztotta a Fõszakács
vagy csak a véletlen folytán

született a születés az igazi az egyetlen
az õssejt õsébõl a legõsibb élõbõl
valószínûtlen önmásoló sejtelem

olykor mutáns e koktél sejtkeverék
s a hiba új lehetõséget kínál túlélni
változni sosem elég nincs menedék

a csoda a nemvárt esemény a lét
melyet csillagnyi veszély övez mint
lobbanó gyertya ami ma még ég
 

Zománcfényû tömjén

Mágnesdoboz vonz így
vasreszelék-erõvonal-láncban
rendezõdve gyûlik sereglik
család barát ismerõs
nem ballagás vagy évnyitó
a ravatal virágzik
idehív könnyes arcot szájtátit
protokoll-felvonulót vétkest
  *
néhány igaz néhány
tömjénsírban fürösztött
búcsúszó után rögzuhatag
utolsót dobban a koporsó
eltemetik a vigaszt
a föloldozást
s a remény többet már
nem hazudhat
se tûz se szikra se füst
csak lassú rothadás
bûzbalzsamos úszás
a földtengerben
parttalan


 
WAGNER DEZSÕ

Anakreónhoz

"Gyere, gyermek, add a korsót,
hadd iszom ki egyhuzamban;
bele tíz pohár vizet tölts,
bele öt pohárnyi bort önts…"
(Anakreón)

Meghívnálak a pincénkbe,
a Wagnerék pincéjébe.
Készítenék fröccsöt Neked,
úgy, ahogy azt Te szeretted:
tíz rész a víz, öt rész a bor
(bukéja van, nagyon finom),
s beszélgetnénk, iszogatnánk,
tünde nõket magasztalnánk!
Meghívnálak, kedves Mester,
ám tudom, hogy úgyse jössz el,
nem jöhetsz, mert réges-rég
a Hádészban vagy rabvendég…
 

Jimi Hendrix álma

Hegedûs Ferencnek - a "Woodstock-generáció" tagjának -,
aki nem tudott megromlani

Úgy zuhantam, mint egy kõ:
nem nyílt ki az ejtõernyõ.

Ilyen szerencsétlenül járva,
megérkeztem a másvilágra.

Nagyon lelkesen üdvözöltek
az üdvözültek.

Kösz, nagyon kedves -
ennyit tudtam mondani,

s nem gondoltam másra,
csak a feltámadásra.

Ami meg is történt végre,
az óracsörgésre.

S örültem, hogy élek. -
Kurva deszantos emlékek!

M. SZÁNTÓ JUDIT

A hentesék Angyalkája

Virág Ignác szép, hatalmas házat építtetett abban a faluban, ahol letelepedni készült. Akárki megnézhette, az õ portája semmivel se volt alávalóbb az orvosénál vagy akár a bíróénál, a paplakról már nem is beszélve.
    A valamikori lelencgyerek büszkén nézett végig az épületen, kedvtelve járta be a szobákat, szemével simogatta a drága berendezést. Hatalmas termetével óvatosan lépkedett a süppedõ szõnyegeken, nehogy egy meggondolatlan mozdulattal megtörje a varázst.
    Igen. Így határozott már kilenc éves korában, amikor az árvaház igazgatója vele vitette haza a bevásárolt holmit. Akkor eltátotta a száját, hogy ilyen szép, gyönyörû is lehet egy lakás. És azt is észrevette, hogy nem minden tárgynak van feltétlenül valamilyen haszna. Addig eszébe se jutott volna, hogy valaha is képet, kis szobrot, netán könyvet vegyen, még ha meg is ütné a fõnyereményt. No, és a szõnyegek! Meg a függönyök. Megilletõdve állt meg a szoba küszöbén, hogy jelentse az igazgatónénak, meghozott mindent, amit az kért. Közben meg csak ámult, bámult és szívta magába az úri levegõt. Az asszony kedvesen elébe ment és csókra nyújtotta a kezét. A kézcsók után pedig kapott tíz fillért. Azt gyorsan zsebre dugta és sietve elbúcsúzott, nehogy az asszonyság visszakérje. Visszaútjában pedig eltökélte, hogy neki is lesz ilyen háza.
    És most itt van! Nem hiányzik belõle semmi. Méghozzá az országnak egy olyan fertályán, ahol nem ismerik a senki kis árva múltját, hanem jómódú hentesmesterként tisztelik. Igyekszik is haza, hogy mindent elõkészítsen a nagy bemutatásra. Mert holnap magával akarja hozni élete párját és egyszem gyöngyvirág lányát.
    Jólesõen elmosolyodott, amikor az övéire gondolt. Terus asszony már akkor jó szemmel nézett rá, amikor még senkinek, semminek számított. Pedig helyre kis teremtés volt, kerülgették is a legények. De neki csak az az ágrólszakadt lelencgyerek kellett. Holott módosabb családba is bekerülhetett volna. Igaz, hitte, hogy az õ Ignáca is fel tud kapaszkodni, hisz oly lelkesen tervezgetett, oly erõs akarattal tört a célja felé. És lám, nem hiába. Igaz, azóta eltelt jó néhány év. Virág jó, elismert hentesmester lett. Közben pedig megszületett Angyalka, aki azóta gyönyörû nagylánnyá fejlõdött. Õk maguk ugyan felszedtek közben jó pár kilót, el is járt néhány év felettük, de azért még bírják a munkát. Bizony, azóta a valamikori nádszál Terusból lett termetes asszonyságnak néha meg kell állnia, hogy kifújhassa magát.
    Szóval, másnap felkerekedtek, hogy megismerkedjenek az új faluval, az új házzal. Vonatoztak is jó két órát, de megérte. Ignác úr még legalább két kilót hízott, amikor látta, milyen örömmel sétál végig a házon a két nõ, és büszkén fogadta a dicsérõ megjegyzéseket.
    Következõ héten aztán be is költöztek. Hatalmas üzlet is tartozott az épülethez, amelyen már ott díszelgett a felirat: Virág Ignác hentes és mészáros. Benn hatalmas jégszekrények várták a friss árut, a ragyogó kirakatba pedig disznózsírból készült malacka kerül Angyalka kezemunkájának a jóvoltából.
    Szépen, elégedetten éldegéltek. Hiányt nem szenvedtek semmiben. Virágék bejáratosak voltak a falu legjobb házaiba, minden helyi potentát barátságos volt hozzájuk, az urak a kezüket nyújtották a mesternek. Bár az estélyeikre sose hívták meg õket.
    Csak Angyalka találta egyre kevésbé a helyét. Lassan kezdte elhagyni azt a kort, amikor a lányok férjhez mennek. Ugyan nem egy férjnek való volt, aki tette neki a szépet, de egyik sem várta meg, hogy komolyabbra forduljon a dolog. Lánypajtásainak sorra bekötötték a fejét, egy idõ múltán nagy hassal tolattak büszkén. És sorba gyereksírás verte fel a házakat, hogy valamennyi idõ elteltével aztán lássék a fiatal mamákon, hogy ismét babát várnak.

    Angyalka arca idõvel elhalványult, a kacagást letörölte róla a szomorúság. Lassan kezdte kerülni az embereket. Régi barátnõi között sem érezte jól magát, hisz a többieknek már más gondjai, gondolatai voltak, asszonytémák körül zajlottak a beszélgetéseik is. A Virág-szülõknek is fõtt a fejük. Eleinte biztatták a lányukat, hogy nem is kell elsietni, ráér még. De az idõ egyre fogyott, Angyalka hervadni kezdett és kérõ még nem volt a láthatáron. Pedig Angyalka olyan kedves, olyan szelíd, olyan bájos. Azaz csak volt. Mert egyre inkább magába gubódzott, tüskéket növesztett. És mindezzel párhuzamosan nõttön nõtt a magánya.
    Hej, pedig neki is voltak érzései. Ha meglátta Csillag Laját, nagyot dobbant a szíve. És úgy látszott, a legény se közömbös iránta. De azzal is úgy volt, mint a többivel. Egy ponton túl nem jutott vele. Pedig bejáratos volt Csillagékhoz, Laja anyja, a régóta özvegy Mári néni is kedvelte. Aztán - még nem is olyan régen - volt olyan bál is, ahol egész éjjel õt táncoltatta a legény. De ennél tovább nem ment. Pedig máig nem nõsült meg.
    A következõ õsszel új tanító került a faluba. Fiatal, vékonyka ember volt. Gyakran járt be a hentesüzletbe, bókokkal halmozta el Angyalkát. A lánynak nem tetszett, de azért - jobb híján - elfogadta volna. A szülei meg telebeszélték a fejét, hogy bizony, nem lenne rossz egy ilyen mûvelt ember férjnek. Hanem az a karácsonyi szünetben elutazott és egy ugyanolyan vékony, szemüveges kis tanítónõvel jött vissza.
    Aztán a Májer Jóska hirtelen megözvegyült. Rozikát elvitte a második szülés. A Virág-szülék ismét reménykedni kezdtek. No, tán egy özvegyember. Aki körül ráadásul ott toporog a kétéves Dodó. Igaz, most napaasszonya gondozza, de nem maradhat így örökkön. Csak asszonyt kell vinnie a házhoz. Hát vitt is egy idõ múlva - a szomszéd faluból. Egy özvegyasszonyt, aki hozta a maga hároméves porontyát.
    Egyszer - szokás szerint - a hentesmester a kocsmában üldögélt a barátaival. Most is mértékkel iszogattak, mint máskor, miközben megvitatták a világ dolgait. Hanem ez egyszer Karakas Béni felöntött a garatra. No, nem nagyon, de - máskor hallgatag ember létére - most ömlött belõle a szó. És amikor Angyalkára terelõdött a beszéd, kifejtette az elkeseredett apának, hogy bizony, nem is talál férjet a lányának. A hentes ugyanis nem tartozik az urakhoz. Kedvesek, barátságosak vele, de a rokonságukba nem fogadják be. És - más okokból - hasonló a helyzet a parasztokkal is. Mer, ugye, a hentes azok közé sem tartozik. Ha valamék legénynek tetszik is a lány, teszi is neki a szépet, asszonynak maguk közül választ. Akit nem kisasszonynak neveltek. Aki - ha úgy hozza a sor - akár ganajozni is segít az urának.
    - Így van ez, Nácikám, nem másképp - fejezte be Karakas az eszmefuttatását, mielõtt lekókadt fejjel elaludt az asztalnál.
    Virág Nácinak nem mondott ezzel újat. Befészkelte magát ez a gondolat az agyába régebben is. Aztán, ha új iparos telepedett le a faluban, mindjárt azt nézte, van-e fiatal legény a házban. Csakhogy akik jöttek, vagy nagyon fiatalok voltak, legfeljebb pici gyerekkel, vagy öregek, akiknek már a gyerekeik is családosak voltak. De ezidáig mindig elhessegette magától ezt a gondolatot. Most pedig, hogy a téma a kocsmában így szóba került, szembe kellett néznie az igazsággal. Meg is hányta, vetette a témát Terussal. A lányuknak nem szóltak semmit. Csak szomorúan látták, hogyan hervadozik az a szép virágszál.
    Azután kitört a háború. Sorba vonultak be a falu férfiai. Csillag Laját az elsõk között búcsúztatták el nagy hejehujával, virággal, könnyekkel, muzsikával.
    Az élet nem állhat meg, ha háború van, akkor sem. Férfiak híján az asszonyok átvették a férfimunkát. Fogták az eke szarvát, aratáskor a gyengébbekre, idõsebbekre, várandós kismamákra maradt a marokszedés, a többiek meg vágták a rendet. Meg persze a nagyobbacska gyerekekre is sokkal több hárult. Bizony, alig maradt férfiember a faluban. Azok is vagy vének voltak, vagy valami olyan nyavalya gyötörte õket, ami miatt nem kellettek katonának. Mint például Virág Náci, aki egy gyerekkori kavicsdobálás emlékeként megvakult az egyik szemére.
    Most aztán nemcsak Angyalka volt egyedül. Igaz, neki nem lett több munkája, õ nem leste a postást, neki nem volt kiért aggódnia.
    Hanem pont a háború volt az, ami változást hozott az életébe. Mert hogy éppen a helyzetbõl adódóan távházasságot is lehetett kötni. És ezt a lehetõséget nemcsak jegyespárok használták ki, akik nem akartak várni a háború végéig, hanem teljesen ismeretlenek is összekötötték az életüket. A még el nem kötelezett katonák szívesen ráálltak. Mert ha az nem is pótolta mindenben a szokásos nászt, azért csak teremtett valakit, aki párjaként hazavárja. Bizony, bizony, sokat jelent, ha a szüléken kívül is küld valaki csomagot, akire szerelmesen lehet gondolni akkor is, ha csak fotográfiáról, levélbõl ismeri az illetõt.
    Angyalkának pedig ez jelentette azt az egyetlen lehetõséget, hogy a lánynevét végleg sutba dobhassa. Nem is szalasztott el semmit, hogy minél elõbb kifogjon egy ilyen férjet magának. Anyjának el is árulta a tervét. Terus meg, átérezve, mit élhet át a lánya szégyenében, hogy nem kell senkinek, csak rábólintott. Rá várt az a feladat is, hogy beadja az elképzelést az urának, lecsendesítse annak belsõ haragját, majd megnyerje hallgatólagos beleegyezését.
    Végül férjjelölt is került, Soma János tizedes személyében. A két fél megismerte egymást fényképrõl, megtudta a leglényegesebbeket levélbõl. Aztán jöhetett az esküvõ. Ahol a díszbe öltözött ara egymaga jelent meg az anyakönyvvezetõ elõtt, hogy kimondja a boldogító igent, amit párja már elõzõleg közölt a levelében. Hogy ott hogy, mint történt az esketés, arról Angyalka mit sem tudott.
    Bár az új asszonynak volt is ura meg nem is, azért a renoméját visszaszerezte a faluban. Nem is mulasztotta el, hogy akármerre járt, ne említse meg, mit írt legutóbb a párja a frontról. No, meg a többi ifiasszonnyal várta, leste a postát, figyelte a háborús híreket.
    Elmúlt a tél, el a tavasz. Az asszonyok, a munkára fogható gyerekek, no meg az öregek már a nyári munkákra készülõdtek.
    Egyszercsak elkezdett Angyalka gömbölyödni. Nocsak! Ilyet se hallott a világ, hogy távházasságból gyerek szülessen. Eleinte Angyalka szorosan elkötötte magát, de egy ponton túl ez nem segített. Legelébb is Terus vette észre, hogy itt nem egyszerû hízásról van szó.
    A szája elé kapta a kezét és ijedt hangon kérdezte: - Mit tettél lányom?
    Angyalka nem válaszolt, csak sírva borult az anyja nyakába.
    Terus asszony a fejét fogta. Hogy mondja el ezt az urának? Még megöli mindkettejüket. Ríva morzsolgatta a rózsafüzért, hátha kap valami útmutatást az égiektõl. Hanem azok ebben a nagy világégésben mással voltak elfoglalva.
    Így hát nem volt mit tennie az asszonynak, lefekvés elõtt az urához fordult: - Beszédem van veled, Náci.
    - És mi legyen az? - kérdezte jóindulatúan Virág, már arra gondolva, hogyan öleli át az ágy rögvest fáradt tagjait.
    Terus meg akadozva elmondta a magáét.
    Virág Ignác nagy szemeket meresztett. Nem akart hinni a fülének. Hogy az õ Angyalkája? Nem, az nem lehet! De nem szólt semmit. Csak hallgatott és komoran nézett maga elé.
    Hajjaj! Virág Ignácné, Terus jobban örült volna, ha méregben tör ki az ura. Ha tör és zúz. De ez a hallgatás! Jaj, Uram, Jézusom, mi lesz ebbõl?!
    Virág Náci továbbra is néma maradt. Egy arcizma se moccant. Összeszûkült szemmel, továbbra is komor arccal lefeküdt, hátat fordított az asszonyának, és úgy tett, mintha aludna.
    Terus csak a dunna alatt mert szipogni és imádkozni a Szent Szûzhöz, hogy segítené meg. Csak most az egyszer!
    Reggel Náci ugyanolyan képpel kelt fel, mint amilyennel lefeküdt. Szótlanul járt, kelt, mosdott, öltözött, ült a reggelihez.
    Amikor befejezte az evést, eltolta magától a tányért, ránézett a két nõre és megkérdezte a lányát: - Mikorra babázol le?
    Angyalka az ijedtségtõl alig tudott válaszolni:
    - Úgy félidõs lehetek… - lehelte alig hallhatóan.
    Virág Ignác az abroszba törölte a zsíros kezét, majd ellentmondást nem tûrve kijelentette: - Soma János võmuram valamikor négy hónappal ezelõtt ittjárt nálunk.
    A nõk csak hüledeztek. Terusnak jött meg elõbb a hangja: - De…
    - Semmi de - csapott az asztalra a családfõ. - Itt volt, és punktum! Megmondtam, nincs másképp.
    Aztán felállt és ment az üzletet kinyitni. Többet nem beszélt róla. Nem érdekelte, hogy ki az apa. Van a lányának hites ura, hát másé nem lehet az a gyerek. Hogy mi lesz akkor, amikor megjelenik Soma János, azon még ráér törni a fejét.
    Az otthon maradottak se szólaltak meg. Terus asszonynak ugyan furdalta az oldalát a kíváncsiság, ki férkõzött olyan közel az õ lányához, de kérdezni nem mert azok után, hogy a párja így elrendezte a dolgokat. Angyalka meghúzta magát, egy mukkot se szólt, örült, hogy ennyivel megúszta. A jövõre meg igyekezett nem gondolni. Így aztán a két nõ még összenézni is csak félve mert.
    Virág hentes pedig semmit se bízott a véletlenre. Este a kocsmában csak úgy mellékesen beleszõtte a mondókájába: - No, igen. Ez épp akkor volt, amikor a võm meglátogatta Angyalkát.
    - A võd? - csodálkoztak. - Itt volt? Hisz nem is láttuk.
    - Nem is hozzátok jött - csippentett az a szemével. - Egy egész éjszakát itt töltött.
    - Csak egy éjszakát? Miért nem maradt itt nappalra?
    A hentes egy pillanatra meghökkent. De nem jött zavarba:
    - Hát meglátogatta az anyját Vásárhelyen. Mert hogy odavaló - vágta ki magát elégedetten.
    - Nagy selyma lehet - somolyodott el az öreg Krammer. - Csak kiókumulálta, hogy itt töltsön egy éjszakát.
    - Aztán miért ne? Hisz a hites ura - szûrte Nagy Balázs a foga között, miközben a pipáját noszogatta.
    - Aztán milyen? - kíváncsiskodott Kasznár Gergely.
    - Az? - nézett rá Virág Náci. - Jóképû, mokány gyerek. Kis fekete bajusza is van.
    - Hej, de szerencséje van annak a legénynek, hogy hazaengedték. Mi hiába vártuk a mi fiunkat. Pedig azt hittük, hazajöhet megnézni az újszülött gyerekét.
    - Mást se láttunk bevonulásuk óta a faluban - bólintott Oravec Józsi.
    - Hacsak a Csillag Laját nem számítjuk. De temetésre mindegyik hazajöhet.
    - Bizony, szegény Csillag Mári hamar elment - bólintott pipázgatva Nagy Balázs.
    - Õt is a háború vitte el. Nem asszonynak való az a munka, amit szegény a fia helyett is végzett. Õsszel még befejezte a szántást, vetést, de aztán már fel se kelt.
    - Az, az. nem jött ki többet a házból. Hanem vitték szegényt.
    - Nyugodjék békében. Aztán kérdés, hogy az a temetõ melletti porta nem marad-e üres. Hogy hazajön-e a Laja valamikor?
    No, hogy így elrendezte Virág Ignác a témát, senki nem csodálkozott, hogy Angyalka gyereket vár.
    Csakhogy mi lesz akkor, ha egyszer betéved az ifjú férj. Az aztán igazán tudja, hol és merre járt, hol és merre nem.
    De szegény nem jött haza. Csak egy értesítést kapott a felesége, hogy Soma János tizedes ekkor és ekkor hõsi halált halt.
    Az apósa meg, hogy megadja a végtisztességet a vejének, rávésette a szülei sírkövére, hogy "továbbá Soma János hõsi halált halt tizedes emlékére".
    Így szegény özvegynek volt hová kijárnia. Látogatta is a sírt a háború után is gyakran. Mindig vitt friss virágot. A kisfiát csak egyszer vitte ki, hadd lássa a gyerek, milyen becsben tartják az apja emlékét.
    Szegény Angyalkát nagyon-nagyon megviselték a temetõi látogatások. Hazafelé alig tudta elvonszolni magát Csillagék házáig, hogy ott valamennyire magához térjen.
    Még szerencse, hogy az a ház nem maradt üresen. Laja hazajött a háborúból és ott élt, továbbra is egymagában.
 
 

SIMOR ANDRÁS

Szonett, kevés rímmel

Ki korát pápaszeme mögül nézve
azt írta Lipsiusnak: "Senki sincsen,
kinek szájából hazugság ne folyna…"
És ki gonosz volt, akárcsak az Isten,

mit mondana, ha látná e sok szörnyet
pozsgaisodni vidáman pezsegve,
hisz némelyiknek már olyan a szája,
mintha képére került volna segge.

Bûzös beszéd fojtogat, kölni kéne,
vagy patkányirtó, gyorsan ölõ méreg,
mert szavukat-szagukat ki nem állom.

Ha majd sírjukba beköltöznek végre,
menekül közelükbõl minden féreg,
s orrát befogva viszi lelkük Kháron.
 

Arany László olvasásakor

Isten veled, nagy álmok mámora,
szép délibábok elfutó kora! -
ezt mondanám, ha az elmúlt világ
szép lett volna, és nem csak délibáb.

Vagy délibáb se? Csak a képzelet
rajzolt elénk hagymázas képeket,
mik összedõltek, mint a kártyavár,
és azt se mondjuk utána: "Be kár!"

Megírtam egykor: házõrzõ ebek,
furcsán vonítunk, mert hátunk megett
nincs ház, ellopták ügyes tolvajok,
s vele az elhalasztott holnapot.

Ezt védem most? Nem! Más volt az enyém,
az életemet többre tettem én,
netán nem érti lányom, se fiam,
eszelõsek voltunk mindannyian.

De szép bolondság volt, és igazabb,
mint amirõl fecseg sok rémalak.
Róluk szólni se kedvem, se erõm.
Pöffeszkedjenek hülyén, vakmerõn.

Én azt õrzöm, mi nem volt, de lehet,
s ami több, mint hagymázas képzelet.
Holtan is hevít szerelmes pora,
szép délibábok nekemnincs kora!
 

Beszélgetés Majakovszkijjal

1.
Majakovszkij,
az Ön forradalmát
csepülik ma,
mintha
égetett volna szalmát
a nagy,
orosz mezõn,
hebehurgyán és vakmerõn,
miközben verseit írta,
mi nekik
irkafirka.

2.
Acsargó teoretikusok
hívják tetemre Lenint,
mert Sztálint szidni már elunták,
nem újság
az ilyesmi,
egyik is, másik is
nem átall beleesni
a hasonlóképp bûzölgõ gödörbe.
A világegyetemben
csillagok hullnak szét dörögve,
és az anyag
újrateremti magát, mialatt
balgák agyában
elpusztul örökre.

3.
Újraélem
az oszlopok reccsenését,
a bányák beomlását,
maholnap
megnyílik a Föld,
az óriás bánya,
mert elunta mára
a rajta futkosó
hangyák õrültségét, és száját tátja.

4.
Eljön
a kor, mit hívtam ifjan,
vagy csak ismétlem,
reményem,
mint szerzetes a hittan
regéit cellaéjben?

5.
Önt idézem,
ki nem dalolt
sem megszokásból,
sem kötelességbõl.
"Én lebontanám
hazám egyik felét,
a másikat megmosnám -
úgy építeném föl."

6.
Azt mondják
Ön elavult,
kit a múlt
nosztalgiája idéz.
Sorait kalapálva
ismertem meg
Önt,
ki most odafönt
a csillagrendszereket járja,
és idenéz.

7.
Szovjetjét szertehordták.
Száz év
se kellett.
Önre rá se bagóznak.
A hajdani
harag
lehorgadt.

8.
Nem az Öné.
A Marsra röppen.
Onnan
indul
vissza a Földig.
A világegyetem
proletárjai
köszöntik.
 

Molyokról, Kádár-kori kritikákra emlékezve

Egyet leütök, három jön helyette,
öltönyöm nézem, a fene megette,
olyan e látvány, mint lyukak a sajtban,
a verseimet rágták meg így hajdan.
 

Panteista vers

"Valami jön, vigyázzatok!" - a mátyás "mátyást" kiált,
de kiáltását nem hallja ez a mostani világ,
Herman Ottó sincs, ki tárcát írna errõl minekünk,
nem húzták meg a harangot, ám hamarost elveszünk,
erdõben is ritkán járunk, ahol fuválom susog,
Iris-pille helyett nyitják szárnyuk politikusok,
bár mind elrepülne innét jó messzire, végleg el,
hogy ne hallja többé senki, melyik mirõl énekel,
és helyettük döfögetne minket gidó, szelid õz,
kikkel férfi, nõ és gyermek oly szívesen elidõz,
hiszen van még világ, szép is, de csak ha õk nincsenek,
kik orozva elrabolták sohasemvolt kincsemet,
és vele a Duna kékjét, naplemente sugarát,
õmiattuk szívesebben lennék olykor odaát,
hol pintyõke és rigó szól, isszák a forrásvizet,
Szent Péternek euróval az angyalnép nem fizet,
nem kérdezik a hó végén vendéghívni van-e pénz,
ott üldögél Ottó, Sándor, és régolta már Vitéz,
oda mennék én is, ahol egy pici fekete orr,
akárha Negrié volna, mikor éppen szimatol,
azt mondaná doromboló válaszszóval: "Csillagod
holnapután égre röppen, végtelenig ott ragyog."

ABLAK

Gianfranco Brusasca (1938) Milanó egyik külsõ kerületében, Cornaredóban él. Ám rokoni szálak Szardíniához is fûzik, gyakran megfordul ott. A még ma is vadregényes sziget különös színekkel gazdagítja Brusasca líráját.
Nemrég látott napvilágot A nagy ének (Il canto grande) címû verseskötete a tekintélyes Eduzioni Joker kiadásában. Elõszót a RAI-ból is jól ismert Andrea Rognoni professzor írt hozzá, utószót pedig én.
Ebbõl a kötetbõl mutatok be három verset.

Baranyi Ferenc
 

GIANFRANCO BRUSASCA

Pusztai szél

A napnak fényessége tiszta, édes,
az elme lobbot vet s lángol lobogva,
a legelõk az égbolt pereméhez
futnak, harmatcsepp hull a homlokomra.

Õrizd a színeket, úgy várd az estet,
szívenüt hangja messzi harangoknak,
erõs rikoltástól könnyûl a kebled,
melyre rekedt visszhangok válaszolnak.

Az arankalevelek éles pengék,
észak szele sötétséget sodor, míg
a csillagokat nézzük, a Nagymedvét.

Hangos kiáltás szeli át az éjt -
a lépte lassú. S ím, hajnal piroslik:
a vágy a szabadság tüzében ég.
 

Te ki hajam levágtad

Te aki vallod
a gyökértelenséget
te ki hajam levágtad
tüskés szederbokorban
s izzó parázson ûztél
a költõségig engem,

te ki nevetgélsz
az éji rejtelemben
ott hol a zenekar ki-
húny s a folyó kimúlik,

te ki beszívod
virág s föld illatát - lõdd
fényes
nyilad sebzõ ezüstjét
a szívem közepébe.

Sírnak a szerelemtõl
a föld színén az ágak
már szinte minden csillag láthatatlan
s megrekedt minden csermely
bolygónk bélrendszerében.
 

Táncol a Hold

Az éj ma oly világos
szinte ölel a csend már
táncol a Hold miközben
a Föld felett jár
s a dolgok egymás fölébe
kerekedve várják
azt hogy hajnal legyen már.

Táncol a Hold fönn
bennem zengõ zenére
de mit kezd majd az ember
a virradattal
mely pontot tesz az éjre?

Derûs az éjjel most még
csöndet szellõ se borzol
te kedves vagy s nagyon szép
virágod arra szedjed
hol az idõ sem
törheti meg a csendet.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

KILÁTÓ

A 20-21 ezres lélekszámú, többségében még ma is halász-vadász osztják (saját nyelvén: hanti) nép Nyugat-Szibériában, az Alsó- és Középsõ-Ob vidékén, a Hanti-Manysi Autonóm Köztársaságban él. Nyelvük az uráli nyelvcsalád finnugor ágának ugor csoportjába tartozik, s - a vogullal (manysi) együtt - a magyar nyelv legközelebbi rokona.
Az - egyébként ma is virágzó, eleven - osztják népköltészet néhány jellegzetes alkotását mutatjuk be alább a finn K. F. Karjalainen régebbi és Schmidt Éva újabb gyûjtésébõl (Anton apó éneke). A verseket Vértes Edit nyersfordítása alapján Bede Anna ültette át magyarra.
 

OSZTJÁK NÉPKÖLTÉS

Istenünk megvendégelése

Hétfényû felséges Férfiú Atyánk!
Hatfényû felséges Férfiú Atyánk!
Fejhússal felrakott edényemhez hívlak!
Mellhússal megrakott edényemhez hívlak!
Tónagyságú nagy szemeid,
lápnagyságú nagy szemeid,
mireánk vessed!
Aranyló kegyes szemeid,
aranyszín kegyes szemeid
mireánk vessed!
Íme, fejhússal felrakott edényünk!
Íme, mellhússal megrakott edényünk!
Évszakig éltetõ világot adj még!
Napjaink növelõ világot adj még!
Kislányunk sarokvasas házban hadd háljon!
Kisfiunk sarokvasas házban hadd háljon!
Leánykáinknak adj hosszú életet!
Fiacskáinknak adj hosszú életet!
Kezünk fájdalma nélkül éltess!
Lábunk fájdalma nélkül éltess!
Betegség világa ha támad,
betegség világának mérgét
hajlékunktól távol tartsad!
Poklok világa pokolkínját
hajlékunktól távol tartsad!
 

Imádság
az áldozati állat megölése elõtt

Hétfényû Szenge isten!
Hatfényû Szenge isten!
Szarva-nagy áldozatot állítottam,
szája-nagy áldozatot állítottam.
Szent jó fa tövéhez tettem.
Élni való évekkel áldj meg!
Élni való napokkal áldj meg!
Leánykáimnak adj hosszú életet,
fiacskáimnak adj hosszú életet,
nyílhegyemnek hét szerencsét,
íjvégemnek hét szerencsét!
 

Az áldozati állat megölése után

Te-kérted véresáldozatom ím bemutattam.
Szûnjék már haragod!
Kanál fenekére vért csöppentettem.
Kanál fenekére vért hintegettem
élni való idõket adjál!
Élni való napokat adjál!
 

Szenge istenhez*

Hétfényû Szenge felséges Atyánk!
Hatfényû Szenge felséges Atyánk!
Véráldozatnak vérzõ állatot vágunk!
Véráldozatnak véres állatot vágunk!
Estidõben, nap elején
habzó torkú edényt néked állítunk.
Virradás végén,
nap jó kezdetén
véráldozatnak vérzõ állatot áldozunk!
Véráldozatnak véres állatot áldozunk!
Leánykáinknak hosszú életet,
fiacskáinknak hosszú életet
tõled könyörgünk!
Szükséget szenvedett világnak,
szenvedést szenvedett világnak
mélyére minket ne taszíts!
Erdõben jártunkban
prémes vad hét szerencséjével áldj minket!
Vízi hal hét szerencséjével áldj minket!
 

Anton apó éneke

Én, holt Szemjonnak fia,
holt sámán fiacskája,
hasonszõrû két rénökrömet
fejedelem-hõsi útra befogtam.
Indultam orosz mértéknyi nagy útra,
tavi emberek távoli tanyájára.

Egy üveget jól kiittam,
egy kupát kikortyolgattam…
Hasonszõrû két rénökröm húzta
szánomon nem sokáig ültem:
tavi nép lakta Ob vonalán
lópata vájta mély gödörbe,
tehénköröm koptatta gödörbe
esvén beléestem,
gyeplõm leejtettem.

Lópata vájta mély gödörben
míg hánykolódtam hosszasan,
tavi nép lakta Ob vonalán,
kanyaros Ob kanyarulatán
hasonszõrû két fehér rénökröm
elfutott nélkülem…

Ló járta jó úton,
tavi nép lakta Ob vonalán
gyalog mentem, mendegéltem.
Árok partján megbotlottatm,
út mentén megint elestem…

Rénbika futotta Ob vonala
vad futotta Ob vonala
hosszú volt bizony,
az volt ám bizony.
Szán járta város terére
ahogy odaértem,
orosz házba beköszönve
eképpen beszéltem:
- Két fekete rénökrös szánt
láttatok errefelé?

Orosz asszony szitkozódik,
orosz ember szitkozódik.
- Miféle rénökrös szánod
lehetett ugyan neked?

Ilyen beszédre megijedtem,
hasonszõrû két fehér rénökröm
már sajnálni kezdtem.

Egyszercsak valami orosz férfi
odajött hirtelen,
megragadta kezem.

Megint megijedtem:
ülõ házba hurcol?
fekvõ házba hurcol?…
Udvarába unszolt.
Hasonszõrû két fehér rénökröm,
ím, ott álldogál!

Szánomról nyomban lekaptam
pecséttel tarka üvegem,
keskeny torkú üvegem.
Emberséges orosz emberemmel
ketten ki is kortyoltuk!
Ivó embernek elég italt
miután megittam,
hasonszõrû két fehér ökrömmel
téres városnak terére
miután kijutottam,
véges szánom végére
vidáman felültem
én, holt Szemjonnak fia,
holt sámán fiacskája!

BEDE ANNA FORDÍTÁSAI