BISTEY ANDRÁS

Szent Hilárion utolsó utazása

Késõ délután érkezett a szállodába, ledobta a bõröndjét, és belevetette magát az ismeretlen nagyváros rengetegébe. Nem tudta, merre jár, élvezte, hogy magába szívja a lüktetõ, rohanó, zajos város. Órákig rótta az utcákat. Közben leszállt az este, az éles körvonalak elmosódtak, az épületek mintha lebegtek volna az utcai lámpák lágy fényében. A színek is megváltoztak, fantasztikus új árnyalatokat kaptak a vöröses ragyogástól.
    Egy kis hídon ment át, lent feketén csillogott a keskeny csatorna vize, amikor hirtelen bénító fáradtság tört rá. Meg kellett állnia, és a langyos vaskorlátnak támaszkodva várt néhány másodpercig. Amikor kissé magához tért, nem messze meglátott egy szobrot. A nyugati égbolton még halvány világosság derengett, kirajzolta a magasan álló alakot. Lejjebb, a talapzat körbefutó lépcsõkben folytatódott, egészen a szûk tér kockaköveiig. A lépcsõkön fiatalok üldögéltek, Hilárion leült közéjük, és kinyújtotta a lábát. Ügyet sem vetettek rá, talán csak egy pillanatra fordultak feléje a mellette ülõk, azután folytatták a beszélgetést. A közelében megszólalt egy gitár. A zenész néha elvétette a hangot, olyankor elhallgatott egy pillanatra, majd megismétlõdött a dallam, de a furcsán akadozó játék senkit sem zavart. Hiláriont sem, aki úgy érezte, ez a zene illik fáradtságtól eltompult érzékeihez, talán fárasztaná most, ha mesteri gitárjáték kötné le a figyelmét.
    Nem tudta, mennyi idõ telt el, talán elszunnyadt néhány percre, vagy hosszabb idõre is, mert már kevesebben voltak a lépcsõkön, amikor föleszmélt. Befordult egy keskeny utcába. Kétoldalt még többnyire nyitva voltak a boltok, de a kora esti, sûrû tömeg megritkult. Egy nõi táskákat árusító üzlet eladónõje már a nehéz vasroló lehúzásával bajlódott, amikor Hilárion elhaladt a sötét kirakat elõtt. Az utca végén tér volt, csenevész fák között gyerekek gördeszkáztak, egészen kicsik is voltak közöttük a késõ esti órán. A tér végében mellvéd emelkedett, mögötte sötét víztükör csillogott. A túlsó parton sorakozó lámpák fénye gyöngysorként tükrözõdött rajta. Pangó víz mocsárszaga szállt föl az emeletnyi magasságba, a függõleges partfal sötétségbe burkolózó mélyérõl tompa hangok hallatszottak, amelyeket csak néha szakított meg egy-egy kuncogó nevetés.
    Kis szél támadt, de alig enyhítette a meleget. Hilárion a közeli lámpa fényénél megnézte az óráját, még nem volt egészen tizenegy.
    Megéhezett, és arra gondolt, megvacsorázik, mielõtt visszatér a szállodába. Nem túl messze, a folyóparton talált egy vendéglõt, de hangoskodó társaság ült a teraszán, egy magas, sovány pincér pedig borostás arcú férfit terelgetett ki az asztalok közül. A férfi nyakában tangóharmonika lógott, alighanem játszani szeretett volna a vendégeknek egy kis pénz reményében, de hiába vitatkozott a pincérrel, az hajthatatlan maradt. Hilárion megállt, hallgatta a számára érthetetlen beszédet. A harmonikás szapora szóval magyarázott, gesztikulált, néha széthúzta a hangszerét, és visító hangot csalt ki belõle, a pincér viszont egyetlen szót ismételgetett, és közben lassan tolta kifelé a férfit, amíg az ki nem hátrált az asztalok közül.
    Hilárion lassan továbbment, másik vendéglõt akart keresni. Hosszú vaskerítés mellett haladt, amely keskeny elõkertet választott el az utcától. Az elõkert mögött hatalmas épülettömb állt, az ablakai nagyrészt már sötétek voltak. A végtelennek látszó kerítés mellett haladva Hilárionban egyszerre feltámadt a vágy a szálloda kényelme iránt.
    Nem tudta, merre jár, térképet nem hozott magával, de úgy gondolta, elõbb-utóbb kiér egy forgalmasabb utcára vagy térre, taxiba ül, amely talán néhány perc alatt visszaviszi a szállodába. Hiába sétált órákon át, nem volt biztos benne, hogy túlságosan eltávolodott a szállodától, a kanyargós utcák körbe is vezethették, remélte, hogy talán csak néhány háztömbnyire van a vacsorát és pihenést ígérõ szállodától.
    A kerítés még mindig nem ért véget, és Hilárion a taxissal folytatandó beszélgetésre készülve föl akarta idézni a szálloda nevét. Késõbb, amikor gyakran visszagondolt ezekre a pillanatokra, csodálkozott rajta, hogy elõször egyáltalán nem aggódott, amikor rájött, hogy a név nem jut eszébe. Egy hazai utazási iroda közvetítésével foglalta le a szobát, és az iroda ellátta a várost bemutató prospektusokkal, térképpel és a szálloda szolgáltatásait kínáló reklámfüzettel. Olyan biztos volt benne, hogy a reklámfüzetet összehajtva a belsõ zsebébe tette, hogy nem is nyúlt érte, hanem a korábban néha már bevált módszerrel próbálta fölidézni a szálloda nevét.
    Az évek múltával mind gyakrabban megesett vele, hogy elfelejtett egyes neveket, dátumokat, olykor szavakat is. Nem végérvényesen felejtette el õket, csupán egy adott pillanatban nem jutottak eszébe, majd más alkalommal, amikor nem is volt rájuk szüksége, váratlanul elõtolakodtak a tudata mélyérõl. Zavarta a feledékenység, elõször szinte pánikba esett, amikor elkezdett egy mondatot, és még nem is ért oda, ahol arra a bizonyos szóra szüksége lett volna, már rájött, hogy nem fog eszébe jutni. Késõbb kidolgozott egy védekezõ technikát: végiggondolta a mondatot, mielõtt megszólalt, s ha úgy érezte, valahol bizonytalan egy szó felidézésében, bele sem kezdett, vagy eleve úgy szerkesztette meg a mondatot, hogy a hiányzó szó elkerülhetõ legyen.
    Ha nem beszéd közben kellett fölidéznie egy homályba veszõ szót, másféle megoldást választott: elgondolta, milyen hanggal kezdõdik; ha kellett, végigmondta az ábécét, s a legvalószínûbbnek tûnõ kezdõ hang után hasonló módon próbálta fölidézni a többit. Ez a módszer azonban gyakran tévútra vezette. Biztos volt benne, hogy a szó egy bizonyos hanggal kezdõdik, de a többi nem illeszkedett hozzá, végül pedig, ha rendszerint jóval késõbb mégis eszébe jutott, kiderült, hogy a kezdõhangja egészen más, azaz hiábavaló volt az egész fejtörõ.
    Elõször közismert szállodaneveket próbált fölidézni: Korona, National, Continental... de mindegyik süketen, idegenül hangzott. Egy darabig még gyûjtötte a neveket az emlékezetébõl, hazai szállodák nevei is befurakodtak a többi közé, olyanok, amilyenekrõl tudta, hogy ott biztosan nem fordulnak elõ.
    Közben kiért egy szélesebb útra, ahol nagyobb volt a forgalom. Taxit nem látott, de remélhette, hogy elõbb-utóbb felbukkan egy, ezért abbahagyta a szállodanevek felidézését, és benyúlt a belsõ zsebébe, hogy elõvegye a tárcáját, amelybe emlékezete szerint beletette a színes prospektust.
    A tárcában azonban csak az útlevelét és a pénzét találta. A pénz látványa megnyugtatta egy kicsit, úgy gondolta, ha pénze van, nem kerülhet bajba, hiszen azzal a legtöbb gondot el lehet hárítani, ezért azt próbálta kideríteni, hogy mikor tette ki a zsebébõl, és hol hagyta a szálloda szolgáltatásait kínáló reklámfüzetet. Az emlékezete most kitûnõen mûködött. Mintha filmként peregtek volna le elõtte a képek: leteszi a bõröndjét a szobájában az íróasztal mellett levõ állványra, kezet mos és megnedvesíti az arcát a csupatükör fürdõszobában, megfordul, hogy az ajtó felé induljon, s akkor úgy érzi, a kétrét hajtott reklámfüzet túlságosan megvastagítja a tárcáját, ezért kiveszi belõle, és az ágyra dobja. A füzet szétnyílik, a címlapján ott van a szálloda színes fotója.
    Föl tudta idézni a kétemeletes épület színét, körvonalait, de a bejárat fölötti feliratot mintha sûrû homály borította volna, vagy nem is lett volna ott semmi. Tudta, hogy hatalmas, ezen a kései órán már bizonyára erõs fénnyel világító vagy villódzó betûk hirdetik a nevét, csak azt nem tudta fölidézni, hogy ezekbõl a betûkbõl milyen szó áll össze.
    Elõször inkább bosszús volt, az aggodalom csak késõbb fogta el, amikor már a forgalmas fõúton is egyre kevesebben jártak, és mind több lett a lehúzott vasroló vagy a vasrácsok mögött sötéten ásító kirakat. Végiggondolta, hogy mit tehetne. Járókelõtõl, rendõrtõl nem kérhet útbaigazítást, hiszen nem ismeri a nyelvet, de ha találna is valakit, akivel meg tudná értetni magát, az elsõ kérdés, amelyet nekiszegeznének, a szálloda nevére vonatkozna, s ha nem tudna válaszolni, alighanem otthagynák, mint akivel nem érdemes foglalkozni.
    Taxiállomáshoz ért, amelyben három kocsi várakozott. Hilárion arra gondolt, hogy ha beülne valamelyikbe, és a taxis hátrafordulna, hogy megkérdezze a címet, a pillanat kényszere talán eszébe juttatná a szálloda nevét, de ahogy telt az idõ, és egyre jobban erõlködött, mind reménytelennek érezte, hogy sikerüljön fölidéznie. Elképzelte a taxisofõr csodálkozó, bosszús arcát, és nem próbálkozott.
    Nem túl messze egy üres padot talált. Leült, remélte, hogy így jobban tud koncentrálni, de hiába próbálkozott, sõt a próbálkozást már pótcselekvésnek érezte, mert biztos volt benne, hogy a keresett név nem jut eszébe.
    Rossz külsejû, gyûrött ruhás férfi ült le a pad túlsó végére. Elõször úgy tett, mintha nem is vette volna észre Hiláriont, azután egyre gyakrabban rásandított. Egyszer találkozott a pillantásuk, a férfi elmosolyodott, és közelebb csúszott a padon. Hilárion arrébb húzódott, így jelezve, hogy kellemetlen neki a másik közelsége, a férfit azonban ez nem zavarta. Még közelebb ült, és mondott valamit. Hilárion felvonta a vállát, jelezve, hogy nem érti, amit mond.
    Az idegen hirtelen kásás, összefolyó hangon hadarni kezdett. Hilárion most a két karját is széttárta, hogy még egyértelmûbben érzékeltesse, nem érti a férfi szavait. Az pedig újrakezdte a hadarást, nem vette tudomásul Hilárion testbeszédét, sõt megragadta a karját, és türelmetlenül rángatni kezdte.
    Hilárion fölállt, visszaindult a taxiállomás felé. A férfi mellette ment, és egyre ingerültebben beszélt hozzá, miközben a karját sem engedte el. Egy ismétlõdõ szó végre kivált az összefolyó szózuhatagból. "Mani, mani..." - hangzott egyre gyakrabban, végül már nem is mondott mást a férfi, ezt az egyetlen szót ismételgette.
    Hilárion megállt a taxiállomásnál, megpróbálta kiszabadítani a karját. A férfi betegesen sovány volt, de a szorításából nehéz volt szabadulni. Hilárion már nem is abban reménykedett, hogy erõszakkal lerázza, inkább azt várta, hogy a taxisok, talán utast remélve benne, közbeavatkoznak, és kiszabadítják szorongatott helyzetébõl. Az elöl álló autóból ki is szállt egy férfi, és nézte õket egy darabig, majd mondott valamit az idegennek, aki elengedte a karját, és a hangsúlyából ítélve valami olyasmit válaszolhatott, hogy mi köze hozzá, ne avatkozzon közbe, de akkor már a másik két sofõr is kiszállt, mire hirtelen hátat fordított, és sietõs léptekkel elment.
    Hilárion több nyelven is megköszönte a taxisok segítségét, de amikor az egyik taxis a kocsijára mutatva jelezte, hogy szálljon be, megrázta a fejét, búcsút intett, és elsietett az ellenkezõ irányba.
    A kis közjátékból megértette, hogy könnyen veszélybe kerülhet az egyre jobban elnéptelenedõ városban. Egészen vad ötletek is eszébe jutottak megoldásként, amíg immár céltalanul bandukolt a széles járdán. Elképzelte, hogy betör egy kirakatot, bekísérik a rendõrségre, ahol eltölti az éjszakát, és reggel a rendõrök majd kiderítik, talán az útlevele alapján, hogy melyik szállodában lakik. Vagy fölhívja az otthoni utazási irodát, és megkérdezi, melyik szállodában foglaltak neki szobát.
    De korántsem volt biztos benne, hogy a rendõrségen egyszerûen intézõdne el az ügy; ahhoz pedig, hogy a hazai utazási irodát felhívja, tudnia kellene a telefonszámát, amelyet csak a szállodai szobájában hagyott prospektusban nézhetne meg.
    Eszébe jutott, hogy fölhívhatná a nemzetközi tudakozót. Elõször ez épp olyan vad ötletnek tûnt, mint a többi, aztán egyre megvalósíthatóbbnak látszott. Bár sejtette, hogy nem lesz könnyû, legalább célt állított elé a céltalan õdöngés helyett.
    Nem kellett sokat mennie, egy útkeresztezõdésben erõsen kivilágított telefonfülkét talált. Föllapozta a telefonkönyvet, és a leggyakoribb közérdekû számok jegyzékét angolul is megtalálta. Az elsõk között, nem sokkal a mentõk, a tûzoltók és a rendõrség száma után ott volt a nemzetközi távhívás száma. A készülék érmékkel mûködött, és Hilárionnál volt elég aprópénz a telefonáláshoz.
    A reménytelen keresgélés után megnyugtatta a határozott cél. Már biztos volt benne, hogy valamilyen módon megoldódik a gondja, és utólag rémült meg a lehetõségtõl, hogy az éjszakát az egyre kihaltabbá váló város utcáin kell töltenie, s örülhet, ha vasúti vagy autóbusz-pályaudvar kerül az útjába, ahol egy padon viszonylag biztonságban virraszthat reggelig. Egyelõre csak reggelig tervezett, úgy érezte, világoson minden egyszerûbb és jobb lesz, biztosan talál megoldást.
    Elõkészített egy kis papírdarabot a tárcájából, tollat vett elõ, majd bedobott néhány pénzdarabot, tárcsázott, és néhány csengetés után be is jelentkezett egy hang a tudakozóból. Hilárion angolul mondta el, hogy mit akar. Néhány másodpercnyi csend után egy másik hang megkérte, hogy legyen szíves megismételni a kérdést majd talán egy félperces várakozás után megmondta neki a lakóhelyén mûködõ utazási iroda számát.
    Hilárionban lassan bizonyossággá vált a remény, hogy hamarosan megtudja a szálloda nevét, ám az öröme hirtelen elszállt, még mielõtt fölhívta volna a kapott számot. Rájött, hogy az irodában aligha van éjszakai ügyelet, hívása egy üres és sötét helyiségbe futna be. Mégis telefonált, és sejtése beigazolódott. Sokáig nem tette vissza a kagylót, egyre fogyó reménnyel várta, hogy bejelentkezik valami álmos ügyelete, de semmi sem történt.
    "Marad a pályaudvar" gondolta, és akármilyen kényelmetlennek és nyomasztónak ígérkezett az éjszaka, mégsem érezte olyan elveszettnek magát, hiszen tudta, hogy reggel egy telefonnal megoldódik a gondja. Bízott benne, hogy a "pályaudvar" néhány európai nyelven eléggé közismert szó ahhoz, hogy itt is megértsék, és akad valaki, aki útba igazítja, vagy taxival odavitetheti magát.
    Közben azonban teljesen kiürültek az utcák, Hilárion senkit sem látott a közelben, akitõl érdeklõdhetett volna. Ismét rátört a fáradtság. Egy zöldségesbolt üvegajtaja mögül fény szûrõdött ki, és észrevette, hogy egy férfi üres gyümölcsösládákat rakosgat odabent. Az ajtóhoz ment, és bekopogott. A férfi nem vette észre azonnal, a helyiség túlsó végében dolgozott, erõsebben kellett kopognia, hogy odanézzen. Amikor végre találkozott a tekintetük, Hilárion mosolyogva intett, hogy jöjjön közelebb. A borostás arcú, kopaszodó férfi azonban bizalmatlanul méregette egy darabig, azután intett neki, hogy menjen tovább. Hilárion még próbálkozott egy darabig, de a másik egyre türelmetlenebbül integetett, hogy tûnjön el, és egy lépéssel sem jött közelebb. Hilárion végül otthagyta, visszaindult a taxiállomás felé.
    Most nem céltalanul õdöngött, határozott terve volt: elviteti magát a pályaudvarra. A taxiállomáson azonban egyetlen kocsit sem talált. Várt egy kicsit, remélve, hogy talán befut egy, de hiába, és eszébe jutott a kéregetõ, aki erõszakosan követelt pénzt tõle. Kellemetlen érzés fogta el az immár teljesen néptelen környéken.
    Nem akart a taxiállomáson maradni, már nem remélte, hogy a késõ éjszakai órán befut egy kocsi. Arra is gondolt, hogy visszamegy a telefonfülkéhez, és odahív egy taxit, hiszen bizonyára talált volna számokat a telefonkönyvben, és a "taxi" szó is eléggé közismert ahhoz, hogy ráleljen egy ismeretlen nyelven készült telefonkönyvben is, de mégsem arra indult el. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miért nem választotta ezt a kézenfekvõ megoldást. A bizonyosság, hogy legkésõbb reggel megoldódik a gondja, furcsa felelõtlenséget keltett benne. Átvágott az úttesten, és befordult egy keskeny utcába, amelyet fényesebbnek látott, és remélte, hogy ott hamarabb talál valakit, aki útba igazítja a pályaudvarhoz.
    A nagyobb fény azonban megtévesztette, ez az utca is ugyanolyan kihalt volt, mint a másik. Egy darabig még reménykedett, hogy felbukkan egy ember valahonnan, de reménye egyre fogyott. Ám olyan sejtése is támadt, hogy már járt erre. Nem hitt a megérzésekben, de most anélkül, hogy pontosan fölismert volna egy-egy utcarészletet vagy épületet, az összbenyomás kezdett ismerõs lenni.
    A lábába már minden lépésnél éles fájdalom hasított, érezte, hogy nem bírja sokáig, ismét le kell ülnie legalább néhány percre, ha ugyan néhány perc még elegendõ lesz, hogy folytatni tudja az utat. Egyre lassabban haladt, a környék sem érdekelte, félig öntudatlan, álomszerû állapotba került. A járda egy keskeny csatornán vagy patakon átívelõ hídhoz vezetett, amelyre néhány lépcsõn lehetett följutni. Hilárion megállt a lépcsõ elõtt, és elhatározta, hogy leül. Pontosabban nem elhatározta, az elhatározásokhoz már túlságosan kimerült volt, inkább tudta, hogy le fog ülni az elsõ lépcsõfokra, és azt is, hogy valószínûleg elalszik, akkor is, ha meglopják, kirabolják vagy megölik a néptelen utcán. Megfordult, hogy leüljön, amikor az egyik közeli házon, félig takarva kigyúlt egy neonfelirat. Erõs, vörös fénye volt, odavonzotta Hilárion tekintetét. A szomszéd épület teteje félig eltakarta, csak a három utolsó betû látszott. NAL - olvasta Hilárion, és valami bizonytalan sejtés támadt benne, hogy ennek a három betûnek jelentése van a számára, de fáradtabb volt annál, hogy gondolkozzék rajta. A betûk eltûntek, beleolvadtak az égbolt sötétségébe, de néhány másodperc múlva ismét felvillantak, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a szálloda neve ARSENAL.
    Az éjszakai kóborlás valami bizonytalan, álomszerû emlékké vált. Hilárion nem értette, hogyan eshetett ki az emlékezetébõl ez a jól ismert szó, de már a rátalálás sem okozott örömet. Egyszerre nem volt sürgõs, hogy hazarohanjon.
    Sokáig ült még a lépcsõn, az utcán már senki sem járt. Azután dideregni kezdett egy hûvösebb szélrohamtól. Fölállt volna, de elgémberedett térde nehezen engedelmeskedett. A lépcsõ vaskorlátjába kellett kapaszkodnia, hogy ne roggyanjanak meg, amikor fölemelkedett. Megkerült egy háztömböt, és váratlanul elfogta az otthonosság érzése. Az Arsenal Szálloda elõtt állt, és hirtelen mindenre ráismert: a széles bejárat fölötti féltetõre, a kétoldalt ládákban kihelyezett csenevész pálmafákra, a mélygarázs lejtõs lejáratára, a szomszédos épület stukkóira, és a kis parkra, amely most sötét szigetként terült el az erõsen kivilágított bejárattal szemben az utca túlsó oldalán.
 
 

GYÖRE IMRE

Az útról

"Gyalog és könnyû szívvel indulok a nyílt útra"
(Walt Whitman)

Hogyan is indulhatnánk nyílt útra könnyû szívvel
mikor az utak zárvák sokszoros sorompókkal
mikor szívünk helyén is mintha vaskolomp csüngne
mely minden lépésünkre rekedten kondul egyet
mikor az utak jöttek félbeszakadtak aztán
árkok pocsolyák tükre villan ha nap-csepp hull rá
s látni minden út romlik inkább sehová menne
semhogy hegyekig s nem talpáig de föntre
ahonnan visszanézve látnánk léptünk nyomát is
nem visznek városokba nagy házak közti térre
ahová álmaikban az utak összefutnak
húgyszagú kapualjak várnak rétrõl jött útra
nem visznek kikötõkbe hol tengerjárók várnak
utasok cipõtalpán más földrészekre vinnék
az utat hol kikelne s futna tovább keletre

Saját útjaink már csak szívünk tövén fakadnak
s összefonódva futnak keletre napnyugatra
minden irányba széjjel
és nem fogynak el attól hogy végigjárjuk õket
 

Valahol

Valahol túl már túl minden megszokotton
hol a láthatárt is régebben elfeledték
átléptek rajt mint ócska kerítésen
s egy reccsenéssel dõlt a Semmibe
hol nincs reggel se este csak villanásnyi képek
mutatják az Idõt amelynek nincs határa
a távolság után még távolabbi tájak
kikötõk melyek olyan hajókra várnak
mint lehetnénk hogyha betölthetetlen teljét
látnánk a látnánk a láthatatlannak
s nem érnénk oda soha ahol most éppen állunk
fáradhatatlan lábunk más térbe átugorna
szökkenve csillagok kavargó halmazába
ugrás lenne ez is többhöz képest parányi
mintha utcánk kövét is Napok csillagok járnák
ott találkoznánk össze Walt Whitmannal ki éppen
a tér rongyait tépi hadd lássunk távolabbra
megállna mégis mondván végigpillantva rajtunk
"Hosszan és komolyan tûnõdtem rajtatok
születéstek elõtt még..."
Gondolkodunk azóta percenként félrenézve
honnan ismerhet minket s tudhatná mik vagyunk mi
s miért nem láttuk arcán ahogy a túlra lengett
a fájdalmat hisz nyilván többet remélt mint látott


 
PROHÁSZKA LÁSZLÓ

Bûnhõdés

Micsoda apa volt, hogy szó nélkül
elhagyott téged és nõvéreidet?
Még a mama is, olykor a mosóteknõre
támaszkodva, fájós derekát egyengetve,
kereste a mentséget.
Összeroppant a rázúduló felelõsségtõl,
az éhes szájak lefittyedõ
szomorúságától,
a szappanfõzés dögletes levegõjétõl,
a cincogó bértõl, amit munkájáért
kapott, ha volt,
ami fröccsre is alig futotta,
nemhogy lakbérre, kenyérre, tejre, húsra.
Ezért, hát megfutamodott,
és kitántorgott, Amerika helyett,
Romániába.

Annyiszor megkérdezted a mamától:
"Nekem, miért nincsen apám?!"
Õ, a lúgkõtõl kimart kezét törölgetve,
szemét lesütve - a gõztõl,
vagy a sós könnytõl volt dagadt, véres? -
a vállát vonogatta.
"Ennek így kellett történnie!" -
mondta máskor, mintha csak
saját megnyugtatására is válaszolna.

A közhiedelem szerint:
"Az Isten nem ver bottal!"
Az apa, törékeny gyermekét
farkasok prédájául dobta.
Tettéért?
Mint a csordától elbitangoló baromnak
a koloncot, másodszülött, bolond fiát
bûnhõdésül nyakába akasztotta?!
Vagy az Úr is, a földi létben csak a szegényt,
az elesettet sújtja?!
 

Október pallosa

A kertben már dércsípte orrú paprikák
vacogva nézik a fakult eget,
tökinda köhög, testén rossz kor foga rág,
a paradicsom karón didereg.

Égre emeli sovány karját a szilvafa,
törzse, fájdalmában kettéhasadt,
felsír a satnya tüdejû levelek kórusa,
s a napraforgók térdre hullanak.

Utolsót cirpog a dermedt kezû tücsök,
danájában nincsen harmónia,
a hangyák csapata munka nélkül lõdörög,
s a póknak sincs mit fonnia.

Derékig alvadt vérben áll a messziség,
október pallósát törölgeti,
félve néz tükrébe a Nap, s régi szinét,
a csillanót, hiába keresi.

KÓRÓDY ISTVÁN

Rezignáció

Szépen, lassan gyakorlatiassá tesszük
az elvieskedõket.
Magas felvásárlási árat kínálunk
a leadott eszmékért.
Vállalkozási lehetõséget adunk
a forradalmároknak.

Ez itt az ígéret földje.

Kötelezõ optimizmusunkat
sohasem érheti csorba.
 
 

POLGÁR ERNÕ

Volt egyszer egy érettségi

Voltak már felkavaró álmaim életemben, olyanok, amelyek napokon át foglalkoztattak, megfejtésük is fejtörést okozott. Legutóbbi álmom mélysége, és felkavaró, szellemidézõ volta azonban minden korábbit felülmúlt.
    Álmom gimnáziumi éveimet elevenítette fel, s idõben harmincöt évvel korábbi életembe repített vissza, kamaszkorom bácsalmási helyszínére, s ott úgy vágott földhöz, mintha repülõgépbõl katapultáltam volna.
    Ért már hasonló megrázkódtatás, 1989 után, amikor a fürdõvízzel együtt sokan igyekeztünk kiönteni gyermekeinket is, s ami szép volt, még azt is gyûlölni kezdtük, s amit nem kellett volna, azt is mûvelni kezdtük. S ebben, az ország kertje alatt rejtõzködõ, és olykor arcát is felvillantó fiatal banánköztársaságban, egy rekkenõen forró nyári napon a Bácsalmáshoz közeli Baja városka kórházában meglátogattam súlyos beteg anyámat, aki még a második világháború utáni kitelepítések idején került családjával Bácsalmásra. Ha akkor már lettek volna barikádok, anyám vélhetõen a "másik" oldalon helyezkedett volna el, ám egy helybéli születésû, szociáldemokrata érzelmû emberhez ment férjhez, s így a szerelem mindazt elrendezte, amit a történelem összekuszált.
    Anyám a kórházban minden nap meglátogatta dr. Cz. Nagy Rózát, aki a bácsalmási Hunyadi János Gimnázium nyugalmazott igazgatóhelyettese és az angol nyelv tanára volt.
    - Megkérlek, fiam, te is menj át hozzá! Zárt osztályon fekszik.
    - Csak nem képzeled?!
    A gimnáziumban õ tartotta a Népszabadság-félórákat. Szünetekben mellém szegõdött, s mint Arisztotelész tanítványai, a peripatetikusok, akiket mesterük séta közben beszélgetve szokott tanítani, a gimnázium udvarán õ is sétálgatva foglalkozott velem. Töretlen hittel élt és gondolkodott ez az egyszerû családból származott, angolul kitûnõen beszélõ, mûvelt vénkisasszony, s olyan lelkesedéssel tudott beszélni az emberek egyenlõségérõl, a munkások, a parasztok felemelkedésérõl, a szocializmus magasabb rendûségérõl, hogy már csak az udvariasság kedvéért is csendben hallgattam.
    Ó, Istenem! 1989 elõtt csak az a sok tévedés ne lett volna az országban, szülõvárosomban és a gimnáziumban!
    - Tedd meg a kedvemért! - folytatta mélyen hívõ és vallását gyakorló anyám. - Milyen dramaturg vagy te, hogy nem becsülöd az elesetteket?... Hogy empátiát sem mutatsz azok iránt, akik kiábrándulva, megkeseredve, önmagukból kifordulva, szedálva fekszenek a zárt osztályon!
    Átmentem.
    Vasajtókat nyitottak ki, s csaptak be mögöttem. A zárt osztály bejáratától jobbra, az ablaknál imbecillis férfiak csókolóztak, odébb hálós ágyból katatóniás tekintetek ragadtak rám, és kísérték minden lépésemet. Szívem izgalmamban úgy zakatolt, hogy már bántam a gyengeségemet, hogy ebbe az egészbe belementem. Nem volt nekem elég a négy év a Hunyadi János Gimnáziumban! Hogy mit meg nem tesz az ember az anyja kérésére az életben! No és a nõk kérésére! És az anya a nõk nõje. Ha õ kér valamit! Pedig csak azt mondja: "kisfiam!", s az ezzel az egy szóval annyit el tud érni, mint más nõ komoly erõfeszítéssel sem. Úristen! Hát rám huhogott valaki a rács mögül, s mint egy csimpánz, és rázza az ágyat!...
    Ó, anyám! Thanatosz birodalmába küldtél engem, hogy megismerjem az élet lehetséges formáit?
    A tanárnõ a nagy kórterem egyik sarkának ágyában feküdt. Az ápoló megrázta a kezét, a tanárnõ kinyitotta a szemét, s amikor meglátott: azonnal megismert, mert mosolyogni kezdett, és intett vékony kezével, hogy leülhetek az ágy szélére. Pokoli zavarban voltam.
    - Leülhet! Nem fogja bántani! - mordult rám az ápoló.
    Leültem. A tanárnõ megfogta a kezem.
    - Ernõ!... Édesanyja mondta nekem, hogy el fog jönni.
    Finom volt a hangja. S az értelem még ebbõl a lelki mélységébõl is áradt felém. És mégis egyetlen szó, nemhogy kérdés, még az sem jött ki a torkomon. De a tanárnõ megoldotta a helyzetet.
    - Tévedtem, Ernõ. A világ, amiben hittünk, összeomlott.
    Nem szóltam, mert odakint az a bizonyos világ, amit felépíteni próbáltak, valóban összeomlott. Istenem! Ennyire bamba életemben nem voltam még soha!
    Csak fogtam a tanárnõ kezét, életemben elõször és nem sejtettem, hogy utoljára.
    - Most menjen! Egyedül akarok lenni! - de kezét nem húzta el. Kapaszkodni próbált belém. Megcsókoltam a kezét, mely erõtlenül, de szorított, s lassan visszacsúsztattam a takaróra, felálltam és elköszöntem.
    A tanárnõ már nem élt sokáig ezután.
    Másfél évtizeddel 1989 után felvetõdik a kérdés: ha a tanárnõ látná, hogy az a világ, amiben élt, hitt, s amiben és amirõl tanított, sokkal emberségesebb, biztonságosabb és meghittebb volt, mint a tizenöt évvel késõbbi, feltámadna? Lelki bajaiból kigyógyulna?
    S az álombeli fény, mint a sarki éjszaka egét színes, aranyló fénykötegekkel beragyogó égi reflektor, bevilágította a terepet. Látványa, hatása egyedüli természeti jelenség ebben a hideg, de zordnak nem nevezhetõ szépséges térségnek, ahol az Európában már csak néhány menedéket találó bácsalmási hiúz is csak néz a távolba, a hegyvonulatok és fenyvesek fölött húzódó hullámzó fénycsíkokra.
    A felszíni vizekben bõvelkedõ álombéli bácsalmási temetõ õstermészet, ahol paradicsomi helyszínek váltogatják egymást. Két elkülöníthetõ vadon is található ezen az érintetlen vidéken. Észak, ahol a fenyvesek és rezgõnyárfák magasodnak és gyakorta erdõtüzek pusztítnak a szélsõséges éghajlatú erdõs területeken. Aztán a mocsarakkal és folyóvizekkel bõséggel elhalmozott tengerszint feletti bõtermõ fennsík, ahová sötét lepelben titokzatos arctalan alak kapaszkodott fel, s meg sem állt egy sírig.
    De olyan erõvel fújt a szél, süvített, hogy élõ ott jelen nem volt, elbújt mindenki valahol, ahová tudott. S a jövevény kapargatni kezdte a sírfeliratról az elsõ betût. Csenki Antal neve volt a sír feliratán. S csupán Senki Antal maradt.
    Csenki Antal gimnáziumi osztályfõnököm volt, a történelem és a latin nyelv tanára. Álmomban azután olyan szorongás tört rám, mintha érettségiznem kellett volna újra.
    Írók haláluk után száz évvel késõbb érettségiznek, vélik irodalmi körökben, s ha az író egyik könyvét kikölcsönzi valaki a könyvtárból halála után száz évvel, vagy ha emlegetik valamelyik mûvét, idézik egy sorát, már leérettségizett.
    Igaz a Talmud tanítása: "Az utókor mindig igazságos!"
    Ezt az érettségit élem át?
    Álom ilyen hosszú ideig még nem foglalkoztatott, és még sem tudtam értelmezni. Az álmoskönyvek sem segítettek. Krúdyé sem. Thomas Mann József és testvérei néhány részlete vitt közelebb álmom megfejtéséhez.
    Harmincketten érettségiztünk, nõtanáraim férfi és a férfiak nõk képében jelentek meg álmomban, és álombéli osztálytársaim is furcsa szerzetekké váltak. Fiú osztálytársaimból lányok és a lányokból fiúk lettek.
    Magamat nem láttam, mert, mint maturáns, a katedra elõtt álltam. Cz. Nagy Róza volt a bizottság elnöke, de Cz. Nagy Róbertnek hívták, tehát férfi volt õ is, és bemutatta az érettségi bizottság tagjait. Schlachta Ila igazgatót, az orosz nyelv tanárát, Csenki Abigél osztályfõnököt, a történelem és a latin nyelv tanárát, Németh Mónika matematika- és fizikatanárt, Dr. Rékasi Janka biológiatanárt, Régaisz Idát, a magyar- és német nyelv tanárát, Patkó Johanna kémiatanárt, és hites feleségét, Patkó Jenõ tornatanárt, és nem utoljára Honti Gyopárka földrajztanárt, és Fránits Manónét, a mezõgazdasági ismeretek tanárát.
    Cz. Nagy Róbert arra kérte az osztályfõnököt, hogy tartson névsorolvasást, miután Schlachta bejelentette, hogy "nyikto nye otszuszvujet".
    - Aradi Maximilián, Alexa Ingrid. - Csenki olvasta a naplóból a felsõbácskai neveket. - Antóni Ernõ, Barity Zizi, Bálint Rezsõ, Czegléd Júlia, Faragó Károly, Hodoniczki Orchidea, Illés Julián, Kiss Endre, Kollár Zsigmond, Lehotai Ottó, Letenovics Jelena, Marsch Antal, Mészáros Lili, Mihálovics Éduárd, Nagy Endre, Oswald Éliás, Ódor Manfréd, Pártay Józsua, Polgár Eperke.
    Nevem elhangzásakor mélyen meghajoltam, hogy a nagytekintélyû bizottság lássa jólneveltségemet, "szivodnya nyikto nye otszuszvujet", mondtam én is, de legyintettek.
    Csenki olvasott tovább: - Rádi Radomér, Somos Edda, Schweibert Antonella, Szabó Zebi, Székely Imre, Szikra Janka, Szommer Cyprián, Váradi Johanna, Várhegyi Lenke, Vizin Krisztián, Weichl Endre, Wendler Márton, Wolf Eduárd, Orgoványi Adrián.
    Csenki tanárnõ befejezte a névsorolvasást. Barity kifújta az orrát és babrált a copfjával. Véleményét soha nem titkolta el, és olyan durván beszélt mindenkivel, ahogy vele õt egyedül nevelõ anyja.
    - Polgár Eperke! - Csenki felütötte a naplót.
    - Hahó, már itt vagyok kint, tanárnõ!
    Barity röhögött, és kifújta az orrát, de most hangosabban.
    - Zizi! Hallak!
    - Hát remélem! - Barity Zizike volt Csenki kedvence. Érettségi után mégsem költöztek össze.
    - Eperke! - kérdezte Cz. Nagy Róbert. - Tudjátok-e az érettségi tételeket?
    - Tudjuk, tanár úr! Letöltötte mindenki az Internetrõl.
    - Van, aki nem?
    Nem felelt senki.
    - Mert aki még erre sem volt képes, az nem érett. Eperke! - nézett a szemembe. - Jól figyelj rám!
    - Figyelek, tanár úr!
    - Milyen színû a vörös csillag?
    - Használatát betiltották, nem válaszolhatok a kérdésre, tanár úr - vágtam rá.
    - Ugye, megmondtam - nézett Csenki Schalchtára -, ez nem érett még!
    - Eperke! - mosolygott Cz. Nagy. - Adok még gondolkodási idõt! Maradj itt, a tábla elõtt!
    S álltam a katedra elõtt, néztem a többiek érettségijét. Mindenki olyan feladatot kapott, amit választott. Aradi Maximilián adott egy puszit az osztályfõnöknek, Alexa Ingrid kólót táncolt, Antóni Ernõ csokoládélikõrjébõl kínálta meg a bizottság tagjait, Barity Zizi megígérte, ha átengedik, soha többet nem fújja ki hangosan az orrát, Bálint Rezsõ kezet fogott az érettségi bizottság tagjaival, Czegléd Júlia fölkérte táncolni Cz. Nagy Róbertet, Faragó Károly elmondta, hogy indul a vonata Bácsbokodra, és sietnie kell, Hodoniczki Orchidea megmutatta, hogyan kell szalmaszálból intarziás képet készíteni, Illés Júlián megcsókolta Szikra Jankát, Kiss Endre ugrókötelezett, Kollár Zsigmond pogácsával kínálta az érettségi bizottság tagjait, Lehotai Ottónak osztálybizalmi munkájára tekintettel csak fel kellett állnia, s érettnek nyilvánították...
    - Eperke! - nézett rám Csenki osztályfõnök haragosan.
    - Én mindig figyelek a tanárnõre - feleltem.
    - Lenin összes mûvét ki írta?
    - Marx - nem tudtam ellenállni a válasznak.
    - Eperke! Szedd össze magad! Kitiltalak a megye összes gimnáziumából!
    - Majdnem igaza van... legyünk vele elnézõk! - szólt közbe Cz. Nagy.
    S folytatták az érettségit. Letenovics Jelena fölvázolt egy matematikai képletet a táblára. Az események láttán Németh Mária matematikatanár felugrott a helyérõl, és homlokon csókolta a bunyevác lánykát.
    - Szeretlek, Lete... Aki nem tudja úgy a matekot, mint te, azt ivartalanítatnám!
    Cz. Nagy intett, hogy folytassák az érettségit, s Németh ne ölelgesse a már érett kisasszonyt. Cz. Nagy különben sem szerette a protonácikat.
    Marsch Antal kézimunkázott, Mészáros Lili, hogy Németh tanárnõtõl õ is kapjon egy puszit, matek tételt kezdett írni a táblára.
    - Zseni! - Németh tanárnõ puszit dobott a halkszavú Mészáros Lilinek, akinek rövid szoknyája alatt már jól kivehetõen szõrösödött a lába. Mihálovics Eduárd megmutatta apukája tamburáját, Nagy Endre bejelentette: mégsem veszi feleségül Schweibert Antonellát. Így mind a ketten éretté nyilvánítattak. Schweibert Antonella, bár még nem került rá a sor, s mivel már érett volt, bejelentette, hogy Alexa Ingridhez megy feleségül. Oswald Éliás végre bevallotta, hogy családjának nincs köze a Kennedy gyilkossághoz, Ódor Manfréd kifejtette, hogy miért õ a legjobb történelembõl, Pártay Józsua mindig kedves mosolyával egyszerûen lebilincselte a bizottságot, és meg sem kellett szólalnia.
    - Eperke! Rajtad a sor! - nézett rám az osztályfõnök. - Mi az osztályharc?
    - Jött volna be a tanárnõ a négy év alatt bármelyik szünetben az osztályterembe, akkor nem kérdezné.
    - Eperke! Nagyon rosszul állsz!
    - Nem, nem! - emelte fel a szavát Cz. Nagy. - Eperke jól érzékeli a szembenállást... én ismerem õt... adjunk neki még egy esélyt!
    Csenki Rádi Radomért szólította. Radomér Bee Gees-zenére csókolózott a barátjával. Somos Edda bájosan nevetgélt, s megjegyezte, hogy már felvették az orvosi egyetemre, Szabó Zebit egyhangú szavazattal nyilvánították éretté, mert négy éven keresztül ingázott Katymárról Bácsalmásra Barity Zizivel, s épp ésszel kibírta. Székely Imre a székely himnuszt kezdte énekelni, de az Internacionálét kérték tõle, Szikra Janka azért nyilváníttatott éretté, mert a négy év alatt soha senkitõl nem tanult semmit, s még Letenovics Jelena matematika korrepetálása is hiábavalónak bizonyult. Szommer Cyprián palacsintát sütött, Váradi Johanna apródfrizurát készített Eperkének. Jól értett a hajvágáshoz. Várhelyi Lenke tornagyakorlatokat mutatott be, s Wolf Éduárd hangosan felsóhajtott:
    - Micsoda lábai vannak, istenem! - s mindketten éretté nyilvánítattak. Vizin Krisztián megkérdezte az osztályfõnöktõl, vállal-e még tanítást utánunk vagy nyugdíjba vonul? Weichl Endre megfésülte selymes haját, Wendler Márton csendben elmondott egy miatyánkot, Orgoványi Adrián nem volt jelen, kivetítõn néztük, hogyan festi meg osztályfõnökünk portréját. Németh tanárnõ megjegyezte:
    - Ugyan, a gyerekeit szoptatja!
    S én még mindig nem érettségiztem le.
    - Eperke! Még egyszer megkérdezem, milyen színû a vörös csillag?
    S csak álltam szótlanul. Cz. Nagy Róbert magához intett, és a fülembe súgta.
    - Betiltott jelkép, igazad van, de te okos vagy, s ha csak nekem súgod meg, nem követsz el törvénytelenséget.
    - Sárga - súgtam azonnal a fülébe.
    - Tûzd ki a melledre gyorsan, és megmenekülsz!
    Kitûztem a sárga csillagot, és az érettségi elnök felkiáltott. - Megvan az érettségije! Most már tehát mindenki érett! - hirdette ki az eredményt.
    - Nem olyan egyszerû az! - szólalt meg Schlachta igazgató. - Eperke esetében ragaszkodom ahhoz: írjuk a jelentkezési lapjára, hogy felsõfokú tanulmányok folytatására alkalmatlan.
    - Mondtam, hogy Eperke az osztály zsidója! - súgta Szikra Janka padtársának, Czegléd Júliának, akinek pad alatt fogta a kezét.
    Schlachta javaslatát a bizottság megszavazta, s az álmom véget ért.

    Milyen szigorú volt az érettségi, hogy ennyi harminchárom év után még álmodni tudok róla! És mi lett belõle?! Mi lett az életünkbõl, erkölcsi tartásunkból, a hétköznapok biztonságából?
    Létünk bizonytalansága?... Erkölcstelenség?... Kilátástalanság?... Depresszió?...
    Lelki szemeimmel a bácsalmási temetõben még most is látom azt a titokzatos alakot, aki CSENKI ANTAL gimnáziumi osztályfõnök fejfájáról lekaparja az elsõ betût, s a fejfán SENKI marad.
    Ez a semmit jelenti? Az alak az utókor maga, mely a Talmud szerint mindig igazságos, s mutatni akarja nekem, hogy az élet véges, s lehet, hogy nem marad utána semmi? Vagy arra figyelmeztet, hogy a múlt biztonsága és értékei sem maradnak meg?
    Lehetséges ez?

DONKÓ LÁSZLÓ

kell a vers

sokat csatázok én
jól kifent szavakkal
érvem mésztelen csont
olyankor elpattan

mondom a szegények
igazát a szélnek
hazug kis viharok
csak visszabeszélnek

hát olyan a költõ
azt hiszi igaznak
ami a szívekbõl
balfelõl igazgat

hogy: "gondoljátok meg"
hogy: "kenyeret munkát"
hogy: a nagylány sose
játszhassa a kurvát

nem igaz hogy nem kell
a vers: óda szózat
mondjad költõ mondjad
s lesz kik értik szódat
 

ha meghaltál

"... a múltadról a változás
lemetsz..."
                (Szabó T. Anna)

ha meghaltál minek már a ház
hû cselédje: a vénült macska
szõlõlugassal a méz - a máz
akváriumos kishalacska?

minek kert a gyep öreg dió
a vöröslõ muskátlis ágyás
az enyém-volt szürke hintaló
kék kard huszárcsákó száz más?

minek hokedli rá úgyse ülsz
rekamié rá úgyse fekszel
a tükör véle nem szembesülsz
loknizni hajad százezerszer?

s minek vagyok én "semmi ágán"
hintál a szél már hajnal óta
- s te ráparancsolsz vágjanak le
a szolgálatkész angyalokra

ACSÁDI ROZÁLIA

Ahol meglelted hazádat

ahol meglelted hazádat
 ott jártam nálad
  kezedet láttam
   görbülõ szádat
    és azt a tekintetet

ahol meglelted hazádat
 kattogás kerengett most is
  zajgó varjúcsapat
   égetõ nehéz fojtó lárma
    így van ez látod kitalálva
     így õrzi egymást valóság s emlékezet

ahol meglelted hazádat
 nem emlékezni akartam rád mégsem
  csak nézni szemedbe hosszasan
   a csendet akartam látni
    mely jelenlétedben mindig megfogan

ahol meglelted hazádat
 nem akartalak újra siratni
  meg tudtál bennem úgy maradni
   mint névtáblád mellett a földön
    a száraz orgonaágak

ahol meglelted hazádat
 a nyár éppen lepkéket kergetett
  görcsberándultak a tölgyfaágak mégis
   mikor hangosan kimondtam
    hibátlanul írt érvényes nevedet
 
 

SZALONTAI IMRE

Centenárium

Zajongva ünneplik a költõt
kétezeröt tavaszán,
"istenes" verseit idézgetik.

Rendõrállam épül a "polgári
demokrácia" talapzatán -
új fasizmus születik.

Felhõk gyûlnek kelet felé,
szûkül egyre a kör,
s a becsapottak seregeit

testvéreire uszítja,
taknyába fojtja
a gyõzedelmes hatalom itt.

Zajongva ünneplik a költõt
kétezeröt tavaszán:
tankok dübögik szét a rímeit.