PAPP LAJOS

Don Quijote búcsúlevelébõl

1.
Lebontották a szélmalmokat.
Többé velük hát nem verekszem.
Rocinante elpusztult szegény;
ülök a napon és melegszem.
Mi testem óvta, ott a páncél.
E lágy köntösre fölcseréltem.
Tököt aprít lovagi kardom,
a disznaimnak; bizony, egészen
kijózanodtam. Uraságtok,
akik tegnap kószálni láttak,
el sem hihetik, mivé lettem.
Kóbor-álmaim mivé váltak.
Könyveim közt lámpa világol.
Virraszt, és a reggelt reméli.
Megértettem, hogy meg kell halnom.
 

2.
Megértettem, hogy meg kell halnom,
hogy már nem elég hazatérni.
Ajtóm zárva. A dárdás bolond,
aki voltam, rettegve féli
a józan tettek valóságát;
hogy játékait földre tette,
velük semmi nem játszik tovább.
A föld a földet betemette.
Lám, mivé porladt büszke gõgöm
mosolyogtató mutatványa.
Fáj a kivénhedt katonának
a frissen kapott seb hiánya.
Sárgaréz sipkám óvott attól,
hogy bárki is komolyan vegyen.
Uraságtokat érdekelné?
 

3.
Uraságtokat érdekelné
burkából kiszakadt életem?
Megszülettem és megmaradtam.
Toporogtam hideg köveken.
Döngött a föld, s én képzelõdtem;
a háborúból ennyi maradt
emléknek. És kormos katonák.
Ürülékhad a bokrok alatt.
Aztán felnõttem. S ez már érdem
a gyermekek bámész körében.
Istenem! Míly keveset ültem
a szeretet szelíd ölében.
Menetelni, egyszerre lépni,
tapsot verni míly korán tudtam.
Gyermekkorom néhány kép csupán.

4.
Gyermekkorom néhány kép csupán;
mese-vár nem volt udvarunkban.
Sorolhatnám, hogy mi nem volt még,
elsorolni bár rég meguntam.
Lovagja egy elképzelt rendnek
így lettem. Vívtam lelkesülten.
Mind eltalált, ki visszaütött.
Nem védtem magam; csak hevültem.
Imbolyogtam képek és szavak
gomolygó lidérc-erdejében.
Rossz fegyverekkel hadonásztam.
Hittem a vakhit erejében.
Csetlõ-botló hõsiességem
nyakon öntötték, kiporolták.
Most itt vagyok, ülök a napon.
 

5.
Most itt vagyok, ülök a napon.
Mellettem ül egy emlék-ország.
Csillámló üvegcserepek közt
fényét visszfények sokszorozzák.
Árnyai alatt nõl a dudva;
apró, hitvány férgek tenyésznek,
furakodnak a nyüzsgõ dombban.
Melegszem. És lassan enyészek.
Visszafelé jár vén zsebórám.
Dulcineám, a tobosói,
mos-takarít rám zsémbelõdve.
Hallgatni jobb, vagy átkozódni?
Lám, megint szólít... Hát, csak ennyi.
Lehull a szó, törött a szárnya.
Lebontották a szélmalmokat.

SIMOR ANDRÁS

Egy Baratáriából való parasztember mondja

Hét napig éltünk boldogan,
aztán azt mondták: tréfa volt,
úri hecc, és megjárja, ki
Sancho komát siratja most.

Õ tudta, milyenek vagyunk,
és törvényt minekünk csinált.
Quijote rajtunk nem segít,
sem hibbant hidalgó morál.

Sancho rühellte a csatát,
megbújt két roppant pajzs között.
Kushadtál, drága cimbora,
s eldöngettek a csínytevõk.

Sanchótól kaptuk mind a jót,
alig tartott és vége lett.
Tréfált velünk a herceg úr:
egy hétig voltunk emberek.


 
CSÁK GYULA

Csipkézett csipke

Elvirácskával együtt sokat gondolunk rád. Amint lesz egy facér napod, látogass meg bennünket. Add át magad egy kis gondtalan gyönyörnek: a fõváros benzinbûze helyett az itteni, falusi levegõbõl szippants néhányat. Nagyon várunk! Árpád.

    Lett egy "facér" napom, és elutaztam szippantani. Boldog és türelmetlen várakozással bámultam ki a vicinális ablakán, s amint megláttam a jegenyékkel szegélyezett kis állomást, legszívesebben leugrottam volna a vonatról, mert hitem szerint gyalogosan hamarabb odaérhettem volna. A kora reggeli, csípõs levegõ meg a távoli, csipkés gerincû halmok ígéretesek, vonzóak voltak, s pompás emlékeket idéztek. Az is igaz persze, hogy amikor már erõs árnyékok kezdik beborítani az életet, mi marad üdítõbb, mint az ifjúság emléke. Mégpedig rendszerint megszépült emléke.
    Az állomás peronján menten felfedeztük egymást Árpival és átöleltük, szorongattuk is egymást, miközben a közelállók ámulatára fel-felüvöltöttünk: - Pá-pámmm! Pá-pá-pá-pámmm!
    Ifjúkorunk harci üvöltése volt ez, túl az öngerjesztésen, már benne a sámánok tébolyában, már szavakkal kifejezhetetlen belsõ feszültség jele.
    Ámde csak ennyiben ismerhettünk régi önmagunkra, mert egyébként felírta magát arcunkra, alkatunkra az idõ. A magam számára természetesen nem voltam újdonság, Árpi külseje viszont alig õrzött valamit régi formájából. Rosszul szabott zakója méginkább elárulta kappanháját, s kihullott haja helyén komikusan gidres-gödrös koponya fénylett. Szokásos tapintatlanságommal már majdnem megkérdeztem, hogy miért nem takarja el egy tökfedõvel, amikor eszembe jutott, hogy soha nem volt sapkája. Illetve, csak ritkán, mert hamar elvesztette. S ami volt, azt is lopta, miként sáljait, kesztyûit is. Egyszer katonasapkában járt két hétig. A személyiségéhez kötõdõ furcsaságok talán legfurcsábbja volt, hogy hónapokon át nagyméretû aktatáskát cipelt, méghozzá kettõt. Mindegyik tömve volt kiégett villanykörtékkel, s közülük egyet-egyet váratlanul földhöz vagy falhoz vágott, és élvezte környezete riadalmát.
    Ennél jóval kellemetlenebb szokásai közé tartozott, hogy vendégeskedései során kiégette cigarettájával például nálunk is a szõnyeget, a függönyt, a fotelt, nyitva hagyta a fürdõszobában a vízcsapot, letörte a szekrény fogantyúját. Anélkül, hogy mutatni akartunk volna neki a szekrényben valamit, saját elhatározásból szemügyre vette holmijainkat, s miután rosszul zárult az ajtó, addig erõltetette, amíg letört a kilincse; azt maga mögé sem nézve - a padlón hagyta. Ha jól emlékszem, ekkor kaptam feleségemtõl az utolsó figyelmeztetést, hogy ezt a pasast nem akarja többé látni.
    Jóval a házasságkötésem elõtti idõbõl, kora ifjúságom idejébõl származott Árpival a barátságom, és természetesen eszemben sem volt megszakítani, de a lakásunkba valóban nem hívtam meg többé. Beláttam nejem igazát, õ viszont nem fogadta el azt a bizonykodásomat, amely szerint a maga sajátos módján ugyan, de Árpád kiváló férfiú. Errõl mindannyian meg voltunk gyõzõdve, akik együtt vettünk részt vele a pesti éjszakák nagy kanmurijain. Tudtuk, mert láttuk, hogy soha, semmilyen vállalkozását nem fejezte be, se az egyetemet, se nyelvtanfolyamait, s hamar otthagyott minden állást és minden, mégoly komolynak indult kapcsolatot a nõkkel. Szûk barátai körében mégis valaki volt, és amit mondott, abban mindig volt valami. "Az élet ugyan tökéletlen - okított bennünket egyik alkalommal -, de ettõl hiteles és ebbõl származik szépsége. Tökéletesség egyébként nem is létezik" - szögezte le. Másik alkalommal azt a tanítást igyekezett a fejünkbe vésni, miszerint: "Csak önmagad légy! Ebben van az élet egész tudománya."
    Szinte betûrõl-betûre átrágtuk magunkat ezeken a mély értelmû mondanivalókon és igyekeztünk még jobban elmélyíteni. Megélhetési körülményeink alakulása okán mennél messzibb kerültünk egymástól és mennél jobban ritkultak együttlétünk alkalmai, annál inkább nõtt Árpád a szemünkben.
    Titokzatos dolog volt ez, mert ugyanakkor mind gyakrabban vallottuk meg elõbb csak önmagunknak, majd kicsiny társaságunknak is, hogy aggasztóan hullott emberré kezd válni Árpád. Mi, akik mind családosok lettünk, napi gondokba merülve, a praktikus létszemlélet kényszere szerint éltünk, szántuk legbelül Árpádot, miközben röstelkedtünk is, hogy az õ nagy, szabad létezéséhez képest mindannyian kispolgárokká silányultunk. Az idõ múltával azonban egyre kevesebb idõnk és kedvünk volt ahhoz, hogy effélékrõl "filózzunk", egymástól is el-elmaradoztunk, de leginkább elmaradtunk Árpádtól, mondhatni: kerültük. Elszállt az ifjúság édes madara.
    Végleg hûtlenné azonban nem lettünk hozzá, legalábbis a magam részérõl ezt bátran mondhatom. Amikor évtizedekkel ezelõtt meghívott esküvõjére abba a faluba, ahová most érkeztem, a jelenlegihez hasonlóan üdvözöltük egymást, úgy, mint akiket egy bölcsõben ringattak. Akkor is, meg néhány késõbbi alkalommal is, amikor hozzá utaztam, soha nem vittem a feleségemet, legfõként azért, hogy mindentõl és mindenkitõl függetlenül vedelhessünk, a dicsõ múltra visszaköszönve. Bemutatkozáskor kezet csókoltam nejének, aki ragyavert, pösze, vöröshajú vénlány volt, s akitõl ötödik, vagy hatodik leruccanásom után megkaptam azt, amit Árpi az én feleségemtõl: kitiltott otthonukból.
    Most újra itt voltam. Felvillant bennem, ami elmúlt és Árpádot is megtisztelni akarván, meg magamat is elõkészíteni az asszonnyal való találkozóra, ajánlottam Árpinak, hogy lépjünk be a restibe, de szinte riadtan tiltakozott és arra hivatkozott, hogy Elvirácska már nagyon vár bennünket.
    Nem sok jóval biztatott ez a kezdet, a folytatás aztán igazolta elõérzetemet. Mielõtt a szobába léptem, papucsra kellett cserélnem a cipõmet. A konyhában ittam egy pohár vizet, s a kõre hullott csöppeket azonnal feltörülte a háziasszony. Rágyújtottam és ki kellett mennem az udvarra, mert nem volt a lakásban hamutartó. A szobában levõ fotelok huzataira húzott huzatokra is nejlon-huzatot húztak. Szintén nejlonba burkolt csipkék özöne gátolt, hogy valahová le merjek ülni, vagy valamire rá merjek támaszkodni.
    Kifejezetten taszított és undorított ez a tisztaság, ez a steril, herélt lét. És ráadásul azt játszották, hogy õk boldogok ebben a kórtermi világban. Fényképeket mutogattak, befõttet kínáltak s minduntalan az járta: "Édes Elvirácskám... Aranyos Árpikám."
    Minden percben vártam, hogy kipukkan belõlük a fékevesztett röhögés, amellyel majd lerántják a leplet errõl a kedvemért kitalált bohóckodásról, de hiába vártam, ezért aztán "magam csaptam a lecsóba".
    - Tinta nincs?! - tekintettem szigorú szemmel körbe.
    - Nincs! - vágta rá a nõ. Ragyás arca mostanra még aszalttá is lett, miáltal karvalyorra nagyobbnak látszott, mint régi emlékeimben s széles, színtelen szája mintha keskenyebbre szorult volna a másodpercnél korábbinál. Ettõl függetlenül úgy festett, mint aki amolyan sajnálatot kunyeráló úri családból való, amely eladta az ezüstjeit. Szerzett ismereteim szerint volt benne valami ájtatosság, miközben zabolátlan, nyers és közönséges is tudott lenni. Lapos mellén áhítatosan összefogott két fehér keze mintha egymást segítette volna. Hangja engedett az indulati töltésbõl és lassan, látszólag nyugodtan, de ellentmondást nem tûrõen mondta: - Ha azért jöttél, hogy igyatok, akkor már vissza is fordulhatsz!
    - Kérlek szépen - hebegett siratnivalóan Árpád -, az a véleményünk... hogy az alkohol... méreg. Csak hálás lehetek Elvirácskának, hogy leszoktatott... és megfogadtam, hogy magam elhatározásából soha egy kortyot sem... csupán, ha Elvirácska keze adja...
    - Azt pedig várhatod - mordult rá a nõ.
    Legyûrtem indulatomat és elfogadtam Árpád ajánlatát, hogy sétáljunk egyet ebédig a faluban. Amint az utcára értünk, Árpád azonnal Elvira mentegetésébe kezdett, de leintettem.
    - Hagyd a fenébe! Nincs itt valami paraszt, akinek bora van? Én hozzád jöttem, a múltunkhoz jöttem és nem egy kripta díszletei között akarom tölteni az idõmet.
    Egymással szemben álltunk s Árpád arca egy animációs filmalakéhoz hasonlóan átrajzolódott. Hosszú hallgatás után kópés fény villant a szemében és alig hallhatóan suttogta: - Pá-pámmm...
    Továbbra is szó nélkül a harmadik utcába vezetett, s csak akkor szólalt meg, amikor megállt egy kapu elõtt.
    - Engem itt ismernek - mondta. - Jobb ha te köszönsz be, mint aki erre járt...
    Hónom alatt két liter aranyló nedûvel kiosontunk a falu alá, a vasúti töltés oldalába, és szépen elszopogattuk. Amikor idõnként szájon csókolta Árpád az üveget, láttam, hogy sokesztendõs szomjúság követelte jogát ezekben a mozdulatokban.
    Végefelé jártunk már az italnak, amikor felpattant Árpád és nyargalni kezdett a kis állomás irányába és hívott maga után, azt kiabálva, hogy nemsokára indul egy vicinális Fehérvárra, azt még elkaphatjuk. Így is lett, de Fehérváron csak a restiben idõztünk három-három deci mellett, amíg egy vonat indulását nem jelezték Pestre, a Délibe.
    - Édes, egyetlen cimborám - kulcsolta össze a kezét Árpád -, csak most az egyszer, talán utoljára tedd meg, amit kérek: vigyél fel Pestre. Tizenkét éve nem jártam ott és látnom kell azt a világot, amelyben veletek éltem. Esküszöm, hogy utólag mindent megfizetek, majd elküldöm postán...
    Folyt a könnye, amikor boldogan kapaszkodott elõttem a vonatra. A büfékocsiba mentünk s bár tovább ittunk, úgy tûnt egy pár percre, mintha kijózanodott volna. A régi, nagy bölcselõ modorát idézve közölte: "Nem a gazdagok boldogok, hanem a boldogok gazdagok. És én boldog akarok lenni! Aki nem próbálta, nem is gyaníthatja, mennyire nehéz mesterség."
    Amíg tûnõdõ tekintetét rajtam legeltetve beszélt, a kabátom gombját babrálta s gondolatainak, életének olyan mélységeit tárta fel, hogy beleborzongtam. Arról igyekezett meggyõzni, hogy jól bírja felesége közelségét, mert van egy titkos énje, tehát nem kettesben kell gyötrõdnie sorsa párjával. Önvédelmének egyik módjaként megszámolta már a csempéket a fürdõszobában és a fûszeresig vezetõ kockaköveket. Ennek ellenére kétszer megtörtént, hogy nem bírta tovább és gyufamérget ivott, de nem sikerültek a kísérletei. Borongásai során összetévesztette gyorsvonatunk nevét a szombathelyi Savariáéval, miközben Saráviá-t mondott s bármennyire meghatottak elõzõ szavai, ettõl a botlástól majdnem elröhintettem magam.
    Pestre érve már nem kért: követelõzött. Minden régi helyet látni akart. Minthogy az izgága részegek fajtájából való volt, nem gyõztem elhárítani a veszedelmeket. Nõket szólított le, járókelõkbe kötött bele, s kétszer majdnem megvertek miatta. Egyik alkalommal rendõr is került, helyszíni bírságot kellett fizetnem a valódi bûnös Árpád nevében, s õszintén szánakozva néztem, amint szemüveggel az orrán, fújtatva, szuszogva, negyedóra alatt sikerült nevét és címét a rendõr papírjára karcolnia.
    Elvirácska egy szót sem szólt, amikor másnap hajnalban gyûrötten, mocskosan, büdösen bevonszoltuk magunkat a lakásba. Magyarázkodni kezdtem volna, de Elvirácska megelõzött és nagyon lassan azt mondta: - Szerencséjük van azoknak, akik öngyilkosságra szánják magukat, de mielõtt megtennék, megölik õket.
    Kimentem az állomásra és néztem a halmok csipkés gerincét, hallgattam a csendet, szedtem a levegõt, hogy élvezzek is valamit abból a jó falusi fajtából, amivel Árpád csábított. Közben az járt az eszemben, hogy milyen sok hozzájuk hasonló embert ismerek, aki homeopata gyógymódot alkalmazva mindig rosszabbal gyógyítja a rosszat.
    Olyan csend volt a kis állomáson, hogy hallani lehetett, miként ugrál egy mókus a közeli, megszáradt lombokon, azután egy leszakadó gally kapaszkodott meg egy darabig a többi ágban, hogy lehulljon végre a puha fûbe és többé ne mozduljon.

GYÖRE IMRE

Én Gilgames

mindenek istene szolgája kérdem
ki mozog bennem ki böki bordám
tán csak nem Enkidu szolgám
az ki fölkelne ellenem egykor
hogy leteperjen földre taposson
sártól-vértõl lucskosan lám-lám
mondja eközben Atyám ez õ volt
az ki kihordott magában valameddig
míg át nem hasítottam magam bordái résén
mivégre lettem valahogy õ is volnék
ezüstlap veri vissza szemébe maga voltát

hát tudja mi készül idõknek telis-teljén
nem lesz megtört szõlõszem az idõknek présén
satuján mindegy hanem épp prés lesz
örök idõkre kivéve ha marka kiejti
az idõk fonalát és kapván magamhoz
én szakasztom kétfele épp ott ahol összebogozta
nem bennem akarja folytatni idejét nem nem
külön idõ az õ ideje másképp fut másokénál
gyorsabban lassan ahogy akarja vagy inkább
amiként észreveszi hogyan is surran
ujjai közt az idõ amit húz valaki valahol valamerre
s bár enged utána mint horgász a halnak
ujjai közül mégsem ereszti de fogja
Gilgames ilyen másféle mintha Enkidu lenne
egységben különbségben nyûgölik fogytukig egymást

már ma emlékszem nagyon is arra ami majd meglesz
kihív legyõz átfogja a vállam mintha barátom
rám bízza népét lássam el bõven árpával sörrel
ünnepnapokon vele együtt nézzem nagy Marduk
tüzes isten gyomrába hajított szüzek hulltát
halljam legutolsó sikításuk a tûzben
s este a sörtõl kóvályogva járjam a táncot
a templom szent szajhái közül a legszebb
tanítson szerelemre
s abba ne hagyjuk hét nap hét éjjel
leghosszabb napom legyen e hét nap amíg csak élek
izzadságában hétszer fürödve tisztuljon bõröm
s a nem látható levegõ-féle az a lélek

s együtt legyõzvén rettentõ Huwawát
a Cédrus-erdõ fekete szörnyét
visszautunkban kígyó marja sarkamba a múlást
Gilgames igen õ maga gyújtja meg fáklyával
a szokottnál magasabb díszesebb máglyát

Nem nevet többé éjente fölmegy a Zikkurat legtetejére
látszó-látszatlan csillagok halmában kotorászik
sorra kaparva csillagok rõt héját talán ha
a legkisebben fénytelenebben ott lesz
az örök öröklét gyöngye körömnyi ám nem
markában végtelen idõk és csillagok kavarognak
s míg sorra bogozza ki õket reszketeg ujjal
már tudja nincs innen csak túl van az bizonyosság
lehet õ isten istenek valahánya
alvilág bírája ki a holtak hosszú sorát megítéli
s elküldi õket visszanincs útjukra végleg
Ezt gondoltam magamban sõt többet de mennyit
Uruk ura megfejthetetlen titkok sejtve-tudója
Gilgames én
mielõtt beleléptem volna abba a tûzbe
melyhöz a szikrát magam ütöttem vassal-kovával
jól tudva hogy poraimat majd mindenek letüdõzik
élõk együtt ötezer évek múltán megszületõkkel
és nem szabadulnak dolguktól élettõl se a haláltól
s nem szabadulhatnak tõlem se bárhogy akarnak
 

Búcsúsorok dr. Tabák Péternek

Orvos, ki az embert s az emberiséget élni s éltetni kívántad,
gondjukat hordta szünetlen a szíved és hordta a vállad,
ismerve a gyõzelmet meg a vesztés fájó pillanatát is,
összeszorítva fogad folytattad a dolgod okulva-okítva tovább is,
tudtad: csak amíg küzd, úgy marad és addig ember az ember,
s jó az: játszani, birkózni erõsebb elemekkel.

De küzdve a széllel, a vízzel, jött a szívattak,
most meg a búcsú verssorai, mik sírva írattak.

SZABÓ IMRE

Az éjszaka képei

Mottóul
Minden csorba kell legyen,
a világ ettõl tökéletes.

Elõszóul
A tükörbe néztem.
Nem tekintett vissza senki.

A lelkem töltögetem,
de sem emlék, sem álom,
sem pillanat, sem porszem...

A várost rohantam éjen át,
éreztem, amint átzúdul rajtam,
s nem akad fönn semmi.

Tárgyalásul
Meggyûlt a bajom
a szavakkal!
Kimondom õket,
s befelé elenyésznek.

Már nem mondok semmit,
tekintetté, simogatássá,
lélegzetté alakítom õket,
verejtékké a bõrömön.

Utószóul
Hálnak az utcán, ennyit láttam.
Arcomra húztam nagykabátom.
 

Anti-Sámson

Düledezõ remények közt
állok, mint az anti-Sámson.
Tekintetem meghordozom
a növekvõ pusztuláson.

Jó két karom van, szorítom
a templomnak két oszlopát,
jaj ne, meg ne omoljanak!
A tarthatlant tartom tovább.

Hajam kinõ, mint a remény
sûrûsödik, erõsödik,
mint a vetés jó tavaszban,
életet is hoz reggelig.

KUTAS JÓZSEF

A folyó fürkész tekintete

"Az éj sötét kesztyûjét vedd le
Tégy követ emlékezetedre
Fehér csontokra lábaid
Ez álomból ocsúdj feledd el
S lámpásodat emelve keltsd fel
A tintafát s madarait"
(Aragon: Laterna magica)

Minden feltétel adott volt: a szelíden és alattomosan ívelõ, igen távoli hegyhát, amint belerajzolja az égbe a maga kétértelmû, hegyes grafikonjait, a csehovszínû nap, ahogyan (elõtte kivájta karmos, narancstüzû mancsával a fák, a dombok talaját) belefúrja magát a táj testébe, akár egy kövér, nagy kukac, gondolta a fiatalember, János, aki undorodva nézte a nyári alkonyt, a messzi község felé futó villanyvezetékek karcsú, reszketõ árnyékai a poros földön és a néma, megfejthetetlen csönd birodalma, melyben álmok s fekete, vad ábrándok születtek, akárha északi hideg földek szellemrémei lettek volna.
    János tehát küzdött az ámulattal és a gyûlölethez hasonló hányingerrel: egyik érzés sem volt idegen tõle, ámbár eddig a délutánig egészen jól megfért egyik a másik mellett. Huszonhat éves volt, vékony és törékeny csontú, boglyas szõke hajú: mint egy tû, melynek végén összegubancolódott a cérnaszál.
    Elõre megfontolt szándékkal választotta a folyónak ezt a gyengéden kanyarodó, már-már láthatatlan ívét, ahol a vizet szegélyezõ, hippihajú fûzfák eltakarták a kandi tekintetek elõl. Az út a háta mögött húzódott, ám a száraz ösvényen senki sem járt. Mindenkinek megvolt a dolga ezen a forró délutánon.
    Épp ezen gondolkozott János, hol forgolódva, hol mozdulatlanná merevedve, mint a vadászeb, ezen a problémán rágódott: és a folyóköz a maga sajátos nyugalmával mindent megtett, hogy az ellentéteket még jobban kiélezze, és a feszültséget közte és a világ között a lehetõ legtökéletesebben megszerkesztett, kusza hálóvá szõje.
    Ha János szokott helyét, a Flipper kocsmát választja, minden bizonnyal elkerülik a kétes, sötét képek, akár a tengerhullámok, melyek sohasem a partnak ugyanazon pontját támadják, de ma semmiképpen sem tudta volna magát elképzelni a viaszosvászonnal borított, billegõ asztalok felett, borospohárral kezében.
    A csend egy vidéki kocsmában sohasem csend. A szemre szép nyugalomba élénk villanások vegyülnek (biliárddákó csattanása, üvegcsörrenés, az udvari front felõl érkezõk mindig izgatott tereferélése, egy feldõlt bicikli alumínium robaja), és átrendezik a csaknem kialakulni látszó emberi és tárgyi erõtereket. Ráadásul, tûnõdött János, miközben rásandított a fûben heverõ, vastag tankönyvre, melyet részint alibibõl, részint szenvedni vágyásból, részint valódi tanulásvágytól vezéreltetve hozott magával, ráadásul ilyenkor, amikor a meleg elviselhetetlen mértéket ölt, mintegy megsokszorozva valódi arányait, hiszen a pirkadattól számítva vagy egy tucat óra ereje fûti, ingerlékenyebb az idejét odakint töltõ emberfia is. Megtûrni megtûrték ugyan a városból érkezett egyetemistát, szóba is elegyedtek vele, fõként a hétvégi meccsközvetítések ürügyével, de mihelyst meglazult (esetleg el is szakadt) a szál, ami összekötötte õket, beszédmódjuk megváltoztatásával, témaválasztásaikkal érzékeltették vele, hogy nem közibük való.
    Mindenki a maga dolgát teszi a világon. Ezt végiggondolni megfelelõ környezet kell: a Flipper nem volt megfelelõ környezet, ám nem volt a folyó sem.
    János ült, bámulta a csobogó, lusta folyót, a habokat kapkodó, könnyû fûzfaágakat, és elméjét mindenféle, haszontalan gondolat töltötte csordultig.
    - És mi az én dolgom a földön? - kérdezte fennhangon, s rögtön el is szégyellte magát, hiszen tanulmányaiból is tudta (emlékezett), hányan tették már fel ugyanezt a kérdést elõtte, és hányan válaszolták meg stílusok, életérzések vagy a történelmi kor szabályszerûségei szerint. - Nem kellett volna megbuknod Eötvösbõl, hülye! - mondta.
    Ez már tetszett. Olyannyira, hogy el is ismételte. Egészen addig ûzte ezt a veszélyes játékot, míg a rossz elõérzet, az elvesztegetett nap és a furcsán sokszorozódó magány a mondatot szörnyû, idegen jóslattá nem változtatta. Idegenné vált maga elõtt, és õ megrémült ettõl az ismeretlentõl, akivel eddig együtt élt.
    Felpattant, és idegesen kémlelte a gyerekkorában oly' kedves, zöld világot; a fákat, a vizet, a hegy-szobrokat és a felhõket, melyek (az irdatlan magasság függvényében) hol egy nagy, nyugodt tó színén sodródó liliomoknak, hol elmaszatolt ujjlenyomatoknak látszottak.
    - Jó, jó - mondta -, nyugi. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj.
    A levegõ cseppet sem hûlt le, pedig a délután a végére járt; akár a napon kinn felejtett, sötét anyagból szõtt ruha, megszívta magát meleggel, és most olyan makacs és megható kitartással sugározta magából, nemtörõdöm módon, válogatás nélkül szerteszét, ahogyan a strand megafonja ontja a csaknem hallhatatlan, torz hangokat.
    János megtorpant, majd nekiindult megint.
    Az Irodalomtörténet tizenkilencedik századról szóló kötetét egyszer lefektette a földre, másszor felkapta, és keskeny mellkasához szorította, szemlátomást nem tudta eldönteni, igazából mitévõ legyen vele.
    Ez az állapot, a tétovaságnak ez a zavaros és színtelen folyama nem lepte meg õt, sõt, rendkívüli módon, meg is nyugtatta: a sérthetetlenség hamis illúziójával töltötte el. Amíg mozgásban van, az érzések (régi és új kudarcok) nem találnak rá.
    Amíg mozog, él. Õsi, fiatal igazság volt ez. János egy hónapja, pont a szigorlatra készülés ürügyével szakított meg egy kapcsolatot, mely (ezzel áltatta magát) amúgy is kihûlõfélben volt - de hogy miért szánta el magát erre a senki által ki nem kényszerített döntésre, mely miatt a mai percig szenvedett (ha szenvedésnek volt nevezhetõ ez a kábult lebegés, ez a szomorú vegetáció), az titok maradt.
    Itt, a folyó partján azonban, ahol a habok millió tekintete követte, nem csupán valóságos fizikai mozgását, hanem gondolatai bakugrását, sõt, még sejtjei táncát is, egy pillanatra mintha fellebbent volna a fátyol egyik csücske, megrezdült a nagy lepel, és az igazság meztelen, kinyújtóztatott teste megvillant fehéren, akár a patakból felcsapó pisztráng.
    Túl sok volt itt mindenbõl - János pedig csak egy volt, egyetlenegy ember.
    Ha lett volna valaki, aki megragadja két karjánál fogva, ügyelve arra, hogy ne érjen se durván, se szelíden hozzá, és fõként: ne érintse az Irodalomtörténetet, és szép lassan, tagoltan elmagyarázza neki, hogy (a beszélõ szerényen megjegyzi: saját gyarló kalkulációja szerint) jelen percben a Földön hétszázmillió ember küzd ugyanevvel a problémával, és hatszázkilencvenkilencmillió-kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc közülük szerencsésen átvészeli a nehéz napokat, és ha a beszéd közben mindent elkövet, hogy Jánost az emberiség nagy családjába, ahonnan kilépni készül, visszasorolja, nem következik be az, ami bekövetkezett.
    De senki sem volt a közelben.
    A község úgy hevert a dombok mögött, mint a folyóban a gömbölyûre csiszolt kövek.
    János hallgatta a csendet, figyelte a természet semmirekellõ mozdulatait, a sunyi felhõket, amelyek szakasztott másai voltak kínzó gondolatainak, és egyetlen porcikája sem kívánta az egyenlõtlen párharcot a magasan felette álló hatalmakkal. Ugyanakkor nem akarta a tehetetlenséget sem.
    A Flipper egyszerû, ám jól mûködõ módszere szerint egy-két rum vagy Unicum segített visszaépíteni a Falat közéje és a kérdések közé, ám a kocsma meszsze volt, a kérdések pedig (a valóság põre villanásai) látó- s hallótávolságba értek. Nem menekülhetett.
    - Nem kellett volna megbuknod Eötvösbõl, hülye! - mondta kétségbeesetten, majd végigvágódott a földön, mintha belepuskáztak volna. Nem érdekelte többé semmi; legkevésbé magamaga; még A falu jegyzõje iránt is több rokonszenvvel vagy együttérzéssel viseltetett, a derûs, alkonyi fénybe lombozódó égboltról nem is beszélve.
    És a lány, akiért (úgymond) felcserélte a földi királyságot a szellem álszent országával, mely ily látványosan tagadta meg õt? Ágnes vajon gondol-e rá, a nyári vakáció kellõs közepén - míg õ a halasztott vizsgára készül, a megtagadott felé küldött, kódolt segélykérések áthatolnak-e a nagyon is valóságos távolságokon, elvégzik-e azt a feladatot, amire õ képtelennek bizonyult?
    Úgy tûnt, elaludt egy kis idõre, és a kérdések szabadon garázdálkodhattak a benti feldúlt mezõkön, János arccal a földre borulva, szorosan összezárt szemhéjakkal pihent, abban reménykedve, a kimerültség megkönyörül rajta, esetleg felbukkan egy elkésett vándorember, akinek kulacsa alján kotyog még egy-két nyelet erõs pálinka, és valóban, az árnyékok kiteltek, megemberesedtek, mire újból felemelkedett.
    A könyv, akár egy lelõtt madár, fehérlett a megszürkült földön.
    - Ez is megvolt - szakadt ki Jánosból.
    Készült a hazamenetelre, az ódon, nagyszülõi házba, amely fölé egy ezeréves diófa borult, lassan lehajolt hát, és összeszedte holmiját. Fülét megütötte a csendesen imádkozó folyó mély, mormoló hangja, és szívét (városban élt ugyan, de hiába, vidéken nevelkedett) megütötte a hûvös, nesztelen vízvonal hûvös sóhajából áradó hívás. Csalogatta a sötét, mégis számtalan gyémántszemre tört szalag, vonzotta magához - ha másért nem, hogy megnézze a megváltozott tükörben azt az arcot, aki talán különbözik a néhány órával ezelõtti képmástól.
    Miként a halálos balesetet okozó autós, János is oktalanul hitt abban, hogy minden, de minden átalakítható, meg nem történtté tehetõ, és János a fiatalság ostoba, szédült mohóságával vágyott erre a képtelen metamorfózisra, ami, ebben a hazug rendben, néha egyenlõ lehet a teljes, a tökéletes nihil óhajtásával is. Ha minden más lesz, megtörténhet, hogy semmi sem marad.
    A víz kicsordul a tenyérbõl, hiába szorítja össze teljes erejével az ember - mert mi az ember a vízhez és a tenyér akaratához képest, gondolkodott János, kalapáló szívvel, összeráncolt szemöldökkel, szomjasan, türelmetlenül, mi az ember egyáltalán?
    És valóban megfordult a fejében, a hõségtõl zakatoló, fájón sajgó fejben, hogy véget vet az egésznek - egy csapásra befejezheti a vizsgára való kínos készülõdést, a szerelemre való emlékezést, a nyár és a benne élõ emberek ostoba csodálatát; mindent eltörölhet, akár egy vonalat, amit homokba húzott egykoron.
    Senkinek se fogok hiányozni, gondolta a lehetõ legtermészetesebb önzõséggel, miközben átfutott rajta, hogy gondjai a világ globális gondjaihoz képest (tanulta és emlékezett) jelentéktelenek és szürkék, mint ama majomrakás Buddha három ujja alatt, senkinek sem. S a folyóra pillantott, a szeszélyes, mély folyóra, mely olyan káprázatosan kanyargott a szintén mélyülõ feketeségben, akár egy elátkozott karaván, ami az örök éjszakán át halad, és ugyanabban a minutumban jutott eszébe:
    - Kár, hogy tudok úszni! - és elnevette magát. Ideges, kárörvendõ kacajt hallatott, és olyasformán érezte magát, mint régen, amikor elakadt történelemórán a felelésben, kerek egy hónappal a (kitûnõen sikerült) érettségi elõtt.
    - Miért olyan nagy baj az? Én tudok úszni. Miért kár, hogy tud úszni az ember? Miért kár, hogy tudsz úszni? - a hang, mely a fûzfák alatt született, hangról hangra veszített semlegességébõl, amit a falevelek és a lebocsátott mohaachátszín, testes árnyak már-már légnemûvé alakítottak, és az utolsó szavaknál már felvette azt a tompa, ingerült és bájos csengést, mely egy fiatal lányhangot jellemez.
    János ugrott egyet meglepetésében.
    - Van itt valaki? - kérdezte, majd megköszörülte torkát, mutatva, hogy a kérdés buta jellegét egyszerû és orvosolható hangképzési hibák idézték elõ, nem pedig a kérdésfeltevõ természete. Neki is látott kiköszörülni a csorbát: - Az nem kár, hogy te tudsz úszni, az a kár, hogy én tudok.
    - Értem én - mondta a lány, és csendesen kilépett a lelógó, mozdulatlan szálak közül, melyek úgy nyíltak szét arca és teste elõtt, akár a hullámok. - Értem, amit mondasz, csak azt nem értem, aki mondja. Te vagy János. Beszélnek rólad a faluban.
    János válaszolni akart, hiszen megszokta, hogy életének utolsó három-négy éve a szavak állandó csereberéjének jegyében telt el, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán. A hang folyóba zuhant, és ott apró szilánkokra robbant: megszámlálhatatlan szempár követte útján a kéklõ dombhát enyhe árnyékai alatt.
    - És mit mondanak? - nyögte végül a fiú.
    - Hogy furcsa vagy. Meg hogy nem értesz a focihoz. Furcsa vagy, mert megiszod a Flipper ócska borát. És olyan csapatokról beszélsz, amelyekrõl még sohasem hallottak.
    A lánynak hosszúkás, puha arca volt, akár a felezett szilváé, de sápadt, mint a vaníliakrém. Nem is lépdelt, vonult szinte a talán tízlépésnyire neszezõ folyótól, mely elnyomta léptei könnyû zaját - János agyából, huss, kiröppentek a délután komoly képei, és az alapos szellõztetés után a megtalált nyugalom finom, ám bódító derûje maradt csupán.
    Nem ismerte a lányt, és lám, az idegen teremtéstõl pillanatok alatt többet tudott meg önmagáról, mint a saját mesterkedései nyomán: furcsa és tájékozatlan. Szakszerû jellemzés. A mi a dolga a világon dilemmája megoldódni látszott.
    Semmi; azonkívül, hogy gyönyörködjön a fiatal lány lusta mozgásában, a test szelíd játékában, a szavak különös, békés csengésében, mely olyan hányaveti s könnyed volt, akár egy kockavetõ kézmozdulat.
    A holdfény lelopta a folyó habjainak sápadt tajtékjait, melyek sajátjai voltak, és díszletként a fûzfák arcszerû árnyaira illesztette õket; megannyi vértelen maszk imbolygott a megfakult, helyenként alvadtvérszín füvön. A csend, akár a folyondár, felkúszott a csillagfény fehér spiráljain.
    - És te, te mit keresel itt?
    - Én? - a lány összeütötte tenyerét, egyszer, majd még egyszer. - Én? Amit minden este.
    - Mit csinálsz itt minden este?
    - Muszáj úsznom egyet. Tudod, a raktárban dolgozom, négy órán át nyelem a port. Fogalmad sincs, milyen érzés négy órán át nyelni a port.
    - De van - mondta János -, de van.
    A könyvtárakra gondolt, ahol szinte több idõt töltött, mint az ott lakó pókok, de nem kötötte a lány orrára: nem akarta eloszlatni az õ furcsasága köré szõtt, mesterséges homályt; nem akart semmit sem, ami megszakította volna a varázst. Csak a folyó lüktetõ, fehéren és üvegkéken ugráló szemei zavarták - és az, hogy a lány ebbe a vízbe fog belemerülni. Hirtelen nem is emlékezett, látott-e valaha valakit fürödni a most sötéten csillámló, higanyszerû lében, mely olyan látványosan nélkülözte Huckleberry Mississippijének gazdag erejét, örök hömpölygésének rendszeretõ ritmusát.
    A folyó figyelte õt, miközben tekergõzve próbált meg kitérni a hold köré csoportosuló csillagfény útjából; az égbolt lassan lecsukódott, akár egy fekete szemhéj, és ráborult a tájra.
    Sötét lett mindenütt, ám János mélyet lélegzett megkönnyebbülésében.
    Eltûnt a könyv, a falu, a forróság és a folyó. Illetve (szíve nagyot dobbant) a folyó ott volt. Nagyon is ott.
    Ág roppant, akárha nagy, óvatlan test nyomulna a tétova lombok közé.
    - Itt vagy még? - kérdezte halkan a lány. Már nem ütötte össze tenyerét, csak légzése gyorsult fel, mintha futott volna idáig valami dolog elõl, ami üldözte õt - vagy még mindig futna. - Itt vagy még? Van itt valaki?

KÉPES GÁBOR

Folytasd te is

Akik úgy gondolkodnak
mint Fidel Hugo és az agg Nelson
és az összes hõsök
fejemben létezõ kitalált államokban
mint a munkások szívemben akik olyan autót gyártanak
ami biztonságos és látni mind a négy sarkát
mint a mûvészek szememben akik lapostetõs házakat terveznek
óriás ablakokkal és földalattit
és kockára faragott szobrot szárított zellerbõl
mint a lányok és szakácsok gyomromban kik
minden este zsíros cukros vacsorát tálalnak elém
és a magányos zenész aki elvénült hangján
rekedt fülemben dúdolja: utam
mint galambházbéli szomszédaim és
az emlékeimben rettegett vaskezû tanárok
oldalra sorjázott parasztok és bástyák
most egy percre fejet hajtanak
egy percig eltakarják elõlük a napot
de holnap a világ megtalálja õket
s mire felkerekednek
úgy bitangolj el most
hogy aznap felújult kedvvel
folytathasd te is