BENE ZOLTÁN

Szenteste, 1915

Ferenc Ferdinánd másfél éve halott, a férgek már minden bizonnyal lelakmározták csontjairól a húst, de a bosszú még nem teljesedett be, amiképpen ígérték. Százezrek igyekeznek pedig, hogy megbosszulják a halálát, fagyban, szükségben, éhezve, fázva, rettegve a halál árnyékában nap nap után; százezrek, akiknek riadt tekintetében nem lobog a harc tüze, s szívükben nem ég bosszúvágy. Azok, akik bosszúért lihegnek, akik véres szájjal halált kiáltoznak, nyugodtan alszanak éjszakánként, derekukat nem töri a lövészárok fagyos feneke, mert fejüket pihe-puha párnákon nyugtatják; fülüket nem siketíti az ágyúdörgés, szemüket nem fárasztja a roncsolt emberi testek kavalkádja, bõrüket nem viszik vásárra minden pillanatban, mégis gondterhelten sóhajtoznak, kitartásról, hõsiességrõl, bátorságról szónokolnak, példamutatásról, helytállásról papolnak. Modern kor köszöntött a földre, az ember megmutatja, mire képes.
    Az asszony, aki hátán batyuval szótlanul rója a mérföldeket hegynek fel és völgybe le, úttalan utakon és komor településeken keresztül, mit sem törõdik a modern korral és az ember gigászi erejével. Õ csak annyit tud, egykor azt ígérték neki, karácsonyra itthon lesz az ura, de õ hiába várta, s hiába várta húsvétra, hiába várta aratásra, s hiába várja azóta is. Pedig nem érkezett fekete szegélyi tábori lap, nem kelt szárnyra a halál hollója. Biztosan érzi, hogy él még az embere, csak nem hagyhatja ott a lövészárkot, mert erõsen szorongatnak a muszkák. Úgy határozott hát, felkerekedik, és maga megy hozzá, ha õ nem jöhet. Telepakolta a batyuját kolbásszal, szalonnával, kenyérrel; korsó bort, üveg pálinkát, zacskó dohányt tett mellé, s nekivágott a világnak.
    Hetekig gyalogol, kérdezõsködik, törtet elõre. Ha katonákkal találkozik, afelõl tudakozódik, merre vannak a nyolcvanegyes honvédok, s miután útbaigazítják, köszönés nélkül kutyagol tovább. Nem szíveli a katonákat, ahogyan orrol már a királyra is. Nem errõl volt szó másfél esztendõvel azelõtt, nem errõl beszéltek! Mit bánja õ a dicsõséget, a hazafiságot! A királyok és a katonák kényesek az ilyesmire, neki azonban mást jelentenek ezek a szavak. Számára az a dicsõség, ha gyermeket szül, s felneveli, s az az õ hazája, az a darab föld, amelyet felszánt és bevet az ura! Amely a kenyerét adja - de hogyan szülhet gyermeket, ha a férje a muszkák földjén, lövészárokban lapul, idegenekre lövöldöz, s a földet nincs, aki mûvelje otthon? És mire szüljön gyereket? Van-e még értelme? Azért, hogy katonát csináljanak belõle, ölni tanítsák, s végül megöljék? Ki tudja, lesz-e vége valaha ennek a véres vigasságnak?
    Napokig, hetekig gyalogol az asszony. Ujjait megcsípi a fagy, arcát kicserzi a hideg szél. Amerre jár, a Nap fellegek mögé bújik, nem kíváncsi az emberek világára; a Hold belesápad abba, amit lát. Miként az asszony. Ahogy közeledik a fronthoz, annál sápadtabb lesz. Biztatják, forduljon vissza, ám õ csak a fejét rázza, konokul, némán. Szekeret lát az út szélén, elõtte lódög hever. Nyüzsögnek benne a férgek, olyan számukra, akár méheknek a virágos rét. Az asszony orrát facsarja a bûz, fülébe a harc zenéje kúszik: a dombokon túl lõnek.
    Éppen szenteste délutánja van, amikor megtalálja a nyolcvanegyesek állásait. Kérdezi az urát a sok egyforma, borostás arctól. Azok mutogatnak, integetnek. Rohan feléje valaki. Meg sem ismeri, mikor az ölébe kapja, öleli, csókolja. Hadarnak, csókolóznak, nevetnek teli szájjal. Kibontják a batyut, megvendégelik az éhes, sovány, holtfáradt bakákat. A tiszteknek is jut egy-két harapás. Leereszkedik közéjük az este. Valaki fenyõágat kerít, gyertyát eszkábál rá. Az ágyúdörgés is elcsendesedik. Egyikük azt mondjad, a muszkák is ünnepelnek. Mások letorkolják, mondván, náluk máskor van a karácsony. Erre egy szerb buzgón bólogat. Isznak, nevetnek, fújják a füstöt. Fejük fölött kivirágoznak a csillagok. A csontig ható hidegben karácsonyi énekek kelnek szárnyra; a lövészárkok túlsó oldaláról szláv dalok felelnek vissza. Szenteste, 1915.
    Az asszony másnap hajnalban indul hazafelé, még mielõtt felébrednek az ágyúk. Üres batyuval, sóhajtozva vág neki a hosszú útnak. A honvédok még sokáig integetnek utána. Akkor is, amikor alakja már belevész a hóbuckák közt párolgó, csontig ható ködbe.
 
 

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

hívnak szólítanak

hívnak szólítanak a harangok
s én megyek sárban forró homokban
utamat állják kõapostolok
torkomban csend honol: néma ének

s én csak megyek bolygok e bibliás
tájon: mellettem leányka lépked
szeme a hajnali égre réved
s kezében napszõtte sál napszõtte

sál: haja úszik az õszi széllel
arcára árva madarak ülnek
és sírnak akár fent a golgotán
a kifosztott életû asszonyok

hívnak szólítanak a harangok
s én megyek sárban forró homokban
utamat állják kõapostolok
s velem szemben ül a néma isten
 

ötvenharmadik zsoltár

engedelmeddel én angolosan
  lelépek
uram!
immár legyen tied a felelõsség:
nekem már nincsen hazám
csak az omladozó keresztjeim szaporodnak
a magas kõfallal bekerített
  temetõben
hol úgy lobognak a szálfaegyenes
citrusok a nyugati szélben
akár az áldozati gyertyák

arcomon megpihen egy eltévedt
       lepke
azt gondolja
egy virágzó akácágra szállt:
uram!
ez is a te mûved

leányom behorpadt mellkasára faragott
    kövek
nehezednek:
hajszálait férgek bogarak
lopkodják
csak a szeme izzik a túlvilági
  sötétségben
akár egy veszett kutya szeme

sátoros hold borul a tájra:
   fényében
úgy fürdenek az emberek
mint a prüszkölõ lovak
a megáradt folyóban
uram!

nagyapám arcvonásait széthordta
   az idõ
akárcsak a margarétás dombot
a feje fölül a pusztai szél:
valahol a garázsban van még róla
egy fénykép:
leányom mellé tehetném a falra:
talán egyszer
majd
ha fiává fogad ez az ország

uram!
naponta temetlek el magamban
s te naponta feltámadsz
 

ötvennegyedik zsoltár

magába szippant ez a huszonegyedik
    század
mint öntelt hold a tengert:
újkori babilonban élek uram!
mocsokban és elárultatásban:
hazátlanul
hátamat bitang szelek döngetik
s szívem akár egy rossz óra
   veri
ütemét:
arcomon lámpák fénye csattan
s támadnak vérzõ sebhelyek
krátermély sebek

valahol talán most kel fel
 a hajnal
talán éppen a golgotán
s elûzi a homlokom mögötti
csendet
a folytonos sírás
zokogás

látod óh uram!
most állítják a keresztfát

BALLAI LÁSZLÓ

Aria lamentosa

Ezerkilencszázötvennégy óta nagynéném többször is magával vitt Mindenszentekkor a rákoskeresztúri temetõbe.
    - Ma úgy mondják: halottak napja - magyarázta Lili néni -, de te jegyezd meg, kislányom, olyan sok szent tett tanúbizonyságot a Jézus Krisztusért, hogy egyszerûen nem férhettek be a naptárba, azért vezették be ezt az ünnepet. Egyébként, minden kedves halottunk is szentté válik elõttünk.
    Bágyadt napsütésben, zuhogó esõben, csakúgy, mint ónos szitálásban elgyalogoltunk ahhoz a parcellához, amelyben egykor nagynéném férjének a sírja volt egészen addig - amíg be nem szántották.
    - Képzeld csak el, szívecském, és ezért is nem hoztalak ide, amíg elsõ áldozó, azaz kicsit felnõtt nem lettél, kijövünk a kemény tél utáni elsõ szép vasárnap, hozzuk a friss hóvirágot, és nincs hová letenni. Megzavarodtunk, melegebb volt a szokásosnál, talán elvétettük a parcellát, visszamentünk, továbbsétáltunk, hiába...
    Itt nagynéném szava mindig keserû könnyekbe fulladt, úgyhogy a történet végét édesanyámtól ismerem. Hétfõn bementek a temetkezési vállalathoz, ahol egyik osztályról a másikra küldték õket, míg végül egy elõadó nagy hümmögések közepette beismerte, hogy a sírhelyét, noha ki volt fizetve ötvenhatig, bizony felszámolták, mert éppen a közepén feküdt egy régi parcellának, az összes bérlet lejárt.
    Többnyire mégis kellemes, õszutói napsütésben sétálgattunk Lili nénivel a temetõben, ahol, midõn a tekintetem elkalandozott egy-egy cifra sírszobor, vagy hatásos síremlék felé, egyáltalán nem kerített hatalmába az a tragikus halálérzés, amely nagynénémben ama bizonyos parcella felé közeledve egyre hevült, és ott a helyszínen, végül is engem, csakúgy, mint õt, vadul torkon ragadott, akár Otello Desdemonát.
    A nagynéném nem csak a temetõbe vitt el, hanem az operába is. Az az élmény, amikor a vasárnapi matinék után elõször mehettem vele a szombat esti elõadásra, felért egy elsõ áldozással. Különösen, hogy vasárnaptól szerdáig csupán a szombat este hallottakról beszélt, hogy, miközben egészen kitûnõ volt Gertrudis, miért nem találhatta a helyét Melinda, miért érezte szögletesnek Bánkot, karcos mellékzöngéje dacára miért szerette mégis Tiborcot. Furcsa, mindig a szereplõk nevét említette, soha nem az énekesekét. Csütörtöktõl figyelme már a következõ szombatra irányult, melyik toalettjét öltse magára, részint a téma - mert egy Don Pasqualé-n mégsem viselheti ugyanazt, mint az Istenek alkonyá-n -, részint a viselet gyakorisága szerint, mert még azt hiszik, hogy csak ez az egy ruhája van. A Lili nénivel való operalátogatás tehát meghatározott rítus szerint zajlott. A ruhatárban még a legmelegebb estéken is beadott legalább egy esernyõt, a büfében a feltornyozott hajú kasszírnõtõl meg kellett kérdezni: "Idám, ugye még nem fogyott el a tokaji?" Liszt mellszobra elõtt nem maradhatott el a sóhajtás: "Ferenc, Ferenc, ha még operát is írtál volna!"
    Mégsem ezért lettem operaénekesnõ. Az Andrássy úti házban három emelettel felettünk lakott Vera néni. Nos, ha nagynéném az opera szempontjából rangsorolta ruháit, ez a hölgy, mintha az angol királynõ fogadására készült volna. Azok a gyöngyök, hímzések és bársonyok, melyeket rajta láttam, egész gyermeki fantáziámat beterítették. Nem is beszélve a krémjei, parfümjei illatáról.
    - Olyan akarok lenni, mint a Vera néni - mondtam.
    Õ pedig operaénekesnõ volt, az Operaház örökös tagja. De már nem énekelt. Mindenféle népek jártak hozzá, õk áriázták tele a lakását, és persze a házat. Némelyik koloratúr szoprán tanítványának akkora hangereje volt, hogy apám felkiáltott:
    - Ez már nem mehet így tovább!
    - Santuzza, Parasztbecsület - mondta ilyenkor Lili néni ábrándozva, és minden ment tovább.
    Egy nap az udvaron labdáztam és énekelgettem, amikor a keramitlapokon végigkopogó léptek nem haltak el a lépcsõház irányában, hanem egyre erõsödtek a hátam mögött, végül valaki megsimogatta a fejemet.
    - Milyen szép hangod van, te kislány - mondta Vera néni. - Jártál-e már az Operában?
    - Persze - válaszoltam büszkén -, már fél éve esti elõadásra megyünk szombatonként Lili nénivel.
    Vera néni kinyitotta gobelin táskáját, és két jegyet nyújtott át.
    - Gyertek el most vasárnap az Erkel Színházba - mondta. - Én már csak tanítok, de most be kell ugranom Leonóra szerepébe, különben nem lesz elõadás.
    Nagynénémet ekkora zavarban még sohasem láttam.
    - Hogy téged a Pallagi Vera... - hebegte. - És, hogy újra énekel. Istenem, amikor még gimnazista lány voltam, a kakasülõrõl!... Most... fellép. Mit vegyek fel? Egyetlen ruhám sem alkalmas arra, hogy a... proszcénium páholyban helyet foglaljak.
    Amint az elsõ felvonás szünetében az emeletre indultunk az Erkel színházban - ahol még sohasem jártam -, hát a baloldali lépcsõház falán mindjárt ott díszelgett Vera néni portréja. Lili néninek földbe gyökerezett a lába, a büféig el sem jutottunk. Még szerencse, hogy helyben, a lépcsõ alatt van egy pereces. Csak tördeltük a sós csemegét, és bámultunk, hogy azt, aki a színpadon énekel, és végtére is személyes ismerõsünk, kiszakítva múltból és jelenbõl, az Operaház örökös tagjaként látjuk a falon.
    Hétfõ délután nagynéném egy csokor sárga rózsát nyomott a kezembe. - Menj fel Vera nénihez, kedves, és köszönd meg neki szépen.
    - És te, nem jössz, Lili néni? - kérdeztem ijedten.
    - Te kaptad a jegyet angyalom, én csak alkalmatlankodnék.
    Minél feljebb haladtam a lépcsõn, egyre jobban vert a szívem. Végül az ajtó elõtt, már annyira a torkomban dobogott, hogyha egy madár beereszkedik udvarunkba, könnyen a csõrébe kaphatta volna. Nem is hallottam a csengõt. Talán meg sem nyomtam. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és ott állt Pallagi Vera, tengerkék kasmír kosztümben.
    - Én, én... - nem tudtam többet kinyögni, csak nyújtottam felé a virágot.
    Õ pedig leguggolt, megölelt, megcsókolt, majd megfogva a kezemet, bevezetett a lakásba. Addig azt hittem, a mi lakásunk a legszebb. Ám itt olyan mély illat uralkodott, mint az operaszínpadon. A gobelin huzatú ülõgarnitúra mindegyike más-más mitológiai jelenetet mutatott. A pohárszékekben sorakozó metszett kristálypoharak, karafinák megsokszorozva szórták a szembe a tavaszi nap sugarait. Semmi nem múlhatta felül azonban a mûvésznõ vörös budoárját, amelynek azt a falát, amely elõtt a fésülködõ asztalka állt, szinte teljesen beborították a fényképek. Gondosan elrendezte a rózsákat egy kristályvázába.
    - Svéd Sándor, az igazi úriember - mutatott sorban a fotókra. - Bruno Walter, a nagy karmester. Jörling, az elsõ tenor, aki kedvesen szólt hozzám. Solti György, született zongora korrepetitor. Furtwängler, a mester. Soha nem oda nézett, ahová intett, mégsem tudta Beethovent, Wagnert, Brahmsot úgy dirigálni senki, mint õ, sem Böhm, sem Walter. Palló Imre, a drága, a lelke olyan bársonyos volt, mint a hangja, miatta még a Bánk bán-t is áttranszponálták baritonra. És micsoda Bánk bán volt! Õ Lehár. Bécsben egyszerûen bekopogott hozzám, hogy énekeljek operettet. A Musikvereinben dirigálta a Filharmonikusokat. Tudod, Bécs megõrül az operettért. Lehár mindig megkérdezte, milyen estei ruhát fogok viselni, és ahhoz illõ orchideát küldött nekem. Tudod, én csak átutazóban jártam Bécsben, de miatta öt évig tartott ez a tranzit. Franci bácsi hetvenedik születésnapján az Operában el akarta vezényelni a Cigányélet-et, de nem hagyták. Budapestre jött, itt bemutathatta. Vele mentem Bad Ischlbe is. Tudod, ahonnan az isler származik. Azután Nádasdy Kálmán Bécsben rendezte a Bohém-et. Összevesztek rajtam Franci bácsival. Nekem Budapesten kell énekelnem, kardoskodott Nádasdy. De akkor ki képviseli a magyar énekes lelkületet a bécsi estei életben, feszült neki Franci bácsi. Elfogadtam hát egy filmszerepet Prágában. Látod, itt a Károly-híd korlátjára támaszkodom. Neked is lesz ilyen gyönyörû ruhád, ha operaénekesnõ leszel. Énekelj csak szépen valamit!
    Pallagi Vera néni kezdett el énekelni tanítani. Lili néni nem tudta, hová legyen a boldogságtól. - Édes, szép gyermekem - mondta. - Te leszel az új Pallagi Vera.
    El is híresztelte az egész utcában. A házbeli gyerekek csoportokba álltak, úgy csúfoltak, ujjukat nekem szegezve: "Vera néni! Vera néni!" Egész addig, amíg egyszer Vera néni meg nem jelent a gang magasán, olyan méltósággal, mint Turandot hercegnõ.
    - Nos, ki szólít? - kérdezte.
    Dermedt csend lett. Akkor értettem meg, hogy az életben a csend a fontos. Tíz évvel késõbb, amikor a Zeneakadémia elsõs növendékeként megnyertem az országos Walter Rózsi-énekversenyt, a zsûri elnöke, Mihály András azt mondta: - E verseny gyõztese nem énektechnikájában, se nem hangképzésében múlta felül a második helyezettet, hanem a csendjeiben.
    Ezért is nem szerettem, amikor Magyarországra is bejött a nyíltszíni taps orosz vagy amerikai divatja. Nem arról van szó, amikor, mint a Scalában a közönség Maria Callas vagy Renata Scotto Traviatajájának belépõje után egyszerûen nem tudta tûrtõztetni magát. Nem, hanem hogy az ária végén kötelességszerûen beáll az énekes, és akkor tapsolni kell. Vagy fordítva, minden szám után beletapsolnak az áriába. Hol van már a hatvanas, hetvenes évek fegyelmezett operaközönsége? Azért jó itthon énekelni. A Scalában, a Festspielhausban, a párizsi Operában a szerep mellett mindig a dicsõségre gondol az ember. Az Erkelben arra, hogy Istenem, itt léptem fel elõször. Izgalmamban akkora hangerõvel énekeltem Desdemonát, hogy nem tudtam figyelni a vezetõ tenorra, aki az elsõ szünetben feldúlva rohant be az öltözõbe, és õrjöngött, amiért õt nem hallja a közönség. Csakhogy bejött Komor Vilmos is.
    - Ez az, kisasszony, csak így tovább - mondta. - Ilyen Desdemonát utoljára Toti dal Monte produkált a Metropolitanben.
    Az Erkelben, ahol tíz évvel késõbb, amikor magánénekesnõ lettem, a baloldali lépcsõház fordulójában, nem messze Vera néniétõl, elhelyezték a fényképemet.
    - Nincs többé Vera néni, édesem - ölelt magához Pallagi Vera. - Szervusz!
    Mondanom sem kell, ez volt nagynéném életének legboldogabb napja. Ettõl fogva, ahányszor csak tehette, elsétált az Erkelbe, hogy gyönyörködjön a fényképemben. És persze, minden ismerõsét, akit rábírhatott, magával cipelte. Mint valami szent helyre. Kicsit pironkodtam is miatta.
    - Ne is törõdj a bolondériámmal, édes fiam, te csak énekeljél.
    És valahányszor Budapesten énekeltem, akár az Operában, akár az Erkelben, Lili néni ott ült az elsõ sorban, az alkalomhoz és a szerepemhez legillõbb öltözetben, amíg csak meg nem halt. Nagyon nehezen tudtam rávenni édesanyámat, hogy gyászbeszéd helyett egyszerûen hadd énekelhessem el a sírnál az Ave Mariá-t és a Fûzfadal-t az Otellóból. Azóta, a világ bármely színpadán adom elõ e nagyszerû aria lamentosk összefonódó melódiáit, mindig a nagynéném emléke szakad fel belõlem.
    Minden halállal közelebb kerülünk a sajátunkéhoz. Mégis, pályám Lili néni halála után ívelt fel. Egy bécsi fesztivált követõen Nagano személyesen gratulált, és elkérte a vizitkártyámat. Ezt követõen egyszer késõ éjjel telefonált, hogy nem tudnék-e beugrani a Lakmé szerepébe. Röpültem Lyonba. Kiderült, hogy premier. A bemutató után szerzõdtettek a Lyoni Operába. Lyon után Párizs, London, Milanó következett. A drága Lili néni milyen örömmel mutatta volna az ismerõseinek a lapokat, melyek külföldi fellépéseimrõl tudósítottak! Istenem, hányszor, de hányszor énekeltem el neki Desdemona csodáit. Biztos voltam benne, hogy a mennyországban van egy opera, ahová Lili néni minden elõadásra elmegy, és amit csak éneklek, azt õ ott hallja, és gyönyörködik benne. Ezért hát soha nem hibázhattam.
    Még a vizsgaelõadásomon sem izgultam annyira, mint negyven év múltán, amikor éppen Budapesten töltöttem a szabadságomat, és felkértek, hogy ugorjak be az Otelló-ba az Erkelben. Az ember leginkább azt ronthatja el, amit tud. És pláne itt! Jóval az elõadás elõtt érkeztem, hogy bejárhassam az útvonalat, amely Lili nénivel együtt a miénk volt. Persze, a pereces még nem volt ott a lépcsõ alatt. A büfében is javában rendezgették a tálcákat. Én azért bementem, és üdvözöltem Idát. Az idõk során ez az asszony mit sem változott. Feltornyozott frizurájával, ezüst blúzában olyan örökkévalónak tûnt, mint az operák, melyeket énekeltünk. Vajon végighallgatott egyet is közülük? Soha nem mertem megkérdezni tõle.
    Egy nyitott ablaknál beszívtam a kora nyári este balzsamos levegõjét. Amikor a tavasz minden illata itt van még, de már a nyár langyossága is simogat. És ahogy kinéztem a szemközti, fantáziátlan irodaházra, eszembe ötlött valami. Visszamentem a baloldali lépcsõfordulóba. Tényleg lecserélték a fényképemet! A helyén egy generációval fiatalabb - nagyon mutatós - kollegina díszelgett. Néztem, néztem, és nem tudtam szóhoz jutni. Mintha Otello marka már a torkomra szorult volna. Úgy éreztem magam, mint akit beszántottak. Mint Lili néni, aki ellátogatott egy sírhoz, amely egyszer csak nem volt többé. Soha nem fogom újra elénekelni Desdemona szerepét úgy, mint akkor este - utolsó Erkel Színház-beli fellépésemen.


 
SZÕNYI FERENC

Miért kell vállalnod

A megbocsátás
szégyenkalapja fejeden.

A kacagás
pontosan onnan jön, ahonnan vártad:
nem nyit új sebhelyet
a
kúszósörényû füstben.

Miért kell vállalnod,
tudod-e már.

Utolsómisés paptól
fölvett áldás,
tollaslabdaként
száll
haláljátszótéren.

Aludj csak, aludj még,
megpróbált türelem,
hogy aztán
majd
egy eloldott kéve-pillanatban,
a rosszakarat szabadesése közben,
a megszámlálhatatlan kakasszó után,
csakazértis
és mindörökre
ébredj.
 

Ludens

Bilabiális falevél
sodródik animemea
majdnem mama majdnem dea
görgeti rímtársa a szél
hová miért nem õ beszél
lehetne gyógyító tea
vállán harmatcsepp-trófea
az ágon megfeszült kötél
szembeszél támad hiába
nincs tavasz vásárfiába
bukfencet vetett a táj
fenn a széle lenn a hossza
hátát árnyék ostorozza
játszanék de hogyha fáj
 

Meddig, milyen

Képtelenség,
egy csonthéjas virág.

Meddig vetkõzzenek még
az emberre emlékeztetõ
megnyilatkozások?

Meddig él még vissza
a látszat tehetetlen törvényével
az egysejtû madár?

Milyen ûr fölé ível
nevét rég elveszített,
gyilkos szomjúságod?

Vázába tehetetlen,
eldobom.
 

Post factum

Varázsszavak, varázsszavak, hiába.
Minden a régi helyén, minden új már.
Földalatti szél süvít át a szádon,
gyökereken fennakadt koponya
vicsorít rád, s a szeretõd szemével
három vakondok játszik. Carpe diem.
Magas kastélyod ablakát ki törte,
ki törte be, s milyen ökölcsapással?
S a kékkel égõ láng a tölgyfa ormán?...

PAÁL TAMÁS

Apám hiába keresi Bachot,
avagy a sárfehér és a kadarka közt
választani kell

Az izsáki emberek, akik között apám kántorként szolgált, fújtatva, dohogva, mert a hármónium egyre csak szelelt, mosolygós emberek. Mosolyogtak hát látva erõlködését a tiszta hangok kicsalogatására. De bezzeg nem ragyogott felettük sem a Nap, sem az Úristen, ha Kormos, a település bikája valamiért megvadult! A fél falu ott szorongott a bikasikátornál, de vasvilla nélkül, vállalva, hogy Toldi Miklós módján kész mindenik megfékezni. Erre hál' az Istennek, mióta itt próbálok életet lehelni a hármóniumba, sohase került még sor, akárcsak Bach élvezetére - így a tata. Amúgy nem volt õ még tatai korban, csak a tüdeje a sok erõlködéstõl kilyukadt, mint a reá bízott hármónium, ezért egyre öregebben mozgott. Nem úgy, mint a Nagy Bajor, a zömök, kemény, rettenthetetlen matador, aki férfias, dörgõ baritonjával megfékezte a rúgkapáló Kormost. Én ugyan mindezt nem láttam, csak az énektanár panaszolta el apámnak a magas fejhangján, aki szintén nem látott semmit, mert nem volt azért egészen hülye, mint tartották, csak férfiatlan, nem úgy mint a vasgyúró Nagy Bajor, akit a zengõ hangjáért azután kézrõl-kézre adogattak a hûs pincékben az ünneplõk.
    Tata errõl a fontos eseményrõl is hírt kapott, mégpedig a nagy matador dühösen fújtató riválisától, aki bicskázni is kész lett volna az elsõbbségért, de a tatus valahogy lecsillapította. Õ ezért nem kapott dicséretet, jó szót, hanem kapott düh fröcskölést, puhány alakozást. Sõt, el kellett viselnie még a legnagyobb sértést is, azt, hogy hamisan játszik, ezért ki lesz rúgatva! Te, te kõrösiek bérence!!!
    Nem mindig volt ez így. Volt, amikor úgy ünnepelték apámat, mint Nagy Bajort. Vállukra vették az izsáki atyafiak, amikor átcsábították Kiskõrösrõl. Mert a sárfehér újra vonzóbb, hogy csapjon bele az Isten nyila! Aki ezt naponta nem pecsételi meg néhány pohárkával, annak szakadjon meg a tüdeje az ócska, kidobni való hármóniumtól, hát nem igaz?
    Gyorsan le is dobták a vállukról a tatust, hogy csak úgy nyekkent bele és többet talpra sem tudott állni! Megdolgozott érte - mondta csendesen, elmélázva tatuska, miközben lassan leengedte az átkozott hármónium fedelét.
    Pedig vasvillával akarták Nagy Bajort elõször kihányni innét. Vészjós jelek kísérték jöttét. A Kolon-tó vízszintje erõsen lecsökkent és a rákok hirtelen megfogyatkoztak benne - mesélte tatuska.
    Nagy Bajort utolérték a határban és már majdnem röpültek felé a vasvillák, amikor az egyik õsi öltözetben feszítõ kun harcost elkapta és megforgatta...
    No igen, ez a cseheket legyõzõ kun harcos fából volt, hehehehe, köhöm-köhöm. Most akkor kire zúduljon a haragunk? Természetes, hogy a kõrösi szõlõültetvényekre! Amiért a kadarral lenyomták a sárfehér árát! Nagy Bajor megvetette lábát a kun földön, derékon kapva a kifestett arcú kun harcost, Kiskõrös felé mutatott vele, mint Toldi Miklós a petrencés rúddal. Véreim, ez az õsünk itt, ni. Morvamezõnél megtáncoltatta azokat a gaz szlávokat! Ezt a világra szóló szégyenüket sohasem mossák le a szerencsétlenek azzal a kiköpni való kadarkával. Ujjongva vonult el a szomjas, civilizált kun sereg, Nagy Bajorral, a vezérükkel.
    Összeráncolta homlokát tatuska, apró madárként szedegette fel Bach egyik partitúrájának lapjait, amelyeket a csata hevében, amit könyökkel folytattunk egymás ellen, leszórtunk.
    Nagy Bajort közfelkiáltással vállukra emelték és megbízták a Kormos bika örökös istápolásával, köhöm-köhöm-köhöm...
    Apánk itt elhallgatott, fulladozott a hármóniumja, vagy valami más miatt. Majd felegyenesedve elõhúzta a zsebóráját és rápillantott, mert temetésre harangoztak. Felsóhajtott. Eddig mindig tudtam, kit hívott magához az Úristen, de most...
    Talán szeretett volna már õ is megpihenni, mint az a kun harcos, akire már csak a határbéli fafaragás emlékeztetett.

KOVÁCS T. ISTVÁN

Plebejus nóta

Világrészek csendesen
- írta ezt József Attila -
úsznak a hûvös vizeken,
olvasom itt ma.

Van még krumplink és kanalunk.
A versbõl igaz a strófa.
Piszokban nem élünk, halunk,
bár drága a víz, azóta.

Új inget gondolok reám.
Gondolni szabad itt, ma.
Drága dolog biz, az nekem,
akár a téli csizma.

Körforgás a mi életünk,
oly laza talajon állunk.
Parapam, pam, pam, param.
Sose lesz jó minálunk?
 

Tájkép

Utazom. Nézem az õszi tájat.
Sárga levél, piros virágok,
kékülõ indák, csöndes kertek.
Ritkás ágakon varjú károg.

A száraz gazból fácán csörtet.
Tippant legel egy nyáj a réten.
Egekig nyúló giz-gaz, muhar,
ahogy a költõ írta régen.

Úgy tûnik ma is az ország.
A hangulatom az a régi.
Az õs ugar ez, ahol élek.
Nem tudnám mégsem felcserélni.

Néznek utánam falutornyok,
ledõlt kéményû, néma gyárak.
Tarlók peremén döbbent sorban
tépett fasorok vigyáznak.

KÓRÓDY ISTVÁN

Kriminális történet, tanulsággal

Úgy éreztem, a közelgõ autóbusz ablakszeme
azért oly tágranyílt, rám csodálkozó,
mert sejthette,
azzal az elõretervelt szándékkal szálltam fel:
bliccelni fogok.

Istenkísértés ez civilizált társadalmunkban,
- végre valódi veszélyhelyzetben vagyok.

Elhelyezkedve az arany középhelyre,
egyenlõ távolságra az elsõ és hátsó ajtótól,
- az ellenõrök stratégiai felszállási pontjaitól -
miközben a kis gépezetek
szorgalmasan defloreálják a jegyeket,
- én várok,
várakozom.

Micsoda készenléte ez a mozdulásnak,
micsoda állapota ez a lét-lélekhíd idegeknek,
mikor minden pillanat egy sorstragédiával fenyegethet.

Micsoda riadalmas figyelem tükrözõdne
- ha nem leplezném - arcomon,
milyen szenvedelmes múlása a kannibál idõnek,
- amikor mindenki gyanús, aki hétköznapi.

amikor minden készenlétben,

a jegy a kézben,
a kéz a zsebben,
a zseb lyukasztógépközelben,
mindez ajtóközelben,
- mely maga a menekülés.

... és beütött a krach,
a busz végérõl lassan elõresodródó a hang:
"Kérem a jegyeket, bérleteket ellenõrzésre felmutatni!"

... és egyre fokozódik a vérnyomás,
egyre sokasodik az idõegységre jutó érverés,
egyre elviselhetetlenebb a moccanástalanság,
amikor már majdnem kirobban a türelmetlenség,
és már majdnem kiált a reménytelenség:
- Történjen már valami!

... és van Isten,
vannak még tudatlanok,
kik nem értik,
mit is akar az ide-oda tekintgetõ, kíváncsi ember,
és vannak még szerencsére feledékenyek vagy ostobák,
kiket rajtakaptak
- mindegy, hogy miért -,

s miközben elbajlódik az ellenség velük,
szépséges hanggal kitárul az ajtó
- tudod, amelyiknek támaszkodni tilos -,
és én emelt fõvel távozom
innen is.

TANDORI DEZSÕ

Évzáró

I. Összefoglaló filozófiai költemény
Nyolcadszor másolom le. De modul, és elemi.
Modulálódik, elemiségét igazságtartalma adja,
az, hogy én változatlan hitelesítem. (Ennyit
ezekrõl a kölcsönös mozgásokról.) Füzetbe,
utcán, vastag zöld tollal: "Mert..." Nem, nem
Eliot, hogy mert nem remél új fordulatot, s meg-
fordulhatást nem remél, "mert" (mivel, írom ma,
mert nem az, hogy mit akarok evvel, de mivel
mit akarok?) "a mai magyar irodalom egyik
legösszetettebbje vagyok" (személy, alak, sze-
mélyiség: nyista, még hogy!), "vigyáznom kell
minden kijelentésemre". (Naná, egyoldalú ne
legyen a prizmaszem.) "Mert" (mivel? repülõvel,
vonattal, négyökrös szekérrel) "nem utazom,
nem találkozgatok, nem társalgok, nem sétálok,
nemigen gondolok testi, személyes szerelemre
(a fizikalitás abszolútumát ismerem el, és azt
hogyan tenném?), nem iszom szeszt, nem cigarettázom,
nem járok múzeumba, nem lóversenyezek" (egyetlen
rendszerem a feleségemmel 35. éve játszott házi,
bonyolult rendszerû kártyabajnokság 40 madár és medve
klubnak, errõl másutt) - (de a kártyabajnoki rendszer,
egyáltalán, az egyetlen rendszer melyet nem kényszerként
fogadok el, ld. Pilinszky, e világ nem az én világom,
s a globál beáll), "hát...". Mit is akartam mondani? Ja,
"mert idegen terekben, de még kertekben sem bírok
tartózkodni, jobb, ha tartózkodom, el sem indulok,
úgysem akarnék odaérni, és egyetlen telefon is
tönkreteszi egész napomat, még a - nagy zavarban
olvasott - levelek a legjobbak, jobb híján, bár
a levél, a levelezés se jó, tényleg tönkre egy egész
napom mindig a beszélgetés (telefon bár) bennem rezgõ..."
valamijével. Ld. Kafka, nagybátyám a szomszéd faluba
se képzelhette az átmehetést, lovon akár, s egy élet
hossza alatt, ha.

II. Ennek kiegészítése
Ma pedig a következõket jegyeztem fel (ehhez):
"Az én dolgom nálam az elsõ helyen. Elemien. De
nálad a hányadikon? Látod, máris disszonanciák.
"Csak én rád, ha anyagi összefüggésben egymással
nem állunk - kb. 2005 nyara óta gondolkodom így,
utolsó madárkám halála után állt be ez lassan -,
nem is akarnám orrodra kötni dolgaimat, nem zaklatnálak
velük. Sosem "azt" (azt épp) nem akarom, hanem van
egy kontingens erre bennem, és ha épp beleesik valami
(valamid, de valamim is akár), hát az nem, no, nyista.
A hatalmas terjedelmû (olykor intenzitású; valahogy
mindig "intenzitású") tevékenységemnek azért VANNAK,
lettek következményei. Nem tehetek róla.

III. Mert a verebek nem ember-ellenjáték voltak
Van nekem mindenem,/ semmi nem kell nekem.
Ez jó kétértelmû,/ olyan, mint az ELMÛ
teljesen jogtalan számlázása oly 10 000 kilowattóráról,
melyet óránk átmenõnek jelez, hogy a fenébe fogyaszthattunk
volna öt téli hónap alatt egy nem használt garzonban ennyit,
bármennyit? A madárkák (több, mint verébkék) nem ember-ellen-
játék voltak. Emberek lettek õk is. Utolsó madárkánk halála
után ezért nem is akarok több madarat. Az emberekkel majd
elboldogulok valahogy.
Azt hittem, annyi munka
után dédelgetés vár, a sorstól, csak úgy értem,
erre jött, hogy rablómesével megfosztott egy kiadó
kb. 130 ezer forinttól, erre jött 322 ezer forintjával
az ELMÛ, a kiadóban csak benne hagytam az összeget, ott
egye a fene, számomra felfogható jellegû sorscsapás
(hol vagyunk a dédelgetéstõl! még csak össze sem adták
teljesítményeimet, közbeszéd nem lett belõle; jó, én meg
senkivel egyáltalán nem akarok érintkezni, 2-3 nekem fontos
könyvem még jelenjen meg, verseimet még gyûjtöm,
prózám bizonytalanabb halmokban várja halálom,
utána, ha lesz még egy, mint Szép Ernõnek kicsit, Koszto-
lányinak nagyon, sokaknak tél-túl, majd megjelennek...
hol vagyunk attól!). Levelezni, könyveket küldeni és kapni
ma is nagyon szeretek. Beszélni, írni nem azért szoktam,
hogy vita induljon (ha indul, hát indul, nélkülem! mert én
megint csak a másik fél iránti - na, azért nem olyan
szigorú az az Ember: Nyista! verébke is lesz még talán, csak
most tényleg azt mondom, bár élnétek egészségben, boldogan),
nem, csak azért szoktam írni, beszélni, mert megbízom
abban a másikban, s ha ember nem létezik is nekem, én létezem,
mint talán ember. S ha így, kik magának, megvan az Emberiség is.