ALLEN PATIÑO

Angyalok

Végül is csak a nászéjszakánkon fedeztem fel, hogy életem párja egy angyal. Minden haladt a megszokott mederben, mígnem egy napon különös kéréssel állt elõ. Arra kért, hogy ne nyissam ki a szemem az intim pillanatokban. Végtelen szemérmességnek tetszett a dolog, és elbûvölt, hogy ennyire tiszta, ártatlan legyen egy férfi. Jószándékom ellenére egyik alkalommal megszegtem az ígéretet. A látvány önkívületbe ejtett.
    A rákövetkezõ napon a sziklaszirt peremén sétáltunk. A naplementében úszó táj elragadóan szép volt. Hallani lehetett a szikláknak csapódó hullámok robaját a lábunknál. Ahogy azon a párkányszerû szirtszegélyen haladtunk, úgy éreztem, lebegek az óceán és az égbolt közt. Õ viszont képtelen volt ellenállni ekkora szépségnek, nekirugaszkodott, és elrepült. Kisvártatva követtem õt, sirályként szelve a levegõt, mint egy ezerszínben játszó buborék. Hiába kérdezik, hogy baleset volt-e, vagy öngyilkosság. Nevetek magamban, mikor döbbenten mondják, hogy nem találták meg a holttestét.
    Szerencsére Ángel magja megfogant bennem. Az ikreket Mihálynak és Gábrielnek neveztem el. Égszínkék szemû, arany loknis, pufók elbûvölõ teremtések. Szobánkba zárkózva, hogy senki se lásson bennünket, abban a tûnõ pillanatban, mikor az árnyak átlépnek az alkony küszöbén, látni vélem alig kivehetõ szárnyaikat.
    Nemsokára útjukra bocsátom õket, ott, a sziklaszirt peremén.
 
 
 

RAFAEL ALEXIS ÁLVAREZ

Tanácskérés

Drága nõvérem!
Azért írok neked, hogy mint ügyvédtõl kikérjem tanácsodat egy bizonyos ügyben. Jogos-e a feljelentés a fiam tanára ellen, akihez novellaszakkörre járt?
    Ha emlékezetem nem csal, fiam annak a híres szakkörnek a harmadik foglalkozása után kezdett el furcsán viselkedni. Attól a naptól fogva valami miatt állandóan elvonult a szobájába. Eleinte nem tulajdonítottam különösebb jelentõséget a dolognak, gondoltam, a házifeladataival és az olvasmányaival van elfoglalva. Csakhogy a tanév végeztével sem változtak a dolgok. Sõt!
    Unokaöcséd minden kapcsolatot megszakított barátaival és ideje nagy részében magában beszélt. Szegénykém végül már enni sem akart kijönni a szobájából. Megkért, hogy tegyem az ételt az ajtó elé, és õ csak akkor vette el, amikor már nem voltam a közelben, majd ugyanígy hagyta ott az üres tányért.
    Elmondtam az orvosnak, mi történik. Azt tanácsolta, várjak egy keveset, elképzelhetõ ugyanis, hogy ez a viselkedés a figyelemfelkeltés egy formája, vagy tiltakozás valami ellen, ami zavarja; esetleg manuális addikcióról van szó, ami számos esetben elõfordul olyan fiataloknál, akik apa nélkül nõnek fel. Ezt az utóbbit nem értettem, de egyetlen szóval megmagyarázta: önkielégítés.
    Úgy hittem, attól, hogy kiveri magának, megbetegedhet, megkíséreltem hát besurranni a szobájába, hogy megnézzem, nem rejteget-e magánál pornómagazinokat. De õ megakadályozott benne, dühödten az utamba állt. Természetesen nem értem be ennyivel. Úgy döntöttem, kémkedni fogok utána. Aggodalmam ekkor nõtt csak meg igazán!
    Mintha valakivel beszélt volna, akit mindig más és más formában hol Gregnek, Gregónak vagy éppen Gregoriónak hívott. Végül már azt hittem, homoszexuális hajlamai vannak, amikor hallottam, miket mond a barátjának: "Soha többé nem leszel egyedül, Greg, mostantól veled töltöm az éjszakákat és minden idõt, amit csak lehet." Egy másik alkalommal meg ezt mondta: "Amikor felmerészkedtél az ágyamra és minden félelem vagy szégyenérzet nélkül csiklandozni kezdtél a hasamon meg a mellkasomon, megértettem, hogy valóban úgy szeretsz, ahogyan én téged." Azt képzeltem, hogy egy fiatal szeretõt rejteget a tulajdon házamban. Elszántam magam, hogy meggyõzõdöm a dologról.
    Az alsónadrágján nem találtam foltokat sem elõl, sem hátul. Így aztán felkerestem azt a környékbeli vénasszonyt, aki dohányból szokott jósolni. Azt tanácsolta, hogy egyik este keverjek hashajtót az ételébe, és mialatt õ a dolgát végzi, vizsgáljam át a szobáját, a ruhásszekrényt, a teraszt, sõt, nézzek be az ágy alá is. Így is tettem, de senkit sem találtam, pucérnõs magazinokat végképp nem.
    Fel akarom jelenteni azt az embert! Múlt héten fiam zokogva jött ki a szobájából, hõn szeretett barátját siratta. Ordított, mint egy eszelõs, majd rám támadt egy könyvvel, bizonyos Kafka írta, amikor követelését megtagadtam; nem voltam hajlandó ugyanis eltemetni Gregoriót, akit õ a barátjának nevezett, egy hatalmas csótányt.


 
ÉVFORDULÓ

Négyszáz évvel ezelõtt jelent meg a világirodalom páratlan remeke, az elsõ modern regény, Miguel de Cervantes Saavedra (1547-1616) mûve, Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha. A nevezetes évfordulóra két híres verssel - a nicaraguai Rubén Darío (1867-1916) és a spanyol Gabriel Celaya (1911-1991) versével - emlékezünk, megidézve a "Búsképû lovag" és hûséges fegyverhordozója, Sancho Panza alakját.

RUBÉN DARÍO

Mi urunk Don Quijote litániája

Búsulók királya, felséges hidalgó,
álmok palástjában délcegen hivalgó,
kinek fején hóbort az aranysisak,
senki e világon nem gyõzhet le téged,
pajzsod a poézis, mellyel melled véded,
s lándzsádat döfésre lelked szegzi csak.

Bolygó vándoroknak vándorló bolygója.
Szent lesz az országút, hogyha lábad rója,
köve megdicsõül, ha te lépsz azon,
túl bizonyosságon, lelki elbukáson,
tételes szabályon, tudákos tudáson,
minden hazugságon s minden igazon...

Lovagok lovagja, világot bejáró,
kerekasztal hõse, csodaváró báró,
mesék paladinja, mester, üdv neked!
Üdv neked, mert félek, nem jól áll a dolgod,
hódolattal, tapssal lázadat nem oltod,
ünnepi beszédtõl ma se leszel boldog
s gúnyját a sokaknak ma is megveted!

Minden délibábok felkent kergetõje,
hozzád esd rajongva híred hirdetõje,
kinek Pegazusa nyomodban nyerít;
hallgasd meg rímekbõl szõtt litániámat,
hétköznap ugarja, mibõl fele támadt,
de felére fátylat a titok terít.

Könyörögj érettünk, élni éhezõkért,
támolygó lelkekért, hit nélkül veszõkért,
kiknek szorongást hoz a nap, a derû,
kiknek megalkudni az élet parancsa,
kiknek csak nevetség minden, ami Mancha,
minden, ami hispán, nagy és nagyszerû!

Hogy legyen miénk is a borostyán drága
ága s rózsafádnak mágikus virága,
könyörögj pro nobis, minden fiadért.
(Zöld lombokon átfut egy fázós lehellet
s tétova testvéred, Segismundo mellett
halvány Hamlet nyújtja feléd a babért.)

Könyörögj, nagylelkû, büszke égi vándor,
irgalmas és bátor, tisztaszívû jámbor,
fohászkodj, járj közbe értünk, édes árny,
adj nekünk erõdbõl, friss életadó te,
ki nélkül nincs lélek, se fény, se Quijote,
se Sancho, se Isten, se ép láb, se szárny.

Sok keserûségtõl, fájdalomtól, bajtól,
nietzschei moráltól, rossztorkú duhajtól,
méregtõl, mit doktor labdacskába gyúr,
epidémiáktól, csúf blaszfémiáktól,
akadémiáktól
válts meg, ó, nagyúr.

Trágár nyavalyától,
álhõsök rajától,
rothadó széplelkek selypítõ zajától,
kecses gyiloktól, mely finomkodva szúr,
azoktól, kik céda
étvágyának élet s becsület a préda,
válts meg, igaz úr!

Bolygó vándoroknak vándorló bolygója,
szent lesz az országút, hogyha lábad rója,
köve megdicsõül, ha te lépsz azon,
túl bizonyosságon, lelki elbukáson,
tételes szabályon, tudákos tudáson,
minden hazugságon, s minden igazon...

Imádkozz érettünk, szomorú hidalgó,
álmok palástjában délcegen hivalgó,
kinek fején hóbort az aranysisak;
senki e világon nem gyõzhet le téged,
pajzsod a poézis, mellyel melled véded,
s lándzsádat döfésre lelked szegzi csak!

GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA
 
 

GABRIEL CELAYA

Sancho Panzához

Sancho, te jó, Sancho, te sár, Sancho, te köznép,
hûséged oly természetes,
látszatra mindent jól kibírsz,
bátorságod szükségszerû, mint Manchában az öröklét.

Testvér-Sancho, te közönséges,
hazám vaskos gyökere, Sancho, aki túléled annyi kínod,
s - ami volt, elmúlt - rándítsz vállat hol cinikusan, hol dicsõen,
jó képet vágsz a rossz idõben.

Sancho, kit ingyen adunk másnak,
de kinek alkatrésze már a sokezredes vállalt alázat,
nem történelem vagy, enyém vagy,
enyémnek vallak, mint hazámat és mint felszántott földanyámat.

Senki-Sancho, tömeg-Sancho, Sancho te áldott,
Sanchója hagymának, kenyérnek,
századok százain keresztül kimunkált, kaptafára-gyártott,
elevenen s holtan elásott.

Te csak vagy, aki vagy, te mindig ugyanaz, tudjuk, bár rád se nézünk,
ibér-Sancho, Sancho, te nép,
talpig-ember Sancho, derék,
Spanyolország-Sancho, tágabb határú, mint a mese és mint az ezredév.

Hál élünk, ahogy élünk, mivelhogy megvan még a bendõnk,
Sancho Panza, csökönyös-Sancho;
a szerény motorokból élünk, a nép szívós türelme éltet,
a te fáradozásod éltet, a te éhséged, veritéked.

Megkaptad-a-magadét-Sancho,
jámbor anyag, szeplõtlen,
Chaplin-Sancho, ki pofonok közt teremtesz, de istenien,
Sancho, te csupa-türelem.

Sancho, te szent beletörõdõ,
teli-tarisznya-Sancho,
ki, mint a szentséget a végsõ pillanatban, elénkbe nyújtod
a kenyeret, a bort, a sajtot.

Te néma nép, alapzata
hivalkodásainknak, a mutatványos görögtüzeknek,
sancho-Sancho, ibér-Sancho, Sancho, te föld,
gebe-Sancho s Sancho-gebe, ki minden terheink hátadra vetted.

Ma, mint tegnap, nagy garral a
mesevilágból élnek a Quijano-úrfiak,
és te, Sancho, megtûröd õket és elhiszed álmaikat,
érzéssel s tisztelettudón, mert jót neked mindig csak a hit ad.

Meglovagolják hátadat, mint pöffeteg lovagi-rend,
s te, nép, tûröd s fölemeled - keljfeljancsi - azt, ami lent,
ami még fölemelhetõ. S ha mit tudsz, bár tudván-tudod,
nem ellenkezve sohasem, szolgálsz; te jó, te szent!

Quijote-Sancho és Elég-a-mesébõl Sanchója egyben,
fejbólintó-Sancho múltban-jelenben,
Sancho, ki a Birodalomból megtérve immár, rendületlen
szolgálsz Quijano úrfinak, lovag még hadd lehessen.

Fanyar-Sancho, Sanchója fénynek,
Sancho, ki láttad, hogy mi van s mint van itt, láttad hallgatag,
vállad-feszítve, nekilátva,
hogy a vég-romlásból kimentsen minket nem-lírai nyögésed.

Nép-nép, ember-s-haza-Sancho, te felnõtt,
szín-igazság, hû tagadása
az õrülteknek, kik kiszínak s szíják a múltat, mint az emlõt,
immár a te idõd is eljött!

Ibér-Sancho, Sancho, te legtöbb,
mivel te megvagy még, azért még megvan hazám is, meg reményem.
Mivel van még haza s remény is, az élet megnyílik elõtted,
kevesebb lesz az álmod, több a földed.

Szabadságod csak érzelem. Igazságod mind egyszerû;
a kenyér az kenyér, s a bor: bor,
s mindenkinek jusson a jóból,
mert jár neki, mert ember, és nem léphet ki a sorból.

Szilárd-Sancho, Sancho, te munkás,
villanyszerelõ, gépész, földmíves, ács, teremtõ-
kezû névtelen Sancho, egyetlen-hivatású,
régi és új, máról-holnapra tengõ.

Meg akarom mondani, hogy ki vagy.
Vissza akarom adni azt, amit elloptak tõled: a bizalmat.
Meg akarlak mutatni tenmagadnak, amilyen voltál s maradtál, olyannak.
Sancho, alázatos, hatalmas.

A reménység te vagy nekem,
mert nem a néven-nevezettek, maguk-nevének hirdetõi
csinálták meg hazánk - por és pelyva minden történelem -,
te csináltad, csak úgy mellékesen.

Sancho, te föld, Sancho, te szent, Sancho, te nép,
pulzusodra, az örök-lüktetõre
teszem kezem, nézek a vészek után is jókedvû szemedbe.
Te csak vagy, aki vagy. Elõre!

     BENJÁMIN LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

MEGMENTETT OLDALAK

Bálint György a kiváló német rendezõ, Georg Wilhelm Pabst (1885-1967) 1933-ban Párizsban forgatott Don Quijote-filmjének ürügyén írta itt következõ tárcáját. A film címszereplõje a nagy orosz énekes, Fjodor Ivanovics Saljapin, operatõre pedig a magyar Farkas Miklós (1891-1982) volt.

BÁLINT GYÖRGY

Szélmalomharc

Cervantes teremtette a "szélmalomharc" fogalmát a Don Quijoté-ban. A bolond lovag, mint ismeretes, ármánykodó óriásnak nézi az egyszerû szélmalmot, nekiugrat, és a szélmalom-lapátok alaposan földhöz teremtik. Ezt a tanulságokban és szimbólumokban gazdag jelenetet eleveníti meg Saljapin Don Quijote-filmje. A film szelleme mintha kissé eltérne a regényétõl. Cervantes könyve erõsen Sancho Panza-párti; kedélyes-cinikus latin józansággal nevet a "búsképû" félbolondon, aki mindenben mást lát, mint aminek látszik, és ész nélkül száll szembe a valósággal. A film kevésbé derûs és csúfondáros, helyenként egészen különös kicsengésük van a jeleneteknek. Lehet, hogy ez nem is szándékolt és tudatos a rendezõ és Saljapin részérõl. Akárhogy is van: ha figyelmesen végignézzük a szélmalomharc-jelenetet, és utána kissé gondolkozni kezdünk, fel kell vetnünk magunkban az egész Don Quijote-kérdést, mely mélyebb, izgatóbb és fõleg idõszerûbb, mint ahogy az elsõ pillanatban hinnénk.
    Don Quijote spanyol jobbágyokkal találkozik, akik görnyedt hátukon viszik a földesúr malmába a gabonát, munkájuk és szenvedésük gyümölcsét. Néhány egészen egyszerû és egészen régi panaszszó hangzik el; minden korok jobbágyainak egyszerû és mégis "megoldhatatlannak" tekintett panaszai. Don Quijote a malom felé fordul. "Ott van a gonosz óriás, aki megtapossa és kiszipolyozza a szegényeket!" - kiáltja, és vágtában rohan a méltóságteljesen forgó szélmalomnak. Mint mindig, most is nevetnek rajta. Csak ketten veszik komolyan az ügyet: õ és a szélmalom. Dárdáját elszántan döfi a malom vitorlájába, a malomlapát elkapja, és vadul, kérlelhetetlenül forgatja, míg végre félholtan zuhan a földre. Rácsos szekéren viszik haza, amelyen borjúkat szoktak a vágóhídra szállítani. Otthon, haldoklás közben, a világi és egyházi hatóságok díszruhás elöljárói, akiket nyugtalanít különös szereplése, máglyán égetik el a gyanús könyveket, melyek Don Quijotét megbolondították.
    Így végzõdik a film, és nekünk fel kell vetnünk a kérdést: csakugyan bolond-e Don Quijote? Csakugyan bolond ez az ember, aki az "egyszerû" szélmalom mögött meglátja a bonyolult társadalmi kapcsolatokat, és fõképpen meglátja a rendszert, melynek a malom csupán megjelenési formája és eszköze? Bolond ez az ember, mert mélyebbre lát, mint általában a többiek, és a malomlapátok központjában felfedezi az érdekeket, melyek forgatják õket? Bolond ez az ember, mert levonja felismerésébõl a törvényszerû következtetéseket, és bátran nekirohan ezeknek a "sérthetetlen" érdekeknek? Az a kegyetlenség, mellyel a malom kivégzi, az az ijedt gond, melylyel könyveit elhamvasztják az "illetékesek" - õt igazolja és nem gúnyolóit.
    Egy bizonyos: Don Quijote nem volt népszerû, és ma sem volna az. Nem volna népszerû, mert ma sem tisztelné a szélmalmokat, és más szemszögbõl nézné õket, mint a "közvélemény". Ma is ott fedezné fel a sötét óriásokat és a nép ellenségeit, ahol mások a legkevésbé sejtenék õket. Ma is megállapítaná sok mindenrõl és sok mindenkirõl, hogy nem azok, aminek látszanak. És fõképpen: ma is megrohamozná a szélmalmokat. Mint Nietzsche, õ is büszkén mondhatná, hogy mindig olyan ügyekért harcolt, melyek kompromittálnak.
    Mindezek alapján nagy szükség volna Don Quijotéra. De ócska vértezet és rozzant dárda helyett kemény, kikezdhetetlen vasban, védhetetlen fegyverrel kell jönnie. Szükség van rajongására és fanatizmusára, de ez a rajongás fegyelmezett legyen, és ez a fanatizmus hideg. Szükség van merész és magányos kezdeményezésre, de a második lépésnél már meg kell sokasodnia. Don Quijoték ezreire van szükség. Don Quijote-seregekre: az egyetlen Don Quijoténak el kell tûnnie, és a tömegeknek kell Don Quijotévá válniuk, mert az igazi egyéniség csak hatásában él, és az igazi harcosnak millió feje van és millió dárdája.
    Millió dárdával pedig a legerõsebb szélmalom sem tud harcolni.

    1935

MAGYAR SORSOK

M. SZÁNTÓ JUDIT

Rózsika emlékei a pokolból

Nemrég egy lakótársnõm - Rózsika - karján észrevettem az árulkodó számjegyeket és megkérdeztem, hova hurcolták el. Õ pedig elbeszélte élete legszörnyûbb emlékeit. Én igazán sokat hallottam, olvastam errõl a témáról, de ez az elbeszélés tartalmazott néhány olyan borzalmat, amelyet eddig nem ismertem.

Jászberényben éltünk mi négyen: édesapa, édesanya, a fivérem és én. Szüleimnek kis üzlete volt. Ennek megfelelõen sok volt az ismerõsünk, jóbarátunk. Szerettük õket és õk is szerettek minket. Nem volt olyan lakodalom, ahova meg ne hívták volna a családomat, nem volt olyan családi öröm vagy bánat a helységben, amirõl nem tudtunk és amibõl nem vettük ki részünket. És ugyanígy mindenki ismerte a mi örömeinket, gondjainkat.
    Zsidó létemre az Irgalmasokhoz írattak be iskolába, mert édesanya úgy gondolta, hogy ott megfelelõen erkölcsös nevelést kapok. Én meg szívesen jártam oda. Csak szeretetet kaptam a nevelõimtõl is, a társaimtól is. Soha nem éreztem idegennek, számkivetettnek magamat közöttük.
    1944-ben huszonkét éves voltam. Amikor elkezdõdtek a deportálások, a jászberényiek részérõl inkább sajnálatot és segíteni akarást tapasztaltunk, semmint gyûlöletet. Akkor is dugtak nekünk egy kis élelmet, amikor elhurcoltak minket. Elõször Monorra vittek egy gyûjtõhelyre, ott vagoníroztak be. Szorosan, egymásra préselõdtünk a tehervagonokban, a magunkkal vihetõ kis motyónkat szorongatva. Auschwitzban szállítottak ki úgy, hogy majdnem hátrabukfenceztünk, mert nem volt helyünk megfordulni.
    Egy hároméves forma gyerek játékosan, nevetve dobta a labdáját az egyik SS-nek. Aki válaszul olyat rúgott a kisfiúba, hogy az többszöri bukfenccel terült el a földön.
    Ott ötös csoportokba osztottak minket. Nekünk, édesanyámmal sikerült együtt maradnunk. Le kellett vetkõznünk meztelenre, a ruháinkat elvitték. A fejünket borbély nyírta kopaszra. Annyira megváltozott ettõl az arcunk, hogy anyám meg se ismert. Ott álltam mellette, õ meg kétségbeesve nézett körül: - Rózsika! Rózsikám, hol vagy?
    - Itt vagyok, édesanyám - fogtam meg a kezét.
    Mosatlan, de fertõtlenített ruhákat kaptunk, és ezt minden hatodik héten váltották. Fehérnemûnk, zoknink nem volt, és természetesen zsebkendõt se kaptunk.
    Az öregeket, betegeket, a kisgyerekeket azonnal vitték a gázba. A nagyobbacska, de még munkára alkalmatlan gyerekekre még a gázt is sajnálták. Hatalmas tüzet raktak, és hat-nyolc farkaskutyát állítottak köré. Azok megrohanták az odaterelt gyerekeket. Õk pedig szabadon választhattak: vagy a kutyákkal tépetik szét magukat, vagy a tûzbe "menekülnek". Ezt látni a borzalmak borzalma volt, örökre beleégett a tudatunkba.
    Naponta végigszenvedtük, végigfagyoskodtuk kora reggel az Appellt. Ott dõlt el, hogy még életben maradhatunk vagy gázkamrába küldenek minket. Hajnali háromkor kezdõdött egy "los"-keltéssel, és körülbelül nyolcig tartott. Ötösével álltunk sorba. Akkor megszámoltak minket, majd végre megkaptuk a sovány reggelit. Mégpedig ötönként egy fazékban, amibõl sorra kortyoltunk, miközben a másik négy figyelt, nehogy nagyobbat nyeljünk, mint õ, neki pedig kevesebb jusson.
    Négy hétig együtt voltam anyámmal. Akkor az egyik német felügyelõnõ rájött, hogy összetartozók vagyunk és szétválasztott bennünket. Más-más lágerba kerültünk. Édesanya felfedezett egy helyet, ahol idõnként találkoztunk. Amíg egyszer egy lágertársa jött helyette és elmondta, hogy édesanya nincs többé.
    Aztán Lipcsébe vittek munkára. Egy repülõgép-alkatrészeket gyártó üzemben dolgoztam. A gyatra koszt, a megerõltetõ munka és az idegi megterhelés megtette a magáét: egyik nap összeestem. Szerencsém volt, a Revierbe, a tábori betegbarakkba kerültem, ahol egy ismerõs jászberényi zsidó orvosnõ volt. Még nem gyógyultam meg, amikor figyelmeztetett, hogy ne maradjak tovább, mert másnap elgázosítják a betegeket. Így újra munkába álltam, de akkor már csak a kõbányába mehettem.
    Még jó erõben is nehéz lett volna a kõfejtés csákánnyal. Hát még annyira legyengülve. És a kibányászott kövekkel nekünk kellett megraknunk a szekereket is, sõt, miránk hárult az igásállat feladata is.
    A háború már a végét járta. Ezzel együtt nem tudtuk, mit remélhetünk. Az SS-legények azzal fenyegetõztek, hogy Hitlernek mindenképpen lesz még annyi ideje, hogy megsemmisítsen minket.
    Azután végre felszabadítottak a szovjet csapatok.
    Körülményesen, az úthoz közeli tanyákon kéregetve jutottam el haza. Néhány hét múlva pedig beállított az apám. Anyám és fivérem odaveszett. Mint ahogyan anyám és apám teljes rokonsága is. Ketten maradtunk a nagy családból.
    Apám hazaérkezése után három nappal elferdült a nyakam és tele lett az állkapcsom gennyel. Apám Pestre hozott és orvostól orvoshoz cipelt, de nem javult az állapotom. Végül az Irgalmasokhoz kerültem, ahol azután rendbe hoztak. Ha akkor apám nincs mellettem és nem hord fáradhatatlanul rendelõbe, kórházba, akkor biztosan nem maradok életben.
    Sajnos, édesapa is itthagyott hamarosan. Az õ halálához is nagyban hozzájárultak a vészkorszak szenvedései.
    A szép nagy családból egyszál magam maradtam. Az akkor szerzett és azóta csak súlyosbodó nyavalyáimmal és a halálig ki nem törölhetõ szomorú emlékeimmel. Ha pedig visszagondolok az akkori eseményekre, a nácik szadista tetteire, ma sem értem, hogyan tudott az ember annyira elaljasodni.
    Fáj a visszaemlékezés. De azért tettem, hogy minél többen megtudják az akkor történteket és minden igyekezetükkel azon legyenek, hogy ilyesmitõl soha többé senkinek se kelljen félnie.

FONYÓDI FERENC

Rémnapok és bombazápor

"Rém és setétség terjedt mindenütt"
    (Vörösmarty)

    1944-ben már a politikához kevésbé értõk elõtt is mind bizonyosabbá vált, hogy közeledik a háború vége. A németek gyõzelmében a nyilas párt tagjain kívül, már igen kevesen hittek. Ekkor kezdõdött a nyilas rémuralom. Tizenéves nyilas kamaszok, földig lógó puskáikkal, hosszú sorokban bandukoló öreg és fiatal zsidókat kísértek a Duna-part felé. Ha netán egy idõs zsidó megcsúszott, vagy lemaradt; valamelyik nyilas taknyos durva fenékberúgással ösztökélte élénkebb járásra a halálraítéltet.

    Ezekben a viharos idõkben feleségem középiskolába járt. Természetesen leányiskolába, a Horthy-korszakban ugyanis ismeretlen volt az iskolai koedukáció. Tanárai - a hittant oktató tisztelendõ urat nem számítva - kivétel nélkül nõk voltak. Legtöbbjük apáca, és vallásos, jó családból származó úriasszony. Amikor a szovjet csapatok már felsorakoztak a Kárpátok keleti oldalán, és küszöbön állt az országba való beáradásuk, a lányok osztályfõnöke így sóhajtozott: Jaj drága leányaim, mi lesz veletek, ha ez a vörös csorda elözönli az országot?
    Feleségem jó alakú, magas, csinos, kisportolt lány volt. Jó módú zsidó családban nevelkedett, mivel nevelõanyja egy izraelita kereskedõhöz ment férjhez, akit népes rokonságával együtt, a Wesselényi utcai úgynevezett "zsidóházban", majd késõbb a szigorúbb õrizetû gettóba deportáltak. Az akkor tizenhét éves feleségem rendszeresen bejárt a gettóba, hogy élelmiszert vigyen a raboknak. Az éhezõ és szomjúhozó zsidók nemcsak az éhenhalás elleni enni és innivalót kívánták, hanem a hadi helyzet alakulásáról szóló hírekre is szomjasok voltak. Egyszer Marika - késõbbi feleségem - az enni és innivaló mellé jó híreket is vitt a szerencsétleneknek, valahogy így: "Az oroszok már átlépték a határt, és Budapest felé közelednek." Marika elképedve látta, hogy ujjongás helyett, csendes szomorúság ül ki legtöbbjük arcára. Azt szerették volna ugyanis, ha az angol-amerikai csapatok közeledtek volna Budapest felé.
    Nem volt egyszerû bejutni a gettóba. Ha történetesen magyar rendõr állt a kapu elõtt, akkor egy doboz cigaretta könnyûszerrel megnyitotta az utat. Nemegyszer a karszalagos nyilas éberségét kellett kijátszani, s ez már sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Egyik alkalommal odafelé sikerült Marikának a bejutás, sajnos, viszszafelé jövet majdnem nekiment egy nyilas õrszemnek, aki durván legorombította, és letartóztatással fenyegette. Marika nem volt ijedõs természetû, és elvárta a férfiaktól az udvariasságot: "Hogy beszél velem? Maga egy közönséges bunkó!" Erre a nyilas megcibálta a haját, mire õ, egy jókora pofonnal válaszolt. A nyilas kamasz visszaütötte, erre a lány leköpte. Marikának is gyorsan járt az esze kereke, felfogta, hogy neki ebben a vitában nem lehet igaza. Futásra vette a dolgot. A nyilas õrszem utána. Véletlenül elég sokan járkáltak az utcán, Marika hirtelen beugrott egy telefonfülkébe. Az üldözõ tovább futott, így sikerült megmenekülnie.
    Egyik napon, amikor Marika ismét élelmet vitt a raboknak, arra lett figyelmes, hogy az egyik nyilas õr az emelet felé ordítozik: A második emeleti ablakból ugyanis egy öregember könyökölve nézett kifelé. Az õr ilyesmiket ordított: "Húzd már be azt a ronda zsidó orrodat az ablakból, mert utálom a tarnopoli pofádat!" Lehet, hogy az öreg nagyothallott, mert tovább nézegetett kifelé. A nyilas még egyszer megismételte a felszólítását, de az öreg nem reagált rá. Erre a pribék fogta a puskáját, célzott és lõtt. Az öreg elõrebukott az ablakpárkányra, és nem mozdult többé.

    Marika tizenhetedik születésnapjára a nevelõanyja lencsefõzeléket fõzött. Éppen a lencsét kanalaztuk, amikor megszólalt a légitámadást jelzõ sziréna vijjogó hangja. Marika nevelõanyjával együtt lerohantam az óvóhelyre. Csak odalent vettük észre, hogy Marika fenn maradt, a lakásban. A mama sírva fakadt és zokogva arra kért, hogy szaladjak fel, és hozzam le a lányát, mert õrá nem hallgat. Õszintén bevallom, gyáva fiatalember voltam, s bátorságom hiányát mindig a hiúságom pótolta. Nem tudtam elviselni, hogy mások meglássák bennem a félelem férfiatlan tulajdonságát.
    Összeszedtem magam, és felmentem a lakásba. Sokáig gyõzködtem a lányt, mindhiába. Õ azzal érvelt, hogy a náciktól nem hagyja megzavarni a születésnapját. De amikor elõadtam utolsó érvemet, azt, hogy anyja idegtépõen zokog, felállt, fogta a félig telt tányérját, a kanalát és megindult utánam, lefelé.
    A mama megnyugodott, és leültünk egy lócára. Marika tovább fogyasztotta ünnepi ebédjét. A maradékot kanalazta, mikor fülsüketítõ dörrenés hallatszott. Mindnyájan leestünk a padról. Lenn a földön még azt láttam, hogy az óvóhely bejárati acélajtaja - mint egy cipó - mindjobban befelé puffad, dagad. Az emberek szanaszét, mozdulatlanul hevernek. Magam is hol éltem, hol haltam. Egyszer csak valami egyenruhások hordágyra fektették az ájultakat, és elvitték õket.
    Negyedóra is eltelhetett, amikor már öntudatra ébredve értékelhettük a helyzetet. A mama ismét sírni kezdett, mivel Marika nem volt közöttünk. Nyilván õt is elvitték a hordágyasok.
    Kimentünk az utcára, felnéztünk a házra, s csodálkozva bámultuk az eget, mert a ház legfelsõ két emelete hiányzott. Lenn a földön porfelhõbe burkolózva tégla, cserép- és vakolatdarabok akadályozták a közlekedést. Kétségbeesve csetlettünk, botlottunk a romok között. Jó sokára azt láttuk, hogy Marika futva jön felénk. Mielõtt elmondta volna, hogy mi történt vele, lement a pincébe az óvóhelyre, rálelt az üres tányérjára, de nagyon sajnálkozott azon, hogy kedves ezüstkanalát nem találja.
    Most pedig nézzük meg a lakást, adta ki a parancsot. Viszonylag könnyen feljutottunk az elsõ emeletre. A lakás ajtaja nyitva volt, holott kulcsra zártuk. Az elõszobában, néhány lépés után megdöbbentünk. Ugyanis amíg balra a konyha és a vécé teljesen ép volt, jobbra a két szoba helyett csak egy ûr tátongott. Lefelé, az utca felé, hatalmas téglarakást láttunk, s ha arrafelé léptünk volna, bizonyosan lezuhanunk a törmelékek közé.
    Elsõ meglepetésünk után, bementünk a konyhába, leültünk az asztalhoz és Marika elmesélte a történteket: "Amikor a robbanástól elvesztettem az eszméletemet, nem tudtam semmirõl. Egy kórházi mûtõasztalnak látszó fekvõhelyen ébredeztem, s körülöttem fehérköpenyes orvosok jöttek-mentek. Az egyik orvos fölém hajolt és megkérdezte: Was ist los? Ahogy jobban megnéztem, a fehér köpenye alól kilátszott a sarzsija, a német katonákon látható tiszti rangjelzés. Erre leugrottam az ágyról, végigrohantam a folyosókon, a kijáraton keresztül ki az utcára, és futottam egészen idáig."

    A nyilas terror fokozódásával már semmiféle fortéllyal nem lehetett bejutni a gettóba.
    Amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Pestet, a gettó kapui is megnyíltak. Marika nevelõapja, gettóból hazajõve, sovány, reszketõ kezével egy gyufásdoboz nagyságú füstölt szalonnadarabot ereklyeként mutogatott, és így szólt: "Látod, kislányom, ezzel a darabka szalonnával még három napig kibírtam volna."

FEKETE JÁNOS

A bidé

Úgyszólván semmi sem maradt apám holmijaiból. Már az emlékük is halványul, s elõbb-utóbb mind velem együtt bukik le a látóhatár mögé. Mintha sohasem is léteztek volna. Jaj, nem mondok ám igazat, csapok a szájamra. Az idõsebbik, sötétlilán fájó lábaival már a középkorát taposó, bicebóca, korpulens fiam õriz még egy zsúrasztal méretû, fekete szegélyû, rézzsanéros, kockás fadobozt. A zörgõ-kongó, sarkos skatulyát az idõ igencsak megviselte már, valamikor réges-régen a fejem is reccsent, amikor a billenõ hálószoba-szekrény tetejérõl rám zuhant, mert a nálam hét évvel idõsebb fivérem durván neki lökött, s a vérem, a ragacsos hajamról, bátyám nagy ijedtségére, percekig ömlött és csorgott a fürdõkádba. A vedlõ furnér, a doboz alján és tetején sápadtan tarkálló sárga-barna, lakkos négyzetek játéktere sok mindenrõl regél. Apám jó öreg sakk-készlete, igen, az még él és vall, úgy-ahogy állja a sarat. Be sok viadalt megvívtak rajta Feri bácsival, a vérmes-tömzsi, vaskeresztjével dicsekvõ, I. világháborús fõhadnagy nagybátyámmal, aki a koncentrációs tábor poklában sem értette meg, hogy tehet vele a szülõhazája ilyet! A konkurens utazó ügynökök, családunk Stanja és Panja, a két mindenre elszánt sógor-cimbora: amelyikük már vesztésre állt, nemegyszer borította rá az egész vircsaftot a másikra, de olyan robbanó dörejjel, hogy anyánk minden alkalommal megriadt, mert a bábuk és figurák ilyenkor szanaszét repültek. A tömzsi gyalogok sorát - amelyekre fantáziadús mesejátékaimban, suttyomban én festettem hitlerbajuszt hol tintával, hol tussal, vagy faragtam rájuk otromba orrot és fület, ki tudja, hová kevertem el némelyiket - idõnként apa a körúti törzskávéházából egészítette ki, persze lopva, de azért az alsósnyereségbõl busásan megjutalmazott fizetõpincér biztosan tudott a turpisságáról. A kredencfiókok mélyén sárguló fotók, amelyek hasonlóképp tehetnének tanúbizonyságot, azok már anyám hajdani birodalmát idézik. Pedig anynyi mindene volt az én göndörhajú, mosolygós szemû, daliás apámnak, de akárhogy fáj, tovatûnt, elporlott valahány.
    Mindenekelõtt a füstölgõ szivarja lobban elibém a belsõ látóterem sötét vásznára. Arra a fater olyan komótosan gyújtott rá minden valamirevaló ebéd után, hogy elõször megropogtatta az ujja között, majd gondosan levágta, s a foga közé harapta a végét, mielõtt a lakásunk alatti kerámiamûhelyben kiégetett mestermûvembe, a csorba-kacsa hamutartóba, célzottan bele nem pökte volna a maradékát. Ahogy két pofára, s amilyen élvezettel pöfékelt vele, a letüdõzéstõl azonban az egykori gégevérzése miatt gondosan óvakodott. A csendõrõrsöket pásztázó módosabb, hajdani idõkben még Trabukkót szívott, de amikor a felszabadulás után, egy szál szalmaként magára maradt, már csak Dózsát. Elhurcolásunk s anyám elpusztítása elõtt olyan édeskés dohányillat lengte be apám akkurátusra kefélt öltönyeit, de még a melle göndör szõrméjét is, hogy máig összefacsarodik tõle a soha meg nem vénülõ, gyermeki szívem.
    Aztán a benzinszagú, s kölyökgyomromat fenemód felkavaró elsõ autónk, apa büszkesége berreg és kavar fel az emlékeimben, amely a maga korában, bizony még nagy szám volt. A négyszögletes kasztnijú, kurblis-motorú, ötszázhúszas csotrogánynak olyan mókásan integet a lengõ s pirosan világító nyíl-irányjelzõje, hogy öröm nézni. És visító malacként töfögni is lehet az ablak melletti világba kinyúló veres pumpadudájával! Mert az ám az igazi mulatság, ha álló helyzetben, ágaskodva rácsimpaszkodhatom a nagy, kerek kormányára! Persze, többnyire, kurta lábammal még csak hátul kuporoghatom benne. No, és a vastag lemezküszöbe is milyen erõs, milyen nagyszerû! Rá meg a krómfényû sárhányókra, kétfelõl mind a tízen fölkapaszkodhatnak apa olaszosan üvöltözõ, hitehagyott, fokhagyma szagú fivérei, az én focidrukker bácsikáim, akik a pasaréti pénzügyõr pálya palánkjától alig-alig tudtak elszakadni, hogy a nagy büszkén füstölgõ járgányunk elsõ balatoni körútjára mégiscsak elkísérjenek minket. És nézd csak: miközben lassan-lassan cseperedem, Fiat követ Fiatot, s az egymás hegyén-hátán nyomuló familiáris gépesített osztag ott tolakszik, tütül s gördül el elõttem. Egy békebeli, áramvonalas, balilla jellegû sötétzöld ezerkétszázas zárja a sort, amely végül apámmal rukkol be a háború kitörésekor, hogy azt a snájdig, tojáshéjas fõhadnagyot szállítgassa vele, akihez mindnyájunknak nagyon udvariasnak kellett lennünk. Mert az elsõ munkaszolgálatára még viszonylag emberként - sapkarózsa nélküli, meztelen katonamundérban - hívták be, s a hozzá képest gyereknyi tisztecskéje a hétvégeken még szerencsére haza-hazaengedte, sõt négyszemközt urazta is.
    A lágerbõl, ahogy vissza kecmeredett, nyomban újra kocsira kapaszkodott a jó apám, ha nem is a sajátjára, a négy kerékhez ugyanis fenemód ragaszkodott az Öreg (a mai éveim számához képest mintegy hét évvel fiatalabb korában elköltözött Apám-öcsémuram). Elõször a Vadért állami autóján feszített sötétkék, rézgombos sofõr egyenruhájában (amibe lassanként újra bele gömbölyödött), majd amikor anyuka helyett, annak csak a ravensbrücki halálhíre érkezett meg, s kénytelenségbõl újra "eladta magát", a kanizsai pótfeleség ház-elvesztegetésébõl vásárolt egy Opelrõl koppintott szovjet Moszkvicsot, hogy azzal csalinkázzon megint, de a történelem által elsöpört csendõrõrsök helyett most már a heti vásárokra. A kifeszített spárgákra lógatott, szélfútta, csiri-csári falvédõire meg épp azért lett büszke, mert azokban is fölfedezte a mûvészetet. Miben? Hát abban, ahogy sikerült eladnia, valakikre rásóznia õket.
    Már kisgyerekkoromban is csodáltam, hogy az anyuka segítségével kikupálódott, tekintélyt parancsoló öt elemis úriember, ez a tõke nélküli parányi kapitalista, a szûkös árukészletét hogy tudta újra meg újra, pénz nélkül felfrissíteni! A csendõröknek hitelbe eladott holmik számláját minden hétvégén leszámítoltatta a Pogány Ö. Bankházban, de késõbb is, amikor fölszabadulva én már buzgó mozgalmi fickónak csaptam fel, s igyekeztem elhatárolódni az õ kispolgári életmódjától, a piacokra és vásárokra megint csak úgy szerelkezett fel, hogy a különféle bóvlikat bizony bizományba szedte össze, s vitte ki a poros-füves placcra, többek közt, a föld alatti munkából szerzett izzadtságos pénzt két kézzel szóró, sörben úszó bányásznapokra.
    De a cseresznyefából készült, fényes és hajlított ebédlõbútor is jellegzetes pályát biztosított a gyermekkorom számára. A mûbútorasztalosnál megrendelt, és részletre kifizetett berendezéshez több minden tartozott, a foteleken és a támlás, kárpitozott székeken kívül. Az anyánk által féltve óvott nippes vitrin és a horgolt terítõvel borított szekreter is, többek között, de a legfontosabb mindezek között az a tizenkét személyre kihúzható ebédlõasztal volt, amely köré még az unokáit is szerette volna odaültetni apám. Ám a Hitler-uralom közeledtével, amikor már nem kellett annyira vigyázni a fényére, a bátyámmal meg a haverokkal még pingpongozhattunk is rajta. Ugyan hová lett az is?
    Most egy pillanatra megint ugrom az idõben. Achtung! És mínusz húsz! A morvaországi, repülõgép-motorblokkokat gyártó, földalatti Tunellt szolgálta ki az a kegyetlen, s az emberéleteket ezrével emésztõ horogkeresztes láger, amelynek jeges Appel-grundján, hátunkat egymásnak vetve, hajnaltájt együtt dülöngélünk, hogy mentsük-melegítsük egymást, mielõtt a hamisan csengõ zeneszóval munkába hajszolnának bennünket, a tízszer átszámolt nyomorult sereget. Szinte érzem, hogy erõlteti rám apám azt a dróttal derekára kötött, foszladozó posztódarócát, hogy meg ne fagyjak, persze az sincs meg már, hogy is lenne, ki tudja, hol rágta szét az enyészet.
    A hozzá kötõdött tárgyak tehát mind-mind a semmibe vesztek. Ahogy az ülepmosdató, négy lábon billegõ, fehér zománcú bidé is - amely akár a többiek jelképe is lehetne. Szinte látom, ahogy a hóna alá csapja, s dühödten bukdácsolva hozza, rabolja el az elsõ feleségemtõl, Erikától, akire alig egy év után, hûbelebalázsként, cakk-pakk rá hagytam az új világtól kapott hetedik emeleti kis lakásunkat s minden egyebem. A faképnél maradt elsõ asszonykám a száját is tátva felejtette "Apuka" felfoghatatlan indulatát látva. Lehet, hogy nemcsak az anyagi kár gerjesztette be a szegény öregfiút, az intim fürdõszoba-bútor számára valami nagyon fontos emléket hordozhatott, már-már jelkép lehetett: bizonyára még anyukánk használta annakidején egy-egy szerelmes, s a hálószobájukba bezárkózott, izgalmas együttlétük után. Nem volt beszédes típus. Ki tudja? Ki derítheti ki ezt ma már, utólag, a semmi peremén, annyi sok esztendõ után?