KOSZORÚ

200 éve született és 130 éve halt meg Hans Christian Andersen (1805-1875), a dán irodalom büszkesége, a világirodalom egyik legnagyobb meseírója.
 

HANS CHRISTIAN ANDERSEN

A rendíthetetlen ólomkatona

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egy testvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen elõretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az elsõ szót ebbõl a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította õket az asztalon. Egyik katona szakasztott olyan volt, mint a másik, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitõl: fél lába volt, mert õt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek különösen fordult az élete.
    Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetûnõbb egy takaros kis papírmasé-kastély. Apró ablakain a termeibe lehetett látni. Elõtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon és visszatükrözõdtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Õt is csak papírból vágták ki, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, válláról keskeny kék pántlika hullott alá - ez volt a ruhadereka - a mellén pedig egy nagy aranycsillám-rózsa tündöklött, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnõ volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint õ maga.
    "Ez volna még csak a nekem való feleség! - gondolta. - Bár túlságosan elõkelõ, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt egész hosszában egy tubákos szelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
    Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya-házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok végre maguk is játszhattak; hol-az-ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya-házuk falán: õk is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörõ bukfenceket hányt, a palavesszõ csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában és megszólalt, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükrõl: az ólomkatona meg a kis táncosnõ, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta, éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnõrõl.
    De tizenkettõt vert az óra és hopp! - fölpattant a tubákos szelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy kis fekete manó, mert amit tubákos szelencének gondoltunk, az egy bûvös doboz volt.
    - Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg a manó. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
    Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
    - No, várjuk meg a holnapot! - mondta a manó.
    Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. A manó mûve volt-e vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletrõl. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakõre, a csákója meg a szuronya hegye két macskakõ közé szorult, fél lába az égnek meredt.
    A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "Itt vagyok!", biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendõnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
    Megeredt az esõ, egyre sûrûbben kopogott, valóságos felhõszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
    - Odanézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Megcsónakáztatjuk.
    Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas Isten! Mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erõs sodra volt a víznek! Persze, mert nagy esõ volt. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is, olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét elõreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
    Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában. "Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan a manó mûve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
    Hatalmas vízipatkány bukott fel mellette; a híd alatt lakott, a csatornában.
    - Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!
    Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.
    Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utánairamodott. Huh! Hogyan vicsorgatta a fogait! Elõrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak: - Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
    De a víz sodra egyre erõsebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az Isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyû zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Képzeljétek csak: a híd túl oldalán a csatorna vize a nagy gyûjtõcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez épp olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
    A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erõsen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vetheti senki a szemére, hogy arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül, és színültig megtelt vízzel, süllyedt. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, a csónak egyre mélyebbre merült, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnõre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe:

    Isten áldjon, jó vitéz,
    halálba mégy, halálba!

    Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következõ pillanatban elnyelte egy nagy hal.
    Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szûk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
    A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Utána sokáig mozdulatlan maradt. Aztán egyszerre csak mintha villámfény lobbant volna az ólomkatona szeme elõtt: vakító világosság ragyogott körülötte, s valaki hangosan kiáltotta: - Az ólomkatona!
    A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsné a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a nevezetes világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsõség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg ezen a világon! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül az asztalon. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt a fél lábán a takaros kis táncosnõ, másik lába a magasban - õ is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szemébõl az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnõt, a táncosnõ meg õt, de szót nem váltottak.
    Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy miért tette. Biztosan a tubákos szelencében lakó manó mûve volt ez is.
    Az ólomkatona ott állt a tûz vörös fényében és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztõ szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnõt nézte, a táncosnõ meg õt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Most kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnõt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt. A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnõbõl nem maradt más, mint az aranycsillám-rózsa, az is szénfeketére perzselõdve.

RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA

ABLAK

Harminc éve halt meg Pier Paolo Pasolini (1922-1975), olasz író, költõ, filmrendezõ.
Hetvenöt éve született a szlovén Gregor Strnia (1930-1987), akinek költészetét a szimbolizmus sajátos kortárs árnyalatának tekinthetjük.
Az idei esztendõ három litván költõ évfordulója is. Száz éve született Antanas Mikinis (1905-1983), aki a litván líra József Attilája. Két kortárs költõ, Regina Katinaite-Lumpickiené és Vytaustas Kazilea 50. születésnapját ünnepli.
 

PIER PAOLO PASOLINI

Passio

I.
Krisztus érzi,
testében
halálszag árad.
Ó, mily utálat
érezni, sírsz!
Mária, Mária,
halhatatlan hajnalok,
mily fájdalom...
Ifjú voltam
s ímé, most meghalok.

II.
Krisztus, kislányos
tested
két idegen
feszíti a keresztre
két eleven ifjú
válluk vörös
szemük ég-kék.
Verik a szegeket
s hasadon
remeg a rongy...
Ó, mily utálat
meleg vérrel
piszkítani
hajnal-színû testet!
Ifjak voltatok
s megölni õt
ó, hány és hány nap
vidám és ártatlan
játékkal tele.
 

III.
Krisztus,
szenvedésed
békéjének
mezítelen harmat
volt a Te véred.
Derûslelkû poéta,
sebzett fivér,
Te láttad
ragyogó testeinket
az örökkévalóság
fészkeiben!
Azután meghaltunk.
De miért szikráztak
elõttünk ökleik
s a fekete szögek,
ha bocsánatod
nem tekintett ránk
az együttérzés
örök napjából?

IV.
Krisztus, a sebzett,
vére - ibolya,
Keresztények fénylõ
szemének szánalma!
Virágzó virág,
ott, a messzi hegyen
hogyan sirassunk,
ó, Krisztus!
Az ég,
a néma Kálvária
körül bömbölõ tó.
Ó, Keresztrefeszített,
hagyd, hogy
csodálva bámuljunk.

V.
Krisztus, a lét
végtelen egén szétszóródott
szegény fiaidra
íme, már alig-élve,
ezt a véges Képet hagyod.
Jóságos ifjú,
könnyû test,
fényes tincsek...
Szent János.
Eltévelyedtünk
a közöny fellegeiben,
de Magában minket hív,
s hozzánk szól
a Te Testedrõl.

VI.
Krisztus immár
testébe megtért.
Pupillája
mely ön-szülte
parázsló vidékekre
nyílik?
Itt minden sötét,
szilárd a csont:
vízparton
véresen vérzõ
fülemüle.
Hátul a fény
megrohasztja az eget.
A völgyekben
s a csúcsokon
hang nem hangzik:
az utolsó édes
zaj a megbúvó kígyó
surranása.
Ó, Isten mennyi árny
a nyilak villanásában!
Szamarija
sötétbe fullad,
a halál
friss virágok között
egy temetõben tombol!
Por és gallyak
visszhangok és hangok
a szélben
a bús sötétben.
Ó, elfeledjük -
emberek vagyunk.
Krisztus mögött
a holt hegy fölött
fut az ég;
vaksötét folyó.

KUN TIBOR FORDÍTÁSA

ANTANAS MIŠKINIS

Hópelyhek

Pelyhek hullongnak a fenyvesre,
Földünk virágmintásra írják.
Hullongnak kocsikra, neszezve,
Hullongnak fedni anyám sírját.

Hullongnak, szállnak, keringélnek.
Mik ezek - várj - a szél mit szór kinn?
Talán nem is piheörvények,
Talán csupán illúzióim?

Messzire íveltek s kihunytak
Rég már azok a tünemények...
Te meg szegény pegazus vagy csak:
Ûzted õket - s el sosem érted.

Hópelyhekké tisztuljon vissza
Újra mind - szívem megint tárva -,
S hulljon alá keringve, ringva
A fákra és anyám sírjára.

CSEH KÁROLY FORDÍTÁSA


 
REGINA KATINAITE-LUMPICKIENÉ

Haiku-füzér

Májusunk
  Ölelkezünk még,
 de már páros magányban.
  Orgona illong.

Olvasó
  Zúzmarafüzért
 morzsolgatva emlékszem:
  szerettél engem.

Halottak napja
  Égõ gyertyák közt
 égboltnyi krizantémok
  rejtik, ki már nincs.

Hó
  Szüleim sírján
 oly hideg, fehér a hó.
  Lent fáznak is tán.

Ádvent
  Csikorog a hó.
 Éhes varjú morzsálgat
  nagy teliholdat.

Fekete tánc
  Örvénylõ hóban
 tárt szárnyú cinke forog.
  Szívbeli táncos

VYTAUSTAS KAZIELA

Gnómák

Levelek
levelek ûzik a járókelõt
körül egy árva fa
sincsen

Ünnep után
gyertyákat fúj el a reggel
hamvába fúl az ünnep
belül

Sirályok
sirályok
lehetnek csak az égboltnyi szem
mélykékjében csillogó madarak

Csúcsok
vannak bennünk
meghódíthatatlan
magasodó csúcsok

Szavak utáni
kígyó
az elharapott szavak után
beálló némaság nyelve

CSEH KÁROLY FORDÍTÁSAI

HIDVÉGHY FERENC

Mikor én kisnyilas voltam

Mikor én kisnyilas voltam,
Szálasi szekerét toltam,
Bakyért is lelkesedtem,
Lelkesedtem, lelkesedtem,
És rajongva csüngtem Kecken.

De fõtestvér mégse lettem,
Akárhogyan igyekeztem,
Komoly munkát alig kaptam,
Alig kaptam, alig kaptam,
A "szajrékból" kamaradtam.

Néhány embert elvitettem,
Ezt is önzetlenül tettem,
Beértem pár emléktárggyal,
Emléktárggyal, emléktárggyal,
Nyolc-tíz bõrönd aprósággal.

Fõbb posztokra nem kerültem,
Nyilas autón sem repültem,
Gyalog jártam fosztogatni,
Fosztogatni, fosztogatni,
Triciklit se tudtam kapni.

Demokrácia van végre,
Hálásan nézek az égre,
És a Farkastól se félek,
Dehogy félek, dehogy félek,
Ösztöndíjat is remélek.

Ha meghalok egyszer csendben,
Kisangyal leszek a mennyben,
Felhõn ülök, üde zöldön,
Üde zöldön, üde zöldön,
Kisnyilas voltam a földön.

GÁDOR BÉLA - DARVAS SZILÁRD

Magyar Mihály budaörsi lakos
naplója, 1945-ben

Március 20.
Végre nekem is felvirradt. Ma értesített a földosztó bizottság, hogy a Repcedûlõn nekem juttatták Kintzlhoffer Jakab, a helybeli Volksbund tagjának ötvenholdas birtokát. Olyan boldog vagyok.
    A földet, sajnos, még nem láttam, elindultam ugyan, hogy megnézzem, de Kintzlhoffer Jakab éppen akkor lépett ki a Krantzlhuber kocsmájából, és úgy fejbe vert egy szódásüveggel, hogy utamat egyelõre el kellett halasztanom.

Április 10.
Fejsebem szépen gyógyul, sajnos, újabb kellemetlenség ért, elveszett a passzus, amivel a birtokot nekem ítélték. Magam sem tudom, hogy történhetett, mert amikor Kintzlhoffer sógora, a Franzl megtaszított, esés közben még a kezemben szorongattam. Lehet, hogy hasbarúgás után kallódott el, amikor a Szepi ötödmagával megfenyített. Nem baj, majd szerzek egy másikat.

Május 8.
Ma nagygyûlés volt a Krantzlhuber-vendéglõ nagytermében, a Kintzlhoffer unokabátyja beszélt, sajnos, egy szót sem értettem, végig németül szónokolt, de biztosan a demokráciát dicsérte, mert igen megtapsolták.
    Én is felszólaltam, utána a Krachmajer doktor úr sínbe rakta a lábamat, és azt mondta, hogy most egy darabig ne foglalkozzam politikával.

Június 9.
A másolatot megszereztem, sebeim szépen gyógyulnak. A földemet, sajnos, még mindig nem láttam, mert a Kintzlhoffer-család nagyon népes, és minduntalan beléjük ütközöm.
    Ma a Jakab hentes-unokatestvérével találkoztam. Egy darabig megint feküdni fogok, fizikumom nem elég erõs ahhoz, hogy a földosztással járó viszontagságot elviseljem. A szívem még bírja valahogy, de a vesém minden rúgásra érzékenyen reagál.

Július 11.
A faluban szerte mesélik, hogy a temetõ mellett lakik egy Kintzlhoffer, aki még nem vert meg. Majd utánanézek a dolognak. Most a fáskamrában fekszem, kicsit megsebeztek az üvegcserepek, mikor az ablakaimat beverték. Állítólag kint volt egy államtitkár kivizsgálni az ügyemet, másfél napig itt tartózkodott, anélkül hogy megverték volna.
    Mégiscsak szép dolog a demokrácia.

Július 21.
Tegnap családi összejövetel volt Kintzlhofferéknál, utána meglátogatták betegágyamat. Számításom szerint még három napig élek. Úgy tervezem, hogy vasárnap lesz a temetésem a falu végén lévõ öregtemetõben.
    Végre mégis földhöz jutok Budaörsön.

GÁBOR ANDOR

Viszontlátás

Ifjúkorom kávéháza,
Híres-neves Edizon,
Bebotlottam, elmélázva,
Csarnokába, be bizony.

Attól féltem, rosszul járok
S búbánatra fakadok.
Várnak ott rám roppant árak
S annál törpébb adagok.

De nem így lett. Nincs ott semmi.
Törmelék és romfalak.
Nincs mit inni, nincs mit enni,
Se egy korty, se egy falat.

Öreg tulaj, Weingruber úr,
Agg fõpincér, Pista bá,
Elvonultak hangtalanul
Kerepesi hant alá.

Erre, persze, negatíve
Reagál kissé a szív,
De míg él az ember, szíve
Maradjon csak pozitív:

Nincs ebben a kávéházban
Reggeli és uzsona,
Nem lobog eszpresszó-lázban,
Nem gyalázza uzsora.

Van hát egy kávéház Pesten,
S jártam büszke arccal ott:
Kávéház, mely jóra képes,
Kávéház, mely tisztességes.

Tisztességes, mert halott.