KOSZORÚ

Száz éve született Mihail Alekszandrovics Solohov (1905-1984), az orosz próza szovjet korszakának egyik legnagyobb - Nobel- és Lenin-díjas - írója. Klasszikus értékû regényei (Csendes Don, Feltört ugar) és kisregényei (Emberi sors) mellett kiváló elbeszéléseket írt, fõleg a polgárháború kegyetlen éveirõl. Ez a novellája a Doni elbeszélések (1925) címû kötetébõl való.

M. A. SOLOHOV

Az élelmezési biztos

I.
A kerületbe kiszállt a területi élelmezési biztos.
    Kékre borotvált szája szélét rángatva, ingerülten, gyorsan beszélt.
    - A statisztikai adatok alapján az irányítása alá rendelt kerületbõl százötvenezer pud gabonát kell begyûjteni. Ezért is magát neveztem ki, Bogyagin elvtárs, a kerületi élelmezési biztos posztjára, magát, az energikus, leleményes munkatársat. Bízom magában. Egy hónapot kap... A bíróság a napokban megérkezik. Úgy kell a hadseregnek meg a központnak a kenyér - mondta, és tenyere élét végigsercintette kiborotvált, erõsen kiugró ádámcsutkáján, és keményen összeszorította a fogát. - A megátalkodott rejtegetõket agyonlõni...
    Kopaszra nyírt fejével biccentett, és elment.

II.
A távíróoszlopok, amelyek verébszökellésként járták be az egész kerületet, vitték a hírt: beszolgáltatás.
    A falvakban, a sztanyicákban a gabonatermesztõ kozákok dacosan megrántották övüket a hasukon, és azonnal, habozás nélkül határoztak: - Csak úgy adjuk oda a gabonát? Nem adjuk...
    Háznál, házon kívül, ki hol látta jobbnak, hatalmas gödröket vájtak ki éjszakánként, és tíz, sõt száz pudszámra ásták el a nagy szemû búzát. Mindenki tudja, szomszédja hol s hogyan rejtette el a gabonáját.
    Hallgatnak.
    Bogyagin az élelmezési osztaggal a kerületet járja. Hó csikorog a tacsanka kereke alatt; hátrafelé futnak a dérlepett sövénykerítések. Alkonyodik. A falu akár a többi, ám Bogyaginnak a szülõfaluja. A hat esztendõ nyomtalanul múlt el fölötte.
    Így történt: tikkasztó nyár, július; a mezsgyéken sárgán tajtékzó kamilla, aratás; Ignaska Bogyagin tizennégy éves. Az apjával meg a béresükkel kaszált. Az apja megütötte a bérest, mert az kitörte a villa fogát; Ignat az apja mellé lépett.
    - Gazember vagy, atyus... - sziszegte.
    - Én-e?
    - Te...
    Egyetlen ökölcsapással földre terítette az apja, aztán véresre verte a farhámmal. Este, ahogy hazatértek a mezõrõl, vágott egy cseresznyefaágat a kertben, letisztította, majd a szakállát simogatva Ignat kezébe nyomta.
    - No gyerek, menj, amerre a szemed lát, aztán, ha észre tértél, gyere haza! - mondta, és fölényesen mosolygott.
    Így történt - és most a dérlepte sövénykerítések között csikorog a tacsanka; hátrafelé futnak a szalmatetõk, a festett zsalugáterek. Bogyagin elnézte a jegenyéket az apja kiskertjében, a hangtalan kiáltásban megdermedt szárnyú szélkakast a tetõn; úgy érezte, hogy valami összeszorítja a torkát, elakad a lélegzete. Este megkérdezte a gazdát, akinél lakott:
    - Az öreg Bogyagin él-e még?
    A gazda, aki a lószerszámot javította, szurkos ujjaival suszterfonallá sodorta a lószõrt, összehúzta a szemét.
    - Egyre tollasodik... Új asszonyt vitt a házba, a felesége rég meghalt, a fiának nyoma veszett, mostanság a vén róka a katonafeleségek körül forgolódik.
    Aztán komolyra fordítva a szót, hozzátette: - Jó, gondos gazda... Ismerõse tán?
    Másnap, a reggelinél, a helyi forradalmi bíróság elnöke kijelentette: - Tegnap a gyûlésen két kulák a beszolgáltatás ellen agitált... A házkutatásnál ellenálltak, agyonvertek két vöröskatonát... Példás ítéletet hozunk - eltapossuk a férgeket.

III.
A bíróság elnöke, aki bognár volt azelõtt, úgy hirdette ki az ítéletet a községháza alacsony emelvényérõl, mintha csengõ abroncsot ütött volna hordóra.
    - Agyonlõni!...
    Kivezették azt a kettõt. Bogyagin a másodikban az apját ismerte föl. Vörös szakálla csak a szélén tekeredett õszbe. Ráncos, napégette nyakára szegezve tekintetét, Bogyagin utána ment.
    A tornácon odaszólt az õrség parancsnokának: - Küldd ide azt az öreget!
    Jött az öreg, csüggedten, görnyedten, megismerte a fiát, fölvillant a tekintete, de aztán ki is hunyt. Borzas, összehúzott szemöldöke kalásza alá rejtette szemét: - A vörösökkel, gyerek?
    - Velük, atyus.
    - E-gen - mondta, és elfordította a tekintetét.
    Hallgattak.
    - Hat évig nem találkoztunk, atyus, és nincs mit mondanunk?
    Az öreg dühösen, makacsul ráncolta orrnyergén a bõrt. - Nemigen van minek. Engem azért kell agyonlõni, ami az enyém; mert nem engedek be senkit a magtáramba, ellenforradalmár vagyok - aki meg a más magtárja mélyén kotorászik, az van a törvénnyel. Fosszatok ki, van rá hatalmatok.
    Elszürkült a bõr Bogyagin élelmezési biztos kiálló pofacsontján.
    - A szegényeket mi nem fosztjuk ki, de aki a más verítékén szedte meg magát, az dögrovásra kerül. És legjobban te zsigerelted ki a béreseket.
    - Magam is éjt nappallá téve dolgoztam. Nem kódorogtam, mint te.
    - Aki dolgozott, az támogatja a munkások és parasztok hatalmát, de te karóval fogadtad... Nem engedted a kerítésednek még a közelébe se. Hát ezért tiprunk el.
    Hörögve zihált az öreg, s eltépve azt a vékony szálat is, amely eddig összefûzte õket, rekedten így szólt:
    - Te nekem nem vagy a fiam, én neked nem vagyok az apád. Háromszorosan légy átkozott, hogy ilyent mondtál az apádnak.
    Köpött, és némán elindult. Hirtelen visszafordult, s leplezetlen kihívással odavágta: - No, Ignaska! Ha nem találkoznánk többé, az anyád istenit, hát tõlem tudd meg, hogy jönnek Hoporról a kozákok, és legyûrik a hatalmatokat. Ha megóv az Istenanya, és nem halok meg, a saját kezemmel szorítom ki belõled a lelket...

    Estefelé egy kis csoport hajtott ki szánon a faluból a szélmalom melletti régi agyagbányához, amelyet dögkútnak használtak.
    Teszlenko, a bíróság elnöke kiverte a pipáját, és szûkszavúan így szólt: - Álljanak egészen a gödör széléhez.
    Bogyagin a szán felé pillantott, amely a lilás hóba hasítva nyomát, az útfélen állt.
    - Bocsáss meg, atyus! - mondta fojtott hangon.
    Várta a választ.
    Csönd.
    - Egy, kettõ, három!
    A szélmalom mögött a ló nekiiramodott, a szán riadtan billegett a hepehupás úton; a festett körjárom még sokáig libegett a hó kékes, végtelen leple fölött.

IV.
A távíróoszlopok, amelyek verébszökellésként járták be az egész kerületet, vitték a hírt: Hoporon fölkelés. A végrehajtó bizottságokat fölgyújtották, az embereket vagy lemészárolták vagy szétkergették.
    Az élelmezési osztag elment a kerületbe. Bogyagin meg a bíróság elnöke, Teszlenko egy napra még a faluban maradt. Sietve a begyûjtõhelyre irányították az utolsó szállítmányokat. Hóvihar közelgett reggel óta. Föltámadt a szél, fehér kavargást zúdított a falura. Estefelé vagy húsz lovas rúgtatott ki a fõtérre. A hóbuckáktól körülölelt falu fölött riadó zengett. Lónyerítés, kutyaugatás, félrevert harangok...
    Felkelés.
    A hegyen a besüppedt, kopár kurgánon át két lovas próbált átvergõdni. A hegy lábánál, a hídon lódobogás. Lovasok. Az elsõ, tiszti kucsmával a fején, végighúz a hosszú lábú, fajtiszta kancán.
    - Nem menekülnek a kommunisták!
    A kurgán után Teszlenko, a harcsabajuszú ukrán vágtába vitte tömzsi kirgiz lovát.
    - A fenét érnek ezek utol!
    Meghajtották a lovakat. Tudták, hogy a dombok vagy harminc versztára is elnyúlnak.
    Az üldözõk sorai fellazultak. Nyugaton egyre jobban zsugorodott az éjszaka. A falutól három versztányira, egy szárazérben Bogyagin embert vett észre egy szélmarta hóbuckában. Közelebb lovagolt, és rekedten odakiáltott.
    Pöttömnyi, ólomszürke arcú fiúcska volt; megtántorodott. Bogyagin meglegyintette a lovát, az fölkapta a fejét, táncolva odament a fiú mellé.
    - Meg akarsz fagyni, ördögfattya? Hogy kerültél ide?
    Leugrott a nyeregbõl, fölébe hajolt a fiúnak; alig értette a halk suttogást.
    - Bácsi, megfagyok... Árva vagyok, megyek, amerre a szemem lát - vacogva fejére húzta a rongyos nõi kabátka egyik szárnyát, és elhallgatott.
    Bogyagin szó nélkül kigombolta bundáját, egyik szárnyába bebugyolálta a csenevész kis testet, és elhelyezkedett berzenkedõ lován.
    Vágtattak. A fiúcska a bunda alatt magához tért, felmelegedett, erõsen kapaszkodott Bogyagin derékszíjába. Észrevehetõen nehezedett a lovak járása, fújtattak, fel-felnyerítettek, ahogy mind erõsebbé vált a közelgõ dobogás.
    Teszlenko, Bogyagin lovának sörényébe kapaszkodva túlkiabálta a metszõ szél zúgását:
    - Hagyd a kölyköt! Hé, az isten verjen meg! Hagyd, mindjár elkapnak! - Szitkozódott, ostorral verte Bogyagin elkékült kezét. - Utolérnek - végünk!... Hogy a pokol tüze emésztene meg ezzel a kódissal együtt!...
    A lovak tajtékos pofával, fej fej mellett vágtattak. Teszlenko véresre verte Bogyagin kezét. Az meggémberedett ujjakkal tartotta a ványadt kis testet; a másik kezével a nyeregkápára tekerte a kantárt, és forgópisztolya után nyúlt.
    - Nem hagyom itt a gyereket, megfagy! Maradj veszteg, vén gazember, mert megöllek!
    Könnytelenül fölzokogott az õsz bajuszú hohol, megrántotta a kantárt.
    - Nem menekülhetünk! Vége.
    Merevek voltak Bogyagin ujj
ai, mintha nem is az övéi lettek volna; fogcsikorgatva keresztülszíjazta a gyereket a nyergen. Megpróbálta, tartja-e a szíj, s elmosolyodott.
    - Kapaszkodj a sörénybe, te vakarcs! - és a kardhüvellyel végighúzott a ló izzadt farán.
    Teszlenko kajla bajsza alá dugta az ujját, és harsányan füttyentett, akár egy zsivány.
    Sokáig kísérték tekintetükkel a megkönnyebbülten galoppozó lovakat. Egymás mellé hasaltak. Szárazon reccsenõ lövésekkel fogadták a domb mögül kibukkanó kucsmákat...
    Harmadik napja hevertek ott. Teszlenko, szutykos daróc alsóra vetkõztetve, az ég felé fordította a fülig hasított szájából kitüremlett, fagyott vércsomót. Bogyagin csupasz mellén borzas mezei madarak ugráltak nekibátorodva: felhasított hasából, üres szemgödreibõl ráérõsen csipegették a cigánybúza kivert magvát.

    BRATKA LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal Otto Fernández (1934) kubai költõ és festõ verseit közöljük. Verseskönyve, Az akasztott dombja hamarosan megjelenik a Z-könyvek sorozatban, kétnyelvû kiadásban.

OTTO FERNÁNDEZ

A nyugdíjas halála

Tegnap,
a száraz, poros utcakövön
- két keze, két vereséget szenvedett
röpke pillangó, mellén keresztbe téve -
meghalt Miguel, a Közlekedési Vállalat nyugdíjasa.
Kis világa a napilapokkal,
az olcsó szivarokkal,
azzal a kilencedik inningben elvesztett meccsel.
Emlékek kék levegõjével teli szeme
s havi harminchét pezós
kurta mosolya ott maradt a por szemhéja alatt.

Ki lobbantja fel eztán
a lassú nyári délutánokon
kerületem parkjainak
lusta, vidékies bánatát,
azt az õszi fuvallatot a tavaszban,
azt a szomorú éneket a fények között?

Nem tudom, mért tud ennyire fájni
e véremtõl oly idegen halál,
nem tudom, mért juttatod eszembe, Miguel,
a játékok nélküli házak szürke folyosóit,
falevelek szégyenkezését az esõben,
a halak soha ki nem mondott szorongását
tél idején.

Nem tudom, Miguel, megszokni a halálodat.
A csillagok
békéje
legyen csontjaiddal!
 

Az akasztott hídja

Azt mondják, az akasztott hídján
az ugatásoktól felhergelt kutyák
fel-felugrálnak, hogy elérjék
a lelógó lábat.

Azt mondják, bepállik a félelem a hasas anyában,
a virrasztó nagyapák nélküli gyerekekben,
a kés és a vagányság részegében.

Azt mondják, remeg belülrõl a Kókuszdomb
s éjjeli edények hajóznak csurig tele az éjszaka felé.

Azt mondják, a rettenet vonít a kötél alatt,
azt mondják, így nevet, így mulat az életen
az akasztott.
 

A megmentett város

Fent a hídon füttyögetve
a vonat csattogva vágtat
s Reglában lesi szorongva
hogy felvirradjon a másnap.

A hajók az öböl mélyén
nyugtalanul egyre várnak,
jönnek-e már a matrózok,
kik a kocsmában eláztak.

Most a babaházban csönd van,
kitanult csöndje a vágynak;
mohó csókok tépnek-marnak
gyûrött tengerészruhákat.

Odafent a Kókuszdombon
elszabadult a varázslat:
háztetõn gubbasztó vének
fogatlanul vihorásznak.

Az asztalos mûhelyében
a szerszámok felugráltak,
a kamra a földre omlott,
hanyatt vágódott a támfal.

A varangy sikátorában
nekivadult mind az állat,
az éjsörényû lovakkal
gonosz hentesek csatáznak.

Temetõ mögötti réten
macskák táncolnak cicázva
a kutyákkal s gazdacsontok
bámulnak leesett állal.

Rettenetnek riadalma
az akasztott hídján támad:
himbálózik a kötélen,
s "ez csak játék!" - azt kiáltja.

Karneváli menet ázik,
követ csiszolnak a lábak,
délceg Guricanga mester
lampionnal figurázgat.

Táncol a holt churróárus,
a kikötõ szirénája
beomlasztja az éj csöndjét,
fáradt lábak táncot járnak,
Medina kéz-trombitát fúj,
várost mentettek az árnyak.
 

Puskája, gitárja

Ismertem egy partizánt én,
puskája volt, és gitárja,
álmokat hurcolt a vállán,
dalból s hazából volt álma,
álmokkal töltve a puska,
golyókkal gitárja tára,
ám ha rátámadt az ellen,
géppuskára és gitárra
hangolt tûzzel lekaszálta.

Ismertem egy partizánt én,
puskája volt, és gitárja,
fegyverrel a kézben halt meg,
semmi nem maradt utána:
- élete a hazáé lett -
csak egy csontváz, és gitárja.

Amerika néma csöndjét
darabokra tépõ lárma:
ellenség szívébe céloz
puskája és csontgitárja.
 

Félek, hogy belehalok
magamba

Kitoloncoltak a földrõl,
leszakad rólam az élet,
bolond vagyok és bolondul
mindegyre csak attól félek,
hogy belehalok magamba
nem akarva.

Érzem, hogy megyek már
távoli utakra
engedelmes falevélként,
mint a szél hord
erre-arra.

Hová lesznek az enyémek,
hová lesz lelkük nyugalma,
ha majd fekszem, csöndes lélek,
némasággal betakarva,
mint a falevelek télen
vegyülvén rothadt avarba?

Elgondolom, nem akarva,
tudván tudom, nem akarva:
leszakad rólam az élet
méhébõl is kikapartat,
nem akar ily bolond fattyat,
ki úgy fél, hogy belehalhat
magányába, ha a végnek
eljön számára a napja.

A falak meszébe vésve,
amit érzek megmarad majd,
feledéstõl be nem szõve,
csapdájában az idõnek,
égõ, tiszta lobogással,
mindörökké ébren alva.

DOBOS ÉVA FORDÍTÁSAI

ÉVFORDULÓ

Hatvan éve - tervezett hazatérése küszöbén - halt meg önkéntes amerikai számûzetésében, New Yorkban, Bartók Béla (1881-1945)
 

KASSÁK LAJOS

A mérleg serpenyõje
(Bartók Béla)

Szóljunk valamit a zeneszerzõrõl is.
Láthatod szárnyas kabátban a dobogón
s az uccán, amint levett kalappal
sétál a reggeli napsütésben.

Olyan vékony, mint a halszálka
olyan fehér, mint egy liliom
de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
csörömpöl, sír és néha ugat
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

Egyáltalában nem arra való figura
hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa õket
kesztyübe dudálni s a szülõk iránti tiszteletre.
Csak álmában fordítja felénk az arcát
csak muzsikál nekünk és soha nem kérdezi
jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.

Naponta átlépi a jó és rossz határát
s néha tarka virágcsokorral a kezében
érkezik meg onnan, ahol a tûz kialszik
a szûzek eltûnnek és a katonák meghalnak.
Senki sem hinné el, hogy õ az a furcsa ember
akit az angyal tüzes karddal kiûzött a Paradicsomból.

Pedig kétségtelen, csakis õ lehet az a Sátán, aki
levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatón
hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.
      1940


 
TABÁK ANDRÁS

(B. New Yorkban)

Se szivet, se hitet - országot cseréltem
Hogy ne merítkezzem soha meg a szennyben
Szeplõs hazám szeplõtlen él zenémben
     1990

GYÖRE IMRE

Bartókhoz

Messzeségedbõl
folyvást jössz felénk
hófehérben, hogy végre ideérj.

Mentél akkor,
hogy magyar maradj
("dögország" közelébõl,
hol sunyi mosolyok
mögött talán
egy náci mosolyog),
s hazádat vidd, magad,
hogy visszahozzad majd,
ha nem lesz szégyen
itt élni, kinn s benn:
szabadon és egészen.

Te voltál Kékszakállú
és voltál Mandarin,
kit vágya újra éleszt,
s nem fogja kés, se kín,
és voltál mi,
voltál mi, eljövendõk,
akik körül az ég
kék burka összezárult,
s ujjad nyomán hasadt
szét újra, és kitágult.

Voltál mi,
voltál mi, eljövendõk,
õsünk, ki hordtad
magadban a jövendõt,
voltál fiúnk,
és voltál unokáink,
voltál sikolyunk,
szívünkön dobverések,
voltál szárnyunk,
szárnyunk, mit lemetéltek.

Jössz, messzirõl.
Rég kellesz: hát megérkezz!
   1995

LUKÁCS GYÖRGY

[Bartókról]

Részlet abból a magnetofonos interjúsorozatból,
amelyet Eörsi István és Vezér Erzsébet készített
Lukács Györggyel, nem sokkal a halála elõtt.

KÉRDEZÕ Ha már a zenénél tartunk: beszélgetés közben sokszor tesz különbséget Kodály és Bartók között.
    LUKÁCS Kodályt én a régi magyar muzsika kiváló fölújítójának tartom, akinek az ilyen mûvei természetesen megmutatják a régi idillikus Magyarországot. A Cantata profana viszont nem a régi idillikus Magyarország, hanem a lázadó Magyarország. Ha eltekintek a fiatalkori Kodálytól, akit nem merek megítélni, nem lévén muzsikus, én nem látok közös fejlõdést Bartók és Kodály között.
    - Szabolcsi Bence vitatja ezt, nem?
    - Szabolcsi Bence vitatja. De ebben a tekintetben nem tartom kompetensnek, mert én nem a muzsikáról beszélek, hanem például arról, hogy Kodály felújítandónak tartja a régi magyar muzsikát. Bartók számára a magyar muzsika nem elõkelõbb és nem parasztibb, mint az egyiptomi muzsika és így tovább. Bartók számára, ha szabad ezt így mondani, a paraszti világ felújítása a fontos, abban az értelemben, ahogy Lenin egyszer azt mondta Tolsztojról, hogy ez elõtt a gróf elõtt soha nem volt még paraszt az orosz irodalomban. Ilyen értelemben még paraszt a muzsikában nem szerepelt, és ez Bartók lényege, nem az, hogy ez magyar paraszt vagy román paraszt vagy nem tudom, micsoda, hanem hogy paraszt. Az a szarvas, aki nem akar visszamenni az emberek közé. Itt szerintem óriási különbség van Bartók és Kodály között, és én nem vagyok hajlandó közös nevezõre hozni õket. Igaz, Kodály körül is kifejlõdött egy mítosz, egy nem jogosulatlan mítosz, mert a régi, a kultúra elõtti magyarság viszonya a parasztokhoz kétségkívül kifejezõdik nála. Ezt én abszolúte nem vonom kétségbe. Csak azt vonom kétségbe, hogy e viszony nemzetközi és forradalmi vonatkozásai megvolnának Kodályban. Az õ parasztjai nem a Cantata profana parasztjai, a szarvasok, akik nem akarnak visszamenni, hanem olyan parasztok, akik szépen táncolnak, és képviselnek mindenféle õsrégi és tradicionális muzikalitást, anélkül hogy csak egy szavuk is volna a régi Magyarország ellen. Ahogy az irodalomban nem választják külön a Csokonai-Petõfi-Ady-József Attila-vonalat a többi vonaltól, úgy a muzsikában sem tesznek különbséget, Bartókról és Kodályról beszélnek, és ez ugyanolyan, minthogyha ezt mondanám: Ady és Babits. Én nem vonom kétségbe Babits igazi költõi mivoltát, de ha Babits azt mondja az elsõ világháború végén, hogy "ki a bûnös, ne kérdjük, ültessünk virágot" satöbbi, akkor õ tulajdonképpen a béke kedvéért Tisza Istvánnal is meg akarna békélni. Ady Endre azonban soha nem akart megbékélni Tiszával. Bartók és Kodály között ugyanolyan mélyreható a különbség, mint Ady és Babits között.

VOX HUMANA

Öt éve halt meg - alkotóereje teljében - Czinke Ferenc (1926-2000) grafikusmûvész, a Magyar Népköztársaság Érdemes és Kiváló Mûvésze, SZOT- és Munkácsy Mihály-díjas. Lapunknak alapításától munkatársa volt. Õ tervezte folyóiratunk fejlécét, és több számunkat is megtisztelte kiváló rajzaival.
 

BOZÓ GYULA

Czinke Ferenc emlékére

Öt éve elkéstem Czinke Ferenc temetésérõl. Szégyelltem, és szégyellem ma is.
    Így látni nem láttam, csak hallottam a tömeg szélétõl azt, aki a ravatalozóban a koporsó fölött éppen beszélt.
    Ismerõs hanghordozás, stílus és ismerõs szavak. Hamar rájöttem, hogy a távoli múltban, a Ménesi úti Eötvös Kollégiumból való az ismeretség.
    Czinke Ferenc hamvai fölött Baranyi Ferenc beszélt.
    Nem sokkal ezután, már Czinke Ferenc végsõ nyughelyénél, egymás mellé kerültünk.
    - Szépen szóltál - súgtam.
    - Szépen - hagyta jóvá -, már amennyire lehetséges szépen szólni egy ilyen szomorú eseményen.
    - Kár, hogy az elejét nem hallottam.
    - Nem hallottad?
    - Nem.
    - Ha nem hallottad, akkor olvasd! Neked adom.
    Egy rövid mozdulattal felöltõje zsebébe nyúlt, kivette a beszéde szövegét tartalmazó papírlapot, és a kezembe nyomta.
    Átvettem, megköszöntem. - És akkor neked...?
    - Hagyd... sajnos, nekem annyi gyászbeszédem van már, hogy megszámolni sem tudom... Veres Péter, Váci Mihály, Garai... Egy vaskos kötetet lehetne összeállítani belõlük. - Majd hozzátette: - Ez a beszéd pedig a tied, rád hagyom. Használd fel belátásod szerint.
    Tudtam, igazi értékhez jutottam a nemes gesztus révén. Amely, úgy gondolom, nemcsak az egykori egyetemista- és kollégistatársnak, hanem a több évtizedes barátságnak is szólt.
    Sokáig vártam.
    Most már azonban nem várok tovább, mert Czinke Ferenc halálának ötödik évfordulóján eljött az ideje, hogy Baranyi Ferenc 2000. november 29-én Salgótarjánban elmondott búcsúbeszédének tartalmát és szövegét az Ezredvég olvasói is megismerjék.
    "Használd fel belátásod szerint!" - Ma is hallom Baranyi Ferenc szavait.

BARANYI FERENC

Búcsú Czinke Feritõl

Legszebb esélye a harcnak, hogy az ember belehalhat - írtam csaknem húsz évvel ezelõtt egy versben, amelyet Czinke Ferinek ajánlottam.
    És õ, íme, élt is az eséllyel: belehalt a harcba.
    Olyan emberek, akik a jobbért, az emberibbért való küzdelmet választják életformául, hamarabb kopnak el. Azok viszont, akiknek teljesen közömbös a nemzet, a haza vagy akárcsak a másik ember sorsa is, rendszerint tovább élnek. Nem vesznek a szívükre semmit, így a szívük kevésbé károsodik azokénál, akik a létért való küzdelem ritka szüneteiben is a létminõség javításán fáradoznak. Tisztító hangzatokkal, bensõnket szépítõ képzõmûvészeti alkotásokkal, emberebbé igézõ igékkel.
    Feri ezek közé tartozott. És szíve felmondta a szolgálatot, mert sokszor szinte az egész emberiségért kellett dobognia. Amikor Gizike telefonált, úgy éreztem, mintha mellbedöftek volna. Éppen Itáliába indultam, három napra mindössze, de azt reméltem, hogy ez a kurta kiruccanás is tompítja majd bennem a szomorúságot.
    Nos, nem tompította, hanem növelte. Elém tárultak ugyanis azok a helyszínek, amelyeken a hatvanas évek elején, ösztöndíjasokként, együtt ittuk szomjúhozó lélekkel az örök város mámorító szépségeit. Aztán, amikor hazaérkeztem, leültem az egyik grafikája elé. Ott lóg a falamon. Illusztráció a Körözvény címû versemhez, amelyben apám haláláról tudósítok.
    Ültem a kép elõtt és zaklatott lelkembe végül beköltözött a béke. Felfogtam Feri üzenetét. A rajzon öreg Baranyi a földbe üti az ásóját - és átballag a másvilágra. Nem viszi be az ásót a sufniba, hanem földbe ütve hagyja. Mert reméli, hogy valaki folytatja az ásást.
    Nos, Feri is földbe ütve hagyta az õ jelképes ásóját, hogy mi, akik még itt maradtunk egy kis idõre, folytassuk a szívemésztõ harcot. Azért, hogy a világ elõbbre menjen.
    A testvérem volt, nemcsak a barátom. És munkatársam is: közös termékeink száma igen nagy. A legutóbbi, az általam szerkesztett Õrizem a szemed címû antológia most jelent meg, szinte nyomdameleg még. Legfõbb értékét a Czinke-illusztrációk adják. A 2001. januári Ezredvég tele lesz az õ Radnóti-illusztrációival. Én mutatom be õket, errõl nem is szóltam Ferinek, meglepetésnek szántuk baráti, ajánló soraimat.
    Már sosem fogja megismerni.
    József Attila írta, hogy a lét dadog, a törvény a tiszta beszéd. A költõnek a verse a törvény, abban a legszabatosabb. Ezért azzal a versemmel búcsúzom tõle, amelyet négy esztendeje egyik mûvérõl írtam - de immáron elsõsorban rá, az alkotóra vonatkozik.
 

Tarjánig Urbinón át

Czinke Ferencnek

A nagyrozvágyi Meszeske tanyáról
Tarjánig Urbinón át vitt az út,
Kuopiót s Pácint sem elkerülve,
mind csöndesebb tihanyi pihenõkkel.

Mediterrán egek kevély azúrját
dézsámáltad meg, hogy feldúsítsd a dûlõk
tétova és szánalmas szilvakékjét
a keréknyommal kanyargó fasorban.

Bodzák, akácok poros lombja hívta
segítségül a messzi finn fenyõket,
hogy örökzöld lehessen a reménység
a rég megõszült szõke Tisza mentén.

Most leszálltál egy színtelen világba,
ahol az árnyak impresszionistán
elmosódó alakban kavarognak
a nemlét mindig naptalan mezõin.

De színeket, vonalakat feledtél
a felvilágban, hogy a fénytelenség
s formátlanság lentrõl felszínre törvén
ne itt lelhessen végleges hazára.

1996