ERICH FRIED

Elõgyakorlat a csodához

Addig várni csukott szemmel
a csukott telek elõtt
míg visszaépül és ott áll újra
nyitva a régi ház

Addig nézni
a megállt órát
míg elindulnak újra
mutatói

Addig gondolni rád
míg a szerelem
újra
boldoggá igéz

Halottaidból
feltámasztani
ezután ilyen egyszerû
 

A hazugságról

Nem
mindig
oly
kurta
a
hazug
ember
lába
hogy
utoléri
a
sánta
kutya
is

Kurtább
gyakran
azok
élete
akik
ezt
hiszik
 

Asszonyvilág

Világra
jöttem
s mikor
végre
merészelem

fennhangon
kérdezni:
idejöttem
de hogy jövök én
ehhez

Jön
és legyint:
nem jössz
te már
menõben vagy
 

Hasonulás

Fehér kéz
vörös haj
kék szem

Fehér kõ
vörös vér
kék ajak

Fehér csont
vörös homok
kék ég

JOCHEN BÖRNER

Virágzó cseresznyefa

Dér szegte be sötét ágait
tél derekán:
virágmintákat rajzoltak
a láthatatlan ujjak.

Körülcirógatták,
langy szellõk jöttéig formázták
a képlékeny fehérséget.

Megszólal most a méhek kórusa,
s a virágzás
önnön fényével
gyerekkánont énekelve
köszönti a Kezet.
 

Tél

I.
Könnyû
a csönd vízjelét
belenyomni
lépteiddel
a szûzi fehérbe

II.
Kerti ágyásodnak
hó özöne
õrzi meg a magot.


 
ERIKA BURKART

Újév éjszakája

Háromnegyednyi hold süt
tépett fellegek közül.
Ablakkeresztfa árnya vetül
padlómra - ráillik a testem.

Többre rendeltetettek
vagyunk attól, mit értünk.
Bûvös négyzet zár engem.

REGINA KATINAITE-LUMPICKIEN

Kapu

Berkenye ujjai
játsszák virtuózan
az esteli csöndet
tó tükrére felhõt
rajzol az ég
kaput szeretnél
nyitni egy kaput
mely többé nincsen
 

Jelenés

Álmatlan éji vízióm:
kétségbeejtõn
sebzett farkas rí elhalón
fehérlõ lejtõn.

Szél és hó csitul hajnaltájt,
a hím fülelget;
miért üvöltne - nem hall mást,
mint szörnyû csendet.

TANÚHEGY

Kis összeállításunkban Miskolcról írott mûveket mutatunk be miskolci és nem miskolci szerzõk tollából, felvillantva a város történelmét és mindennapjait is. Válogatásunk több mint 400 évet ölel fel. Itt szeretném megköszönni a városi könyvtár munkatársa, Székelyné Forintos Judit szíves segítségét, aki az anyaggyûjtés során becserkészhetetlennek látszó dokumentumokat teremtett elõ.
Tabák András
 

MISKOLCI CSULYAK ISTVÁN

Ha nem számítjuk a csak latinul író Dévai Bíró Mátyást, Miskolci Csulyak István (1574-1646) református lelkész, majd esperes az elsõ olyan Miskolchoz kötõdõ szerzõ, aki bemutatásra érdemes. Latinul is, magyarul is írt verseket, voltaképpen afféle provinciális versificator volt, de a Jocoserium (Tréfálkozás) kiemelkedik többnyire alkalom szülte versezetei közül. Nemcsak jóízû, kaján csúfolkodás, hanem a kor mezõvárosi életének, iparosvilágának remek görbe tükre is.

Jocoserium

(Részlet)

Kádban ugráló, csertörõ vargák,
Eja!
Izderé fóré büdös gyomrotok,
Nem szükség néktök elõjönnötök,
Hej fa la la la!

De tirólatok mit mondgyak, szûcsök,
Eja!
Pölyhösök vattok, büdös házatok,
Tudom bánnyátok, hogy
 mast így szólok,
Hej jo jo jo jo!

Vargáknak báttya, nem hagylak hátra,
Eja!
Az bikahústul, kecskefaggyútul
Fénlik az nyaka, megnyõtt az hasa,
Hej fa la la la!

Héi melly szurkos vagy, lakatos bátya,
Eja!
Kovács bátyáddal talám nem régen
Jöttél egy kohból, szöktél pokolból,
Hej jo jo jo jo!

Tetves barbélyok, mely rútok vattok,
Eja!
Mely cifrán jártok, kevélyek vattok,
Hegykére vágytok, nagy fönnyen szóltok,
Hej fa la la la!

Csiszárok, rátok mast szépen szólok
Eja!
Hogy ti is mastan ajándékoznátok
Kardokkal engem fölruháznátok
Hej jo jo jo jo!

Mívetek ékes és igen kedves
Eja!
Mert nagy szép fényes, pogányon éles
Kitül rémülés hamar nékik lesz,
Hej fa la la la!

Kevély ötvösök, rá hallgassatok:
Eja!
Miként az üstöt és az aranyot
Megolvasztyátok, így sokat loptok,
Hej jo jo jo jo!

Bezzeg nevetek, szabók, már néktek,
Eja!
Mert kicsinyenként ti sokat loptok,
Pokolba mentek, ha meg nem tértek,
Hej fa la la la!

Mastan nem szóllok többet rólatok,
Eja!
Kinek mit szóltam, csúfságbul mondtam,
Megbocsássotok, kik mast itt vattok,
Hej jo jo jo jo!

MISKOLCI GÁSPÁR

Miskolci születésû református lelkész (1627-1699), akit fél életén át úgyszólván községrõl községre, parókiáról parókiára üldözött az ellenreformáció, míg végül Székelyudvarhelyen halt meg. Érdemtelenül elfeledett írónk. Egy jeles Vad-kert címû mûve - amely Wolfgang Frantze (Franzius) latin nyelvû zoológiai mûvének (Historia sacra animalium) fordítása - 1702-ben jelent meg a híres Brewer-féle nyomda kiadásában, Lõcsén, valószínûleg az ott nyomdászkodó Ferenc fiának köszönhetõleg. Az Egy jeles Vad-kert igazában nem is annyira fordítás, mint inkább kompiláció, hiszen Miskolci Gáspár nem tükörfordítást végzett, hanem részint átszerkesztette, megrostálta, részint pedig hazai viszonyainkra alkalmazta az eredeti szöveget. Mûve - az elsõ magyar állattani könyv - nemcsak tudománytörténetileg becses alkotás, hanem a kor egyik legszebb magyar prózája is egyúttal, s ez az, amire irodalomtörténetünk mind a mai napig sajnálatosan nem figyelt fel. A mû kilencedik fejezetébõl közlünk részletet.
 

A Gólyáról

Ez a Madár az, amellyrõl egy tréfás Poéta régen igy versificált vólt:

    Glottorat immenso de turre Ciconia rostro, azaz:
    Kelepel a tornyon piros orru Gólya tavasszal.

    Ezzel az õ kelepelésével a Tavasznak elérkezését jelenti, az õ párját örömmel köszönti és az idõket bölcsen forgató Istent áldja. [...] A Magyarok az õ Deák nevezetirõl, a Ciconiáról Cakónak, a maga szava járásáról pedig Gólyának nevezik, mivelhogy szólása közben mind csak galya-galyát láttatik zengeni. Kinek gyenge fiai amíg fészkében nevekednek, alkalmatlanok lévén magoknak étel keresésére, annyoktól várnak kész eledelt, maga begyibõl étetvén õket; mellyrõl Esztragnak is neveztetik, mert Esztrag annyit tészen mint "készt rág".
    Ami pedig ennek tulajdonságit illeti.
    I. A Gólya az õ gyenge fiait felette igen szereti és mindenek felett azon vagyon, hogy azoknak rendes eledeleket fogyatkozás nélkül kiszolgáltathassa. Gyakorta pedig, mikor új eleséget nékiek nem kaphat, azt is, amit maga megelégítésére azelõtt megött vólt, kiokádja nékiek, csak hogy fiai felettébb meg ne éhezzenek. Néha pedig megesik ez is, hogy az anya Gólyák a táplálás miatt való sok fáradságot megúnván, egyet az õ csirkéjek közzül fészkekbõl levetnek, de nem a szállásért való háládóságnak okáért, amint némellyek ítélik; mert a jókban is találtatnak affelõl valami fogyatkozások.
    II. Mikor a Gólya fiak jól megtollasodnak, akkor az annyaik az õ repüléseket megpróbálják, és magok kalauzképpen elõttök mennek, gyengeségekben õket segétik, mikor elsõben magokat repülésre adják.
    III. Ellenben a Gólya fiak is az õ apjokat s annyokat, minekutánna megvénhednek, csudálatos kegyességgel segétik, szorgalmatoson táplálják, könnyen meg sem engedik nékiek, hogy eledelt keresni fészkekbõl kifáradjanak, hanem õk járnak-kelnek és valamelly megöregedett szüléiknek szükséges, magok béhordják. Ebben minékünk is követésre méltó példánk lehetne Aeneas, aki megélemedett öreg attyát a tûz és ellenség közzül maga hátán Trója városából kivitte. És ama hajadon Leányzó, aki szegény fogoly öreg attyát sok ideig maga emlõivel táplálta. [...]
    IV. Az anya Gólyák igen serények és hûségesek az õ tojásiknak mind ülésében, mind kiköltésében, mellyben a rendet egymás között szépen meg is tartják, úgyhogy mikor az apjok kimégyen, akkor az annyok szorgalmatosan üli, és mikor az annyok kimégyen, addig az apjok is az ülésben tisztit hûségesen tészi. Ebben pedig mindketten olly szorgalmatosok, hogy hasokról minden tollaik elhullanak, hogy így a testekbõl kiszármazó melegség a tojásokat inkább élesztgethesse; amint a Tyúk is szokott cselekedni, amint alább megértjük. Soha az apjok a fiát el nem hagyja, sem a fiú az õ apját, hanem kölcsön viselik egymásnak gondját. Ezokáért neveztetett ez a régiektõl kegyes Madárnak, mivelhogy senkinek nem vólt szabad Gólyát ölni.
    V. Ez a Madár igen tiszta életben gyönyörködõ. Amelly nõsténnyel a hím közösködött, soha azt el nem bocsátja,, ha pedig a nõstény más hímmel közösül, az õ párja több hímeket vévén maga mellé, azok elõtt hegyes orrával keményen megbünteti és magától elûzi. Egy Gólya egy reggel az õ fiai számokra való eledel keresésre fészkébõl kimenvén, míg odajárt, addig a nõsténnye a szomszéd hím Gólyával egynéhányszor meghágatja magát, és hogy az õ hímje megérkezvén paráznaságát észre ne vegye, a közel levõ vízben erõsen megförödött. Azonban a hímje megérkezvén, hogy förödve látja, a vízbõl kihajtja, menten eszébe vévén paráznaságát. Mindazáltal a dolgot ideig csak eltitkolta, fiait csak magával tápláltatta. Egykor osztán télre kelvén, midõn együtt a meleg tartományokra kellene indulniok, az õ hímje egy sereg Gólyát magához gyûjtvén, az õ parázna társát azokkal szaggattatta el. Ez a dolog pedig, amint Neander és Aventinus írják, Tangen nevû faluban, Bavariában esett Bacatus Hubert nevü Herceg idejében. Nem is csak magok között gyakorolják pedig ezek a tiszta életet, hanem a parázna embereket is felette igen gyûlölik. Aelianus írja, hogy egy hitvány asszonyi állat férje otthon-nem-létében szolgájával paráználkodott, mellyet a Gólya látván, reá rohant a háládatlan szolgára és két szemét kivagdalta, hogy bosszút álljon rajta, otthon nem levõ Ura ellen tött gonoszságért. [...]
    XII. Közönségesen úgy ítélnek a Gólyák felõl, hogy õnékiek nyelvek nincsen, mivelhogy szólása közben csak kolokolog avagy kelepel, mintha csak két deszkát vernének öszve; de hitelesebb, hogy nincsen nyelve nélkül. [...]
    Errõl a Madárról ez elég légyen.
    1702