RÉSÕ ENSEL SÁNDOR

Magyarországi Népszokások (Pest, 1866) címû könyvébõl vettük fel az alábbi részletet, amely az országszerte híres miskolci és Miskolc-vidéki lakodalmi népszokások bemutatásakor a legeredetibbel, a 18-19. században különösen elterjedt, bizarr kakasnyakvágással is megismertet. Mivel Résõ Ensel (1833-1899) fiatal jogászként évekig Miskolcon teljesített bírósági szolgálatot, leírása feltehetõleg személyes élményen alapul.
 

[A miskolci kakasnyakvágás]

A lakodalmi szokások egyike az úgy nevezett "kakasnyakvágás", mely következõleg esik meg. Egy kakast megfognak, szárnyát, hogy el ne repülhessen, összekötik, aztán orra lyukán keresztül vékony szalagot húznak, a kettõs szalag végét egy ember tartja s a kakast maga elõtt hajtja. Többen különféle álarczba öltöznek s valamenynyinek nagy karikás van a kezében, két ember veres ruhába töröknek van öltözve, fején török turbán, kezében kivont éles kard. Ezek mindig a kakas után mennek.
    Most indulnak esketõre a templomba. A sok álarczos elõl megy, a czigány hátul. A kakast a násznép elõtt hajtják. Midõn a templomba mennek, egész csendességgel s illendõséggel viselik magukat s még csak a czigány sem hegedül. Elérvén a templomhoz, a különféle alakosok: a két török, kakasvivõ, czigányok a templom ajtaja elõtt maradnak s egész csendességgel várják a násznép kijövetelét. Vége lévén az esketésnek, mihelyt a templomból kissé eltávoztak, ráhuzzák a czigányok, pattognak a karikással s különféle dévajverseket mondanak. Akár esik utba, akár nem, a fõbb tisztviselõket, mint: alispán, szolabíró, város bírája és más elõkelõbb embereket utba ejtenek s verssel megköszöntik.
    A járkálás sokszor három óráig is tart, s a menyasszonynak legtöbbet kell szenvedni, mert nyáriasan van öltözve, karja mezítelen s így néha annyira átfázik, hogy szinte halálos betegségbe esik. Elvégre hazatérvén, a törvényszék összeül, a kakast elébe állítják s a vádló is elõáll. Legterhelõbb vád az, hogy a kakas anyjával s leányaival szerelmeskedett és hogy sok feleséget tart. A törvényszék fontolóra vevén a bûn nagyságát, tekintve azt is, hogyha az büntetlen maradna, mint példa, igen veszedelmes következményeket vonna maga után s a törvény tekintete, mely a sok feleség tartását tiltja, végkép lesülyedne. Azért itt a törvények értelmében másoknak rettentõ példájára, a kakas fejére a halálos ítélet kimondatik és nyomban végre hajtatni rendeltetik. Ekkor a szalagnál fogva a kakas nyakát meghúzzák s az egyik török az éles karddal fejét elcsapja. Ezután a võlegénynek tudtul adják, hogy e példától vegyen magának tanúságot, mert aki több feleséget tart, így jár. E népszokás, mint látható, a keresztyén vallás s törvény által megállapított egyfeleségûség elvébõl indul ki s képben tudtul adja a népnek, hogy a több feleségûség tilos s ki a törvény parancsolatját át merné hágni, a büntetést el nem kerüli.

LÉVAY JÓZSEF

Bár nem Miskolcon született (hanem Sajószentpéteren, 1825-ben), egész élete ehhez a városhoz köti. A helyi evangélikus líceumban tanult, majd rövid késmárki, pozsonyi és - a szabadságharc idején - pesti kitérõ után, 1852-tõl haláláig (1918) Miskolcon élt és dolgozott. A 19. század utolsó harmadában õ volt a miskolci költõ. Sohase tartozott a nagyok közé, de azért van néhány verse, amelyet ma is érdemes elolvasni.
 

Hopp uram

"Hallod, anyjok! Úrhatnám én!
Hiszen úr is vagyok már én:
Tele pince, szuszék, verem,
Ha kifogy is, újra terem."

"Így szeretem, lelkem uram,
Drága felem, gyöngy madaram.
Régi szokás, nosza rajta!
Régi butor, adj túl rajta."

"Látod-e, hé, tavaszodik!
Erdõ, mezõ lombosodik;
Kígyó is elveti bõrit,
Egy kicsi jobb még elfér itt.

Kell-e neked asszony, édes,
Nyakbavaló, gyönggyel ékes.
Selyemruha csipkefodros,
Fejkötõ meg idres-bodros?"

"Kell nekem az, s neked szinte
Szûröd helyett cifra mente,
A fejedbe barna süveg,
Sarkantyú meg fodros ümeg.

S jöszte lyányom, Sára, jöszte!
Itt a holmi, válassz közte!
Ócska ez az új viganó,
Szoknya kell most, szép dagadó.

Vesd el bokros szalagodat,
Kontyra teszem a hajadat;
Csizma helyett cipellõ kell,
Sétálgatni úri nõkkel.

Gyönge kezed kesztyût váltson,
Puha legyen mint a bársony.
Aranyperec reá kettõ,
Aranygyûrû tizenkettõ."

S Hopp uramnál sosincs végi,
Dinomdánom egymást éri,
Rajzanak ott a vendégek,
Telt köpûbe tolvaj méhek.

Kérõ is jön kettõ-három,
S kosarat kap olcsó áron.
Úrfi állít oda végre,
Úrfi, vagy egy szép tündérke.

"Kell a lyányunk? Nosza, vidd el!
Illik is õ hozzád, hidd el!
Érted lobog indulatja,
Gyenge magát neked adja!"

"Hull a gyümölcs, hogyha megért;
Szót se teszek lyányotokért.
Követûl a pompa küldött,
Szavait megkeserülnöd.

Ajtód elõtt inség tapsol,
Nem könyörög, de parancsol:
Lépj ki innen talpig gyászba,
Õ szállásol már e házba.

Láttatlanul, sûrû ködben
Téged keresztelni jöttem:
Hopp nevednek vége vagyon,
Kopp a neved, rajtad hagyom."

S mintha fecskemadár villan,
Úgy kirepül, úgy elillan,
Hahotázik odakívül
Szinte-szinte belekékül.

A keresztség rajta maradt,
Koppnak hívják Hopp uramat,
Új neveért bolygva lakol,
Felvég-alvég róla danol.
1860-as évek

GYULAI PÁL

Gyulai Pál (1826-1909), a nagy irodalomtörténész és rettegett kritikus gyakran megfordult Miskolcon és a város környékén, barátja, Lévay József meghívására. Különösen a Hámori-völgy ragadta el, amint ez a verse is bizonyítja. Amikor ezt a kis idillt megírta, aligha hitte volna, hogy hosszú hónapokig tartó, ádáz csatába bonyolódik majd régi ellenlábasával, a tudós Herman Ottóval, s hogy csatározásuk, a nevezetes "vadgalambbúgás-vita" irodalmunk egyik legmulatságosabb disputájává válik. A kardinális kérdés, hogy a "vitéz kis úr, Gyulai Pál úr" hallhatott-e ott vadgalambbúgást, ahol Herman szerint semmi szín alatt nem hallhatott - sem akkor, sem azóta nem dõlt el, a hangulatos kis vers azonban - a vitának köszönhetõen - irodalmi kuriózummá vált.

Kies völgy, a Bükk tövén,
Egy kis házban tanyázom én,
Mohos sziklák, erdõk védik,
Bár lakhatnám itt mindétig.

Csendes hely, csak a patak zúg.
Erdõn csak a vadgalamb búg,
Reggel ébreszt, este ringat,
Világ zaja ide nem hat.

Oh ne is! volt benne részem,
Kifáradtam már egészen.
Úgy szeretnék megpihenni,
Egyedül magamé lenni.

Sebeim, mint itt a fának,
Lassanként begyógyulnának,
Derülnék a napsugárral,
Dallanék vidám madárral.

Hiú ábránd!... erdõs kis lak,
Alig jöttem, s már itthagylak,
Sors ellen küzdök hiába,
Mennem kell világ zajába.
1887


 
MÁRKI SÁNDOR

Márki Sándor (1853-1925) a dualizmus korának egyik legjobb, haladó szellemû történésze volt, mellesleg - s ezt alig tudják róla - finom tollú tárcaíró. Errõl tanúskodik itt következõ írása is, amely abból az alkalomból született, hogy Bethlen András földmívelésügyi miniszter megalapította Lillafüred nevû nyaralótelepét.

Hámor

Aki ezen a földön járt s ivott a Királykút forrásából, mintha csak a castiliai forrásból ivott volna: költõi ihlet szállta meg. Vagy legalább eszébe jutott minden, amit szép vidékeket magasztaló költõkbõl olvasott valaha. És szobájából a fõváros falai közt megaszalt kedélyével kikívánkozik a szabadba, a Bükk tövébe; a Hámor csöndes házai közé, ahol Lévay szerint:

    A talpalatnyi kertet vad emse túrja fel,
    A csirkét a pitvarból ölyü ragadja el.
    És vámot szedni éjjel rõt róka sort veszen
    S félénk õz oltja szomját lent a patakvizeken.

    A Miskolc városán keresztül folyó Szinva-patak ellenében mintegy 12 kilométernyi utat kell tennünk, hogy a diósgyõri hámorhoz juthassunk. Elhaladunk a nagyszerû vasgyár mellett, keresztül megyünk Diósgyõr városon, melynek négyszögû várkastélya és pálos zárdája romjaiban is tanúskodik az Anjouk korának fényérõl. A vár mellett hatásos hõforrás buzog, s egy óriási mogyorófa áll, melyrõl azt regélik, hogy még Mária királyné ültette s egymást érik az óriás diófák, melyekrõl nevét nyerte a város.

    A terebélyes, vén diófa
    Ki tudja, már mióta - -

    énekli Lévay József egyik versében.
    A városon túl, mintegy másfél kilométernyi út után, betérünk a papírgyárba, mely Diósgyõr nevét egymaga is országos hírûvé tette. Onnan szép fasoron át jutunk ki a rendes útra s egy kis kirándulást teszünk a Hárs-hegyre s a Csanyikra, melyek igazi paleontológiai múzeumot képeznek és rendkívül gazdagok kövületekben.
    Ettõl kezdve a Szinva szûk völgyében, élettõl mosolygó szép tájakon folytatjuk utunkat és csakhamar a Tûzköveshez érkezünk, ahhoz a sziklafokhoz, melyrõl a mélységbe dobta hûtlen feleségét a molnár. A balra maradt erdészlakon túl a Szinva egészen alámossa a Guliczka-tetõ meredek mészkõoldatát, melybe három barlang van bevágódva. Átellenében is egészen közel jön s a sziklafal a csinos szorost a Szinvának egy kis vízesése élénkíti. A kijáratnál jobbra a szeletai munkáslakásokat látjuk, balra pedig a mély völgy felett kiesen fekvõ kis temetõt pillantunk meg. Ott szeretett volna nyugodni a köztársasági érzelmû Szemere Bertalan, a költõ kedélyû szerencsétlen politikus; kívánsága nem teljesült: Miskolcon temették el.
    Alsóhámor munkáslakai a néhol nagyon elõredûlõ Szeleta csúcs falai s a Szinva által közreszorítva kezdõdnek. 1777-ben egy Fasula nevû vállalkozó alapította itt a Szinva által mozgatott vashámort, melyet a hetvenes évek elején a magyar kormány vett át, de fölhagyott vele és a már említett nagyszerû vas- és acélgyárat alapította Miskolc és Diósgyõr között. Ma már elpusztultak a munkások lakásai.
    Az odább, nyugaton levõ Felsõhámor ma is munkástelep s 800 magyar, tót és német lakosa rendesen 1-2 szobát bérbe ád a Miskolcról s máshonnan jövõ nyaralóknak. Gyulai Pál, Lévay József s mások idáig is nagyon jól érezték magukat e "kis lakok"-ban s egy ilyen lakban született kitûnõ természettudósunk, Herman Ottó, kinek atyja a hámor orvosa volt. Nem nagyszerû, de véghetetlenül kedves vidék ez. Balra a Fehérkõ, jobbra a Dolka és a gyönyörû erdõvel borított Szent István-hegy, melyek közt a kisebb esésekre kényszerített Szinva kanyarog, idilli környezetet adva a partjain elszórt apró házaknak. Az elõtérben, a Szent István-hegy elõtt, hatalmas gát készült a húszas években a nyugatról jövõ Garadna vizének felfogására. A gát jobboldalán, kettõs zsilipen keresztül, már Szinva név alatt ömlik alá e patak. A gyönyörû mészkõsziklán két vízesése volt az így keletkezett tónak, a Taj-nak. A felsõ most már száraz barlangnyíláshoz hasonlít, mert a tónak eredetileg mintegy 31 millió köbméter vize 10,700.000 köbméterre apadt s így csak az alantabb lévõ nyíláson törhet elõ, hogy nagy zajt csapva s a nap fényében ragyogva bukjék a mélyen kivájt s apró barlangnyílásokkal változatossá lett mészkõsziklafal alá. A gátra vivõ kocsiút ezen barlangos és lépteink alatt szinte kongó mészkõpárkányon halad. Fölszálló páráival a tajtékzó víz most jobbadán csak a levegõ üdítésére szolgál; csupán Zartl hajlított fabútorgyára és egy gyõri vasgyár alkalmazza gépek hajtására. Ha megalkothatják azt a villatelepet, mely a Dolkától a Szeletáig van tervezve, e gyárakat mindenesetre rá kell szorítani, hogy »csak annyi vizet legyen szabad levezetniök, amennyi az egyezményben megállapított vízmennyiségnél nem szállítja alább a tó tükrét«. A tóban pompás pisztráng tenyészik. Aki itt csónakázott, halászott, vagy a reá hajló bükkök alatt megjelent, feledhetetlen emlékkel távozott e tavi tájról, mely az egész vidéknek fõ vonzóerejét teszi.
    A tömlõalakú, 12 hektárnyi tó vize egészen zöld a környezõ hegyek ormairól belebámuló fák színétõl. Balra az István-hegy közvetlenül a tóból látszik kiemelkedni s meredek oldalán csak a keskeny gyalogút vezet. Ennek a közepe táján a hegyrõl, a kõsziklának egy télizölddel gyéren befutott üregébõl, roppant meredekrõl, azonnal egy lábnyi széles vízesést képezve tör elõ a Szent István-forrás, melynek oldalán szoktak megpihenni a tó szépségében gyönyörködni akarók. Átellenben, szelídebb lejtõjû hegyek alatt, közvetlenül a tó partján, néha 10-20 méter magasan, a tó felõl csak egyszerû korláttal ellátva halad a kocsiút. Északnyugaton már egészen visszavonult a tó tükre s medrének alját buja rét borítja. Dél felé a zsilippel ellátott kõgát emlékeztet az emberre. E kõgáton át vízimalmot hajtó kis patak siet a tóba, melynek szélén vízi nefelejcsek virítanak.
    1892

HERMAN OTTÓ
 

Breznóbányán született és Budapesten halt meg (1835-1914), mégis Miskolc "az õ igazi hazája és otthona", amint egy korabeli újságcikkben írták róla. Gyerekkorát Miskolcon töltötte, ott kezdte meg tanulmányait, késõbb a város függetlenségi párti képviselõje volt, Miskolcon végezte õstörténeti kutatásait és élete utolsó szakaszát Lillafüreden töltötte. Mindmáig Miskolc egyik legnagyobb alakja, korának kimagasló magyar tudósa, aki a zoológiában, a néprajzban, az õstörténetben, a régészetben és a nyelvészetben egyaránt maradandót alkotott. Materialista világnézetû gondolkodó és radikális társadalmi eszméket hirdetõ politikus volt, s tudósember létére a legkiválóbb magyar stiliszták egyike; minden sorát élvezet olvasni.
 

A bükkerdõ

Gyermekéveim legszebb emlékei bükkerdõbõl mosolyognak felém. Hányszor osontam ki a házból, mélyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelyben igazán szívem és eszem szerint tudok ájtatos lenni!
    És milyen is ez a templom! Földjét haloványsárga levelek borítják, oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A sudarak oly egyenesen, oly merészen állanak, mint a gót templom oszlopai, de nem oly komoran, mert kérgök szép világos-szürke, fehérrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy érnek össze, mint a gót bolthajtás ívezete; de a bükkerdõ bolthajtása kacagó zöld s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtok a napsugár, mely a rezgõ levelek árnyékával játékot ûz a sudarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörrõl, úgy pattan vissza róla, hogy valamelyik sudar derekára titokzatos Máriákat rajzoljon.
    Fenn az ágasbogas karzaton ekkor megszólal az aranybegy. Hangja oly mélázó, mint a furulya szava, valóságos ének - akár a Mozart miseszólója. A csepp fitisz-madár szólama úgy avatkozik belé, mint a ministráns felelete. A csuszkák, cinegék, légykapók, rigók hívogatása adja e közösség énekét. Most egyszerre megszólal a pintyõke, a templom csengettyûje, mintha igazán leborulásra intene.
    Azalatt az apácapillangó torzonborz bundájába vonva fejét, úgy szundikál, mint az olvasózó vénasszony. A Satyrus-pille sudarról sudarra szállva pajkoskodik, mint a rakoncátlan oskolásgyerek. Az Iris-pille pedig szárnyait nyitogatva, úgy kényeskedik, mint az újruhás kisleány, kit csak a ruhája vitt a templomba. A bükkfagomba is úgy áll a fa derekán, mint a szenteltvíztartó a gót oszlopon. A kis sziklatömb, moh és folyóka díszítésével, az oltár, a korhadó törzsök, melynek redvesedõ kérgét az ifjú sarjak zöldje fedezgeti, a keresztelõ medence.
    De imádkozni mégsem lehet, mert nem engedi az erdõ lármás pogánya, a mátyás, ki bár "mátyást" kiált, mégis voltaképpen azt mondja: "jön valami, vigyázzatok!" A feketerigó rögtön megérti s csattogó hangra fakad. - Mély csend!
    Ekkor finom nesz hallatszik - talán egér futott végig a száraz leveleken? Nem az, mert egyszerre megingott a forrásõrzõ aljfa gallya, s egy véghetetlenül szelíd, szinte mélabús tekintetû, sötét szempár néz feléd, s egy pici fekete orr, magasra tartva, kérdést intéz a fuválomhoz, s megkapja a feleletet: "Nincsen semmi baj." És ismét zörög a levél, a fej eltûnt, hogy pár perc múlva ismét megjelenjék: kilép az anyaõz két pici gidójával, melynek sima köntöse oly kedvesen csillagos. Azok a finom csülkök oly ügyesen csúsznak a levelek közé, hogy alig okoznak valami zajt.
    Míg az anya lehajlik, hogy a hûs forrásban eloltsa szomjúságát, az egyik gidó pajkosan cibálja a gally hegyét, a másik nagyokat döföget az anya tõgyén.
    Ismét megszólal a madárdal. Mintha gúnyolná a bolond mátyást, hogy már a szelíd jóbaráttól is megijed, s hebehurgyán ráijeszt másra is, avval az õ rekedt, intõ hangjával.
    Leszáll a pintyõke, elõkerül a rigó: õk is isznak egyet, ügyelve, nehogy a köntös vizet fogjon. Szépen bemártják a csõrt, egy kicsikét szopogatnak, aztán magasra emelik a fejet csõröstül. Egy keveset hunyorítnak a szemmel, mert hát oly pompás ital az a forrásvíz.

    1877
 

A nemzeti géniusz

(Válasz Berzeviczy Albert államtitkárnak a képviselõházban)

    Berzeviczy: - Méltóztassanak konkrete beszélni és bizonyítani, de az olyan általános frázis, hogy kultúrpolitikánkban figyelmen kívül hagyjuk a
    nemzeti géniusz sugallatát, meg nem állhat.

Ha például az államtitkár úr ír egy novellát - hiszen szokott õ novellákat írni - s abban elmondja, hogy találkozott egy öreg magyarral, akinek még nincs õsz hajszála, és akivel ilyen párbeszédet kezd: "Hány esztendõs Ön, uram?" - mert még ha földmíves is, novellában per Ön, uram kell megszólítani - ha erre az öreg azt felelné: "Hetvenöt éves, uram!" - mire aztán ez a megjegyzés következnék: "Bámulatos, hogy Önnek még nincs õsz haja!" - az öreg pedig így felelne: "Hát hiszen még jókarban vagyok, hanem egy lábbal már a sírban állok" - ezt szóról szóra át is lehet tenni mindjárt német vagy francia nyelvre, de ebben a nemzeti géniusz nem csillan fel.
    De hát én nemrégen Tiszaabádszalókon találkoztam egy hetvenöt éves magyar emberrel.
    Azt kérdeztem tõle: - Hány esztendõs, öregem?
    Azt mondta: - Hetvenöt év nyomja vállamat.
    Erre azt mondtam: - Bámulom nagyon, hogy még egy õsz hajszála sincsen.
    Mire õ azt felelte: - Még nem harangoztak, de már beesteledett.
    Ebbõl világosan kicsillan a magyar nemzeti géniusz és felfogásunknak az a különbsége, amely nemzeti szellem és nemzeti szellem közt van.
    1889

KAFFKA MARGIT

Mindmáig legnagyobb prózaírónõnk, de költõként is Ady korszakának jelesei között tartjuk számon. Nagykárolyban született (1880), és Budapesten halt meg (1918), ám hosszú évekig Miskolcon élt és tanított. Miskolci idõszaka kitüntetetten fontos irodalmi pályáján. Itt érett költõvé, elsõ két kötetének valamennyi versét itt írta (bár igazán nagy versei majd az 1910-es években Budapesten keletkeznek), és Miskolcon születtek elsõ novellái is. Ez alatt az esztendõk alatt lett a Nyugat állandó munkatársa és a magyar irodalmi progresszió jelentõs, megbecsült alakja. A Garabonciások egyébként azok közé a ritka versei közé tartozik, amelyeket Miskolcon jelentetett meg. A Heten vagyunk címû antológiában adta közre, 1909-ben, ma már ismeretlen helyi költõk verseinek társaságában.
 

Garabonciások

- Vers libre -

Most új dalok hegedõsei járnak,
Tépett szárnyú, nagy viharmadarak,
Lázongás keresõ, vad, nyugtalan árnyak -
Vajúdásuk termékeny, gõgös, szilaj álmak,
Prófétái õk démoni, õsi csodáknak
- Ám betegek, bénák, furcsák szomorúak.

Az új kobozok kúsza ütemre ha lelnek,
Múzsájuk az asszony, aki hattyut ölel:
És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet,
Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek,
Iromba daluk tép, zaklatja a lelket
- Ám kobzukon a jövõ szilaj himnusza kel.

És eljön a jövendõ, amire várnak;
Egyenletes, szabad, munkás, erõs,
Emberek jönnek, étkesek, vidámak,
Asszony, ki szürke, dolgos, rendes állat.
Szerelem, melyben nincs gyönyöre gátnak,
Oh jaj - szegény, szegény sok új hegedõs!
1907

ZELK ZOLTÁN

Zelk Zoltán (1906-1981) gyerekéveit és kora ifjúkorát Miskolcon töltötte. Ott élte meg azt a napot is, 1919. május 20-át, amikor a magyar Vörös Hadsereg - Stromfeld Aurél vezérkari fõnök haditerve alapján, Landler Jenõ fõparancsnok közvetlen irányításával - visszafoglalta a várost a francia generálisok vezette csehszlovák erõktõl, és egyúttal megkezdte diadalmas felvidéki hadjáratát, amely hadtörténetünk egyik legfényesebb fejezete lett. Megragadó, hiteles életképe ez a vers a gyerekszemmel felidézett 1919-nek. (Két variánsa közül a késõbb publikáltat közöljük.)
 

Miskolc, 1919

A kapun kézigránát csattant,
a falat puskagolyó verte,
az u
dvaron, mi három gyermek,
egymás lihegõ szívét lesve
feküdtünk, lapultunk a földön -
de hirtelen világnagy csend lett
és - csend a csendben - újra szállni,
sürögni kezdtek már a percek.

Fölkeltünk hát. S velünk a város.
Szemüket nyitották a házak:
nyíló ablakokkal köszöntve
a szabadító katonákat.
Vizet kértek: hogyan futottunk
feléjük a teli vödörrel!
s a víz is, ami földre loccsant,
csobogott, ugrott vad örömmel!

Kimertük volna mennyi kútja,
mennyi folyója a világnak,
mikor azt mondták ránk nevetve:
"Jól van, köszönjük, kis elvtársak..."
S mikor a járdaszélre ültek,
könyökre dõlve, megpihenve,
akkor is úgy bámultunk rájuk
olyan magasba, mintha hegyre!

És szóltak újra. Elmesélték,
mily tájakat, mily harcot jártak,
hogy védjék, ami az övék lett,
az országot, a földet, gyárat.
(Szivembõl bontom ki az arcuk,
szivembõl bontom ki e képet,
szimvembe ásva hordtam: mostan
tinéktek adom. Szeressétek!)

Így volt. Tizenkét éves voltam.
Így emlékszem én e seregre.
Soha bukásra, vesztett harcra,
mindig, csak mindig gyõzelemre.

GERGELY SÁNDOR

A két világháború közötti magyar szocialista irodalom jelentõs alakja (1896-1966) a húszas évek derekán Miskolcon élt. A Reggeli Hírlap rovatvezetõje volt, s Kodolányi Jánossal és Szabó Lõrinccel egy irodalmi folyóirat alapítását tervezte, de a lapindítás - különbözõ okokból - meghiúsult. Ez a riportja, mely a város híres-hírhedt nyomortelepérõl szól, a 100 % címû folyóiratban jelent meg. A méltatlanul elfeledett, megrázóan szép írás szociográfiai irodalmunk egyik elsõ, becses darabja.
 

Boldogok a gyáristák

Tessék már leülni - kínál a vendéglátó asszony, és tolja felém a széket.
    Állok a "szoba" közepén. Szikla a mennyezet, sima kõ minden, a fal, a padlója is. Az "ablak" helye befelé van.
    - Tessék már leülni - kis, szomorú, elkínzott rongyos asszony a vendéglátóm. A széket még mindig a kezében tartja. - Voltak már itt sokan, de mindenki utált leülni.
    Leülök és nézem a "szoba" bútorzatát: az alacsony, öreg ágyat a szalmazsákkal, a kijárat mellett kis kályha áll. Az "ablak" mellett az asztal. A sziklába vájt "ablak" pótolja a szekrényt. A bejáratnál idegen öreg asszony nézeget, és lassan leereszkedik a küszöbre.
    - Az emberek alja vagyunk - szólal meg vendéglátóm, és elsírja magát.
    - Mindig sír - mondja a küszöbi vendég vastag hangon. - Mink csak sírunk mindig. Igen, alja emberek vagyunk.
    - Kicsit meghibbant az eszem - erõlködik vendéglátóm.
    A sziklaodúban egymást nézi a két asszony, aztán engem figyelnek. Méregetnek: mit is várhatnak tõlem, az idegentõl, aki jó szóval, barátsággal nyitotta meg gondoktól meggyötört, csukott szájukat. Pénzt érek-e, segítséget vagy egyáltalán: mi is lehet a szándékom? A ráncos arcok feszülten merednek felém... A küszöbi néni szeme fátyolos, az öregség kezdõdõ hályoga van rajta.
    - Mióta élnek itt, a Danyiban? - kérdem szorongva.
    - Amióta világ a világ. Én húsz éve. Alja élet ez - motyogja vendéglátóm és sír.
    - Ne sírj. A nagyságos úr segíteni jött - mondja az öregasszony a küszöbön.
    Újra megmagyarázom: talán megütöm a hatóság szívét, ha megírom egy újságban, hogyan is él a Danyi-völgyben, öt percnyire a gazdag Miskolctól száz család, a hegybe vájt sziklákban, sötétségben, nedvességben...
    Az üregben, a mennyezet alatt spárga feszül. A spárga a ruhásszekrény. A ruhán a penész zöldes színe ül. A penészé, amely lassan rárakódik az üreglakókra... Újra beszélek, hogy megnyissam panaszaik zsilipjét. A küszöbi öregasszony, Deme néni, csak biztatja társát:
    - Beszélj má, te, mer elviszem hozzám a nagyságos urat.
    Beszél. Ezt a "lakást" 1919-ben vették ötszáz koronáért. Négyen laknak itt. A férje napszámba jár. Ha van munka. A lánya is. Ezen a héten jól megy a dolog. Mindkettõ szerzett munkát. A férj két pengõt, a lány nyolcvan fillért keres egy nap. A fiú? A fiú künn dolgozik falun, egy gazdánál, de hazajár hálni. Segélyt? Azt nem kap asszony, akinek a férje él. Özvegy kap. Három mázsa szenet télire. Pénzt? - tagadóan rázza a fejét.
    - Négy pengõt - mondja vastagon Deme néni. - Egy hónapra, meg tizenegyet fél évre. Ezt a papminiszter küldi. Na, ne sírj má, te...
    A háziasszony sárga, elkínzott arcát nézem. Folyik a könny a szemébõl.
    - Cseppet meghibázott az eszem, fiatal úr - nyöszörgi. - Mindig hét hónapra gyütt a gyerek. Gyütt egymás után. Nem bántam én. De egy se lett egyesztendõs, meghalt. Az elsõ halottat föl se vettem. Olcsó volt akkor a világ, olcsó volt a koporsó is. De mindig drágább lett. Aztán már féltem a sok gyerektõl, mert mibõl temetem el! Aztán megmaradt a hétbül kettõ. A lány már tizenhét éves. Malterozni jár. Már biztosan van legénye szegénynek. Aztán ü is, ha gyereke lesz, mibül temetteti?
    Megyek kifelé, Deme néni fölcihelõdik. Fazekat szorongat. A fazékban búza van. A búzát szemenként szedte egy gyerek a mezõn. Itthon aztán kalapáccsal õrlik meg a búzát.
    A völgyteknõ közepén kocsinyom húzódik. A völgyteknõ két oldalán hosszú sor vaksi üreg néz szembe egymással. Az üregek a hegybe vájva száznyi családot rejtegetnek. Az egyik üregen cédula fityeg. Szoba kiadó. Benn az üregben nagytakarítás folyik. Meszeli az asszony a barlangot.
    - Melyik a kiadó szoba?
    A szobából, befelé a hegynek, másik lyuk nyílik. A kiadó szoba.
    - Az uram egész télen, meg tavasszal munka nélkül volt - mondja az asszony. - Vájta a hegyet, hát most kiadjuk. De télen mink lakunk majd benne. Mert akkor ott melegebb. Három pengõ egy hónapra. Nem sok.
    A kiadó szoba bútorzata: rongyhalmazból formált zsák a földön. Kézi villanylámpával nézegetem a vaksötétségben.
    Újra a völgykatlan közepén állok. A hegy tetejérõl lehallatszik a templom harangja. A város felõl autótülök szivárog ide... Itt csönd van, a kék ég alatt, a ragyogó napsütés alatt, s vaksi szemekként pillogó barlangok szája övezi a kocsiutat... A barlangok bejáratánál asszonyok állnak, nézelõdnek. Rongyaikat meglebbenti a szellõ, gyereküket a mellükhöz szorítják.
    Megyek elõre: utánam kap szemük, ijedt, megalázott, földre tiport emberségük. Lassan olvad a félelem mérge... Már ereszkednek lefelé az útra, már gyûrû vesz körül, rongyos asszonyok hada, szoknyájuk körül gyerekek hancúroznak. Már beszélnek, egyforma a panaszuk mindenki ellen, saját maguk ellen.
    - Ne beszéljetek neki! - Asszonyhang süvít az egyik barlangból. - Menjen a fenébe, a korzóra, ott szórakozzék a nagyságos úr!
    Ott áll szétborzolt hajjal, sulykolóval a kezében, haragosan, ingben és rongyos szoknyában egy asszony. Kemény tekintetû, öntudatos szeme rám villan. Lassan jön, a sulykolófát emelgeti.
    - Írni akar? Keressen más tájat. - Már elém ér, szeme okádja a gyûlöletet. - Jönnek ide minden héten. Dögök. Csak megírják, hogy piszkosak vagyunk, lusták vagyunk, hogy heverészünk az ágyon. Hogy az urammal együtt fekszem az ágyon. Egy nagysága volt itt - haragos, kipirult az arca. - Csak rám nyit, mintha csak otthon volna. Hát az urammal feküdtem. Talán õ még nem feküdt? Aztán rám pirít, hogy a gyerekek miatt vehettünk volna két ágyat. A fene a pofáját - visító a hangja. - Ezek a kifestett dögök azt hiszik, hogy szívesebben lakunk itt, mint a Korona szállóban. Hát csak írja meg, hogy fekszünk itt az ágyon, a férjünkkel is. A dögök, csak kijönnek, és megszégyenítik az embert - már öklét rázza felém, a többi asszony eltágul mellõlem, szemtõl szembe állok vele, s valami nagy mélységes örömet okoz az asszony dühe... Hát mégse tompított el ez a nyomor minden önérzetet... Az asszony elõttem áll, ingválla lecsúszott róla a gesztikulálásban. - Meg azt írják, hogy mindenki részeg. A nyavalyások! Pedig itt csak az részeg, aki nem dolgozik. Aki dolgozik, annak nem telik borra. A koldusok, a naplopók, a csalók isznak! Hát odabenn maguknál, telik annak, aki dolgozik?
    Szétvetett lábbal áll... Hátul, az asszonygyûrûben megszólal valaki.
    - Ne bántsd már, te - nevetnek, a harcias szónok is elmosolyodik, az egyik barlang szájából, kisgyerekkel a karján kilép egy asszony, a danyi bíró felesége.
    - Hát csupa asszony él itt? - kérdem.
    - A férfiak vagy koldusok, vagy napszámosok, vagy gyáristák. Éjjel gyönnek csak meg - feleli a bíróné.
    - Gyáristák?
    - Olyan kevés van. Azoknak jó - mondja a bíróné. - A gyárista boldog ember.
    Bólogatnak.
    A gyárista napszámos a gyárban, a diósgyõri vasgyárban... Annak jó. És boldog a felesége, hogy ilyen ura van... A gyáristák adófizetõk, és a barlanghelyért nyolc pengõ adót fizetnek egy hónapban a városnak. A gyárista arisztokrata a Danyiban. A gyáristák olvasni is tudnak. A gyáristák nem isznak. A gyáristák vasárnap délelõtt harmonikáznak, és bejárnak a városba. A gyárista... a gyárista csak addig gyárista, amíg ki nem teszik a szûrét a gyárból. Akkor viszont visszaesik a köznép sorába. Állandó gyárista egy sincs. Nincs, nincs igazság a földön, mert a gyárossal is így kéne tenni, mint a gyáristával: hogy nagyon el ne bízza magát...
    Elhallgatnak, majd újra összevissza beszélnek, de nevetve a szájukra paskolnak.
    - Ne szólj szám... - nevet az egyik fogatlan, koravén asszony.
    Lassan alkonyodik. A tátott barlangszájak öble egészen elsötétedik. Hosszú árnyék borul a völgyre. Fenn, a hegytetõn zene szól. Kocsmák ülnek a hegytetõn. A kocsmák mögött temetõ van. A temetõ mellett templom. És a hegy város felé lejtõzõdõ részén a város urainak a borpincéi sorakoznak. Duhaj dáridó kergetõzik csöndes nyári estéken a Danyi-völgy ámuló lakói felé.
    Kapaszkodom fölfelé a hegyre. Miskolc már villanyfénybe öltözött. A kávéházból ide szivárog a dzsesszbend lármája. Megyek botorkálva. Lejjebb, bokor mellett kislány áll.
    - Bácsika - mondja bátortalanul. - Miskolcra megy?
    - Oda, kislányom.
    - Bácsika, szép város az a Miskolc?
    - Szép. Te még nem voltál o
tt?
    - Nem. De majd megyek. Anyus ígérte, hogy megyek. Ha búcsú lesz.
    - Hány éves vagy? Egyedül nem mehetsz?
    - Nem mehetek. Én mennék, bácsika, én már tudok menni, már ötéves vagyok... de azok mások.
    - Kicsodák?
    - A Miskolcon. Azok mások. Hajtanak. Megfogják az embert.
    Szól a dzsesszbend. Tülköl az autó. És a villanyfénybe, amely alatt selymes, kacagós, parfümbe fürdetett nõk sétálnak, a villanyfénybe, innen a hegyrõl kis ötéves gyerek szeme kapaszkodik: borzongva, és ámulva nézi a más embereket.

    1928

MÓRICZ ZSIGMOND

Móricz Zsigmond (1879-1942), amint ebben az írásában meg is vallja, nagyon szerette Miskolcot, ahol az 1920-as években - rokonainál - gyakran megfordult. 1934-ben pedig hetekig idõzött a városban, az Abbázia Szállodában végezte el az utolsó simításokat mestermûvén, az Erdély-trilógián. Ezt a cikkét, amely éles szemérõl és biztos ítélõképességérõl tanúskodik, négy esztendõvel korábban írta, és a Nyugat-ban helyezte el.
 

Miskolc

Miskolc a legnagyobb jövõjû magyar város.
    E pillanatban el van hanyagolva. Az állam nem favorizálja. Nem kapott még egy kis egyetemet sem; nem kapott privilégiumokat. S ami nagyobb baj, nincs benne a köztudatban a fontossága, jelentõség és értéke.
    Északnyugati végvár a Csonkaországban, Kassa óta öt vármegyének központja. A Tisza jobbpartján, Sátoraljaújhelytõl Tiszafüredig minden reá koncentrálódik, Borsod, Gömör, Abaúj, Zemplén, sõt Szabolcs és Hajdu Tisza-parti tájai is idetartoznak. Az országnak talán 15-öd része Miskolc hadtápterülete.
    És ez a terület a legfontosabb ipari alapterületünk. Az egész Borsod szénbánya és erdõség. Minden falu végén szénbánya s a Bükkben ötvenezer hold összefüggõ erdõség. A magyar Ruhr-vidék. Mihelyt a vízi utak kiépülnek, ez lesz az Alföld szénkamarája. Szene kitûnõ barnaszén, amely kémiai feldolgozásra is elsõrendû. Erdõségeiben a bükk és a tölgy uralkodik. Tûzifa, ipari és mûfa; a legnagyobb érték.
    Csodálatos, hogy a kormányzat még nem vette észre a Miskolc-körzet rendkívüli jelentõségét. Ide kellett volna helyezni a selmeci bányászakadémiát, amelyet Sopronba vittek. Bizonyára ott is jó helyen van, de ennek a területnek véghetetlen fontosságú szervét lehetett volna kiképezni ebbõl a bányászakadémiából. A magyar ipari jövõ alapját kell megvetni egy ilyen tudományos és iskolai intézménnyel. Ami ipari lehetõségünk van, az mind itt van. Itt van a két legnagyobb gyártelep is, Ózd és Diósgyõr.
    Az Alföldön a mezõgazdasági iparnak lesz jövõje - de hol van az még? Itt viszont adva vannak a természeti kellékek a nagyipar, a nehézipar számára.
    Milyen jó volna, ha már meg lenne szervezve az ipar világa! Ez a táj is a földmívelésre van utalva ma még. S a földmívelés krízise itt látszik meg legjobban. Borsod déli vidéke, éppen a legjobb földek népe el van adósodva. A mezõgazdasági kamara elnöke szerint tíz gazda közül hét végképp eladósodott. Ellenben a felsõ-borsodiak, a gyengébb és szûkebb földeken jobban élnek, mert segítségükre van az erdei ipar, a bánya és a gyár.
    A természet szabja meg a jövõt. Erõszakosan nem lehet új gazdasági ágakat teremteni, ellenben az adott helyzetet erõszakosan el lehet hanyagolni és rontani. Itt az történik.
    Azt kérdeztem, hány gazdasági iskola van ezen a területen. Kiderült, hogy egyetlenegy sincs. Van két téli tanfolyam, egy Miskolcon, egy Egerben. Ez az egész.
    És hány ipariskola? Magasabb intézet? Technológia? Felsõipari oktatás? Semmi.
    Ez nem maradhat így soká. Elementáris szükségletek követelik, hogy a kormány vegye kezébe a dolgot és programot dolgozzon ki a borsodi Bükk-vidék iparosítására.
    Ha végrehajtják, az ország kincstárát lehet itt megnyitni, s végtelen szükségünkben boldognak kell lenni, hogy még van egy táj, ahol ilyen dúsgazdag ipari lehetõséget érzünk.
    Ahogy koncepciótlanul el van hanyagolva maga a borsodi ipartáj, éppenúgy el van hanyagolva fõvárosa, Miskolc.
    Miskolc egy hosszú és keskeny völgyben fekszik, kelet-nyugati vonulatban. Igazán egy utcás város, amely emiatt igen érdekesen fejlõdött. Az Avast öleli körül. Nyugati végén Diósgyõr nõtt össze vele, keleti végén megnyílik a nagy Alföld síkja s a Sajóra támaszkodva, Hejõcsabáig nyúlt. Ezenkívül egy párhuzamos völgyön fejlõdik tovább.
    Ha az ember megáll a Nagylyány-temetõ magaslatán, csodálatos tájkép nyílik meg elõtte. Északról a Bábonyi-bérctõl a Tetemvár-hegyig, délen a Ruzsin és Kõporostól az Avasig gyönyörû zöld alacsony hegyek, dombok. Lent a város sûrû tetõi. Valósággal ideális kertváros. Nyugaton a diósgyõri gyár fehér füstfelhõi, keleten a Sajó-táj síkja. Nem lehet kedvesebb és bölcsebb elhelyezkedést kívánni. Távol egymástól az ipartelepek s a város egy jövõ városrendezés után kész és festõi paradicsom.
    Most érik a terv, hogy Miskolc egy közigazgatási testté váljék a vele ma már teljesen összeépült Diósgyõrrel és Hejõcsabával. Így a kb. négy kilométer hosszú város nyugatra öt kilométerrel, keletre s délre három kilométerrel nõne. Pompás, tizenkét kilométeres város állana elõ s a lakossága is valami 25 000-rel gyarapodna. Ma Miskolcnak kb. 60 000 lakosa van. Így lenne egy 85-90 000 lakosú város.
    Ez maga hallatlanul megnövelné a jelentõségét országos viszonylatban. Szeged és Debrecen lakóinak jelentékeny része kint van a tanyákon és nem vesz részt a város központi és kultúréletében.
    Miskolc egy ilyen közigazgatási ténnyel egyszerre Budapest után az ország elsõ városa lehetne, s akkor már csak emiatt sem hanyagolhatná el érdekeit semmiféle kormányzat.
    S teljes joga van erre a kialakulásra, mert az életben, a valóságban tényleg már meg is van ez a hatalmas méret.
    Én nagyon szeretem Miskolcot. Mindig gyönyörködtet az a pezsgõ élet, amely utcáin folyik. Az alföldi nagy városok este kilenckor álomba borulnak, itt szinte fõvárosi élet van éjfélig s még tovább. És minden akcióra hajlamos ez a város. A miskolci iparos és kereskedõ olyan lendülettel él, hogy gyakoribb az, hogy túlméretezi üzletét s mûhelyét, mint az, hogy szûkmarkúan és fösvényen kimaradjon a fejlõdésbõl. [...]
    Akkora vitalitás van ebben a városban, hogyha a legcsekélyebb lehetõség nyílik meg a számára, óriási energiák fognak munkába lépni.
    Öröm fogott el, hogy nehány napot ott tölthettem, s megéreztem, hogy a magyar életben mekkora vágy és erõ van a fejlõdésre.
    Hát, ha még a guvernamentális politika fölfedezi a magyar iparkörzet jelentõségét, és kibontakozik a borsodi iparélet programja.
    Mert annak sürgõsen ki kell pattannia. Nem vagyunk oly gazdagok, hogy mesterségesen tömjük be az életforrásokat.
    A nagy Miskolc pedig a nemzeti
jövõ egyik legfontosabb kincse lesz.

    1930