LOSONTZI ISTVÁNLosontzi (Hányoki) István (1709-1780), aki egyetemi tanulmányait Utrechtben végezte, elsõ igazán jelentõs tankönyvírónk volt. Pozsonyban kiadott Hármas Kis Tükör címû mûvét, mely versekbe szedte Magyarország történelmét, földrajzát és államszervezetét, és összesen 71 (!) kiadást ért meg, Arany János a magyarság történeti tudatának formálásában olyan nagyra tartotta, hogy több ízben is elismeréssel méltatta. Borsod megyérõl írt kis versezete, tankönyvének jellegzetes darabja, témánkat illetõen azért érdekes, mert Miskolcról mint borvárosról emlékezik meg.
Borsod vármegyérõl
Borsod Vármegyének jó fõldjét meg ne vesd.
Hol Borsod, Diósgyõr, Miskóltz, Onod, Kövesd.
Szendrõt, Kereszturral, Szent Pétert itt keresd.
Ihatsz bort, de meg-lásd, magad meg ne veresd.
Borsod, Diósgyõr romlott Váraikat mutatják
Miskóltz Magyar Város, jó borral bõvelkedik,
Onod és a többek népes mezõ Városok.1771
DAYKA GÁBORMiskolc szülötte és elsõ igazi költõje, aki - ha nem hal meg oly fájdalmas-fiatalon (1768-1796) - talán legnagyobb költõink egyike lett volna. Katolikus papnak tanult, de felvilágosodott nézetei miatt kizárták a klérusból. Ritka mûveltsége, rendkívüli nyelvtehetsége (kilenc nyelven tudott), ösztönös, bûvöletesen hajlékony verselése felvilágosodás kori líránk s egyben a magyar szentimentalizmus kimagasló költõjévé emeli. Itt közölt verse nyilvánvalóan saját szemináriumi élményeibõl ered, azzal a plebejus látásmóddal (iparos ember fia volt), amely úttörés költészetünkben.
Diák levele apjához
Édes apám! már rég szabnak tenyerem
re lapos fát,
Rég verik a seggem, rég elhagyám az ekét,
Mégis azért semmit sem küldött kend, az ebadtát!
Mintha bizony fia sem volna kendnek emitt.
Már a csizmámról lekopott patkóm is, az ingem
Ujja lyukas, már a lábbelim összeszakadt.
Engemet úgyse, farom majd meztelenül marad, hogyha
A rongyos Jankón nem könyörül kemetek.
Hát a fámiliás! mindennap tépi szakállam,
Merthogy az iskolapénzt meg nem adók nekie.
Már elhigyje kemed, kifogyék a drága dohányból,
És a szárt rágom, mint Pharao fiai.
Nosza tehát! egyszer legyen embersége kemednek,
Édes apám! s küldjön már valamit kemetek.
Vagy tíz rõf vásznat kívánok s egynek az ára
Itt nálunk három poltura, vajmi kevés?
Csizmámat patkolni kiend mint tudva vagyon már.
Küldjön hat krajcárt és valamennyi dohányt.
Ha jó volna kemed, szárt is vághatna berekben,
A pipámba, mivel már az is összetörött.
Édes anyót kemed ám szépen de köszöntse nevemmel
Örzsit is és Jutkát és valamennyi gulyást.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLYCsokonai Vitéz Mihály (1773-1805) 1800. július 25-én - Zsolcára utaztában - megszállt Miskolcon, és rövid ajánlással látta el azt az alkalmi költeményét, amely "szereztetett tekintetes nemes és vitéz grófi Borbély Gábor császári és királyi kapitány úrnak és tekintetes nemes vajai Vay Johanna kisasszonynak egybekelésekre", s amelyet a menyasszonynak címzett. Felvilágosodás kori költészetünk legnagyobb lírikusának ez az alkalmi költeménye egy a többi - s nem kevés - hasonló közül, de mivel ez az egyetlen mûve, amely Miskolchoz kapcsolódik, megérdemli, hogy legalább egy részletét közöljük itt - a költõ eredeti, saját jegyzeteivel együtt.
A szépség ereje a bajnoki szíven
(Részlet)
Kisasszony!
Sem a hiú kacéroknak, minémû ama záporbeszédû stuccer s amaz agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A Múzsáknak legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselõit keresem fel - akik éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a szép lélek mosolyog ki. Szóval: akik ollyanok, mint a Kisasszony.Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt - *hogy itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.
Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által ingerlõbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, melly a poétákat férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még elõre számot mérészlek tartani a poéták borostyánjára.Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea. **Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az õ múlattatásokra, kirepûl lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile, látatlanúl zeng õkörûltök. - És a kisasszony, tudom, olly jó érzésû lesz, hogy néha a kûlföldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok madarkái felé is fordítani.
Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tõlem kegyesen elfogadni, s megjutalmazni azzal, amit nemesszívû Borbély-ja, ezerekért nem adna - életadó pillantásával... Úgy igyekeztem, hogy belsõje, külsõje méltó légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.
Ami magamat illet: az én kûlsõm ollyan, mint a magának hagyott természet; belsõm hasonló a tavaszhoz, melly mikor borongós is, játszik és teremt. - Csókolom kezeit!Miskolc, júl. 25. d. 1800.
Márs megúnván a harcoknak
Orrprüszköltetõ porát,
S elhagyá a bajnokoknak
Vérbe fördött táborát.Ama zõld hegyek mellyékén, 1
Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
Sajó végig folydogál,Széjjelnézett egy szép este
És olly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
Nyúgodjon egy keveset.Úgyis Vayt2 jól esmérte,
E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte vólt érte
A nemesség fegyverét.Most jõjj velem." - E szavára
Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
Hol az a Vay6 lakott,Ki hajdan mint politikus
Tûndöklött a hazában,
Most, mint egy magyar Atticus, - 7
Nagyobb önnön-magában.Kinek szárnya alá vonja
A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
Úgy nézi, mint csillagát. - -Borbélyt, ki már Zsanétjával 8
Szép reményjét érlelé,
Nemesszívû barátjával 9
Mávors éppen itt lelé.Jósa tartá a leánynak
S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak
Nyújtja pálmaágait:"Hozzám mindenkor hív voltál,
Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
Munkát gyõztél: ember vagy!Felhágtál a becsületnek
Olly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
Késõ vénségekbe is:Mondj tehát válét a hadnak,
Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
És a békeségnek élj.Nesze ez a véres pálma,
Amellyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
Óh nemes bajnok, terád.Zsanét ez, kinek szemében
Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
Arany idõd várhatod." - - - -
1800
1 [A miskólci s több magyar nektárt termõ hegyek alján fekszik Zsolca, a Sajó vize mellett]
2 [Zsolcán lakik üres napjaiban méltóságos vajai báró Vay Miklós õ nagysága, császári-királyi ingenieur kapitány, 1797-ben a szabólcsi insurgens nemes seregnek óberstere, most a debreceni és vidékebéli salétromfõzõ helyeknek birtokossa]
6 [Méltóságos vajai Vay József úr, császári-királyi tanácsos, ezelõtt a felséges Helytartótanács tanácsosa, most a fõtiszteletû Tiszamellyéki Superintendenciának és a nemes sárospataki Református Kollégiomnak fõ kúrátora]
7 [Atticus, római fõember, az akkori világ legnagyobb embereinek s a tudományoknak barátja. Egy házi hérós. Midõn az õ élete leírását olvassuk, alig hihetjük, hogy õ ember vólt - illy gyarló, illy Hobbes ideájához szító ember, mint a világunk fiai]
8 [Tekintetes nemes vajai Vay Jeanette (olv. Zsanét, magyarosan Johanka), a méltóságos consiliárius úr kisaszszonya s a kapitány úr mátkája]
9 [Tekintetes nemes nemzetes és vitézlõ pankotai Jósa Gábor úr, aranysarkantyús vitéz, több tekintetes vármegyék táblaülõje, Tiszafüreden]
V. B. BRONYEVSZKIJVlagyimir Bogdanovics Bronyevszkij (1784-1836) tengerész hadnagy egyik tisztje volt annak a csaknem 4000 fõnyi orosz tengerészgyalogságnak, amely Triesztbõl gyalogmenetben Magyarországon keresztül vonult haza Oroszországba, 1810 tavaszán. Bronyevszkijnek köszönhetjük az elsõ orosz útibeszámolót hazánkról, s ez jóval több puszta kuriózumnál; egy késõbbi dekabrista szimpatizáns élesszemû, rokonszenvezõ írása. Röviden, de érdekesen ír a korabeli Miskolcról is.
Utazás Magyarországon
(Részlet)
Miskolcra igen korán érkeztünk be.
A város nem túlságosan magas hegy tövében fekszik a Szinva-patak mentén, mely a Hernádba ömlik, az pedig a Tiszába. Az egyetlen nagy utcát, melyet rendes házak öveznek, megtöltötték a kíváncsi emberek, nagyrészt szlávok és lengyelek. A mellékutcák girbe-gurbák és szennyesek. A téren, a kávéház elõtt oszlop és kaloda a bûntevõk megfenyítése végett. Összetalálkoztunk a városban a katonai tanintézet egyenruhás növendékeivel is, akik fapuskával, zeneszó mellett, zászlók alatt meneteltek, miközben az õket kísérõ tanárok pipából eregették a bodor füstfelhõket. A zsidók mély hajlongások közepette ajánlgatták, hogy cservonyeceinket felváltják forintra; de nem kevésbé untattak bennünket a szlávok is zaklató kérdezõsködésükkel. Holnap reggel kezdõdik az országos vásár és ezért igen sok paraszt jött be a szomszédos falvakból.
A nagy templomban igen sok a szép festmény; a diákok és diáklányok szép rendesen, kettõs sorokban álltak az oltár elõtt. Kellemes látványt nyújtottak a gyermekek, akiknek neveltetésére szemmelláthatólag nagy súlyt helyeznek. A szláv templom tiszta és elég nagy is olyan kis városhoz viszonyítva, mint Miskolc. Mutattak négy festményt, orosz mûvészek munkái voltak, és ezek a legszebbek, mégpedig nemcsak a templomban, hanem az egész városban.
A borús idõ, esõ és a hideg arra kényszerítettek, hogy a lángoló szívet ábrázoló fogadóban maradjak, ahol a gyönyörû Róza, a fogadósnõ ünnepi módon vendégelt meg bennünket. A nõk itt általában szõkék, magasnövésûek, pirospozsgásak; gyönyörû szépeknek lehetne mondani õket, ha arcbõrük is szép lenne. [...]
Holnap Tokajt fogom meglátogatni.1810
TARDY KALLÓS LAJOS FORDÍTÁSA
DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZAA magyar színészet hõskorának eredeti, nagy alakja, a jászberényi születésû Déryné Széppataki Róza (1793-1872) gyakran tartózkodott és játszott Miskolcon. Az elbûvölõ, népszerû "ifiaszszony" szerette a várost és közönségét, s errõl nevezetes Napló-ja szerint már elsõ - a következõkben olvasható - miskolci útján számot adott. A továbbiakban is erõsen vonzódott Miskolchoz, s aligha véletlen, hogy utolsó két évtizedét Diósgyõrben, majd Miskolcon élte le. Legutolsó színpadi föllépésére is a városban került sor, Egressy Béni fiának, Ákosnak a jutalomjátékán, 1868-ban.
[Miskolc 1815-ben]
Részlet Naplójából
[...] még Pesten létünkkor televerték fejemet némely ifjak balítéletekkel, mondván: "Ne menjen Déryné Miskolcra, ott csupán nagykarimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendõvel bekötött fejû asszonyok ülnek a zárt székekben" - s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc mûveltségérõl.
Már estve volt, midõn a városba hajtattunk s kellemetlen kinézésûnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott elõttünk s elkezdettünk Murányinéval röhögni fölötte, hogy majd vajjon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni? Amint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve. "Jaj! - kiálték - itt lesznek a süllyesztõ masinák." Azon az árkon kellett akkori idõben a városba leereszkedni. Azonban midõn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késõ, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell. "Hej földi! - szólítottak meg egy bámészkodó parasztot - hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?" "Itt ni mindjárt, az a nagy épület, ahol az a sok ablak világít." Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglõt. "Ah! - mondánk alászolgája! hisz nem éppen olyan fekete az ördög, mint ahogy festik." A szekerek zörejére minden ajtóból özönlött ki a sok Kellner, Hausknecht, nyitották a kaput innen is, onnan is bukdosott ki a sok vendég. Berobogtunk, vagy két szekér a kapu alá. Mi voltunk az elsõk Murányinéval. Leszálltunk. Jött oda a Kellner: "Mit parancsolnak?" "Legelõbbszer is szobákat nyissanak." "Nem lehet, mind el vannak foglalva." "Csak nem hálunk itt az udvaron?"... Én már leugrottam; tömérdek nép tódult a kapu alá, alig tudtunk mozogni. Hozták a gyertyákat, lámpákat világítani; oda tolongtak a vendéglõi vendégek, bekukkantottak az ernyõ alá. Murányiné szép asszony volt. Mindjárt kezdettek lármát ütni s kiabálni a Kellnerekre: "Segíteni kell a dolgon, a dámáknak szoba kell, Jean." Ezalatt a zajra kijött a fogadós, mind körülfogták, színészek, urak, mind kiáltották egyszerre: "Szobákat, szobákat." "Jó, adnék szívesen, - mondta a fogadós - de egyetlen egy sincs üres." Ezalatt hangzott a vendégek közül: "A pesti társaság... színészek." Ezalatt én csak mind bámultam, még sohase utaztam ily nagy számmal és néztem minden felé, hogy milyenek azok a nagykarimás kalapú emberek? De nem láttam egyetlen egyet se, sõt igen csinos, illedelmes ifjakat s férfiakat. A Korona elõtt, de csak az utcán, a nõk, kik sétáltak, mind megállottak. Ez így tartott egy kis ideig, és gondolám, hiszen itt urak vannak, ez víg város, itt jó lesz nekünk. Ahogy ott cibálták a fogadóst, mondja: "Ha csak a nagy-szálába nem szállnak be az urak?"... "Ugyan, hát miért nem mondta mindjárt, már azóta le is pakoltunk volna." Elkezdõdött a lepakolás, majd éjfélig tartott. A férfiak odalent enni kértek, volt minden. Mi fölvitettünk egy kevés vacsorát. Én csakhamar a párnazsákomat kértem, hogy lefekhessem. De igen fölbiggyesztettem ajkimat, amidõn hozták a sok szalmát, a nõtlen ifjak számára. Életemben sohase szenvedhettem egy szalmaszálat se a szobámban; ha egy szál történetesen valami ruhán becsúszott, nem aludtam. "Jaj - mondám - hát az a sok szalma mind itt lesz a földön?" "Hát? - mondák - annyi ágyat csak nem állíthatnak föl a teremben." "Elég baj - mondám - mármost szépen lefekhetünk, mint a disznó az ólban! De nekem hozzanak legalább egy olaszfalat, különben le se fekszem." Elment a mumus Murányi nagy dühösen: "Ennek a capriciósának mindig vannak valami kifogásai." Murányiné is utánakiált: "Nekem is Zsiga!" Lement az asszonyhoz s kérte Murányi nagyon. Végre nagynehezen mondá: "Egyetlen egy van, de az nekem kell, mert sokszor a vendégek itt kártyáznak a szobában s én amellé vonulok aludni." "No, de most igen szépen kérem..." Murányi is szép ember volt s tudott hízelegni, hol szükséges volt. Végre fölcipeltette a szolgával az olasz falat s szent volt a békesség. Elaludtunk az úrban, de még odavetettem Murányinak: "Bizony, ha nem hozott volna, le se feküdtem volna, de egy se aludt volna egész éjjel. Elõvettem volna a gitáromat s reggelig mindig énekeltem volna." Murányiné elkiáltja magát: "Dögölj már egyszer." "Már megdöglöttem" - mondám, s halálos kacagást vittem véghez.
No, de milyen volt a fölébredés! Borzasztó volt végignézni azon a termen. Az a sok szalma; mindenik csomón elterülve az a sok férfi, ki csak hajnalkor jött föl aludni, mert a vendégek megismerkedtek velök s itatták, vendégelték õket! A ruhájok szerte-szórva hevert. A sok gyerek, egyik itt nyafogott, vizet kért; a másik sikoltott, hánykolódott: "kávét, mamám, kávét"; másoknak más bajuk volt! "Istenem! - mondám - csak most az egyszer szabadíts meg, sohase utazom többé egész társasággal." "Hja! - mondá Tercsa mama - még többször is fogod te ezt próbálni, ha már utaznunk kell." Hamar megmosdottam, fölöltöztem, kimentem, lementem a kapu elé friss levegõt szívni s mondám: "Föl ne hívjanak engem reggelizni, míg a terem ki nem lesz takarítva." De föl is riasztották az elsõbbek a boglyas úrfiakat, mert szállásokat kellett keresni és helyiséget, ahol színpadot lehessen építeni. [...]
Visszatérvén a helyiség keresésébõl, sehol, sehol se leltek alkalmas helyet, hogy színpadot építhettek volna, öszvecsoportoztak a Korona udvarán tanácskozni, hogy már most mi lesz és mi legyen? A Korona udvarán volt és áll mai napig is egy nagy négyszögû nyílt kocsiszín, erõs kõoszlopokon, magas bezsindelyezett tetõvel. Erõs fõszolgabíró úr rápillant: "Urak! itt a színpad." A színészek nagy szemeket meresztettek, különös nagy kérdõjellel arcukon: "Itt? a lovak fölött? Itt lehetetlen játszani." "Ej, miért nem? - mondák az urak. - Szükségbõl, míg jobbat kapunk." "De akkor magasabbra kell emelni a ketrecforma tetejét." "Hát fölemeljük." "De hol járnak föl a színészek a színpadra?" "A publikum között." "Ám legyen, a végzés teljen" - mondám és azzal fölsiettem kedvetlenül a közös nagy terembe. Egy-két nap alatt mindenki elköltözött a szállására, csak én maradtam ott a Murányi-családdal; még nem leltek alkalmas szállást számunkra.
A színpad készítéséhez rögtön hozzáfogtak, de én már halálig unatkoztam. Erõs fõszolgabíró úrnál nagy ebédet rendeztek, melyre a társaság elsõbbrendû tagjai hivatalosan voltak s több más vármegyei urak, hogy megismerkedjenek a társasággal. Ebéd után lementünk a kertbe s ott mulattunk estig. Valóságos magyar vendégszeretettel láttak el bennünket.
A Tündérkastély Magyarországban címû kedvelt játék volt kitûzve elsõ elõadásul. Még mindig a Korona-teremben voltunk szállva, mert Murányiékkal akartam egy szállásra menni, de nem kaptunk alkalmasat. Gyönyörûszép holdvilágos este volt s mondom Murányinénak: "Én ezt a kis játékot telerakom olyan kis kedves dalokkal, majd meglátják, nagyon fog tetszeni. Úgy veszem észre, hogy itt szeretik az éneket." "Azt nagyon helyesen teszi, mondja Murányi koma (mert egyik fiának én voltam a keresztanyja). No de hát mit?" Az nálam hamar készen volt. Elõvettem lantomat és elénekeltem: Cserebogár, sárga cserebogár... "Ezzel fogunk megjelenni" - mondám. "A második?" "Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet." "Nagyon jó - mondák. És még?" "Majd egy kedvenc dalomat: "Akkor úszok öröm özönében." "Helyes" - mondák. Ezeket mind elénekeltem. Gyertyát még nem gyújtottunk, mert a nagy ablakon elég világosan besütött a hold. Egyszerre csak borzasztó tapsvihar töltötte el a léget. Murányiné lenéz az ablakon: "Nézzétek csak - mond - ezt méltó megnézni. Az egész utca zsúfolva tele néptömeggel." De hogy oly csöndesen, oly tömérdek nép hol vette magát elõ, azon bámultunk. Az udvarokból székeket hordtak ki, s aki tehette, arra állott föl, meg nagy kövekre, hogy beláthassanak a terembe. Szerencse, hogy nem volt gyertya. Elsüllyedtem volna szégyenemben! Dehogy néztem volna ki... elbújtam. Másnap volt még a zaj: "hogy siessenek már azzal a szín fölépítésével" "mikor játszanak már?" Végre is elkészült. Szállásra mentünk, de nem kaptam Murányiékkal együtt, hanem egy becsületes polgárnénál, özvegy Kórodiné asszonyomnál, akinek a szobáján kellett keresztül menni az én szobámba, három lépcsõzetet fölfelé menve az utcára szolgáló szobába. Éppen azt szerettem én. Úgy el voltam barikadirozva, mint egy kis várban.
Nem akarok hosszas lenni annak leírásával, hogy elsoroljam, mennyire tetszett az elsõ elõadás a publikumnak. Nagyon meg voltak elégedve minden következõ elõadással, mintha még soha se láttak volna színi elõadásokat, pedig, mint mondák, már azelõtt játszott itt a debreceni vagy a kolozsvári társaságnak egyik elszakadott része, mely sok jeles tagból állott, Kotsi vezérlete alatt. Szóval igen megszerették a társaságot, s a társaság is csakhamar igen otthonosnak találta magát e barátságos városban s mintha örök idõre ide fészkeltük volna be magunkat, úgy letelepedtünk.
1863
ISMERETLEN LEVELEZÕAz az érzékletes, színes leírás, amelyet Déryné Naplójában olvashatunk a reformkor küszöbén álló Miskolcról, már egy szépen fejlõdõ, gyarapodó város pezsgõ életébe avat be. A reformkor ún. "társasági lapjai", a Regélõ, a Honderü, a Pesti Divatlap, az Életképek egyre gyakrabban írnak a városról. Az élénk kereskedelem, az egyre-másra létesülõ hámorok és manufaktúrák - a késõbbi nagyipar alapjai - olyan gyors ütemben fejlesztik Miskolcot, hogy az 1840-es években lélekszáma már utoléri, majd meghaladja régi vetélytársáét, Egerét. 1843 júliusában azonban roppant katasztrófa sújtja a várost: emésztõ tûzvész. Miskolc 4000 háza közül 1974 megsemmisül. Palóczy László és Szemere Bertalan, Borsod megye országgyûlési követei a Regélõben nyílt levélben hívják fel az ország lakosságát a város megsegítésére. A Honderü július 29-ei száma pedig az állandó miskolci levelezõ beszámolóját közli a tûzvészrõl.
[A miskolci tûzvész]
Folyó hó 29-én reggeli féltizenegykor lángözön borítá el városunkat, romokban állt annak legszebb része, s a dühöngõ elem az enyészet képére alakítá azt. Három egyház: minoritáké zárdástól együtt; reformátusok' új temploma és a lutheránusoké; catholicusok' gymnasiuma, g. n. egyesültek' iskolája, város- és megyeház, s a most újítás alatt levõ szinház, több száz lakóházakkal együtt, lángok' martaléka lön. Az alpapsor-utczán, szomszédom' istállójából ütött ki a tûz, kinek kepései szalmaköteleket készítvén, gyanítólag szalmaközti pipázás' eredménye annyi családnak inségre jutása. A föllobbant láng házaink' födelére emelkedék, s a tûztámasztotta szél egyszerre több helyeken lángba borítá a várost, s délutáni négy órakor annak fõbb részét már elemészté, ugy hogy a "felvég" külvárost s az alsópiacztul jobbra esõ városrészt kivéve, a nagyobb és szebb rész, ugyszólván a város' szine, egészen - hamuvá lön.
E borzasztó csapás, a minden szüreti reményeket elölõ öböl károsítását követve, annyira inségre juttatja az elégetteket, hogy önerõveli fölsegélésre még csak remélni sem lehet. Minélfogva kérem Önt, méltóztassék becses lapjában minden emberbaráthoz intézni hatásdús felszólítását; nyújtnának segélyt ez elevenülni csak most kezdett város' elégett lakosinak, nehogy elhagyatva az egyeseknek inségre jutása mellett, az olly szép kinézést igérõ városunk' jövendõje is önromjaiban találja enyésztét.
1843
PETÕFI SÁNDORPetõfi többször is megfordult Miskolcon és környékén; az 1845-ben írt Úti jegyzetekben meg az 1847-es Úti levelekben tesz errõl említést. 1844 februárjában Debrecenbõl jövet szállt meg Miskolcon (a Három rózsához címzett fogadóban), és megírta egyik legkeserûbb versét, a Keresztúton állok... címût. Élete talán legmélyebb válságát éli ekkor. (Végül aztán Pestre indult, Vörösmartyhoz. "A nagy férfiú átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem" - emlékezett erre utóbb.) Másik "miskolci" verse oldottabb hangú, bár minden sorát valami különös borongás hatja át. Pedig egy derûs diósgyõri kirándulás szülötte az Alkony. "Ez ismét szép napja volt életemnek - írta Miskolcról Kerényi Frigyesnek címezve -, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal..."
Keresztúton állok...
Keresztúton állok,
Merre tartsak?
Ez kelet felé visz
Az nyugatnak.Akármerre megyek,
Mindegy nekem,
Mindenütt szomorú
Az életem.Mért nem tudom, hol vár
A halál rám?
Hogy egyenest azt
Választhatnám.Miskolc, 1844. február
Alkony
Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
Lankadtan bocsátja le fejét;
Levelei, a halvány sugárok,
Bús mosollyal hullnak róla szét.Néma, csendes a világ körûlem,
Távol szól csak egy kis estharang,
Távol s szépen, mintha égbül jönne
Vagy egy édes álomból e hang.Hallgatom mély figyelemmel. Oh, ez
Ábrándos hang jólesik nekem.
Tudj'isten, mit érzek, mit nem érzek,
Tudja isten, hol jár az eszem.Diósgyõr, 1847. július 8.
FELSÕ-MAGYARORSZÁG KORMÁNYBIZTOSAMiskolc - csakúgy, mint Rákóczi függetlenségi háborújából - az 1848-49-es szabadságharcból is derekasan kivette a részét. Önkéntes nemzetõrezredet és egy diákszázadot állított ki. Diósgyõrben szuronygyár létesült, Miskolc üzemeiben pedig fegyvert, lõport és egyenruhát állítottak elõ a honvédsereg számára. Miskolc lett a felsõ-magyarországi kormánybiztos, Szemere Bertalan székhelye, aki 1849 elején itt bocsátotta ki az alábbi, ellenséges kémtevékenység elleni rendeletét, amely a korszak egyik legérdekesebb dokumentuma.
Rendelet
A magyar haza' és nemzet ellensége még mindig Kassa városában székel, honnan a szomszéd megyékbe kirándulásokat tesz, a haza' híveit pusztítva, a haza' árulóit kímélve.
Meghagyatik a községek Bíráinak és Elöljáróinak:1. Mihelyt az ellenség közelget, lovas emberrel vagy másképen tartozik az elöljáróság a legközelebbi állomásra hírt vinni és ezt tovább küldeni, úgy, hogy az itt Miskolcon, vagy ahol vagyunk sietve tudtunkra jusson.
2. A mely községbe vagy szomszédjába az ellenség beüt, és engem', vagy a fõvezért vagy a legközelbi parancsnokunkat sietve nem értesíti az elöljáróság, az ilyen bíró vagy elöljáróság mint az ellenséggel cimboráló fog tekintetni, és az ilyen rögtönítélõszék' elébe állíttatik.
3. Sõt, e szigorúság az ilyen hazához hívtelen község többi polgáraira is kiterjesztetik, ha azok e kötelesség teljesítésre elöljáróikat nem szorították, sõt e mulasztásnak részesei.E bûn halállal fog lakolni. Mert Isten és a haza ellen, az ellenséggel szövetkezni, fõben járó bûn.
A mint az ellenség eléhalad, a szerint e kötelesség kiterjed minden más megyebeli községekre s azoknak
Elöljáróira és polgáraira is.Miskolc, Január' 12. 1849.
Szemere Bertalan
Felsõmagyarszág' telyes hatalmú k. biztosa
SZEMERE BERTALANVattán született (1812) és Pesten halt meg (1869), de Miskolc fiaként temették el az Avason, hiszen Borsod vármegye fõszolgabírájaként, majd alispánjaként és országgyûlési követeként neve, pályája és munkássága eltéphetetlen szálakkal kötõdött a városhoz, amelynek fejlõdésében szerzett érdemei elévülhetetlenek. Miskolc legjelentõsebb politikusa is egyben, a nagy reformnemzedék radikális személyisége, az elsõ felelõs magyar kormány belügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány tagja, a Habsburg-detronizáció után pedig miniszterelnök. A szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült, ahol - miközben itthon halálra ítélték - fokról-fokra szembekerült Kossuthtal. Bírálatában ugyan sok igazság volt, egészében mégis tûrhetetlen és valótlan vádakkal illette, egyre rögeszmésebb gyûlöletében. (E vádjaival egy darabig még Marxot is félrevezette, akivel levelezésben állt.) 1865-ben, miután kegyelmet kapott, megbomlott elmével tért haza. Naplóján, útirajzain, monográfiáin és politikai írásain kívül egy verseskötetet is kiadott (Lombok és tövisek, Paris, 1854), amely epigrammákat és epigrammaszerû jellemrajzokat tartalmaz, fõleg a szabadságharc alakjairól. Ebbõl a kötetbõl választottunk ki egyet.
Bem József
Mint a mesék sárkánya idomját váltja-cseréli,
S most griff-, kígyó-, majd tigrisalakba' csatáz;
Sorba te így lettél lengyel, magyar és török, a cél:
Védni a népeket, és vívni a zsarnokokat.
Hõsök hõse! dicsõn ragyogsz ott a Kárpatok ormán
Csillagként, mely fény két haza mennye fölött,
Lengyel- meg Magyarország földje felett lebegett el.
Gyermeke egyiknek, mindenik hõse valál.
Ott a magasba ragyogván, néha földre tekints, s halld:
Két nép s két hon mint hirdeti zengve neved.1854
ARANY JÁNOSReményi Ede (1828-1898), a Miskolcon született jelentõs mûvészek egyike, a maga korában világszerte ismert és elismert hegedûmûvész volt, virtuozitását a zongorista Lisztéhez hasonlították. A szabadságharcban való részvétele miatt emigrációba kényszerült, s bár késõbb rövidebb-hoszszabb ideig itthon is élt, élete nagyobb részét már külföldön, fõleg az Egyesült Államokban töltötte. Ott is halt meg, 1898-ban, New Yorkban. Annak idején - a szó szoros értelmében - õ "hegedülte össze" a pesti Petõfi-szobor és a Széchenyi-emlékmû költségeit - ez a gesztusa még inkább gyarapította itthoni hírnevét és népszerûségét. Személyében egyszersmind szinte szimbolikus alakjává lett a magyarországi zsidó emancipációnak, s ezen belül a szorgalmas, fõleg az iparban és kereskedelemben tevékenykedõ miskolci zsidóság fölemelkedésének. Arany ezt a versét Reményi emlékkönyvébe írta, amikor a mûvész, 1859-ben, Nagykõrösön adott koncertet. Maga a költõ egyébként többször járt Miskolcon, mivel meleg barátság fûzte a poétatárs Lévay Józsefhez.
Reményihez
(Emlékkönyvbe)
Karddal melyet dicsõvé tenni, egykor
Híven ajánlád ifjú véredet,
A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,
Halál árnyéka rásötétedett.
Te messze távozál, - mi itt maradtunk,
Tompán enyészve, mint sivár növény,
Mely élni nem tud, halni még nem érett,
Ledõlt fa korhadó tövén.A honfibú, mely elzsibbaszta minket,
Tenálad munkás fájdalom leve,
Nagy, büszke, boldog népek közt forogván
Müvészetedben a magyar neve.
És kik panaszra, mely szóban alél el,
Fület zárnának, a dús boldogok,
Veled kesergik azt, amin te vérzel,
Midõn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.Most a reménynek egy hangját, Reményi,
Vidd el nyugatra zengõ húrodon;
Hirdesse szózatos fád a világnak,
Hogy újra érez, újra él e hon.
És élni fog, - menny, föld minden hatalma
Zúduljon bár fel, - mert élni akar;
Öngyilkolásra hogy többé fajulna,
Sokkal önérzõbb a magyar.1859