LÁSZLÓFFY CSABA

Gyanú gyümölcséréskor

Egy hörgés; sovány kar és beesett
mellkas, fogolynak nézek ki, habár
békés nyár ígérkezik - telt kosár
gyümölcs az asztalon -, félelmedet
nem indokolja súlyos "hadihelyzet",
fiók mélyén a tigriskörmû versek,
a Fellegvárt elborító félhomályból
(te közben görcsösen fogod kezem)
nem tör ránk jelképesen véve sem
a múlt: tatár, zsoldos vagy agitátor.
Az illat sûrûjébõl élesen
érintve, mégis könnyen-könnyesen,
tekinteted körvonalaimat
keresi kételkedve: "Mondd, ki vagy?"
 

Szembesülés

A hatvani természetgyógyásznál

Hogy észrevette rajtam, az nem érdem.
Átcikázott-e agyán, némán kérdem,
hogy a jövevény háta még nem görbe,
de háttal az ajtófélfának dõlve
sokáig áll mereven, tétlen:
nagyapa-pózban, és idétlen,
riasztó gondolatok csapnak
le rá (egy még megíratlan könyvlapnak
kusza képzelet-vonalaiból
ha ki tudná olvasni: hol s mikor
jön el alattomosan a kór végsõ
ideje (túl korán van, sosincs késõ!),
amit ez a fura, energia-
átvitellel gyógyító (kicsoda?
sámán? kókler? hívõ?) hozzá se érve,
megérzett benne, s már-már megígérte…

bár õ sem tud felelni a miért?-re.
 

Véges végtelenség-vakság

Jó vicc! Ha felfaltak a pondrók,
nem téveszthetnek össze, mondod,
azután se mással - bár szíved õt
nem igényli, s tüdõd a levegõt.

Az epilepsziás, az éhes,
a hûtlen húsú s a hûséges
végsõ fokon mind egyre megy:
csak archeológiai lelet.

N. HORVÁTH PÉTER

Csapda

Van-e ablaka, amin ha kinéz,
a látvány engem simogat körül?
S ahogy fölméri, lassan kiderül;
rám gondolnia nem olyan nehéz.

Látja-e, vagy csak nézi a tájat,
ami mögött már rég ott lapulok,
- fecskének háló, nyúlnak a hurok -,
vagy sejtés vagyok, mely mindent áthat?

Elfogadná-e a csapdát értem,
hogy elfogjam és szabaddá tegyem?
- Nem szabadulhat tõlem, csak velem,
hisz elengedném idõben, érzem.


 
KUTAS JÓZSEF

A füstbement terv

Ó, igen kitûnõen éreztem magam. Siettem volna ezt a hangulatot, ezt a testemben elomló, szívemben szivárványt támasztó erõs érzést megosztani mindenkivel, de senki sem volt a nyár kibérelte budapesti utcán, akit annyira ismertem volna, hogy megoszthattam volna vele elégedettségemet.
    Még megsértõdne, ha elébe állanék: szemüveges, idegen fiatalember, a múltból, és a vállára csapva (ha nõ, kicsit kacsintva) bevonnám életembe. Azután megijedne, és pánikba esne, mintha egy vad dzsungelben futottunk volna össze húsevõ virágok alatt, ott, hol a tarka tigris leskel, elfutna, lármát csapna, rendõrt hívna fennszóval vagy Nokiáján, édesmindegy. Nem kockáztatunk feleslegesen, ez a jelszavam.
    Hallgattam, és szedtem magam alá a métereket, mint pók megunt fonalát.
    A délelõtt hangtalanul lépdelt mellettem, idõrõl idõre finom árnyékokkal burkolta az eget, máskor egészen megtisztította a magányos fellegektõl, megszabadította minden komor vagy félreérthetõ árnyalattól, olyan észrevehetetlen, nagyúri eleganciával, hogy egy rossz megjegyzésem sem lehetett ténykedésével kapcsolatban. Ez a budapesti placc, amelyet véletlenül választottam, se jobb, se rosszabb nem volt a többinél.
    Szombat délelõtt egyébként is megváltoznak a hétköznap kényszerûségbõl, ösztönösen vagy provokációképpen kialakított erõviszonyok, ahogyan a régi lövészárokrendszert mossa el a fültõl fülig átvágott égbõl csorgó zivatar. Míg a kisebb bekötõutak kivétel nélkül elnéptelenedtek, és csak furcsa kinézetû ebeket kormányzó furcsa kinézetû, papucsos emberekkel találkoztam, addig a sugárutak megteltek komótosan lépkedõ vagy idegesen futkározó, ragyogó arcú idõfecsérlõkkel, akiknél nagyszerûbb társaságot el sem képzelhet a magamfajta perctékozló alak.
    Arra gondoltam, milyen csodálatos rendezõ a sors, hogy megfosztott rendes kötelességeimtõl, és kiürítette ezt a szombatot a számomra.
    Aktuális vizsgáimat letettem (vagy nem), Anna barátnõm keskeny, egyiptomi homlokára tekert hideg vizes turbánnal magolt valahol Angyalföldön egy tételt, mely csupa-csupa érthetetlen dologgal volt teli; albérletemet felmondtam, még tegnapelõtt (tegnap egy cimboránál aludtam, aki szintén országos barátja a sörnek, ha hideg), és csak estefelé szándékoztam fülön csípni a vonatot, mely vidéki szüleimhez visszavisz.
    Ráadásul egy amerikai költõ verssora is eszembe jutott: mi több, azon kaptam magam, hogy percek óta az automatikusan mondogatott szavak ódon ritmusára menetelek, mint egy átlagos külsejû, mérsékelten izzadó klapancia, sápadt kínríme a nyárnak.
    - Hiszen az emberek manapság mind hazavágynak vagy alusznak kétségbeesetten, taramtra, taramtra, bumsz, kétségbeesetten.
    Örültem, hogy egyelõre mellõzhettem mindazon szemrehányásokat, a szereteten alapuló szidás tömkelegét, amelyet még távollevõ szüleim fognak rám zúdítani. Elhalasztott szaktárgyaim és vizsgáim nem nyomasztottak jobban, mint a sportcipõmbe szorult picike kõ, és az ég egy fokkal sem lett halványabb, ha a holnap eszembe jutott.
    Szabad voltam, mint az esés. Korlátlan tartalékokkal rendelkezõ fiatalember a huszonegyedik századból, akinek éppúgy nincsenek konkrét céljai, mint egy indiai vízhordónak, nincsenek programjai vagy nagyszabású tervei sem, melyekkel kiválthatná a világot… semmim sem volt az egy szombat délelõttön kívül: ezt is egy átsörözött éjszakán nyertem a cimborától.
    Ki tudja, ha elõbb dõlünk ki, ez a séta is másképp alakul! De nem néztem hátra, nem törõdtem a lompos, elhanyagolt külsejû elõérzetekkel, a délelõtthöz simultam, és beszívtam kemény kesernyés sörszagát. A buja nagyváros kapualj-hónaljaiból illatozó nyárszagot és az ég hanyagul festett fényeit is belélegeztem.
    Kuncognom kellett, ha a jövõmre gondoltam. Anna, a barátnõm felettébb érzékeny volt erre (mint minden másra, ami megrepesztette az õ jövõjének fénylõ tükreit), de õ nem volt itt, hanem a siítákról tanult veszettül, mintha az õ tanulása egy mákszemnyit is számított volna a világnak vagy az araboknak, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy Anna a világon van, és róluk tanul; ideges nevetés volt ez, elhaló, mert kezdtem megrémülni az elõttem megnyíló idõsivatag határtalanságától.
    - Vagy alusznak kétségbeesetten, taramtra, taramtra, bumsz…
    Hiába, a jókedv egyik pillanatról a másikra szállt, jármûvet cserélt. A város és az utcák elvesztették legyûrhetetlennek hitt hangulataikat: hirtelen több pincelejárót láttam egy másodperc alatt, mint eddig, a járda szintjén kormos szegélyû ablakok és szénledobók hunyorogtak felém, és a keskeny, elnyûtt ablakokra feszülve lustán rezgett egy-egy szürkehályog-függöny. A dal meghalt a szívemben.
    Ha lett volna tartalék erõ a mobilomban, és ha tudtam volna a számot, megpróbáltam volna egy déli vonatot keresni, menekülésképpen. A szánalmas egérút mint lehetõség kissé felderített… Azért ennyire még nem mennek rosszul a dolgaim, de egyre kevésbé csodáltam magam azért a nagyszerû szabadságért, melylyel megajándékoztam magam. Legalább azt a meg sem próbált kollokviumot letehettem volna…legalább Annának szólhattam volna, hogy nem nála töltöm az estét - egy idõ óta inkább nála voltam, mint vele -, a faltól falig érõ heverõn, melyekre mindenféle színû és alakú párnát halmozott, és szerelemhimalájának nevezte… legalább… megköthetném a cipõfûzõmet, mielõtt hanyatt-homlok bezuhanok egy tiszteletemre kitáruló borozó ajtaján.
    Lehajoltam - egy pillanatra felsejlett a tegnapi cimboránál látott reklám, melyrõl, ha agyonütnek se, tudnék többet-szebbet mondani: csak annyit, hogy egy óriáspók felfalta a fiú körüli vidám világot -, és rendeztem közös ügyeimet a pertlivel. Fél szemmel a mozdulatlan fõárnyékom tömbje mentén hullámzó fióka-mozgásokat figyeltem: egybevágnak-e a valós és a képzelt dolgok, de semmi gyanúsat nem tapasztaltam.
    A boldog, félrészeg, kábult állapotból lassan-lassan a felszínre evickéltem, ám nem ízlett a tiszta, józan levegõ. Tovább szaporodtak a belváros gyanús foltjai, a régi házak vakolatsebei elfertõzõdtek, és egy-két muskátli úgy bukott alá, akár az akasztott ember a kötélrõl.
    Mindenfelé sápadt színek röpködtek, és világosan értettem, mit mesélnek a sötét lakásokban ólálkodó lények rólam, aki utcájukba tévedt. Egyre szomjasabb lettem, és elveszettebb.
    Pedig ismertem jól a környéket. Magamban máris mondogatni kezdtem, mi következik mi után: antikvárium, szünet, kocsma, betonjátszótér, szünet, fekete kapualj, sötétbarna ajtó, elõtte bokatörõ alacsony lépcsõvel, szünet, napfény… megint kocsma, betonjátszótér, és új menet a körhintán. Szombat volt, tehát iskolai partnerre nem volt kilátás, beülni egy sörre valahová nem volt pénzem… ott voltam, ahol a part szakad, egészen a víz közelében.
    S ekkor szó szerint beleütköztem egy filmforgatásba. A Filmforgatás puhány, nagyra nõtt férfi volt, a hõség ellenére kockás kalapot és hozzá illõ, horgolt sálat viselt. Homlokán fekete tincsek tekergõdztek, rosszul lettem, ha rájuk néztem, mert a kígyóknak semmiféle válfaját sem állhattam.
    - Mondd csak. Ráérsz kicsit? - ezt kérdezte. Hangja a magasból hullt rám, s hirtelen el tudtam képzelni, mit érez az ejtõernyõs földet érés utáni pillanatokban.
    - Hát hogyne - mondtam. - Ha valaki igazán ráér, akkor az én vagyok.
    - Nagyszerû - felelte minden lelkesedés nélkül. A kalap alól megpróbálta elcsípni a tekintetemet, s én tudtam, mit csinál, vagy mit akar csinálni: fölmér, mielõtt rátér a lényegre. Fáradt, kedvetlen és unatkozó voltam, hogy elfussak. A Filmforgatás különben sem tûnt veszélyesnek abban a lehetetlen, ócska kalapban, és puha, izzadtan fénylõ arcával.
    - Nagyszerû - ismételte, továbbra is egykedvûen, mintha ezredszer ismételné el ugyanazt az ajánlatot, de hiányzott belõle a krupié rutinszerû, komoly kedvessége. - Nagyon nagyszerû! Mi éppen egy jelenetet veszünk fel, de… - töprengett, majd beismerte: - Meglógtak a fizetett statisztáink. Nem azt akarom, hogy ingyen dolgozz, félre ne érts, csak nem tudnánk annyit fizetni, mintha be lennél jelentve a…
    - Statiszta szakszervezetbe - segítettem ki.
    Ilyen egyszerû örömet szerezni valakinek, akit egy perce még nem ismertünk! Lelkesen bólogatott, és félreállt, hogy bepillanthassak egy félig romos építési telekre, ahol néhány ember lézengett: világos, könnyû ruhába öltözött fiúk és lányok.
    Stábnak nyomát se láttam, de nem zavartattam magam. Amennyit én a filmezésrõl tudok… moziban se voltam vagy egy éve, akkor is Anna vitt el, szinte a két fülemnél fogva, mint egy bevásárlószatyrot. utálom az emberkoncentrátumot.
    - Mit kell tennem? - kérdeztem színpadiasan. - Mindjárt indul a vonatom, mint a Kalmárnak!
    - Kinek? - kérdezte riadtan Filmforgatás. Észrevétlenül csempészett be a táblákkal és ócska kötelekkel s szalagokkal leválasztott területre, kétszer is megbotlottam az összehordott törmelékben, mely hol fehéren izzott, mint a sivatag homokja, hol sötét volt bérházak árnyékától, akár a salak. - Kinek?
    - Mindegy - mondtam. Ez se olvasta a Tüskevár-t, taramtra, bumsz, kétségbeesetten.
    Szemem sarkából röpke felmérést készítettem a helyzetrõl. Szemben velem és jobboldalt idõnek elõtte megszürkült, megsárgult tûzfal fogta el a fényt, és mintegy bosszúból ráterítette árnyékkabátját a földre, baloldalt egy munkanapokon meglehetõsen forgalmas, most teljesen üres utca húzódott: kirakatai élettelenül csillogtak, akár a krokodilszemek, míg hátam mögött talán létezett még az utca, ahonnan betértem. Az egész fölé hatalmas lepedõkbõl készített sátor borult, mely némi fényt áteresztett ugyan, viszont a szüntelenül hullámzó, test nélküli szürkeség szürreális volt - mintha búvárruha nélkül sétáltunk volna a tengerfenéken.
    Filmforgatás felemelte jobb kezét, mire az omladékon mászkáló, egyensúlyozó vagy élénken diskuráló párok, magányos szereplõk elindultak felénk.
    Az út nem lehetett több húsz-huszonöt méternél, mégsem akartak odaérni. Ráeszméltem, hogy érzékszerveim hasonlóképpen kimerültek, mint jómagam (ha hiszek a külön, specifikus mûködésben), idõ- s térérzékem cserbenhagyott. Egy pohár sör segíthetett volna a bajon, de távoznom innen ugyanolyan megfutamodás lett volna, mint a déli vonat elérésére szõtt terv.
    Billegtem egy darabig egy féltéglán, mely egy gödör szélén hevert, és vártam.
    Filmforgatás eltûnt mellõlem, de a statiszták - csak õk lehettek - jöttek, jöttek ólomlábaikon. Egy-egy arc is kivált a mozgás keltette homályból, ám a vonások elmosódottak voltak, életlenek és riasztóak, mint a sírban talált vasérmék kétdimenziós arcai. Legelsõnek egy hosszú, vörös hajú lány vált felismerhetõvé; talán, mert Annára, a barátnõmre hasonlított.
    Farmerszoknyát viselt, felette fehér pólót, melyre Madonna egész alakos képe volt nyomtatva. A díva lehajtott fejjel vonaglott egy hallhatatlan zene dallamára.
    - Szia - mondta Madonna.
    - Szia - mondtam én is. Ezzel megvolnánk. - Tudtad, hogy az emberek manapság mind hazavágynak? És tudod, kinek a vonata indul félóra múlva? S hogy az Isten Micimackó? És tudtad, ó tudta-e, van álom melybõl nincs felébredés?
    A kiejtett szó után megnémultam, de gondolataim, szárny nélkül száguldó aszszociációim kezdték elsötétíteni a nyári ég mérhetetlen kupolájának geometrikus ábráit; mint egy óriási füstfelhõn, úgy tekintgettem át a fátylon túli világba. Nem gondoltam arra, hogy mit láthatok ottan, és mit nem, a kukkolás mégis megnyugtatott. Pedig a lány szép volt, valósággal sütött, erõsebben, mint a nyári nap, égette bõrömet.
    - Neked mit mondott, mit fizetnek egy óráért?
    - Nem jutottunk idáig - válaszoltam, remélve, hogy összefüggõen. - Mondhatom, hogy a tárgyalások már a kezdeti stádiumban megrekedtek.
    - Te a bölcsészre jársz, igaz?
    Fogalmam sem volt, hová járok, de tisztem szerint válaszoltam azoknak a felvett, ostoba szokásoknak és stílusnak a jegyében, melyek ekkoriban elharapóztak a felsõoktatási intézmények bizonyos stúdiumain - halkan, magamban kuncogtam: - Én mindig pórul járok. Ni, itt jön!
    Valóban, Filmforgatás közeledett. Csoda volt, ahogyan elefánttermetével kerülgette a kõtömböket, a lezuhant fal egyik-másik maradványát, a szuroktócsákat, melyek gyenge, de átható bûzt eregettek, a széthajigált léceket és minket. Hóna alatt többtucatnyi hengert hozott, pácolt, sima rudakat, melyek élénken emlékeztettek a baseballütõkre.
    Hál'istennek egy fakópiros troli rontott be a bal kézre esõ utcába, nyikorogva és csikorogva: a zaj felkavarta a háztetõkön szürke réteget alkotó galambokat, s a madárporfelhõ hosszú percekig szállongott rémülten a mi portánk felett.
    - Ezek itt - magyarázott Filmforgatás - fáklyák. Mindenkinek jut egy.
    A lány megmoccant mellettem, míg a többiek (hasonló arcú fiatal lányok és fiúk, akik szemlátomást élvezték, hogy egy nagy valami részesei) nyakukat nyújtogatva figyeltek.
    - És mást nem kapunk? - suttogta. Rejtélyes oknál fogva engem szemelt ki lelki társának, mert ettõl kezdve megosztotta velem gondolatait, kicsi, izgalmas érintések vagy suttogások vagy szorítások formájában.
    - Maradj nyugton - súgtam vissza -, vagy kiteszlek a csapatból.
    A feladat egyszerû volt. Fogtuk a fáklyákat, melybõl a legszélsõt majd meggyújtja a Filmforgatás (õ maga személyesen), akinek arcán a verítéknek valóságos Niagarája folyt le, de csak azután, hogy soknak látszó ráncba rendezõdtünk.
    - Ez egy modern jelenet - mondta -, mely az ókori Róma romjain játszódik, de 1944-ben, a megadás napján.
    - A Madonnádra ráfogják majd, hogy Proserpina - súgtam, erre hátbavágott, és kis híján beleestem a gödörbe, amelybõl furcsa szörcsögés szûrõdött, és azt lehelte vissza, hogy koncentráljak inkább a csúnya beszéd helyett.
    - Fogja a kezébe mindenki a fáklyát, és emelje a magasba! Én elindítom itt a sort - és meggyújtotta -, és mindenki - a szót erõsen hangsúlyozta - leereszti a fáklyát. Most! Maga a mellette álló felé nyújtja a fáklyát, ez az, lassan, óvatosan, nehogy belekapjon a lepedõbe, ez az, lassan, óvatosan felemeli a fáklyát, meggyújtja, leereszti, ez az, a következõ… indul. A test közben nem fordul el, a kutyafáját! Még egyszer. Újra. Meggyújtja, leereszti, ez az, óvatosan, lassan, mintha vizet húzna a kútból, jó, nem fordul el, megy ez, ez az… a következõ… indul.
    A kifeszített vászon hömpölygött felettem, akár egy útra készülõ nagy flotta vitorlaerdeje. Lóbáltam kezemben a fáklyát, töprengtem, szóljak-e, ne szóljak, míg a lány apró, forró jelzéseit vettem - miért pont én vagyok neki a zöldellõ sziget a puszta tengeren? -, és vártam, hogy az imitált, lassú és óvatos, ez-azszerû körmozgás elérjen hozzám.
    Messze magasan morajlott volna az ég, vagy a kóválygó madárraj csapta össze szárnytenyereit. Mit egy tál lencséért, egy nyelet sörért eladtam volna a lelkemet, mely ráadásul (úgy sejtettem) már nem is volt száz százalékban az enyém. A lány ráncigált, és rekedten suttogott valamit, amit nem értettem: látóterembe befolyt a lepedõ áttetszõ folyama, melyet át-átütöttek a fellobbanó fáklyák vörhenyes hegyei; kába voltam és reménykedõ. Mindjárt vége lesz az egésznek.
    Amikor a lány meggyújtotta a fáklyáját, halkan felsikkantott, majd nyújtotta felém a jobbját.
    - Balkezes vagyok - mondtam, de nem értette, csak adta, tolta felém a forró rudat, addig-addig, míg kénytelen voltam engedelmeskedni, átvettem jobbomba a nyers fáklyát, amelynek hirtelen súlya is lett, és hagytam, hadd cselekedjen vele kedve szerint. - Balkezes vagyok - mondtam ismét -, amint említettem.
    Sután fordultam a szomszédom felé, aki felkiáltott, amikor arcába csapott a tüzes csóva, és ellökte a karomat, s vele együtt a fáklyát is.
    A lángcsóva belekapott a lepedõ-plafonba, melyet éppen ekkor nyomott a föld felé egy alattomos légáramlat: a tenyérnyi lyukon friss levegõ zúdult be, míg a tûz, amirõl eddig csak könyvekben olvastam, a vágtató ló gyorsaságával kezdett szétnyargalni a négy égtáj felé.
    Az égre füstbe mártott sziluettek vad grafikája vetült. Húztam a lányt magam után, és õ is vonszolt engem, kettõzött akarattal kerültünk ki e földi, miniatûr infernóból (még Madonna sem sérült meg), hogy egy tájjellegû borozóban kössünk ki.
    - Te tudtad, hogy az emberek manapság mind hazavágynak? - kérdeztem.
    - S emlékezni próbálnak - felelte könnyedén. - Ismerem a verset. És téged is szeretnélek ismerni - mondta, és megitta maradék boromat.
    Ó, igen jól éreztem magam.

PROHÁSZKA LÁSZLÓ

A pipacs

Kattogó sínek között
kipirult egy pipacs,
szirmaival legyezte
szerelemre termett
szõke bibéit.
Méhek, pillangók,
kóbor darazsak
rajongták körül.
S hogy irigyelték
a töltés mellett lapuló társai.
A sunyi szamárkóró
s a homokban araszoló királydinnye
gúnyos dalait csörgette
a júliusi szél.
Csak a hosszú menetelésben elfáradt
szerteszét heverõ hangyák
emelték fel
okos fejüket,
érezték, megremeg alattuk a föld.
Figyelmeztetõ csápjuk
csattogását
nem hallhatta meg a pipacs…
Olajos, szétroncsolt fejét
még felkapta egy pillanatra,
s elgyönyörködött
a hegyekben,
amit a többiek
sohasem láthattak.

SZALONTAI IMRE

tegnap

tegnap
a tízmilliomodik állampolgár is
percet vásárolt a telefontársaságtól
amely idõkereskedésbõl él
egy órányi percet vett tõle
úgyhogy tízmilliószor hatvan
- hatszámillió - perc áll a társadalom
rendelkezésére most már
hogy párbeszédbe keveredjen önmagával
s meghányja-vesse ezer baját

ezért olyan végzetes hogy

párbeszéd itt és most lehetetlen
mással mint telefon- s egyéb társaságokkal
s a velük való párbeszéd is csak
követeléseik felsorolására szorítkozik
mi pedig hallgatunk és lefelé nézünk
addig csöndben

LADÁNYI-TURÓCZY CSILLA

Kínai festmény

Rókák kacaja lappangott a ködben
szürke facsonkok között nyílt a bíbor
felhõk tehertõl nyögdelõ méhszája
két apró férfi vállára születtek
az esõláncon függõ vérrügyek.
 

Isten õrült tipográfus

Isten õrült tipográfus,
vastagon szedi magát,
ritkásan bocsánatát,
szeret nagyon kurziválni,
minket verzálban vegzálni,
kedvence a fattyúsor,
csupa fehér hattyúból.

Isten õrült tördelõ,
sorok között tördel Õ,
minden L-je térdepel,
minden O-ja énekel,
nárcisztikus egy karakter,
övé az összes karakter.

Egész nyomdásznemzedékek
vártak hiába a Mûre,
korrektúraforduló se
lett ez életben belõle.
 

Szomorú szfinxeink

Szomorú szfinxeink
könyöklése roppan
oldalunkba, kõ-
koloc a hízó
hízelgés nyalánk-
füstös lehelete,
mészkõ mellük
hegye szabályos
gödröt váj belénk,
rejtvényükre azért sem
mondunk megfejtést soha.

FEKETE JÁNOS

Újabb csodákra várva,
avagy a becenevek filozófiája

Az író karját szétvetve, ellazultan nyújtózkodott a kisszobát csaknem beterítõ, tágas hitvesi heverõn, s a hajnali szürkületben lazábbra pányvázta keringõ gondolatait. (Baljában egy elõzõ nap érkezett folyóirat szerzõi példányát szorongatta.) Hogy is van ez? Az orvosok csak három-öt százalékra taksálták az életben maradás esélyeit, de - halleluja! - mégsem következett be a filmszakadás. Szöszi él. Észnél van, s azon a néhány napon kívül semmi más nem esett ki az emlékezetébõl. A humora pedig ugyanúgy vág, s ami a fõ, a hite sem rendült meg. Mi az isteni csoda, ha nem ez? Arról nem is beszélve, hogy jóban-rosszban több mint félszázada élnek már együtt, mégsem unják egymást, és nem fáradtak bele. Mondanivalójuk most is mindig akad, s ezen a sohasem volt, furcsa elkülönítettségük sem változtat. A szomszédos nagyszoba számûzetésében nyögdécselõ - és a kínjait feszengve leplezni próbáló - öreg párját változatlanul ajándéknak érzi, és természetesen ugyanúgy Szöszinek szólítja, mint kezdetben.
    Csak az a furcsa, hogy önmaga friss becézését sûrû titokban tartja, még elõtte is. No igen, nehezen viselné el, ha kinevetnék. Õsz feleségének a bizalmas megnevezése azonban egészen más dolog, azon még lánykorában ragadt rajta ez, a valamikori ezüst fényû keseszõkesége okán. Noha az asszony még szeptemberben lebénult a balfelére, s a kölcsönzött, masszív kórházi vaságyára hónapok óta kényszer-kitelepült, változatlanul Szöszi a rokonok és barátok, a szûk és a tágabb család számára, de az õ, suttyomban összeeszkábált, s a párjáéra rímelõ betûszót, a Szö-Sze becenevet, szerencsére senkitõl sem hallja vissza. Még szép, hiszen csak az utóbbi hetekben aggatta a maga keszeg személyére. Egy éjszaka arra ébredt ugyanis, hogy a gondolkodása már álmában is arra a pöty-pöty ritmusú, mechanikus billentyû-mozgásra formálódik, ami a fiától, tíz évvel ezelõtt, a születésnapjára kapott szövegszerkesztõjérõl ragadt rá. Akkor kapta magát rajta elõször, hogy a józan, szkeptikus esze már odáig fejlesztette a személyisége fölötti hatalmát, hogy akaratlanul is, mindig ugyanúgy fogalmaz, vált szórendet, pontosít, töröl és írja át új meg új nekifutásban a gondolatait, mint attól a fránya, villogó képernyõs masinától, nem kis fáradtsággal megtanulta. (A hajdani balatoni nyarak gyerekének napégette, meder-széli, apránként formálódó cseppkõ-sárvárához hasonlatos építkezés.)
    A szövegszerkesztõjén azonban - aminek, vagy akinek a titkos nevét köszönheti - õsz óta egy árva sort sem tud leírni. Igen, azóta, hogy Szöszit a szél megütötte, s az asszonyt, a manapság divatos kifejezéssel stroke-nak mondott agyvérzés elérte, se regény, se novella többé. (A legutolsót - ezt, itt! - még a tragikus fordulat elõtt szülte.) E helyett, a már-már gépiessé váló ápolási rutinfeladatokba merülve, szinte kényszerû pótcselekvésként gyakran azon spekulál, hogyan s miért formálódott át így az agymûködése? Lehet, hogy éppen azért, mert az írásra többé semmi ideje?
    Szö-Sze világ életében szerény embernek vélte magát, s hivatására sem szívesen utalt a locsi-fecsi beszélgetésekben. Arra a néhány regényére sem, amely itt-ott talán megtalálható még a közkönyvtárak mélyén, legfeljebb ha az orvosoknál kell kicsikarnia az asszonynak némi soronkívüliséget. A fogyatékossági támogatást szégyenszemre igénylõ kérdõív, foglalkozását firtató rubrikáiba is szimplán csak nyugdíjast írt. Egy szürke nyugdíjas õ ma már, semmi több.
    Elképesztõ! - csóválta meg deres, tüske fejét Szö-Sze, amikor a szomszéd szobából átszûrõdõ lámpafényre és zizzenõ neszekre, mint mindig, felfülelt. De e hirtelen mozdulatával az ügyeleti kötelezettségét úgy túlteljesítette, hogy a halántékát a franciaágy színeskarton-borítású támlájába kissé beleverte. Oda se neki! Tulajdonképpen élvezte, hogy aktuálisan semmi prompt feladata nincs, s önvád nélkül mélázhat. Hogy újra felidézheti el az iménti friss álmába átszivárgott esti emlékét, s büntetlenül elcsámcsoghat rajta. Azt, ahogy az éjszakai virtuális tér faramuci módon átszerkesztette a családi fényképek közötti kotorászását, amikor a felesége bepelenkázása utáni csöndben, a szunnyadó gépét hordozó munkaasztala sápadt fénykörében, a sárga skatulyából egyre másra akadt a keze ügyébe a hét éve meghalt bátyjáról az idõk során összegyûlt sokféle fotó. (Miért éppen azok?) Az egyik még a duzzadó guminadrágos Pituka pisis korában készülhetett, valahol a szovátai strandon, Erdélyben, ahol magyarul még csak megszólalni is, úgy mondták, kockázatos volt a Trianont követõ elsõ években. ("Pituka szejeti a fát" - öleli át a rezzenõ leveleit a tó fölé himbáló, s ég felé törekvõ akác, hozzá képest ugyancsak vaskos törzsét az a lencsébe vigyorgó kis betyár, Elza Anyu büszkesége. Jé, mára õ, a kisöcs lett az idõsebb fivér, akit akkor még csak tervbe se vehettek!) A másik képen viszont a bátyus már egy serkenõ bajszú, brillantinnal lenyalt hajú ficsúrt alakít, aki büszkén magasodik a mutter fölé. No, és a harmadik? Arról az anyjuk ügyeskedésével Palesztinába kimenekített, s már az angol hadsereg lemberdzsekes egyenruhájában feszítõ mokány szörzsent vigyorog rá. El-Alamein és a sivatagi hadjárat hõse. Mert a jó Pityu a háború végén aztán fél Európát bejárta, hogy a gyilkos hitleri hadigépezet által a Cseh-morva Protektorátusba deportált, halálosan legyengült, beteg testvérét, õt valahogy mégis életben találja. Ám a pakliból ekkor sorsszerûen elõugrik egy olyan kép is, amelyen a hullámosan õszülõ Pista már az idõsödõ felesége oldalán téblábol a Pozsonyi úti házuk elõtt, sõt az is, amelyiken (hogyhogy nem vette észre akkor?) már szemmel láthatóan kiül a halál a bratyó fizimiskájára. (Talán egy héttel készülhetett, közvetlenül a végzetes mûtétje elõtt.)
    Nem szörnyû? - tette fel a kérdést, és zakatolta Szö-Sze szövegszerkesztõt imitáló agya, mert, ha rajta múlna, a legszívesebben fordított sorba rendezte volna a depressziót sugalló mini-tárlatot. Bizony nehéz beletörõdni abba, hogy minden pöttöm és icurka szárba szökkenésének, bimbózásának és virágba borulásának diadalmenetét törvényszerûen követi a nyomtalan elmúlás, amit a fokozatos elerõtlenedés és hervadás harangoz be jó elõre. De ami a legelkeserítõbb, a fotók jelentõs része egy sor olyan arcot-alakot ábrázolt, akikrõl Szö-Szének fogalma sem volt, hogy vajon kik lehetnek. (Hogy a gépüket elkattintók miért lusták többnyire ráírni a fényképek hátuljára az ábrázolt személy nevét és a felvétel dátumát!) Ezeket a megfejthetetlen üzeneteket a legszívesebben törölte volna agytekervényei vincseszterérõl, már csak a szabad kapacitás növelése végett is.
    Az e-mailt, a szövegszerkesztõ levelezõ szektorát azért, minden ólmos fáradtsága ellenére, az este is kinyitotta, s bár a csatolt fájlok elolvasását nyugalmasabb, jobb idõkre halasztotta, arra azért szánt egy pici idõt, hogy a garmadával érkezõ ismeretlen, angol nyelvû küldeményeket olvasatlanul kiirtsa, nehogy a gépe vírusfertõzést kapjon, s visszavonhatatlanul megzavarodjon, vagy a memóriáját veszítse el egyszer s mindenkorra. Mert akkor végleg oda lett volna a reménye, hogy a dolgok jobbra fordulnak, és valaha is újra alkotni fog.
    Mégsem magát sajnálta jobban, sokkal inkább Szöszit. Õ legalább mozoghat, ide-oda csoszoghat a lakásban, és az utcára is lejut olykor. Meg a pásztoruk szerint, mivel minden megpróbáltatás javára válik egy hívõnek, most lett alkalma megmutatni, hogy mennyire szereti a feleségét. (Ágytál járat? Hohó! Itt kezdõdik a szerelem!) De annak az (átmenetileg) ágyhoz szögezettnek ugyan mi maradt? A heinei matracsír? A vaságy, a kerekesszék, amire végre egyedül is át tud csúszni? (Még jó, hogy a naponkénti gyógytorna erõfeszítései nem hiábavalóak, s a szakszerû segítséggel minden alkalommal többre képes egy picivel.) Ennek ellenére, pillanatnyilag bizony marhára összezsugorodott, iszonyúan beszûkült az élete a szegény öreglánynak. Habár - ha jól meggondoljuk - mindnyájunknak megvan a saját, speciális vagy éppen közös kalitkája-kalodája, noha hajlamosak vagyunk e kegyetlen valóság negligálására. Mert ugyan melyikünknek nincs behatárolva a döntés- és mozgástere, akár idõben, akár térben, de többnyire mind a kettõben? A negyven-ötven-hetven esztendõ véletlenszerû idõzárványa hogy a csudába fér össze a tudatunk által felfogható, tér- és idõbeli végtelenséggel? Nagyon jó lenne tehát fenntartás nélkül bízni a Láthatatlan, de Igazságos Bíróban, elhinni az örök életet, s hogy az itt-tartózkodásunk csak ideiglenes állapot! Sajnos azonban a messiási megváltottságunkba nem olyan egyszerû tartósan és folyamatosan belekapaszkodni, amikor az érzékszerveink által közvetített információk és tapasztalatok egészen mással ostromolják az embert.
    A nyitott ajtón át jól hallani, ahogy Szöszi ritmikusan fújtat, és sorvégi rímként még horkantgat is odaát (akaratlanul így oldva az író magánytól s magára maradástól való titkolt rettegését). Szö-Sze tenyerébe hajtott fülkagylójában viszont - akár ha egy tenger zúgna az óceántól elrabolt igazi kagylóban -, mintha egy egész csivitelõ verébsereg vert volna tanyát (agyában ugyancsak erõsen muzsikálhat a vére). Melyik hang és zaj az igazi? A reális? Lehet, hogy a képzelt világ a valóságosabb, s hogy a megszokott dolgok érzékelése mind-mind csak egy egyezményes öncsaláson alapszik?
    Egyik pillanatban úgy érzi, hogy mindent átélt már hosszú élete során: a múlt papírjára vetülõ hieroglifáival egyszer s mindenkorra betelt már a sors-irkája, és az egészbe annyira, de annyira belefáradt, hogy elege van belõle, máskor meg a dezsavú-érzés uralkodik el benne, hogy vele aztán már semmi új nem történhet, mert a soron következõ történések szinte nevetségesen bejósolhatóak, legalább is megsejthetõek. Ez is, az is lehangoló életérzés.
    És akkor föltápászkodik, s egy nagy elhatározással mégiscsak bekapcsolja a szövegszerkesztõt. A képernyõrõl az elsõ Windows-nekirugaszkodások után, színes alap-háttérként Szöszi mosolyog a képébe, és ez is arra biztatja, hogy ne adja fel semmiképp, várja ki türelemmel, míg a parancs-ikonok itt is, ott is, zümmögve odafészkelõdnek jogos helyükre. Elszántan rákattint egy új ablakra. Új dokumentumot nyit. Ujjai lágyan, már-már szerelmesen végigzongorázzák a teljes billentyûzetet. (Kicsit piszkos és zsírfoltos, Szöszi - aki korábban ecetes vattával szokta - ugyancsak rég pucolta meg.)
    Még nem tudja, hogy mit fogalmaz majd meg, mit fog abba a kíváncsi fehér mezõbe bepötyögni, gõze sincs arról, hogy mi kerekedik ki az egészbõl, de a fájlnév már tuti. A legbensõbb titkát osztja meg most a személyiségét idõs korára meglepõen átformáló szerkezettel. Itt az ideje, hogy legalább neki bemutatkozzék: "Szö-Sze". És egy szívbõl jövõ sóhajjal köszöni meg a fentrõl kapott új sugallatot. Egyik pillanatról a másikra megvilágosodik elõtte, hogy mit kell tennie. Úgy tudja még jobban betölteni, beteljesíteni a rárótt, eléggé fárasztó, fogyatkozó erejét igencsak igénybe vevõ s mégis örömteli szolgálatát, ha ugyanakkor nem adja fel a Baj, a Nagy Próba bekövetkezte elõtti eredeti énjét. A teremtõ ember istenképûségét, a Végtelen Kegyelemtõl kapott játékos alkotóképességet. Lelke és szelleme egy olyan, határtalan jóérzéssel, a reménység szilárdan izzó biztonságával telik meg, amit már csak behunyt szemmel lehet elviselni. Szentül hiszi, hogy ha csak apránként és lassan is, de a parányi részletek mozaikjából elõbb-utóbb mégis összeáll majd, s mindenképp megszületik a legeslegújabb, az utolsó utáni novellája, és annak elsõ kritikus olvasója ugyanaz a Szöszi lesz, mint a korábbiaké. S Jézus elõbb-utóbb annak is megparancsolja (megengedi?), hogy végre keljen fel, és járjon, s csapja egyszerûen a hóna alá megunt nyoszolyáját. Csöndben pedig már azon somolyog, hogy furcintos énje mint latolgatja: kinek, melyik folyóiratnak kell majd elküldenie új irományát - természetesen e-mailen -, és az "új mû" vajon mikor köszön vissza rá élet-elevenen, részegítõ nyomda-szagúan?