FEKETE SÁNDOR

A kitûnõ közíró, kritikus, irodalomtörténész, Petõfi tudós kutatója (1927-2001) a ma már Miskolchoz tartozó Hejõcsabán született. "Rapszodikus töredék"-nek nevezett rendkívül érdekes emlékezésében (Gyermekkorom csendõrországban), mely a Z-füzetek 26. köteteként jelent meg 1991-ben, egy kisfiú szemével elevenedik meg a korabeli élet. Ebbõl a memoárból választottunk ki két részletet.
 

Gyermekkorom csendõrországban

(Részletek)

Hejõcsaba

Csaknem 18 évet húztam le szülõfalumban, illik néhány szót mondanom róla. Az Új Idõk Lexikonának 1938-as kiadású kötete nagyközségnek nevezi - ha belegondolok, ma már két-három tucat névnél többet aligha tudnék összeszámlálni lakói közül, pedig 1930-ban 6356-od magammal éltünk ott. Ennek - memóriám gyengülésén túl - talán elszigeteltségünk is oka lehetett. Nemcsak a már említett "politikai" kiközösítettség, szüleim polgári házassága s egyebek miatt, hanem azért is, mert társadalmilag és topographice is távol éltünk a község legtöbb, kivált jómódú lakójától.
    Csaba egyébként már rég megszûnt, mint önálló közigazgatási egység: 1945 utáni nagy központosítások jegyében - nem függetlenül apámék akkori törekvéseitõl - Miskolc része lett. Még a mellette fekvõ, távolabb esõ Szirma is a városhoz vezényeltetett. Nem rokonszenvezem az õsi helységek beolvasztásával, mert ezzel a logikával végül hazánkat is be kellene illeszteni valami nagyobb közösségbe (ahogy ezt a Varsói Szerzõdés korában el is kezdték, és ma az ellenkezõ politikai irányban némelyek szintén szorgalmazzák). Egy azonban tény: a mai Hejõcsaba szinte már semmiben sem emlékeztet arra az elmaradott, nyomorúságos helységre, melyben gyermek- s kamaszkoromat töltöttem.
    A fõ utcán, a Csaba vezérrõl elnevezett úton, állt egy tágas patika, akadt néhány üzlet, természetesen itt emelkedett az új jegyzõi hivatal, s a gazdagabbak több, emberi használatra való háza, a község Miskolc felõli bejáratánál a csendõrlaktanya. A Hejõhöz közel a Bárczayak mutatós kastélya díszlett, szép parkkal, nem messze tõle zakatolt a vízimalom. Az állami-elemi népiskola emeletes volt, eltérõen a földszintes felekezeti tanodá(k?)-tól. A hatezer lakos többsége viszont a sáros mellékutcákban szûkölködött vagy éppen nyomorgott, sokan nád- vagy szalmatetõs kunyhókban tengõdtek, mint például mi is.
    A Szirma utca 15. alatt laktunk, sokáig szintén csak zsúp fedte a vályogviskót. "Szalmából ma már csak elmaradt helyeken készül házfedél..." - olvasom A magyarság néprajza címû nagy munka elsõ kötetében, mely a háború elõtt jelent meg. Eszerint, ha nem tudtam volna is, elmaradott helyen éltünk... (Bár nyilvánvaló, hogy házikónk igen régi lehetett már, mikor beleszülettem. Mivel a szalmás háznak nincs kéménye, a padlásra szálló füst "a szalmát konzerválja" [uo.], sokáig tart az ilyen tetõ.) A két kisszobát a "szabadkéményes", azaz kéménytelen konyha választotta el. A "pádimentom" döngölt és tapasztott földbõl készült, idõnként lótrágyás agyaggal kellett "felsikárolni".
    E pádimentomnak köszönhetem elsõ játékaimat. Amikor nagyobb esõ zúdult ránk, az udvarról a víz befolyt a "lakásba", s a kemény földön megállt. Mivel a tetõ is áteresztette itt-ott a vizet, anyám a kemencéhez ültetett, s esernyõt tett fölém. A zivatar elmúltával csinált nekem újságlapból egy kis papírhajót, s azt tologattam fel és alá a tíz-tizenöt centis vízben, amíg anyám, bánatomra, e célra szolgáló rongyokkal ki nem hordta a vizet az udvarra. A tenger és a hajózás iránti olthatatlan vágyam nyilván ekkor fogantatott meg bennem.

[A nyugtalanító titok]

Apám elsõ letartóztatására bizonyos Lukács Júlia 1927-es agitációs útja kapcsán került sor. Az agitátornõt büntetése letöltése után kitoloncolták, nem térhetett volna vissza hazánkba. 1934-ben mégis újra megjelent egy Nagy István nevû kolozsvári kommunista vezetõ megbízásából. (Némely összefüggések alapján lehetségesnek tartom, hogy az író Nagy István lehetett a kezdeményezõ.) Júliát röpcédulázáson érték tetten, s vallomásaiban, melyeket a csendõrnyomozók hírhedt módszereivel kényszeríthettek ki, újra megemlítette apámat, "Fekete Mihály, 1906, nõs, rk. géplakatos" hejõcsabai lakost, s szólt egy Róth József nevû fogtechnikusról is: "... a nevezettekre az I. gyanúsított mint kommunista mozgalmi emberekre hivatkozott, akikkel kapcsolatban van".
    Apám az elsõ letartóztatásról azt írta, hogy a halálra kínzottakhoz képest az õ ügye jelentéktelen volt: "Engem nem vertek véresre, de nem is úsztam meg szárazon." E második, 1934-es kalandról így szól: "Szerencsen a rendõrnyomozók az ismert módon foglalkoztak velem. Kaptam elég kóstolót." Látta azt is, amint az udvaron Lukács Júliát ütlegelte egy "csendõrbriganti". Mindebbõl annyi állapítható meg, hogy õt nem verték "véresre" egyik alkalommal sem, de verték. Miért nem beszélt errõl? Csak azért, mert a halálrakínzáshoz képest egy verés "jelentéktelen"? Egy harmadik utalása könyvében némileg beszédesebb, bár még mindig visszafogott. Így ír egy jóval késõbbi találkozás kapcsán arról a csendõrrõl, aki 1934-ben vele is "foglalkozott": "Ez a lapátkezû fickó azzal tûnt ki a vallatások során, hogy akit pofon ütött, az többször is megfordult a saját tengelye körül, miközben õ gúnyosan megjegyezte: »Mi az, nem bír megállni?«
    "Miért kerülgetted ilyen szemérmesen, hogy megvertek, ha nem is véresre?" - kérdeztem tõle késõbb, nem is egyszer. "Azért, mert szégyelltem. Vissza kellett volna ütnöm" - felelte keserûen. "Dehát akkor agyonvernek..." - replikáztam. Már nagyon beteg volt, sokat szenvedett. Lassan felemelte jobbját, elmerengett s legyintett: "Lehet, hogy az lett volna jobb. Most emléktáblám volna a Szirma utcában." (Mármint Hejõcsabán...)
    Ha nem is a Szirma utcában, de Szirma községben, melyet szintén beolvasztottak Miskolcba, halála után utcanévtáblát kapott. Elõbb beljebb akarták megtisztelni õt, valahol az õsi városban, de némely miskolci éberek, akik 1944-ben még vagy gyerekek voltak, vagy lapultak bátran, nem tudták neki megbocsátani, hogy '56 november 4-e után szembefordult Kádárral. Így hát az anyaváros helyett annak egyik külsõ övezetébe rakták a Fekete Mihály utcát. Nemsokára bekövetkezett a rendszerváltás, ekkor meg az lett a baj, hogy egyáltalán utcát neveztek el a hajdani ellenállóról, le is vették hát a táblát. Ugyanebben a sorsban részesült Táncsics is, így hát - ha holtában is - Mihály a legnemesebb társaságba került. Remélem, hogy a hajdani túlbuzgó káderekbõl jónéhány ma épp oly serény tagja a kormányzópártnak, mint ahogy a pesti sajtó egykori balosai közül is többen csinos jobbra át-ot mutatnak be.
    Újra elcsatangoltam az idõben, hiszen apám 1934-es lebukásáról kezdtem beszélni. De hát nem én tehetek róla, hogy egy réges-régi emlék az igazi ragyogását gyakran a késõbbi fejlemények fényénél vagy árnyékánál nyeri el.
    Ott tartunk tehát, hogy Mihályt valamikor 1934 augusztusában, a délutáni mûszakról hívatták ki a csendõrök és gyalogmenetben (10 kilométer - úgy látszik, néha nemcsak a szocialista munkásnak, hanem a csendõrnek is nehéz a dolga) elvitték a Tiszai pályaudvarig, onnan vonattal tovább a már ismerõs csendõrlaktanyába. Aznap éjjel apám nem jött haza. Helyette, már este, megjelentek lakásunkon a csendõrök. Hathónapos koromban nem tudtam agyamba vésni elsõ családlátogató akciójukat, e mostanit - hétéves lévén - örökre megjegyeztem. Anyám ugyanis házkutatási parancsot kért tõlük, mire a különítmény fõnöke odébb lökte õt.
    - Hozzá ne merjen nyúlni az édesanyámhoz - kiáltottam, s Lujza elé álltam.
    - Takarodj, prücsök - mennydörögte a kakastollas, s anyámmal együtt félreállított a konyhában, s a négy vagy öt fõnyi csapat benyomult a hálószobába. Néhány perc múlva minden a padló közepén hevert, amit mozgatni lehetett. A káromkodások hangereje és stilisztikai szintje alapján nyugodtan mondhatom, így utólag, hogy Batu kán hordái - bocsánat, mongol testvéreink! - sem viselkedhettek durvábban. Sõt, amikor csaknem negyedszázaddal késõbb Könczöl fõhadnagy 8 vagy 9 tagú különítménye egy októberi éjjelen, fél tizenkettõ tájt felvonult letartóztatásomra és lakásom házkutatás címén eszközlendõ feldúlására, a rendõr urak még a hangjukat sem emelték fel.
    A szembesítéskor egyébként Lukács Júlia ismét megváltoztatta vallomását. A hivatalos iratok szerint: "Fekete Mihály és Róth Józsefre vonatkozólag az I. alatti gyanúsított által elõadott terhelõ adatokat a nevezett visszavonta, így azokat az õrs járõre tisztázás után elbocsátotta." A csabai csendõrök utolsó figyelmeztetésben részesítették a Szerencsrõl kapott gyanús elemet, s hazaengedték.
    Közben azonban anyámat is "bekísérték" Szerencsre, kihallgatás végett. Lujza elõzõleg anyai nagyszüleimhez vitt engem, csendõri felügyelet alatt (apai nagyszüleimet, mint mondtam, sosem ismertem). S itt történt, az újgyõri Jókoma-udvar egy házikójában, hogy spárgát kötöttem a nyakamra, felmásztam a kamrán belüli padláslétra felsõ fokára, s levetettem magam két méter magasból. A spárga elszakadt, az akasztás nem sikerült, néhány kék folttal és zúzódással megúsztam életem elsõ - egyetlen - öngyilkossági kísérletét.
    Be kell vallanom: nem tudom, miért tettem. Anyám szerint késõbb azt mondtam neki, hogy a nagypapa a tót miatyánkra akart megtanítani és egyébként is lópokróccal kellett takaróznom, ami szúrt. E két rémítõ körülményre nagyon jól emlékszem, de persze mai eszemmel ezt igen sovány indoknak ítélem. Turcsoki dédpapa öngyilkossága kínálta volna a mintát? A Werther megjelenése után állítólag többen megölték magukat, a példakép szenvelgõ utánzásából. De kiskoromban sem volt bennem semmi wertheri, inkább betyár kópé voltam, kis Eulenspiegel, nem méla Jacques az Ahogy tetszikbõl. A kötélrõl lelógó András bácsi arca egyébként is szörnyû látványként maradt meg emlékeimben. Legvalószínûbbnek azt tartom, hogy míg apám távolléteihez hozzászoktam, anyám csendõri elvezetése megrémített: amikor mamájához vitt Újgyõrbe, gyalog és villamoson végig velünk volt egy hallgatag kakastollas. Talán azt hittem, hogy nincs többé anyám - nem tudom, az egész kaland nyugtalanító titok számomra is.

    1991

NAGY LAJOS

Ez a rövidke írás - mely Nagy Lajos (1883-1954) három különbözõ emlékezésében is betétként szerepel - két okból érdekes. Egyrészt azért, mert az egyetlen írói feljegyzés arról az eseményrõl, amikor Miskolc és Lillafüred elõször került az irodalmi élet érdeklõdésének középpontjába, másrészt pedig azért, mert akkor ott, Lillafüreden született meg a modern magyar költészet egyik legnagyobb alkotása, József Attila verse, az Óda. Ismerjük megírásának pontos dátumát is: 1933. június 10-12. Nagy Lajosnak köszönhetõen szinte tanúi vagyunk a "versre készülõdés" költõi lelkiállapotának.
 

[Attilával Miskolcon]

Kilencszázharminchárom júniusában az IGE, pontos nevén: Írók Gazdasági Egyesülete, íróhetet tartott Miskolcon. Sok író vett részt ezen az íróhéten. Köztük József Attila is. Elõadásokat tartottunk Miskolcon, onnan átrándultunk Lillafüredre. Miskolcról helyiérdekû vonattal utaztunk. Gyönyörû tájon vonul ez a vonat, hegyek és dús erdõk között. Egy kupéban ültem Attilával, én arccal menetirányban, õ velem szemben. Elragadtatva néztem a szép fákat. Váltakoztak a sokféle fák, fenyõk, bükkök, tölgyek és hársak és platánok. Az út egy szakaszán gyertyánfák között haladtunk. Gyertyánerdõt akkor láttam elõször. Szinte áhítattal bámultam ezt az erdõt, a sok-sok gyertyánfát, melyek vékony és egyenes törzsûek, és a magasba merednek. Attila könyvet olvasott, és egy tekintetre sem méltatta az erdõt. Csodálkoztam rajta. Azon csodálkoztam, hogy õ, a költõ, akinek a versei tele vannak pompás természetleírásokkal, most, amikor élvezhetné a természetet, ennyire közönyös. De nemcsak hogy nem nézett ki, hanem csendesen így szólt hozzám: "Hallgass csak ide! Milyen remek ez." És elkezdett felolvasni a Toldi szerelmébõl. Dühösen förmedtem rá: "Nem hallgatsz! Hát érdekelhet engem bármi más, amikor ezt a remek tájat nézem?" Fanyarul mosolygott és elhallgatott. De olvasott tovább.

    1954

VERES PÉTER

Az 1942 novemberében megrendezett háromnapos lillafüredi írói értekezlet olyan eseménye volt Miskolcnak, amely országos érdeklõdést keltett. A Kállay-kormány nemzetvédelmi és propaganda minisztere a magyar írók legismertebbjeit hívta össze - természetesen a "nem árják" kivételével -, hogy megtanácskozza velük a már több mint egy éve hadat viselõ ország dolgait. A tanácskozás súlyát növelte, hogy azon részt vett Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, Szombathelyi Ferenc vezérkari fõnök és Kádár Gyula vezérkari ezredes, a VKF/6 (nemzetvédelmi- és propagandaosztály) vezetõje is. A konferencia - amelynek jegyzõkönyve (A lillafüredi írói értekezlet), Kristó Nagy István szerkesztésében, 1994-ben megjelent a Z-könyvek sorozatában - mindmáig vitatott megítélésû. Utóbb akadt bíráló, aki szerint "egészében az írástudók árulása volt". Kétségtelenül voltak olyan felszólalások, amelyek igazolják ezt a kritikát, de akadtak olyanok is, amelyek az ellenkezõjérõl tanúskodtak, például Veres Péteré (1897-1970). És egyet ne feledjünk: még a sztálingrádi csata eldõlte és a doni összeomlás elõtt vagyunk. Az 1943. augusztusi szárszói találkozó merõben más hangsúlyait és minõségileg különbözõ szemléletét még nem lehet számonkérni a lillafüreditõl.
    Az írói berkektõl távolálló tanú, Kádár Gyula (1898-1982) memoárjából (A Ludovikától Sopronkõhidáig, Bp., 1978) is kiemeltük a lillafüredi konferenciával foglalkozó részt.
 

[Nép nélkül nincs többé magyar
nemzet]

Részlet az 1942. november 21-én elhangzott felszólalásból)

[...] Íme, vagyunk néhányan itt is és az országban is, akik a köztudat szerint is és a valóságban is szocialisták vagyunk, és véletlenül írók. Egyben azonban mind magyarok is vagyunk, mind családos emberek is vagyunk, azt az õsi törvényt, amit a vezérkar fõnöke az emberi társadalomról és általában az emberi örök életrõl vagy az emberiség fennmaradásának alapvetõ szempontjairól nagyon helyesen elmondott, mi is vállaljuk, mégpedig nem programszerûen, hanem természetszerûen. Rólam mindenki tudja, hogy szocialista vagyok, de bizonyos dolgokban - konkréte azokban, amelyek az élet alapját jelentik a világ minden népénél, tehát nálunk is - konzervatív vagyok. Például a családi kérdésben egészen a kínaiak felfogásáig.
    Ebbõl azt akarom kihozni, hogy nem olyan egyszerû dolog az, amint a vezércikkírók, vagy a prédikátorok, vagy a politikusok csinálják, hogy két különbözõ oldalra dobáljuk az embereket, és az egyik oldalon vannak a jók, a másikon a gonoszok, az egyiken a baloldaliak, a másikon a jobboldaliak, és ezzel készen van minden. Nem ilyen egyszerû a dolog.
    Írótársaim által kevéssé ismert és kevésre becsült egyik könyvem, a Mit ér az ember, ha magyar valamelyik fejezetében van egy mondás, amely szerint: "ha igaz, hogy a természetben semmi sem vész el, akkor az is igaz, hogy a történelemben sem vész el semmi." Egy cselekedet, vagy a cselekedetek sorozata lehet sikeres vagy sikertelen, de mindegyik esetben az az eredmény, hogy a hatás úgy a cselekvõ népben, mint a szenvedõkben ítéletté és magatartássá sûrûsödik. Példákban: ha egy erõs és hatalmas nép a hatalom birtokában, fenn a csúcson könyörtelenül érvényesíti a saját rendje szerint pillanatnyilag vélt vagy oktalan politikusai által vélt érdekeit, ez a magatartás az illetõ népben az idõk folyamán állandó magatartássá kövesedik, a többi népben, amelyeket elnyom, vagy elnyomni próbál, ítéletté formálódik az illetõ nép iránt. Semmi sem vész el, ugye? Ha egy nemzetet az elnyomás szolgalelkûvé nyomorított, az él úgyis, ha életerõ van benne, de ez az életerõ transzformálódik, és vagy megbízhatatlan szövetséges, vagy hitszegõ ellenfél lesz belõle. És az nagyon sokba kerül egy népnek, ha ilyen szomszédai vannak. [...]
    A történelemben semmi sem vész el. A magyarság legutoljára akkor intézte maga a sorsát, amikor Szilágyi Mihály 40 000 emberrel megjelent a Duna jegén, s a parasztság akkor is csak bocskoros nemesek és zsoldos katonák képében volt jelen. Ha ma a magyar paraszt és a belõle keletkezett munkás a "haza" szót csak abban a régi, primitív ösztönös értelemben használja, hogy gyerünk haza s házunkba, és az ünnepélyes hazát és a nemzetet, mint fogalmat, iskolai könyvszónak és népgyûlési szólamnak érzi, és úgy is kezeli, annak történelmi okai vannak. Nagy és nehéz munka lesz tudatosítani benne a történelmi értelemben vett nemzet fogalmát. Ez nemcsak a mi munkánk eredménye lesz, hanem az övé is. Neki kell kialakítania. Mi, írók, csak segíthetünk neki azzal, hogy a saját nyelvén, saját észjárása szerint fejezzük ki az õ belsõ igazságát, amire lehet mondani valamely magas intellektuális szempontból, hogy az nem igazság, de ez nem logikai kérdés, mert minden élõ tényezõnek, tehát egy nemzetnek is, saját belsõ adott törvényei vannak, amelyek változtathatók, de csak a belsõ öntudatosítás útján. Megfogható tárgyi tartalom nélkül mi is hiába vagyunk a nép fiai, hiába van egyikõnkön pantalló, a másikon parasztruha, a nép nem hallgat ránk, és jól teszi. Neki megfogható ekeszarva, megehetõ kenyér és felölthetõ ruha kell. Ilyen önzõ, materialista a nép, parasztjában is, munkásában is, és ezzel bizony csak viszonozza azt a másik önzõ materializmust, amely szûken juttatott neki mindezekbõl.
    Lehet ezen gondolkozni, Barátaim! Én azt mondom, hogy ez a magasabb vagy legmagasabb történelmi igazság is mellettünk áll. Tehát az okos kormányzat, a végtelenbe tekintõ államvezetõi bölcsesség mellettünk áll, és mellettünk kell is, hogy álljon. Nép nélkül, parasztság és munkásság nélkül nincs többé magyar nemzet, s akkor nem lehet magyar állam sem. [...]

KÁDÁR GYULA

[A lillafüredi három nap]

November elején Antal István írótalálkozót rendezett Lillafüreden. Antal az "ötven legnagyobb élõ magyar írót" hívta meg, névsorukat õ állította össze. Meghívta Szabó Dezsõt is. Az öreg bölény akkor már mindenkivel meghasonlott, s a meghívásra ezt válaszolta: "Az ötven legnagyobb magyar író veled együtt nyalja ki a seggemet."
    Az írói találkozón Nagy Vilmos, Szombathelyi is részt vettek. Én is ott voltam, nagyon örültem annak, hogy szellemi emberek társaságában tölthetek pár napot. De elsõ megfigyelésem az volt, hogy írók és írók között szakadékok vannak, hogy klikkek vannak, nemcsak politikai nézetkülönbségek választják el õket, hanem - és talán még dominálóbban - irodalmiak. Féltékenyek voltak egymásra, egymás irodalmi értékét lebecsülték.
    A felvetett vitatéma: a magyar nemzetnevelés problémái. Nagyon sokan szóltak hozzá. Szép, máskor költõi frázisoktól hemzsegõ beszédek voltak, mindegyiknek azonban az volt az alapgondolata, hogy micsoda kiváló tulajdonságai vannak a magyar népnek. A szünetben beszélgettem néhány íróval. Mondtam nekik, hogy felesleges itt a felvetett problémát feszegetni, mert ha olyan kiváló a magyar nemzet, amilyennek elmondták, akkor már nincs rajta mit nevelni, minden a legnagyobb rendben van. Odamentek Antalhoz, elmondták megjegyzésemet, engem pedig arra kértek, mondjam el ezt nyilvánosan is, és fejtsem ki idevonatkozó gondolataimat. Kézzel-lábban szabadkoztam: ilyen beszédre fel kell készülni. Hiábavaló volt.
    Hevenyészett felszólalásomban körvonalaztam jó néhány nemzeti hibánkat. A háborúval kapcsolatban említettem, hogy még ezután jön a megpróbáltatás, a német gyõzelem nagyon is kérdéses, a másik fél is gyõzhet, a magyarság egységére volna szükség. Mondtam azt is: ha égõ házban vagyunk, senki nem veheti rossz néven, ha kiugrunk a házból, s nem vállaljuk, hogy benne égjünk. Ennek nagy sikere volt - a nem jobboldali beállítású íróknál.
    Felszólalásomra Veres Péter válaszolt. Nem tetszett neki, amit a magyar hibákról mondtam. Dicsérte a magyar népet, a népben élõ közösségi szellemet, és pátosszal kijelentette: "Ennek a népnek van hite." Azt nem mondta, hogy miben. Szép, értelmes beszéd volt egyébként, noha mindjárt éreztem, hogy az én felszólalásomat nem fogadta Veres Péter valami nagy megértéssel. Ennek oka - miért hallgassam el -, hogy beszédemben voltak nacionalista és kommunistaellenes szólamok is, Veres Péter pedig nem ismert engem, én meg csak Számadás címû könyvébõl õt; kölcsönösen másnak néztük egymást, mint aminek nézhettük volna, ha nyíltabban közeledünk. [...]
    Megítélésem szerint az írók összejövetelének nem volt semmi haszna. A szép beszédek és színes frázisok elhangzottak, utána minden maradt a régiben.

PÁL TAMÁS

Abban, hogy Miskolc 1944. december 3-ai felszabadulása a vártnál csekélyebb emberi és anyagi áldozattal járt, lebecsülhetetlen érdeme volt a bátor miskolci ellenállóknak, a MOKAN-komité kommunista fegyvereseinek is - harcaikról egyik vezetõjük, Fekete Mihály számolt be Ellenállók az Avas alján címû memoárjában (1974). A város azonban így is súlyos vérveszteséget szenvedett: gettójából 21 000 zsidó üldözöttet hurcoltak el megsemmisítõ táborokba a holokauszt folyamán, 1944-ben. Az akkori Magyarország városai közül - természetesen Budapestet kivéve - csak Munkács, Nagyvárad, Kolozsvár és Szatmárnémeti gettóinak zsidósága pusztult el nagyobb számban. Az elfogott nyilas gyilkosokat késõbb tetemrehívták a városban. Errõl írt riportot a Szabad Magyarország 1945. május 4-ei számában Pál Tamás, akirõl ma már csak annyit tudunk, hogy a helyi napilap munkatársa volt. A riport eredeti címe: Ezt csináltuk mi, nyilasok...
 

Tetemrehívás

Koporsók - hevenyészve összerótt gyalulatlan deszkaládák - tucatjaival hátukon csikorognak a stráfkocsik a tündöklõ májusi reggelen, Diósgyõrön és Lillafüreden át a bükki Létrástetõ felé, hogy szörnyû teherrel, a nyilas tömeggyilkosságok áldozatainak tetemeivel megrakodva térjenek vissza. - Sóhaj és átok kíséri végig útjukat, komor munkásarcok merednek iszonyodva a koporsókaraván felé, s szinte hangosan olvashatók gondolataik. A lillafüredi lovagvár tekint csak le közönyösen a szomorú menetre, idáig akkor sem hallatszott el az áldozatok utolsó jajkiáltása.
    Azután keserves kapaszkodó után a jávorkúti útszakasz következik, kitûnõen karbantartott mellékút - hány millióba kerülhetett! -, de erre volt pénz rogyásig, hiszen Bethlen István gróf vadászkastélyához vezetett. És csak úgy mellékesen a Létrástetõre, ahol a 25 esztendõs reakciós rendszer néma vádlói hevernek alaktalanná préselve, iszonyú tömegsírjaikban...
    A tetõ kaptatója után terjedelmes tisztás következik, és aztán a Bükk rengetege. Smaragdzöld a tavaszi rét, friss illatot lehel a májusi díszbe öltözött erdõ, szinte õsi a csönd és béke, mintha mi sem történt volna e tájékon, amíg odalenn vérben-vasban kavargott a nagyvilág.
    Ám ez a csönd csalóka, a temetõ csöndje csak. Már hallani a sûrûbõl a pattogó vezényszavakat, ásók tompa csattanását, göröngyök robaját. Az egyik mély, kútaknaszerû vízmosás aljában hangyabolyszerûen nyüzsgõ csoport robotol: nyilasok, akiket áldozataikat kihantolni hoztak ki ide.
    S az elõbbi friss erdei illatot édeskés halottszag fojtogató hulláma váltja fel. Legyek ezrei cikáznak a gödör felett. Baljós, bronzarany potrohú legyek. A gödör mellett kiterített, sárszínû halottak. Most kutatja át a vizsgálóbizottság ázott, tépett ruhadarabjaikat, hogy valami nyomból megállapítsa kilétüket. A legtöbbjénél semmi, de semmi. A fosztogatás tökéletes munka volt. Egyiknek mellényébe bevarrva megtalálják az útlevelét, iratait, családi fényképeit: Kürthy Sándor a neve, budapesti kereskedõ, lakott az Aradi utca 22. IV. emelet 6. szám alatt.
    Most a Létrástetõ néma lakója. - Egy másik halott rejtekzsebébõl 700 pengõ kerül elõ. A hullarablók figyelmét elkerülte. Az árok mélyén a még hegyén-hátán egymásra préselõdött hullatömegben meztelen tetemek. - Ezeken jobb ruha lehetett, osztoztak rajta a nyilas haramiák.
    "Testvéreik" - tizenhárom, ide kivezényelt nyilas - iszonyodva kaparják, hordozzák, fektetik sorba a koporsókba az áldozatokat. Megfeketült szemgödrök, iszapos, dermedt, felismerhetetlen arcok merednek némán rájuk. Vádolnak és büntetnek. A döbbent csöndben szinte hallani verítékezõ lihegésüket. Hullaszag, légytömeg rajzza körül õket. S a "gyõzelmes" korszak halottá merevedett emlékei bolygatják lelkiismeretüket.
    A munka percnyi szünetében felhangzik a vezényszó: - Sorakozó! A halottak mögé!
    Féltucat rongyos, viaszos testû halott glédája mögé sorakoznak. Háromnak tábla kerül a nyakába:

    EZT CSINÁLTUK MI, NYILASOK

    Csattognak a fényképezõgépek. Kosztka András, volt SS-fõhadnagy úr mellén meginog a tábla. Szégyentõl halottsápadt arcában vonaglanak az ajkai. Kopácsi fûszeres és Doró cukrász nyakában is ott a szégyentábla. Dermedt mozdulatlanságban állnak. Aztán újabb vezényszóra ismét a holttestek kihantolásához fognak. Hideg izzadság gyöngyözik homlokukon. Vajon mardossa-e õket belül a lelkiismeret? Nem tudni, most mind nagyon csöndes, nagyon alázatos legény! A volt csendõr, aki szurokfeketén villogó bajuszával valamikor a munkásverõ, parasztaprító rendszert példázta, görnyedten, vert ebként a holttesteket markolja. Zuhan a göröngy, egyre újabb meg újabb halotti tömeg sárgállik a földön. Eddig ma tizenkilencet hantoltak ki, de a gödör alján még több tucatnyi hever. Még kettõt felismernek közülük, egyikük Weinberger Jenõ, volt miskolci mûszerész, a másik Blau nevû munkaszolgálatos. Mindenkirõl részletes jegyzõkönyvet diktál dr. Csongor Barna vizsgálóbíró, dr. Potoczky Dezsõ, hatósági orvos.
    Mindegyik áldozaton a lõtt seb 9 milliméteres pisztolyból származik, a halál oka: tarkó- és nyakszirtlövés.
    Száznál több áldozat került elõ csak ebbõl az egy vízmosásból. - Ezen kívül még négyet találtak és tárnak fel. Épp most jelenti a környéken cserkészõ Páricsi Ernõ detektív csoportvezetõ, aki a tömegsírok felfedezõje volt, hogy a Sebesvíz nevû erdõterepen is újabb tömegsírra bukkantak. Csak megfeszített munkával lehetne a több száz áldozat gyors kihantolását elvégezni. Munkáskéz már van: a nyilasok, de a szerszám és a szállítóeszköz kevés.
    Autó surran a tetõre. Kiplisz, szovjet õrnagy-hadbíró, egy szovjet katonaorvos, az Államrendõrség bûnügyi osztályának és a népügyészségnek vezetõi érkeznek rajta. Rövid szemlét, megbeszélést tartanak. Szó kerül róla, helyes volna, ha a néptörvényszék vezetõ bírái is megtekintenék a helyszínen a földkútba gyömöszölt szörnyû hullahalmot.
    Intézkednek, hogy elég szerszám, elég munkaerõ és szállítóeszköz álljon rendelkezésre, hogy a nyárias idõben a már úgyis oszlásnak induló tetemekkel nagyobb baj ne legyen.
    A bizottság eltávozik. A rendõrök fegyveres karéjában, a vízmosás mélyén hamuszürke arccal, riadt szemekkel végzik eltakarító munkájukat a nyilasok. Sorakoznak a koporsók a kocsikon, egymás után indulnak útnak lefelé Bethlen István büszke vadászútjának lejtõjén, hogy Miskolcon közszemlére kerüljenek az áldozatok, hátha még többet felismernek közülük.
    A nyilasokat is menetbe állítják a rendõrök. Lehajtott fõvel indulnak el Canossa-útjukra a Létrástetõn bestiálisan halomra gyilkolt halottak élén.
    A diósgyõri papírgyárnál mintegy 60-65 nyilas csatlakozik a menethez. Kecskés rendõrfõtanácsos és Orosz rendõrkapitány elvtárs irányításával megérkezik a letartóztatott miskolci nyilasok és fasiszták újabb osztaga is. Kifogják a halottszállító szekerekbõl a lovakat, és nyilasokat állítanak a rudakhoz. Nyilasjelvények kerülnek a karokra, táblák a nyakukba. A menet élére három "vezéregyéniséget" állítanak. Középre Viola István, a reakciós rezsim nagy kalandora kerül, mellén tábla fityeg:

    EHHEZ JÁRULTUNK MI HOZZÁ,
    FASISZTÁK!

    Mellette Dobóczy testvér, nyilas sofõr-hóhér feszeng ezzel a táblával:

    ÉN SZÁLLÍTOTTAM KI ÕKET,
    ÉN VAGYOK A GYILKOSUK!

    A harmadik Langveit Károly:

    ÉN VAGYOK AZ ELHURCULÓJUK,
    GYILKOSUK! ÉN VAGYOK AZ,
    ÕRKÖDÕ ÉS HÓHÉR!

    Mögöttük Matolcsy "testvér" cipeli a táblát:

    ITT HOZZUK ÁLDOZATAINKAT!
    MI VAGYUNK A FASISZTA BÛNÖSÖK!

    Megindul a halotti menet Diósgyõr felé. A lakosság kitódul a házakból, elõbb döbbentem szemléli a nyilaskarszalagos gyászmenetet, azután kibuggyan az emberekbõl a felháborodás elemi erejû hangja:
    - Halál a fasiszta bûnösökre!
    - Bitófára a nyilas gyilkosokkal!
    - Fel kell akasztani õket!
    Végig Diósgyõrõn és Újgyõrõn harsogva kíséri a fel-felzúduló népharag a lesunyt fejjel, gyáva rémülettel magukba roskadt nyilas bûnösöket. Az újgyõri Vasmunkásotthonból, ahol éppen a bizalmi testület ülésezett, kitódulnak az elvtársak, és fegyelmezetten, kórusban tüntetnek a fasiszta tömeggyilkosok ellen.
    Miskolcon még hevesebbé fokozódik a lakosság tüntetése. Öklök, botok emelkednek a levegõbe, záporoznak az elkeseredett szidalmak, alig képesek fékezni a kísérõ rendõrök a néptömeg gáttalan felháborodását. Riasztólövések pattognak, zúg, kavarog a tömeg, s a közepén halálsápadtan, hamuszürke arccal vonszolják a koporsókat a rettegéstõl félholt nyilasok.
    Nem így gondolták a nyilas "Harc!" viharvert, levitézlett, csapzott bajnokai. Mire a halottasszekerekkel, gyalázatos rendszerük szerencsétlen, védtelen áldozatainak oszló porhüvelyével a temetõig érnek, már nem is festenek embernek.
    De nem is voltak azok soha!
    1945

SZABÓ LÕRINC

Vitathatatlanul Miskolc legnagyobb költõje (1900-1957), de hiszen egész huszadik századi költészetünknek is a legkiválóbbjai közé tartozik. Önéletrajzi fogantatású, nagy alkotásában, a Tücsökzenében varázslatosan szép strófákban idézi meg miskolci gyerekkorát.
 

Tücsökzene

(Részletek)

8.

Ezerkilencszáz

Halkúlsz, tücsökszó? Miért? Hová viszel?
Miskolc... 1900... Semmi jel?...
Áh: itt még néma vagy!... Mástól tudom:
valaki kiejtett az ablakon...
De máris zendûl képeid sora:
konyha, gang, kert; és sok kukorica;
majd, az utcán túl, tisztán felragyog
a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok,
telepvége... Por (vagy sár!) volt az út...
Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy
beragadt a hóban, hogy ott maradt...
Messzirõl hallottuk a vasutat:
görgõ robaj, fütty, mozdonydohogás,
ott dolgozott az apám... Csupa máz,
olaj s korom volt, ha megjött: a kék
munkaruhát anyuka mosta... Szép
piros sárkány repült a rét fölött...
S te is ott voltál mindenütt, tücsök!

13.

Apám

Apámtól féltem. (Anyám szeretett.)
Nehéz errõl beszélni, rengeteg
fájdalom lökné s fogja a szavam.
Sokat szenvedett õ is biztosan.

Magányos lélek; öccse, bátyjai
mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei,
apja, nagyapja... Õ meg kimaradt
a negyedikbõl a latin miatt,
s kovácsnak ment; s malomhoz; azután
a vasútra fûtõnek. És korán
megnõsült. S nem találta helyét
a világban... A sok keserüség,
ami benne volt, megkeseritett
bennünket is... Több mint négy évtized
kellett hozzá, hogy végre, szív szerint,
békét kössünk egymással, újra, mind.
Ma már dér lepi mindkettõnk fejét.
Ez hozott össze, a Rettenetes Év.

22.

A vasút felé

A vasút felé a nagyhídon át
mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák
mind vasból voltak. Vaskorlát futott
az oldalán, ahhoz támaszkodott
szívdobogva az ámuló gyerek.
A vas tette, hogy messze lehetett
látni, elõre-hátra. S lent, a mély
pályán, ahol fekete és fehér
gõzöket fújtak vas-szörnyetegek
(félig ördögök, félig istenek),
vas-sínek száguldtak a végtelen
felé, s ameddig csak látott a szem,
vasak lihegtek, csikorogta
k és
többet bírtak, dolgoztak, mint az egész
város: vasak rohantak vasakon,
vasak és tüzek, vasak és korom,
vasak, halottak és félelmesek,
s még félelmesebb, élõ emberek.

23.

A nagyhídon

Néha megálltam a híd közepén.
Lent vágányok, tolatás. Feketén
dübörgött messzirõl a gyorsvonat,
affölé álltam. Hõsi pillanat
volt ez, csábított a képzelt veszély!
Kis agyamat feszítette a vér.
És a gép jött. Ismertem savanyú,
fojtó füstjét; de valami iszonyú
parancs lökött, hogy ott maradjak és
ne gyõzzön rajtam undor, reszketés:
éreztem: korlát, vashíd megremeg,
villámló kráter fölött lebegek,
füst, korom burkol, vízgõz, kattogás,
ég-föld egyetlen omlás, csattogás -
de kibírtam!... Hálisten, semmi baj,
tovaszáguldott a vonat, a zaj,
s én, bár szívem rémültem dobogott,
büszkén megvártam még egy vonatot.

24.

Mozdonyon

Mozdonyon is utaztam: az apám
felvett magához, acélparipán
lovagolni! De a gép valami
más volt, nem voltak karcsú lábai,
inkább bivaly, igen, az lehetett,
vagy elefánt (csak tökéletesebb
az igazinál)... Este volt, vadúl
pöfögött, száz lyukán egyszerre fújt
a jó szörnyeteg, fújt és sziszegett,
ereibõl olaj s víz cs
epegett,
s órák villogtak rajta, szervei,
mutatók, gömbök, titkos csövei,
s fékek, emeltyûk, fogaskerekek,
s a tûz-szekrényben vörös szellemek
ugráltak, bõgtek... S mikor végre jött
a jelzés, a körfûtõház megett,
az indítókart és a fütyülõt
én húztam meg! (Apa csak segitett.)

25.

Apám a gépen

Szõrkucsmában, botosban, fekete
bundában látom ma is; száz pihe
táncolja körül s az árnyaival
tolongó táj: téli éj a vihar-
lámpa fényében. Most a híd felett
halad, már a síneknél. Zöld jelek
vezetik és pirosak. Vastagon
vakolja a hó. A vágányokon
kísérteties tehervonatok
szelik s mutatják, mozgó ház-sorok.
Aztán rõt tûzben fent a gépen áll,
néz, vizet vesz, haragszik, kiabál,
megkotorja a kazán parazsát,
s - szárnyas óriás - füstön-lángon át
robog Füleknek, jön Hatvan felõl,
égbõl csap le, oda száll újra föl,
s folyton itt kering és fütyül, fütyül,
ijesztve s állva, a házunk körûl.

        1947

369.

A miskolci "deszkatemplom"-ban

Sír kint az ég... Sír s anyját temeti
a költõ... "Hogy sír! Ó, hogy szereti!"...
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid...
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Õ hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedõ sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!... Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a "deszkatemplom" dúc-ege-alatt -
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

            1957

BIHARI SÁNDOR

A Borsod megyei Kisgyõrön született, 1932-ben. Középiskolai tanulmányait Miskolcon folytatta, majd - debreceni egyetemi évei után - 1955-tõl 1964-ig újra Miskolcon élt. Költõi pályája is a városban bontakozott ki. E verse, diósgyõri élményeinek lenyomata, a korszak hiteles, szép munkásversei közé tartozik.
 

Vas-poros föld

Itt kell megállnom, ezen a vas-poros
földön, érdes tréfáitok között.
Itt kell felismernem, daru-láncok
csikorgása, esztergák zürrögése között
az elmúlhatatlan örömöt.

Itt az idõ: vas, kiszámított teremtés;
csarnokok üveg égboltozata;
negyedórás szünet a zsíros kenyérhez,
gépekben folytatódó s telített
idegek dúca s hálózata.

Kemény s nem pattintható világ ez,
értelem nyugodt mélyszántásai
a fémben, melyekrõl a hang csak
a teremtés eszközeivel, beethoveni
akkordokat tud vallani.

Emberség központja, honnan erõvel
küllõzi szét a hit cselekvéseit,
jövõ idõ vázlata, amelyekbõl végre
az idegek az áhított szelídség
hajlatait is felsejthetik.
     1962

CSANÁDI IMRE

Egy kaján fintor Csanádi Imre (1920-1991) remek szatírikus verseinek ciklusából.

Lillafüred

Talmi középkor, pártás kõfalak;
üvöltõ zúgás: tajtékká cafolja
szilaj vizét a Szinva zuhogója -
Csak kiszagolták, hun jó, az urak!

Értük, nekik, e regényes vadon
ölén épült föl a modern lovagvár. -
Mi haszna? Itt ma Pest népsége flangál,
s - mi tagadás? - szemetel szabadon.

Mogorván a kerek bástyatoronyból
kilép, talán a hõsi múltra gondol
egy matróna, - a porkolábné volna?

A vécés-asszony. Rútság néma rabja.
Mit neki fönség, szirtrázó tivornya?!
Vödröt vet a szikrázó-tiszta habba.

SZALAY LAJOS

Õrmezõn (Stráske, Szlovákia) született, 1909-ben, és Budapesten halt meg, 1995-ben, mégis "nincs még egy hely, mely iránt úgy éreznék, mint Miskolc iránt, bár az talán a világ legcsúnyább városa" - vallotta meg egyszer egy beszélgetésben. Elemi- és középiskolai tanulmányait végezte a városban, tehát gyerek- és kamaszkora, e két igencsak meghatározó idõszak fûzi Miskolchoz, és minden bizonnyal az is, hogy valójában itt indult el a pályán, egy rajzversenyen 1926-ban, amelyen (az egyébként késõbb neves festõvé lett Konecsni György mögött) a második díjat nyerte el. Akkor döntött úgy, hogy életét teszi fel erre a pályára, és "kerek nyolc esztendõ után rögtön az elsõ menetre fövettek a fõiskolára".
    Senki mással nem fejezhetnénk be méltóbban miskolci összeállításunkat, mint vele, az egyetemes huszadik századi grafika géniuszával, akinek a rajzmûvészete alighanem csak Picassó-éval vethetõ össze. Abból az interjúkötetbõl (Végtelen a tenyérben) közlünk részleteket, amelyet Bakonyi Péter készített és adott közre 1987-ben, nem sokkal a mester végleges hazatérése elõtt.
 

Végtelen a tenyérben

Részletek

1940-ben jelent meg a Kivégzések címû rajza a Hídban. Milyen volt a visszhangja, voltak-e következményei?
    Azt a rajzot valami furcsa megérzés alapján csináltam, nem is gondoltam arra, hogy Magyarországon akkor valóban történtek kivégzések, és bevittem Zilahynak a Hídba, ahová akkor szintén rendszeresen dolgoztam. Zilahy Lajos, akiben mindig volt humorérzék, azt mondta: No, akkor most felhúzzuk egy kicsit a cenzort, mert beküldjük neki. És õ volt a legjobban meglepve, aztán én is, hogy a cenzor átengedte a rajzot, és meg is jelent a Híd belsõ elsõ oldalán. Aminek utána szépen megfeddték Zilahyt, és azt mondták, ettõl kezdve a belsõ elsõ oldalon nincs több rajz. Közöljenek fényképet vagy bármit, amit akarnak, csak rajzot nem. Posztumusz cenzúra volt. Hogy ennek egyébként milyen visszhangja lett, azt nem tudom, mert én akkor nagyon elzárkózottan éltem a Lehel utca 14-ben. Oda nem járt a madár se, és egyébként se voltam sosem barátkozós természetû. Késõbb azért meglepõdtem, mikor itt mindenfajta rajzot ellenállási rajznak tituláltak, de ezt a rajzot nem emlegették, pedig ez annak idején tényleg a tényleges helyzet elleni optikai protestálás volt. Hát nekem már az ellenálláshoz sincsen jogom?
    Pedig annak, akik bátorság vagy meggyõzõdés hiánya miatt nem vettek részt semmifajta ellenállásban, de mivel érdemszerzõ volt az a kijelentés, hogy az illetõ ellenállt, késõbb ezt úgy osztogatták jobbra-balra, mint a hadiszolgálatos érmeket. Én nem kaptam ilyen érdemrendet, mert úgy látszik, nem tartoztam bele az ellenállhatók kvótájába. Pedig emlékszem arra a nagyon furcsa és érdekes jelenetre, amikor József Attila engem kihúzott a kakából. A Bartha Miklós Társaság egy ízben kiállítást akart csinálni az akkori szörnyû nyomorról, ez 1932 tájékán történt, és már minden rendben állt, csak nem volt, aki elvállalja a felelõsséget a kiállításért (mert egy ilyen kiállításhoz felelõs is kellett). Én azt mondtam: majd én vállalom a felelõsséget. Erre felállt József Attila, nagyon kedvesen, hogy csak nem hagyjuk, hogy ez a taknyos vállalja helyettünk? Azért mondhatta, mert négy év akkor nagy korkülönbség volt, bár most már az semmi sem. Késõbb hallottam, hogy a most Amerikában élõ elnöknek a Bartha Miklós Társaságban többször mondták, hogy ezzel a Szalayval vigyázni kell, mert ez bolsevista. Én nem tudtam, hogy bolsevista vagyok (ez is fontos, ugye), de úgy viselkedtem abban az idõben, ahogy, úgy látszik, csak a bolsevisták viselkedtek volna.
    Ejh, de ezeket a dolgokat nem lehet már szépen megírni, mert ez olyan, tudja, mintha úgy ki lenne valakinek a belseje fordítva, mint egy kampóra akasztott, kettévágott disznóé. Pedig énrám aztán tényleg nem tudnak semmit se mondani, ami kompromittáló lenne. Bár kétszer már én is visszaélhettem volna a helyzettel.
    - Mikor?
    Amikor nekem is birtokot ajánlottak fel. Elõször annak idején maga a zsidó tulajdonos ajánlotta fel, mert engem akkor itt még tényleg mûvésznek tartottak: "Fogadd el, Lajoskám, légy szíves, mert úgyis el fogják tõlem venni! Akármire használhatod, tudom, hogy neked jó lesz." De nem fogadtam el, mert nem dolgoztam meg érte. Aztán másodszor is sor került egy felajánlásra, amit csak Szõnyi nem fogadott el és én. 1946-ban Szentendrén kaptam egy nagy sváb házat ajándékba az államtól, de azt mondtam: nemcsak a zsidók vagyonába, hanem a kitelepített svábok vagyonába is bûn beülni. Sok mindenki elfogadta mégis. Akkor rontottam el a dolgot, amikor ki mertem mondani azt, hogy én vagyok a követetlen példa erkölcsileg ebben a konglomerátumban. De tényleg nem lehetett soha hozzám férkõzni. Például, ma nagyon nagy mûvész az, aki jelen volt 1928-ban azon a bajtársi gyûlésen, ahol a turulisták kimondták, hogy zsidó nõt megizélni szabad, de zsidó nõnek udvarolni vagy beleszeretni, azt nem. Én ekkor felálltam, és azt kérdeztem: "Hogy merészeltek az én jelenlétemben ilyen kijelentést tenni? Ez szégyen!" - és kimentem. Megjegyzem, azt a lányt, akirõl itt szó volt - mert a gyûlésen név szerint is megmondták, kire vonatkozik a megizélés -, én késõbb is védelmembe vettem. (A háború után jelentõs személy lett a mûvészeti életben.) Amikor már a zsidóverés is divatba jött, figyelmeztettem õt, hogy menjen haza, az isten áldja meg, mert még agyonveri valamelyik csoport a fõiskolán. Erre õ azt mondta: "Vagyok én olyan zsidó, Lajos, mint amilyen keresztény maga." És nem ment. Jöttek aztán az izompacsirták, de én vitába kezdtem velük: "Ide figyeljetek! Menjetek innen szépen ki! Egyet megfogadok nektek. Amíg én a Benkhard-osztályban leszek, tudásban zsidó mûvésznövendék nem kerül elém. Ti is csináljátok ezt, most meg menjetek a fenébe! Itt nem lesz verekedés, öregapám, dolgozzatok, rajzoljatok, csináljátok a szakmát!" És valahogy elmentek, pedig szegény lány már fel volt készülve rá, hogy nagyon megverik, mint más egyetemistákat is.
    Meg kell hogy kérdezzem: hogyha egy ember nem csinált a magyar mûvészetben sem stiláris, sem tartalmi változást, miért érdemel inkább érmet, mint az az ember, aki szebben viselkedett, mint bárki, mert akkor állt ki a placcra, mikor az nagyon veszélyes volt? Én akkor osztogattam a röpcédulát, amikor azt Schönherz Zoltán kivégzése után senki nem merte csinálni. Mondták is késõbb, hogy miért nem nyújtottad be a számlát. Hát csak nem tartunk ott, hogy számlákat nyújtsunk be? Akkor úgy kellett viselkednie egy rendes pacáknak, mert bajban volt az emberiség, és akkor én ez ellen a merénylet ellen, amit az emberiség ellen követtek el, a röpcédulákkal próbáltam harcolni. Nem én fogalmaztam, csak szét kellett osztanom. Hozzátartozott az ügy rizikójához, hogy két órán belül felakasztanak, ha elkapnak, mert statárium volt. De ez nem jutott nekem eszembe akkor, mint ahogy nem jutott eszembe most se, hogy benyújtsam a számlát. De azért, mert valaha én így viselkedtem, anélkül hogy akartam volna (a természetemmel jött, apámtól tanultam, hogy fiam, mindig úgy viselkedj, ahogy kell, aztán majd ellátják a bajodat, hogyha nem tetszik), azért én most fizessek rá, mert nem követtem a kötelezõ jótanulós jelentkezést? Ez gyerekes dolog. De azt maga is tudja, hogy máma sokszor nem az az érdem, hogy ki hogyan viselkedett a válságos idõben, hanem hogy kinek milyen szája volt azzal kapcsolatban hazudni. [...]
    - Korábban már említette, hogy a fõiskola elvégzése körül is támadt valami zavar. Mégpedig?
    Nem, ott nem volt semmi különösebb zûr, csak egy egyszerû, szomorú csalódás. Pedig nagyon szépen végeztem a fõiskolát, rektori dicsérettel, általános kitûnõ volt az elõmenetelem, s a négy létezõ díjból 1936-ban hármat megnyertem, köztük a Székely Bertalan-díjat is. Összegszerûen is nagy pénz volt ez, 1050 pengõ, s meg voltam róla gyõzõdve, hogy a rektor fog mondani egy-két barátságos atyai szót, hiszen mindig is az õ növendéke voltam. És valóban, ebben a lázasan örömteli idõben le is hivatott engem a zseniketrecnek nevezett szobába. Szentiványi Lajos mondta is, hogy na, most fog nekem valamit adni. Lementem, de Benkhard nagyon kínosan a következõket mondta: "Szalay, azonnal hagyja itt a fõiskolát!" - Meg voltam hökkenve, mert igazán nem ezt vártam. - "Olyan nagy számban kapom maga ellen a feljelentéseket, hogy maga kommunista, hogy én mint rektor ezt már kénytelen vagyok tudomásul venni. De ha maga most innen eltûnik, akkor nekem mégsem kell tudomásul vennem ezeket, mert miért vegyem: már nincs itt, mondhatom nyugodtan. Tûnjön el, és ha ajánlhatok magának valamit, akkor ne lakjon sokáig egy helyen! Már úgy vegye ki a lakást, a szobát, hogy mondja is fel rögtön, mert akkor nehezebben akadnak magára. Nézze, mire maga kimagyarázza magát, akármilyen ügyesen is, addigra magát a rendõrség úgy összeveri, hogy maga meghülyül. Kár ezért a dolgot megreszkírozni. Tûnjön el, kedves fiam, nemcsak az osztályból és a fõiskoláról, hanem lehetõleg Budapest rendõrség által könnyen elérhetõ részeirõl is." Ez így történt.
    - Meglepõdött, nem?
    Meglepõdtem természetesen, hiszen nem ezt vártam, igaz ugyan, hogy abban az idõben a fõiskolával már sok bajuk volt a hatóságoknak. Sok baloldali ember nyüzsgött és mozgott a fõiskolán, és engem akkor furcsa okok miatt Aranyszájú Lajoskának hívtak. Konecsni Gyurka találta ki ezt a nevet, mert általában alkalmas voltam arra, hogy bizonyos nézeteket, amiket ott a fiúk suttogtak, megfogalmazzak. És ezt egyszer-kétszer meg is tettem. Na, ezekbõl a rendõrség is azt gondolhatta - nem tudom, hogy a besúgók mit mondtak -, hogy ha valaki van a fõiskolán a szervezkedés mögött, az leginkább még Szalay is lehet. De mivel semmi konkrét vádat nem tudtak volna ellenem találni, biztosan kipofozták volna belõlem a vádanyagot!
    Mégis nagyon rosszul esett nekem a rektor kiutasítása, mert én a politikai meggondolásoktól - éppúgy, mint mindig - akkor is távol voltam. Világnézetem volt, nem politikai véleményem. A világnézetem nagyon hasonlított a kommunistákéhoz, mert szegénypárti voltam, úrellenes, és az élõsködõ társadalmi rétegeket mélyen utáltam, de mégis független voltam mindenféle pártállástól. Nekem az volt az érzésem fiatalkoromban, hogy a romboló nagy szegénységet, a 80 filléres napszám szörnyûségét valahogy világgá kellene kürtölni, mert ez embertelen helyzet, és csoda, hogy bárki ebbõl meg tud bármiként is élni. E nyomorszagú, nyomorízû és protestáló mûvészet megformálását szerettem volna elkezdeni, vagy ha elkezdték, szerettem volna elmélyíteni. Úgy gondoltam akkor, hogy a szocialista realizmus e szörnyû nyomor optikai ékesszólása lenne, azzal a szándékkal, hogy mindenki szívébe belevágjon a cselekvést sürgetõ, változást igénylõ helyzet szuggesztív erejû késeként. De késõbb nem ez lett belõle, tudniillik nem a realitását mutatták meg a helyzetnek, hanem inkább a helyzettel kapcsolatos harc dicsõségesnek mondható pillanatait. [...]
    - Nemrég úgy fogalmazott valaki a hazai sajtóban, hogy Szalay volt századunk elsõ magyar grafikusa. Ehhez a címhez mit szól?
    Olcsón rangot adni és temetni mindig tudtunk, mert azzal aránylag kevés felelõsség jár. Ha valakit, aki csak bárónak született, hercegnek szólítunk, akkor már a szertartásosság minden felelõssége megszûnik, mert az egész ügy a karikatúra rangjára zuhant. A magyar rajzolásban én nyilván jelentõs személy voltam és vagyok, de nem ezzel a mértéktelen túlzással. Jobb szerettem volna mindig, ha ott tartanának számon, ahol valóban állok: ha csak nagyságosnak szólítanak, amit megérdemlek, és nem visznek a kegyelmes címig, amit nagyon könnyû rólam aztán lepöccinteni, mert hiszen nem is érdemeltem meg sosem. Láthatta már, hogy az én helyem a magyar grafikában rendkívül kényes, mert ha nem bírják másképp elvenni a tényleges megérdemelt rangomat, akkor annyira túlfûtötten süvegelnek meg, hogy azt maga a nevetségesség teszi semmivé minden erõfeszítés nélkül.
    - Elég elegáns a magyar grafika?
    A magyar grafika világéletében trampli volt, mint ahogy esztétikai nyelvünk is az. Az eleganciához szükséges áldottság, az Isten jobb oldalára való születés a magyar grafikában nem volt meg soha. Csámborgó, hebegõ, erõszakoskodó nyelvûek voltunk, s az ékesszólásunk, ha egyáltalán elõfordult ilyen a grafikában, legmagasabb fokát a szépnek és elegánsnak egyáltalán nem mondható Derkovitsnál érte el. De még róla sem mondhatjuk, hogy könnyed franciás finomságú rajzi világa lett volna. [...]
    - Miért hívják angol tollnak ezt a rajzeszközt, amit ön is használ?
    Nem angol toll ez, hanem egész egyszerû, közönséges toll, amelynek a fonákjával rajzolunk. A fonákjával kezelt toll másképpen nyílik szét. Semmi mást nem teszek, csak egyszerûen megfordítom a tollat, de akár a fonákjával rajzolok, akár a színével, a tus nem tûri sem a javítást, sem az utánrajzolást. Az úgy rossz, ahogy elõször sikerült.
    - Még pacát is ejt.
    Igen, és mivel grafikusi ökonómiával dolgozom, az elejtett pacát nem engedem pocsékká válni, hanem megpróbálom optikailag valahogy beszerkeszteni a körötte organikusan tevékenykedõ vonalvilágba. Aztán addig mozog a paca, amíg valamiképp egyszer csak tényleg szerves részévé válik a rá szerkesztett vonalhalmaznak.
    - Papír és toll. Milyen egyszerû is!
    Ugye, milyen kevés kell a nagy mûvészethez? Mégis, milyen sok kell hozzá, hogy ebbõl a két jelentéktelen tárgyból jelentékeny, nagy mûvészet legyen...

    1987

---

MÛHELY

KÁRPÁTI BÉLA

Miskolci irodalom

Miskolc történelmében három fókuszpontot jelölhetünk meg: 1365, 1877 és 1908. 1365-ben I. Lajos király a cserebirtokként szerzett Miskolc nevû jobbágyfalut a diósgyõri korona-uradalomhoz csatolta. Ezzel nyerte el a város elsõ privilégiumait, a bíróválasztás és a vásártartás jogát. Azóta volt Miskolc mezõváros. 1877-ben a város megszabadult a korona-uradalomtól, s a szabad királyi városok sorába léphetett. 1908 pedig Borsod vármegyétõl is külön válhatott, és önálló törvényhatósági joggal felruházott városként ténylegesen is elindulhatott a polgári fejlõdés útján.1
    E három határkõ egyúttal a város szellemi fejlõdésének is fókuszpontja. Miskolcon is - mint másutt az országban - a reformáció élesztette a közgondolkodást. Felsõ-Magyarországon a politikai életnek Kassa, a katolikus kultúrának Eger, a protestánsnak Sárospatak és Miskolc volt a forráshelye. (A miskolci református és evangélikus gimnázium a sárospatakinak volt a fíliája.) Ezt megelõzõen a középkorban (s ezután még sokáig) az egyházi intézmények (papneveldék, kolostorok) voltak az irodalom "hiteleshelyei". Elsõ íróink papok, prédikátorok; elsõ könyveink vallásos tárgyú mûvek; bibliafordítások, zsoltárok, legendáriumok, imakönyvek, és énekeskönyvek voltak. (Pl. Miskolci töredék a Festetics-kódexbõl Miskolczi Puah Pál 47. verse a Halotti elmélkedések címû verses könyvébõl, stb.) A felvilágosodást Kazinczy, Dayka és Csokonai, a reformkor és a szabadságharc korát Petõfi, Lévay és Tárkányi; az önkényuralom és a kiegyezés korát Lévayn kívül Tompa, Vadnay Károly, Gyulai Pál és Jókai; a századfordulót Kiss József, Kaffka Margit, Kozma Andor és Csengey Gusztáv képviseli városunk irodalmában. Az ún. "miskolci irodalom"-ra jellemzõ, s talán a színvonalát is meghatározó körülmény, hogy az írók (s a megjelent mûvek) öt csoportra oszthatók.
    Az elsõbe a magyar irodalom nagyjai közül azok az írók sorolhatók (Petõfi, Csokonai, Gyulai, Jókai), akik átutazóban, mintegy vendégekként jártak Miskolcon, és írtak Miskolcról.2
    A második csoportba azok az írók sorolhatók, akik pályájuk induló szakaszában éltek itt, illetve gyermekkorukra emlékezve írtak városunkról.3 A harmadik csoportot azok az írók alkotják, akik életútjuk és pályájuk alkonyán, írói visszavonulásuk idején alkottak Miskolcon.4 A negyedik csoportba azokat sorolhatjuk, akik életük - kis kihagyással - jelentõs részét városunkban élték le, illetve e tájhazában (Borsodban) éltek, de - fõleg - Miskolcon publikálták alkotásaikat, azaz: jelen voltak városunk irodalmi életében.5 Ötödik csoportba a ma is élõ, alkotó írókat, a Kapuk elõtt, a Kelet és az Új Bekezdés nevû írócsoportok, s jobbára a Holnap és az Új holnap címû folyóiratok alkotóit sorolhatjuk, akik tevékenységükkel fémjelzik a város jelen irodalmi arculatát.6
    Külön fejezetet érdemel Lévay József, mint par excellence "miskolci költõ", aki megyei fõjegyzõként, illetve alispánként, valamint Arany, Gyulai és Tompa barátjaként - egyszersmind a (már akkoriban konzervatív) népnemzeti irány képviselõjeként - szinte egész életét Miskolcon töltötte. Ezért is jelzik bizonyos "lévaysággal" a 20. század elsõ felének miskolci irodalmát.7 Tévesen! Mert igaz ugyan, hogy Lévay költõi (ekkor már fõleg "aranytollas" fõjegyzõi) neve besugározta a város - és a borsodi tájhaza egész szellemi életét, mégis ez a "lévayság" csak egyik vonulata a polgári fejlõdésnek indult város irodalmának. Az ún. Kaffka- és Lányi-szalon (más nevezeteken "udvar", 1903-1907) körül ugyanis elindult a polgári-városi irodalmi (szecessziós, impresszionista, szimbolista) irányzat, amelyet éppen a "lévaysággal" szemben a leghitelesebben Kaffka Margit Pogány imádság címû versének soraival szemléltethetünk:

    Szörnyû, hogy itt, zátonyra futva várjam,
    Míg rámfut a repkény és beszõ a pók.

    A Rodostó címû versének Rákóczija az ünneplõ Rákóczi-kultusz ellenében (1906-ban hozták haza Rákóczi hamvait Rodostóból, s a vonat október 28-án haladt át Miskolcon) már - ember, aki olvas, hiú, izzad fafaragás közben, s "Gyönyörû szakálla faforgáccsal teli", s míg az évszázadok után a kultusz tort ül, "a koporsóban halkal / összezörren / Egynéhány reves csont.8"
    De Kiss József körébõl indult (mint Kaffka is) Vidor Marcell; és a Holnap antológiák kisöccseként megjelent Heten vagyunk címû antológia (1909) költõi közül már szociális töltéssel versel Faragó M. József (Dal egy szedõgyerekrõl),9 de Kozma Andor is (ekkor még!) a munkás- és parasztmozgalomból merít témát (Agrárszocializmus, Sztyenka Razin, Szántó Kovács János, stb.)10.
    Jellegzetesen hírlap- és folyóirat-irodalom ez, amelyet a lapszerkesztõk és laptulajdonosok politikai toleranciája befolyásol, illetve határoz meg. Az írók, költõk belsõ vagy külsõ munkatársai a lapnak, s csak idõközi (tehát ritka) alkalommal kerülnek bele valamelyik könyv alakú gyûjteménybe, almanachba. Ilyen módon kerül kiadásra a Miskolczi Almanach 1904 és 1905-ben.
    Az említett polgári-városi irányulat megjelent városunkban már az 1830-as években is, amikor az iparosok és kereskedõk kiváltak a Nemzeti Casinóból, és 1873-ben megalapították a Polgári Casinót. Ez a kereskedõ-iparos polgári réteg uralja eztán (1908-tól) Miskolc szellemi életét. Lévay József ezzel szemben félti az irodalmat - általában a város szellemi életét - a megyei [nemesi] mecenatúra elvesztése miatt.11
    Lévay hatása, s a népnemzeti "hagyomány" jelentõs módosulással (a kabaré- és kuplészövegek, lírai és hazafias dalszövegek divatjával) tovább él Kozma Andor és Sassy Csaba munkáiban (Avasi nóták és háborús - tízeshonvéd - dalok), de a háború, majd a forradalmak hatására radikálisabb, dinamikusabb, expressis verbis mozgalmasabb hangnemet, formát ölt. A Károlyi-forradalomban már papköltõk is (pl. Szigethy Ferenc) lelkesen ünneplik a népköztársaságot; "Valóvá lett a nép nagy gyõzelme: / Köztársaság! magyar köztársaság!",12 de a Tanácsköztársaság már kettéosztja a helyi irodalmat (is) egy hivatalos polgári (dzsentroid) és egy rejtõzködõ (féllegális) szocialista, legalábbis munkásbarát irányzatra. (Gergely Sándor, Damó Oszkár, Vér Andor, Vihar Béla, Csapó András, Simon Andor, majd késõbb, a fiatal Fekete Sándor, Gergely Mihály és Juhász József képviselik e vonulatot.) A polgári vonal is színesedik: többsége a fõvárosba, illetve máshová költözik, csak Csengey Gusztáv, Sassy Csaba, Balázs Gyõzõ és Serédi Jenõ él a városban. A megyébõl itt publikálnak pap-költõk, Borsovai Lengyel Gyula, Hegyaljai Kiss Géza, Szigethy Ferenc; de itt élnek még asszonyköltõink, Brucknerné Farkas Gizella, Geötze Anna, Kossán Klára, Klement Ilona, Kopácsy Margit, aki (orvos férje után) a fõvárosba költözik 1935-ben, de a helyi lapok rendre közlik írásait.
    Nyaranként a közelben üdül (mert itt vett házat Bükkszentkereszten) Kosáryné Réza Lola is.13
    1924-ben Lévay nevével újjáalakult az 1900 óta már haldokló (1899-ben alakult) Borsod-Miskolci Közmûvelõdési és Múzeumi Egyesület. Ez indítja el a Miskolci Szemle címû folyóiratot,14 amely havi lap volt, de "a havi megjelenés látszatát a II. évfolyamtól már csak összevont példányokkal sikerült fenntartani" - írja róla Zimonyi Zoltán.15 "Legelsõsorban irodalmi téren kell hivatását teljesíteni, fejleszteni és pártolni a miskolci, általában a borsodi irodalmat, ápolni a hagyományokat, és összegyûjteni, feldolgoztatni, ismertetni a múlt irodalmi munkásságát és emlékeit" - írja Serédi Jenõ.16 A folyóirat tehát alig két év (a 7-8-9. összevont szám) után megszûnt. Maga az egyesület is - különösen a válságévek alatt - halódott. Még 1934-ben, a város negyedszázados évfordulóján rendezett ünnepségek keretében "megrázta magát", de aztán anyagi támogatás híján szép csendesen elhalt az érdektelenségben. Tevékenysége azonban említésre méltó. Igaz, a város ez idõben (1924-1930) élte egyik virágkorát.
    A bethleni konszolidáció alatt sok középület, bérház épült, lakásépítési akciók indultak és fejezõdtek be, utcák és parkok létesültek. Az egyesület irodalmi missziójának eredményeként avattak emléktáblákat a Tompáról, Dérynérõl, Jókairól, Móráról, Kaffkáról, Daykáról, Lévayról, Tárkányiról és Vadnayról elnevezett utcákban; ugyanezek emlékére ültettek az Avas függõkertjeiben kilenc emlékfát. Vendégül látták több folyóirat szerkesztõségét, találkozóra hívták Móriczot, Mórát, Herczeg Ferencet, Rákosi Jenõt. Itt tartotta ülését a Petõfi Társaság 25 taggal, Nyugat-estet tartottak, a miskolciak közül tíz írónak tartották szerzõi estjét stb., de aztán (1934-tõl) az "évelõ" Miskolci Hetek ipari-kereskedelmi mecenatúrájának "szolgálatába" kényszerült az egyesület. Az 1936. évi Miskolci Hét-en például Kárpáti Aurélt, Nagy Lajost, Várnai Zsenit, Veres Pétert, Komlós Aladárt, Tersánszky Józsi Jenõt és Mécs Lászlót látta vendégül az egyesület.
    Valójában a LJKE-vel egyazon évben, 1923-ban alakult (szinte annak riválisaként) a Diósgyõr-Vasgyárban -, papok, tanárok és "sárga blaskás" tisztviselõk (a munkások fehér blaskások voltak) részvételével - a Turán Irodalmi Egyesület. Ez is kulturmissziós programmal indult, csak még "fehérebb", Trianon utáni irredenta alapon. Ez az egyesület "szigorúan magyar nemzeti alapon nyugvó, céltudatos tevékenysége révén, a világháborúban eldurvult erkölcsök nemesítésével" foglalkozott.17 Az irodalmi estek itt egy-egy tudományos, ismeretterjesztõ elõadás köré szervezõdtek, ahol elõzetesen zsûrizett pályázatok nyertesei mutatkoztak be irodalmi zsengéikkel. Háttérmûsort a gyár tisztviselõibõl, munkásaiból szervezett (és több országos dalárdaversenyen nyertes) Jószerencse Dal- és Önképzõkör ének-és zenekara, valamint színjátszóköre szolgáltatott. E pályázatok nyertesei közül "nõtt ki" Fekete Sándor, Gergely Mihály, Juhász József és Kriston Béla is.
    Még 1926-ban - alkalmasint a Magyar Jövõ hasábjain megjelenõ írók mûveibõl - Hajdú Béla és Bak János szerkesztésében megjelent a Csokor címû antológia. Ez a kötet - 50 amatõr példányban - a miskolci irodalmi élet eddigi legterjedelmesebb, legtöbb írót bemutató vállalkozása volt, mely mintegy 65-70 író egy-két írását és életrajzát közli. A szerkesztõk arra a kérdésre akartak választ adni, hogy "vannak-e egyáltalán írók Miskolcon?" A szerkesztõk az írók csoportosulását, szolidaritását kívánták elérni, a saját körükön túl minden vidéki csoporttal összefogva, mintegy a vidéki irodalmat mint olyat fölemelni a fõvárosi, illetve az országos irodalom színvonalára.18
    Az antológia szerzõinek (5-öt csak bemutat a kötet) zöme újságíró (24), de van köztük pap (9), pedagógus (5), tisztviselõ (3), mérnök (3), jogász (5), munkás (2), színész (1), orvos (1), de tudós is (2).  A 65-bõl 46 miskolci,19 vidéki, s mind közül 9. nõ. A 65 közül 40-nek jelent már meg prózai vagy verses kötete; 5 köteten aluli a szerzõk közül 31, 5-10 kötetes 9, 10 fölötti kötetes 1 író (Hegyaljai Kiss Géza).
    1937 márciusában Termés címmel egy új lapkísérlet indul Hajdú Béla és Meskó Barna szerkesztésében, amely a szabadság legmesszebbmenõ tiszteletével, egyben azonban a kritikai lelkiismeret legmesszebbmenõ érvényesítésével ad helyt minden értékes szellemi megnyilatkozásnak.19 De már a 10. számban arról panaszkodik a fõszerkesztõ Hajdú Béla, hogy a városi költségvetésben csak a "harmadrendû szükségletek" közé sorolták a kultúra támogatását, sõt mint ilyeneket, "teljes egészében törölték is a költségvetésbõl". Így a lap (alig egy elemista két irkalap-vastagságú füzetkéje) az elsõ félévben kéthetenként, a másodikban havonta jelent meg, a negyedik félévben már 3-4 hónapot jegyzett egy-egy szám. Mégis feltétlenül figyelemre méltó küldetést töltött be. Mûvészheteket szervezett, könyvkiadásba kezdett, a Nyugat mintájára irodalmi esteket, csere-matinékat, hangversenyeket, sõt kiállításokat tervezett. (Sajnos, csak a tervezetre nyílt módja, lehetõsége.) Hajdú Béla kiterjedt levelezéseket folytatott Debrecennel, Péccsel és más városokkal, azokban mûködõ irodalmi társaságokkal. Adminisztrációja "kinõtte" a pénztárcáját, s a Termés is (a Miskolci Szemléhez hasonlatosan és a Lévay-egyesülettel párhuzamosan) 1938-ban helyét a háborúra uszító propagandának adja át. A Termés "avatja fel" Porubai Pál (Kiss Ernõ) és Árokszállási Zoltán tanár- és Ladányi Ferenc színész-költõt, és az akkor még színészgyakornokként itt verselgetett és késõbb drámaíróként híressé vált Gyárfás Miklóst is. A Termés-ben publikált a Kassák bécsi körébõl indult Simon Andor (Móricz veje) is Csapó András bányász-költõvel együtt (mindketten Sajókazáról). Hajdú a helyi lapok kritikusaként (egy regénye [Mihuba], szimbolista, szecessziós festményei) vált ismertté, Meskó Barna mint dramaturg és drámaíró aratott sikereket a fõváros színházaiban. Simon Andor és Csapó András már az (illegalitásba kényszerült) munkásmozgalom képviselõi, akik maguk is átélték az üldözöttség keserû kenyerét. A forradalmak után a baloldali írók (fõleg a költõk) Kassák hangján-formáján verseltek. Így indult Vihar Béla és Vér Andor is. Mindketten Weiszek (bár nem testvérek), s mindketten megszenvedték a zsidóüldözést. Vér emigrációba menekült (1938-ban), Vihar nem kerülte el a munkaszolgálatot. Mindketten a fõvárosban váltak országosan ismert költõkké.20
    Vér Andor a fõvárosban Bajcsy-Zsilinszky lapjának, a Szabadságnak volt szerkesztõje. A Dunától a La Platáig címû kötetében emlékezik a miskolci évekre.
    A Csokor antológia még nem közöl baloldali (se paraszti, se munkás) írókat-költõket (Ne feledjük: 1926-ot írtak!). A Termés viszont már dicsekszik a "bányászpoéta" Csapó Andrással. Kapcsolatrendszere is nyitottabb a Miskolci Szemléénél vagy a Csokorénál. (Pedig ez utóbbinak is Hajdú Béla volt az egyik szerkesztõje.) A válságévek (1929-33) után megindult népi és munkásmozgalom hatása ez. A Kaffkáékkal indult modern polgári irodalom 1918-19 után radikalizálódott, s utat nyitott a népi, baloldali, de legalábbis (a Nyugat példáján) liberális irodalompolitikának. (Tûrte, támogatta ezt a tizennyolcas-tizenkilences forradalmak után az irodalom, városunkban a fasizálódó kormánypolitika álbaloldali ideológiája is.)
    Borsod-vidéken református papköltõk: Hegyaljai Kiss (Monok és Bõcs), Borsovai Lengyel (Szendrõláb), Szigethy (Sajószentpéter, Abaújbakta) "népközelben", a parasztság21 életét bemutató írásaikban a népi írók szellemét sugározzák. Miskolcon a vasgyári vasas szakszervezet által létesített elsõ munkásotthon (1920) mellett (és helyett) 1940-ben adták át az új (s akkor modern) munkásotthont (ma: Bartók Béla Mûvelõdési Ház). Ez is a munkásmozgalom térhódítását jelzi. Igaz ugyan, hogy a Jószerencsé-nek külön tisztviselõi dalárdája van, s az egyes szakkörökben (képzõmûvész, zenész, színjátszó és irodalmi stb.) a kultúrmunka még csak "úri passzió", de a csoportokba már befogadják a munkástehetségeket is. S ahogy vidéken, a falvakban a keresztény felekezetek által irányított cserkész-mozgalom, a Gyöngyösbokréta, a Kalot vagy a KIE (Katolikus Ifjúsági Egylet) keretet nyújtott (és szabott) az ifjúság keresztény szellemû nevelésének, úgy kapott fórumot a szocialista (szociáldemokrata, s az illegális kommunista) szellemû irodalom is22 a harmincas-negyvenes évek fordulóján, a háborús évek alatt.
    A felszabadulás után a helyi, "miskolci irodalom" a pártlapok aktuálpolitikai szócsöve lett. Azzá lenni kényszerült. Választási, tsz-szervezési rigmusok, ún. csasztuskák sorjáztak a költõk tolla alól. Nehéz is azok mûvészi értékét számbavenni. A Szabad Magyarország, majd utóda, az Észak-Magyarország közöl(getett) egy-egy (agitációs) alkalmi verset vagy demonstratív tárcanovellát. (Leginkább a béke- és tervkölcsönjegyzésben, a munkaversenyben kitûnt "hõsök" mozgalmi portréja volt a novellák, a kampányokra buzdító-lelkesítõ agitatív ódák és rapszódiák kurrens témája, illetve mûfaja. Így indultak a vasgyári Turán munkásírói és költõi (Fekete Sándor, Gergely Mihály, Juhász József, de így a diák Bihari Sándor is).23 A könyvkiadás állami monopólium volt.24
    Csak késõbb lazult-tágult e kötelék, a tanácsok, sõt termelõszövetkezetek, intézmények, szervezetek is vállalkozhattak agitációs, dokumentáris füzetek, brosúrák, szociográfiák és riportkönyvek kiadására.
    A kezdeti nehézségek után (székházügy, szervezeti, gazdasági, adminisztráció stb.)25 a csoport 4 idõszakos antológiára kapott engedélyt. Így jelenhetett meg a Kohó, "a borsodi írók és mûvészek lapja".26 Az elnevezés az ipari táj és az írócsoport szimbolikus párhuzamát hirdette. 5000 példányban jelent meg, szerzõinek honoráriumot még alig tudott fizetni. Érdeme volt, hogy a térség több mûvészeti ágának (szépirodalom, zene, színház, képzõmûvészet), sõt a tudományos ismeretterjesztésnek is fóruma lehetett.
    A lap és az írócsoport jelentõségének elismeréseként - végre - egy negyedévenként megjelenõ, könyv alakú folyóiratra kapott a csoport engedélyt, így 1955 márciusában megjelent a Széphalom27 . A folyóirat címével tovább nyitottak a megye felé, egyben felismerték, hogy "a Kohó alkalmas volt arra, hogy az irodalombarátok elõtt valamiféle kohászati szaklap gyanúját keltse."28 A Kohó-nak 5, a Széphalom-nak 8 száma jelent meg, s immár országos listán jegyezték. És bár a pártbizottságtól politikailag is "megerõsítették" a szerkesztõséget, az októberi események hatására a Széphalom Kilátó címmel kiadta a Széphalom "különrovatát", amely miatt 3 szerzõt decemberben letartóztattak és különbözõ tartamú börtönre is ítélték.29 A Széphalom utolsó, összevont (5-6.) száma decemberben jelent meg. (A folyóirat érdemeinek hosszabb méltatását Zimonyi Zoltán könyvében találja az érdeklõdõ.)30
    1956 után a Magyar Írók Szövetsége - így annak helyi csoportja is - feloszlott, s csak 1959-ben alakult újjá. A Széphalom a Borsodi Szemle31 "irodalmi fóruma"-ként, az írócsoport pedig a TIT irodalmi szakosztálya keretében mûködött tovább.32 Az ötvenes évek elsõ felének, a Széphalom-korszaknak négy felfedezettje, elsõkötetes írója (Holdi János, Bihari Sándor, Sós György és Császár Klára) volt.33
    1962-ben a kultúrpolitika ("Virágozzék minden virág!") jelentõs fordulatot hozott a közgondolkodásban: megjelenhetett a Napjaink elsõ száma (1962. március 1.)34. A lap neve is beszédes (az elõdei is azok voltak!), mert "a társadalmi élet jelenidejére koncentrálni a szellemi energiát" jelszót tûzték ki célul az alapítók. A füzet alakú lap a Széphalom-nál is tovább nyitott: Borsod mellett már Hevesre és Nógrádra is kitekintettek. "Azon fáradozunk - írták a szerkesztõk a Bevezetõ-ben -, hogy lapunk szerves része, mégis friss, új színfoltja legyen az ország szellemi életének."
    1962. október 1-jétõl már Gulyás Mihály jegyzi fõszerkesztõként a lapot (Nagy Zoltán a megyei pártbizottság munkatársa lett), s õ a lapot bizonyos szocialista brigádként belterjessé tette. Utasítása volt, hogy "minden szerkesztõbizottsági tag és helyi író jelenjen meg más országos fórumokon is", mert csak így és akkor fogadtatott el a Napjaink, amikor írói más fórumokon is megjelentek.
    Ez az elv hatékony lehetett ugyan esetenként, de helytelen általában. Mert minden tehetség képes lehet máról holnapra színvonalas alkotásra is - egyfelõl; másfelõl viszont a megjelenésnek nem mindig a tehetség, illetve a mûvészi érték a függvénye, sokkal inkább a válogató szerkesztõ(k) érdeke és képessége az. Így lett, hogy a "helyi írók" köre bezárult öt-hat íróra, s ezek vonzották-hívták maguk köré a nevesebbeket más vidékrõl is. Ezzel ugyan a lap színvonala emelkedett, mert (lévén, hogy - ez idõben - a Napjaink volt a legjobban dotált vidéki folyóirat az országban), a nevesebb írók is szívesen publikáltak már a füzet-formátumú lapban.
    1972-ben jubileumi számmal ünnepel a szerkesztõség. Miskolcon nem volt még irodalmi folyóirat, amely 10 évet (eztán még 17-et!) megért volna. Szocializációjának kedvezett a hetvenes évek oldottabb légköre. Itt kapott teret a Hetek, majd a Kilencek nevezetû költõcsoport.35 Ez a generáció már Kassák és Nagy László nyelvét, stílusát követi, József Attila és Illyés szemével-szívével lát a világban. A groteszkkel is mer kancsalítani, a szürrealizmussal vizionálni, s az egzisztencionalizmussal ironizálni. A Napjaink legerõsebb rovata a vers- és az esszérovat volt, de népes mûvészgárdát foglalkoztatott a Feledy Gyula által vezetett képzõmûvészeti rovat is.36 Figyelemre méltó volt a folyóirat Híd, majd Égtájak címen futott rovata, amely a mûfordítások révén a külkapcsolatokat ápolta.
    1975-tõl a szegedi egyetemrõl idetelepült Papp Lajos vette át a lap fõszerkesztõi székét. (Gulyást pártiskolára küldték; azaz vitás indokkal lemondtatták.) Sokan a Papp-korszakot hanyatlásnak ítélik. Magam nem. A Napjaink 27 éve alatt mintegy 2525 szerzõt foglalkozatott. Ebbõl 857 költõ (230 külföldi), 435 elbeszélõ (ebbõl külföldi 40), 754 az esszéíró (19 külföldi), 479 kritikus, és 159 grafikus.
    Mindezeken túl, a Napjaink volt a "társgazdája" - 1989-ben történt megszûntéig - az 1972-tõl ma is futó Tokaji Írótábornak, amely ma már országos hírû "intézménye" a magyar irodalomnak. (A lap megszûntérõl majd késõbb.) A korábban említett kezdeti "bezárkózás" tényét mi sem igazolja jobban, mint a helyi írók két jelentõsebb, intézményes "lázadása"; a Kapuk elõtt és a Kelet írócsoporté.
    Az elõbbi a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörõház irodalmi körébõl (mûhelyébõl) "nõtt ki". Ennek stencilezett, házi kiadványaként megjelent irodalmi albumnak adták e beszédes nevet: Kapuk elõtt. "Fiatal költõk, novellisták apró írásait tartalmazza ez a kiadvány" - köszönt be a kiadó elõszavával ez a 32 oldalas gépelt füzet, amelyet váltott szerkesztõkkel "hoztak össze" 10 számon át. Mintegy félszáz szerzõt mutatnak be ezek a füzetek, tehetséges amatõrök, akik "Tiszta szívvel" és hetyke lázadással kopogtatnak a "hivatalos" irodalom (a Napjaink, de legalább a napilapok - Északmagyarország, Déli Hírlap "kapuján", nyilvánosságot követelve mondandóiknak.37 Tehetségesek grafikusaik (Feledy Gyula, Bozsik István, Drozsnyik István stb.)
    És lám, az Írás - mi szerint "Kopogtassatok, és megnyittatik" - beteljesült; Varga Rudolf, Cseh Károly, Csorba Piroska, Péntek (Molnár) Imre és Szendrei Lõrinc teret, sõt széket is kaptak a Napjaink szerkesztõségében. Mit jelent a zsenge tehetségnek a nyomtatott betû és a kép! Akit tegnap még észre se vettünk, mára-holnapra mire nem képes!)
    Ez volt a Kapuk elõtt, 1971-73-ban.
    Szinte ennek folytatásaként, 1973. október 3-án új csoport zörget a Nyilvánosság kapuja (Miskolcon a Napjaink, s a két napilap) elõtt. Ez volt a Kelet. "Az átalakulás elsõ napjától a »profik« az Északmagyarország, a Déli Hírlap, a Miskolci Rádió és a Magyar Távirati Iroda miskolci képviseletének munkatársai vegyes érzelmekkel viszonyultak a laza konglomerátumú »amatõr« értelmiségi csoportosuláshoz, mert a fiatalabb kollegák nem azonosultak eléggé a »ház szellemével«, ahogy akkor a pártalkalmazottaknak illendõ volt."38
    Kezdetben a Napjaink is tartózkodó volt a feltörekvõ ifjú titánok iránt, késõbb azonban (többek szerint ettõl függetlenül) a csoport 3-4 tagját gyakran szerepeltették a lap hasábjain. (Pl. Szabó Bogár Imre, Cseh Károly, Csorba Piroska, Fecske Csaba stb.)39
    Maga a Kelet elnevezés nemcsak égtájat, országrészt jelentett, hanem valamilyen mértékû Kelet-kutatást, formanyelv-keresést is. Másfelõl a Nyugat-hoz és Móricz Kelet Népé-hez való folytatólagos viszonyulást is. Mûhely volt ez is, mint elõdje, a Kapuk elõtt (s mint minden önképzõ csoportosulás), miszerint bizonyos önképzési reszortokat is kiosztottak. Utry afféle szinodális (zsinati, tanácskozási) vezetõje lett a csoportnak, Hajdú Gábor (az MTI kirendeltség munkatársa) a prózaírás mûhelykérdéseinek intézését, Nyitrai Péter és Cseh Károly a versírás mûhelykérdéseinek irányítását, Furmann Imre pedig (jogász lévén) a társadalmi mozgások nyomon követését vállalta. A Kelet már (a Kapuk elõtt csoporttól eltérõen) "formális struktúrával" és "kompilatív programmal" is rendelkezett. A társaság már nem folyóirat, hanem idõszakos (leginkább évenkénti) antológia köré tömörült. Mintegy 5 antológia és több Kelet kiadású kötet õrzi a csoport emlékét. Mûködésük laza szervezetben folyt: csak a megalakulásuknak van pontos dátuma, felbomlásuknak nincs, hiszen a legutolsó (hatodik) antológiájuk (Hit a szóban) 2000-ben jelent meg.
    A rendszerváltás Miskolcon is heves politikai csaták és személyes(kedõ) viták kereszttüzében zajlott le.
    A Napjaink az utolsó (1989. december) szám után megszûnt.40 A rendszerváltó vezetõk (Zimonyi Zoltán, Mile Lajos, Furmann Imre és Serfõzõ Simon) fumigálták a helyi pártlapokat (Északmagyarország, Déli Hírlap), s helyettük (átmenetileg) egy (még) "belsõ használatra" szóló, féllegális idõszaki lapot alapítottak Miskolci Fórum néven. Két irodalmi periodikát alapítottak. Az egyik maradt (volna) az Új Kilátó41, egy régióhívebb, pártfüggetlen, a másik, az egyetemes magyar irodalom közvetítésére vállalkozó, magasabb színvonalú folyóirat, Orpheusz nevezettel. Az elõbbinek Gulyás István, utóbbinak Jenei László lett (volna) a fõszerkesztõje.42 Az Orpheusz 12 számot ért meg.
    Az Északmagyarország még 1989-ben, a Napjaink megszûnését követõen felajánlotta Serfõzõ Simonnak, hogy az észak-magyarországi írócsoport fórumaként, havonta egyszer 2 irodalmi oldalt szerkesszen. Ezt Serfõzõ Látókör néven a Holnap megjelenéséig (1991. szeptember 1.) szerkesztette, ekkortól Cseh Károly szerkesztette a mellékletet 1995-ig.
    A Holnap "irodalmi és társadalmi folyóirat" alcímet kapott, nyitottabb lett a társadalompolitikai kérdések iránt. Így szolgálta a Napjaink-kal szemben felmerült igényt, miszerint: kötõdjön jobban a régióhoz, adjon teret az itt élõ értelmiségnek, tükrözze Miskolc város és a megye egyre súlyosabb társadalmi, gazdasági, kulturális gondjait.43
    Ám, a fõszerkesztõ már a kilencedik számban a minõségi mérce szigorítására tett ígéretet. "A színvonalbeli engedékenységrõl kiderült, hogy nem toboroz új olvasókat lapunknak... az értelmiségi írástudatlanság elõtt nem szabad kinyitni a kapunkat."44
    Összegzésül: Serfõzõ ugyan kitágította a Napjaink Híd és Égtájak rovatának tartalmát, intézményesítette a határon túli magyar irodalom megjelenését (két szerkesztõje Kassáról, illetve Erdélybõl "bedolgozott" a lapnak), de az egyetemes magyar és a helyi irodalom egységesnek nem nevezhetõ értékrendje között fennálló különbségek miatt a Napjaink-kal szemben támasztott minõségi és regionális követelményeket õ sem tudta teljesíteni. A helyi és országos színvonal dilemmájával már a Napjaink is bajlódott, de a Gulyás-Jenei ellentét is ettõl feszült. (Erre való az önfejlesztõ mûhely, amelyet sem a Napjaink, sem a Holnap-ok nem tudtak létrehozni. Sem anyagi, sem idõbeli lehetõségük erre nem volt.)
    1993/4. számában már búcsúzik a fõszerkesztõ45: "Az átalakuló, kéthavonként megjelenõ Holnap legközelebbi száma június elsõ felében, Jenei László szerkesztésében jelenik meg" - írja.
    Jenei a Holnap júniusi számában ugyan programot ígér a következõ számban, ez azonban ott is elmarad. Lényegében az Orpheusz "egyetemes" alapelvét követi: igényes külsõ, neves, országos hírû írók alkotásaival. De az alapítványi keret hamar kiürült, s a Napjaink-nál hiányolt helyi írók fóruma, a regionalitás stb. meg sem jelent a folyóirat hasábjain. Jenei végül több milliós hiánnyal zárta mûködését, s az alapítvány kénytelen volt tõle megválni.
    A Kelet csoportjának fiatalabbakból álló csoportja (mondjuk: második nemzedéke) úgy találta, hogy a posztmodern törekvéseinek már a Kelet modernsége sem elég radikális, azért megpróbáltak önállósulni, hogy - divatos szóval - megvalósíthassák önmagukat, Új Bekezés névvel kiváltak a Kelet-bõl. A nevük is beszédes: "új bekezdést" akarnak a "miskolci irodalomban", ahol a neoavantgárd minden árnyalatával megpróbálkozhatnak, hogy kifejezhessék a kifejezhetetlent. Már Serfõzõ és helyettese, Horpácsi Sándor között is ez volt a választóvíz.46 Az Új Bekezdés alapítói47 a Kelet-bõl váltak ki. Néhányuk azonban (Cseh és Fecske) fenntartották kapcsolatukat a Kelet-tel, antológiáikban tovább is szerepeltek.
    Maga a szervezet, mely 1991. június 16-án jegyeztette be magát Új Bekezdés Irodalmi Alkotócsoport és Mûvészeti Egyesület néven, újsághirdetésben szervezett maga köré mintegy 600 "írogató" fiatalt (fõleg diákokat). Tekintélyes támogatókat találtak, s ezután kis írószövetséget szerveztek (terveztek) maguk köré szakosztályokkal, színházzal, kiadóval stb. Pályázatokat indítottak, s ehhez megjelenési fórumot biztosítottak az Idõjelek néven megjelenõ lapjukban. Elnökül Vass Tibor költõt választották, aki végül, az 1997. február 17-én tartott záró taggyûlésen kimondta az egyesület felszámolását, mert az elnöknek "elege lett az egyesület köré csoportosult mûkedvelõkbõl".48
    A Holnap (és utóda, az Új Holnap) 14 éve alatt ötször újult meg - ha ugyan a fõszerkesztõváltást megújulásnak fogjuk fel. Ebben az értelemben legalább három váltást kell említenünk. A Jenei-fiaskó után Kabdebó Lóránt újította meg a "rendszerváltó" folyóiratot. Ez az Új Holnap már 40 évfolyamot jegyzett, azaz az 1955-ben indult Széphalom utódjának vallotta magát.49 A fõszerkesztõ mellett 5 tagú szerkesztõbizottság, és 5 tagú állandó munkatársi gárda mûködött. A szerzõtársak túlnyomó többségben egyetemi (fõleg fõvárosi) egyetemi oktatókból és hallgatókból szervezõdött, mégis több számot adtak "albérletbe".50
    Az új kiadó, a TIT sem bírja a kiadás költségeit, a példányszámok sem kelnek a remélt, tervezett mértékben, így a 2000. téli számtól már új szerkesztõség szerepel a folyóirat impresszumában. A fõszerkesztõ (még) névlegesen Kabdebó (aki a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánja), de a felelõs szerkesztõ már Ficsku Pál (Budapest), a szerkesztõbizottság pedig népes, 15 tiszteletbeli tagból áll.
    A folyóirat tehát a Napjaink-kal szemben támasztott alapkövetelmények szempontjából elmarad a Serfõzõ szerkesztette Holnap-tól is, de folytatja a Jenei-Porkoláb féle tendenciát, a helyi irodalom leértékelését, mellõzését. Egy év után újra válságba kerül a folyóirat. Az újabb kiadó (a Miskolci Galéria és Szépmesterségek Alapítvány) sokallta a kiadás terheit, ezért 4 szervezet támogatása mellett felállt az új szerkesztõség: Kabdebó tb. fõszerkesztõként a háttérbe vonult, a helyébe most már Ficsku lép két szerkesztõvel (Vass Tibor és Zemlényi Attila), a 12 tagú szerkesztõség már csak névleges.
    2002-ben újabb szerkesztõváltás következik: Ficsku visszamegy a fõvárosba, helyét Dobrik István veszi át, és szerkesztõkként Filip Gabriella és Vass Tibor szerepelnek az impresszumban.51
    Eddig a "miskolci irodalom" történetének - vázlata.
    Miskolc történelmi város. Földrajzi fekvése, regionális centrum-jellege, idegenforgalmi lehetõségei, áldozatos népessége még többre hivatja.
    Reméljük, hogy ennek a történelmi értéknek illõ kultuszt teremt a tudomány, a technika, az irodalom és a mûvészet, s reméljük (ennek legalább "kétlábú": valós és kritikus) fórumát, megjelenési lehetõségeit is.
 
 

    JEGYZETEK

    1 Ld. Kárpáti Béla: Miskolci irodalom - Irodalom Miskolcon. Miskolc, 1989. 9-11.p.
    2 Csokonai: A szépség ereje a bajnoki szíven, vmint levele Festetics György grófnak, Miskolc, 1801. júl. 7. a Cs. M. minden munkája c. kötetben, Szépirodalmi, 1973. Petõfi S.: Úti levelek X., Keresztúton állok,; Alkony (P. S. Összes költeményei, Szépirodalmi, 1959., Jókai: Bíró uram,; A hol a világnak nincsen szája J. M: A barátfali lévita (Akadémiai, 1969. 59-60./ ill. A tengerszemû hölgy (Akadémiai, 1972. 105-107/c. kötetekbõl.
    3 Ilyenek Gozsdu Elek, Kaffka Margit, Reichard Piroska, Lányi Sarolta, Kozma Andor, Szederkényi Anna, Kosáryné Réz Lola, Móricz Zsigmond, Simándy Pál, Gergely Sándor, Gyárfás Miklós, Fekete Sándor, Zelk Zoltán, Szabó Lõrinc, Vihar Béla, Vér Andor, Gergely Mihály, Sós György, s a még élõk közül Bihari Sándor, Bari Károly, Soós Zoltán - hogy csak a nevesebbeket említsük.
    4 Ide sorolhatók: Lévay József, Csengey Gusztáv, Szigethy Ferenc és Bárczy János.
    5 Ezek: Sassy Csaba, Balázs Gyõzõ, Damó Oszkár, Hegyaljai Kiss Géza, Borsovai Lengyel Gyula, Meskó Barna, Csorba Zoltán - majd a Napjaink körébõl; Akác István, Gulyás Mihály, Gyárfás Imre, Hallama Erzsébet, Horpácsi Sándor, Juhász József, Kalász László, Kordos László, E. Kovács Kálmán, Niklai Ádám - s a még élõk; Balogh Attila, Baráth Lajos, Cseh Károly, Csorba Piroska, Cs. Varga István, Fecske Csaba, Ferenczi László, Finta Éva, Gyárfás Ágnes, Gyarmati Béla, Kabdebó Lóránt, Kriston Béla, Papp Lajos, Péntek (Molnár) Imre, Ruszoly József, Sajó László, Serfõzõ Simon, Takács József, Tusnády László, Zimonyi Zoltán.
    6 Bereti Gábor, Béki István, Ficsku Pál, Gyöngyösi Gábor, Györgyei Géza, + Hajdú Gábor, Káli Sándor, Kabai Zoltán, K. Kabai Lóránt, Méhes László, Nyilas Attila, Porkoláb Tibor, Tornay Mari, Utry Attila, Varga Rudolf, Vass Tibor, Zemlényi Attila.
    7 Porkoláb Tibor: A Lévay-kultusz és a lokális irodalmi hagyomány, (Miskolc története IV/2, Miskolc, 2003. 962-984.)
    8 ld. Heten vagyunk, Miskolc, 1909.
    9 Közli Gyárfás Ágnes, a Miskolc a XIX-XX. század fordulóján TEMI Rónai Sándor Mûv. Központ, 2003. 96-97.p
    10 Kozma Andor, Versek, 1893.
    11 "A megye számára kétségkívül veszteség. Rangot és talán kissé szabadabb kezet nyert vele a város, de anyagi és szellemi elõbbhaladásának módjából és eszközeibõl aligha valamit" (Ld. Lévay J. Visszatekintés, Sajtó alá rendezte Balázs Gyõzõ, Miskolc, é.n.)
    12 Miskolci Napló, 1918. dec. 10.
    13 A Magyar Jövõ közli novelláit, és folytatásban kisregényeit (Pl. Egy hordó bor, A lángos, Péter, és 38 folytatásban a Dunai család-ot.
    14 Fõszerkesztõje Bank Sándor, az Egyesület ügyv. igazgatója, felelõs szerkesztõje Sassy Csaba volt, a "LJKE politikai, irodalmi, mûvészeti és kritikai lapja" fejléccel jelent meg.
    15 Zimonyi Z. Irodalmi lapok és lapkísérletek Miskolcon 1889-1956 Miskolc, 1987. 68. p. Ld. Kárpáti B. i.m. 16 Zimonyi, i.m. 69. p.
    16 Ld. Kárpáti B: i.m. Zimonyi, i.m. 69. p.
    17 Ld. Kárpáti B. i.m.64.p.; Kovács György: A diósgyõr-vasgyári mûvelõdés története (1885-1965) Miskolc, 2002. 134.p.
    18 Csokor, miskolci antológia. Szerk. Hajdú Béla és Bak János, Miskolc, 1926.; vmint: Kárpáti B. i. m. 44.p.
    19 Ld. Csokor, i.m. 53.p.
    20 Vihar Béla Miskolcon jelenteti meg az Út önmagadtól c. kötetét. Új zsidó-kuruc siratóénekei, fájdalmas bujdosó-nótái Radnóti "kínból kelt költészetét" idézik. Egy katona megy a hóban c. kötete közismert. József Attila-díjas.
    21 Ld. A Falu cselédje, Mendikás Jóska, Parasztosan c. regényeit, ill. a Magyar Jövõben futott Kenõ c. novellafüzérét! (Kárpáti B. i.m. 60-61., ill. 208-209.p.); Hegyaljai Kiss A tiszabecsi galambok; Szigethy F. A tábori posta, ill. a Vidéki versek c. köteteit. K.B.i.m.59-60., ill. 205-206., Szigethyrõl az i.m.62.p.
    22 Ld. Simándy Pál, Gergely Sándor, Vihar Béla, Kóródy Béla, Csapó András, Simon Andor, Fekete Sándor, Gergely Mihály és Juhász József életét és munkásságát (Kárpáti, i.m. 48-54., ill. A szocialista irodalom kezdeményei cím alatt, 64-66.p.)
    23 Fekete Sándor: Kamaszhangon, 1945., Gergely Mihály: Éhségtábor, 1952., szülõföld, 1952. Juhász József: Kérdések kélnek, 1947., Bihari Sándor: Emelt fõvel, 1953. stb. Holdi János: Így kezdõdött, ló 1951.
    24 Szépirodalmi (1950.), Magvetõ (1955.)
    25 Az elsõ titkárt (Erdélyi Sándort) fél éves mûködése után leváltották, Borsodi (Pléh) Gyula rövid idei utódlása után, 1951 augusztusában a csoport újjáalakult. Az elnök Gyárfás Imre gimnáziumi igazgató, a titkár Sárközi Sándor színész lett.
    26 1953. jan., márc., jún. és dec. számokkal.
    27 Felelõs szerkesztõje az írócsoport titkára, Sárközi Sándor lett. Mellette egy szerkesztõbizottság mûködött a különbözõ mûvészeti és tudományos ágazatok szakíróiból.
    28 A csoport titkára és a folyóirat felelõs szerkesztõje 1956. jan. 1-tõl Szekrényesi Lajos lett, az elnök Gyárfás Imre maradt.
    29 Bihari Sándort, Holdi Jánost és Szekrényesi Lajost.
    30 Zimonyi i.m. 160-164. p
    31 A Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat (TIT) Megyei Titkárságának tudományos ismeretterjesztõ folyóirata volt.
    32 A titkára dr. Kuzmányi Gusztáv volt.
    33 Holdi: Így kezdõdött (regény, 1951)., Bihari: Emelt fõvel (versek, 1953.), Sós György: Pettyes (vígjáték), Császár: Ha már megvirradt (novellák, 1956.)
    34 Fõszerkesztõ Nagy Zoltán, helyettese Gulyás Mihály, a prózai rovatot Kordos László, versrovatot Kabdebó Lóránt, kultúrrovatot B. Tóth Lajos, képzõmûvészetit Feledy Gyula vezette. Felelõs kiadó Varga Gáborné, a megyei tanács elnökhelyettese volt.
    35 A Hetek: Ágh István, Bella István, Buda Gyula, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfõzõ Simon. Közülük csak Kalász és Serfõzõ volt borsodi költõ. A Kilencek: Gyõri László, Kiss Benedek, Kovács István, Konczek József, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József. Közülük csak Péntek Imre volt (3 évig) miskolci, ebbõl 1 évig volt a szerkesztõség tagja.
    36 A versrovatot elõbb Kabdebó, késõbb (1969-tõl) Serfõzõ vezette, ugyanettõl az esszérovatot Kabdebó vette át 1982-ig. '89-tõl Cs. Varga István lesz a rovat "gazdája".
    37 Itt bontogatta szárnyait az ekkor érettségizõ diák Varga Rudolf és a már felnõttek: Bereti Gábor, Balogh Attila, Csorba Piroska, Cseh Károly, Fecske Csaba, Fürjes Péter, Péntek (Molnár) Imre és Szendrei Lõrinc is.
    38 Ld. Utry Attila: A megtûrt Kelet (Közmûvelõdési Füzetek 9. B-A-Z megyei Közmûvelõdési Módszertani Központ, 1990. Miskolc)
    39 Mert a Kapuk elõtt több tagja a Kelet-ben folytatta a csoportosulást.
    40 A viták, pár(t)harcok eredményeként Papp Lajost nyugdíjazták.
    41 Ebben pályázatot írtak ki az Új Kilátó néven elindítandó irodalmi folyóirat szerkesztésére. Ennek 3 száma váltott szerkesztõvel meg is jelent.
    42 Gulyás István, a Miskolci Egyetem tanársegédje (aki visszalépett a vállalkozástól, mert a helyi, késõbb a fõvárosi televízióban kapott megbízást), a másik folyóiratnak Jenei László lett a fõszerkesztõje, aki akkoriban könyvtárosként mûködött Miskolcon.
    43 Ld. Jegyzõkönyv, Új Kilátó, 1990. júliusi szám.
    44 Ld. Holnap, 9. szám, 1993.
    45 Serfõzõ a megalakult Felsõmagyarországi Irodalmi Alapítvány (mely a Holnap-ot a kilencedik számtól "kiadmányozta"), ennek égisze alatt alapított Felsõmagyarországi Kiadó vezetõje lett.
    46 Horpácsi Sándor kritikus, itt a Holnap fõszerkesztõ-helyettese. Serfõzõvel szemben - ahogy Serfõzõ jellemezte - az urbánus-modern irányzatot, míg õ a népi, inkább konzervatívabb stílust képviselte. Horpácsi az Új Bekezdés törekvéseit, s a tagjainak a Holnapban való szerepeltetését szorgalmazta. Többek között ez is közrejátszott abban, hogy Serfõzõ a kilencedik szám után Gál Sándort tette helyettesévé. Horpácsi munkatárs maradt.
    47 Vass Tibor, Pogány Balázs, Láng Csaba, Cseh Károly és Urbán Tibor grafikus.
    48 Ld. Új Holnap, 2002. Tél, 114.p.
    49 "A forradalom elõtti Széphalom arról adhatott szép példázatot, hogy hogyan lehet rideg ipari közegbe plántálni magas színvonalú publikációk sorozatát." (Ld. Új Holnap, 1995. szept. szám 3-7.p.)
    50 Az egyetemen szervezett nyári egyetemek, a XXIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia dolgozataiból hol vendégszerkesztõk, hol meg egyetemi hallgatók irodalmi mûhelyének válogatott dolgozatai (pl. Áfium helyett, Fiktív állásfoglalás stb.) dolgozatait hozza a folyóirat (Új Holnap, 9. sz.)
    51 Vö. mind a Kárpáti B. Irodalom Miskolcon II- (Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc, 2002. 53-67.p.)