KILÁTÓ

KUN TIBOR

Irodalmár, politikus, tudós

Jacques Roumainrõl

Az elsõ független néger állam (1804), Haiti népszerû 20. századi írójának, költõjének, politikusának szánt kritikai kiadással indul az UNESCO egyik sokat ígérõ, izgalmas könyvsorozata (Jacques Roumain: Oeuvres compltes), amely Jacques Roumain után a francia nyelvû afrikai és afrikai diaszpóra többi szerzõjének (Léopold Sedar Senghor, Aimé Césaire, Léon-Gontran Damas, Jean Price Mars stb.) állít majd emléket, szintén összes mûveik kritikai kiadásával. Ambiciózus program, s valóra váltásához talán valóban nélkülözhetetlen az UNESCO sokoldalú háttere.
    Jacques Roumain (1907-1944) bemutatása két síkon történik: egyrészt megtalálhatjuk összes prózai és poétikai alkotásait, másrészt ezek kritikai fogadtatását és elemzését, életútjának részletes ismertetését, mindezt népes szerzõgárda sokoldalú megközelítésében, amely szerzõgárda munkáját Léon-François Hoffmann, a Princetoni Egyetem francia és francia nyelvû irodalmak professzora irányította. Õ az, aki így jellemzi Jacques Roumain munkásságát: "Irodalmár, politikus, tudós". A neves, többszöri számûzetést megélt, szintén haiti születésû, jelenleg Franciaországban élõ költõ és író, René Depestre meglehetõsen csípõs hangvételû megemlékezésében kiemeli, hogy Roumain volt talán az egyetlen kommunista pártfõtitkár (a Haiti Kommunista Párté), aki nem kért "Joszif Visszarionovics Dzsugasvili elvtárs és bolsevik törzse forradalmi ideáiból", bár elismeri, hogy legjobb írásait a marxista elmélet hitelesíti. Mindenképpen Depestre javára kell írni, hogy aláhúzza: Roumain sohasem tetszelgett "négerség"-ében, hanem igyekezett túllépni annak keresett, erõszakolt vállalásán, hogy eljuthasson az "egyetemes emberi sorshoz".
    A könyv már említett szerkesztõje, L.-F. Hoffmann kiemeli szerzõnk származását, mert ez igen fontos minden késõbbi vizsgálódás számára -: õ is, felesége is a haiti arisztokráciából és arisztokráciába született, azaz "burzsoák" voltak, akiknek osztálya az országban a politikai hatalmat megörökölte és gyakorolta, de ugyanakkor megtapasztalta Haiti amerikai megszállását is, ami ellen Roumain és hívei mindvégig harcoltak. Roumain a legjobb európai iskolákban tanult, csak franciául írt és beszélt, jóllehet tudott spanyolul, németül és angolul; olvasta e nyelvek klasszikusait. Hoffmann igen nagyra becsüli Roumain nyelvezetét, nem tartozott azok közé az írók köz, akik nyelvi kunsztokra használták egyébként semmitmondó írásaikat, hanem "üzenete, közölnivalója volt, és ez az ember nagyságáról és nyomoráról tanúskodott".
    Ulrich Fleischmann Roumain-t a haiti indigenista mozgalomba helyezi, s azok közé a szerzõk közé sorolja, akiket nem feledtek el, sõt (magyarul is megjelent) Gouverneurs de la rosée (A harmat urai, ford.: Belia Anna, Európa, 1978) címû regényét a világirodalom kiemelkedõ mûvének tartja, melyben "marxizmus, indigenizmus és irodalom egységet alkotnak", társadalmi helyzetét a többi, Európát megjárt haiti értelmiségi fiatal helyzetéhez hasonlítja, akik a tengerentúlról hazájukba visszatérve sokkhatásként élték meg az európai modernség és a haiti elmaradottság közötti éles ellentétet, amit további sokkhatás mélyített el: a megszállás átélése és az ellene folytatott politikai-kulturális harc. Fleischmann úgy látja, hogy Roumain alkotói fejlõdése az etnológiának mint tudománynak az elsajátításából és gyakorlatából bontakozott ki.
    Gérard Barthélemy Roumain írásainak sikerét abban fedezi fel, hogy magát a paraszti életet, a parasztokat festette le színesen, mégha ez a világ "egyfajta pokol volt is". Nem foglalkozott viszont a városi emberekkel, a haiti burzsoáziával, s hiányzik mûveibõl az "egyéni pszichológia" és a "Jó és Rossz nagy témája is". Barthélemy szerint a szerzõ etnológia felé fordulását a dolgok marxista felfogása magyarázza: benne a tények, a konkrétumok vonzották a haiti életmód megváltoztathatatlanságának láttán. Émile Ollivier Roumain internacionalizmusát vizsgálva felhívja figyelmünket dogmatikamentes megközelítési módjára, s arra, hogy nyitott volt minden irányba, mégha azok nem is vonzották mindig. A kommunizmus és az antifasizmus pedig azért talált szóvivõre Roumain-ben, mert "elítélte az imperializmust, a burzsoáziát, Haiti vezetõ politikai osztályát", mindemellett sohasem vetette el a dialógust.
    Yasmina Tippenhauer Roumain nyelvezetével foglalkozik. A harmat urai elõtt nem fordult a nép nyelve a kreol felé, amit a korabeli nyelvi állapotokra vezet vissza; ezt viszont ellensúlyozza az a tény, hogy Roumain még ma is aktuális, és mûve termékenyítõen hat az új irodalmár nemzedékekre is. A neves francia kritikus, Régis Antoine Roumain franciaországi fogadtatását ismerteti - nos, az nem volt zökkenõmentes és fõleg nem ment gyorsan, amit a haiti realitás antropológiai és nyelvi ismeretének hiánya magyarázhat. André-Marcel d'Ans keményen bírálja Roumain hiányosságait a haiti parasztság etnológiai irányultságú ismeretei terén, szerinte nem a valódi parasztságot, hanem egy "absztrakt, esztetizált, etnológiai szempontból kitalált parasztságot mutatott be, s etnológiai mesékbõl szõtt, bukolikus vidékiek poétikus tévelygéseit ábrázolta".
    Ezzel szemben a korabeli haiti kritika rendkívül kedvezõen ítélte meg Roumain mûveit. Például François Duvalier (igen, az egykori véreskezû diktátor!), aki miközben maró gúnnyal ostorozta a haiti burzsoázia frivol világát, de roppant nagyra tartotta Roumain mûvészetét, vagy Stephen Alexis, aki Roumain mellett az akkori haiti irodalom másik, vele mûvészileg és politikailag is egyenrangú alakja volt. Alexis Roumain prózájában a poézist csodálta, szereplõiben a testvériség ábrázolását látta, társadalmi állásfoglalásait pedig a keresztény hit szintjére helyezte.
    A kritikai fejezetek e rövid, távolról sem teljes áttekintése után pillantsunk be Jacques Roumain saját írásaiba, s azokon belül is elõször politikai állásfoglalásait tükrözõ cikkeibe.
    Kiindulópontja - amint azt már dialógusra való készsége kapcsán is láttatni engedtük - nem az erõszak, hanem a "testvéri egyesülés". Ez azonban legkevésbé nem akadályozta meg abban, hogy elítélje az amerikaiak - a "yankee"-k - által rájuk kényszerített és az idõsebb generáció által elfogadott "aljas szolgaságot", az amerikai dollárt. Egy lap cikkére reagálva tagadja "antiklerikális propagandájuk" létezését. Kijelenti: "készek MINDEN ESZKÖZZEL (így, nagy betûkkel az eredeti szövegben) megvédeni Krisztus igazi erkölcsiségét".
    Levelezése -amelyet feleségével folytatott - mind az õ, mind felesége politikai álláspontját elénk tárja. Kitûnik, hogy nemcsak az odaadó, szeretõ férj és apa írta e leveleket, de egy politikus is egy politikusfeleséghez. Ismerve a kort, a szerzõ életét (politikai nézetei miatt bebörtönözték), nem ildomos se nem szerencsés ma megmosolyogni olyan sematikusnak ható megnyilvánulásait, mint például: "örül, hogy hozzáértõ marxistaként jól fel van fegyverkezve (ti. a felesége)", vagy hogy "tökéletesen megérted a csodálatos sztálini politikát". Véleménye az akkori Szovjetunióról korántsem volt egyedülálló: "A vidámság és a munka erõdítménye"; a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja által kidolgozott harmadik ötéves tervet "csak a szocialista rendszer képes teljesíteni". Különvéleménye van ugyanakkor az Egyesült Államok II. világháborús szerepvállalásáról: Washingtonnak ez a háborúja is "imperialista háború", ez is csak arra való, hogy a lehetõ legnagyobb profitot sajtolja ki belõle.
    Tanulságos ez a kritikai kiadás sok tekintetben. Ezek közül kettõt emelnék ki: egyrészt maguknak az eredeti mûveknek összes kiadását, természetesen részletes jegyzetekkel, magyarázatokkal, másrészt a sokrétû esztétikai, nyelvi, politikai, irodalomtörténeti megközelítést. A cikkek nagyjából-egészében egyforma színvonalúak, pontosságra törekvõek, az egész könyv pedig hiánypótló alapmû, hiszen ilyen átfogó és ilyen terjedelmû kritikai mû Jacques Roumain-rõl még nem jelent meg.
    Befejezésül idézzük egyik szép versét a költõ sorsáról és szerepérõl, ezzel is kedvet teremtve többi mûvének megízleléséhez.

JACQUES ROUMAIN

A bohóc poéta tánca

Csak ugrálj közöttük és táncolj,
kecses lábaidon, de szomorú szíveddel.
Táncolj csak, körbe-körbe a porondon:
légy légies, mezítelen - és vágd
gyûlölet-arcukba
szitok-mosolyod. Forogj csak, forogj, te tiszta,
izzék reménytelenséged
forogj, hogy ne lásd õket,
forogj, már csak elmosódott árnyukat látod,
hallod, hogy éled
szívedben a seb: csak voltak,
csak voltak! halál, forogj,
táncolj, forogj, ó, költõ, ó, láng, ó! te bohóc!
S dalold a tested-hasító
halált!
ajkad sápadt, azért
csak dalolj, dalolj,
lábad is már nehezül, nincs
mi tartsa. Rajta, költõ, dögölj meg vackodban!
       KUN TIBOR FORDÍTÁSA

MÉRLEG

HEGEDÛS SÁNDOR

Egy magyar Don Quijote

Vázsonyi Vilmos (1868-1926)

Egy politikai pálya kezdete
Vázsonyi Vilmos a kapitalizálódó Magyarország középrétegeinek harcos képviselõje volt. Szûkebb hazájában, a budapesti Terézvárosban nagyszámú zsidó kisember élt, nekik még a 19. század utolsó évtizedeiben is kemény csatákat kellett vívniuk a középkorból visszamaradt elõítéletek és diszkriminációk ellen, a vallási egyenjogúságért. Növekvõ gazdasági erejük nem párosult arányos közéleti befolyással, hogy érdekeiket kellõen védelmezhessék.
    Már az antidemokratikus választási rendszer is jelzi, hogy a dualizmus e korszakában az alapvetõ politikai jogok gyakorlásából nemcsak a proletariátust és a parasztságot, de a középrétegek és a kispolgárság jelentõs részét is kirekesztették. 1892-ben - a Horvátország nélküli - Magyarországon a 15,2 millió állampolgárból mindössze 871 000 (5,7%) rendelkezett választójoggal.
    A dinamikus polgárosodás mellett a tömegek jogfosztottsága, az antiszemitizmus lélekromboló mérge (Tiszaeszlár, Nagykövesd), valamint a bécsi udvar hegemóniája hívta életre a Vázsonyi-jelenséget. Vigyázó szemeit Párizsra vetette, s a "liberté, égelité, fraternité" eszméjét tette meg politikai hitvallásának alapkövévé. Formátumának nagyságát mutatja, hogy nemcsak a szûk, hátrányos helyzetbe kényszerített zsidóság életkörülményeit akarta megváltoztatni, de (legalábbis verbálisan) mindazokét, akik elõtt a dualizmus elitje bezárta az alkotmányosság kapuit ("Mi nem vagyunk terézvárosi párt!".)
    Vázsonyi Vilmos 1868. március 22-én született, Sümegen. Apja eredetileg tanító volt, végül a kereskedelemben kötött ki. Fia egyetemi tanulmányainak elvégzése után hamarosan a Terézváros egyik "sztárügyvédje" lett, miközben nagy lendülettel bekapcsolódott a politikai életbe is. Jótollú újságíró (Pesti Hírlap) és hatásos, népszerû szónok lett, aki rövid idõ alatt kivívta a joguktól megfosztott kispolgárság rokonszenvét. Közéleti pályájának kezdetén harcának homlokterében a zsidóság egyenjogúsítása (recepció) állt. Szabolcsi Miksával, Mezey Ferenccel, Márkus Dezsõvel és Ullmann Sándorral karöltve a sajtóban napirenden tartotta ezt a kérdést. (Ez ügyben memorandumot is eljuttattak a Házhoz.) Amikor a protestáns egyházak felléptek hitük hátrányos megkülönböztetése ellen, megteremtõdött a kedvezõ légkör a zsidóság recepciójának megvalósítására is. Számtalan akadékoskodás elhárítása után, Bánffy Dezsõ miniszterelnök regnálása alatt, a küzdelmet siker koronázta: "Az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik." (1895. XLII. tc.)
    1894-ben Vázsonyi megalakította a Demokrata Kört, amelynek haláláig elnöke maradt. Szabadelvûnek vallotta magát, de nem a fogalom Tisza Kálmán-i értelmezésében, õ inkább liberális angol eszmetársaihoz (Gladstone, Lloyd George) állt közel. A fõvárosi törvényhatósági bizottság képviselõje lett s ebben a minõségében követelte a progresszív adózás bevezetését, a közüzemek községesítését, a politikai és a gazdasági pozíciók összeférhetetlenségének kimondását. Az elavult rendi Magyarország elleni harca tevékenységének fontos haladó mozzanata volt. Az örökéletûnek látszó privilégiumok kikezdése miatt személye a keresztény-konzervatív tábor támadásának középpontjába került. De mindenkor jellemzõ szívósságával állta a sarat.
    Minden kétséget kizáróan, s minél pontosabban igyekezett meghatározni helyét a politikai-ideológiai-politikai színskálán: nem szocialisták, hanem "demokraták vagyunk, akik a mai termelési rend keretében akarjuk diadalra vinni a népállamot és megoldani a szociális problémákat. [...] Még a nyolcórás munkaidõ sem ellenkezik a szabadelvûséggel, sem az egyéni szabadsággal. [...] A nyolcórai munkaidõ [...] tisztán szabadelvû követelés; egyenes leszármazottja annak az elvnek, hogy az ember nem lehet rabszolga."
    Még ellenfelei közül is sokan elismerték, hogy Vázsonyit a haza szolgálata vezérli. Rákosi Jenõ vezércikkben méltatta a fiatalember patriotizmusát: "Ma még Weiszfeldnek hívják, de egy szerelmes ember rajongásával beszél a magyar nemzetrõl, a magyar alkotmányról." Öntudatos zsidóságát magától értetõdõ természetességgel tudta összeegyeztetni magyarságával: "... nem magyar zsidók, hanem zsidó magyarok vagyunk". Emlékezetesek azok a beszédei is, amelyeket még harmadéves joghallgatóként mondott az ún. véderõ-javaslatról. Ez a javaslat az egyetemisták, önkéntesek rangját német nyelvû tiszti vizsgához, vagy sikertelen vizsga esetén újabb egyéves önkéntesi kiképzéshez kötötte volna. Vázsonyi határozottan fellépett ellene. Ezzel a 48-asokhoz közeledett. 1896-ban a Függetlenségi Párt zászlaja alatt indult Olaszliszkán-Tolcsván a képviselõházi választásokon - akkor még sikertelenül. Hitte, hogy a 48-as alkotmányból idõvel kibontakozhat a demokratikus Magyarország. Büszkén vállalta polgári identitását: "Nem vagyok sem forradalmár, sem hitvány szolga; szabad polgár vagyok."
    Felismerte, hogy a tõkés rend fejlõdése termelte ki a gazdasági liberalizmust, melyet összhangba kell hozni a politikai szabadelvûséggel. Társadalomszemléleti elve: "Több jog, több kenyér, több szabadság!" Úgy érezte, hogy ha ezek a követelmények realizálódnak, Magyarország korszerû népállammá válhat, s felülkerekedhet a súlyos ellentmondásokon.

A dualizmus hanyatlása és bukása
Vázsonyi Vilmos életének legtermékenyebb idõszaka a századnyitástól a dualizmus összeomlásáig (1918) terjedõ kor volt.
    Kezdeti kis demokrata szervezete 1900-ra már országos párttá terebélyesedett. Liberális-demokratikus programjához élete végéig hû maradt: általános és titkos választójog, szabad önkormányzat, bírói függetlenség, az állam és egyház szétválasztása, ingyenes népoktatás, a kisemberek támogatása, progresszív adózás, harc a korrupció ellen, kötelezõ munkásbiztosítás. Ez a kiváltságokból összetákolt feudális-rendi Magyarország viszonylatában korszerû, nyugati mintájú társadalmi cél volt. Nem csoda, hogy az akkori elit valósággal falanxba rendezõdve védekezett ellene, s Vázsonyi minden ereje, befolyása gyenge volt ahhoz, hogy áttörje az eléje tornyosuló álliberális, konzervatív, klerikális, antidemokratikus akadályokat. A népért küzdött, de nem óhajtott népvezér lenni. Ellenezte a plebejus megoldásokat, mert a tõkés rendet féltette a radikális fellépésektõl. Mint Napóleon, õ sem törekedett arra, hogy a "jacquerie királya" legyen. Szavazócédulát akart a tömegek kezébe adni, nem fegyvert. Ez a "vasaltnadrágos" felfogása "magányos cédrussá" tette, erõtlenségre kárhoztatva nemes és jogos követeléseit. Túl demokratának bizonyult ahhoz, hogy a feudalizmusból táplálkozó elõkelõség nézeteit befogadja, de nem elég demokratikus ahhoz, hogy a dolgozó tömegek a magukénak vallják. Vázsonyi Vilmos valójában az uralkodó osztályok és a kisemmizett nép között vergõdött. Ennélfogva osztálybázisa szûk, közbülsõ szerepe a parlamentben - bármilyen ékesszóló volt is - retorika maradt, anélkül hogy hangja anyagi erõvé válhatott volna. Értelmiségi körökben mindenesetre tekintélyt szerzett magának. Ady Endre tisztelettel nyilatkozott róla, s 1848 folytatójának tekintette.
    Vázsonyi elsõ nagy sikerét akkor érte el, amikor - legyõzve Radocza Jánost - 1901-ben Terézváros országgyûlési képviselõjévé választották. December 4-én hangzott el a Házban "szûzbeszéde", amely új, merõben szokatlan stílus volt az áporodott levegõjû parlament falai között. Nemcsak fent már vázolt demokratikus programjának ismertetése, de a nemesség elleni kritikája is felbõszítette a konzervatív honatyákat. Valaki közbeszólt: "Önt nem fogják nemessé tenni!" Ez az antiszemita felhang hamar tudtára adta, hogy õ - a recepció elfogadása után öt évvel is - idegen marad a tisztelt Házon belül és kívül. A választójog kiterjesztésének követelését azzal indokolta, hogy "a magyar nemzet halálos ítéletét mondaná ki, aki azt állítaná, hogy a magyar nemzet csak az erõszak eszközeivel tudja fenntartani magát; mert a választói jog kiterjesztésének megakasztása nem egyéb, mint az erõszak eszközeinek továbbra való fenntartása". Vázsonyi tudta, hogy a Tisza István uralta parlamentben, mint "egyke" nem képes keresztül vinni pártja elgondolásait. Elhatárolódott ugyan a szociáldemokratáktól, de mindenkor kész volt alkalmi szövetségre lépni Garami Ernõékkel, akik akkor még nem jutottak be a Házba. Vázsonyi ígéretekkel, a munkásság képviseletének vállalásával keresi a szociáldemokraták parlamenten kívüli támogatását. 1902. december 9-ei beszédében a proletársors kérdésében foglalt állást: "Én azt tartom, hogy a munkásságnak éppen olyan joga van itt a parlamentben a hangját hallatni, hogy a munkásság éppen olyan jogosult arra, hogy részt vegyen a politikai jogokban, mint a társadalomnak bármely osztálya." Vallotta: a nagy munkanélküliség oka, hogy nincs a városokban olyan igazi önkormányzat, amely elõl járna a szociálpolitikai problémák rendezésében.
    Az 1905-1910 közötti válságos idõszakban Vázsonyi a Tisza-ellenes erõkkel keresi a kapcsolatot. Az ellenzéki pártok koalícióba tömörültek a miniszterelnök megbuktatására. Vázsonyi is tagja lett a "vezérlõbizottságnak". 1905. júniusában Tisza István távozott. A király Fejérváry Gézát jelölte ki utódjául (darabont kormány). A Bécs törvénytelen eljárásával szembeni országos méretû tiltakozás Ferenc Józsefet végül kompromisszumra kényszerítette. Wekerle Sándort nevezte ki miniszterelnökké, aki a koalíció politikusaiból állítja össze kabinetjét (1906. IV. 7.). Az ideiglenesen visszavonult Tisza újjászervezi pártját (Munkapárt), s az 1910-ben lezajlott választásokon visszaszerzi a hatalmat. Az 1910-ben megalakult új parlamentben a Vázsonyi vezette Demokrata Párt két mandátummal rendelkezett és folytatta harcát az általános választójogért. Tisza azonban - féltve az elit hatalmát - "sötétbe ugrásnak" tartotta a parlament kibõvítését népi elemekkel. Úgy vélte: az általános választójog lesüllyesztené az országgyûlés színvonalát.
    1913. június 10-én Tisza - a házelnök - kormányfõ lett. Elõléptetése nagy felháborodást keltett ellenzéki körökben. Ezt sorozatos gyûléseken és tüntetéseken juttatták kifejezésre. A demonstrációkon Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár mellett gyakran felszólalt Vázsonyi is. Mind a parlamentben, mind a nagygyûléseken a politikai egyenlõség törvényesítését követelte.
    1914 nyarán kitört az elsõ világháború. A kezdeti nagy nemzeti felbuzdulás alól Vázsonyi sem tudta kivonni magát: "Ki kell vívnunk becsülettel, az utolsó csepp vérünkig verekedni, ha mindjárt belehalunk is..." Ugyanakkor kezdettõl fogva úgy gondolta, hogy a terheket "tisztességesen meg kell osztani". Ostorozta a haszonélvezõket, a parazitákat, akik a "vérfolyamból árfolyamot" csinálnak. Élesen bírálta az árdrágítókat, s kiállt a súlyosbodó gazdasági helyzet és a lakbéruzsora ellen. Azért is szót emelt, hogy a frontkatonák számára biztosítsák azokat az alkotmányos jogokat, amelyek minden állampolgárt megilletnek. Továbbra is elsõsorban az általános választójog bevezetését szorgalmazta. 1916 végén - hadihelyzet változása miatt - álláspontja átbillent a pacifizmus oldalára. Ebben még együtt haladt Károlyi Mihállyal. Hasonló fordulat történt a szociáldemokratáknál is.
    1916. november 21-én elhunyt a Monarchia uralkodója. Az utód, IV. Károly szeme elõtt kirajzolódtak a birodalom összeomlásának körvonalai. (A katonai helyzet rohamos rosszabbodása ezt a víziót reális közelségbe hozta.) A fiatal uralkodó igyekezett menteni a veszett fejsze nyelét: választójogot ígért a politikából kirekesztettek nagyrészének, autonómiát a nemzetiségeknek (erre az idõre már az elszakadás álláspontjára helyezkedtek), ugyanakkor a különbéke megkötésének gondolatával is foglalkozott (Sixtus-akció). Ez utóbbiról az antant - gyõzelme biztos tudatában - már hallani sem akart.
    Vázsonyi rokonszenvvel fogadta a király törekvéseit.* Örömmel üdvözölte az oroszországi polgári demokratikus forradalmat is (1917. február), mert ebben a cári önkényuralom végét, a demokrácia diadalát látta: "... a despócia bukása, mint minden demokrácia gyõzelmének, a békének mûvét mozdítja elõ..." Meggyõzõdéssel hirdette, hogy ez a népek egyetértésének, a békének és a nemzeti szabadságnak korszakát hozza meg.
    Vázsonyi, az ízig-vérig polgár, a bolsevizmus oroszországi megjelenését és elõtérbe kerülését ugyanakkor már leplezetlen riadalommal figyelte. A kapitalizmus és a burzsoá demokrácia végét sejtette meg a kibontakozó eseményekben. Talán õ volt az elsõ magyar politikus, aki a parlamentben figyelmeztetett a kommunizmus "veszélyére" - még az orosz proletárforradalom gyõzelme elõtt. A turáni optimizmussal megvert honatyák rémlátomásnak tartották Vázsonyi aggodalmait.
    1917. június 15-én IV. Károly menesztette a kompromisszumokra képtelen Tisza Istvánt. Ebben a "történelmi" eseményben Vázsonyiék a demokrácia bevezetése elõtt álló akadályok elhárítását látták. Választási Blokk alakult, melynek elnökévé Károlyi Mihályt választották, a négy társelnök a demokrata Vázsonyi Vilmos, a szociáldemokrata Garbai Sándor, a függetlenségi Justh Gyula, a polgári radikális Jászi Oszkár és a keresztényszocialista Giesswein Sándor lett. Programjuk az általános választójog bevezetése, a hadisarc nélküli béke kivívása és a demokratikus politikai rendszer megvalósítása volt. Ez nem esett távol IV. Károly elképzeléseitõl sem.
    Az 1918 júniusában megalakult Wekerle-kormányban Vázsonyi igazságügyi miniszter lett. Mint mondotta, azért vállalta a tárcát, hogy gátat vessen a bolsevizmusnak. Parlamenti beszédében kijelentette: "... mi polgári kormány vagyunk és a polgári társadalmi megvédeni készek és kötelesek vagyunk a végletekig..."
    Vázsonyi - a bolsevizmustól való félelmében - egyre inkább jobbra tolódott. Garami ugyanekkor Vázsonyihoz közeledett, míg Kunfy Károlyi Mihályhoz. A fokozatosan kialakuló forradalmi helyzetben Vázsonyi sokat veszített népszerûségébõl, túlságosan mérsékeltnek tartották az eseményekkel haladni tudó Károlyival szemben. Vázsonyi megrekedt az általános választójognál, olyan csodaszernek tekintette, amellyel orvosolni lehet majd az akut társadalmi bajokat. Úgy gondolta, a demokratikus jogok kiszélesítése megnyitja az utat a szabadság felé. Másfelõl tökéletes érzéketlenséget tanúsított az egyre égetõbb és sürgetõbb nemzetiségi kérdés iránt. Az integer Magyarország alapján állt, s azt követelte a nemzetiségiektõl, hogy "legyenek jó magyarok".
    Míg Jászi Oszkár egy "keleti Svájcról" álmodozott, Tisza - s már Vázsonyi is - egy soknemzetiségû konglomerátum erõszakos összetartására törekedett - vagyis egyikük sem vette figyelembe az immár szemet szúró realitásokat.
    Vázsonyi demokratizmusa az aktivizálódó tömegek aktivizálódása, a nemzetiségek elszakadási törekvései, a parasztság földmozgalmai, a Monarchia összeomlása, továbbá a szomszédból átsugárzó orosz szocialista forradalomtól való félelem miatt eltorzult. Elítélte a lenini politikát "erõszakossága" miatt, a békés átalakulás hívének vallotta magát és a parlamentben így nyilatkozott: "... a bolsevizmusnak minden, akár lappangó, akár alattomos, akár nyílt glorifikálását meg nem engedem és elfojtom." Mindinkább felülkerekedtek rajta demokratikus nézeteinek addig rejtett osztálykorlátai. Sokan, s nem ok nélkül, azzal vádolták, hogy szembekerült múltjával. Az idõ elõrehaladt, õ visszafelé lépett, és a progresszív Vázsonyi jobboldali politikussá vált. Utolsó állami szereplése, hogy igazságügyi miniszter elõbb Esterházy Móric kormányában, majd az elsõ Wekerle vezette kabinetben. Ez követõen ismét "ellenzéki" politikus, de most már csak idézõjelben, hiszen semmiféle szolidaritást nem vállalt a közelgõ õszirózsás forradalommal.

Kétszer emigrációban
Vázsonyi Vilmos 1918. november 1-jén emigrált elõször nyugatra. Mint mondotta, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár elõl kellett menekülnie. Miután viszolygott a revolúciótól, szembe került korábbi harcostársaival. Károlyiban látta a "romlás szellemét". Úgy vélte, a "vörös gróf" politikája aláaknázhatja a polgári rendet, és tájfunként söpörheti el a (nem létezõ) népjogok intézményét. Emigrációja alatt egy antibolsevista lap kiadását tervezte, mielõtt azonban megvalósíthatta volna elképzeléseit, leverték a Tanácsköztársaságot.
    Politikai remeteségében kapcsolatot keresett Bethlen Istvánnal, mert azt hitte, hogy némi ráhatással a demokrácia oldalára állíthatja. 1919 augusztusában, a proletárdiktatúra összeomlása után, hazatért és újra bekapcsolódott a politikai életbe. Bárczy István és más elvbarátai közremûködésével újjáalakította a Demokrata Pártot. Nemcsak a forradalmi munkásmozgalom ellen küzdött, de a horthysta terrorizmus ellen is. Rokonszenvvel fogadta a koncentrációs (koalíciós) kormány létrehozásának gondolatát, s tevõlegesen részt vett Clerk, angol diplomata e célú egyeztetési tárgyalásain. A tárgyalásokon a polgári rend visszaállításában és konszolidálásában érdekelt erõk összefogását szorgalmazták. A Friedrich-féle választási törvény alapján, 1920-ban Vázsonyi ismét a Terézváros nemzetgyûlési képviselõje lett. Ám sohasem tudott megbarátkozni a keresztény-nemzeti kurzus vad szellemével, az antiszemitizmus nyílt tombolásával természetesen még kevésbé, ezért megint emigrációba vonult. (A zsidókérdésrõl írt cikke miatt a fajüldözõk célpontja lett.) Arra szólította fel a hatalmat és a társadalmat, hogy vessen véget a bosszúnak, az ártatlanok üldözésének, de - egyetértett a "bûnösökkel" szembeni megtorlásokkal. Feleségének írt levelében felvázolta, milyen áldatlan állapotok fogadták õt itthon: vörös izzás után fehér izzás árasztotta el az országot. Minden erõfeszítés ellenére rothadás telepedett hazájára. Azért kell szenvednie, mert vállalja királypártiságát és liberalizmusát. Kifogásolja, hogy a zsidóságot homogén halmaznak tekintik, hogy összemossák a zsidó polgárokat a forradalmárokkal. Nem kívánja szolgálni sem a vörös, sem a fehér rezsimet. Már Clerknek is megmondta, a jelen helyzetben árt a zsidóságnak, ha szerepet kap a kormányban, ám támogatja Bárczy Istvánt, hogy a Demokrata Párt képviseletében, a Huszár-kabinetben igazságminiszteri posztot töltsön be.
    Második emigrációja során a Bécs melletti Badenben telepedett le. Itt IV. Károly több ízben is kikérte tanácsait a hazai politikai helyzetrõl. Távollétében a volt uralkodó mellett emelt szót: "... nekem a legitim király azért kell, mert része az alkotmányosságnak".
    1921. január 5-én a Demokrata Párt harminctagú küldöttsége kereste fel Badenban, hogy rábeszélje a hazatérésre. Vázsonyi megígérte, hogy amint Magyarországon helyreáll a jogrend, az osztály- és felekezeti béke, kész eleget tenni barátai kérésének. Addig is, javasolta, egyezzenek ki a mérsékelt szociáldemokratákkal, s tiltakozott a politikai perekben hozott halálos ítéletek ellen, és követelte a jogállam normáit sértõ internálás gyakorlatának felszámolását. Illúzióitól azonban sehogyan sem tudott megszabadulni: nem kell sem proletár- sem polgári diktatúra, legyen tõkés-munkás egyensúlyon alapuló demokrácia. Lelke mélyén talán komolyan hitte is, hogy a Horthy-rezsim parlamenti eszközökkel megváltoztatható.

Újra itthon
Amikor Vázsonyi Vilmos 1921 márciusában visszatért második emigrációjából, Horthy Miklóst már "megválasztották" Magyarország kormányzójává, s a fasisztoid diktatúra megindult a lassú konszolidáció útján. Kedvezõtlenebb viszonyok között kellett küzdenie, mint a Tisza István-féle szabadelvûség korában. Konzekvensen elhatárolta magát a forradalmi baloldaltól, de Horthyékkal sem óhajtott egy tálból cseresznyézni. A mérsékelt szociáldemokratákkal kereste a kapcsolatot a rendszer támaszát képezõ szélsõséges elemeket ellensúlyozandó, s csak nehezen vagy alig-alig látta be, hogy a kormánypárti parlamenti többség szilárd intézménye és a hatalmi szervek szoros összefonódása hosszú idõre megingathatatlanná tette a keresztény-nemzeti kurzust. Ezen az sem változtatott, hogy a Peyer Károly és az MSzDP vezetõsége készséget mutatott a demokratikus kispolgársággal való együttmûködésre.
    Az 1920-as választásokon pártját, a Nemzeti Demokrata Pártot a parlamentben 6 honatya képviselte (1922-ben a párt már csak 4, 1926-ban pedig 2 mandátumot szerzett). Ez az erõ hatástalannak bizonyult a horthysták nyomasztó fölényével szemben. Vázsonyi demoszthéneszi ékesszólása csak arra volt jó, hogy gúnyos, vagy megvetõ reakciókat keltsen a fehérterrorban fogant képviselõkben. Ám a Nemzeti Demokrata Párt szívósságára mégis jellemzõ: az állandósult nyomás és üldöztetés ellenére is fenn tudott maradni, még Kállay Miklós háborús miniszterelnöksége alatt is.
    Parlamenti ténykedése során Vázsonyi szót emelt a numerus clausus ellen, kifogásolta a zsidóság és bolsevizmus azonosításának demagógiáját. Mint mondotta, a bolsevizmus nem zsidókérdés. Voltak Kun Béláéknak zsidó áldozatai, mint ahogyan voltak keresztény kommunisták is.
    Vázsonyi a legitimizmus híveként támogatta IV. Károly restaurációs kísérletét. Meggyõzõdése szerint a király visszatérte erõsítené Magyarország alkotmányos közrendjét - kirekesztve mind a szélsõjobboldali erõket, mind a kommunistákat a politikai szereplésbõl. Egy napig õrizetbe is vették, mert 1921 októberében a királypuccs mellé szegõdött. Mint ügyvédnek, része volt a puccs után lefogottak védelmében.
    Vázsonyi életének utolsó nagy politikai tette a frankhamisítás elleni küzdelme volt.
    1925-ben egy horthysta irredenta csoportosulás - a revíziós mozgalom kiadásainak anyagi támogatására - nagymennyiségû francia frankot hamisított. A bûnszövetkezet élén Windischgrätz Lajos herceg és Nádosy Imre országos rendõrfõkapitány állt. A hamis francia pénzt Németországból beszerzett klisék alapján a budapesti Térképészeti Intézetben készítették. Az akció szellemi atyja Teleki Pál exkormányfõ volt, de tudott róla és jóváhagyta Bethlen István miniszterelnök is. Az esemény hamar kitudódott, s viharos felháborodást keltett világszerte. Miután a csalást leleplezték, az értelmi szerzõket letartóztatták (no, nem a legfelsõbb vezetõket!), és tessék-lássék börtönbüntetésre ítélték, ám hamarosan amnesztiában részesítették õket. A Bethlen-kormányt csak az antanthatalmak beavatkozása mentette meg a szégyenletes bukástól.
    Vázsonyi tiszteletreméltó erõfeszítéseket tett a bûncselekmény leleplezéséért, de puritanizmusa és naivitása beleütközött nagypolitika érdekeinek sziklafalába.
    A szüntelen támadások, személyét sértõ gyalázkodások, az életére törõ merényletkísérletek és a megfeszített munka aláásták egészségét. 1926 tavaszán - orvosi tanácsra - szívpanaszokkal a badeni szanatóriumba vonult vissza. Ott halt meg 1926. május 29-én. Küzdelmes élete során soha nem álltak mögötte tömegek, de utolsó útjára ezrek kísérték el.
    Vázsonyi Vilmos a dualista Monarchiában, majd a horthysta Magyarországon a maga korlátozott eszközeivel küzdött nagy álma, a polgári demokrácia megvalósításáért. Szûk erõtérben, mert amit elérni óhajtott, kevés volt a népnek, és sok az úri elitnek. Szigorúan tartotta magát a jogszerûséghez, egy olyan rendszerben is, mely eleve a jogtiprásra épült. Ennélfogva Vázsonyi Vilmos donquijotei szélmalomharca szerény epizódja maradt a viharos huszadik századi magyar történelemnek.

* A rokonszenv kölcsönös volt, hiszen a király Valóságos Belsõ Titkos Tanácsossá nevezte ki, s ezzel Vázsonyi lett az elsõ zsidó születésû alattvaló az egész Monarchiában, aki ezt a magas méltóságot elnyerte.


 
MÛHELY

ROZSNYAI ERVIN

A forradalmi terror melléütéseirõl.

Morál és moralizálás

Részlet a "Két Machiavelli" címû készülõ könyvbõl

A régi tulajdonviszonyokat, amelyek nem felelnek meg többé a termelõerõk jellegének és fejlõdési irányának, gyökeresen újakkal váltja fel a forradalom. Ez a változás megfosztja az addigi uralkodó osztályt társadalmi létfeltételeitõl, tehát semmiképpen sem mehet végbe harc nélkül. A hatalom birtokosai kezdetben sokszorta erõsebbek, a forradalmi harcosok gyakran szinte puszta kézzel indulnak ellenük. Erejük elszántságukban van: nem akarnak többé kiszolgáltatottan élni vagy nyomorultul elpusztulni. Ha önfeláldozó erõfeszítéseikkel sikerül végül a hatalmat megszerezniük, a harc akkor sem ér véget, a hatalomból kivetett osztály dühödten fog minden alkalmat megragadni az elvesztett paradicsom visszahódítására. A forradalom védekezni kényszerül, s annál keményebben, minél gátlástalanabbak a támadók. Ahol - mint rendesen - a fellángoló hatalmi harcok külsõ katonai fenyegetettséggel és belsõ gazdasági-politikai nehézségekkel párosulnak, a védekezés többnyire az intézményes terror formáit ölti.
    A terror - a forradalom kényszerû önvédelmi eszköze - kétélû fegyver, amely magában hordja a melléütések és visszaélések állandó kockázatát.
    Nézzünk egy erre vonatkozó leírást a francia forradalom történetébõl. "Gard megyében Boisset képviselõ elkergette állásaikból a meggyõzõdéses hazafiakat, elmozdította vezetõjüket, Courbois nîmesi polgármestert, a délvidék Marat-ját, százával bocsátotta szabadon a gyanúsakat - mindez azonban nem gátolta abban, hogy bezárassa a templomokat, és korholja a vallásszabadságról szóló törvényt. [...] Avignonban Revère és Poultier a forradalmi törvényszék elé állította Agricole Moreau törvényszéki bírót, aki leleplezte a nemzeti javakkal ûzött mesterkedésüket. [...] Nem is meglepõ, hogy a terror tetõpontján arisztokraták, sõt álcázott királypártiak kaparintották kezükbe a forradalmi kormányzat egyes szerveit. Ebben a korban a tömegek írástudatlanok voltak, a tanulás nagy fényûzésnek számított, [...] így a mûvelt kisebbség [...] fontos szerepet tudott beölteni. A gazdagoknak továbbra is sok volt a lekötelezettjük, tekintélyük csorbítatlan maradt, gyakran öltötték magukra az uralkodó párt színét. [...] A mindenfelé ismétlõdõ sûrû összeütközések a rendszer fennmaradását veszélyeztették. [...] Gyors ütemben és változó elõjellel követték egymást a feljelentések, elmozdítások, bebörtönzések és tisztogatások. És közben a közigazgatás munkájának tovább kellett folynia, a kormányzásnak nem volt szabad fennakadnia. Az összeesküvéseket el kellett nyomni, a városokat és a hadsereget élelmezni kellett, és legyõzni Európát. A két Bizottság (a Közjóléti és a Közbiztonsági - vagyis a kormány. R. E.) alig tudott kiigazodni az intrikák tömkelegében. Csoda, hogy csak ilyen keveset tévedtek, és sikerült elkerülniük a csapdákat, amelyeket újra meg újra felállítottak ellenük."1
    Vajon szükségszerûek-e a forradalmi terror melléütései és a nevében elkövetett visszaélések? Nem volna-e biztosítható valamiképpen, hogy az önvédelemre szánt csapások valóban célba találjanak, ne sújtsanak ártatlanokra, és kiváltképpen ne a forradalom meggyõzõdött harcosaira? Szinte minden forradalomban újra meg újra felvetõdnek ezek a kérdések, s talán többé-kevésbé választ is kaphatunk rájuk, ha a történelmi tapasztalatokból kiindulva, megvizsgáljuk, milyen feltételek mellett lehetne megóvni a forradalom arculatát a méltatlan, durva szennyezõdésektõl.
    Az elsõ és legfontosabb feltétel az intézményes terror végrehajtásával megbízott elhárító és igazságügyi apparátusok személyi összetétele: munkatársaik legyenek egytõl egyig nagy szakmai felkészültséggel, élettapasztalattal és igazságérzékkel rendelkezõ, harcedzett hívei a forradalomnak. Vannak ilyenek, nem vitás - hogyan is maradhatott volna fenn nélkülük akár egyetlen napig is a forradalom? De hogy elegendõ számban volnának, azt maga a forradalom ténye és fogalma kérdõjelezi meg. Mi szükség lett volna az elõzõ uralmi rendszer erõszakos megdöntésére, ha a társadalom alsó rétegeit a rajtuk élõsködõ "felsõk" meg nem fosztják az elemi anyagi és kulturális létfeltételektõl? És hol szerezhettek volna megfelelõ jártasságot a hatalom gyakorlásában a hatalomból kirekesztettek? A döntõ ütközetek elõestéjén sûrûn hangzik fel az aggodalmas intelem, hogy el kell napolni a forradalmat, amíg a tömegek elég érettek nem lesznek az új feladatokra. Csakhogy politikai forradalom nélkül megrögzõdnek és tovább halmozódnak az elõnyök a "felsõk", a hátrányok pedig az "alsók" oldalán, és a társadalmi forradalom, amely a "halasztók" nézõ pontjából mindig idõ elõtti, még inkább eltolódik sohanapja felé. Jobban látta ezt a polgári történész Macaulay, a Lordok Házának tagja, egynémelyik állítólagos marxistánál. "Manapság számos politikus magától értetõdõ javaslatként hangoztatja: a nép csak akkor legyen szabad, ha már élni tud szabadságával. E magvas megállapítás méltó az anekdotabeli bolondhoz, aki tudvalevõleg elhatározta, hogy csak akkor megy vízbe, amikor már megtanult úszni. Ha az embereknek addig kellene várni a szabadságra, amíg a rabszolgaság bölccsé és nemessé nem formálta õket: bizonnyal örök ideig várhatnának."2
    A forradalmat nem lehet más emberekkel megvívni, mint amilyenek vannak. Belõlük kell az apparátusokat összeállítani, késedelem nélkül, még ha hiányzik is a tapasztalat, a gyakorlat, a tudás; nemegyszer véres és tragikus a tanulópénz, a tévedések és kudarcok elkerülhetetlenek. Ebben a könyörtelen tanulási folyamatban rendszerint friss tehetségek is kiemelkednek, hivatott új vezetõk, akikben a felszínre ugró személyes képesség összetalálkozik a kivételes helyzet által támasztott társadalmi szükséglettel. A megvesztegethetetlen Robespierre-ek, a közösségi eseményekért lángoló Saint-Justök ideje ez - a gyémántragyogású jellemeké, amelyek öszszefogják és mederbe szorítják a forradalom hömpölygését. Nem a semmibõl kerültek elõ: az elnyomatás kalapácsütései alatt eszméltek magukra, ébredtek rá társadalmi küldetésükre. De a lakosság óriási többségét mélyen leszorították a sárba a szolgaság évszázadai, és az öntudat szintjéig emelkedõk kevesen vannak ahhoz, hogy a hatalom megragadása után hiánytalanul elláthatnák az irányító-szervezõ-ellenõrzõ funkciókat. A megdöntött osztály tagjai beszivároghatnak a réseken, sõt, a fogyatékos felkészültségû gyõztes osztály rendszerint rá is van utalva, hogy fontos parancsnoki posztokat bízzon rájuk. Több-kevesebb lehetõségük nyílik ezzel arra, hogy belülrõl, saját módszereivel járassák le a forradalmat, lõjék ki híveit és vezetõit (ahogy a francia forradalomról idézett példánkban történt). Nem biztos, hogy megteszik, a lehetõséget azonban a helyzet szükségszerûen magába foglalja, a megvalósulás erõs valószínûségével. S még ha egyetlen tudatos ellenforradalmár vagy idegen zsoldba szegõdött áruló sem fertõzné az elhárító és igazságügyi szerveket, az ellenforradalmi szellem akkor is testet ölthet a törtetõkben és köpönyegforgatókban, akik kezdettõl fogva falkákban rajtolnak rá a kulcspozíciókra, és a legszennyesebb módszerektõl sem riadnak vissza, hogy személyes elõnyöket szerezzenek, a meggyõzõdéses forradalmárokat pedig befeketítsék és eltávolítsák. Velük pendülnek egy húron a forradalom ingadozó útitársai, opportunista-kapituláns hangulatokat terjesztve, valahányszor a nehézségek felerõsödnek. Ebben a zavaros közegben meglódul a jelentések és feljelentések áradata, s az apparátusokra hárul a feladat, hogy szétválasszák a megalapozott állításokat az üres vádaskodásoktól, a forradalom számára létfontosságú jogos kritikát a destrukciótól, az ügyért való aggódást a személyes leszámolás, hataloméhség, nyereségvágy, túlbuzgalom vagy puszta feltûnési viszketegség szüleményeitõl.
    Persze, egyszeriben megoldódna a forradalom önvédelmének hibátlan gyakorlása, ha csupa rátermett, odaadó, hozzáértõ ember látná el ezeket a feladatokat, s nem szennyeznék a földet törtetõk, hazugok, ostoba fajankók, rablók, tolvajok, rágalmazók és egyéb gazemberek. Ami viszont feltételezné, hogy rég feledésbe merült a magántulajdon és az osztálymegoszlás, amely az embereket egymás farkasaivá formálta, és a társadalmak csupa csöppentett közösségi lénybõl állnak, akiknek egyetlen gondjuk a tiszta erkölcs felvirágoztatása. De ha ez igaz lenne - magyarán, ha ki lehetne kapcsolni a történelembõl a történelmet -, a forradalomnak nem is lenne szüksége önvédelemre, nem lévén ki ellen védekeznie; sõt, kiváltó okok híján nem lenne forradalom sem, karcolás sem esnék az egyetemes békesség tükörüvegén. - Úgy tûnik tehát, hogy a tévedhetetlenség, amelyet fellengzõ agresszivitással szoktak számon kérni az élethalál-harcban álló forradalomtól, nem egészen korrekt követelmény: logikailag önellentmondó, mert megszünteti a forradalom és az önvédelem fogalmát; történelmileg tarthatatlan, mert elvonatkoztat az osztályantagonizmusoknak és a magántulajdon sok évezredes erkölcsi rombolásainak realitásától; politikai tartalmát illetõen pedig velejéig ellenforradalmi, mert valójában elvitatja a forradalomtól az önvédelem jogát, azt a jogot, hogy életképessé szilárduljon, és legyen ereje félresöpörni egy történelmileg elavult, elviselhetetlenné vált, nyomorító társadalmat.
    Fordítsuk most meg elmélkedéseink irányát, és az általános történelmi feltételek helyett induljunk ki a melléütések egyedi eseteibõl: a súlyos törvénytelenségekbõl, amikor nem is csupán ártatlanokra sújtottak le a forradalom nevében, hanem az ügy odaadó harcosaira. Akár vaktában osztogatott csapások voltak ezek, akár a magánbosszú vagy az álcázott politikai ellenfelek jól kiszámított ütései, mindenképp mélységesen ellenkeztek a forradalom szellemével, rombolták a nehezen megkapaszkodó új hatalom társadalmi bázisát, és külön-külön bármelyikrõl kimutatható, hogy szubjektív hibák, mulasztások vagy bûnök, egyszóval történelmileg véletlen körülmények okozata volt. De ha külön-külön mindegyik az volt, akkor összességük is könnyen tûnhet a véletlen mûvének, és az a látszat keletkezhet, hogy a forradalomnak ezt a tragikus fejezetét teljes egészében el lehetett volna kerülni, ha a véletlen rátermettebb, jellemesebb, lelkiismeretesebb vezetõket állít az élre.3 Így festenek a törvénytelenségek "alulnézetben", az egyes esetek felõl nézve; ahogy "felülnézetben" viszont, a forradalom általános objektív feltételeinek tükrében, elkerülhetetlennek látszanak.
    Melyik nézõpontból láthatunk rá az igazságra? Talán megkönnyíti a választ egy háborús analógia. Lehetetlen, hogy egy viharos ütközet után ne maradjanak halottak és sebesültek a csatamezõn; de hogy éppen X halt meg, Y pedig életben maradt, nem volt kezdettõl fogva megírva a "sors könyvében". Miért nem X-et vette pártfogásába a szerencse? Vagy a második, a tizedik, a századik elesettet? Végül is mindnyájan megmaradhattak volna. És mégsem maradhattak volna meg: ütközet volt, amelyet nincs mód áldozatok nélkül megvívni. - A forradalom törvénysértései persze nem hasonlíthatók egy nyílt ütközethez. Az analógiát nem is ez, hanem a szükségszerû és a véletlen közötti kapcsolat hasonlósága indokolja. Nem volt szükségszerû, hogy A, B, C, vagy a tizedik, a századik, akárhányadik, áldozatul essen a törvénytelenségeknek; valamennyien elkerülhették volna. Külön-külön mindenki elkerülhette volna, mint az ütközetben a halált vagy a sebesülést. És valószínûleg mégsem kerülhette volna el mindenki. A dolgok valódi - nem pusztán képzeletbeli - menetét ugyanis nem az egyedi esetek összeadódása formálja ki, hanem ezeknek az eseteknek az általános összefüggésekkel való kölcsönhatása, amely a véletlent a szükségszerûség jelenségformájaként foglalja magába.
    Beszéljünk konkrétabban. Minél keményebb önvédelemre kényszerül a forradalom, annál kevesebb lehetõsége van rá, hogy tárgyilagos, körültekintõ mérlegeléssel válassza szét belsõ ellenségeit az ártatlanoktól és ártalmatlanoktól, akik valami okból gyanúba keveredtek. Különösen igaz ez akkor, ha a tömegeket alacsony kulturális szintre nyomta az elõzõ rendszer, s ha a forradalom egyetlen országban gyõz - ahogy például az 1789-ben Franciaországban történt -, és bekerítve, elszigetelten áll szemben a megsemmisítésére egyesült nemzetközi koalícióval. Ebben a beszorítottságban, amikor kintrõl a nyílt, bentrõl az álcázott ellenség támad, természetes módon burjánzik el a gyanú, és válik a mindennapok elemévé. Eredendõen a szükséges óvatosság és önvédelem eszköze ez, de fertõzõ góc is, amely alattomosan terjeszti a bizalmatlanság, a rágalmak, a színlelés és meghunyászkodás baktériumait, a forradalom létfontosságú szerveinek megtámadására képes politikai és erkölcsi ragályt. Ellentmondásos feladat áll tehát a forradalom vezetõi elõtt: megakadályozni a gyanú pusztításait, anélkül, hogy lanyhulna a készenlét az álcázott belsõ ellenség - késõbbi kifejezéssel az "ötödik hadoszlop" - ellen; felkutatni és ütni az "ötödik hadoszlopot", anélkül, hogy a gyanú az "ötödik hadoszlop" szövetségeséül szegõdne, és a forradalom öklével magát a forradalmat veretné szét. Hogy mi lesz a frontvonalakat nemegyszer összekuszáló, nehezen áttekinthetõ harc kimenetele, az nyitott kérdés, amelynek eldöntése egyaránt függ az objektív erõviszonyoktól és olyan szubjektív tényezõktõl, mint a tömegek érettsége és a forradalomhoz való hûsége, a vezetõk következetessége, merész logikája és képzelõereje. Szennyes, vérrel csuszamló sárban életéért birkózik a forradalom; némileg groteszkül hangzik, ha fényesre dörgölt jogszerûséget, élesre vasalt igazságosságot, patikamérlegen méricskélt erkölcsi aggályosságot követelnek tõle.
    Végül is szükségszerûek-e vagy véletlenek a forradalmi önvédelem melléütései?
    A forradalom tényébõl, általános belsõ és külsõ feltételeibõl egyértelmûen következik, hogy a tendencia - a melléütések "hajlama" vagy objektív lehetõsége - állandóan jelen van mint veszély, mint óvatosságra intõ figyelmeztetés, és ilyen értelemben szükségszerû; az azonban nincs elõre megírva, hogy hol, mikor és milyen mértékben lesz ez a veszély valósággá, a tragikus tévedések vagy a forradalom nevében elkövetett bûnök gyakorlatává. A szükségszerûség a tendenciára vonatkozik, nem az egyes esetekre és cselekvésekre; az utóbbiak az általános tendenciához képest véletlenek, sohasem írhatók teljesen az objektív környezeti feltételek számlájára. Noha minden egyes cselekvés társadalmi-történelmi keretei és lehetõségei tényszerû objektív adottságok, a lehetõségek értelmezése, kiválasztása és megvalósításuk módja maguknak a cselekvõ személyeknek a mûve: ami történik, azért õk felelõsek, olyan mértékben, ahogyan az esemény meghatározásában részt vettek. A történelem tehát kettõs meghatározottságú, az objektív és a szubjektív tényezõk, a készen talált körülmények és a cselekvõ emberek, a szükségszerûség és a véletlen kölcsönhatásának eredõje. Ez a kölcsönhatás nem a mozdulatlan egyensúly állapota, hanem szakadatlan hullámzás és változás. Minél nagyobb a forradalom külsõ és belsõ fenyegetettsége, annál nyomasztóbb az objektív tényezõk túlsúlya - a kényszerhelyzeteké, amelyekben megnõ a melléütések veszélye; még fokozottabb a veszély, ha az örökölt kulturális átlagszint alacsony. Történelmileg tehát nem egyformák az esélyek a melléütések elkerülésére.
    Egyetlen abszolút garanciája lehetne annak, hogy nem lesznek melléütések: ha a forradalom lemond az önvédelemrõl, és önként visszaadja a hatalmat a megdöntött osztálynak. Ami ebben az esetben várható, arról semmi kétséget nem hagy az ellenforradalmi restaurációk története: pillanatnyi késedelem nélkül elszabadulnak a fehérterror vérebei. A makulátlan erkölcsi tisztaság követelménye véres mészárlást indítana el, mihelyt megvalósul, és ha jól meggondoljuk, felér egy kiadós árulással. Nem arról van szó, mintha a forradalom vezetõit bárki bármikor is mentesíthetné attól a kötelezettségüktõl, hogy szüntelenül harcoljanak a melléütések megelõzéséért vagy visszaszorításáért; nem, egyszerûen az itt a lényeg, hogy a forradalom erkölcsi értékrendjét a politikai szükséglet határozza meg, amely mindenek fölé helyezi a forradalmi hatalom megóvását és megszilárdítását. Ha ez az alapkövetelmény nem teljesíthetõ a melléütések kockázata nélkül, akkor vállalni kell a kockázatot, mert az ellenkezõ döntés magát a forradalom létét tenné kockára, és a hibák megelõzésérõl zengedezõ "humanista" frázisok érzelmes kísérõzenéje mellett védtelenül szolgáltatná ki a cserbenhagyott tömegeket és vezetõiket az ellenforradalom bosszújának. A széplelkû moralizálás, amely a maga utólagos bölcsességével mindig pontosan megmondja, mit kellett volna tenni, rendszerint nem sokat törõdik az ilyesféle apróságokkal, inkább nagyvonalúan levegõnek nézi az általa meg- és elítélt cselekvések vagy idõszakok reális történelmi feltételeit.
    Macaulay az angol forradalom példáján mutatja be, mit ér a moralizáló történelemszemlélet. "... a szabadság végsõ, érett gyümölcse a bölcsesség, mértékletesség és könyörület - írja, a "szabadság" fogalmával tulajdonképpen a forradalmat jelölve. - Közvetlen következménye viszont gyakran borzalmas bûn, tobzódó tévelygés, kételkedés a legnyilvánvalóbb, vakhit a leghomályosabb dolgokban. Ellenfelei éppen e válságos idõszakban szeretik közszemlére állítani a szabadságot. A félig elkészült épületrõl eltávolítják az állványzatot: a szitáló porra, hulló téglákra, kopár szobákra, az egész, ijesztõen kusza látomásra mutatnak, és indulatosan kérdik: hol hát az ígért pompa és kényelem? Ha az efféle nyomorult álokoskodás diadalt aratna, soha és sehol szerte a világon nem épülne jó ház, nem alakulna jó kormányzat." Gondoljunk csak a puritánokra, folytatja Macaulay: "savanyú arckifejezésük, dünnyögõ orrhangjuk, karószerû tartásuk, hosszú ájtatoskodásaik, héber neveik, a bibliai idézetek, melyeket sohasem mulasztottak el beszédjükbe szõni", nem ébresztenek túlzott rokonszenvet irántuk. De "a legkevesebbet ígérõ nyersanyagból hadsereget formáltak, melynél különbet még nem látott Európa, leigázták a királyt, az egyházat, a fõnemességet, és [...] a földkerekség minden népe elõtt félelmessé tették Anglia nevét". Akkortájt "nem Cromwell és a szabadság: Cromwell és a Stuartok közt lehetett választani". És Cromwell volt a legjobb választás: "sohasem örvendett külföldön nagyobb tekintélynek a nemzet."4
    Mi történt azután? Cromwell halála "alapjában ingatta meg a társadalmat". Olyan napok következtek, "melyekre nem lehet pirulás nélkül visszagondolni: a hûség nélküli szolgaság, a szerelem nélküli érzékiség, a törpe erények és óriási vétkek napjai, a kérges szívek és korlátolt elmék paradicsoma, a gyávák, vakbuzgók és talpnyalók aranykora. A király porban csúszott vetélytársa elõtt, s hogy lábbal tiporhassa népét, Franciaország hûbéresévé silányult. [...] A szabadság eszméin gúnyolódott minden vigyori udvaronc, s a legfõbb egyházi átokkal fenyegetõztek az összes farkcsóváló esperesek. [...] Bûn bûnt követett, gyalázat gyalázatot." "A közéleti földindulás (a forradalom - R. E.) napjaiban minden pártot [...] gyülevész népség követ: hasznavehetetlen, kegyetlen söpredék, mely a felvonulás idején a mozgalom lába nyomában ténfereg, remélve, hogy védelme alatt megszedheti magát - a csata napján azonban megfutamodik, s a vereség után gyakran hóhérsegédnek jelentkezik. Ebben a korban Anglia-szerte csak úgy hemzsegtek a nádszálgerincû, önzõ politikusok, akik minden uralomra került kormánynak felajánlották szolgálataikat: 1640-ben kezet csókoltak a királynak, 1649-ben arcul köpték; éppoly lelkesen rikoltoztak, amikor Cromwellt a Westminster Hallban beiktatták, mint amikor kiásták a tetemét, hogy Tyburnban felakasszák."5
    Ki hinné, mi minden megeshetett azokban a barbár idõkben!6
 

JEGYZETEK

1 A. Mathiez: A francia forradalom. Bp., 1957. 465. o.   [vissza]
2 Th. B. Macaulay: Milton. Lásd: Esszék. Bp., 1961. 19. o.   [vissza]
3 Érdektelen itt számunkra az a megrögzött ellenforradalmi torzkép, amely a forradalmat eleve a bûnök fészkének ábrázolja.   [vissza]
4 Th. B. Macaulay: id. m. 17-18., 27-28., 24. o.   [vissza]
5 Uo. 24., 25., 26. o.   [vissza]
6 Arthur Koestler budapesti születésû német-angol-francia író, aki 1931-tõl 1938 tavaszáig a kommunista párt tagja volt, végül pedig antikommunistaként arra a véleményre jutott, hogy "a bolsevizmus gyõzelme kultúránk bukását jelentené", Sötétség délben címû, 1940-es regényében (amelynek mottója Saint-Justtõl való: "Senki sem kormányozhat bûntelenül"), érdekesen ítéli meg a kifinomult burzsoázia és a születõ, még szükségszerûen kezdetleges forradalmi rendszer viszonyát. "Nyilván a majmok is kinevették a neandervölgyieket, amikor elsõ példányaik megjelentek a földön. A civilizációjuk legfelsõ fokán álló majmok kecses mozdulatokkal lendültek az egyik faágról a másikra, a neandervölgyi viszont komoran csörtetett a világ erdejében, vadul csapkodva bunkójával maga körül. A majmok derûs álmélkodással néztek le rá a fák tetejérõl, és kókuszdiót dobáltak neki. Néha azonban elfogta õket a borzalom: õk gyümölcsön éltek, és zsenge hajtásokat fogyasztottak kényes ínyenckedéssel; a neandervölgyi nyers húst zabált, állatokat öldösött, és alkalmasint a tulajdon társait is megette. Fákat döntött ki, melyek idõtlen idõk óta álltak a helyükön, és köveket hengergetett el a régmúlttól megszentelt helyekrõl, lábbal tiporta az õserdõ minden törvényét és hagyományát. Durva volt és kegyetlen, híjával minden állati méltóságnak - a civilizációjuk legfelsõ fokán álló, kifinomult és mûvelt majmok szemszögébõl nézve, a neandervölgyi egy rég meghaladott, barbár kor rémítõ újjáéledése volt. A még élõ, utolsó csimpánzok pedig még ma is elfintorítják az orrukat, ha emberi lényt látnak." (Id. m., Bp., 1988. 167. o. Ford. Bart István)   [vissza]

FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Mióta mese a mese?

Az egyik oldalról a különbözõ nép- és mûköltészeti mûfajok besorolása az irodalomtudósok, néprajzosok leghálásabb témái közé tartozik; a másik oldalról pedig a különbözõ mûfajokat jelölõ szók elemzése a nyelvészek számára érdekes.
    Legutóbb Hadrovics László talált frappáns etimológiát a mese szóra: szerinte a rekonstruált Mi es e? kérdõmondatból vezethetõ le, tudniillik e szavunk eredeti jelentése 'talány; riddle' volt. A Jókai-kódexben (1372), Döbrentei-kódexben, Jordánszky-kódexben a mese általában a latin aenigma, parabola és propositio megfelelõjeként szerepelt, majd a hazai Aesopus-interpretátoroknál, Pesti Gábornál (1536) a kérdés, Laskay Jánosnál (1592) a kérdezkedés szók szinonimájaként. Hadrovics ötlete az etimológiára az, hogy a mese a Mi es e?, azaz 'Mi is ez?', Hát ez mi?' kérdõmondatból rántódott öszsze (Hadrovics 1994).
    Ami a mese szó eredetét illeti, tehát valószínûleg egy irodalmi szöveg (találós kérdés) záróformulájának maradványa, mégpedig úgynevezett allegro formában.
    Allegro alakoknak nevezzük az olyan nyelvi elemeket - rendszerint szókat, morfémákat -, melyeknek hangalakja az adott nyelvben általánosan érvényesülõ hangváltozási törvényszerûségektõl, tendenciáktól eltérõ módon fejlõdött. Annak következtében álltak elõ allegro alakok, hogy az illetõ elemet gyakorisága, s ezzel összefüggõ kevésbé informatív, banális jelentése miatt a szokásosnál gyorsabb beszédtempóval, "hanyagabbul" kezdték ejteni; ez a szó hangalakjában másutt elõ nem forduló rövidüléseket, hangösszevonásokat idézett elõ. Számos nyelvben ilyen rövidüléseken mentek át, s jellegzetes allegro alakokká váltak például azok a fõnevek, amelyeket megszólításokban, udvariassági formulákban, köszönésekben, esetleg rövidebb, egyszerûbb, de már "irodalminak" számító formákban kezdtek használni, s amelyeknek eredeti jelentése ebben az összefüggésben hamarosan elhalványult. Klasszikus példa a megszólítások körébõl, hogy így jött létre a magyarban a kegyelmedbõl a kelmed, kend.

Némi magyarázatra szorulnak azonban a mese szó szerteágazó jelentése. Ezek kissé elnagyolva a következõk:
    1. eredeti jelentése: 'talány; riddle', s ez a jelentés ('találós kérdés') még például Révai Miklósnál is megvan (1973: 165), egyes folklór közlésekben a legutóbbi idõkig szórványosan fel-felbukkan.
    2. másik mûfaj megjelöléseként, még ma is legelterjedtebb, legáltalánosabb, legtipikusabb jelentésében: 'népmese, mûmese; tale', s ebben az értelemben való használatára Balassi Bálint korától kezdõdõen vannak adatok. Így elsõ elõfordulásaként Ambrosius Calepinus latin-magyar szótárát (1585) szokás említeni. Megjegyezhetõ, hogy - a magyarban viszonylag kései - 'tale' jelentése alapján buzgó finnugor nyelvészek nemcsak osztják párhuzamot találtak hozzá, hanem sikerült valamiféle ugor alapalakjának rekonstrukciója is - azonban valószínûleg ezek a kísérletek téves utakra vezetnek.
    3. az újabb (elsõsorban tévébeli, talán korábban mozibeli) kommunikáció révén a gyermeknyelvben általánosan elterjedt jelentése: 'rajzfilm, cartoon', például a híres Cartoon Network magyarítva mint Mesecsatorna. Ennek a jelentésnek a használata (amennyiben egy szó jelentésbõvülésének útja egyáltalán megjósolható) valószínûleg egyre népszerûbb lesz. Nem kizárt, hogy a szónak volt (talán máig van) 'képregény' jelentése is.
    4. kiterjesztett jelentésben: 'mû cselekménye, tárgya, szüzséje; plot'.
    5. nagyon kiterjesztett jelentésben: 'hazugság, mellébeszélés, lie'. Ennek a jelentésnek a megõrzõdése - valamely más jelentéséé mögött - mindenképpen várható.

    A mese és a találós kérdés csak mai érzékkel, s ilyen értelemben látszólag távoli mûfajok. Például Robert Austerlitz az alábbi mátrixszal

 
válasz
- +
zene - - - - +
+ + - ++
jellemezve öt népköltészeti mûfajt különített el a hagyományos gilják (nyivh) kultúrában (a «-»az illetõ jellegzetesség hiányát, a «+» meglétét jelöli): mese (- -), találós kérdés (- +), dal (+ -), hõsköltemény vagy és epikus ének, mely a mese és a dal összeépülésének tekinthetõ (+ +) és a medve elejtését követõ csujogatás (szintén + +) (1992: 135-140). Ami tehát bizonyos közösségekben a mesét és a találós kérdést közelíti a folklór mûfajok között, az a zene hiánya, ami távolítja, az a kérdés és a felelet kölcsönhatása a találós kérdésben (Austerlitz 1992: 356).
    Bizonyos mesék könnyen alakulnak át találós kérdésekké és viszont. Például A három rokkant cimbora címû közismert európai, "grimmi" hazugságmese szüzséje a következõ. A vak, a béna és a csupasz mennek a mezõn. A vak meglát egy nyulat, a béna megfogja, a csupasz a zsebébe dugja. Egy észt változata találós kérdés: "Tüzes kocsi jön le a hegyrõl, egy vak, egy lábatlan, és egy meztelen ül rajta; nyúllal találkoznak; a vak látja, a lábatlan megfogja, a meztelen a keblébe dugja. Megoldás: a lemenõ nap, az éj, a hajnal és a hold". Ám ha a grimmi mesét találós kérdésként adják fel, a megoldás csak így hangzik: "egy hazugság" (Honti 1962: 109).

    A találós kérdéstõl a meséig vezetõ út érdekes kérdéseket érint a magyar nyelvben és irodalomban. Balassi úgynevezett Nagyciklus-ának elsõ darabjaként írta Aenigma címû versét "egy horvát virágének nótájára". Az elsõ négy sor (a zárójelben szövegvariánsok):

    Jelentem versben mesémet (mesímet),
    De elrejtem értelmemet;
    Kérem édes szeretõmet (szeretûmet),
    Fejtse meg nekem ezeket.

    A vers szüzséje röviden: a hattyúpár egyik tagját a keselyû elragadja, majd a másika elsiratja - de hasonló történetek a legkülönbözõbb irodalmi mûfajokban illõ bõségben találhatók galambpárral, a kínaiaknál mandarinkacsapárral stb. Mindenesetre Balassi e cikluskezdõjét a hattyúpárral kapcsolatos legjelentõsebb magyar versek között szokás emlegetni (Antal 2001). Ráadásul újabb kutatások az Aenigma cím mellé a Fabula (tehát 'tale') címet is feltételezik (Horváth 1982: 51, 91, 97).
    Az enigma vagy rejtély azonban stilisztikai alakzatként is értelmezhetõ, s Balassi e versét szokás úgy értelmezni, hogy benne egy pontosan meg nem határozható, számára kedves hölgynek váratlan férjhezmenetelét énekli meg (Szabó & Szörényi 1988: 195-6, Szathmári 2004: 36).
    Ugyancsak, legalábbis részben Balassinak szokás tulajdonítani Edmund Campion egy híres mûvének korai magyar fordítását, amelyben a tényleges fordító személyének eldöntésekor is érdekes lehet a mese szó használata.
    Edmund Campion (latinosan Edmundus Campianus, 1539. január 25. London - 1581. december 1. London) angol jezsuita, hitvitázó, egyházszónok és író volt. Eredetileg az anglikán egyház papjává szentelték (1568), de római katolikus meggyõzõdésû lévén Dublin érintésével a kontinensre emigrált (1571), belépett a jezsuiták rendjébe, s fõleg Prágában tevékenykedett. Rendjében a filozófia és retorika professzora volt. Több bibliai drámát írt, közülük az Abraham et Saul a legismertebb. 1580. júniusában a Robert Parsons vezette titkos, I. Erzsébet királynõ ellen is munkálkodó misszió tagjaként tért haza Angliába. Itt közzétett vitairatai közül a Decem rationes vagy Rationes decem ('Tíz érv', eredeti címen 'De haeresi desperata', 'A reménytelen eretnekségrõl', 1580) a legjelentõsebb, valószínûleg Balassi Bálint kezdte lefordítani magyarra Tíz bizonyság címmel. A mû Angliában sok katolizálást eredményezett, ezért a szerzõ fejére vérdíjat tûztek ki. Árulással kézre is került, megkínozták, a Tyburnön felakasztották és felnégyelték. 1970. október 24-én szentté avatták. Annakidején nagy hatással volt Pázmány Péter munkásságára is.
    Az, hogy Campion Tíz okai-nak sok bonyolult filológiai kérdést felvetõ, Balassi nevén megjelent fordításában (eredetileg Bécs, 1607) a latin aenigma megfelelõjeként nem talány, hanem mese szerepel, a jegyzetíró Csonka Ferenc szerint amellett szól, hogy valóban Balassié fordítás (Balassi & Dobokay 1994: 224).

IRODALOM

Antal Bernadett: "hattyú". In: Pál József & Újvári Edit, szerk.: Szimbólumtár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából." Bp.: Balassi 20012: 201-202.
Austerlitz, Robert: Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Bp.: Tankönyvkiadó 1992.
Balassi Bálint & Dobokay Sándor: Campianus Edmundnak tíz okai. Bp.: Universitas 1994.
Hadrovics László: "Mese." In.: Bárczi Géza emlékkönyv. Bp.: Magyar Nyelvtudományi Társaság 1994: 59-61.
Honti János: Válogatott tanulmányok. Bp.: Akadémiai 1962.
Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben. Bp.: Akadémiai 1982.
Révai Miklós: A magyar szép toll. Bp.: Akadémiai 1973.
Szabó G. Zoltán & Szörényi László: Kis magyar retorika. (Bevezetés az irodalmi retorikába.) Bp.: Tankönyvkiadó 1988.
Szathmári István: Stilisztikai lexikon. Stilisztikai fogalmak magyarázata szépirodalmi példákkal szemléltetve. Bp.: TINTA 2004.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Fél lábon állva a kommunizmus tetején

Mostanság Marxot olvasok. Pontosabban szólva újraolvasok, s nemcsak azért, mert valamiféle munkámhoz van szükség rá, hanem a magam kedvére is ide-odalapozok. Ízlelgetem a szöveget, miféle benyomásokat kelt bennem most, egy új évezredben, egy másik életkorban. Ahogyan elõfordult velem az is, hogy fiatalabb kortársát, Verne Gyulát szedtem le a könyvespolcomról. Aki, ugye, megálmodta a tengeralattjárót meg a holdutazást is. A gázlámpa mellett pennával körmölõ Marx fantáziája nem kisebb lendülettel szárnyalt a jövõbe: "a kommunista társadalom felsõbb fokán, miután az egyének már nincsenek szolgaian alárendelve a munkamegosztásnak és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is megszûnt; miután a munka nemcsak a megélhetés eszköze, de maga lett a legfõbb életszükségletté; miután az egyének mindenirányú fejlettségével a termelõerõk is növekedtek és a kollektív gazdagság minden forrása bõvebben buzog - csak akkor lehet majd a polgári jog szûk látóhatárát egészen átlépni, s írhatja zászlajára a társadalom: mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint!"
    Micsoda lendület. Látszik, hogy Marx még a klasszikus iskolába járt, ahol retorikára is tanították a nebulókat. De ne hagyjuk magunkat elsöpörtetni az egymásra torlódó szavakkal, gondolkodjunk el azon, miket mond. Ami azt illeti, hogy az emberek itt "már nincsenek szolgaian alárendelve a munkamegosztásnak és ezzel a szellemi és testi munka ellentéte is megszûnt", ez így, elsõ hallásra kétszeresen is lehetetlen. Az azóta eltelt korszak egyértelmûen bizonyította, hogy a fejlõdés épp ellenkezõleg, a munkamegosztás, a specializálódás fokozódásával jár. A szellemi és a testi munka "ellentéte" pedig megszüntethetetlen, mert gondolati úton nem lehet gödröt ásni, és gödörásással nem lehet elméleti problémák mélyére hatolni.
    Másutt azonban világosabban fogalmaz, azt mondja, hogy a kommunizmusban, minthogy ez "a szabadság birodalma", megszûnik az ember részvétele "a tulajdonképpeni anyagi termelés"-ben, amely mindig "a nyomor és a külsõ célszerûség diktálta munka". Azaz a kommunizmus felsõbb fokán olyan értelemben szûnik meg a munkamegosztás szolgasága, hogy a testi munka szûnik meg, az emberek már csak alkotó szellemi munkát fognak végezni. S ez már nem is olyan vernegyulás-gázlámpafényes álmodozás, hiszen - akinek az õ szava hitelesebb, üsse fel a fejét - Németh László is azt jövendölte, hogy a holnap az értelmiségi társadalomé lesz. Mi több, ez a fogalom nála is a szocialista társadalom fogalmával forrott össze.
    Végképp áramvonalassá modernedik azután ez a Marx-féle kommunizmuskép, ha azt is tudjuk, hogy legelegánsabb nyugati szakírók és az ezekkel lépést tartó magyarok a mai világot már nem egyszerûen "posztindusztriális társadalomnak", sõt, nem is "információs társadalomnak", hanem "tudástársadalomnak" nevezik. Abból a ténybõl indulnak ki, hogy az országok gazdasági teljesítõképességének és katonai erejének fõ forrása megváltozott a korábbiakhoz képest. Azelõtt hatalmuk attól függött, milyen nagy területûek, s területükön mekkora a népsûrûség és a nyersanyagokban való gazdagság. Ezzel szemben manapság a legfõbb szempontok sorába az emelkedett, hogy lakosságuk milyen mértékben mûvelt, szakképzett, és ebbõl következõen milyen ütemben képes tudásának bõvített újratermelésére. J. Naisbitt tudósítása szerint az Egyesült Államokban már az 1980-as években több embert foglalkoztattak az egyetemeken, mint a mezõgazdaságban.
    Node, arra a csillagos-sávos lobogóra azért nem írták rá, hogy "mindenki képességei szerint" dolgozik, s függetlenül attól, mit nyújt, "mindenkinek szükségletei szerint" jár mindaz, amit csak akar. Marx képzelete itt úgy elszabadult, hogy nemcsak Verne Gyulát fõzte le, de ezt a valóságidegen utópiát még a mostani scifi-írók se szokták szerepeltetni meghökkentõ fantáziaépítményeik szivárványos elemei között. A mai köztudat számára világos: hogyha mindenki mindent ingyenesen megkaphatna, amire vágyik, pillanatok alatt kifogyna a nercbunda a raktárakból, hiszen minden nõ minden napon vadonatújban akarna pompázni, kidobva a tegnap viseltet. A legújabb autótípusokkal ugyanígy járnánk, a férfiak ott tolonganának, ahol ezeket osztják, s ha kocsijukat befröcskölné a sár, pucolgatás helyett kerítenének egy másikat. S ha reggeltõl estig sörözhetne barátaival a tévé elõtt, vagy a Riviéra strandjain bosszanthatná frissen átszabatott melleivel a barátnõit, ugyan kinek lenne "legfõbb életszükséglete" a munka?
    Gondolkodjunk csak!
    Bizony, hogy az értelmiségiek között vannak ilyen lökött emberek. Azok a nõk és férfiak, akik már ma sem bundákról és autómárkákról álmodoznak, hanem szakkönyvekre, versantológiákra, képzõmûvészeti albumokra, tanulmányutakra kuporgatják pénzüket. Akik reggeltõl estig görnyedve írják a verseket, regényeket vagy szaktanulmányokat, nem törõdve még azzal sem, találnak-e majd kiadót munkáik megjelentetésére, hiszen a mûért élnek és nem azért, amit a mûért kaphatnak. Akik fél lábukkal már ma is a kommunizmus felsõbb fokán élnek - meg tegnap is ott éltek -, abban az értelemben, hogy pénzcsinálás helyett képességeik továbbfejlesztésén munkálkodtak életük végéig, s az vált a szenvedélyükké, hogy legjobb képességeiknek megfelelõ teljesítményekkel kápráztassák el önmagukat.
    Még akkor is, ha másik lábukkal a jelenben lehorgonyozva a szükségleteik kielégítése igencsak elmarad még egy épeszûbb kapitalizmusban elvárhatótól is.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Emlékezet és jövõkép

Hat könyvrõl

Táncsics Mihályt hajlamosak vagyunk magunkban afféle "Hallja kend Táncsicsként" kezelni, s nem egykönnyen ismerjük fel benne 1848 (és az ezt követõ idõk) óriását, kit több tekintetben is Petõfi és Kossuth mellé kellene helyeznünk. Ám a mellõzés érthetõ, mert életmûvét aligha ismerhettük, míg most Simor András és tanártársai jóvoltából (több könyve után) - mondhatni - fõmûve, a Munkások újsága (1848) végre hozzáférhetõvé vált. No persze, tudtunk róla, s nem egy részletét eddig is ismertük, mint Táncsics más mûveit is, hanem ezt a lapot - szinte teljes egészében - nem olvashattuk, pedig éppúgy a magyar kultúrának európaivá válása, mint a költészetben Petõfi alkotása. A politikai nézeteik azonossága pedig szinte kísérteties - hiszen ez a "kísértet" valóban bejárta egész Európát. Legalábbis annak felvilágosult részét, melyhez a magyarság épp Petõfi és Táncsics életmûvével vált európai rangúvá, meghaladva ezzel Kossuth vagy akár Deák, Eötvös (késõbbi) szemléletét is. Mert ez a népi forradalom hangja, amely nemcsak Petõfi költészetében, de Táncsics munkásújságában jelenik meg nálunk elõször.
    A "munkás" Táncsicsnál nem csupán az ipari munkásságot s kézmûvességet, hanem az ennél jóval nagyobb számú agrárproletáriátus is jelenti - ezáltal lesz általános érvényûvé és sok tekintetben az osztályharc kifejezõjévé. A demokratizmus géniusza ez, amely felzárkózik a polgári angol politikai gazdaságtan olyan nagyjai mellé, mint a már elõtte élt Adam Smith, meg a nála késõbb született Macaulay és Stuart Mill - akiktõl aztán Marx is tanult. De nem Táncsics, aki önmaga gondolja végig a felvilágosult társadalom közéleti kilátásait, nem hallgatva az egyház- és királyság-ellenességrõl, ám megõrizve az újkeletû s ekkor (mármint 1848-49-ben) védekezésre szoruló nemzeti érzést, amely pedig az ellenünk feluszított szomszéd népekkel való megbékélést keresné. Táncsics nem alkuszik a döntõ kérdésekben: szabadság, egyenlõség, népuralom, parlamentarizmus. Nem csoda, hogy ez még a haladó (bár korántsem halódó) magyar nemesség legjobbjainak is sok volt, ezért gondolták, hogy 48 március idusát úgy kellene megünnepelni, hogy "visszazárják Táncsics Miskát". Lapját pedig (egy kifizethetetlen kaució lefizetésének elmulasztása címén) betiltották, nem Madarász miniszter, hanem gyakorlatilag a debreceni cívisek. Ami mégis fennmaradt, az a magyar szellemnek éppúgy örök dicsõsége, mint Petõfi lírája s az abból sugárzó politikai nézetek. Még nyelvileg is fontos a táncsicsi mû: fontos elõrelépés a jól olvasható s mondható politikai kifejezésben; korszerûbb, közérthetõbb, mint például Kossuth nyelve. Szóval a géniusz van jelen a szerény kötetben! Még azt is tételesen leírja, hogy mi történhet, ha a szomszéd népekkel nem sikerül megegyezni. Valamivel több, mint nyolcvan év múlva épp ezt vitték végbe Trianonban... (Táncsics sorozat. Budai Középiskola, békéscsabai Tevan Andor Gimnázium kiadása.)
    Táncsics elõre tekint a történelemben - de mit tehet a mai vizsgálódó? Erre nézve döntõ jelentõségû s alighanem az év legfontosabb könyve egy, három szerzõ (egyikük posztumusz) jegyezte mû, mely a jövõ általános problémáival elõször kritikusan szembenézõ római Klub vizsgálódásait már harminc éve számítógépes elemzéssel próbálta alátámasztani. Donella és Dennis Meadows, valamint Jorgen Randers a már ekkor megjelent "jóslásait" most továbbfejlesztett számítógépes módszerrel kiegészítõ hatalmas munkája (A növekedés határai harminc év múltán) egyértelmûen arra a következtetésre jut, hogy az emberiség léte végveszélybe került. Tíz modell kidolgozásával mutatja meg, hogy mi várható, s e modellek általában ötven évre elõre tekintve végzetes jövõképet mutatnak. De a szerzõk nem érik be siránkozással, hanem a még létezõ reményt is megmutatják, amely energiahordozókkal és nyersanyaggal való takarékosságra, a környezetszennyezés megszüntetésére, az üvegházhatás korlátozására, sõt az életkörülmények általános - noha szükségszerûen korlátozott - kiegyenlítésére hívja fel a figyelmet. Ezek nélkül szükségszerû a katasztrofális végkifejlet, amely mindenkit, még a leggazdagabb országok polgárait is elkerülhetetlenül fenyegeti. Hogy a mellõzhetetlen reformok (például az egész emberiségre kiterjedõ életszínvonal-egyenlõség) megvalósítható-e más, mint szocialista módszerrel, azt a szerzõk nem vizsgálják, mint ahogy azt sem, hogy milyen reményt nyújthatnak új technikai-tudományos felfedezések, pl. a nyersolaj helyett más (hidrogén?) alapú energiaforrások. Az atomenergiát tekintve meglehetõsen szkeptikusak, s ebben aligha van igazuk. De jobb félni, mint megijedni - csakhogy az ijedtségre minden okunk megvan! Hiszen még a környezetszennyezés igen mérsékelt kiotói egyezményét sem fogadja el a vezetõ nagyhatalom, az Egyesült Államok. Ami pedig száz éven belül az egész emberiség biztos halála. Nem kuvikolás ez, hanem józan számítások összessége. (Kossuth Kiadó)
    Kaposi Kis István most megjelent emlékirataiban (Emlékezés és vallomás) valódi népi karriertörténetet ad, megszólalva ama új értelmiségi tízezrek helyett is, akiknek felemelkedést hozott az 1945-ös fordulat, s az ezt követõ - ma sokat bírált, mert kétségkívül ellentmondásos - forradalom. No de, mi nem ellentmondásos a világban? Az biztos, hogy milliók sorsa fordult meg 1945-ben és még utána is, ha van is mit s kiket bírálni. Kis ezt is megteszi, Mindszentitõl Marosánig, Kádárig mindenki megkapja a magáét!
    Hiteles képe ez mindannak, ami 1945-tõl történt, nem hallgatva 1956-ról sem, melynek tán leghitelesebb képét olvashatjuk, ha nem érthetünk is egyet Kissel abban, hogy "A tömegmozdulásra múlhatatlanul nagy szükség volt. Sajnos, lõnünk viszont muszáj!" De hiszen õrült módra lõttek, azon a bizonyos csütörtökön s ezt követte a jobboldal Köztársaság téri vérengzése. Ezekrõl itt alig esik szó. Nem kell egyetértenünk Kis némely harcával sem, például amit az akupunktúra elismeréséért folytatott, azt pedig csak a Springer cég üzleti érdekei indokolják, hogy asztrológiát is szerepeltetett egyik sikeres lapjában. No de, minden lapja sikeres volt, a Somogy vármegyé-tõl a Néphadsereg-en át a Kutyá-ig, nem is szólva szinte áldásos rádiótevékenységérõl. De a sikernél is fontosabb a tanulság: a népi elvhûség, a paraszti gondolkodás tisztessége, mely képessé tette nemcsak a fölfelé haladásra, hanem arra is, hogyha elvei úgy kívánták, felborítsa az asztalt. Némi önsajnálattal számol be ezekrõl az ügyeirõl, hiszen egy kis kompromisszum árán még többre vihette volna mint politikus, ha nem marad meg nem alkuvó újságírónak.
    Mindez a paraszti gondolkodás forradalmi oldalának személyi leképzése, egészen odáig, mikor is kisüti, hogy 1956-ot nem a munkásság vagy "a pesti srácok", hanem a munkássorba kényszerített paraszti réteg csinálta! Életrajza politikai számvetés, amit akár egy Ladányi Mihály is írhatott volna, ha nem választja a még nehezebb alkotói tevékenységet, mellyel Kis is kacérkodik, versírástól festészetig, de szerencsére nem ez irányba halad, mert ott csak dilettáns lehetett volna. Könyvében nincs pártos elfogultság, sem (másoknál oly gyakori) burkolt rasszizmus, sem általános irigység, amelynek pedig maga is áldozatává lett, s épp ez az utóbbi igen jellemzõ még a forradalmi évekre is, mikor a személyi áskálódás, az erkölcstelen húzások oly sokat ártottak a magyar életnek. Nem is szólva a páratlan "nyersanyagról", amit a hadsereg belsõ életérõl vagy a pártközpont elviselhetetlen légkörérõl mond el.
    A szocializmuson belüli machiavellizmus látlelete az, ami Kaposi Kis könyvében leginkább megragad bennünket. Fontos dokumentum ez - szubjektív tartalma mellett (sõt, ellenére) történeti jelentõsége van. Abban a tekintetben is, hogy a közélet, politika és média világában mily fontos szerepük van a soha elõtérbe nem kerülõ, második vonalhoz tartozó "eszköz embereknek" - szerkesztõknek, titkároknak, beszédíróknak, kommentátoroknak és így tovább. Fontosabb ez annál, mint amit a nagypolitika "vezérei" véghez visznek. S hogy e rétegben mily sokan voltak-vannak alulról jött, elsõ nemzedéki - hadd mondjam ki: - alkotók, az is kiderül e könyvbõl. Kár, hogy a képanyag semmitmondó és fölösleges. (Springer Kiadás)
    Ennyit a politikáról. Most pedig lássuk a szépirodalmat, amely emlékképeket öszszerakva szükségképpen a múltról szól, noha az emberiség általános tanúságait és tanulságait tekintve a jövõhöz is szólhat. Nemes Lászlónak - korábban az Ezredvég-ben folytatásokban közölt - tulajdonképpen nem szerencsés címû (mert nem a mû lényegét megragadó) Menekülõk-je a szerzõ tizennegyedik regénye, s akárcsak a korábbiak, ez is gazdag életének emlékanyagára épül. Ez jellemezte az épp tíz éve megjelent Légüres tér címû regényét is, csakhogy az ötszáz oldal volt, míg a mostani éppily gazdag tartalommal csak kettõszáz. Sajátszerûen fikciót nyújtva összefogottan idézi fel ifjúsága megannyi, párját ritkító emlékét.
    Nemes nem itthon élte át a második háború vészes éveit, hanem önként vállalva a fegyveres antifasiszta harcot, belépett az angol hadseregbe s a Közel-Keleten, majd Olaszországban végigcsinálta a háború legfenyegetõbb idõszakát, mikor Anglia egyedül állt szemben a náci Németország haderejével. Mindez a személyes emlékek élményszerû fölelevenítésével történik, amelyben nem emelõdik ki a háború megannyi borzalma. Hõsünk nem lõ, a halottakat is tisztes távolból szemléli, de jelen van, bár utólag sem mindig tudja, hogy mit tapasztalt meg igazán. Regényének fõ mondanivalója éppen ez: az emlékek és tények bizonytalansága. Egyik fõszereplõjérõl, német tisztbõl lett gazdag itáliai férfiról például éppúgy nem derül ki, menynyiben volt cselekvõ részese a fasiszta vandalizmusnak, mint ahogy ez a "titka" Kertész Imre Nyomkeresõ-jének. Nemes azonban Kertésztõl független saját írói útját járja. Az emlékek bizonytalansága éppúgy nyilvánvaló, mint ahogy nem derül ki, hogy a fõhõs kinek beszéli el a vele s általa történteket. Ez különben csak egy-egy szereplõ, illetve típus esete, hiszen legalább ennyire érdekes az idõs melós, Bíró bácsi, akit párját ritkítóan örökít meg (akárcsak Molnár Géza önéletrajzi regényében a munkáslány típusát). Szóval, nemcsak dokumentum és tanúságtevés ez a mû, hanem igazi olvasói élvezetet is nyújt. (Háttér Kiadó)
    Dokumentumértéke van Bíró András nagy történelmi regényciklusa után most az 1944-45-ös fiatalságáról szóló regényének. (Dárius nyugaton - kiadó nincs feltüntetve) A fõhõs, Dárius, gyûjtõszenvedélyérõl kapta ezt a baráti nevet. E szenvedélyrõl semmi bizonyságot nem tesz, mint ahogy nem fejlõdik az egész regény folyamán: eleve kész, szinte ideális fiatalember, aki mindig tudja, mit helyes tennie. E tekintetben a regény szinte hihetetlen kiválóságot mutat be, de nem nélkülözi az izgalmat s a meggyõzõ mûvészi megoldásokat. Például az éhhalál küszöbén való látomások, a már-már halálképek felidézése igazi írói remeklés, bár a szituáció maga szinte képtelenség. Hogy éhezés a nyugati fogolytáborokban is volt, azt jól tudjuk - ennek megrendítõ ábrázolása Pilinszky némely verse. De hogy egész fogolytábort az 1936-ban kivándorolt zsidó értelmiségi mint az amerikai hadsereg tisztje, ítélne bosszúból éhhalálra, s ezt elöljárói meg a beosztottjai észre sem veszik, az bizony nehezen hihetõ. No de, regényt olvasunk, amelynek egyébként - ismétlem - dokumentumértéke a legfontosabb.
    Emlék- és dokumentumnovellák gyûjteménye Tabák András hét elbeszélést tartalmazó új kötete, Az ezüst vitézségi. A címadó írás meghökkentõ képlete az árulás lélektanának: a csoport kényszerének s annak, hogy a betagozódás kedvéért, no meg félelembõl könnyebb aljasnak lenni, mint ellenállni. A rózsaszínû levélpapír a gyermeki ravaszság drámai önmaga ellen fordulásáról szól. Fontos emlékdokumentum a Kertész-féle Sorstalanság ifjú hõsének hazatérésével párhuzamos Játékvasút, a lágerbõl szerencsésen megmenekült kisfiú mindenki elleni gyûlöletének finom rajza, amelynek befejezése (miszerint a játékvasút a deportáló vonatra emlékezteti) azonban kissé mesterkéltnek hat. A Demokratikus tej a felszabadulás évének fényesen optimista emlékeit idézi. Kimagasló a gyermekkor világának boldogságát felragyogtató novella, a Bárányhimlõ, nyár, csillagok, mely a komor témáknak mintegy ellenpontjaként a kötet legszebb írása! A legmeglepõbb, hogy a több mint negyven év alatt létrejött elbeszélések mily egységes, szinte regényszerû alkotássá állnak össze. (Z-füzetek/111)

BISTEY ANDRÁS

Harc a holokauszt emlékezetéért

Krausz Tamás: Antiszemitizmus, - holokauszt, - államszocializmus

"A rendszerváltások jönnek-mennek, a történelem viszont itt marad velünk. [...] Az 1980-as évek második felében - nem csak a mi régiónkban - hirtelen újra »felfedezték« a náci népirtás történetét. Ám szinte ezzel egyidejûleg vált világossá: a holokauszt emlékezetéért küzdelem folyik. A felejtéstõl, a negligálástól egészen egy uralmi forma igazolásáig terjed az emlékezet kisajátítása."
    A szerzõ, Krausz Tamás írja ezeket a sorokat a kötet elõszavában, majd néhány bekezdéssel lejjebb mintegy programot adva így folytatja: "Ha távol akarjuk tartani magunkat a különbözõ politikai szekértáborok speciális »üzleteitõl«, mindenekelõtt a holokauszt »világtörténetét« kell a középpontba állítanunk, ami tulajdonképpen magában foglalja a náci genocídium késõbbi recepciójának történetét is."
    A holokausztról könyvtárnyi irodalom született az elmúlt hat évtizedben, és még mindig vannak fehér foltjai. Szinte reménytelen vállalkozásnak látszik egy hét és fél íves könyvben összefoglalni elõzményeivel, történetének legfontosabb összetevõivel és késõbbi recepciójával együtt. Mielõtt a részletekre térnénk, elõrebocsátjuk, hogy Krausz Tamásnak sikerült a reménytelennek látszó vállalkozás: úgy ad körképet a holokausztról, hogy a szó legnemesebb értelmében vett ismeretterjesztést mûveli. Nem enged a tudományosságból, s ezt az imponáló irodalomjegyzék is bizonyítja, ugyanakkor a rendkívül tömör szöveg érthetõ és követhetõ a téma iránt érdeklõdõ, arról némi ismeretekkel rendelkezõ laikus olvasó számára is.
    A könyvet a tankönyvkiadó jelentette meg, nyilvános tananyag-kiegészítésként, tehát a cél egyfajta ismeretterjesztés volt, és e célnak messzemenõen eleget tesz. Talán a körülötte a szaksajtón kívül kialakult vita, a támadások is erre vezethetõk viszsza. Krausz távol akarta tartani magát "... a különbözõ politikai szekértáborok speciális »üzleteitõl«", ez azonban nem igazán sikerült, és nem az õ hibájából. Egyes "szekértáborok" harcos publicistái rájöttek, hogy ez a könyv a maga elfogulatlan tudományos megalapozottságával akaratlanul is kihívás a számukra, némileg fellengzõsen szólva: fegyver a holokauszt emlékezetéért a józan ész nevében folytatott küzdelemben. Ezért érték a szerzõt olyan dühödt, és - a szakmai ellenérvek fogytán - méltatlan személyes támadások.
    Krausz bizonyos idõrendben sorolva adja elõ tárgyát. Csupán utal az antiszemitizmus keresztény vallási gyökereire. Az idõrendet követve tér át a középkorias antijudaizmus és a modern tõkés társadalom gazdasági alapú antiszemitizmusának egymásba olvadására, egymást erõsítõ találkozására. A késõbbiekben a jelzett alapokon a szinte vallássá váló nacionalizmus és az irracionizmus találkozása megteremtette a szellemi táptalajt a fasiszta fajelmélet számára.
    A könyv a 20. századi antiszemitizmus kialakulásának folyamatában jelentõs teret szentel a középkelet-európai jelenségeknek, amelyekre éppen a náci népirtás példátlan volta miatt eddig kevesebb figyelem vetült. Az események jellege és súlya miatt is leghangsúlyosabban a cári Oroszországban honos antiszemitizmussal foglalkozik, részben annak némileg eltérõ jellege, de talán még inkább a Szovjetunióban is tovább élõ hatásai miatt.
    Krausz mindvégig árnyaltan elemzi a szovjethatalom és a zsidóság ellentmondásoktól nem mentes viszonyát, de határozottan elveti azokat a véleményeket, amelyek a Szovjetuniónak bármiféle programszerû antiszemitizmust próbálnak tulajdonítani. Bebizonyítja, hogy az októberi forradalomban ugyanúgy, mint a második világháborúban a forradalmi Oroszország, illetve a Szovjetunió rengeteg további szenvedéstõl és áldozattól mentette meg az ország és egyben Európa zsidóságát. A sztálini elnyomó intézkedések egyaránt sújtottak zsidó és nem zsidó nemzetiségû állampolgárokat, s ez eleve megkérdõjelezi a szovjet filoszemitizmus és antiszemitizmus vádját, mert furcsa módon egyidejûleg mindkettõ fölmerül a szovjetellenes publicisztikában.
    A nácik antiszemitizmusáról ma már viszonylag sokat tud a világ, Krausz Tamás könyve a nem szaktudományos felkészültségû olvasónak azzal mond újat, hogy tudatosítja: a népirtás nem kezdettõl volt kész program a náci politikai elit számára; az 1920-as évektõl kezdve fokozatosan formálódott az antiszemita szellemi alapokon, más "megoldások" is fölmerültek, míg végül a legszörnyûbb és legbarbárabb lehetõség vált valóra.
    A könyv viszonylag nagy terjedelmû fejezetet szentel a Szovjetunióban elkövetett náci genocídium sajátosságainak és a zsidó ellenállásnak.
    Ebben a fejezetben foglalkozik a szerzõ egy újabban egyre vitatottabb kérdéssel, a Wehrmachtnak a népirtásban játszott szerepével. Dokumentumokkal és statisztikai adatokkal cáfolja azt a véleményt, hogy a népirtásban és az áldozatok kirablásában a Wehrmacht nem, csak az SS és a helyi kollaboráns nacionalista egységek vettek volna részt. A "jó Wehrmacht" és a "gonosz SS" legendáját szétfoszlatva bebizonyítja, hogy a német hadsereg katonái ugyanolyan kegyetlenséggel gyilkoltak nõket és gyerekeket a megszállt szovjet területeken, mint az SS vagy az ukrán és litván nacionalisták.
    Azzal, hogy a szerzõ tagadja a csak a harccal foglalkozó "jó Wehrmacht" létét, hatástalanítja azt az érvelést, amely a fasiszta rendszer bûneit egyetlen szervezetre, az SS-re hárítva kisebbítené a rendszer többi elemének bûnösségét.
    A könyv befejezõ része a világháború utáni történésekrõl ad rövid áttekintést. Érdekes ebbõl a szempontból Izrael és a Szovjetunió kapcsolatának története, az antiimperializmusnak és az anticionizmusnak az összefüggése a szovjet politikában, és ennek a kelet-európai kivetülése.
    Az Epilógus mindössze hat oldalon kísérletet tesz a "zsidókérdés" kelet-európai rendszerváltás(ok) utáni fölvetõdésének bemutatására. Ez a rész is sok eredeti gondolatot tartalmaz, bár terjedelme miatt inkább egy - remélhetõleg késõbb megírandó - újabb könyv téziseiként olvasható. (Nemzeti Tankönyvkiadó)
 
 
 
 

Augusztus 20-án magas állami kitüntetésben részesült folyóiratunk két munkatársa is. A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt-et vehette át irodalomtörténészi munkásságáért Illés László, költõi és mûfordítói munkásságáért pedig Simor András. Mindkettõjüknek szeretettel gratulálunk!