BOZÓK FERENC

Ébredés

Vitrines éj és jégcsapos ág.
Semmi se mozdúl, ám a bakancs
Megtöri csendjét, és a vidék
Ébredezik már, feltöretik.
Roppan a tükrös jégtakaró.

Nem lehetetlen

Nem lehetetlen az éjbe merülni.
Éjszaka úszni a lomha sötétben.
Légiesedni, vegyülni a nincsbe.
És feketülni a fénytelen éjhez.
Nem lehetetlen a csendbe kerülni.
Csendes ölébe az elfeledésnek.

LABBANCZ ATTILA

Legyek

Hold mögé rejtett vallomás.
Hajnali fényben eltûnõ látomás.
Legyek a zongorád hangja
Mikor ujjad táncra perdül rajta.
Legyek gléda verseid között.
Édes emlék homlokod mögött.
Legyek véredben úszó erõ
Bánatot elnyelõ temetõ.
Legyek Minden,
Ami körbevesz téged.
Hiszen jelened engem is éltet.

NOVÁK VALENTIN

Katedrálüveg

Üveg az idõ - ólomkeretek vagyunk.
Pamut-ostobán tekeredünk -
kupacba halunk.

Színes üvegszilánkokat összetart,
nehezíti a moirai kart
sehova-fonalunk...

Lót abraka-ábrák közepette,
ólomfonalú zúzos teste -
ide fut ki fajunk.

Ezeregy színe-töredékben
kacskaringó idõrongy-ringyó -
kiöntött alakunk.

Szenteknek keretül szolgál,
hazug, hasztalan (m)orál-fonál -
vigasztalan adunk.

Urunk ólomba vertük,
embervért s magunkat szerettük -
feléltük Nagy Halunk.

Kszi-sziszeg. Gyú-kereszt.
Az egy-Ördög el már nem ereszt,
Ha istenünk megunt.

Minek-szilánkok...
Vérben, nyakon kötéllel vártok,
míg új formát adunk.

Költjük nektek,
mi, versgnómjai a fentnek, lentnek,
cukros Ti-tudatunk.

Megfogyva
- voltunk nem-tudás Cerbe-rossza -,
"bútõrt" is forgatunk

pénzért
szívetekbe, és rémólmokat
beletekbe pumpolunk.

W
Szent háromszótagú vég! T(h)e(,)ma
halsz, s mi, mulatunk!
 

Rövidre vágtak

Rövidre vágtak, rövidre zártak,
Sistereg belül a becsvágy,
Megölnek itt lenn, herélnek ingben,
belém ütik a beretvát...

Minek csikorgok, kire is morgok?!
Senkivel bolond, ki bokszol!
Elönt a vérem, csorog ki szépen -
Pocsolyába gyûl a sorokból...

Középszer-Isten, vezess ki innen,
Mutasd a zsenik országát!
Elítéltettem, levitézlettem -
Tömlöcöm csönd-nyirka jár át...

Aki tud itt "fenn", patkányelitben,
Ne csikorgassa fogsorát!
Alagsor-zenit, földmély-magnetit,
Jelezze útját, jó sorát!

Ha majd a Lennben, kukacreg'mentben,
eposszal tömöm a férgeket,
kívánok nektek, rajtam ítélõk -
ethosszal teli életet!

BALLAI LÁSZLÓ

Ember az önjáró székben

Minden reggel arra ébredtünk, hogy az alattunk levõ garázsban Lali bácsi becsapja a kocsiajtót. De nem egyszer. Nem kétszer. Rengetegszer. Mintha valamely távolsági járatú buszban mind az ötven utas beszállásakor egy rendszer mûködésbe jött volna. Ez a rendszer Lali bácsi karja volt. Lali bácsi egy Wartburgot vezérelt. Pontosabban: WARTBURG-ot. Reggelente, iskolába menet, óvatosan meggyõzõdtem, Lali bácsi nincs-e a garázsban. Mert reggel negyed hatkor már ott vagdosta a kocsiajtót, sokszor még fél nyolckor is mélyen a motorházba hajolva törölgette a hengereket. De mintha eközben egy periszkópba is belenézett volna, amely a garázskapura irányul, mert valahányszor elhaladtam az udvaron, harsányan felkiáltott: - Gyere csak! Ezt nézd meg. Ez hengerfej. Sehol egy olajfolt, maszat. Ez technika!
    Sugárzó arccal állt a Wartburg mellett, mintha egy Porschét mutogatna. Gyanútlanul megnéztem a hengerfejet.
    - Na, ugye - mondta Lali bácsi. - Most ezt figyeld!
    Azzal kinyitotta, majd tiszta erõbõl becsapta a járgány egyik ajtaját. Mintha aknát lõttek volna ki, beleremegett az egész garázs.
    - Gyere, kölyök, csapd be te is! Ezt nyugodtan becsaphatod. Ez nem romlik el. Ez meg van csinálva.
    És még mindig nem volt vége a mutatványnak.
    - Látod ezt a kereket? Rúgjál bele! - Azzal belerúgott. - Úgy, tiszta erõbõl. Na, látod! Ez gumi!
    Aznap reggel elkéstem az iskolából.
    - Figyeld, nem jön-e másik autó, amíg kiállok, mert aminek ez az autó nekimegy, abból nem marad semmi - mondta máskor.
    - Látod, a nagy hóban mindenki elakadt. De ezzel az autóval én feljöttem a hegyre. Én egyedül. Mert ez meg van csinálva - magyarázta Lali bácsi, mikor egyszer elvitt, és a Bimbó úton lefelé gurultunk. - A Wartburg különben szabadonfutós. Ez azt jelenti, kölyök, hogy négyesben is alapjáraton pörög, ha leveszem a lábamat a gázról. Ez ám a takarékosság, ahhoz a németek értenek a legjobban. De mutatok egy trükköt - azzal beletaposott a gázba, hogy felbõgött a motor. - Idõnként adni kell neki egy gázfröccsöt, hadd kapjanak kenést a hengerek. Ennek ugyanis három hengere van. Nem négy, nem kettõ. Három. Tudod te, mit jelent ez?
    Nem tudtam.
    - Na, akkor jól jegyezd meg, amit most hallasz! De el ne mondd senkinek. Még azt hinnék, meghülyültél. A háromszög, ugye, az alkimisták jelképe. Weimarban Böttger, az egyik alkimista, miközben az aranyat kereste, feltalálta a porcelánt. A fehér aranyat! Mármost, Weimartól nem messze esik Eisenach, ahol a Wartburgot gyártják. Érted, ez a németek új aranya!
    Hanem, amikor a németek új aranya mégsem indult el, Lali bácsi nagyon dühös tudott lenni.
    - A rohadt szemetek - kiabálta, és felváltva rugdosta a kocsi kerekeit meg a garázsajtót. - Itt van ez a mérnöki csoda, de ezek már nem a normatíva alapján dolgoznak. Ha bezzeg én, Várda Lajos végeztetném el a normakontrollt, akkor ott nem lennének ilyen fiaskók!
    Már középiskolába jártam, amikor Lali bácsi elköltözött a házból. Hetekig úgy éreztük, mintha egy búvárharangba csöppentünk volna, távol a világ minden zajától. Sehol egy becsapódó kocsiajtó, vagy egy lezuhanó garázskapu robaja. Még sokáig emlegettük Lali bácsit. Tulajdonképpen rendes ember volt az öreg. Ott segített mindenkinek, ahol tudott. Miközben mindenki megsüketült a Wartburgajtó dörejétõl, õ meghallotta a piacról jövõ Pintér néni tipegését, és felvitte a kosarát a harmadikra. A motor túráztatása közben is volt füle arra, hogy a másodikon megnyikordul a lengõajtó, és már szaladt is az olajozóval. Amikor az udvari slag annyi helyen szétrepedt, hogy már a házmester sem tudta megragasztani, azt a gumicsövét adta kölcsön a háznak, amely addig kizárólag a Wartburg mosására szolgálhatott.
    *
    Összetorlódott a forgalom az Irányi utcában. Az ilyesmi mindennapos, hol egy szabálytalanul parkoló autó, hol egy rakodó furgon szûkíti le az utat. Vagy csak egyszerûen besûrûsödik a forgalom. Elõbb-utóbb azután megszólalnak a kürtök, mintha a haladás élménye a zajkeltéssel pótolható lenne. A hátrább szorultak egyre hallják a dudaszót, miközben az olajos massza sebességével sodródnak elõre. Mire az esemény helyszínére érnek, idegrendszerüket már csupán a legotrombább káromkodással óvhatják meg az összeroppanástól.
    Leállítottam a motort és bekapcsoltam a rádiót.
    "Hogy Magyarország a régió erõs hatalmává váljon, szükségünk van a polgárok bizalmára és segítségére..."
    Adót váltottam.
    "Zénón, ugye, hallatlanul izgalmas alakja a filozófiai gondolkodásnak. Még ma, a huszonegyedik század küszöbén is lenyûgöz bennünket elhivatottsága, amellyel azon az áron is vitába száll az általános világkép kialakítására törekvõ a püthagoreusokkal, hogy fel kell áldoznia az objektív törvényeket. Ugye, közismert paradoxonjában azt állítja, hogy Akhilleusz nem érheti utol a teknõsbékát, mert a köztük lévõ távolságnak elõbb a felét kellene megtennie, ám azelõtt a negyedét, a nyolcadát, végtelen kicsiny részét, amelynek kapcsán a távolság egyenesen értelmét veszti. Mit nem adna, ugye, ma egy hollywoodi producer manapság egy ilyen fordított idõutazásról szóló szüzséért? Egyfelõl nem tartják sajátságosnak, hogy a püthagorászi általános elvek leginkább az alkimista gondolkodásban vertek gyökeret, nem pedig a filozófiában. Másfelõl viszont nem kap elég hangsúlyt az okfejtés logikai tisztasága, mely kétséget sem hagy afelõl, hogy Zénón jól ismerte azt az öszszefüggést, miszerint egy végtelen geometriai sorozat összessége véges, ha a tagok hányadosa kisebb egynél. Vagyis legalább akkora formátumú matematikus volt, mint Püthagorasz."
    Érdekes. Lehet, hogy Zénón valamelyik "idõutazásakor" egyszerûen forgalmi dugóba keveredett? Megmozdult a sor. Indítottam. Valami idegesítõ zene kezdõdött. Lecsavartam a rádiót. Ekkor figyeltem fel, hogy most nem szólnak a dudák. A Károlyi Mihály utcába befordulva megláttam, hogy a baloldali sávban egy ember halad, önjáró székben. Az autósok egymásnak utat engedve türelmesen kerülgették a nyomorultat, mintha önnön sorsuk lehetséges kivetülését látták volna maguk elõtt.
    A rokkantszékben ülõ ember õsz volt, hetven év körüli, tekintetét szilárdan elõre vetette. Lényébõl konok elszántság, ugyanakkor a legzavartalanabb nyugalom áradt. Úgy közlekedett védtelen kis járgányával az úttesten, a délelõtti csúcsforgalomban, mintha egy harckocsi lövegtornyában ülne. Borzongást keltve minden más jármû vezetõjében. És valóban. Mi rosszabb történhetne még vele annál a tragédiánál, amely már úgy is örökre ehhez az ember gyártotta, emberhez méltatlan alkalmatossághoz láncolja?
    Az a vaskos alkar már messzirõl ismerõsnek tûnt. Amikor beértem, megismertem a húsz éve nem látott Lali bácsit. Annyira megdöbbentem, s ugyanakkor úgy megörültem a váratlan találkozásnak, hogy majdnem megkérdeztem tõle, megvan-e még a Wartburgja. Milyen idétlen tud lenni az ember! Nem kizárt, hogy éppen az okozta vesztét. Meglehet, abból az autóból nem maradt semmi, amellyel ütközött, de vezetõje ma is épségben rója az utakat. Szegény Lali bácsit azonban öszszelapította a merev német acél. Végül már nem is tudtam, mit kérdezzek. Lali bácsi azonban nem ismert meg. Talán jobb is így. Wartburgját egykor oly szeretettel simogató tekintete hidegen fénylett, mint a porcelán. Öt kilométeres sebességgel haladt. Ötször értem be az Irányi utca elejétõl a Petõfi Sándor utcai aluljáróig, és ötször elõzött meg. Mintha Zénón Akhilleusza és teknõsbéka lettünk volna. De melyikünk kicsoda? Én nem érem õt soha utol, vagy õ suhan örökös elérhetetlenségben elõttem? Mert én még sietek. Õ csak halad. Egykedvûen, egyenletesen, hajdani autóvezetõ, egy ember az önjáró székben.

FECSKE CSABA

Neszt se ütve

a szilva hamvas õszi kék
arany darázsraj õrzi még
a csöndet szived kolompol
keserû füst lett a lombból

nézd a tûz didergõ testét
a madárárnyak keresztjét
a földön hol neszt se ütve
hatol a tüske szivünkbe

RUDNAI GÁBOR

Menealaus és Helena

(Síremlék oldala. Nemzeti Múzeum, római kõtár)

Jön-e levél Trójából? Hozza-e Ámor, a szárnyas szerelmi postás,
fut-e vele farkcsóválva a lépcsõn Heléna elhagyott ebe,
hír a gazditól?
Csak a napóra néma metronómja.
 

Nõ ékszeresládikával

(Nemzeti Múzeum, római kõtár)

Minél több szarkaláb, annál több púder meg ékszer.
Ám ez az ifjú nõ nem szorul szépítõszerre.
Micsoda bál készül itt
nyíltan a freskók alatt, rejtve a szökõkutas lugasokban?
Miféle zenészek húzzák, miféle táncosok ropják?
Ott te lehetsz csak a királynõ!
Kétféle érzés vezet, az egyik a tetszeni vágyás,
a másik: Pukkadjon meg a barátnõd!

LUZSICZA ISTVÁN

Átölelõ ellentétek

Egymás mellett hevernek az asztalon:
a verseimmel teleírt füzet,
a kétkazettás magnó, egy kötet
(Radnóti-összes) s egy mobiltelefon.

Megkomponált katyvasz. Elnézegetem.
Hallgatok. Hallgatok, s rögtön hallom,
hogy szól rám, természetes hangon
fekete és fehér, az igen - a nem.

Így épülnek fel a mindennapok:
ellentétseregként jajong-zajong
két perc, két nap, két év; mind, mi nincs s mi van.

S mégis, a mindennapi kontrasztok
tömege homogén egyet alkot -
amit leszûrök is, átláthatatlan.
 

Nem történt semmi különös

Nem történt semmi különös,
csupán zöldbe borult a táj,
s aminek fájni kellene,
lassacskán egy cseppet se fáj;
pedig nem történt különös,
csicseregnek a madarak,
s érdekes-e, hogy suhannak
zöld lomb fölött, kék ég alatt?
Nem történt semmi különös,
és lám, mégis vidorabbak
a megszokott parasztházak:
kitárulnak s mosolyognak;
minden zöld lett, kivirágzott,
s nem mintha ez csoda volna,
mégis megszépült tõle a
rozsdás, rossz ereszcsatorna;
nem történt semmi különös,
de még a fakó, fénytelen,
szürke hétköznapok is új,
pompás színt kaptak hirtelen,
s rájuk dõl az érthetetlen,
mégis magyarázható báj:
nem történt semmi különös,
csupán zöldbe borult a táj.