WAGNER DEZSÕ

Tél tombol Tarjánban

Tél tombol Tarjánban.
Csecsemõ sír. S a Meszes alatt
szél szórja rám
a szitok-havat.

S csilingel bennem egy emlék...
Ülök az élet-szánon.
S dereng a túlvilág fénye,
átsüt e havazáson.
 

Elhagyom e tájat

“Az élet édességeit kiittam én már,
az ifjúságom üdve messze-messze rég már.”
(Hölderlin)

Derült éjszaka,
a mennybolt kirakata
briliánssal van telerakva.

Egy helyben állva bámulom
e kirakatot;

s eszembe jut,
jaj, eszembe jut,
hogy mennyire egyedül vagyok!
Ha itt gyökeret eresztenék,
csak Magányos
cédrus lehetnék.

Hát elhagyom e tájat!

Az élet szép,
s édességeibõl
még inni szeretnék...!
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Kiáltás

 "Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-e ezt a históriát?"
(Jékely)

Már kezdünk beleveszni nem a mélybe
a sekélybe akár a sörkert vagy a villamos-
megálló kisiklásra ítélt kései árnyai
köztük hány fiatal! arcukon rozsdás maszk
a korai csömör a mindent feladás ragálya
maholnap mentõért kiáltunk-e mi is
ha lelkiismeretünk fekete macskája
egy lebontott régi ház gõgös rejtélyes dühös
törmeléke mögött félénken vagy buján
elnyávogja magát.
1989


 
NOVÁK VALENTIN

Olvasó

kerengõben suhan körbe-körbe
lelki (had)gyakorlat ez a tavasz is
cellámba bújjak
kertem fényesítsem
csíráztassak száraz magvakat

Körbe-körbe - tilalmak
õrült centrifugája
virágzanak a szépasszonyok
gyóntassak tán
okítsak szépre-jóra
mikor e hiánytól sorvadok

suhan körbe von vonszol
mihaszna férfiszoknyám tépi
számoljam erényeim
melyek csípõmre fonódnak
mint kígyó-hitem

tekereg körbe-körbe - vadít
a sosem gyónó kurvák sziszegése
róráté álmosan
mondjam életemre
ámen - megérte

aszottá örvénylett maradékom
szép halott üres csatahelyen
apszisba menekülvén
gyertyákkal
gyújtsam föl
orgonás egem

kiszállok e bódult danse macabre-ból
nincs lényegem - tudom
pusztuljon lelkem
testem viharától
mától vétkezem

TANDORI DEZSÕ

Elõdök emléke

I. Kis prosztatagyógyszer-reklám meglepõen balladai formában,
Berda Józsefnek
Jól! A vizelet:
ne csak képzelet.
S hogy a megrekedt vizeletek
ne befolyásolhassák károsan a
valóságos képzeletet!!

II. (Berda utóirata Tersánszkynak)
Így! Hogy ne rekedhessen meg
a képzetes képzelet,
ellene a szert ne sapkád alá tedd!
Máshová, azt.
A Szépség elõtt sapkád,
nem, hogy legyûrd, de ha
fenn marad is,
levedd!

III. J. A. (Kommentár nélkül)
Etûdök!
E'dûtök.
Így álljatok körém.
Mindmegannyi rém.

Törökök, búrok:
tõröket fogtam,
búrokban születtem.
Álljatok mellettem,
pihenjünk szívemben.
Szelíd õz kibeleztén húrok.

(Kölcsönösen segédkezve költészet-felhígítóinknak.)

IV. (Cím nélkül)
A Dózsa-szobornál
megállok, tudom már,
mi az emberiség.
Szép bajusz, profil, ék,
karón ülepbe ék,
üvölt még, ahogy ég,
tábori csendõrség
Észak-Itáliában, Hitlerék korában,
vagy csak Boszniában. Hajtómûvek vagy étkek olajában.

A "karóba-nem-húznak-ma-már" szuronyra csecsszopót dobál.

V. Kosztolányi halottai (Csáth)
Én is igyekszem soha se menni (TD)
és soha se beszélni, "ez a tiédé!"
Soha se dedikálni, legyen tök akármi,
senkit-semmit soha meg nem kívánni,
nem várt halott se lenni, nekem ne diktálni! Most már, mi?!
Legalább megúsztam, de még ki kell így is várni,
hogy némi kokaint és gyilkolászást
kihagytak nekem abból folyton, amin elcsúsztam.

"Azzal együtt, várlak, lakóházam környékén táblám,
mit mondjak, Máraié közelében. Kb. KD."
(Kb. = a köbön. Mert már nem "ön".)

VI. Bef.
Beff! (Ez egy halotti tor, a némáké.)
Shakespeare nem matematikai témáké,
nem a csókoké Newton, e karcsú szantálfa,
és Kleopatra nem jár gyorstalpaló szandálba'
angoltanfolyamra, hogy ajka hidratálva, folyón-fúlton.
Futók között titokzatost megállnak, akik magukat
valaminek hiszik. Lassú, néma hálók meregetik
a hiszi-a-piszit. Henyélésüket irigyeljem? Ne leljem.
Kosztolányi, néhány háború és diktatúra és vérengzés
sem hozta meg nem is várt változásaid itt. Pitizés az égzengés.
Különben minden a régi. S nemcsak egyelõre. Szegényt fosat a lõre.
A sejtcsomó ma is kilobbanva végzi. Röhög a holló Mátyásra.
Legfeljebb számítógép a durája, e-mail a pöcsétje, selyemhajtása.

NEMES LÁSZLÓ

Hemingway és én

1945 végén, a béke elsõ hónapjaiban Sienában, Toszkána egyik legszebb városában állomásozott a századunk, az Olaszországot felszabadító brit hadsereg egyik egységeként. A város egyik fõutcáján, a Via di Città-n állt a Loggia della Mercanzia, vagyis a kereskedõk cégének tizenötödik század elején épült gyönyörû, loggiás, reneszánsz palotája. Az épület túloldalának ablakai Siena világszép gótikus fõterére, a kagyló alakú Piazza del Campóra néznek, szemben a tizenharmadik század végén és a tizennegyedik század elején épült hírneves városházával, a Palazzo Pubblicóval és annak csodálatos, 102 méter magas tornyával, a Torre del Mangiaval.
    A Loggia della Mercanzia reneszánsz palotáját foglalta le és rendezte be katonaklubnak a brit parancsnokság. Pontosan már nem emlékszem, öt vagy hat katonából álló személyzet "üzemeltette" a klubot a felszolgáló, takarító és egyéb munkákat ellátó olasz polgári alkalmazottakon kívül. Engem, minthogy az olasz személyzettel beszélni is, valamint a város néhány cégétõl az esti rendezvényekre a süteményeket, szendvicseket és italokat reggelenként megrendelni is kellett, tolmácsnak vezényeltek a klubba. Ott is laktunk, a palota két-három szépen berendezett helyiségében; századunk szálláshelyére, a város északi falánál álló "Márványkaszárnyába", a Caserma la Marmorába hetenként csak egyszer kellett átmennünk, hogy felvegyük a zsoldunkat és a heti élelmiszer ellátmányunkat: egyebek közt szalonna-, füstölt marhahús-, sajt-, gyümölcs- és más konzerveket, tej- és tojásport, cukrot, kávét, teát stb.
    A katonaklubnak, vagyis gyönyörû reneszánsz palotánknak a térre, a Campóra nézõ oldalán egy olasz vendéglõ volt. Néhány napig éltünk csak a "kincstári" hideg kosztunkon, aztán rájöttünk a kellemesebb megoldásra. Minden héten leadtuk a vendéglõ tulajdonosának az akkori lerongyolt, szûkös élelmiszerjegyeken élõ Itáliában kincset érõ brit ellátmányunkat, és annak fejében a vendéglõben fogyaszthattuk a kész, napi olasz menüt.
    Ötödik éve szolgáltam akkor már közlegényként az angol hadseregben, Szíriában, Libanonban, Egyiptomban, Olaszországban; csodálatos élmény volt számomra kényelmesen, civil módra, vendéglõi fehér asztalnál étkezni, udvarias, fehér kabátos pincérek szolgáltak ki - szinte nem is éreztem már katonának magam. És naponta megbámultam a vendéglõ falán egy szépen bekeretezett képet: Ernest Hemingway sajátkezû aláírásával ellátott fényképét. Itt, ebben a sienai vendéglõben evett - és persze ivott - valamikor. (Egyébként éppen akkoriban jelent meg olaszul az Akiért a harang szól, magam is láttam, a város minden könyvesboltjának kirakatai a Per chi suona la campana köteteivel voltak tele.) Én pedig a napi olasz spagettim fogyasztása közben elbûvölten néztem Hemingway fenséges, szakállas képét, s arról álmodoztam, ha végre leszerelhetek és hazatérhetek az immár felszabadult Magyarországra, és ott talán valóra válik az álmom: író leszek, és egyszer talán hírnévre is szert teszek, hátha itt fog függeni ezen a falon, Hemingway arcképe mellett az én képem is: Itt étkezett Nemes László is egykoron.

    2003 nyarán, a sors kései ajándékaként, ismét eljutottam Sienába.
    Ott álltam ötvennyolc év után megint a Piazza del Campón - és minden változatlan! A teret körülölelõ fél évezredes, azonos magasságú sziénai-vörös házak, a Jacopo della Quercia gyönyörû kútja, a Fonte Gaia, a városháza és a tornya: a Torre del Mangia, és szemközt, íme, változatlanul, a torony nevét viselõ vendéglõ.
    Dobogó szívvel léptem be, szemem azonnal Hemingway képét kereste a falon. Nem volt ott.
    Megszólítottam egy pincért: - Kérem, ötvennyolc évvel ezelõtt... Hemingway, aki itt...
    Értetlenül bámult rám.
    Idõsebb férfi jött oda. Talán a fõpincér, talán a vendéglõs.
    - Ötvennyolc éve...? - kérdezte. - Egy fénykép? Hemingway? Kicsoda? Fogalmam sincs...
    Hát, az én képem sose került a vendéglõ falára. Nem is fog már soha. De Hemingway képe sincs már ott. Így jutottam végül mégiscsak egy szintre Hemingway-jel.

SÁRKÖZI LÁSZLÓ

Csikágó

I.
... kivilágolt ablakból nagy kacaj
hallatszik, köd gombolyodik, a párás
macskakövön vinnyog a macskajaj.

A sötétbõl lassan szürkül a látás,
távol villamos visong, busz zörög,
járdához simul. Munkás lõdörög,
svájci sapkáján folt, homlokán vágás

a ránc, táskájából kilóg a csomag;
a csonka colstok, tört kiskalapács...
rágyújtana, majd némi matatás
után inkább fölszáll, és már nincs nyoma.

Tompa árnyék csorog az utcákra:
nyújtóznak a fák, a házfalak doha,
s váratlanul kialszik a lámpa.

II.
Haldokló hajnal fáradt foszlányait
szaggatja szét a szikár napsugár,
madarak hangolnak, nyikkan sután

a hallgatás s átlépi korlátait:
rigók rivallnak rivalizálva,
galambraj pörög - silabizálja
torkuk a kottájuk búgó akkordjait.

Lassan lábol a locs-pocs a tócsába,
bot koppan, inog a koszos ruha,
slattyog, cuppan, toccsan a nyûtt csuka
s motyogva bújik a nyíló kocsmába.

Fakul a hold; rátakar a kék ég,
homály világol az ajtó résén
s talpam nyomja a falépcsõk csorbája.

III.
Lázasan mos a pultnál a csapos;
korsó csörög, készül az alapos
munka, majd hosszan fütyül a kávégép;

rojtos, zöld kötény törli nagy markát:
csészét hoz, kávét mér, habot rá kérés
nélkül nyomna, adja a duplát, élénk
mozdulata föl-föl villan tarkán.

Sört hozatok, sülthurka illaton
ringok... orrba vágnak a buborékok:
vagy három zsák lyukas bádogfazékon
blokkol a nagykörúti villamos...

A plafonon halvány ikonsalétrom
sarjad, füsttõl barnul a tapéta,
alján ragacs a bor maradéka.

IV.
   Choli Daróczi Józsefnek
A sarokban játékgép áll; hunyorog,
csalogat - csábító a jutalom,
pislogása sárga-piros-gunyoros.

Máris mûbõr tárcámat kutatom;
matatom a ropogós bélést - vékony...
a játékos csak akkor találékony
és szép, ha van mibõl... most mulatok,

iszom, a masinának mutatok;
öklöm az alkarommal kimért félkört
ír... s hiába hasít közénk száz mérföld,
vonz a tét - a gombokra zuhanok...

... késõbb koszos klotyóra görcsöl gyomrom
pénzt számlálok, múljon az unalom:
végül mégis nõtt s fogyott is a gondom...

V.
Tucatnyian szorongnak a pultnál,
löttyöktõl lázad s lágyul lármás agyuk
napról-napra. Nincs dolguk. Hazugnál

hazugabb szavakkal traktálják maguk
s talán hiszik is, amit habognak
korsóikra rágörcsölt marokkal,
pillantásuk fanyar, ahogy a szaguk...

... az ablaknál ül, külön a többitõl,
karjában kopott, kockás kabátka,
õsz haját lassan simítja hátra,
olvas, hosszú hamu hull a cigirõl.

Asztalán kisfröccs - ráköszönti olykor
a csaposra a sok boros barátra.
Csupán árnyéka válaszol rá tósztot.

VI.
Végig a körúton szar korzózik;
nyúlós, avas bûz ül rá a bárokra,
lapul boltokban, padokon s párokra

vicsorog. Illatokon torlódik
mohón s lóg lassan õrlõ fogak között,
gyomorba fut akkor is, ha az tömött
s alkoholban tobzódva oldódik.

... szökõkút márványán rozsdás kabát
csücsül társtalanul; vén vagány... arcán
földszín rojtos drótszakáll szaglik, ajkán
kukákból sodort dohányt tart lazán,

pusmogó parázs ropog, míg nadrágja
szárán patak fakad. Szél kél s halványka
tükrén sárgán bólogatnak a fák.

VII.
Zajokba zárt magányban szuszog a park,
szarka araszol, varjú vacakol
a barna talajban s kopottra kapart

lábas sápad a kongó flakonoktól
távol. Halmokba hordott kacaton
ragacsos pornóújság cafatok
sárgulnak s kormos a parázs nyomoktól

a bokor alja. Húgyszagú matracon
fakó folt, rojtos rajta a tarka
takaró, szunnyad a szakadt sapka
alatta, forog s rúg a láb. Zaklatott

hangú habzó ajak torz szavak után
kap. Apró motyó szorong a barna
karban, arcra szórt hamu a napsugár.

VIII.
Szabadon szaladnak szét az utcákon
a szétszórt hulladék halmok, buckákon
bukdácsol a szél, omló vakolás,

a csapódó ablak nyomán szilánk hull
alá s toporzékoló csaholás
válaszol rá. A piac: pakolás.
pattogó sült - illata rászilárdult

rég a matt téglákra. A vasajtóban
vadgalamb zsörtölõdés: zsibongva
zsongnak, szakadt zászlóként kibontva
tolluk; karcolnak pulton, szakajtóban

korhadt tetõk alól ki-kirontva
kutatva karcol körmük; társaikat
nyomva fáradtra tépik szárnyaikat.
 

IX.
Tányérnyi pupillákkal fut a macska
a pult alól; a tyúk püspökfalatja
foga közé szorult. A sarokba

kuporodik, zsíros cafatokra
szakadnak szét foga közt a darabok,
hosszan csámcsog; imádja a falatot
s már a kampón lógó malacokra

néz sárga pillantása. Hószínû
szalvétáját nyalva nyújtódzik, ásít,
majd útra indul - új potyára számít.
Mégis, a nagy, kék vasajtón kívül

Jobban járna talán; savószínû
a kofa arca, lilán villan a vér
a bárdon, a hús hangosan csattan, ha mér.

X.
Hajlott pár, kar a karban, a céklából
válogat, mérik, aztán a néhányból
gyorsan visszaraknak pár darabot.

Az alma nyolc napja még zamatos
volt, most olcsóbb, a banán friss és káros
a kopott bukszának, a hús: két-három
farhát; kutyával közös falatok.

A visszajárót szótlan számolják.
Ó-divat a ruha rajtuk, lábuktól
duzzadt a takaros cipõ, hátuktól
bothossznyi a földig a távolság,

tárcáik csak dús múltjuk tárolják.
Karba kart fonva csoszognak útjukon,
a karikagyûrû csillog ujjukon.

XI.
... onnan jött, hol mandarinok porladnak
õsidõk óta, ahol hagyomány
a tudás, méltóság a kor, még hatnak

a bölcs írások, s Buddha lábnyomán
oly sok Buddha halad. Most itt ül. Ruhát
árul, magnót, lábast - bármit, s áruját
gálánsan s olcsón adja. Bárhová

is sodorja sorsa - talpon marad
s kultúráját adja új hazájának.
Nyugalma izzik, fagy pillantásában
a bársony; itthon van, ám hontalan:

nincs nálunk sárkány s oroszlánok tánca,
hol kosztümök kavalkádja alatt
dobban a szív, az õsök szarkofágja...

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Hetedíziglen

Angyal szállt át a szobán - gondolta Kelemen. Ezt szokás mondani, amikor hirtelen elszakad a beszélgetés fonala, mindenki csak ül, mintha megkukult volna, s arra vár, hogy valaki más törje meg a csendet. No igen, de ez a bizonyos angyal egy idõ után már kezd arkangyallá válni, és a pallosát forgatva köröz a fejek fölött.
    - No igen - szólalt meg a torkát köszörülve -, természetesen ott leszünk az esküvõtökön, és...
    - Mielõtt bármit is mondanál, tisztázzunk valamit - vágott közbe a lánya. - Vendégként hívunk benneteket, nem örömszülõknek. Örömködni itt vagyunk mi ketten, az a mi dolgunk. Hülyén is nézne ki a nyolc örömszülõ egyrakáson. Te a nejeddel, anyám az élettársával, a Peti apja Jolival, az anyja meg a... hogy is hívják?
    - Zoltán. Zoltánnal - bólintott rá a fiú. - Azt mondja anyám, igen rendes ember. Nekem túl sok dolgom nem volt vele. Már a kollégiumban laktam, amikor elváltak az õsök.
    - Én se panaszkodhatok, hogy rám erõszakolták volna az élettársaikat - húzta el a száját a lány. - Anyám eleve kikötötte, hogy apám csak nála látogathat meg. De hát, elég sokáig albérletben lakott, nem is lett volna hová vinnie. Így van, apukám?
    - Így, de miért fontos ez most?
    - Nem fontos. Már semmi se fontos, ami volt, csak éppen beszélgetünk, nem? Egy ideig lakott nálunk egy pasas, de anyám elég hamar túladott rajta. Tudod, ez volt az, aki meglopta. Ezt már meséltem neked. Aztán évekig nagyanyámnál laktam. Most meg hát veled...
    - Meglehetõsen nehéz évek voltak ezek, kislányom - ingatta a fejét a férfi. Távol álljon tõlem, hogy édesanyádat bántsam, de azt hiszem, eleve tévedés volt a mi házasságunk. Nem illettünk össze. Csak hát a körülmények...
    - Tudom, mesélte nagyanyám. Anyámról könnyen lecsúszott a bugyi, te meg nekiestél, mint tót az anyjának, aztán mire észbe kaptatok volna, elromlott a színes tévé. Nagyapámnak kapóra jött a dolog, gyorsan hozzád adta, mielõtt meggondolhattad volna magad. Esküvõ az elsõ randi után három hónappal... Mindenre gondoltatok, csak rám nem. Azt hitted, hogy... eh!... - az arca kipirult, a szeme könnybe lábadt. - Ha lett volna egy kis eszed, adsz neki két egyforma fülest, és elzavarod a nõgyógyászhoz.
    - Na de, kislányom, hogy mondhatsz ilyet? - A hangja megremegett, a tekintete idegesen ugrált a lánya és leendõ veje között. - Fogalmad sincs az akkori körülményekrõl, az emberi kapcsolatokról, a tisztességrõl...
    - Hát ez az - fordult el a lány. - Mindenre gondoltál, csak arra nem, hogy én meg akarok-e születni, hogy miért lenne nekem jó, ami mindkettõtöknek rossz.
    A fiú mellére vonta a lány arcát. A haját simogatta, homlokát csókolgatta.
    - Nyugi, kicsim, bízzál bennem! Hidd el, nem lesz semmi baj! - Aztán fanyar mosollyal Kelemenhez fordult. - Ne haragudjon rá, az állapota miatt van. Túlzottan érzékeny szegény.
    - Az állapota miatt?... - morzsolgatta a szavakat az öreg.
    - Igen, a negyedik hónapban van. Úgy gondoltuk, hogy ha megkapjuk a gyerekre a szociálpolitikai támogatást, akkor a vállalati, meg a bankkölcsönnel összejön annyi pénzünk, hogy vehetünk egy kisebb lakást. Azt késõbb elcseréljük egy nagyobb vidékire, vagy olyanra, ami felújításra szorul.
    - Meg elõbb-utóbb a nagyi lakása is az enyém lesz - törölgette a könnyeit a lány. - Megmutatta a végrendeletét.
    - Jól van, mosolyogjál már, Terikém - csókolta arcon a fiú. - Mindent átgondoltunk, tudod, hogy tökéletes a terv, ettõl senki se téríthet el bennünket.
    - Szó sincs róla, hogy én bármirõl is le akarnálak beszélni benneteket, de manapság olyan furcsa dolgokról hall az ember... Elõfordul, hogy a tulajdonos feje fölül eladják a házat, és bottal üthetik a csibészek nyomát. Nagyon meg kell nézni, kivel és hogyan köt üzletet az ember.
    - Ugyan, apa! Ti vének mind olyan könnyen begazoltok az újdonságoktól. Peti építész, a kisujjában van az egész lakásbiznisz. Aki õt át tudja verni, az meg is érdemli. Így van, Pupák?
    - Naná, kicsim! Anyád lakásáról is leveszünk legalább harmincöt százalékot. Maga nem akar beszállni az üzletbe?
    - Nem, nem, köszönöm, maradok inkább annál, amihez értek. Az én koromban már nem szívesen kockáztat az ember.
    - Pedig kockázat nélkül nincs haszon. Az esküvõt megbeszéltük, a többi meg majd kialakul. No, induljunk, Pupák, mert kezd nyugtalankodni a gyereked!

    A vacsoránál szokatlanul csendes volt Kelemen. Szótlanul bámult a tányérjába, villájával turkálta az ételt, és idõnként még rá is bólintott, mintha vitatkozna valakivel. A felesége nagyokat hallgatott mellette, de végül csak kibukott belõle a kérdés:
    - Az étel nem ízlik, vagy a leendõ vejed?
    - Mi? Ja... Ugyan... Ne haragudj, Sacikám, elkalandoztam egy kicsit. Nagyon finom ez a rakott krumpli. Tudod, hogy ez a kedvenc kajám. Hanem ha netán egy-két év múlva elkezdeném hajtogatni, hogy én megmondtam elõre, légy szíves, üss a számra, és figyelmeztess, hogy más is látott már karón varjút, fölösleges eljátszanom ezt a szerepet.
    - Rendben van, de ha rébuszok nélkül is el tudnád mondani, talán még én is megérteném, mirõl van szó.
    - Arról, hogy a Teri terhes. A negyedik hónapban van.
    - Na, és? Legföljebb kitoldják az esküvõi ruháját. Majd' egy éve együtt élnek. Gondolod, hogy esténként csak dominóztak? Manapság már az a ritkaság, ha nem hárman állnak az oltár elé. Ne akard rajtuk számon kérni a te erkölcsi normáidat.
    - Hát éppen ez az... Én is úgy vettem el az anyját, azért lett jól fejlett koraszülött a lányom. Jól a pofámba is vágta ma délután.
    - Hmm... Ez elég ciki lehetett, de mi következik ebbõl?
    - Az - magyarázta élénk gesztusokkal kísérve szavait a férfi -, hogy ez a srác túlzottan magabiztosnak látszik ahhoz, hogy eltûrje az anyósa, meg a kedves nagymama irányítását. Belém fél ennyi önérzet se szorult, mégis elég gyorsan szétmartak bennünket. Folytassam?
    - Ne. Inkább bízzunk abban, hogy most az egyszer tévedsz.

    Az esküvõt megelõzõ napon Teri telefonált, hogy ha lehet, a ceremónia kezdete elõtt negyed órával legyenek ott a házasságkötõ teremben, mert szeretné bemutatni õket, illetve az apját Peti szüleinek.
    - Rendben van, kislányom, bár én úgy gondoltam, hogy akár elõbb is összehozhatnál bennünket. Szívesen látnánk benneteket, meg õket is, mondjuk, ma este.
    - Anyámmal meg öreganyámmal együtt?
    - Hát... - bizonytalanodott el Kelemen hangja. - Nagyanyádhoz nem ragaszkodnék annyira...
    - Na jó, akkor felejtsd el az egészet! Legyen tíz perc. Ez az utolsó ajánlatom. Csocsi, szióka! És ne idegelj, túl sok dolgotok nem lesz egymással!
    Taxival mentek, s negyed órával elõbb érkeztek a házasságkötõ terem elé. Kelemen jobb karján a felesége, bal kezében a gondosan becsomagolt nászajándék. Kissé groteszknek érezte a szituációt, de a lánya azt mondta, nem fogad el tõlük semmit. Ha mégis vinnének valami csekélységet, azt ráérnek ott átadni. Szinte föllélegzett, amikor meglátta volt feleségét a lépcsõn feléjük szaladni.
    Õ is megszaporázta a lépteit, s mosolyogva üdvözölte: - Szervusz, Babus! Hát...
    - Hát már csak te hiányoztál a csámpás macáddal - sziszegte, és tovább robogott.
    A férfi arcáról lehervadt a mosoly. Egy pillanatra megtorpant, elmormolt magában egy huszáros káromkodást, aztán karon kapta a feleségét, és kemény léptekkel megindult a lépcsõn fölfelé.
    Az elõtérben elég sokan ácsorogtak, halk zsongás töltötte be a helyiséget. A legtöbb arc ismeretlen volt számára, csak néhányuk ifjabb változata rémlett föl emlékezetében a két évtizeddel korábbi idõkbõl. Feszengve bólintott jobbra-balra, volt, akivel még kezet is fogott, de ha agyonütötték volna, se jut eszébe a neve. A lányát kereste, de nem látta sehol. Ellenben az egyik mûbõr fotelban terpeszkedve meglátta egykori anyósát.
    - Csókolom, Mama! - üdvözölte tettetett jókedvvel. - Teri merre van?
    - Tudod, ki a te Mamád?! Na... hát azt csókolgasd! Az a hülye kis kurva meg reggel óta hisztizik. Ordít, mint a vadszamár, semmi se jó neki. Pont olyan, mint te.
    Kelemen úgy gondolta, elszámol magában húszig, mielõtt válaszolna, de szerencsére tizennyolcnál óvatosan megérintette a vállát Peti, a leendõ veje.
    - Ne haragudjanak, de... Teri is rögtön itt lesz, csak rendbe szedi magát. Tudja, az állapota... Jöjjenek, addig bemutatom magukat a szüleimnek!
    - Hollai - nyújtotta a kezét a testes, kopasz férfi.
    - Kelemen - szorította meg a másik. - Örvendek. Hát, ha már a gyerekeink így döntöttek... Remélem...
    - Én is... mi is... Hát, ha õk... No persze, mi nem szólunk bele...
    - Az õ életük... végtére is...
    Ezzel úgy nagyjából ki is merült a mondandójuk, s színpadias mûmosollyal indultak el a házasságkötõ terem különbözõ sarkaiba. Jobb oldalon a menyasszony vendégeinek elsõ sorában ült... A fenét ült, bárcsak ült volna! Még az anyakönyvvezetõ elõtt is egrecírozta a lányát Babus, meg a nagymama. Teri olykor idegesen hátra szólt, Peti feje meg ellilult a dühtõl. Kelemenék a hátsó sorban foglaltak helyet. Velük átellenben, a võlegény vendégeinek oldalán Hollai és Joli, a felesége, néhány sorral elõbb meg Peti anyja, az õsz hajú Zolival.
    Az esküvõ végén, a gratulációnál Teri megkönnyebbülve sóhajtott apja nyakába, s megfáradt hangon mondta: - A sarki étteremben lesz a vacsora. Ott találkozunk.
    - Köszönöm, kislányom, nagyon kedvesek vagytok, de Saci sertéscsülköt fõzött pékné módra. Azt nem lehet kihagyni.

    Hosszú csend következett ez után. Kelemen arra várt, hogy a nászútról visszatérve majd fölkeresi õket az ifjú pár - amint ez az õ idejükben szokásos volt -, úgymond, tisztelgõ látogatásra. De elmúlt a nászút ideje, elteltek a mézeshetek, õk azonban hírt se adtak magukról. Volt felesége egyik kolléganõje, egykori közös barátjuk szólította meg a körúton: tudja-e, mit híresztel róla a Babus?
    - Nem én - válaszolta a férfi -, de ha ez megnyugtat, nem is érdekel. - Azzal már indult is volna tovább, de a nõ karon ragadta.
    - Már hogyne érdekelne - ripakodott rá. - Nem a Babusról van szó, hanem Terirõl, a lányodról. Tudsz róla, hogy veszélyeztetett terhes?
    - Nem. Honnét tudnék, hiszen az esküvõ óta nem beszéltem vele?
    - Hát akkor te semmit se tudsz!
    - Azt hittem, hogy a nászút után majd eljönnek, és...
    - Miféle nászút után? Nem is voltak nászúton. A volt anyósod összeveszett Babussal, mert kiderült, hogy a végrendeletében nem a lányára, hanem az unokájára hagyta a lakását. Babus ezen vérig sértõdött, és kígyót-békát kiabáltak egymásra. Ott röhögött rajtuk az egész ház a folyosón. Ja, meg téged is szidtak, mert állítólag kevesebb gyerektartást fizettél, mint ami megillette volna Babust.
    - Ugyan már! Az volt az elsõ dolga, hogy letiltatta a fizetésembõl a gyerektartást. Abból tudtam meg, hogy a lány egyetemre jár, hogy írt egy levelet, amelyikben pénzt két tõlem albérletre. Amikor végzett, nekem kellett külön pert indítanom a gyerektartás megszüntetésére, mert õ elfelejtette bejelenteni.
    - Tudom, abban az idõben mindenkinek elkiabálta, hogy te milyen anyagias szarházi vagy, mert még azt a néhány rohadt forintot is irigyled a saját gyerekedtõl. Én bizisten sajnálom õt, mert teljesen bekattant. Különösen, mióta a legutóbbi hapsija is eligazolt mellõle. Olyan lett a szája, mint a kacsa hátsó fele. Csak bûz meg ocsmányság bugyog belõle.
    - Ezzel sok újat nem mondtál, és nem is tartozik rám. Terit mondd, vele mi történt!
    - No ugye, hogy mégis érdekel! Hát szóval, miután a két öreglány összebalhézott, azt mondta a Babus, hogy õ ugyan többé be nem teszi a lábát az anyjához. Lényeg a lényeg, a Teriék fölmondták az albérletet, és odaköltöztek a Manci nénihez. Tudod, szíves az öreglány, nem lehet egyedül hagyni. Erre föl egyik este rájuk ment a Babus, a lányát lehordta mindenféle útszéli kurvának, a vejét meg kitartott stricinek. A Peti bepöccent, ajtón kívülre rakta a Babust. A Teri rosszul lett, mentõt kellett hívni hozzá, a Manci néni meg sipákolt, hogy ezekre áldozta õ az életét. Hát ez van.
    - Te jóságos Isten... - sápadt el Kelemen. - És a gyerek?
    - A gyerek túlélte, de nagyon kell vigyázni rá.

    A gyereket kemény fából faragták. Túlélte ezt, meg a következõ hónapok idegeskedéseit is, és egészséges fiúként jött a világra ötvenhárom centivel, három kiló nyolcvan dekásan. Nagy volt az öröm a családban, már majdnem békesség. A dédmamává lett Manci néni még azt is elviselte, hogy Kelemen feleségestül látogassa meg az unokáját, aki a Pál nevet kapta a keresztségben. No igen... Ez a bizonyos keresztelõ azonban újabb határkõ lett a család életében. A probléma ugyanis, amely szinte késhegyre menõ tudományos vitát váltott ki, akörül forgott, melyik templomban hintsék a keresztvizet Palika homlokára. Babus ragaszkodott hozzá, hogy az õ unokája csakis római katolikus lehet, mert a Szeletényiek már a középkorban is a pápa hívei voltak, s ha nem csal a családi emlékezet, tán még keresztes lovag is volt köztük. A Hollai család Erdélybõl települt át, Trianon után. Szülõföldjüket kényszerûségbõl el kellett ugyan hagyniuk, de évszázados unitárius hitükhöz mindvégig hûek maradtak. Mivel megkérdezték, Kelemen bevallotta, hogy õ meg református család sarja, de szerinte Istennek nincs felekezete, csak az embereknek.
    - Az én párom szocialista - mondta Peti anyja -, sõt, még materialista is. Egyetértek vele, hogy teljesen fölösleges ez az egész vallási cirkusz. Ha mindazt a pénzt meg energiát a szegénység elleni küzdelemre fordítanák az emberek, amit az isteneik dicsõítésére meg a vallási rivalizálásra elpazarolnak, nem lenne szükségük Istenre, aki kihúzza õket a bajból, amit épp ezzel teremtenek maguknak.
    - Hülye, demagóg, szoci Maca! - sziszegte Babus. - Menj a jó kurva bolsi anyádba!
    Hogy ezt szent meggyõzõdéssel mondta-e, vagy csupán az a néhány kupica cseresznye pálinka szólott belõle, amit a kis Palika egészségére fölhajtottak, soha se derült ki. Nem, mert a nagymamatárs tágra nyílt, égszínkék, csodálkozó szemmel, szó nélkül távozott. A többiek pedig zavartan makogtak valamit, és elindultak utána, hogy visszahozzák. Feltehetõen még mindig keresik, mert egyikük se tért vissza.
    Néhány nap múlva, amikor a két nagyapa összefutott a Fõ téren, Hollai kuncogva mesélte Kelemennek, hogy az ex neje állítólag találkozott a sétányon egyik ismerõsükkel, és szó szerint azt mondta, hogy ezzel a pápista fuvolással, mármint a Babussal, nemhogy egy templomban, de még egy utcában se hajlandó mutatkozni. Végtére is, legyen az emberben valamiféle tartás. Ha nincs, akkor meg legalább tegyen úgy, mintha lenne. A nagyszülõi tanács ekképp határozatképtelenné vált, s egyiküknek se volt bátorsága megkérdezni, hogy végül is milyen vallású lett a gyerek.
    Peti lakásbiznisze se váltotta be a hozzá fûzött vérmes reményeket. Az tagadhatatlan, hogy nagyon jó építész - legalábbis Teri szerint -, meg az is, hogy van benne némi vállalkozói véna, de hamarosan kiderült, hogy vannak, akik még nála is jobb építészek, s biztonságosabban mozognak a paragrafusok közötti sikátorokban. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor õrizetbe vették a kft. ügyvezetõjét, amelynek õ is a társtulajdonosa volt. Az ügyvédjük brillírozott a tárgyaláson, és sikerült elérnie, hogy az igazgatót mindössze három évi letöltendõ börtönbüntetésre és ötven millió forintos kártérítésre ítélték. Peti egy évet kapott felfüggesztve, no meg a vállalkozásba apportként bevitt Babus lakása veszett oda.
    Kelemen felhívta telefonon a lányát, hogy szívesen segít, amiben csak tud, de Teri azt mondta, nincs szükségük semmire, minden rendezõdött. Babus visszaköltözik a nagymamához, õk elmennek albérletbe, és visszamegy dolgozni a régi vállalatához. Már beszélt is az egykori fõnökével. Szeretettel várják, sõt Palikának is szereznek helyet a bölcsödében. Peti jó szakember, hamarosan talál magának munkát. Egy kicsit összeszedik magukat, és néhány éven belül az anyjának is visszafizetik a lakása árát.
    Ha könnyen nem is, de valóban talált magának munkát Peti. Igaz, jó száz kilométerrel odébb, egy dunántúli cégnél, de hát ilyen bírósági ajánlólevéllel nemigen válogathat az ember. Két albérletet fizetni, meg az adósságot törleszteni nem kis teher. Úgy gondolta hát, hogy szerez egy nagyobb lakást, meg állást is Terinek, és újra együtt lehet a család. Méghozzá anyós és nagymama nélkül.
    Teri hajlott rá, hogy oda költözzön; de ki mondja meg az anyjának? Õ ugyan meg se meri említeni neki! Micsoda balhét csapna... a nagymama meg egybõl infarktust kapna, az szent. Meg kell ezt még gondolni. Különben is jön a tél, a gyerekkel tavasz elõtt nem lehet költözni. Közben meg akár történhet is valami.
    - Rendben van - keményedtek meg Peti arcán az izmok -, akkor majd megmondom nekik én. Végtére is, én vagyok a családfõ...
    - Mi vagy te? Családfõ? - kacagott gúnyosan az anyósa. - Hogy oda ne kozmáljak!... Megmondom én, hogy mi vagy te, édesfiam. Egy nagyképû, tehetségtelen, szar alak, aki még az anyósa lakását is eltékozolta. Egyedül arra voltál jó, hogy fölcsináld ezt a szerencsétlen kislányt, és rákényszerítsd magad.
    - Én? Én... - s a veje csak hápogott. - Még hogy én kénysze...
    - Igen, te! Tudod, ki mindenkihez mehetett volna férjhez az én kislányom? Ott volt például az az ügyvédfiú. Hogy is hívták? ... Na mindegy, nem jut eszembe a neve. A minap is érdeklõdött utána. Meg az a közgazdász gyerek, aki igazgató lett. Az a barna hajú...
    - Na, de anyukám! - ugrott talpra ingerülten Teri. - Miért csinálod ezt?
    - Azért, mert nem hagyom, hogy ez a szar alak elrabolja az egyetlen lányomat meg az unokámat.
    - Meg van maga buggyanva! - tolta az orrát Babus képébe a veje. - A saját feleségemrõl, meg a fiamról van szó!
    - A lyukas gatyád, meg a két pusztád, az a tiéd - kottyantott közbe a nagymama.
    - Hogy az ég nem szakad le magukra!... - ordította a fiú, és elindult az ajtó felé. - Gyere, Terikém, hozd Palikát is!
    - Jaj, de rosszul vagyok, adj egy pohár vizet, kicsim! - suttogta a nagymama elhaló hangon. - Te meg, Babus, a gyógyszeremet!
    A fiatalasszony egy ideig csak állt, hol az anyjára, hol a nagyanyjára nézve, majd könnyes szemmel elindult a vízcsaphoz.
    Amikor visszhangos csattanással bezárult a bejárati ajtó, dacos képpel állt az anyja elé. - Ezt azért mégse kellett volna!... A pasijaimat meg különösen nem.
    Az idõ mindent megold - mondják a bölcsek. Peti is ebben bízott, amikor hétfõn hajnalban visszautazott abba a bizonyos dunántúli városba. Egész nap ott ült a telefon mellett, várta Teri telefonját, hogy tisztázzák a dolgot. De nem. És este, otthon se csörrent meg a készülék. Amikor már a harmadik nap végén is süketen hallgatott a telefon, eszébe jutott az anyósa által emlegetett jogászgyerek, meg az igazgató. Leballagott a szemközi szálloda bárjába, és rendelt egy dupla whiskyt. Aztán még egyet. Késõbb egy nõ is odaült az asztalához. Ittak, táncoltak, de hogy az után mi történt, arra nem emlékszik. A hét végén nem utazott haza. Egyszer, egyik este fölhívta Terit, de nem vette föl a kagylót. Éjszaka sem. Késõbb azt mondta, hogy beteg volt a gyerek, és a nagymamánál aludtak.
    Ahogy telt-múlt az idõ, egyre kevésbé érezte a felesége hiányát. Betöltötték a helyét új barátok, s ha éppen úgy esett, barátnõ is akadt. A fia, Palika, hiányzott. Nem egyszer elõfordult, hogy felhívta õket telefonon, Terivel váltott néhány szót, aztán vagy fél óráig a fiával csevegett. Ha otthon volt hétvégén, akkor is vele töltötte a legtöbb idõt. Az is elõfordult, hogy le se feküdt Terivel, úgy utazott vissza.
    Egyik nap átszóltak neki a bérelszámolóból a lányok: tud-e róla, hogy a felesége letiltatta a fizetésébõl a gyerektartást?
    - Mit csinált? - kérdezett vissza értetlenül.
    - Letiltatta a gyámhatóságon keresztül.
    Azonnal fölhívta Terit; keze, lába remegett az idegességtõl. - Mi ez a cirkusz a gyerektartással? Meg egyáltalán, miféle gyerektartást tiltatsz te le tõlem?
    - Hogyhogy mifélét? - csattant az asszony hangja. - Hát külön élünk, nem?
    - Jó, hogy mondod! Akkor egy rohadt petákot se kapsz a fizetésembõl, és minden második hétvégén nálam lesz a gyerek.
    - Oké. Szombaton reggel anyámnál átveheted.

    Kelemen egyre ritkábban látta a lányát és az unokáját. Teri az irodából hívta föl telefonon, aztán az óvoda elõtt találkoztak, mert hogy Palika közben elmúlt hároméves. Elkísérte õket a játszótérre. Meghintáztatta az unokáját, hallgatta a lánya locsogását a tökhülye kolléganõkrõl, az anyja meg a nagyanyja rigolyáiról. Petirõl szó sem esett. Hívta, hogy látogassák meg õket, de a lánya mindig talált valami kifogást. Többnyire azt, hogy az anyja rossz néven venné, ha kifecsegné Saci elõtt a családi ügyeket. Kelemen nyelt egy nagyot, és meglökte a hintát.
    Már az õsz közelgett, sárgulni kezdtek a játszótéri fák levelei, amikor egyenesen nekiszegezte a kérdést: - Idõtlen idõk óta nem láttam Petit. Mi van vele?
    - Miért, mi lenne? Hiányzik talán? Tudod, hogy vidéken dolgozik.
    - Persze, hogy tudom. De hát az ünnepeket is ott tölti? Az a helyzet, hogy egy bizonyos építészeti problémával kapcsolatban szeretném a tanácsát kérni - füllentette.
    - Hát akkor fordulj máshoz, apukám!
    - Miért? Elfelejtette volna a szakmáját?
    - Nem. Engem felejtett el. Elváltunk.
    Kelemen megtorpant, döbbenten nézett a lányára meg az unokájára, s halkan maga elé motyogta: - A varjú... Nem tudom, mit vétettünk, hogy hetedíziglen ver bennünket az Isten.

BARANYI FERENC

Attila-idézõ

Attila, jaj, a véget elsietted,
behódoltál a roppant ûrhidegnek.
A semmi ágán vacogott szíved
s megdermedt, mint a meteorkövek.
S a csillagok jeges közönnyel néztéktestvérük - szíved - megsemmisülését.
Pedig a forró szív most kéne éppen,
hideg csillagok múló éjjelében,
mert szíved szerint képzeljük a rendet,
másként képzelni sírodból se engedd!

Attila, régen írtam ezt, a szíved
szerinti rend igézetében égve,
s bizton remélve azt, hogy egyszer eljön.

Már híre-hamva sincs. A tõke tátott
sárga szája lehel ki újra párás
büdösség-felhõt - s nem csupán kis, búvó
országokra, de mennyre és pokolra
egyaránt már. Péter az üdv honának
bejáratánál titkon kapupénzt szed
s talán még a Sátánt is bebocsátja,
ha az kibélelt erszényt nyom kezébe.
Csak túlélésre játszanak az égi
hatalmak is, mit sem törõdve azzal,
hogy szolgáik itt lenn templom-hajókat
tesznek kalózhajókká, teret adva
bennük odaadást, hitet kifosztó
alkalmi igehirdetõk szavának,
míg künn, lépésnyire a templomoktól
hálnak az utcán. Ügynök és szövõlány
átlépked rajtuk, mert ha késve érnek
kisemmizésük színhelyére, akkor
hamar utcára kerülhetnek õk is.

Attila, jól tudom, hogy a szabadság
szüli a rendet, ám milyen szabadság
az, amely szép, komoly fiát kicsit sem
engedi játszani? Milyen szabadság
az, melyben még a semmi ága is jobb
szállás a szívnek, mint dühödt ököllel
s féltéglával vert mellkas? A szabadság
szép gyermekét, a rendet, mondd, miért nem
kezénél fogva vezeti, ha sétál?
Miért pórázon húzza, mint kutyát? Nem
vállalja már? Vagy kitagadta régen?

Attila, válaszolj! Engedd remélnem,
hogy a szabadság mégsem pusztulást hoz,
mert visszatalál régi önmagához,
s nem egykedvûen néz le ránk a csillag,
elrendezhetjük közös dolgainkat
heverve egymáson s úgy nyomva-fogva
egymást, akár egy halom hasított fa.
 

Madár se, Orfeusz se

"kis, búvó országokra rálehel
a tátott tõke sárga szája. Párás
büdösség-felhõ lep bennünket el."
                                            (József Attila: Munkások)

A tõke nagyra tátott szája
a világ zöldjét felzabálja

s már nemcsak kilégzése öl meg,
hanem hiánya is a zöldnek.

Erdõ, mezõ kövekkel ékes
madártalan, karsztos vidék lesz,

madár se, Orfeusz se zenghet
instrukciót az isteneknek,

Hádész a nagykaput becsukja
s nincs, ki mögüle visszajutna,

végetér a dalos varázslat:
visszavadul a háziállat,

melyet kezessé tett a halkan
igézõ lant kísérte dallam.

A sárga száj zöldet zabál fel,
minden fatörzs helyén hiányjel,

madár se szól, levél se rezdül,
öt kontinensre durva csend ül.