MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Észídíszi

Az ember, félig még kábultan, az éjszakai álom halványuló képeivel a fejében, pizsamanadrágban téblábol a fürdõszobában, s miközben borotvahabot ken a képére, hallgatja a reggeli szöszmötölésének hátteréül szolgáló hangokat a rádióból. Álmomban, mint egy idõ óta mindig, rég halott emberek között forgolódva csináltam ezt meg azt, egy hajdani, jól ismert világban, ahol pontosan lehetett tudni, mi miért olyan, amilyen, még akkor is, ha tartani kell tõle. Nehéz elszakadni az álmok világától, a negyvenöt esztendõvel ezelõtti mûvelõdési minisztérium tavaszi fénnyel megvilágított belsõ udvarára nézõ ablaktól, melynek párkányán ülve tejszínhabos epret kanalazok egy csodálatosan csúnya lánnyal, az öreg baráttól, aki kommunistaként éveken át ült a kommunista rendszerek különféle börtöneiben, s derûs mosolylyal hallgatja, mit handabandázok az egykori Gorkij fasorban a marxizmusról. Régen kivágott fák emlékkép-lombjai, fantáziajátékok illanó kozmoszai.
    A rádió hangjai lassan áthúznak a valóságba. Ami idegen és érthetetlen. Már az is felfoghatatlan számomra, hogy az adó, amelyet hallgatok, miért nevezi magát "Rádió X"-nek, s miért nem "X Rádió"-nak, ahogyan ez nyelvtani szabályainknak megfelelne. A mûsorvezetõ meg olyan szavakat használ, amelyekrõl sejtelmem sincs, mit jelentenek. Valami zene konferálása közben azt mondja, "észídíszi", s ez manapság olyan érthetõ lehet, mint ahogyan számomra tökéletesen érthetõ volt egykor is, meg az álmomban is, miért kellett öreg barátomnak kommunista börtönökben ülnie éppen azért, mert kommunista volt.
    Húzom lefelé a képemrõl a sörtéket, s némi intellektuális elmélyüléssel rájövök, hogy a "Rádió X" azért nevezi magát így, mert kereskedelmi adó, különlegességekkel akarja magához vonzani a hallgatókat, miként az egykori mesterember, aki a hazai kapitalizmus kezdeti korszakában a cégérére azt a feliratot festtette, hogy "Csizmadia és kéjgáz". Nincsenek ebben a mostani világban sem igazán érthetetlen dolgok, csak utánuk kell nézni. Miután arcvízzel is bekentem magamat, felhívom telefonon a sógoromat, aki sokkal evilágibb nálam, s õ az "észídíszire" is megfejtést nyújt. Az "AC-DC" angol rövidítés, azt jelenti, hogy egy elektromos masina váltóárammal és egyenárammal egyaránt mûködtethetõ, más írásmódban pedig egy számítógépes fényképfelismerõ program elnevezése. Barátnõm, aki a legevilágibb, arról is felvilágosít, hogy az "észídíszi" ezen felül még egyrészt a biszexualitás újmódi megjelölése, másrészt egy igen divatos pop együttes neve is. Így már minden világos. Amirõl a hírekben hallottam, hogy tudniillik a kormány és az ellenzék pártjai képtelenek megállapodni ebben meg abban, továbbá amabban, azon nem kell töprenkednem, pontosan tudom, hogy miért. Mindketten ugyanazt csinálják ugyanis, az igazi ellentét köztük csupán az, melyikük csinálja ugyanazt. S ez kibékíthetetlen ellentét, ezért nem állapodhatnak meg se ebben, se abban, se amabban. Ha megállapodnának, kiderülne, hogy nincsen köztük különbség, azaz ugyanolyan egypártrendszer van, mint azokban az idõkben, amelyeknek emlékfoszlányai fel-felvirágoznak álmaimban. Lehet, még a halottaim is feltámadnának.
    Vonszolódom a konyha felé reggelizni, és eszembe jut, hogy zseniálisan okos barátaim - istenem, milyen sokan voltak, s egytõl egyig mind meghaltak - ilyenkor szigorú pofát vágva mindig azt mondták: "nosztalgiázás!". Persze, hogy az. Egyiküknek, Hermann Istvánnak még egy remek vicce is volt errõl, de azt nem merem ide írni, mert nyomdafestéket nem tûrõ szavak nélkül nem ér semmit. Szóval nosztalgiázás. De mit csináljon az ember, ha egyre a régmúltról álmodik, a halottairól, s ha felébredve azzal fogadja a valóság, hogy "észídíszi".
    Most már mindjárt megiszom a kávémat, elszívom az elsõ cigarettát, s teljesen éber leszek. Leülök a szövegszerkesztõm elé, és folytatom a könyvemnek azt a fejezetét, ahol arról írok, hogy a kapitalista képviseleti demokrácia ugyanolyan pártállam, mint a hajdani, csak nem egypártállam, hanem többpártállam. S hogy nem akarom lebecsülni e kétféle rendszer közötti különbségeket, de azt sem hallgathatom el, hogy ezt igencsak csökkentheti, ha e több párt ideológiai álláspontjai között nincsenek lényeges eltérések. A kapitalista képviseleti demokráciák túlnyomó többségében ugyanis egy igen sajátos ál-többpártrendszer mûködik. Ennek lényege az, hogy az uralkodó rétegek és (kisebb országok esetén) a külföldi befolyások úgy mûködtetik a maguk propagandagépezetét, hogy a közéletben csak olyan pártok képviselhessenek számottevõ politikai erõt, amelyeknek mindegyike egyformán az õ érdekeiket képviseli. Ezt a kiszorítósdit gyakran "pártkartellek" alakítása is nyilvánvalóvá teszi. Itt Ph. J. Grossman és E. G. West 1994-ben, a Public Choice-ban közölt, Federalism and the Growth of Government Revisited címû tanulmányára fogok hivatkozni, meg E. Wiesendahl 1999-es Entwicklung zu "Kartellparteien"-jére. S talán - hadd bosszankodjanak, akiket ez bosszant - még Dávid Ibolyára is, aki nemrég azt írta: "Értékalapú politika helyett a hatalom megtartásának, illetve megszerzésének technikájában gondolkodnak a pártok. A két nagy tömb, a kétpárti rendszer kialakulása azt is magával hozta, hogy mára a programok, sõt a politikai üzenetek között sincs jelentõs különbség."
    Ezenközben azonban azt is tudni fogom, hogy már megint halhatatlannak képzelem magamat. Úgy élek a szövegszerkesztõm mellett, mintha meg tudnám élni azokat az idõket, amikor ezekre a kérdésekre válaszol majd a történelem. Olyanok a nappalaim, mintha éjszakánként nem régóta halott emberekhez fûzõdõ, félévszázados emlékekrõl álmodnék, pedig ezek a borotválkozás közben hallgatott rádióhírek már nem hozzám szólnak. Hanem azokhoz, akiknek nem kell össze-vissza telefonálgatniuk ahhoz, hogy megtudják, mi az "észídíszi".

PETÕ GÁBOR PÁL

Csak úgy mellesleg

    1.
    Valamikor tavaly hirdette meg a mára már Jeruzsálemben mûködõ Simon Wiesenthal Központ nevû "nácivadász" szervezet "Utolsó esély" akcióját: utolsó, mert hiszen a náci bûnösök legtöbbje már nem él, amelyik viszont még igen, az öreg, közeledik a véghez, tehát most van az utolsó esély, hogy megtalálják és elnyerje méltó büntetését.
    Az akció meghirdetését sokan kétséggel - nem kevesen kifejezetten ellenségesen - fogadták: akadt olyan (különben a holokauszt kutatásával foglalkozó) neves történész, aki terjedelmes cikkben utasította el, mondván, hogy "lehetetlen", meg aztán "minek sír szélén álló vénembereket meghurcolni". Szinte az egész sajtó - ha egyáltalán említésre méltatta - körülbelül ugyanezeket a gondolatokat visszhangozta. Kevesen voltak - jómagam csak egyrõl tudok: az Ezredvég címû folyóiratról -, akik, illetve amelyek támogatták a kezdeményezést, mondván: a bûn bûn marad, akármilyen öreg is a bûnös. És lám, Németországban és nyolc másik közép-, illetve kelet-európai országban eddig 329 ilyen népellenes bûnöst sikerült felkutatni, akik közül 79-et már vád alá is helyeztek és számos további ügyben folyik a nyomozás (168 Óra, 2005. február 10.).
    Magyarországon állítólag nyolc bejelentés érkezett a hatóságokhoz, azért "állítólag", mert nevüket nem hozták nyilvánosságra, csak egyét: bizonyos Zentai Károlyét, aki történetesen Ausztráliában él. Utána már megkezdõdött a nyomozás. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, hogy azért, mert olyan messze él, és így húzni lehet az idõt.
    Egyébként állítólag már a bíróság elõtt van a javaslat nemzetközi körözõlevél kibocsátására. Ez nem egészen érthetõ: Mr. Charles Zentai, aki állítólag 1944. november 8-án Budapesten katonatársaival megkínozott, majd megölt egy 18 éves zsidó fiatalembert, nos Mr. Zentai a hírek szerint megtartotta magyar állampolgárságát is, és ezért minden teketória nélkül meg lehetne idézni a magyar rendõrségre mint gyanúsítottat. Õ állítólag kijelentette, hogy ártatlan, és akár magyar bíróság elõtt is hajlandó megjelenni - de ugyanazon hírforrás szerint e nyilatkozatával egyidejûleg ismeretlen helyre költözött. Úgy, hogy talán mégis szükség van a körözõlevél kibocsátására. Mindenesetre Zentai nyilastestvér 86 éves lévén ezúttal gyorsabban kellene cselekedni, mint szokás a magyar bûnüldözésben (Mór, Kulcsár-ügy, stb.)...

    2.
    Tapintatosan, talán a megérdemeltnél jóval udvariasabban bánt Friderikusz Sándor A szólás szabadsága címû mûsorban (MTV, 2005. február 27.) azzal a fiatalemberrel, aki nyíltan bevallotta, hogy rasszista nézeteket vall - az adott vitában történetesen a cigányok ellen. Annál kevésbé volt tapintatos György Péter egyetemi tanár, aki energikusan visszautasította, hogy ezeket a "nézeteket" (indulatokat?) egyáltalán megvitassák és ebben igaza is van. A fiatalember zavarosan, ám annál agresszívebben fejtegette gyalázatos, embertelen nézeteit, sõt, amikor a mûsorvezetõ idõ hiányában lezárta a vitát, még beleeresztett a mikrofonba egy olyasfajta mondatot, hogy György professzornak kellene sokat tanulnia. Hogy arra gondolt-e: tõle, vagy nem erre célzott, már nem tudtuk meg, mert gyorsan "lekeverték" az adást.
    Valóban elképesztõ, hogy rasszisták, legyenek bár nyilasok, cigányellenesek vagy antiszemiták, azt képzelik, hogy nézeteiket egyáltalán meg kell vitatni. Ezek ugyanis önmagukban is bûncselekmények, még ha a büntetésükre szánt törvényt az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte is!
    A szólás- és sajtószabadság valóban alkotmányos alapjog (amiként - egy képviselõ elmés megjegyzése szerint - az ostobaság is), de más alapjogok határt kellene, hogy szabjanak nekik. Nem vagyok jogász, de tudok logikusan gondolkodni és ezért fölmerül bennem a kérdés: mit jelent az alkotmánybírák által megkövetelt "azonnali és közvetlen veszély"? Ami az antiszemitizmust illeti, talán meg kell várni, amíg az elsõ embert megölik azért, mert zsidó? Esetleg egy nem is elég? A cigányokkal kapcsolatban pedig csak a vak nem látja az azonnali és közvetlen veszélyt: a sokszor még csak nem is álcázott diszkriminációtól a rendõri "túlkapásokig", amire egyébként szinte soha nincs bizonyíték, a szemtanúk pedig vakok és süketek?

    3.
    Valóban nem volt sem szerencsés, sem túl elmés a miniszterelnök megjegyzése a szaúdi futballisták között állítólag megbúvó terroristákról, de azért nem kellett volna akkora botránnyá felfújni. Persze érthetõ, hogy vannak politikusok, pártok, sõt, sajnos tömegek is, akiknek és amelyeknek "jól jött" ez az eset, és nem akartak leszállni róla, miközben a miniszterelnök nyilvánosan és diplomáciai úton négyszer (!) is bocsánatot kért.
    Tulajdonképpen a viccesnek szánt megjegyzés el is sikkadt volna, elmerült volna a számos beszéd és nyilatkozat szövegtengerében, ha nem lettek volna olyanok, akik felhívják rá a figyelmet, például a rejtélyes "István Horkai", aki megírta az Arab News címû angol nyelvû szaúdi újságnak, onnan pedig átvette néhány politikailag talán nem is motivált, "csak" egyszerûen szenzációhajhászó újságíró.
    Az Arab News-ban azután megjelent egy elképesztõ cikk, amelynek szerzõje gazdasági, sõt katonai (!) intézkedéseket sürgetett Magyarország ellen eme "súlyos" sértés miatt. Érdekes, hogy ez az arab újságíró, akit azután láthattunk és hallhattunk a Magyar Televízióban, ott viccnek minõsítette sorait, csodálkozva, hogy nem hallották meg a sorok között bujkáló iróniát, azt, hogy õ voltaképpen az USA hasonló fenyegetéseit parodizálta. És valóban: hogy hogy nem vette észre senki, hogy irónia esete forog fenn, hiszen kevés szaúdi állampolgár hallgatja rendszeresen a magyar miniszterelnök megnyilatkozásait. Iróniára vall az is, hogy valaki nem tartja képtelennek, hogy Szaúd-Arábia és a terrorizmus között bármilyen összefüggés is volna! Hiszen olyan régen volt az a szeptember 11-e, amikor repülõgépek rontottak neki New Yorkban a két toronynak, és az elfogott 19 tettes közül 18 szaúd-arábiai volt...
    Az is csak irónia volt nyilván, hogy a szaúdi újságíró, aki elmondta, hogy õ egyetemi tanár, tudós is, az Osztrák-Magyar Monarchiával foglalkozik - ennek ellenére Magyarországhoz csupán a két hollywoodi színésznõ Gábor lányt, a paprikát és a hunokat (!) asszociálja. Különben az MTV-ben azt mondta: õ nem is tagja az Arab News szerkesztõségének, csak alkalmi külsõ cikkíró, ám ugyanakkor a lap rovatvezetõjének nevezte magát. Külsõs rovatvezetõ - ez bizony olyan ritkaság fontos politikai napilap esetében, hogy már önmagában is a vicc kategóriájába utalja a szerzõt. Aki természetesen mit sem tudott a rejtélyes magyar újságíróról, István Horkairól - ez ügyben a lap fõszerkesztõjéhez utasította a magyar televízióst (mivel a fõszerkesztõ nem volt jelen, ez volt a legkézenfekvõbb kibúvó).
    A vicc jó dolog, bár nem mindig helyénvaló. Tudjuk, a nevetségesség ölni tud. Itt megpróbálták egyesek. Nem sikerült. Gyurcsány Ferenc pedig jól tenné, ha ezekkel az "egyesekkel", akikre tapintatosan utaltam, nem viccelne. És nem a szaúdiakra gondolok.

TABÁK ANDRÁS

A holland író és a képzelt kapitány

Az idén, 98 éves korában, meghalt egy holland író, Theun de Vries, hazája huszadik századi prózájának klasszikusa. Fríz parasztfiú volt, élete végéig meggyõzõdéses marxista, nemcsak Hollandiában, hanem külföldön is ismert és elismert regényíró; költõként inkább csak otthon becsülik. Igen termékeny író volt, legjobb könyvének - legalábbis holland kritikusai - Anna Caspari (1952) címû regényét tartják, amely szûkebb szülõhazájának, az 1900-as évek Frízföldjének állít emléket, ezért a mûvéért (magyarra, sajnos, nem fordították le) elnyerte a legrangosabb holland irodalmi díjat. Több könyve nálunk is megjelent, az 1848-as forradalmakról szóló, hatalmas krónika, az Európa tavasza, amelynek egyik fejezete magyar vonatkozású, a legszebb európai ellenállási regények egyike. A vöröshajú lány, a sumer idõkben játszódó, nagyszerû látomás, az Ûzd a farkasokat, pásztor és talán legtöbb idegen nyelvre lefordított könyve, a Spinoza. Íróként - a föntebb már említett regényfejezeten kívül - két szállal kötõdött hozzánk. 1953-ban kiadott egy magyar útinaplót, Levend Hongarije (Élõ Magyarország) címmel, amely nem jelent meg nálunk, és tudója volt egy furcsa rejtélynek, amelynek a magyarázatát most, a halálával végleg magával vitte, s amelyrõl talán nem ártott volna megkérdezni, amíg mód nyílt rá.
    Guszev kapitányról van szó. Arról az állítólagos cári századosról, akit 1849-ben - néhány bajtársával együtt - a magyar forradalom iránt hangoztatott szimpátiája és a szabadságharc ügyéért való összeesküvése miatt hadbíróság elé állítottak és kivégeztek volna. Az 1940-50-es évek fordulóján ezt történelmi tényként kezelték. Guszev utcát és emléktáblát kapott a fõvárosban (s nemcsak ott), akkori történeti munkákban és tankönyvekben is szerepelt; én például az általános iskola hetedik osztályában még tanultam róla. Néhány évvel késõbb azonban ugyanannak a tankönyvnek az újabb kiadásában már nem találtam a nevét, felcserélték Kazemir Rulikovszkij (Kazimierz Rulikowski) századoséval, aki 1849 júliusában valóban átállt a honvédség oldalára, s ezért Világos után kivégezték.
    Nem érdemes az egész Guszev-komplexumot újra fölmelegíteni. Legutóbb Volt egyszer egy Guszev utca címû cikkében Majtényi György foglalkozott vele a Népszabadságban, ismét megírva Szeberényi Lehel emlékezetes 1960-as évekbeli "leleplezése" után (Új Írás) -, hogy a kapitány valójában soha nem létezett, s nem egyéb Illés Béla egykori misztifikációjánál (A Guszev-ügy, 1947).
    Nem is volt errõl vita annak idején. A kapitány emléktábláját szép csendben eltávolították a Guszev utca és a József Attila utca sarkán álló ház faláról, de az utca nevét nem változtatták meg. Aki értetlenkedett, netán méltatlankodott volna ezen, annak okkal-joggal azt lehetett felelni, hogy Himfytõl Szép Ilonáig és Csinom Palkóig, Czinka Pannától Dobó Katicáig éppen elég képzelt személyrõl vagy irodalmi alakról van elnevezve utca ahhoz, hogy Guszevé is megmaradhasson. 1990-ben aztán a Guszev utca megint Sas utca lett, és ezzel, úgy tetszett, egyszer s mindenkorra lezárult ennek a misztifikációnak a históriája.
    Igen ám, csakhogy... És ez a csakhogy íratja velem e sorokat. Theun de Vries halálhírét olvasva ugyanis óhatatlanul felötlött bennem valami, amirõl nagyon kevesen tudnak. Én is csak azért, mert valaha, kamaszkoromban tücsköt-bogarat elolvastam, bármit, ami a kezem ügyébe került, s minél ismeretlenebb volt a szerzõ, annál mohóbb kíváncsisággal. Theun de Vries pedig tökéletesen ismeretlen volt számomra. Így történt, hogy elolvastam azt a könyvét, amelyet - a Világirodalmi Lexikont kivéve - egyetlen róla szóló lexikon- vagy kézikönyvcikk sem említ meg a mûvei között. 1950-ben ugyanis írt egy regényt (Hoogverraad), amely még ugyanabban az esztendõben napvilágot látott az arnheimi Van Loghum Slaterus kiadónál, 1952-ben Felségsértés címmel - Kemény Ferenc fordításában - magyarul is megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál, az akkori idõk kiadványaihoz képest szerény, mindössze négyezres példányszámban. Ma már könyvritkaságnak számít, de nekem van egy példányom belõle. És most, hogy hírét vettem írója halálának, újra elolvastam.
    Hogy mirõl szól a regény? Guszev kapitányról. Egészen pontosan, a hadbírósági tárgyalásáról. Izgalmas, sûrû atmoszférájú, jól megírt regény, sokkal jobb Illés Béláénál.
    Fura egy eset mindenesetre. Mert hát mit is gondoljunk ezek után? Guszev mégiscsak létezett volna? Ez az, ami kizárt dolog. Minden elképzelhetõ helyen kutattak utána, levéltárakban, hadtörténeti intézetekben, katonai sematizmusokban - de sehol semmi nyomát nem találták. Akkor viszont hogyan fordulhatott elõ ilyen vakeset? Ketten is épp ugyanarról a kitalált alakról írnak? S egyáltalán hogyan juthatott de Vries eszébe, hogy olyasmit írjon meg, amit elõtte már megírt valaki? Hogy olyasvalakit válasszon regénye hõséül, aki másnak a "szülötte"? Hiszen hõsének nemcsak a vezetékneve, de még a kereszt- és apai neve (Alekszej Lazarevics) is megegyezik Illés Béla hõséével. De még sok más fontos adat is azonos, például a hadbírósági per színhelye (Minszk), a kivégzés napja (1849. augusztus 16.). Ilyen véletlenek nincsenek. Vagy talán közönséges plágiummal lenne dolgunk? Aligha. A holland író nem tudott magyarul, nem olvashatta Illés kisregényét, azokon a nyelveken pedig, amelyeken tudott, anyanyelvén kívül németül és angolul, a Guszev-ügy nem jelent meg.
    Csakis egyetlen magyarázat kínálkozik. De Vries nem tudta, hogy Illés megírta az említett könyvet. Ugyanakkor nagyon is valószínû, hogy 1952-ben, Magyarországon jártakor, találkozott Illéssel (akkortájt nevezetes külföldi íróvendég nem kerülhette el a találkozást vele), Illés pedig - aki imádott mesélni, anekdotázni s fõleg konfabulálni - elbeszélte neki, egyebek között, a saját Guszev-sztoriját is, anélkül hogy elárulta volna, õ már megírta a történetet, s anélkül hogy figyelmeztette volna rá, nem valóságos történetrõl és nem valóságos személyrõl van szó. Meglehet, akkor már maga is történeti tényként kezelte a saját misztifikációját, hiszen Guszevrõl számtalan alkalommal - író-olvasó találkozókon, iskolalátogatásokon, sõt lapokban is - úgy emlékezett meg, mint akit Szovjetunió-beli emigrációja folyamán õ ásott elõ a feledésbõl. Ha pedig annakidején annyian elhitték Illés ilyen és ehhez hasonló misztifikációit (elbûvölõ bonhómiával adta el históriáit), miért éppen egy holland író ne hitt volna neki?
    Szeberényi említett "leleplezése" után, tudomásom szerint, Illés Béla sohasem nyilatkozott errõl a kérdésrõl. Thuen de Vriest pedig sem akkor, sem késõbb nem kérdezte meg senki; még az is elképzelhetõ, hogy soha nem szerzett tudomást a különös esetrõl. És most már persze mi sem fogjuk megtudni soha, valójában mi is az igazság a két Guszev-regény dolgában.
    De akárhogy történt is, bármi legyen is az igazság ebben az ügyben, született egy magyar vonatkozású, jó külföldi regény. És ez a regény megérdemli, hogy odaállítsuk Heine, Ibsen, Freiligrath, Jirásek, Jakov Ignjatoviæ és mások szabadságharcunkról írott mûvei mellé. Érdemes lenne - a fordításon feltétlenül csiszolva - ismét kiadni.

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Epizódok egy forradalmár ifjúkorából

Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

1951 decemberében két argentin fiatalember elindul, hogy motorkerékpáron végigjárja Dél-Amerikát az argentínai Córdobától egészen északig. Az út nem mindennapi kalandokat ígért, de az elhatározás nem volt rendkívüli. Van-e olyan fiatalember, aki tizen-huszonéves korában nem vágyik nagy utazásokra, nem akar megismerni távoli tájakat, embereket? Bár legtöbben csak álmodoznak a nagy vállalkozásról, vagy kénytelenek megelégedni annak civilizáltabb, biztonságosabb és többnyire rövidebb változatával, az említett két fiatalember útja sem volna egészen rendkívüli, ha egyiküket nem Ernesto Guevará-nak hívnák, akit késõbb Che Guevaraként ismert meg a világ.
    Bár ennek az út során még nem, vagy alig volt tudatában a fiatal argentin orvostanhallgató, az utazás Argentínán, Chilén, Perun, Kolumbián és Venezuelán át sokkal fontosabb lett az életében, mint amilyennek az induláskor látszott. A fiatalember, akiben már kezdetben is megvan a vágy és a készség az új benyomások befogadására, az út során szinte a szemünk elõtt fedezi föl a földrész hihetetlen nyomorát és elmaradottságát, az emberek kizsákmányolását, az õslakók apátiába sülylyesztõ reménytelenségét.
    Megtapasztalja a segítés örömét a lepratelepeken - bármilyen kicsi legyen is a segítség, sokszor nem több az emberi szónál és érzelmeknél -, de kezd rájönni arra is, hogy nem elég az egyes embereken segíteni: a társadalmat kell megváltoztatni, amely nyomorba, tudatlanságba, kizsákmányolásba taszítja az emberek tömegeit.
    Ennek az utóbbi felismerésnek még kevés nyoma van A motoros naplójá-ban (Gálvölgyi Judit angolból való fordítása), de hogy mégsem belemagyarázás, azt éppen Che 1960-ban orvostanhallgatókhoz intézett beszéde bizonyítja, amelyet a könyv függelékként közöl. Így beszélt errõl: "Amikor utaztam, elõbb diákként, azután orvosként, közeli kapcsolatba kerültem a szegénységgel, az éhezéssel, a betegséggel. [...] És látni kezdtem, hogy van valami, amit akkoriban majdnem olyan fontosnak tartottam, mint azt, hogy híres kutató legyek [...] és ez nem volt más, mint az, hogy segítsek azokon az embereken."
    A felismerések nyomán csak késõbb kristályosodott ki benne a meggyõzõdés, hogy a bajok oka az elnyomás és a kizsákmányolás. Ehhez át kellett élnie Guatemalában a demokratikusan megválasztott Arbenz-kormány erõszakos megdöntését, amelyet az Egyesült Államok támogatása tett lehetõvé.
    Guevara széles látókörû, sokoldalúan mûvelt forradalmár lett, de életre szóló forradalmi elkötelezettségét alapvetõen nem könyvekbõl, hanem a valóságból merítette. S az ide vezetõ út elsõ szakasza a fiatalkori kalandos utazás volt, még akkor is, ha ez csak késõbb, visszatekintve tudatosult benne egyértelmûen. Rájött, hogy a szegénység, az éhezés, a betegség és a kizsákmányolás egyformán sújtja Latin-Amerika népeit, és ez nemcsak forradalmárrá válásának elsõ szakasza lett, de kialakított benne egy sajátságos latin-amerika-tudatot is, amely lehetõvé tette, hogy bárhol otthon érezze magát, Argentínában ugyanúgy, mint a demokratikus Guatemalában vagy a forradalmi Kubában.
    Így azután csak látszólag ellentmondás, hogy miközben a kötetben a huszonéves diák és barátja, Alberto Granado pikareszkszerû kalandjai elevenednek meg, a könyv szép, mutatós címlapján (Tabák Miklós munkája) már a késõbbi forradalmár jól ismert, szép Krisztus-arca látható.
    Che Guevara mítosszá vált. "Ha valaki mítosszá válik, oly sokféle és szenvedélyes remény jelképévé, az azt feltételezi, hogy van bizonyos súlya, komolysága. Jó, hogy így van. [...] De nem szabad szem elõl tévesztenünk azoknak az embereknek a köznapi természetét, akik gyerekek, serdülõk és fiatalok voltak..." Cintio Vitier, a kiváló kubai író bevezetõje is a késõbbi Guevara életébõl és halálából kiindulva tárja föl a huszonéves fiatalember igazi természetét, s megmutatja azokat a jellemvonásokat, amelyek forradalmárrá és halála után mítosszá érlelik.
    Mítosszá és - legalább néhány mondat erejéig errõl is beszélni kell - ijesztõ szellemmé vált, nem csupán azok számára, akik hasznot húztak-húznak a latin-amerikai népek nyomorából, de azok számára is, akiket megtagadott forradalmi múltjukra emlékeztetett, akik szívesen nevezték kalandornak, hogy rejteni próbálják saját eszmei és érzelmi kiüresedésüket, amelyet semmiféle szóvirágos, szószátyár ideologizálás sem tudott elleplezni, és amely egyenes úton vezetett korábbi eszméik nyílt megtagadásához.
    A motoros naplója azonban, mint arra már utaltam, még nem a forradalmár Guevara írása, ha az életpálya végérõl visszatekintve föl is fedezhetjük a majdani forradalmár egyes, még alakulóban levõ jellemvonásait. Az átélt és benne megörökített sok baj, gond és nehézség ellenére két fiatalember hangulatos kalandjainak sorozata.
    A föld népének vagy a lepratelepek lakóinak helyzetét bemutató szívszorító oldalak vidám történetekkel, humoros kalandok leírásával váltakoznak. A késõbbi Che Guevarára utal az elszántság is, amely nem engedi meg, hogy akár csak fölmerüljön az utazás félbeszakításának gondolata az ócska motorkerékpár javíthatatlanná válása után. Ekkor még közelebb kerül az emberekhez: teherautósofõrök, folyami és tengeri hajósok viszik õket tovább és tovább, többnyire önzetlen segíteni akarásból. Munkásokkal, indián parasztokkal utaznak együtt négy-ötezer méteres magasságban, hideg esõben, jó esetben egy takaró védelmében. Láz és asztmaroham kínozza nem egyszer, de amit elhatározott, azt barátjával együtt véghez viszi.
    Az út persze korántsem csak szenvedés. Furcsa figurák bukkannak föl, humoros kalandokat élnek át, apró stiklik könnyítik a helyzetüket, egy alkalommal egy lány is feltûnik a történetben, "... aki kaphatónak látszott", bár az ügy kimenetele homályban marad.
    A motoros naplója tehát, miközben megmutatja egy fiatalember forradalmárrá érlelõdésének elsõ szakaszait, a szociográfia hitelességével tárja elénk egy földrész lakóinak nehéz életét, többségüknek a mi számunkra már szinte valószínûtlen segítõkészségét, és nagy megjelenítõ erõvel idézi föl tájainak vad szépségét. Mindezekbõl szórakoztató, szinte letehetetlenül érdekes, fordulatos olvasmány született. Ernesto Che Guevarát, ha forradalmári vagy orvosi hivatása nem szab más irányt az életének, ma talán a latin-amerikai próza nagyjai között ismerné a világ. A motoros naplója ezt a föltevést erõsíti. (Ulpius-ház Könyvkiadó)


 
SZELE GYÖRGY

A mitikus Nyugat és a háború

Dezsõ György, szerk.: Naplótöredékek a XX. századból

A suttogópropaganda magyarországi terjesztõi meg se várták, hogy vége legyen a második világháborúnak, máris sikeres akcióba kezdtek a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg katonáinak lejáratása érdekében. Az oroszok elkövette, sajnálatosan sok esetben igaz karóralopások hírei olyannyira természetes módon terjedtek-terjednek, hogy apa a fiának semmiképp se mulasztja el továbbadni a hírt, miszerint az "orosz katona" bunkó módon lop, rabol, a saját elõnyéért bármit megtesz, ami eszmeerejébõl telik. (Velünk, magyarokkal ellentétben, mi ugyanis mindig is rendesen viselkedtünk, soha sehol nem kegyetlenkedtünk. Apa a fiának természetesen nem említi a rágalmakat, így az újvidéki hideg napokat, s miért is hozná szóba Horthy-Magyarország 1941-es [talán egyetlen] önálló kezdeményezését, a Kamenyec-Podolszkijba deportált és halálra szánt mintegy húszezernyi zsidót.) "Az oroszok folyton részegek voltak, megitták még a kölnit is, nem csoda hát, hogy randalírozásuk nem ismert határokat, úgy viselkedtek, mintha akármit hatalmukban állt volna megtenni. A nõkre csapatostul támadtak, és nemegyszer férjeik szeme láttára erõszakolták meg õket. Soha ilyen szörnyû népség nem volt még hazánkban."
    A fenti szemléletû történelemmagyarázat részigazság, s ennek egyirányú hangsúlyozása olyan szellemi eltévelyedés, amelynek szerteágazó következményeivel, sajnos, mindmáig kevéssé törõdünk. Pedig hát igencsak mérgezõ olyan képzetekkel élni, hogy vannak jó és rossz hadseregek, a nyugati katonák erkölcsileg fölötte állnak a barbár kelet öntudatlan és ostoba bakáinak.
    A nemrégiben megjelent, Dezsõ György összeállította Naplótöredékek a XX. századból címû kötet két naplórészt tesz közzé, melyek közös jellemzõje, hogy igenis hangsúlyt kapnak bennük a nyugati szövetségesek viselt dolgai. Íróik a vészkorszakot túlélt zsidó mérnökök, akik nem irodalmi igénnyel ugyan, ám megkapó természetességgel ábrázolják a soá idején kénytelen-kelletlen megélt mindennapjaikat. Mivel nem utólag készült visszaemlékezések, s nem is szerkesztett irományok, be-becsúsznak olyan korabeli kifejezések, amelyek ma már magyarázatra szorulnának. Így például a hippis (motozás) szó a mai olvasók igen nagy részének a semmitmondó (egy helyütt sajtóhiba folytán "hippik", hogy a zavar minél nagyobb legyen); elõnyére vált volna a kötetnek, ha a nehezen érhetõ részeket lábjegyzetben oldja fel a dolgozatok közreadója. Összességében azonban a szöveg jól érthetõ, õszinteségében különleges és világos képet ad a magyarországi zsidóüldözés koráról.
    Sõt. Felkapja a fejét az olvasó, amikor azt veszi észre, hogy a szokványostól elütõ anyagot tart a kezében, hiszen többek közt ezt olvassa: "... az orvosok olyanok, mint eddig mindig a munkaszolgálatban, kellemes emberek, de mint orvosok gyengék". Gellis Andor, a kötet elsõ visszaemlékezõje írja a fentieket. Hogy igaza van-e, vagy sem, utólag már ki nem deríthetõ, az azonban bizonyos, hogy a volt muszosok többsége ilyet nemigen mert leírni; akkor is dicsérték orvosaik szaktudását, ha annak szintjérõl még csak elképzelésük sem volt.
    "Mialatt a tisztek [a nácik] lenn az értékeinket szedik el (óra, gyûrû stb.), a szálláson a legénység saját hatáskörében kifosztja hátizsákjainkat, fehérnemût, cipõt, és amit találnak, visznek." A már említett szerzõ írja ezt a szentségtörésszámba menõ szöveget, amely a felsõrendû germán szoldatok "orosz módi" fosztogatásairól ad képet. Nos, ez se szokás. A "német katona" fegyelmezett, s a legaljasabb bûncselekményt is parancsra teszi, saját szakállára és hasznára semmiképp se - tartalmazza a világháborús német hadseregrõl (a nagyszerû Wehrmachtról) kialakult reakciós, a gyilkosokat dicsérni akaró történelmi tudat.
    Amikor pedig az angolszászokat káromolják naplóíróink, igazán szokatlan terepre érkezünk. Akaratlanul ugyan, de lerombolják kliséinket, amelyek szerint az angolszászok egyet jelentettek az evéssel, a szabadsággal.
    Néhány mutatvány: "Kihirdette, hogy aki nem költözik a Lager zárt területére fél órán belül, azt agyonlövi. Ez az agyonlövés az amerikaiaknál igen népszerû büntetés." "... egész éjjel dörögnek az am. õrök fegyverei, és a célpont természetesen mi vagyunk, a »felszabadítottak«. Ma véletlenül az egyik barakkba lõttek be. Az eredmény két súlyos sebesült, egy tüdõ és egy comblövés. Egyébként is rúgnak, ütnek és itt-ott éheztetnek bennünket. Óh, Mauthausen, íme ismét eljött a te országod." "Megállapítottuk, hogy ismét becsaptak bennünket."
    Meglepõ a két mérnök szerzõ (Gellis Andor és Dezsõ Vilmos) már-már képtelen apolitikussága. Nyilván ebbõl fakad, hogy agyukban nem jön létre összefüggés az akkori politikai helyzet és saját körülményeik között. Fogalmuk sincs arról, hogy a nagyhatalmak sakktábláján õk a gyalogok, s a cionisták és az angolok, továbbá az amerikaiak különféle szándékai szerint mozgatják õket - gyakorta szabálytalanul. (Jóllehet az aranyvonat kifosztásáról és elrablásáról szerzõink természetesen ekkor még semmit nem tudhattak.)
    Ha elfogulatlanul, valódi összefüggéseiben akarjuk ismerni a második világháború történéseit, feltétlenül el kell olvasnunk ezt a könyvecskét is, amely igazolja a relativitáselmélet kidolgozójának, Einsteinnek a katonákról szóló tézisét. Õ ugyanis sutba vágva saját nagyszerû gondolatrendszerét (vagy tán még annak kidolgozása elõtt) azt állította, hogy a katonáknak bõven elegendõ a gerincvelõ. Minek is nekik agyvelõ? ("4D" BT kiadása)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Ördögi

Hat könyvrõl

Egyfajta lehetséges költõi magatartás továbbépítése (vagy inkább elmélyítése) Simor András új kötetkéje, a Kígyóvilág. (Z-füzetek/110) A háttérben ott a költõ mélységes csalódása, sõt elkeseredése, amit azonban szinte hetyke fölénnyel leplez, mintha bízna a történelem (irracionális?) alakulásában, amely majd "helyreteszi" a dolgokat. Mármint a társadalomban. E magatartás a Heinéével rokon, de immár huszonegyedik századi, kissé tán Brechtes (vagy Ladányis?). "Az ironikus hangszerelés védelem mindenféle retorika ellen" - vallja õ maga; különben "a költészet nemcsak a költõk ténykedésébõl születik". Ott van mögötte az egész mai élet, még azoké is, akik (még) nem olvasnak verset. Noha "Kiegyezések glóriája fénylik", "és ki sejti, holnapig mi lesz még itt", - mindent történetileg kell nézni, s épp ez a történeti látás Simor költészetének tán legfõbb érdeme. Ami lehetõvé teszi, hogy visszanézzen Geertgen Tot Sint Jans festményére, Blake ördögi átkozódására, a keresztényi látásmódon át a szociográfikus megközelítésig. "Tegnapot nem dicsérek / a holnap érdekében". Van holnap? Meg is bírálhatja a múltban élõ, oktalanul optimista "lovagokat", vagy egy Mennyei történet nyakas angyalainak derûlátását, noha Góliát reményteli példájával is él. A kötet végén pedig egy önnön jövõjét tizenöt év múlva felidézõ prózai látomása summázza a tanári tevékenység szépségét és reménytelenségét, olyan emlékek felidézésével, amelyek a Kádár-korszakban éppen csak "tûrt" baloldal helyzetét dokumentálják. Szóval fontos, szép füzet ez; ha a költõ "letört" is, ez a gyûjtemény fölemel.
    Simor kötete egy következetes életmû szerves folytatása, Szepes Erika új könyve viszont egészen friss arcát mutatja a kiváló tudósnak, aki a verstan s az ókortudomány szakértõje, meg fiatal költõi tehetségek felfedezõje. Most viszont az õ saját új tehetségét kell fölfedeznünk, bár már eddig is olvashattuk egypár elbeszélését. Ám az Ördöggolyó címû kötet (Saluton Kiadó) novellái valóságos családregénnyé állnak össze - csakhogy példás sûrítésben. A cím nem annyira ismeretlen, mint ahogy a szerzõ állítja, és nem ismeretlen a téma sem: nemzedékeknek olykor ördögi önmagukban forgása, elsõsorban apa és leánya valódi s vélt ellentéte. A kötet legszebb felfedezése, hogy olykor nem a szeretet hiányzik, hanem annak kifejezése - nem árt tudatni a másik féllel, ha szeretik. Ez a hallgatag apai szeretet csak a férfi halála után derül ki, akkor is csak egy betörés kapcsán. Kitûnõ lélektani elemzések, sok jó formai megoldás (például mikor a szenvedõ fél, szóval az elbeszélõ kurziválva adja elõ gondolati közbevetéseit). Egészében véve jól összerakható, követhetõ s élvezhetõ, tanulságos írói tett, melyhez hasonlót jó lenne minél többet olvasnunk. Nosztalgia és önsajnálat hihetõ rajza, ez azonban ma, a posztmodernen is túl, konzervativizmusnak hat.
    Annyi baj legyen, mert a "korszerû" megoldás sokszor riasztó! Ugyanezt az apa-leánya problémát dolgozza fel a tavalyelõtti Nobel-díj dél-afrikai szerzõje, J. M. Coetzee A semmi szívében címû megrendítõ regényében, ahol nincs félreismert szeretet, csak gyûlölet egészen a pusztításig és pusztulásig. A háttér pedig az isten háta mögötti afrikai dél ültetvénye, ahol még a gazdálkodás is - mondhatni - középkori szintû s az az "atyai" bánásmód is, amivel a gazdaság alkalmazottait s a lányát is semmibevevõ atya uralkodik. Ez persze ördögi ösztönt vált ki az öregedõ nõbõl. A helyzet kissé Jelinek legutóbbi ismertetett regényére, A zongoratanárnõre emlékeztet, itt azonban az (elioti kifejezéssel) puszta országban gyilkos indulatok keletkeznek. Az elsõ vérfürdõ már a 25. oldalon megtörténik, s csak lassan jövünk rá (akkor sem bizonyossággal), hogy képzelgés volt az egész, noha a hullák (az apa s új felesége) eltakarítása alapos megfontolás tárgya... Hanem aztán csakugyan keresztüllövik a ház urát - valószínûleg a lánya, bár ez sem egészen biztos, mint ahogy az sem, hogy azért tanyását felelõsségre vonják. Semmi sem biztos ebben a nyomasztó remekmûben, csak a magány, embertelenség, gyûlölködés. Mint A zongoratanárnõ esetében, itt is szinte fellélegzünk, mikor az aggszûz házikisasszonyt a kétszázadik oldal táján megerõszakolják. Látomásai (pontosabban hallási hallucinációi) elgondolkodtatóak, s a nõ feltétlen intelligenciájáról tanúskodnak. Csak éppen az egész megrendítõ történet mire jó? Dosztojevszkij, Kafka vagy Kertész Imre mûve ehhez képest szinte hašeki derûvel hat.
    Lukács Györgynek vagy hatvan évvel ezelõtt volt egy (tév?) eszméje, miszerint minden huszadik századi modernizmus egyfajta naturalizmus. S Coetzeenél csakugyan naturalisztikus nemcsak a mészárlás, de a birkatenyésztés, a sírfeltörés, a székletek leírása is. Nagyszerû mû (és ez vonatkozik a késõbb írt, de magyarul jó régen megjelent A barbárokra várva címû regényére is) - de minek? Hogy az ember, atya s leánya egyaránt szörnyeteg, és ez az egész szörnyszerûség az egész emberi létezés lényege lenne?
    Aki csodálni akarja az elrettentõ mai mûvészetet, az olvassa Coetzee csaknem harminc éves, de magyarul csak most megjelent remeklését. (Babits Péter kiváló fordítása, az Art Nouveau kiadása.) Magam részérõl inkább maradok a Szepes Erika-féle "konzervativizmusnál". Vagy mondjak-írjak inkább realizmust? A mintegy kettõszáz millió forintot hozó Nobel-díjat mégis, magam is Grassnak, Naipaulnak, Kertésznek Coetzeenek, Jelineknek adnám. Miért? Mert az irodalomba be kell emelni (ha bûzlik is) az árnyékszéket vagy kukkolást - no persze, bizonyos színvonalon. Ezeknél a szerzõknél azonban ez is adva vagyon.
    A mûvek hová tétele, emészthetõsége s értékelése egyre nehezebb. Mikor e sorokat írom, folyik az angol mintára megrendezett Nagy könyv-pályázat, amelynek eredménye nem is érdekel, az sem, miért kellett ezt az ötletet a BBC-tõl megvásárolnunk, mikor Németh László már hetven éve készített a rádióban egy sokkal konstruktívabb, mert eleve jól válogató Száz könyv-sorozatot. Ez a "jól beolvasunk" pályázat is segítheti a mind hervatagabb olvasási kedvet. De a válogatásban segíteni kell(ene). Mintaszerû e tekintetben Kaiser Lászlónak Remekírókról, remekmûvekrõl címû egyszerû, kicsi s olcsó kötetkéje, mely népszerûen és kedvcsinálóan mutat be nagy alkotókat és irodalmi fõmûveket. Sok ilyen könyvecske kellene, mint az ezt kiegészítõ Madarász Imre-féle összeállítás is. (Irodalom-könyvecske.) Ez az irodalom életének, hétköznapjainak, konfliktusainak, alkotói megoldásainak, sõt esztétikájának szinten igen népszerû summázata. Mindkettõ a Hungarovox kiadása - amiért is e kis céget csak dicséret illetheti.
    Végezetül egy gyönyörû könyvrõl, amely nem szépirodalom, de annál szebb. Nem kerüli meg a rútat, sõt az ijesztõt sem, egészében azonban a csodaszép Indiát mutatja meg a szónak legszorosabb, mert képi értelmében. Indiában minden van: épp eléggé riasztó dolog, a tengõdés ördögi fokától a sokszáz éves erotikus magas mûvészetig. Bodó Gábor és Kallus György (két kiváló fotós) India - istenek gyermekei címû hatalmas albuma csaknem háromszáz nagyméretû színes képben tárja elénk ezt a (nem kerülhetem meg az oktalanul divatos szót:) fantasztikus világot. Mert India több egy bármily hatalmas országnál (pontosan 28 ország). Elénk állítanak szent aggastyánokat és ügyeskedõ utcai árusokat, "szentet és profánt, ünnepet és hétköznapokat, életet és halált, többezer éves állandóságot és tûnõ pillanatot, magasságot és mélységet, formát és színt, ízt és illatot" - ahogy túlzás nélkül mondja el az album ismertetõje. (Magus kiadó)