KOSZORÚ

Százhúsz éve született Lukács György (1885-1971), a huszadik századi egyetemes filozófia és esztétika egyik legnagyobbja, a marxista munkásmozgalom nagy tekintélyû, érdemes alakja. 1919 õszén mint a Tanácsköztársaság közoktatásügyi népbiztosa emigrációba kényszerült, és csak 1945-ben térhetett haza, amikor is a Magyar Kommunista Párt egyik vezetõ teoretikusaként a kulturális és mûvészeti élet újjászervezõi közé tartozott. Ebbõl az idõszakból való itt közölt írása.
 

LUKÁCS GYÖRGY

Ady nem alkuszik

Itt nem lehet szó arról, hogy Ady Endre emberi vagy mûvészi egyéniségének összképét akárcsak vázoljuk is. Kizárólag Ady alapvetõ magatartásáról lesz szó, mely természetesen döntõ jelentõségû mind emberi és politikai, mind mûvészi megnyilvánulásai számára. Tudatában vagyok annak, hogy Ady mennyire ellentmondásos jelenség. Nemcsak kisebb-nagyobb ingadozásokról van itt szó, mint amilyen a duk-duk-affér volt. Ismerem Ady gõgös magába zárkózott individualizmusát: "Én magamért vagyok, s magamnak..."
    Ámde mindezen ellentmondások mögött fõvonalában - az életmû fõvonalában - mégis egységes magatartást találunk Adynál. Hogy lehetne ezt röviden leírni?
    Mindenekelõtt Ady egyénisége, politikai és irodalmi harcai, költészetének nagy problémái sohasem pusztán egyéni kérdések. Ady belsõ nagy tusái éppen e körül forogtak: a társadalmi, a magyar elhivatottság harca volt ez a pusztán egyénivel, a gyöngével, az önzõvel, a megalkuvásra hajlandóval. És e harc eredménye az a hivatástudat Adyban, hogy éppen költészetének legteteje túlmutat a költészet szûk, pusztán egyéni, pusztán mûteremjellegû voltán:

    A tolakodó Gráciát ellöktem,
    Én nem bûvésznek, de mindennek jöttem.

    És ebbõl az "ars poétikából" magától adódik a költõ Énjének viszonya versekben megnyilvánuló alanyához: "Bennem a szándék, sok százados szándék." Ezért mondhatja Ady verseinek minden szélsõséges szubjektivizmusa ellenére mély meggyõzõdéssel és teljes objektív jogosultsággal:

    Csupán a viharért
    Nem jártam viharban.
    Becsületes szívem
    Becsületes jussát
    Kerestem a harcban.

    Másodszor ez a szakadatlanul meginduló, de végsõ fokon mindig gyõzelmes harc, Ady lelkében kíméletlen, leplezetlen õszinteséget teremtett alapvetõ magatartásként, mégpedig nemcsak belsõ önbírálatának mardosásaiban, hanem - és ez a fontos itt - kíméletlen, leplezetlen, õszinte szókimondást, kifelé is. Ady élete a forradalmár élete, gondolkodói és költõi harca olyan idõben, amelyben minden forradalom után kiált, amelyben azonban a magyar nép nagy tömegei az úri elnyomatás, a polgári árulás, az írástudók csüggedt megalkuvásai miatt nem készek a forradalomra. Ebbõl a beállításból ered Ady kíméletlen õszintesége a nép felé: a nép maga okozta sorsának kíméletlen kimondása. Petõfi óta nem beszélt így magyar költõ a magyar néprõl:

    Ez a hõkölõ harcok népe
    S mosti lapulása is rávall,
    Hogy az úri kíméletlenség
    Rásuhintott szíjostorával.

    Mindig ilyen volt: apró khánok
    Révén minden igának barma,
    Sohase harcolt még harcot végig,
    Csak léhán és gyáván kavarta.

    Erõt mutattak, erõt látott,
    Vertnek született, nem verõnek,
    Önerejét feledte mindig
    Sohase szegzett erõt erõnek.

    Betyár urai így nevelték,
    Nem rúg vissza, csak búsan átkoz,
    S ki egyszer rugott a magyarba,
    Szinte kedvet kap a rugáshoz.

    Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
    Fejét, jussát, szívét kobozzák
    S ha nehányan nem kiáltoznánk,
    Azt se tudná, hogy õt pofozzák.

    Ámde ez a kíméletlen õszinteség nemcsak a magyar nép felé irányult, nemcsak abban nyilvánult meg, amit Ady élete mûvébõl a közönség a legjobban ismert, ahogy a magyar nép zsarnokainak bátran szemükbe vágta az igazságot, hanem a vele szövetséges írástudók magatartásbeli gyöngeségeinek, megalkuvásainak bírálatában is megmutatkozott. Itt is csak egy példát hozok fel:
    "Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértõ, gondolkodó és költõ volt egész életében, miért bölcsebb és megértõbb ma, mint valaha? Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és hadvezért, hacsak véletlenül nem porosz költõ az ember? Valahogyan mégsem olyan demokrata ez a háború, amilyennek látszik, s nekem fáj (de igazán nem magamért), hogy e nemzedék költõi józanságuk nagyszerûségével, avagy toporzékolásuk lojalitásával nem ütött a szabadságharcokat élt költõõsökre..."
    Ezek a megjegyzések az elsõ világháború idején íródtak. Ady az Ignotus típusú magatartást bûnrészesnek tekinti abban, hogy a korszaknak fõleg szervilis háborús uszítói vannak csak. D'Annunzio-félék, nem pedig a világszabadságért küzdõ Petõfii.
    Aktuális-e Adynak ez a magatartása? Ha korunkat és az övét tekintjük, sok hasonlóságot és egyúttal sok különbséget is találunk. A nagy hasonlóság ez: Magyarország újból átélt olyan forradalmi helyzetet, amelyben ismét minden forradalom után kiáltott, amikor a nemzeti kiút, a nemzeti megújulás ismét elszakíthatatlanul össze volt kötve a forradalommal - és ismét, eltekintve a forradalmárok maroknyi, persze a régieknél tudatosabb csoportjától, e csoport hõsies erõfeszítései ellenére: ismét nem vált tetté semmi.
    Persze tévedés lenne, ha csak a külsõ megmozdulások alapján egyszerûen azonosítanánk 1918-at 1945-tel. Mert lényegesen más volt a parasztság egy részének tudatossági foka, és nem utoljára lényegesen más, sokkal fejlettebb volt a munkásság tekintélyes része.
    De - fõleg - egészen más volt a nemzetközi helyzet. Míg 1918-ban szinte minden külföldi erõ kedvezõtlenül hatott a magyar forradalom szempontjából, addig 1945-ben a Vörös Hadsereg gyõzelme a mi erõfeszítéseink nélkül megteremtette az országot megmentõ forradalmi átalakulás elõfeltételeit. Legalábbis lehetõvé tette a forradalmi átalakulást.
    Aktuális-e tehát ma e lényegesen megváltozott körülmények közt Ady magatartása? (Ismétlem, Ady magatartásáról beszélek itt, nem költõi kifejezési eszközeirõl.) Azt hiszem: aktuálisabb, mint valaha volt.
    Olyan országban, mint amilyen a mi Magyarországunk, mely évszázadokon át nemesi elnyomatásban élt, amelyben sohasem fejlõdött ki önérzetes polgárság, minden forradalom a volt uralkodó osztályok alattomos behódolásával, a forradalomhoz való sunyi törleszkedésével kezdõdik, hogy aztán könnyebben lehessen hátba támadni az újjáalakuló országot, visszaállítani a régi urak hatalmát. 1918-ban József fõherceg és társai tülekedtek a Nemzeti Tanács elõszobáiban, hogy minél elõbb hûségesküt tegyenek. 1945-ben mindenki "ellenálló" volt - egészen addig, hogy földet és kitüntetést kapott soha végbe nem vitt felszabadulási érdemeiért. Még Pfeiffer és Peyer is besorozták magukat az ellenállás "hõseinek" sorába.
    A társadalmi és politikai erkölcs ilyen történelmileg szükségszerû züllöttsége közepette óriási az írástudók felelõssége. Az õ feladatuk elsõsorban: megteremteni a kíméletlen igazmondás ama légkörét, amely nélkül magábaszállás, javulás, megújulás, felemelkedés lehetetlen. És sajnos, meg kell állapítani, hogy Magyarország sohasem magas, az ellenforradalom következtében még jobban leromlott õszinteségi színvonala nemhogy elkeseredett ellenállást váltana ki íróink tekintélyes részében - inkább még õk kerülnek fojtó légkör hatása alá. Baloldali, sõt szocialista költõ, Kassák Lajos írta nemrég: "a magyar írók nagy része semmivel sem kevésbé volt ellenzékben, tudatos ellenállásban a közelmúlt rémségeivel szemben, mint bármely más ország alkotó szellemei". Ezt Kassák Lajos "felemelt fejjel" jelenti ki.
    Mindebbõl egy szó sem állja meg a helyét. Hol voltak Magyarországon az Aragonok, az Éluard-ok, a francia, a jugoszláv partizánmozgalmak harcos költõi, igazi harcosok, akik - mint annakidején Petõfi - tollal és karddal küzdöttek a fasizmus ellen, a haza, a nép, az emberiség szabadságáért? Hol volt csak nyoma annak, hogy, mint a Szovjetunióban, az irodalom legjava a fasizmus elleni frontokon harcolt, miután - elõbb és utóbb - szóval és tettel kivette a maga részét a szocializmus építésében, a kultúrforradalomban?
    A nemes, a mindig õszinte, s ezért mindig megindítóan tiszta hangú Radnóti Miklós így ír a magyar költõ helyzetérõl:

    Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
    amíg csak élhet, formában beszél
    s arról, mi van, - ítélni így tanít.
    S tanítna még. De minden szétesett.
    Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.

És egy más helyen:

    Oly korban éltem én e földön,
    mikor a költõ is csak hallgatott,
    és várta, hogy talán megszólal újra -

    És az elsõ Nyugat-nemzedék vezetõ költõje, Babits Mihály, akit a mai fiatalok közül sokan szeretnének Ady helyébe ültetni, élete utolsó nagy mûvében, a Jónás könyvében megrázó lírával és öniróniával számol le éppen azzal a magatartással, mely a saját és legtöbb kortársának élete mûvét meghatározta, azzal a magatartással, hogy "rühellé a prófétaságot". Ibsen drámai epilógusa óta nem íródott ilyen keserû és lemondásteli hangú leszámolás egy nagy író egész múltjával, egész múltbeli, az életben és a mûvészetben tanúsított magatartásával. És a keserûen becsületes önvád iránya és tartalma éppen annak megállapítása, hogy belõle, Babitsból, hiányzik, amit Ady magatartása megvalósított.
    Nem arról van szó, hogy Ady magatartásából kötelezõ mintát fabrikáljunk. Éppen én szólaltam fel egyes ultraradikálisok ellen, akik Petõfit vagy Adyt bunkónak akarták felhasználni Arany vagy Kosztolányi ledorongolására. De most elsõsorban nem egyes írókról van szó, legkevésbé a költészet stíluskérdéseirõl, hanem arról: hogyan vett részt valamely nép irodalma a nemrég lezajlott, a mostani társadalmi rendet létrehozó felszabadulási harcokban. És ha itt becsületes mértékkel mérünk, akkor Aragon vagy Ivan Goran Kovaèi mellett csak Adyra vagy József Attilára szabadna hivatkozni - ha e nehéz években a magyar irodalomnak lett volna Adyja vagy József Attilája.
    Nem volt. És nem véletlenül nem volt. És amit olyan nemesen õszinte költõk, mint Babits vagy Radnóti vallanak, az nemcsak saját egyéni sorsuk, hanem nemzetük sorsa is. Nem volt ilyen irodalmunk, mert felszabadulási harcaink sem álltak a Szovjetunió, Franciaország vagy Jugoszlávia színvonalán.
    De most nem a múlt bírálata a fontos; szó sincs annak felhánytorgatásáról. Errõl csak azért kellett beszélni, mert a magyar irodalom életérdeke, hogy szembehelyezkedjék a közelmúlt Kassák-stílusú eltorzításaival. Ma annak megállapítása fontos, hogy amikor - nem a magunk erejébõl - felszabadultunk, széles munkás- és paraszttömegek megértették, hogy mirõl van szó, s õk most már tettekkel hozzálátnak a felszabadulás végigharcolásához, örökre megszilárdításához. Ehhez kell az irodalom segítsége. Ehhez kell, hogy az irodalom is meginduljon ezen az úton. És ebben akadály a Kassák-féle objektíve az igazságnak meg nem felelõ, szubjektíve jogosulatlanul önelégült magatartás. Mert ha azt hisszük, hogy a közelmúltban nálunk minden a világtörténet legnagyobb magaslatán játszódott le, ha ezért azt hisszük, hogy a jelenben minden rendben van, hogy csak a közönség, a tömegek közönyössége az oka annak, ami irodalom és élet, írók és társadalom viszonyában még mindig problematikus, akkor vakok maradunk a jelen igazi hiányosságaival szemben, nem látjuk, mennyire át kell alakulnia a magyar írói magatartásnak is, hogy a magyar irodalom újból - mint a Kölcseytõl Petõfiig terjedõ idõben - betölthesse nemzeti hivatását.
    Az úgynevezett Ferenc József-kor önelégültségébe sivított bele Ady szava: Petõfi nem alkuszik. Most, amikor nem egy helyrõl jelentkezik a jogosulatlan írói önelégültség, mely - akarva, nem akarva - a reakció számára kedvezõ történethamisítást támogatja, megpróbáltam a magam gyöngébb hangján odakiáltani: Ady nem alkuszik. És a nem alkuvó Ady magatartása kell, hogy vezércsillaga legyen íróinknak, ha azt akarják, hogy nép és irodalom ismét teljesen megtalálják egymást, hogy a nép a magáénak érezze irodalmunkat, hogy az írók megértõ otthonra leljenek a nép ragaszkodásában.

    1948

KUN TIBOR

A drámaíró Sartre

Száz éve született, huszonöt éve halt meg a huszadik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, írója, közszereplõje, a francia Jean-Paul Sartre (1905-1980), akinek munkássága olyan sokrétû, annyira ismert, hogy nehéz megbízható kiindulópontot találni a kettõs emlékezéshez. Mi most és itt talán legkönnyebben hozzáférhetõ, nálunk is ismert oldaláról közelítjük meg: drámái felõl. Tesszük ezt fõleg azért is, mert drámái két kötetben magyarul is megjelentek, magyar színpadokon is színre kerültek, s mert nyelvezetük egyéb írásainál könnyebben befogadható; mindamellett nem tehetjük meg, hogy idõnként ne hivatkozzunk azok párhuzamaira Sartre filozófiai jellegû mûveibõl.
    A sartre-i filozófia alapvetõen emberközpontú lévén ("l'existentialisme est un humanisme" - "az egzisztencializmus - humanizmus", vallja e címmel megjelent, az egzisztencializmust bemutató és népszerûsítõ könyvében), drámáiban is az embert analizálja, annak szabadságát vagy szabadság-hiányát, ellentmondásait, sorsát, választásait, méghozzá bizonyos, gyakran szélsõséges helyzetekben. Tudjuk, Situations (Helyzetek) címmel 10 kötetben foglalkozott ezzel a témával.
    Helyzetdráma, a szabadság drámája a Les mouches (A legyek, 1943) címû elsõ darabja is. Bár az egyéni sors, az egyéni szabadság addig is elsõdleges helyet foglalt el mûvében, a szabadsághoz vezetõ utat sohasem tudta igazán, pontosan kijelölni; most Oresztész és Élektra példáján próbálja ezt a kérdést megoldani. Oresztész meg akarja bosszulni anyján apja halálát, és ebbe a feladatba nõvérét, Élektrát is bevonja, sõt, az argosziakat is maga mellé kívánja állítani, ez utóbbiak azonban elzárkóztak a külvilágtól, egymástól és elzárkóznak majd Oresztésztõl is csakúgy, ahogy végül Élektra sem vesz részt anyja meggyilkolásában. Oresztész ebben a környezetben elõször az istenek - közöttük is Jupiter - ellen lázad, õket nevezi igazságtalanoknak; ez tulajdonképpen utalás a sartre-i filozófia egyik kiindulópontjára, amely - ateista. Oresztész csak lassan ébred rá annak a "mély szakadék"-nak a valóságára, mely elválasztja az argosziaktól, de ez sem akadályozza meg, hogy "tett"-ét végrehajtsa, és megszerezze a Szabadsághoz vezetõ utat. Sartre L'Étre et le Néant (A Lét és a Semmi) címû, nagy lélegzetû filozófiai mûvében fejtette ki a "tett" és a "szabadság" kapcsolatát: "...el kell ismerni, hogy mindenfajta cselekvés elengedhetetlen és alapvetõ feltétele a cselekvõ lény szabadsága", és: "A szabadság tetté válik, és rendszerint a tett által szerezzük meg, amit az indítékokkal, okokkal és az implikált célokkal tesz lehetõvé." Oresztész belátja, az istenektõl sem várhat segítséget, ha szabad akar lenni. Ekkor döbben rá feladatára: neki egyedül kell megtalálnia a szükséges "tett"-et, hogy szabad lehessen, és így az istenektõl is megszabadulhasson oly módon, hogy - Jupiter legnagyobb félelmére - még lelkiismeretfurdalása sem lesz! Tettét büszkén vállalja, végre - szabad! Kénytelen azonban belátni, hogy szabadsága mit sem jelent a megalkuvó argosziak számára, de a legfontosabb következményt, a felelõsséget mindvégig vállalja cselekedetéért: "Mindenért felelõs vagyok" - mondja Sartre a L'Étre et le Néant-ban, és ezt vállaltatja Oresztésszel is.
    Az Huis-Clos (Zárt tárgyalás, 1945) címû drámáját illetõen Sartre tiltakozik a darab bármilyen irányú filozofista értelmezésétõl. Nem nagyon fogadhatjuk el tiltakozását. Tudjuk, hogy a sartre-i filozófia egyik pillére az "autrui", a "másik" problémája, az "én" és a "másik" viszonya. A darab ezt a problémát veti fel, és erre ad rá pesszimista választ. Három ember - két nõ és egy férfi - van összezárva egy szobába: Garcin, az áruló, Ines, a szeretõgyilkos és Estelle, a gyermekgyilkos arra ítéltetett, hogy a halál állapotában egymást kínozza. Különösen berendezett világ ez, megtervezõi még a kínzásokat is magukra a szereplõkre bízzák. A "zárt tárgyalás "célja: bebizonyítani, hogy: 'L'enfer c'est l'les autres'". A szereplõknek lehetetlen önmaguk elõl menekülni, mivel a "másik" állandóan ott van, és nem kerülheti el a másik kettõ pillantását, ugyanakkor képtelen is a másik kettõ nélkül élni, mert szüksége van azok létezésére azért, hogy saját magát igazolhassa. Ebben a világban nincs menekülés, annál kevésbé, mert mondja Inès: "Csak a tett határozza meg, hogy az ember mit akar." "Nincs aljas temperamentum, az aljast elkövetett tette határozza meg [...] Amit az egzisztencialista mond, az az, hogy az aljas magát teszi aljassá, a hõs magát teszi hõssé", - mondja Sartre.
    1946-ban két drámáját mutatták be. Mind a Morts sans sépulture (Temetetlen holtak), mind a Putain respectueuse (Tisztességtudó utcalány) konkrét történelmi-társadalmi eseményekbõl meríti problematikáját. Humanizmusuk, a bennük rejlõ felelõsségérzet tehát még érzékelhetõbb. A Temetetlen holtak a francia Ellenállás "történelmileg igaz" képe (P.-H. Simon). Azon, hogy Sartre ennyire "történelmileg igaz" képet ad az Ellenállásról, nem lepõdhetünk meg, hiszen maga is aktívan részt vett benne. A darab a szereplõk önmagukat és egymást marcangoló erõfeszítésével indul annak igazolására, hogy az "tett", amit végrehajtottak, igazságos volt, és ezért igazolhatják magukat önmaguk és a többiek elõtt, akik ítélkezni fognak felettük. Sartre ugyanebben az évben írta L'existentialisme est un humanisme (Az egzisztencializmus - humanizmus) címû esszéjét, amelyben elõrevetítette a dráma szereplõinek ezt a sajátságosan egzisztencialista jellemvonását, a "szorongás", az "aggodalom" érzését: "Az ember - szorongás. Ez annyit jelent, hogy az ember, aki elkötelezi magát, és aki tudatában van, hogy nemcsak az, aki saját létezését választja, de ugyanakkor az egész emberiséget, nem tudja kikerülni teljes felelõsségérzésének érzetét." "Kiszárított az aggodalom" - mondja Lucie a darabban, s a gondolattól, hogy aljasként halnak meg, a többiek sem menekülhetnek.
    A másik darab, a Tisztességtudó utcalány. Sartre sohasem volt a legjobb véleménnyel az Egyesült Államokról, amelynek társadalmi ábrázolását választotta e drámája témájául. A négerkérdést feszegeti, és arra ad keserû-ironikus választ. Egy rosszhírû, de alapjában becsületes lányon egy fehér férfi erõszakot akart elkövetni. Az ügyet egy feketére akarják rákenni, aki szintén jelen volt az esetnél. Üldözni kezdik. A fekete tudja: ha elfogják, halál vár rá. A fehérek igazságának azonban gyõznie kell. Sartre kegyetlen iróniával mutatja be a Fehérek "igazságát", amit a Hatalom is támogat, az a Hatalom, amely nem csak a feketéket, de a hatalom nélkülieket is üldözi, az olyanokat, mint ez a "tisztességtudó utcalány". Neki is alá kell vetnie magát a Fehérek "erkölcsének", a Hatalom birtokosai "erkölcsének" oly módon, hogy tulajdonképpen õ is magáévá teszi rasszizmusukat.
    Sartre-ot mindig foglalkoztatta a kommunista párt szerepe, politikája. Ezirányú gondolkodásának kettõsségét azonban maga is elismeri, amikor a kommunista párt Sztálin által megtestesített formáját megismerte: "Az elé az elfogadhatatlan dilemma elé kerültem: áruljam el a proletariátust azért, hogy szolgálhassam az igazságot, vagy áruljam el az igazságot a proletariátus nevében?" Politikai tevékenysége egyértelmûen baloldali. Elítéli a francia neokolonializmust, az Egyesült Államok vietnami háborúját, támogatja a kubai forradalmat, élete végén maoista megmozdulásokban vesz részt. Ugyanakkor szakít a Francia Kommunista Párttal.
    Drámájában, a Les mains sales-ban (Piszkos kezek, 1948), viszont mégis szimpatizál a KP-vel. A darab a párt által kitûzött cél és az e cél elérése érdekében felhasznált eszközök problémáját vizsgálja két, egymással szemben álló erõ összecsapásában. A két fõszereplõ, Hugo és Hoederer, két álláspontot képvisel: az elõbbi egy idealizált munkásosztályt, az utóbbi a valódi, létezõ, minden eszközt felhasználó  kommunista pártot és annak megtestesítõjét, a munkásosztályt. Íme, Hoederer válasza a habozó, polgári származású Hugo kérdésére a KP cselekedetét - gyakorlatát - illetõen: "A mi pártunk? De hiszen egy kicsit mindig is hazudtunk [...] Minden eszköz jó, amelyik hatékony." Sartre Matérialisme et révolution (Materializmus és forradalom) címû tanulmányában így fogalmazza meg a kommunista párt lényegét: "Kétségtelen, egy erõs és szervezett párt, amelynek célja a Forradalom, vonzó hatású lehet mindenfajta személyekre és csoportokra, de a párt szervezetét csak meghatározott társadalmi állású személyek alkothatják [...] A forradalmár szükségszerûen elnyomott és dolgozó, és mint dolgozó van elnyomva." Mit akart tehát akkor Sartre ezzel a drámával? "Elõször is azt akartam, hogy néhány, polgári származású fiatalember, akik tanítványaim vagy barátaim voltak, és akik most huszonöt évesek, találjanak valamit magukból Hugo habozásában. Hugo sohasem volt számomra szimpatikus személy, és sohasem tartottam, hogy igaza lenne Hoedererrel szemben [...] Egyedül Hoederer viselkedése tûnik számomra egészségesnek."
    Sartre következõ drámáját 1951-ben írta, címe: Le diable et le bon Dieu (Az ördög és a Jóisten). Az örök, egymással kibékíthetetlen két princípium, a Rossz és a Jó konfliktusát tárgyalja, amelynek áldozata és egyben hõse az Ember. A szerzõ most is konkrét - de nem jelenkori - történelmi eseményekbe helyezi ezt a filozófiai problémát s annak megválaszolását. A darab fõhõse, Götz, eleinte a Rosszat teszi, mert azt akarja tenni, míg egyszer csak egy másik szereplõ, Heinrich, felvilágosítja, hogy nem õ, Götz, döntötte el, hogy a Rosszat cselekedje, hanem "Isten akarta, hogy ne gyakorolhassuk a Jót a földön". Ekkor Götz újabb vállalkozásba kezd, és most úgy dönt, hogy ezentúl a Jót fogja cselekedni. Vállalkozása azonban eleve kudarcra van ítélve, mert nem számol azzal, hogy akár a Rosszat, akár a Jót akarja tenni, sohasem lesz egyedül, arra pedig, hogy számításba vegye környezetét, amelynek állítólagos boldogságot akar hozni a Napváros megalapításával, képtelen; embertársai, "pártfogoltjai" megtagadják. Oresztész és Hugo sorsa újra él, újra figyelmeztetõen felbukkan az elõtt, aki megint embertársai akarata ellenére egyedül akar dönteni azok életérõl. Sartre ateizmusát is Götz szájába adja, aki Heinrich-hez így szól: "Ide figyelj, Heinrich! Irtó huncutságra tanítlak meg: Isten nem létezik."
    1951 és 1959 között Sartre három darabot is írt. Dumas Kean-adaptációját, a Nekrassov címû komédiát (magyarul Fõbelövendõk klubja címmel mutatták be), és e korszakának legfontosabb drámáját: Les séquestrés d'Altona (Altona foglyai). Jóllehet ez utóbbi cselekménye Nyugat-Németországban játszódik, a motivációt a francia valóság szolgáltatta: "A Foglyok komor szellemét lényegében a francia társadalom jelenlegi helyzete sugallta. Az egész francia társadalom felelõs az algériai háborúért, és azért, ahogyan folyik" - jelentette ki Sartre egy interjúban. A fõszál: bemutatni, hogyan jut el egy ember - Frantz -, aki egy személyben a II. világháború hõse és áldozata, a passzív felelõsségvállalástól az aktív felelõsségvállalásig. A másik szál a generációváltás ábrázolása az idõsebb von Gerlach - Frantz apja - személyében.
    Frantz története a II. világháború közepéig nyúlik vissza, abba az idõbe, amikor még hitt az emberi méltóságban. Fiatalon felfedezte a koncentrációs táborokat, amelyeket az apja által eladott földterületeken építettek. Amit látott, elborzasztotta. Azt is látta, hogy apja, aki ugyan megtehette volna, hogy nem adja el azokat a földeket, nem fogja fel tragikusan a dolgokat: az üzlet az üzlet! Végül egy napon, kitör a botrány: Frantz egy lengyel zsidót rejt el szobájában. Ezért följelentik, s csupán apja közbenjárása menti meg a legrosszabbaktól. Ejtik az ügyet azzal a feltétellel, hogy Frantz az orosz frontra megy. Ott, mint jó katonához illik, partizánokat kínoz meg. A frontról hazatérve bezárkózik, kivárja, amíg Németország elpusztul, õ pedig magára vállalja az egész emberiség bûnét, elindítva az "Ember perét". Nyomasztó légkörben gyötri magát, hogy vezekeljen a Németország nevében elkövetett bûnökért, s már az országra is kiszabta a büntetést: szerinte az agonizál, mert agonizálnia kell ahhoz, hogy önbüntetésének értéke legyen. Az apjával történt beszélgetése a dráma konfliktusát adja: bevallja a saját maga számára kiszabott büntetés igazi okait: "Azt állítottam, azért zárkózom be, hogy ne kelljen részt vennem Németország agóniájában; hazugság volt. Hazám halálát óhajtottam, és bezárkóztam, hogy ne legyek a feltámadásnak tanúja." Az ország azonban Európa legnagyobb hatalmává vált. Ezek után a választás nem lehet kétséges számára: "Németországnak meg kell döglenie, különben közönséges gonosztevõ vagyok." Bûnös az apa is, aki mindenért felelõs. Apa és fia végül is talál kivezetõ utat, az öngyilkosságot, ami ha nem is autentikus cselekedet, az õ szempontjukból az egyetlen, lehetséges megoldás a konfliktus rendezésére.
    Sartre egészében nem ítéli el hõsét, de elítéli benne a fasizmust, az apában pedig támadja és elítéli azt a nagyburzsoáziát, amely - saját érdekeiért - kollaborált a fasizmussal, sõt: saját gyermekeit is kész volt a pusztulásba küldeni.

IRODALOM

    Interjú. Nagy írók mûhelyében. Budapest, é.n.
    P.-H. Simon: Théâtre et destin. Párizs, 1959.
    Uõ.: Histoire de la littérature française au XXe siècle. Párizs, 1967.
    F. Jeanson : Sartre par lui-même. Párizs, 1969.
    Köpeczi B., szerk.: A francia irodalom a huszadik században. Budapest, 1974.
    Sartre: Drámák I-II. kötet. Budapest, 1975.
    J.-P. Beaumarchais - D. Couty - A. Rey : Dictionnaire des littératures de langue française. 1987.
    B. Didier, s
zerk.: Dictionnaire universel des littératures III. kötet. Párizs, 1994.
    M. Canto-Sperber: Dictionnaire d'éthique et de philosophie morale. Sartre szócikk. Párizs, 1997.
    Dictionnaire encyclopédique de la littérature française. Párizs, 1997.

VOX HUMANA

TÓTH GYULA

Sütõ-köszöntõ

Sütõ András kitüntetésére

A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozata):
    Sütõ András Kossuth-díjas írónak, drámaírónak, az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáért, valamint az erdélyi magyarság szülõföldjén való boldogulása, kisebbségi jogainak védelme érdekében végzett kiemelkedõ tevékenysége elismeréseként (betegsége miatt késõbb veszi át a kitüntetést).
    (Újsághír, 2005. március 16.)*
 

Levél a távolból
 

Tóth Gyula író Budapest, Állami Gorkij Könyvtár       Kedves Gyula!     Köszönöm meghívásodat. Bizony jó lett volna Véled, vele- tek találkozni, de nem lehetséges. immáron hetedik esztende- je, hogy meg-megujítom utlevélkérésemet. A válasz nemleges. Sem hivatalos, sem családi ügyben ki nem tehetem innen a lá- bam. Egyelõre. S meddig? Még nem mutatkozik semmi a fejlemények horizontján. Pedig lányom, fiam lakását sem láttam még. Egyebekrõl nem beszélve. Például legujabb drámám, az Advent elõadásáról. Majd csak lesz valahogy.     Kérlek, találd meg a módját, hogy biztonságos uton eljut- tass nekem egy példányt az említett bibliográfiából.          Baráti szeretettel köszönt           Sütõ András Marosvásárhely, 1987. junius. 12.

 * A kitüntetést végül 2005. április 7-én vette át a köztársasági elnöktõl, a miniszterelnök és a kulturális miniszter jelenlétében.
 

Köszöntés - jobb egészségért

A bukaresti Kriterion Könyvkiadó figyelt fel annakidején Richard de Bury könyvek szeretetére tanító, középkori könyvecskéjére, a Philobiblon-ra, mely verses alliterációként játszik a "biblia", a "bibliofil", a "bibliográfia", a "bibliotéka" szavak lényegében ugyanazt az egyetlen dolgot jelentõ változataival, a könyvekkel és szeretetükkel. Csehi Gyula, Mikó Imre, Bodor András és Jakó Zsigmond összefogásának eredményeként jelent meg 1971-ben ez a könyv, amelynek elsõ fejezetében olvashatja gyönyörûséggel birtokosa:
    "A bölcsesség és a tudomány drága kincsesháza, mely után minden ember természet adta ösztönbõl sóvárog, messze felülmúlja a világ minden gazdagságát, hozzá képest a drágakövek értéktelenek, hozzá hasonlítva az ezüst silány anyag, a sárarany parányi homok. [...] Hol rejtõzködsz legszívesebben dicsõ kincs? Hol találhatnak rád a szomjazó lelkek? Kétség nem fér hozzá, sátradat a könyvekben vontad fel. [...] Ott ugyanis mindenki kap belõled, aki kér, megtalál, aki keres, és akik merészen kopogtatnak, azoknak hamarabb megnyittatik..."
    Sütõ-bibliográfiánkról szólva is valósággá válhatnak az álmok, a mûvet leíró szárnyra bocsátó szándékaink.
    Ugyanezekben az években, pontosabban 1970-ben küldte világhódító útjára a Kriterion a naplójegyzeteket ígérõ, de drámát, imát, regényt, verset, tanulmányt, szinte minden mûfajt magába ölelõ Anyám könnyû álmot ígért címû Sütõ-mûvet. Olvasmányaimból - távolról - már tudtam róla, de az 1971-es Ünnepi Könyvhéten foghattam az íróval elõször kezet, június 1-én, kezemben a könyvvel. A 16. lapra írta elsõ találkozásunk dokumentumát.
    Ott olvasható Kemény Zsigmondról: "Õ az egyetlen, akitõl nem elvenni, hanem átvenni kellett valamit. A terhes mivoltában is kovász-természetû örökségét. A könyveit ugyan itt senki sem olvasta, de tébolyba hulló szenvedéseinek, nemzetféltõ gondjának legendája máig is föl-föllobban a sírja környékén. Konok sírköve feketében is mondja a tanulságot a másnak világító s önmagát elemésztõ fáklyáról."
    Így találkoztunk Kemény Zsigmondban, én a két pusztakamarásival, s a lapszélességnél keskenyebben tördelt fehér lapon áll Sütõ András büszkévé tevõ dicsérete: "Tóth Gyulának! Ha Kemény Zsigmondról a zúzmarát elkezdte lefújni, számítson rám is e gyönyörû munkában. Híved: Sütõ András."
    Hogyan engedte át a felfedezés örömét nekem õ, aki már apró gyerekkorában Kemény elárvult sírkövére támaszkodott édesapjával, néhanapján elballagtak Kemény Zsigmond sírjához, s ott jött a tûnõdés: hová lett a sírkõrõl a márványhenger? Sütõ András találta meg a keresett Kemény Zsigmondot. De õ választotta legszebb könyve címéül, elsõ szóul az anyámat, s most látom, hogy egy ötven évvel ezelõtti Kassák Lajos könyvcímeként ugyanaz a szó áll: Anyám címére. Azt is láttam a Sütõ-mûvekben, hogy apjáról is anyának járó szeretettel tud írni, ami azért elég ritka a világirodalomban.
    Orbán Balázst is õ fedezte fel nekem, Erdélyi Lajos könyvérõl írva 1970-ben, hogy Orbán Balázsról csak mostanában derült ki: a legelsõ fotómûvészek közé tartozik, a Székelyföld leírása mai nap is egy néprajzi intézmény pótlásaként ontja adatait a székelység történelmi és társadalmi múltjáról. 1978-ban pedig Orbán Balázs kapuit írta le nekünk, akik még nem jártunk Székelyudvarhely Szejke nevû hegyoldalán, s nem láttuk öt kapu alatt elvonulva Orbán nyughelyét. A legnagyobb székely kényszerûségekbõl született rossz sorsát is tudja.
    S viszonzásul most hadd adjak Sütõ Andrásnak egy-két érdekes budapesti Orbán Balázs-dokumentumot. Könyvtáramnak sikerült megvásárolnia egy könyvaukción - jó pénzért - a Székelyföld leírásá-t, s ebbõl a példányból készült a mû reprint-kiadása. Itt közlöm a mû belsõ oldaláról a dedikációt: "Özvegy gróf Mikes Istvánné szül. b. Orbán Klárának. Az ember nemesebb részét szelleme alkotja, ennek munkássága az, mi az emberi hivatásnak magasabb színvonalán mozog. Ön kedves Klári néném - ki annyiszor csepegtet anyai gyöngédségek által bizalmat lelkembe - nem kétlem, hogy szívélyesen fogadja e mûvemet, mely lényem nemesebb kinyomatának, szellemi munkásságomnak szerény szülöttje, s amelynek ezen példányait nagyrabecsülése és rokoni szeretete zálogául nyújtja Szeretõ öccse Orbán Balázs." (S alatta) "Gr. Mikes Ilona névnapi ajándéka Ferenczy Istvánnak Zabola 1876. augusztus 20-án."
    S mindenki tanulhatja Sütõ Andrástól az emberi nem jövõ reményének, a gyermeknek okos szeretetét. Azon a tájon a bölcsõhely parancsainak szokás ezt a kötelességet nevezni. Néha én is gondoltam már arra, hogy a világirodalom egyik legszebb könyve talán a parancsoló-kérõ: Engedjétek hozzám jönni a szavakat is lehetne, mert itt az írói vallomás érvénye követeli: Nem a földig, nem az alázatig kell a gyermekhez lehajolni, hanem ahol a gyermek keze repdes szülõi kéz után. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein. Sokunk, talán mindannyian hisszük, hogy a nevelés nagy mûvét az önnevelés párosítja hatóerõvé. Sütõ örök példamûve is a Légy jó mindhalálig és a Pál utcai fiúk, ahogyan ezt vallja egyik remek esszéjében.
    Íróbarátai, olvasói szerte a nagyvilágban Sütõ Andrásról is elismerhetik, amit Kemény Zsigmond zseniális írótársa, Eötvös József gondolt 1865-ben: "... az emberi ész fejlõdésének és mûködésének nincsen közvetlenebb manifesztációja, mert szemünk elmebeli tevékenységének (mi reánk nézve bizonyosan a legérdekesebb) nyelveinkben találjuk biztos emlékeit. Valamint az egyes népek ismereteinek körét nyelveink szókincsébõl, úgy gondolkodási módjokat, vagy legalább képességöket e nyelvek grammatikájából és syntaxisából ítélhetjük meg, s túlzás nélkül mondhatjuk el, hogy minden nép elmebeli tehetségeinek biztos mérlege nyelvében fekszik elõttünk".

FOTÓMÛVÉSZET

SZARKA KLÁRA

Egy lírai dokumentarista

Hetvenéves Patricio Guzmán, chilei fotómûvész

Patricio Guzmán chilei fotómûvész hetvenéves. Amikor arra kértem, küldjön magáról néhány sort, a valóban szûkszavú curriculum vitae azzal fejezõdött be, hogy "Kanadában élek, láthatatlanul". Amikor a Pinochet-puccs miatt, 1973-ban elhagyni kényszerült a hazáját, hosszú évekig Magyarországon is élt. Ha nem is teljesen láthatatlanul, de majdnem. Dolgozgatott itt-ott, még kiállítást is rendezett, ám gyökeret ereszteni sem nálunk, sem másutt nem tudott. A kényszerû emigráció mindenkit megvisel, de Patricio Guzmánt nemcsak megviselte, hanem sorvasztotta is. Mint a fát, amelyet gyökerestõl tépett ki a förgeteg, s hiába ápolgatják gondos kezek, újraültetni, sebeit begyógyítani nem képesek. Az idegen föld nem bír számára táplálékot nyújtani.
    Ha alaposabban megnézik a fényképeit, könnyen megérthetik, miért. Guzmán fotográfiái egy nagyon szemérmes és tartózkodó ember szerelmi vallomásai. Annak a tiszta és mély érzelemnek a kifejezõdése, amelyet hazája, földje és a népe iránt érez. Mentes ez az érzés a hamis pátosztól, a szentimentális nyálasságtól. Férfiasan, kis iróniával azt is mondhatnám, macsósan szemérmes. Az ilyen férfi csak egyszer tud szeretni. S ha elveszti szeretete tárgyát, nem képes beérni a legédesebb pótlékkal sem.
    Fotómûvészete szigorú és szinte szenvtelen dokumentarizmusba oltott elégia. Lírai dokumentarista, az 1960-as évek szép, letisztult képi eszközöket használó fekete-fehér alkotói progressziójának egyik reprezentánsa. Nem véletlen, hogy Európában és Amerikában egyaránt éppen ezekben az idõkben kezdett kialakulni a fotómûvészetben az az egységes szemléletmód, amelyik a világ megismerésének és hûséges megörökítésének alázatát követelte meg. Semmi öncélú mûvészkedés, szenzációhajhászás, teatralitás. Eközben - de szigorúan véve csakis a dokumentarizmus keretein belül - utat engedett a fotográfusok egyéni szemléletének is. Az alkotó mondhatott véleményt a világról, sõt, ezt szinte el is várták tõle. S ha olyanok nevében is szólt a néma fénykép nyelvén, akik a legtöbbször nem képesek hangot adni bánataiknak és óhajaiknak, annál jobb volt. Annál többre tartották a humanista fotográfia erõsödõ világmozgalmában. A hatvanas évek felemás progressziója áthatotta a fénykép és filmmûvészet színe-javát. (Guzmán egyébként operatõrként is dolgozott Chilében, a legendás holland Joris Ivens-szel forgatott két ízben.) A chilei fotográfus egyéniségéhez bizonyára közel állt a visszafogott fényképészeti eszközhasználat, megörökíteni, megismerni és megismertetni pedig szinte csakis az alul levõ sokak világát akarta. A bányában robotoló férfiakét, a munkásgyerekekét, a nehéz sorsú parasztokét, a cölöpházakban lakókét.
    Portréi, emberábrázolásai zömmel a múló pillanat megörökítései, ám modelljei mégis állandóságot sugallnak. Ahogyan tájai vagy városképei is. A szenvtelen, keresetlen pillanatok metaforikus tartalmakkal töltõdnek meg. A hullámzó dombok, az erõs szél hordta homokban szinte vigyázzban álló utcafiúk s az arcát a kezébe ejtõ, csüggedten merengõ öregasszony is. Ahogyan a nézõ szemléli a fényképeket, s túllép a primér látvány megfejtésén, a szinte tökéletes kompozíciók s tónusgazdagság nyújtotta esztétikai gyönyörûségen, lassacskán a hatalmába keríti valamilyen általánosabb felismerés érzése. A különbözõ kultúrák és társadalmak nagyon is azonos törvényszerûségeirõl, a roppantul változatos emberi faj mélységes egynemûségérõl. Ráismer a Móra Ferenc megénekelte szegényember gyerekére, a Nagy Lajos megírta városi nyomorultakra, a Molnár Ferenc regényébõl ismerõs fiúkra. Az 1960-as és 70-es évek vidéki Chiléje szinte kísértetiesen megidézi a harmincas évek Magyarországát, ha kicsit más kulisszák között is. Ám Guzmán nem szociofotográfiát mûvel még akkor sem, ha képeibõl vitathatatlanul kiderül, kiknek a pártján is áll, kiknek a sorsát szeretné javulni látni. Az õ fotói túlmennek a szociofotó tudatosan konkrét mivoltán, s bár a világ jobbításának elkötelezettje õ is, eszközei inkább költõiek, ha úgy tetszik.
    S bár fotográfiai életmûve zömét inkább az emberábrázolás, a zsáner és portré teszik ki, táj- és épített környezet-fotói is roppantul érdekesek, s hangozzék ez elõszörre furcsának, mégiscsak az mondható, nagyon emberiek. A Santiago belvárosában készült merész vágású, meglepõ nézõpontú izgalmas felvételén egyszerre van jelen épület és ember, sõt, a növényvilág is, a különös formájú árnyékokat a kép baloldalára vetve. S bár a járókelõk szinte csak aprócska hangyák a nagy épület tövében, a harmonikus kompozíció azt tudatja velünk, hogy a város nem nyomja agyon a benne élõket, hiszen az ember maga teremtette magának ezt a környezetet. Nem nyomasztó, inkább izgalmas. A Chiloé-szigeti táj gyönyörû példája annak, ahogyan az avatott kéz állóképpel dinamizmust fejez ki. Ez a táj szinte hullámzik, kacskaringózik, lüktet. Fények és árnyékok, tónusok és vonalak felelgetnek egymással. Nagyon emberi és nagyon szerethetõ, pedig egyetlen emberalak sem látható rajta. Kicsit, mint egy dunántúli részlet, de azért annál szertelenebb, erõsebb, átfújnak rajta nagy szelek, fenséges felhõket gomolyogtatva. Ahogyan nagy és komoly táj az észak-chilei sivatagos vidék, rajta az apró autó merész, tréfás mintát rajzol. Kellõ tisztelettel, kellõ távolságból és magasságból megörökítve.
    Ahogyan a tisztelet kijár a tájat benépesítõ embernek is. Guzmán mindahány embert ábrázoló képe az emberi méltóságról is szól. Minden portréja, legyen bár szenvedõé vagy vesztesé, méltóságot tükröz. Ez a fényképész sohasem ront rá az emberekre, annyira megy közel, amennyire megengedhetõ a modellek integritásának megsértése nélkül. Inkább ránk bízza, nézõkre, hogy megfejtsük, amit látunk. Gondoljuk tovább mi a végig nem mondott történeteket. Roland Barthes írta a fényképrõl, hogy akkor a legerõsebb, ha elgondolkodtat. Ezeknek a chilei fotóknak a zömében történetek rejtõznek, sokáig a fejünkben motoszkálnak a "megfejtések". Újra és újra elõvesszük némelyik képet és vizsgálgatjuk, tanúskodó részleteket keresve. Egy kopott kávézó ajtajában férfi áll, szegényesen, de tisztességesen felöltözött. A keze a zsebében, de nem hanyagul és könnyedén, hiszen az egész ember teli feszültséggel, balra néz, aggódva és kutatón. Kit várhat, s vajon a nõnek, aki mellette ül, s éppen az ellenkezõ irányba mered, van köze hozzá? S bár a figurák statikusak, a háttér részletei, a feketék, szürkék és fehérek ritmikus változásai lüktetõvé teszik a kompozíciót. Nagyon hétköznapi a látvány, s mégis nagyon bevésõdik az emlékezetbe. A cím, persze, nem segít: Várakozás. Talán a buszra vagy életmentõ munkalehetõségre? Ahogyan a rács mögötti férfié, a Színész címûé sem igazít el. Csak mereng vagy éppenséggel a kétségbeeséshez jár közel? A rács jelképként is érthetõ? Ahogyan talán az elmosódott nõi sziluett. A karakteres arcot a gyönyörû férfikéz keretezi. Guzmán, mint a jó portretisták általában, pontosan tudja, hogy a szem és a kéz az arckép két legerõsebb eleme. Ahogyan az öreg parasztaszszonyról készült lírai portrénál is. Az egykor szép arc romjait árnyékolja az egykor szép, mára agyondolgozott, eres balkéz. A másikat az ölébe ejtve mereng minden remény híján tán a sorsán S. asszony. A sötét szoknyán játszó fénysugár s a bumfordi, nagyon apró kölyökkutya mégsem engedi, hogy a szomorú látvány hamis melodramatikus felhangot kapjon.
    A mértéktartás Guzmán egyik fõ erénye. Az embert pusztító bányászrobotot sokféleképpen meg lehet örökíteni. Õ csak korrekt módon, visszafogott eszközökkel lencsevégre kapja a mûszak végén távozókat. Szépen sorban jönnek elõ a sötétbõl, kezükben botok, az elsõnek csak a keze látszik, a második a sorban jól kivehetõ, bár nem néz a kamerába. Szemmel láthatólag olyan fáradt, hogy csak arra ügyel, hogyan teszi az egyik lábát a másik után, a következõ alak arca ki sem vehetõ, az utánuk jövõknek pedig csak a sisakra erõsített lámpásaik fénye látszik. Aki látott már életében közelrõl kemény fizikai munkát végzõ embereket, hallani véli nehéz lépéseik csuszogó ritmusát, az orrában érzi az izzadtsággal átitatott poros munkaruha nehéz szagát, hallja a kissé egyenetlen nehéz lélegzésüket, s a hosszas hallgatás után kissé rekedten elmondott szavaikat, ahogyan elköszönnek egymástól a mûszak végén.
    A fotográfiai eszközök mértéktartó használata mutatkozik meg a mapuche nõ portréján is. Az alak tengelye enyhe átlóban keresztezi a képet, s a kompozíció jobb felsõ sarkába belógó életlen arcrészlet teszi spontánná a látványt, s ellenpontozza a nagyon is éles és puritán portrét. Megjegyzem, az efféle a képbe belógó életlen alakok, arcok, kezek a kortárs fotómûvészet kedvelt eszközei. A kép készítésének spontán, megrendezetlen, esetleges, tehát hiteles voltát hangsúlyozzák amellett, hogy kompozíciós elemek is. A chilei mûvész már 1968-ban vette magának a bátorságot ehhez a formabontáshoz. Az 1961-es Átkozott szív címû kép pedig a párja lehetne a nemrég elhunyt francia Doisneau világhírû csókolózó párjának. A párizsi szerelmesek egyébként felfogadott statiszták voltak, akik a fotós kedvéért ölelgették egymást a nagyvároson át. Guzmán szerelmesei ízig-vérig szegényemberek. Gesztusaik, tartásuk, környezetük hamisítatlanul és megindítóan hiteles.
    S akkor még nem is beszéltünk a gyerekekrõl. A chilei mûvész tán legkedveltebb modelljeirõl. A gyerekekkel kapcsolatot teremteni, róluk képeket készíteni mindent elárul az alkotóról. Leleplezõdik a képmutatás, kiviláglik a valóságos alkotói karakter. Guzmánt tényleg a gyerekek maguk érdeklik, nem pusztán ürügyül szolgálnak a jó képhez. A gyerekek méltóságát is ugyanolyan természetességgel tartja tiszteletben, mint a felnõttekét, miközben nem idealizálja õket, nem hazudja romlatlanul ártatlannak azokat, akik nem azok. Vannak olyan srácok, akik megnõnek a szemében, s operatõri lelkületét sem hazudtolja meg, amikor a Rikkancsot szinte eizensteini plánból növeli jelképes figurává. A városszéli nyomornegyed koravénül mosolygó kislánya olyan bizalommal tekint a kamerába, amitõl a nézõ szíve elõször megmelegszik, aztán meg összefacsarodik. Ahogyan ambivalens mosolygással tekintünk a kis igásra is. Aki habár öntudatosan néz velünk szembe, kicsi ember létére biztos kézzel irányítja a nagy ökröket, ám a beharapott szája széle mégiscsak elárulja, a fényképezkedés nem napi rutin a számára. S ahogy megmosolyogtuk a kicsi emberke és nagy munkaeszköz groteszk ellentét, tán azon is elgondolkozunk, miért nem az iskolapadban ül, vagy a játszótéren rúgja önfeledten a labdát a társaival a csöppnyi robotos. Ahogyan becsapós kép a kecskenyájat terelõ apa és fiú fotója is. Gyönyörû hosszú árnyékú délutáni súrlófények veszik körül a lovast s a mellette a porban szaladó fiúcska alakját, meg az elõttük gomolygó nyájat. A háttérben ködbe veszõ hegyvonulat festõi hullámai. S mielõtt elandalodnék a bukolikus hangulatú fénykép láttán, eszembe jutnak régi nyarak, amikor a vidéken üdülõ, a szõlõbe kapálni kivitt bátyámat a bicikli mellett futtatták a porban a rokonok, úgymond, a gyereknek jó még a lába. Egészen addig, amíg anyám meg nem érkezett, meg nem látta a falun akkoriban még oly természetesnek ható látványt, s tõle szokatlan módon el nem kerekítette a káromkodást arról, hogy akinek a munkájára szükség van, azt ugyanolyan jogok illetik meg, mint mást, még ha az illetõ történetesen gyerek is. A helyiek bár csodálkoztak, de nem szóltak, s attól fogva a testvéremnek kijárt a hely a csomagtartón. Nem beszélt az esetrõl többet senki, pedig jól tudta felnõtt és gyerek, hogy ezzel aprócska forradalom gyõzedelmeskedett a Dél-Alföld szigorú és könyörtelen világában. A nehéz sorsú gyerekek túlzottan komolyak és illúziótlanok lesznek. Ha hiányos is a mûveltségük, a világ dolgainak lényegébõl néha többet megértenek, mint a könyvtárakat kiolvasó entellektüelek. A május elsejei politikai rendezvényen felnõtt-komolyan figyelõ gyermekek alakja nem ironikus, nem poénhordozó. Patricio Guzmán jól ismerte a modelljeit, s hitelesen ábrázolta õket. Ahogyan figyelnek és várnak, kutatón és bizalmatlanul.
    Szokták mondani, hogy az igazi fotográfus minden képe önarckép. Guzmánéi is. Ez a fényképek kirajzolta arckép szép, méltóságteljes és végtelenül szomorú.

FILMMÛVÉSZET

BERNÁTH LÁSZLÓ

A dokumentumfilm
szubjektív objektivitása

A pécsi filmszemle tanulságai

Mostanában meglepõ szövegeket lehet olvasni felháborodott kritikusoktól, sõt rendezõktõl is, arról, hogy kérem ez vagy az a dokumentumfilm szubjektív. Azt hiszik, azt várják, azt hirdetik, hogy a dokumentumfilm attól "dokumentum"-film, hogy objektív. Ezek a szemrehányások akkor erõsödtek fel, amikor bemutatták Michael Moore Kola, puska, sültkrumpli, illetve a Fahrenheit 9/11 címû filmjeit. Különösen ez utóbbiért kapta meg a magáét, mert bevallottan Bush elnök lejáratása volt a célja - mint kiderült eredménytelenül - az amerikai elnökválasztás elõtt.
    És én csak csodálkozom ezeken a szemrehányó hangokon, a "csak szubjektív", megbélyegzésnek szánt fordulatokon. Mintha a kritikus kollégák soha nem jártak volna filmforgatásokon, s ezt persze már feltételezni is képtelenség, a témában megszólaló rendezõk esetében. Nem értem, miért nem tûnt fel nekik, hogy mit mûvel a valósággal az aki eldönti, hogy egyáltalán hová állítsanak fel - vagy cipeljenek vállról - egy kamerát. Tegyük fel, hogy egy teremben sokan ülnek és hallgatnak egy beszélõ embert, de a kamera rátalál egy magányosan ülõ férfire, aki körül nincs senki. A szónok szavai általában elítélik a jelenlevõket, de a végsõ, vágott változatban csak ezt a magányos férfit mutatja a kép. Természetesen a nézõk ezt csak úgy értelmezhetik, hogy neki szólnak a szónok dörgedelmes kirohanásai. (Az eset nem kitalált: megtörtént 1989-ben a Magyar Újságírók Szövetsége rendszerváltó közgyûlésén.)
    Íme, tehát a kameraállás és a vágás azt teszi a valósággal, amit a rendezõ akar. A dokumentumfilm bármennyire is a valóság magában hiteles, valódi kis darabkáiból áll, végsõ összeállításában nem más, mint a rendezõjének - elkerülhetetlenül - szubjektív véleménye a világról. Mert ennek megfelelõen, ennek szellemében válogatja össze és szerkeszti egybe a képanyagot. S most még a szövegrõl nem is esett szó. (Pedig a maga nemében szenzációs példával szolgálhatott Mihail Romm, szovjet rendezõ Hétköznapi fasizmus címû filmje, amely kizárólag korábbi náci propagandafilmek képeibõl állt, csak a szerkesztése és természetesen a szövege volt egészen más.)
    A kamera látószöge, a vágás, a szöveg, ez a megkerülhetetlen eszköztár, amely azután óhatatlanul szubjektívvé teszi a végeredményt. Minden azon múlik, hogy a rendezõi szubjektivitás a társadalmi valóság mozgásaiban, szociológiai, történelmi, pszichológiai mozzanataiban, mennyire képes ezt a maga válogatta dokumentumokkal, hitelesen, meggyõzõen felmutatni.
    Talán nem volt felesleges ez a kicsit hosszadalmas bevezetés, amikor a magyar dokumentumfilm-gyártás jelenérõl, aktuális eredményeirõl és gondjairól szeretnék számot adni. Mert elsõ sorban nem az érdekelt - amit pedig manapság oly gyakran szóvá tesznek, hogy "van-e még egyáltalán dokumentumfilm készítés Magyarországon?" Ez ugyanis a tájékozatlanok, a felületesen ítélkezõk visszatérõ kérdése. Mert ugyanis rengeteg dokumentumfilm készül ma is Magyarországon. Mint az idei, Pécsett megrendezett Kamera Hungária televíziós fesztivál elõzsûrijének a tagja, nem kevesebb, mint 105 filmbõl válogathattam, hogy a legjobb hat - végül nyolc lett belõle - versenybe kerülhessen. S ez a 105 csak a kifejezetten dokumentum-kategóriába nevezett filmek száma, de valójában egy sor dokumentumfilm szerepelt más kategóriákban is. (Például volt egy "Dokumentum szappanopera" kategória is, jellegzetes példája a szülõszoba sorozat, de az "Esélyegyenlõséginek" nevezett kategóriában is alapvetõen dokumentumfilmek szerepeltek. És valójában nem is nevezték be valamennyi, az elmúlt két évben - akkor volt utoljára ilyen verseny - készült produkciót.) Az más kérdés, hogy ezeket a dokumentumfilmeket rendszerint kedvezõtlen idõpontokban sugározzák a televíziók, bár itt is van kivétel, például a Duna, ahol a legtöbb készül és ahol a legtöbbet bemutatják.
    Az általam favorizált munkák majd mindegyike bekerült a versenybe, bár a díjakat nem egészen azok kapták, amelyek - szerintem - a legjobbak voltak, de ez természetes: más összetételû zsûri más-más szempontokat vehet figyelembe.
    Az én "mérõónom" szerint a mezõnyben a legjobb dokumentumfilm Almási Tamás Valahol otthon lenni címû produkciója volt. Ami ezt a "mérõónt" leginkább a mélybe húzta az éppen Almási objektív-szubjektivitása. Hozzátehetem: nem elõször szembesülhettünk ezzel az erényével. Az Ózdról, több éven át forgatott dokumentumfilmje, a Szívügyek, vagy legutóbb a mesterséges megtermékenyítéstõl csodát váró anyákat bemutató tévésorozata egyaránt azt mutatta, hogy a valóságot elõször nem a kamerán keresztül kívánja megismerni. Széleskörû elõzetes tájékozódás után keresi meg és válogatja ki filmje alanyait, jól ismeri az adott téma aktuális társadalmi összefüggéseit, és azután kezd neki a felvételeknek, hogy dokumentálja elõzetes elképzeléseit. Vagy hogy aztán faképnél hagyja elõfeltevéseit, ha az élet mást produkál számára.
    Itt, most, a Valahol otthon lenni-ben négy bevándorló, határon túli magyar családról, illetve személyrõl készített filmet, akik igen komoly áldozatokat hoztak, nagy kockázatokat vállaltak, hogy áttelepülhessenek. A legdrámaibb talán az ukrajnai orvosnak és feleségének a históriája, akiknek el kell válni, új látszatházasságot kellett kötni, majd ismét elválni, hogy majdnem hat év után itthon valóban otthon lehessenek házasok ismét. Almási nem azt a manapság divatos megközelítést választotta, hogy miért és hogyan kaphatnak (nehezen és sokáig) állampolgárságot az áttelepülõk, hanem azt, hogy aki ezt az utat választja annak gyakran milyen áldozatokat kell hozni azért, hogy teljes jogú polgárai lehessenek hazánknak. Almási megközelítése nemcsak azért jó, mert már elõre sokat tudott filmje alanyairól, hanem mert általában sokat tud az egész problémakörrõl. Alapos és objektív, hogy szubjektív lehessen a ki nem mondott, de egyértelmûen közvetített véleményével. Sajnáltam, hogy nem õ kapta a kategória díját, de elismertsége, tekintélye a szakmában és a közönség körében olyan nagy, hogy egy díj nála már nem oszt és nem szoroz.
    Nem kapott díjat másik kedvenc filmem sem, bár itt is lényeges volt, hogy bekerült a nagyon kis létszámú válogatásba. Ez pedig a Pataki Éva rendezte Herzl. Itt érdemes megállni egy pillanatra, a történelmi témájú dokumentumfilmek egyik jellegzetes gondjánál. Ilyenkor óhatatlanul fel kell használni - ha vannak ilyenek -, régi felvételeket, valódi "dokumentumokat". Amelyek persze önmagukban sokféle célra felhasználhatóak - lásd Romm esetét a náci filmekkel. A Herzl-film esetében kevés az eredeti, a személyéhez láthatóan kötõdõ egykori filmanyag, de a történelem, a háborúk elég sok és elég jó illusztrációs anyagot szolgáltattak. Herzl alakját megidézni azonban nem volt könnyû, s nemcsak azért mert alig van õt ábrázoló korabeli filmanyag. A gond itt az lehetett, hogy a magyar közvélemény igen nagy hányada szinte semmit nem tud róla, valószínûleg még az emléktáblája is igen keveseknek tûnt fel a Dob utcai zsinagóga falán. Itt állt ugyanis egykor az a ház, ahol Herzl született és itt is élt tízéves koráig. Akkor költözött a család Bécsbe. Még a kicsit tájékozottak sem tudnak sokat bécsi éveirõl, újságíróskodásáról és arról, hogy a cionizmus gondolata akkor született meg benne, amikor lapja megbízásából Párizsból a Dreyfus- perrõl tudósított. Akkor, az antiszemitizmus erõsödõ hulláma idején, gondolt elõször arra, hogy a zsidók számára kellene egy menedék, egy önálló állam, ahol meg tudják védeni magukat minden atrocitás ellen. Hosszú-hosszú küzdelem, viták, magyarázások alkudozások sora - akkor még nem az arabokkal, hanem az angolokkal, de a Monarchiával és a cárral is -, vezetett el végül, már halála után, Izrael állam megalakulásához. A róla szóló magyar dokumentumfilm talán legerõteljesebb részei azok az interjúk, egyszerû emberekkel és a világpolitikában ismert izraeli vezetõkkel, akik egytõl-egyig elmondják, hogy õk nem lennének itt, nem lenne itt talán semmi, ha nincs Herzl. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy személyes ötlete nyomán bele tudott avatkozni a történelembe.
    A film szubjektív-objektivitását biztosította, hogy a rendezõben élt egy kép Herzlrõl, és élete következményeirõl, és a szubjektíven válogatott képekkel és az interjúkkal a nézõ számára is ezt hihetõvé tudta tenni.
    Ennek a filmnek az ellenpontja volt számomra, az ugyancsak versenybe került, Braham-portré. Az Amerikában élõ, a mai Románia területén született, magyar zsidó családból származó történészt holokauszt-kutatásai tették ismertté. Ez a film azonban elveszett a magánéleti részletek érdektelenségében. (Hová, milyen utcán át járt a falujában iskolába, milyen útvonalon jut el amerikai irodájába, és így tovább.) Közben történészi tevékenységének igazi teljesítménye - vagy annak hiányosságai - kimaradtak az alkotásból.
    Ezzel szemben, sajnálatosan, nem került a versenybe egy 26 éves vak lányról szóló - szerintem nagyon érdekes - dokumentumfilm. A hívõ, templomba járó, diplomás, katolikus lány elkerül - a maga akaratából - Izraelbe, és szinte minden áron hidat akar építeni a mai katolikus és a mai zsidó vallás közé. Kétségtelen gyengéje a produkciónak, hogy az emberi kapcsolatok létrejöttének - vélhetõen sokat eláruló - körülményei, jószerivel háttérbe kerültek.
    Ugyancsak kuriózumértékû felfedezéssel szolgált a Tollasok címû munka, amelyik egy falu cigánylakosságának szezonális tollfosztó hétköznapjait mutatta be. Rálelve két, egymásnak ellentmondó mozzanatra. A egyik, hogy bizony élõ libákat kopasztanak, meglehetõsen brutális módon. (Szinte emberi drámaként éljük át, amikor a csupasz libát elengedik és az alig bír lábra állni.) Ezzel szemben áll a másik mozzanat: az Európai Unióban tilos az élõ állat kopasztása - ami érthetõ -, de ezzel odavész a kis település roma lakosságának szinte egész évi forintbevétele. Tudjuk, hogy mind a két megközelítés igaz, azt is átélhetjük, hogy a konfliktus feloldhatatlan. (Õszintén sajnáltam, hogy ez sem került a legjobbak közé.)
    Nem hiszek viszont abban, hogy a dokumentumfilmek éves - vagy kétéves - tematikai áttekintése alapján komolyabb következtetéseket lehet levonni. Végtére is az aktuális divatoknak - vagy évfordulóknak - és ennek nyomán a produkciós pénzek elosztásának legalább olyan befolyásoló szerepe van a témaválasztásra, mint a készítõk szándékainak. Egyébként is 105 filmben már mindenre akad példa. Több is. A hátrányos helyzetûeket nemcsak a Tollasok mutatta be, hanem A Nyugati-aluljáró címû produkció is, amelyik a Nyugati Pályaudvar melletti aluljáró hajléktalanjainak a mindennapjaival foglalkozott. A hídverésre vállalkozó vak lány mellett vak muzsikusok zenekaráról szólt egy másik film. A születésnapját ünneplõ Gyõri balettet két tévésmûhely is - más-más módon természetesen - bemutatta. Ugyancsak két, egymáshoz részben hasonlító - de ez a téma miatt elkerülhetetlen volt - munka készült el a nagy szegedi árvízrõl. A munkanélküliség, illetve a munkahelyszerzés speciális érdekességeit mutatta be a Szerencse fel címû produkció, amely a Komlóról Spanyolországba került bányász vendégmunkásokat mutatta be.
    Minden rendben van hát? Készül elég sok dokumentumfilm és közöttük - arányosan - több jó is akad? Mint az eddigiekbõl kiderült, én erre a két elsõ kérdésre csak igenlõ választ tudok adni. A minõséggel azért több baj van. Az a hat-nyolc film, ami végül is a pécsi nézõk és a fõzsûri elé került, valóban a jobbak közül való. Akadt azért jónéhány nehezen végignézhetõ munka is.
    Az igazi bajok az átlaggal vannak, ott is elsõsorban a kérdésekkel, az interjúk tarthatatlansága miatt. Ezeken a kérdéseken ugyanis érzõdik, hogy a riporter - legyen ez akár a rendezõ is -, körülbelül annyit tud az adott témáról és a megszólaltatott személyrõl, mint a laikus nézõ. Ám amíg a nézõnek "joga van" semmit nem tudni, az alkotónak, a készítõnek ehhez nincs joga. Lehet szubjektív, szükség is van rá - mint a bevezetõbõl kiderült -, hogy személyes véleménye legyen a világról, az adott témáról, amelyrõl éppen filmet készít. Ehhez viszont elõzetes tájékozódásra és a világ valamilyen érvényes szemléletére van szükség. Az nem megy, hogy majd kizárólag a fellelhetõ dokumentumokból és a megkérdezett riportalanyoktól tudom meg: mi volt a múltban, mi van a jelenben és mi várható a jövõtõl? Ez még olyan filmekben sem elég, amelyek - látszólag -, kizárólag a történelemmel foglalkozik. (Mint a Herzl, vagy a Braham-produkció.)
    A felkészületlenségeken túl a nézõnek az a benyomása jónéhány film láttán, mintha a készítõk úgy gondolnák, hogy nekik ki kell (ki lehet) kapcsolni a szubjektumukat, a személyiségüket. Így pedig igazán jó dokumentumfilmet készíteni - reménytelen.

ÉVFORDULÓ

BÁN ERVIN

Trianonról - másként

Az 1990-es politikai fordulat óta minden évben megemlékezik a közélet a trianoni békeszerzõdés aláírásának (1920. június 4.) évfordulójáról. A jobboldal látványosan, a kormányoldal iparkodva, hogy el ne maradjon ellenfele mögött. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudhatjuk, milyen többletünneplés lesz az idén, lévén félkerek, nyolcvanötödik évforduló.
    1945 után évekig szünetelt a látható emlékezés. Talán nem volt helyes, de érthetõ; idõben még nem távolodtunk el a Trianonban leszakított országrészek visszacsatolásától, majd újbóli elcsatolásától, amelyeknek a nyílt színen történõ tárgyalása nemzetközi feszültséget okozott volna - amint okozott is a hetvenes évektõl kezdve, amikor már lehetett róla beszélni, sõt: beszélt a hivatalosság is.
    Természetes, hogy hangot kap a keserûség, de mesterkélt az a terméketlen háborgás, amelyet az önmagát "nemzetinek" hirdetõ oldal tart állandó készenlétben. Ami ésszerû és nemzeti érdekbõl fontos lenne: a felelõsség történelmi kérdésének tisztázása. Nyugtatóan hatna a felizgatható kedélyekre, anélkül hogy az emlékezést érdektelenségbe süllyesztené.
    A Kádár-korszakban imperialista békediktátumról szólt a hivatalos változat. Vagyis: az önmagát történelmileg túlélt, imperializmussá fajuló kapitalista világrend hozta létre ezt a politikai szörnyszülöttet, leginkább tehát az a vétkes. Írtak már a hazai uralkodó osztály felelõsségérõl is, de pontos tényfelsorolás nélkül.
    A konzervatív-nacionalista tantétel 1920. június negyedikérõl mindmáig azt állítja, hogy a trianoni felelõsség a liberális, a kommunista és egyéb "nemzetietlen" eszméket és hordozóikat terheli, azok juttatták szakadékba az országot. Az õszirózsás forradalom, mert letette a fegyvert. A Károlyi Mihály-féle demokrácia, mert katonailag nem védekezett a mind nagyobb területre kiterjedõ idegen megszállás ellen. A kommunisták pedig a legfõbb bûnösök. A hagyományos, úri elit vagy egy része legföljebb azzal vétkezett, hogy - e logika szerint - hagyta ezeket az eszméket burjánzani és hordozóikat ágálni. Történelmietlen szónoki elmélet, amely csak arra jó, hogy a fasizálást igazolja. Ezekben az "érvekben" hiányoznak a tények. Hogy a háború utolsó hónapjaiban szétmorzsolódott a hadsereg, hogy Károlyinak nem volt mivel védenie az országot, hogy egy sebtében összekürtölt ármádia többet ártott, mint használt volna. (Képzeljük el, ha 1918 õszén egy intakt magyar hadsereg áll a Kárpátokban, és mögötte egy intakt gazdaság... mi történt volna akkor?) A Tanácsköztársaság pedig igenis fegyvert ragadott a maradék terület védelmében. (Amit Horthyék egyáltalán nem tettek meg, csak késõbb az osztrákokkal szemben próbálkoztak primitív módon.)
    Trianon a világháború, illetõleg az ország háborús részvételének a következménye volt, 1914 és 1920 a kezdet és a vég. A kettõt nem lehet elválasztani egymástól. A végzetesnek bizonyult döntésekkel a közelmúltban két tanulmány foglalkozott, ifj. Bertényi Iváné (Tisza István és az I. világháború) és Romsics Gergelyé (A Habsburg-monarchia felbomlásának osztrák és magyar mítoszai az emlékirat-irodalom tükrében). Mindkettõ a Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemrõl címû gyûjteményben jelent meg. (Osiris Kiadó, Budapest, 2002.) Az elsõ részletesen elemzi 1914 nyarának vajúdását és benne Tisza István szerepét. Az akkori miniszterelnökrõl mindig is úgy tudtuk, hogy habozott, eleinte nem egyezett bele a hadüzenetbe. Debreceni szobrának visszahelyezésekor a fideszes szónok azt állította, hogy Tisza ellenezte a háborút. Csak annyi igaz, hogy két és fél hétig nem mondta ki az igent, de aztán beleegyezett; a tanulmány szerzõje sem tudja, miért változtatta meg Tisza a véleményét. (Olvastunk már olyan megjegyzést is, amely szerint Bécs nem indította volna meg a háborút Tisza hozzájárulása nélkül.) Majd a háború konok zászlóhordozója lett, az utolsó töltényig vívott harcot erõltette, és 1917-ben azért mondott le, mert a fiatal király szerette volna kimenekíteni birodalmát az értelmetlen és akkor már kilátástalan mészárlásból. A krónikák és emlékezések szemléjébõl (Romsics Gergely) pedig megtudjuk, hogy Tiszát általában vétkesnek tartják a külföldi szerzõk. "Természetesen nem õ okozta a háborút, de felelõs érte. Egyenes, férfias jellemével nem is tagadta ezt, hívei voltak azok, akik utólag mérsékelni próbálták felelõsségét. Tisza ilyet soha nem tett volna." (Hajdú Tibor: Károlyi Mihály emlékezete. Népszabadság, 2005. március 19.) Hívei mindmáig nem engedik vádolni - õ vádolta magát. Sõt, kimondta ítéletét is, utolsó szavai, már halálos golyóval a testében: "Ennek így kellett történnie." Ha megéri Trianont, valószínûleg elismeri, hogy az is terheli a lelkiismeretét, van benne akkora része, mint amennyi a gyõztesek irgalmatlanságának. Ám tisztelõi mindmáig - perverz logikával - a háború ellenzõit ültetnék a vádlottak padjára.
    Mint történelmünk annyi más kételyében, ebben is irodalmunk tud eligazítani. Ady elõre látta, megjósolta Trianont, ezért kétségbeesetten várta és élte meg a háborút. Azt is tudta, hogy a Tisza-politika pusztító örvénybe kormányozza az országot. Tisza István 1918. októberében, pár héttel az osztrák-magyar birodalom végsõ szétesése elõtt, azt mondta bosnyák vezetõknek: "A Monarchia él és élni fog!" Kísértést érzünk, hogy Ady dühös szavaiban, a "geszti bolond"-ban, ne csak egy lázadó költõ gorombaságát lássuk...
    Természetesen nem állítom, ahogyan nem állítja Romsics Gergely sem, hogy egyetlen ember volt a háború és a megalázó béke, mint következmény, okozója. Aki elolvassa Móricz Zsigmondnak azokat a regényeit, amelyek a millennium és az 1918-as összeomlás között játszódnak (a Fáklya címût a háború alatt írta), megérti, hogy az a kor és az a társadalmi-politikai lejtmenet másként nem végzõdhetett, csak Trianonnal. Móricz úri hõsei "kivilágos kivirradtig" mulattak, és a virradat fénye Trianont tárta eléjük. Az "úri muri"-nak az országomlás lett történelmileg elkerülhetetlen következménye.
    De a virradat sem volt igazán kijózanító. Az ország urai nem tudtak új utat találni. Apponyi Albert helytelenül képviselte az országot a béketárgyaláson. Érvelése nem a való helyzetre épült - mint osztrák kollégájáé -, nem a "mentsük a menthetõt" logikájára, hanem az egész államterület megtartásának a vereség miatt kilátástalan igényére. Az események meddõ szépítése az ún. "háromnyelvû beszéd" hagyománya; Apponyi franciául tartotta meg híres beszédét, angolul meg olaszul csupán kiegészítéseket fûzött hozzá, illetõleg kérdésekre válaszolt.
    A természetes az lett volna, hogy a balvégzetû folyamatokat vezénylõ társadalmi rétegek, zárványok kiszoruljanak a közéletbõl vagy legalább a vezetésbõl, ahogyan ekkora megrázkódtatások után történni szokott. Németh László, mint késõbb írta, abban reménykedett, hogy "a királynak utána megy az egész feudalizmus". Nem úgy történt. A fehér ellenforradalommal a maradék hûbériség került vissza a hatalomba. Folytatták a régit, csak brutálisabban és radikális jelszavakkal. Nem tanultak sem az ország, sem a maguk vereségébõl. Megint hiányzott a felelõsségtudat - akiben pedig mégis volt, az félresodródott vagy öngyilkos lett. Ennek az irodalmi tanúságaként szokták idézni Bánffy Miklós regényeit (Megszámláltattál..., És híjjával találtattál). Fõúr ítélte el az úri murit!
    S az ország ment ismét a baj felé. El is jutott az újabb háború kínútjára, eljutott a második, az elsõnél is komorabb Trianonig.
    Mintha az végre használt volna. 1945 robbantott, a földreform véget vetett a hûbériség utóéletének, teljesedni látszott mindaz, aminek már az elsõ világháború végén meg kellett volna történnie.
    Mintha, írtam, mert a múlt csak részben halt meg, részben, csak hibernálódott. Tizenöt évvel ezelõtt szorgos sarlatánok elkezdték újraéleszteni, s él megint, harsányan, itt jár közöttünk. Tiszteleg Kenderesen, visszahelyezi Tisza István szobrát Debrecenben - õ tiltakozna ellene, ha szólhatna.
    "Nekünk Mohács kell" - átkozódott a próféta-költõ. Megkaptuk, a múlt században kétszer. Elég volt belõle! Elég a vereségek perverz dicsérgetésébõl!
    Trianon nyolcvanötödik évfordulóján halljunk még egy másik, egy régebbi költõt is, Kisfaludy Sándort, a Mohács költõjét: "... a mult csak példa legyen most!"
    Legyen példa, amelyet megszívlelünk végre.

MÉRLEG

ROZSNYAI ERVIN

Szentesíti-e a cél az eszközt?

Továbbá: rövid elmélkedés a macska színérõl

Részlet a szerzõ "Két Machiavelli" címû készülõ könyvébõl

Niccol Machiavelli nevét sokan ismerik, írásait annál kevesebben; és a nagy többség fejében a névhez egyetlen mondás kapcsolódik: "a cél szentesíti az eszközt". Körülbelül ennyi ragadt meg a köztudatban A fejedelem írójáról, ennek alapján mondanak róla ítéletet, többnyire elmarasztalót. Pedig a kérdés nem intézhetõ el ilyen egyszerûen. Nagyon is megfontolandó a neves olasz irodalomtörténész Luigi Russo véleménye: "Ideje lenne elhagyni »a cél szentesíti az eszközt« triviális maximáját, amely nem Machiavellié, hanem hamis és titkos tanítványaié, a jezsuitáké. Aki ugyanis figyelmesen olvasta a nagy firenzeinek a munkáit, tudja, hogy efféle maxima nincs és nem is lehet bennük: ellenkeznék a szerzõ elfogulatlanul mélyebb gondolkodásával." Ezt a maximát - folytatja Russo - "az ellenreformáció hamis pedagógizmusa hatja át".1
    Russo véleményének illusztrálására, de talán az ellenõrzésére is, vegyünk szemügyre néhány részletet A fejedelem XVIII. fejezetébõl, ahol tömött egymásutánban sorjáznak az erkölcsi érzéket felborzoló jótanácsok. Már a fejezetcím is sokatmondó: Hogyan tartsa meg a fejedelem az adott szót. Nos, hogyan? "Bárki megértheti, mennyire dicséretes, ha a fejedelem megtartja adott szavát, õszinteséggel és nem ravaszsággal él. Napjainkban mégis azt tapasztaljuk, hogy a szószegõ uralkodók vittek véghez nagy dolgokat, kik az emberek eszén kifogtak; ezek végül is többre vitték, mint akik igazul cselekedtek. - Tudnunk kell tehát, hogy kétféle módszer van a küzdelemben: az egyik a törvényekkel él, a másik az erõszakkal. Emberi tulajdonság az egyik, állati a másik. Mivel azonban az egyikkel némelykor nem boldogulsz, a másikhoz kell folyamodnod. Ezért a fejedelemnek tudnia kell használni a benne rejlõ embert és állatot. Leplezetten erre tanítják a fejedelmet a hajdani szerzõk is, akik leírják, hogyan adták nevelésbe Kheirón kentaurhoz Akhilleuszt és több régi uralkodót, hogy a maga elvei szerint nevelje õket. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy mesterük félig állat, félig ember volt, amiért is a fejedelemnek egyaránt tudnia kell használni mindkét természetét: egyik a másik nélkül nem lehet tartós."
    Az állati természet használatában a fejedelemnek "a rókát és az oroszlánt kell követnie" - gombolyítja tovább a fonalat Machiavelli -, de "ha egyedül az oroszlán természetét utánozza, semmire sem megy vele". A tapasztalat arra tanít, hogy "aki a róka természetéhez tartja magát, jobban jár", mivel "olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni õket, mindig megtalálja köztük a maga emberét". "A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik." Igazodjék cselekvéseiben a széljáráshoz, a szerencse változásaihoz, nincs rá szüksége, hogy jámbor, hûséges, emberséges, becsületes és vallásos legyen. "Sõt, azt merészelem állítani, hogy ezeket a tulajdonságokat mindig káros gyakorolnia, de hasznos színlelnie." VI. Sándor pápa például "mást se tett, mással sem gondolt, mint hogy az embereket rászedje, s mindig talált valakit, akit megcsalhatott. És nem volt ember, aki nála nagyobb erõvel, ékesszólással és esküdözéssel állított volna valamit, hogy aztán az ellenkezõjét cselekedje; mégis minden úgy sikerült, ahogyan akarta, mert ismerte a világ dolgait." Arra persze ügyelnie kell a fejedelemnek, hogy "csalárdságát jó színben tüntesse fel", szenteskedéssel és színleléssel álcázva rókatermészetét: hiszen "mindenki azt látja, milyennek mutatod magad, csak kevesen érzik meg, milyen vagy valójában, s ezek sem merészelnek a sokaság vélekedése ellen szólni, amelyet az állam tekintélye pártol". Machiavelli végkövetkeztetése egyszerû és logikus: "az emberek cselekvésében, de különösen a fejedelemében, akivel szemben nincs helye a jogi számonkérésnek, a végcélt kell tekinteni"; akármilyen módszerekhez folyamodjék is, siker esetén "eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja."2
    Ha "szentesítésen" erkölcsi igazolást és jóváhagyást értünk, találunk-e az idézett szövegben akár csak halvány utalást is arra, hogy a politikai cél megvalósulása pozitívra cserélné a cselekvés negatív erkölcsi értékjelét? Nézzük közelebbrõl. A fejedelem cselekvésének mércéje a végcél - állítja Machiavelli -, ez minõsíti módszereit és eszközeit. A végcél: a hatalom megszerzése és megtartása. Ha a fejedelem szilárdan ül az uralkodói székben, eszközeit "tiszteletre méltónak fogják ítélni". De valóban tiszteletre méltók, erkölcsileg kifogástalanok lesznek-e? Az író nem ezt mondja - csupán annyit mond, hogy annak fogják õket tartani, így fognak róluk vélekedni. A vélekedés pedig nem egyenlõ az igazsággal. Maga az író pontosan tudja, mi micsoda, és mindent a nevén nevez. A szenteskedés - szenteskedés, a színlelés - színlelés; sikeres alkalmazásuktól éppúgy nem változik erkölcsi elõjelük negatívból pozitívvá, természetük "állatiból" "emberivé", ahogy az õszinteséget, a hûséget, az adott szó megtartását sem fosztja meg pozitív erkölcsi elõjelétõl a kudarc. Egyszerûen arról van szó, hogy más a politikai, más az erkölcsi mérce. Az erkölcs azzal méri a cselekvéseket, hogy megfelelnek-e az emberi együttélés és együttmûködés követelményeinek, a politika azzal, hogy jól szolgálják-e a hatalom - bármilyen hatalom - megszerzését és megtartását. A politikai módszerek tenyérbe mászóan cinikus leírása tulajdonképpen pozitív erkölcsi tettként is értékelhetõ, mert megtisztítja a politika megítélését a hozzá tapadt képmutató moralizálástól.
    Az író egyetlen mûve, ahol "a cél szentesíti az eszközt" valóban mint erkölcsi, sõt valláserkölcsi szabály szerepel, a Mandragóra; ott sem a szerzõ véleményeként, hanem a megvetett, kifigurázott, alávaló Timoteo fráter jellemzésére. Timoteo alakja (a név egyébként "istenfélõ"-t jelent) elõrevetíti a jezsuitákat, okoskodása a jezsuita kazuisztikát (esettant), amely aprólékos eseti tanácsokat ad arra, hogy miként lehet erkölcsileg pozitívnak minõsíteni, vagy legalábbis tisztára mosni bármely cselekvést, ha kimutatható valami módon a dogmatikus elõírásokkal való összhangja. Nem bûn például vízbe fojtani egy gyermeket, ha a cél a gyermek megkeresztelése volt, s a legszentebb eskü sem kötelez, ha titokban megváltoztatják néhány suttogva hozzáfûzött szóval. Itt csakugyan egyértelmûen érvényesül "a cél szentesíti az eszközt" maximája. De hát éppen ezt, a "finis sanctificat media" majdani jezsuita viselkedési szabályát állítja pellengérre Machiavelli az elvetemült Timoteo fráter alakjában! A cinizmusáról elhíresült író nemhogy jóváhagyná: ízekre metéli a cél és az eszköz kapcsolatának cinikus, képmutató értelmezését, amikor pedig a hatalom megszerzésének és megtartásának módszereit taglalja, merõben a hasznosság, az alkalmasság szempontjából mérlegeli az eszköz viszonyát a megvalósítandó célhoz. Úgy vizsgálja ezt a viszonyt, mint egy erkölcsileg teljességgel semleges technikai problémát; mintha arról értekezne, hogy mi alkalmasabb a szögbeverésre, a kalapács vagy a mosogatórongy. A kalapács bizonyára alkalmasabb. Ám attól még nem lesz erkölcsösebb a mosogatórongynál.
    Újra felvetõdik azonban egy korábbi kérdés. Mit is mond Timoteo fráter? "Minden dolognak a célját kell nézni." És mit hallunk a fejedelem cselekvésérõl? Azt, hogy abban "a végcélt kell tekinteni". Van érdemi különbség a két állítás között? Nincs. Akkor miért kap elítélõ hangsúlyt az egyik, jóváhagyót a másik? Miért tanácsolja Machiavelli a fejedelemnek ugyanazt, amit a fráterben kárhoztat? Miért bírálja erkölcsileg a szerzetest, miközben a semmivel sem különb módszerekkel élõ fejedelmet többnyire (ha nem is mindenütt) mentesíti az erkölcsi megítéléstõl, mintha politikai cselekvése puszta technika volna - holott a politika, bár van formai-technikai oldala, tartalmát tekintve a hatalom és a tulajdon lényegébe vágó társadalmi tevékenység, amelynek lehetetlen erkölcsileg semlegesnek lennie?
    A válaszhoz kicsit részletesebben kell foglalkoznunk a cél-eszköz viszonnyal és annak erkölcsi vonatkozásaival.
    Legáltalánosabb formájában véve, a cél-eszköz viszony hasznossági - nem erkölcsi - jellegû. Vannak megvalósítandó feladatok - mondja e tárgyban Kant -, és vannak elõírások, "amelyek azt mondják meg, miként érhetõ el ez a cél. [...] Fel sem merül itt, vajon ésszerû és jó-e a cél, a kérdés csak az, mit kell tennünk, hogy elérjük. Az orvosnak bizonyos elõírásokat kell követnie, ha alaposan meg akarja gyógyítani a beteget; ugyanezt kell tennie a méregkeverõnek is, ha biztosan akar ölni; a kétfajta elõírás annyiban egyforma értékû, hogy mindegyiknek a szándék tökéletes megvalósítása a célja." "Aki akarja a célt, az [...] akarja a hozzá elengedhetetlenül szükséges eszközt is, ha módja van hozzájutni."3
    A cél tehát az eszközt nem erkölcsileg, hanem alkalmassága szerint minõsíti. Machiavelli is ilyen szemszögbõl ítéli meg Cesare Borgia tetteit A fejedelemben. Van mégis egy epizód, amelynek leírásakor mintha eltérne saját módszerétõl. A herceg elküldte fõtisztjét, Remirrót, hogy tûzzel-vassal csillapítsa le a lázongó Romagnát, majd amikor a parancs lelkiismeretes teljesítése miatt a megbízott gyûlöletessé vált a lakosság elõtt, megbízója az igazságosztó fejedelem szerepében lemészároltatta. Ezzel a "jól alkalmazott kegyetlenségével" a herceg "ráncba szedte, egyesítette, békés, biztonságos életre szoktatta Romagnát"; azaz, "ha jól szemügyre veszszük, sokkal könyörületesebb volt, mint a firenzeiek, akik, hogy kegyetlennek ne tartsák õket, végignézték Pistoia romlását".
    A könyörületesség erkölcsi tulajdonság, az érte kapott dicséret erkölcsi értékelés. Akkor hát mégis szentesíti a cél az eszközt? Romagna pacifikálása pozitív erkölcsi tetté avatja Remirro lemészárlását? Nem, nem errõl van szó. Az idézett szövegben, "ha jól szemügyre vesszük", sokkal inkább a szerzõ gúnyos mosolyát és Diderot által éles szemmel megpillantott politikai szatíráját fedezhetjük fel, semmint valamiféle erkölcsi jóváhagyást. Cesare könyörületes lett volna? Ugyan - csupán a firenzeiek pistoiai magatartásához képest volt az; a hercegre lazán odapöttyintett erkölcsi elismerés voltaképpen ostorcsapás, amelyet saját honfitársainak képébe szán az engesztelhetetlen Machiavelli, szemükre vetve, hogy hozzájuk képest, akik tétlenül szemlélték a pistoiai pártközi vérengzéseket, még Cesare, ez a gátlástalan fenevad is könyörületesnek tûnhet. Annak tûnhet - noha éppenséggel nem az, hiszen ha az volna, ha a lagymatag Soderinire hasonlítana, vagy fegyvertelenül prófétálna, mint Savonarola, értelmetlenség lenne õt állítani példaképül Itália áhított, reménybeli egyesítõje elé.
    Végül is mitõl függ a cselekvések és tulajdonságok erkölcsi értékjele?
    Cesare bátor, rátermett, okos ember volt; ezek a tulajdonságok önmagukban tiszteletet érdemelnek. Csakhogy sohasem önmagukban jelentkeznek, hanem mindig valamilyen célt szolgálnak. Hegel a bátorság vonatkozásában írt errõl. Sokféle bátorság van: "rablókban, gyilkosokban, akik bûnös célt tûznek maguk elé, szintén megvan az a bátorság, hogy kockára teszik az életüket." De sem az állat bátorsága, sem a rablóé, sem a becsületért harcoló lovagé (Hegel együtt említi a hármat!) "még nem az igazi forma. [...] Nem a személyes bátorság a fontos, hanem az, hogy az ember besorolja magát az általánosba."4 (Amin az állam szolgálatát érti a filozófus, de nem követünk el hibát, ha gondolatát tágabban, a "közösség", a "társadalom" szolgálataként értelmezzük.) A bátorság tehát forma, amelyet célja és eredménye minõsít. Vagy mégsem? Cesare, a bátor katona, "békés, biztonságos életet" teremtett Romagnában. Derekas eredmény, ki tagadná (ha igaz). A herceg mégis ugyanolyan gazfickó maradt, mint volt, az eszköz pedig, amellyel célját kivívta, mind a mai napig kimeríti az aljasság fogalmát.
    Tegyük most fel, hogy valaki nem folyamodik aljas eszközhöz, és tisztességes úton ér el tisztességes eredményt. Elõfordulhat, nem? Kérdés, hogy ebben az esetben feltétlenül rászolgál-e a pozitív erkölcsi értékjelre. Kant egy jámbor, németesen provinciális példa segítségével elemezte a problémát. "... kötelességszerû, hogy a szatócs ne csapja be tapasztalatlan vevõjét, s ha nagy a forgalom, az okos kereskedõ nem is teszi, hanem mindenki számára ugyanazt az árat szabja meg. Így egy gyerek éppoly jól tud nála vásárolni, mint bárki más. Becsületesen szolgál ki tehát bennünket, mindez azonban távolról sem elég ahhoz, hogy azt higgyük, a kereskedõ kötelességbõl és a tisztesség alaptételeit követve járt el így; elõnye származott belõle; nincs okunk feltételezni, hogy ezen kívül még közvetlen hajlandósága is lenne vevõi iránt, és nem feltételezhetjük, hogy mintegy szeretetbõl bármelyiküket is elõnyben részesítené az ár tekintetében. A cselekvés forrása tehát nem a kötelesség, és nem is a közvetlen hajlam, hanem pusztán az önzõ szándék."5 A szándék alapján különbözteti meg Kant a legalitást a moralitástól, az erkölcsi törvénnyel formailag megegyezõ cselekvést attól a cselekvéstõl, amelyet az erkölcsi törvény tisztelete, a vele való meggyõzõdéses, belsõ, tartalmi azonosulás diktál. (A szatócs legálisan, de nem morálisan cselekszik.)
    A szándék valóban nem mellõzhetõ a cselekvés vagy tulajdonság erkölcsi értékelésekor. Ha például kipottyan a farzsebembõl ezer euró, és egy hajléktalan, aki véletlenül megtalálja, eláll emiatt öngyilkossági tervétõl, eldicsekedhetek-e azzal, hogy nagylelkûségem megmentette egy ember életét? Nyilván nem, hiszen csak elkeserítõen ügyetlen voltam, ezért pedig nem jár erkölcsi elismerés. Tudatos szándék nélkül nincs erkölcs. Cesare Borgiára is áll ez, ahogyan bárki másra. Az õ egyetlen célja a személyes hatalom, legfõbb szándéka ennek megerõsítése; ha féktelen hatalomvágya történetesen valamilyen erkölcsileg pozitívnak minõsíthetõ állapot létrejöttét segíti, az egybeesés merõ véletlen, és nem szentesíti a herceg jellemét, magatartását, cselekedeteit. Akármilyen bátor és okos is a Borgia-fiú, e tulajdonságai csupán a mohó önzés és hatalomvágy ügyesen kezelt szerszámai, ha pedig társadalmilag hasznos eredményt hoznak, az pusztán szerencsés mellékterméke a személyes ambícióknak. Általánosabban szólva, az önzõ magánindítékú cselekvés akkor sem szolgál rá az erkölcsi jóváhagyásra, ha eredménye és eszközei megegyeznek az erkölcsi normákkal; vagy Kanttal szólva, ha a cselekvés legális ugyan, de nem morális. - Másrészt a szubjektív szándék, noha nélkülözhetetlen az erkölcsi minõsítéshez, önmagában nem elegendõ a cselekvés objektív tartalmának és következményeinek számbavétele nélkül. Ki kételkednék Savonarola jószándékában, aki máglyára hordatta a festõk munkáit, hogy honfitársait megóvja a világi hívságok fertõjétõl?
    Ideiglenes összegezésül szögezzünk le annyit, hogy a szándék és a következmény, a szubjektív cél és az objektív eredmény csak együtt láthatja el erkölcsi értékjellel a cselekvést, a magatartást, a jellemet. A szándék (a cél) a pokol útjait is kikövezheti, a következmény pedig, még ha történetesen a legjobb is (amilyen, mondjuk, Itália egyesítése lett volna, ha Cesare szerencsésebb), önmagában nem szentesíti az eszközt, csupán bizonyíthatja róla, hogy alkalmas a célra. De mi az, hogy "jó", vagy pláne "a legjobb"? Mikor jár pozitív, mikor negatív értékjel valamely cselekvésnek vagy tulajdonságnak? A közönséges rablót, akármilyen bátor is, sem szándékáért, sem cselekvése következményeiért nem illeti meg pozitív erkölcsi értékjel; maga a bátorság mégis pozitív érték marad, és amióta világ a világ, becsülik, a gyávaságot pedig megvetik. Vagy: az igazmondás tiszteletre méltó erény, hazudni pedig gyûlöletes. De ha egy illegális forradalmi harcos rendõrkézre kerül, kötelessége hazudni, és ha kikényszerítik belõle, hogy mondja el tevékenységérõl és kapcsolatairól az igazat, még azok is megvetik érte, akik igazmondásra kényszerítették. Felvetõdik a kérdés: hogyan õrizheti meg ugyanaz a tulajdonság a maga pozitív vagy negatív erkölcsi értékjelét a körülményektõl függetlenül, jóllehet ezek az értékjelek a társadalmi és történelmi körülményektõl függõen váltakoznak?
    Az erkölcsi érték ellentmondásos szerkezete, történelmi változékonyságának és korokon-frontvonalakon átívelõ állandóságának egysége a társadalom szerkezetét tükrözi. Az ember társadalmi lény: megkülönböztetõ jegye, létének és fejlõdésének alapfeltétele a társadalmi szervezetben végzett termelõ munka. Hasznos tehát mindaz, ami segíti a társadalmi együttmûködést, káros, ami akadályozza; ez az a tájékozódási pontul szolgáló általános érték, amely az emberiség fennmaradása során mindvégig változatlanul érvényben van, és objektív mérceként határozza meg a cselekvések, jellemtulajdonságok, magatartásformák erkölcsi értékjelét. Ezért minõsül pozitív értéknek a történelmi körülményektõl függetlenül a bátorság és a becsület, az igazságosság és a lelkiismeret, bármi, ami az általános értékkel összhangban van. A társadalmi termelés azonban történelmileg meghatározott, konkrét tulajdon- és érdekviszonyokat feltételez, és az erkölcsi értékek - akár pozitív, akár negatív az elõjelük - sohasem valamiféle "általános emberi" elvontságként vannak jelen, hanem az érdekviszonyoknak megfelelõ konkrét alakban, amely osztály-antagonizmusok esetén ellentétes tartalmakra hasad. X osztálynak vagy csoportnak általános (közös) érdeke fûzõdik a neki legmegfelelõbb tulajdonviszonyok és történelmi feltételek fennállásához; értékrendjében tehát ezek a viszonyok és feltételek számítanak igazságosnak, lelkiismeretes pedig az lesz, aki az általános érdeket akár saját rovására is elõmozdítja. Y csoport szintén a neki legkedvezõbb gazdasági és történelmi feltételeket minõsíti igazságosnak, védelmezõjüket lelkiismeretesnek. Az igazságosság és a lelkiismeret mindkét csoport számára pozitív erkölcsi érték. De ha általános érdekeik ellentétesek, ugyanazt a tulajdonságot is ellentétesen értelmezhetik: ami igazságos és lelkiismeretes X csoportnak, az igazságtalan és lelkiismeretlen Y-nak; mégpedig nem pusztán szubjektív okokból, hanem azért, mert az igazságosság vagy a lelkiismeret valóban, objektív értelemben mást jelent számukra. Ezért kaphat a konkrét társadalmi és történelmi feltételektõl függõen más-más értékjelet ugyanaz a tulajdonság, magatartás vagy személy. (Jellaèiænak szobra áll Zágrábban: a horvátok szemében szabadsághõs volt. Magyar szemmel ugyanõ a Habsburg-császár felbérelt embere, a szabadság ellensége. Napóleon a francia dicsõség jelképe volt az egyik oldalon, "korzikai szörnyeteg" a másikon.)
    A marxizmus klasszikusai, akik munkásságukban az ideológiák osztályjellegét hangsúlyozták, különös nyomatékkal húzták alá a formailag azonos erkölcsi tulajdonságok és cselekvések tartalmi különbözõségét. Az igazságosságról például Engels így ír: "[...] mindig csak ideologizált, eszményített kifejezése a fennálló gazdasági viszonyoknak, hol konzervatív, hol forradalmi oldalukról nézve. A görögök és a rómaiak igazságosnak találták a rabszolgaságot; az 1789-es burzsoák igazságtalannak találták a feudalizmust, és követelték a megszüntetését. [...] Az örök igazságosságról alkotott képzet nemcsak a korral és a hellyel, hanem még a személyekkel is változik, és azokhoz a dolgokhoz tartozik, amelyeken [...] mindenki valami mást ért. A köznapi életben az elbírálandó viszonyok egyszerûsége esetén az olyan kifejezések, mint jogos, jogtalan, igazságosság, jogérzék, félreértés nélkül használhatók társadalmi dolgokra vonatkoztatva, de a gazdasági viszonyokra vonatkozó tudományos vizsgálódásokban [...] olyan áldatlan zavart idéznek elõ, amilyenek, mondjuk, a modern vegytanban keletkeznének, ha meg akarnánk tartani a flogisztonelmélet kifejezési módját. Még nagyobb lesz a zavar, ha valaki [...] ebben a szociális flogisztonban, az,igazságosságban' hisz, vagy [...] azt erõsítgeti, hogy a flogiszton is tökéletesen igaz, meg az oxigén is."6 - Marx a lelkiismeretrõl nyilatkozik hasonlóképpen: "A republikánusnak más a lelkiismerete, mint a királypártinak, a vagyonosnak más, mint a vagyontalannak, a gondolkodó embernek más, mint a gondolat nélkülinek. [...] A kiváltságosok,lelkiismerete' kiváltságos lelkiismeret."7 - Jegyezzük meg végül, hogy az erkölcsi értékek jórészt még névleg sem mondhatók idõtlennek, és ugyanaz az osztály vagy csoport is változtathatja értékeit, ha megváltoznak a létfeltételei. Franklin Benjámin például, a protestáns és puritán hagyományok folytatója, a fiatal burzsoázia gondolkodásmódjának és jellemtulajdonságainak élõ enciklopédiája, a takarékosságot a legfõbb erények közé számította; késõbb magának a polgári osztálynak a szemében is meglehetõsen elhalványul ennek az erénynek a fénye, mert a kapitalizmus fejlõdésével a gazdagság fitogtatása üzleti érdekké, hiteleszközzé válik, és "a fényûzés bekerül a tõke reprezentációs költségeibe".8
    Ahogyan tehát a társadalmi termelés és együttmûködés mindig meghatározott tulajdonviszonyok között valósul meg, a hozzá kapcsolódó, korokon áthúzódó "általános emberi" értékek is mindig csak történelmi meghatározottságú konkrét jelentéssel állhatnak fenn. Az "igazságosság" vagy a "lelkiismeret", ha történelmi feltételeiktõl elvonatkoztatunk, csupán üres, formális általánosságok, konkrét jelentést és tartalmat az eleven valóságtól kell kapniuk. Antagonisztikus osztálytársadalmakban ez a tartalom az osztályharc visszfényeként maga is antagonisztikus erkölcsök elemévé lesz. Ami tehát forma szerint egységes - az "igazságosság" vagy a "lelkiismeret" -, azt valójában belsõ konfliktusok szaggatják: egységes az "általános emberi" szinten, ahol nem létezik, de ellenséges alakzatokra esik szét a történelmi meghatározottságú konkrét viszonyok talaján, az egyedüli közegben, ahol valóban létezik. Ha majd megszûnnek a társadalmi antagonizmusok, megszûnik az ellentétes erkölcsök pluralizmusa is, és a pozitív erkölcsi értéket nem egy-egy csoport különös érdekei, hanem az egész emberiség egyetemes érdekei fogják meghatározni.9
    Visszatérve az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen mit is jelent az, hogy "a cél szentesíti az eszközt"? Ha van a szavaknak értelmük, akkor csak azt jelentheti, hogy a cél képes pozitívra cserélni az eszköz negatív erkölcsi értékjelét, megengedhetõvé vagy éppen kívánatossá változtatni olyasvalamit, ami egyébként elfogadhatatlan és elítélendõ. Más értelme a vitatott formulának nem lehet. Mihelyt azonban lefordítjuk erre az egyetlen értelmes alakzatra, rögtön kiderül róla, hogy teljességgel értelmetlen: feltételezi, hogy az eszköz - egy adott cselekvés vagy tulajdonság - jó vagy rossz lehet önmagában, tekintet nélkül a céljára. (Mintha azt kérdezném: hasznos-e a kalapács? Szögbeverésre igen, odvas fogak eltávolítására kevésbé.) A hamis feltételezés két logikai szintnek, az általánosság és a különösség szintjének összekeverésébõl ered. Emlékeztetünk korábbi példánkra. Erkölcsi szempontból a hazugság jó vagy rossz? Pozitív vagy negatív? Az általános értékhez viszonyítva kétségkívül negatív, mert akadályozza a társadalmi együttélést és együttmûködést; de a rendõri kihallgatáson, ahol nem szabad együttmûködni, pozitív értékké válik, és az igazmondás kap negatív értékjelet. Ugyanannak a cselekvésnek más az értékjele az általánosság szintjén, mint a különös, konkrét helyzetben. Az általános azonban csak a különösben és az egyediben, az általános érték csak a konkrét összefüggések által meghatározott különös értékekben állhat fenn (ahogy létezik Pista, Jancsi, Évi, de "ember" "mint olyan" nem), és ha kirántják összefüggéseibõl, üres elvontsággá hamvad. A "szentesíti-e a cél az eszközt" kérdés éppen azért hibás és megválaszolhatatlan, mert összefüggéseikbõl kiragadott, elvont erkölcsi értékekhez mér konkrét cselekvéseket és tulajdonságokat. Mi ez, ha nem moralizáló fecsegés?
    Az eszköz önmagában nem lehet "szentségtelen" (ahogyan "szent" sem), a cél viszont ráruházhatja saját erkölcsi értékét az eszközre. Így kaphat ugyanaz az eszköz ellentétes céloktól ellentétes értékjeleket. Cesare Borgia terrorista módszerekkel vitte keresztül akaratát, Saint-Just szintén - a két ember mégis ég és föld, önmaga istene az egyik, a maga választotta forradalmi közösség lelke és lelkiismerete a másik. Saint-Just követelésére rendelte el a Konvent, hogy különleges törvényszék ítélkezzék a közpénzek elsikkasztói, az élelmiszer-rejtegetõk, az üzérkedõ hadiszállítók felett, és halállal büntesse a forradalom rovására elkövetett visszaéléseket. "Nem szabad többé kímélni az új rend ellenségeit [...] Akit törvénnyel nem lehet, azt vassal kell kormányozni."10 A Konvent teljhatalmú biztosaként Saint-Just felelõsségre vonta a fronton a tábornokokat: "Miért járnak itt katonák mezítláb?" "Nincs elég bakancsunk" - védekeztek a tábornokok. - "Akkor húzzák le a csizmát az arisztokratákról! Ha huszonnégy órán belül nem lesz minden katonának lábbelije, hadbíróság elé állítom önöket." Saint-Just a legkeményebb eszközökkel is kész volt érvényesíteni a hadban álló Köztársaság érdekeit, jól tudva, hogy "aki a forradalomban félúton megáll, saját sírját ássa".11
    A forradalmi terror, amelyet eredetileg a felkelt párizsi plebejus tömegek kezdeményeztek, védekezõ erõszak volt a gátlástalan külsõ és belsõ ellenforradalmi erõszak ellen. Taine, a 19. sz. nagynevû francia történésze és filozófusa, noha nem rokonszenvezett a forradalommal, így ír az önvédelemnek errõl a formájáról: "Már nem a rend és a rendetlenség, hanem az új rend és a régi között kellett választani, mert a külföldi csapatok mögött feltûntek a határon az emigránsok. A megrázkódtatás rettenetes; különösen a mély rétegekben, amelyek majdnem egyedül viselték a régi építmény egész terhét, a milliók körében, akik keservesen éltek két kezük munkájából, [...] akiket századok óta adóztattak, fosztogattak, gyötörtek, akiknél apáról fiúra szállt a nyomor, az elnyomatás, a megvetettség. Saját tapasztalatukból tudják, mi a különbség nem is oly régi helyzetük és a mostani között. Csak emlékezniük kell, hogy képzeletben viszontlássák a királyi, egyházi, földesúri adók nyomasztó tömegét. Iszonyú harag dübörög végig az országon, a mûhelyektõl a kunyhókig; az emberek hazafias dalokat énekelnek, amelyek leleplezik a zsarnokok öszszeesküvését, és fegyverbe szólítják a népet."12 - S hogy mire is válaszolt a forradalmi terror, azt talán kellõképpen érzékeltetheti a vendée-i királypárti ellenforradalom néhány jelenete. "[...] az újoncozási törvénnyel szemben véres lázadás robbant ki. A fellázított parasztok cséphadarókkal, nyársakkal, puskákkal felfegyverezve a mezõvárosokba vonulnak. A nemzeti gárdát lefegyverzik, a köztársasági alkotmányra felesküdött plébánosokat és az elöljáróság tagjait legyilkolják, a hazafiak házait lerombolják. Machecoulban a mészárlás több mint egy hónapig tartott, és 545 áldozatot követelt. A járási elnöknek lefûrészelték a kezét, azután vasvillával és szuronnyal megölték. Hazafiakat élve temettek el. Egyetlen napon, 1793. április 13-án, a szomszédos mezõn lõttek fõbe ötven, kettesével összekötözött polgárt. Az elsõ bandákat kiszolgált katonák, sócsempészek, a nemesek cselédei és egykori sóilletékszedõk vezették, akik a sójövedék eltörlésével elvesztették jövedelmüket. A Köztársaságra felesküdni nem hajlandó papok tüstént elõbújtak, és szították a harcolók buzgalmát."13
    A királypárti lázadók terrorja a feudális-nemesi kiváltságok visszaállítását szolgálta; a forradalmi tömegek ezeknek a kiváltságoknak az eltörléséért szálltak síkra. Ha csak részben és egyetlen pillanatra is, lerázták politikai és szellemi láncaikat, viszszanyomták a nyomorúságos magáncélokat az ellenforradalom legyõzésének közös ügye mögé, és elõre lendítették a történelmet. Mindez megkövetelte és igazolta, vagy ha úgy tetszik, "szentesítette" a forradalmi módszereket. Terror és terror között döntõ tartalmi különbség lehet, s ha valaki ettõl eltekint, és a körülményektõl elvonatkoztatva, erkölcsi okokra hivatkozva elítéli "a" terrort "mint olyant", csupán saját tudatlanságát és immoralitását fitogtatja.14 Szabadság, egyenlõség, testvériség - ezt akarták Saint-Just és bajtársai, és egy villanásnyi idõre meg is valósították hármas jelszavukat. Ez a villanás sugárzik alakjukból mindmáig. Mások szívesebben voltak haszonélvezõi a forradalomnak, mint hõsei. Fouché, a köpönyegforgatás nagymestere. Barras, Fréron, Tallien, a terror korrupt túllicitálói. Barère - annak idején kérlelhetetlen radikálisként sürgette a király lefejezését, majd a Robespierre kivégzése utáni napon, a radikális diktatúra megbuktatásakor, szemrebbenés nélkül kijelentette: "Most, hogy meghalt a haladás útját eltorlaszoló zsarnok, megsokszorozódik a forradalmi kormány ereje." Valójában az történt, hogy a következetes forradalmárok likvidálása azonnal szabad folyást engedett a forradalmi hatalom szervezett szétzüllesztésének; Fréron és Tallien, a két egykori ultraforradalmár irányítása alatt fütyköst lóbálva garázdálkodtak az utcákon az "aranyifjak" fehérterrorista bandái, agyba-fõbe verték a jakobinusokat, szétdúlták szekcióikat.15
    Fréron, Tallien - mintha kortársaink volnának. Szemünk elõtt ágáló, szinte meghitt árulóink. Õk valósították meg gonosz tudatossággal a polgári társadalomnak nevezett ocsmányságot, amely a forradalmi ragyogás káprázatában Saint-Just és bajtársai elõtt eleinte még újjászületõ aranykornak tûnhetett. Ismét igazolódott egy fontos tanulság: a történelmi haladás, amely a magántulajdon megjelenése óta módszeresen rombolta a társadalmi együttélés és önkéntes együttmûködés feltételeit, önmagában nem tartalmaz elégséges ismérvet az erkölcsi minõsítéshez. Ami haladóbb az elõzõ korszakhoz képest, nem lesz feltétlenül erkölcsileg is magasabbrendû, sõt, jó esély van rá, hogy romlottságban még felül is múlja az elsüllyedt idõket. Moliere Don Juanja felvilágosult szabadgondolkodó, nem hisz a babonákban, mennyben és pokolban, pozitivista szelleme lerázza magáról a középkori koloncot - de arcának nõhódító varázsa mögül kivicsorognak a polgári haladás ördögi vonásai. Másfelõl: ami történelmileg elkopott, erkölcsileg fénylõbb lehet az újnál, és magában hordhatja a távoli jövõ, az elveszettnek hitt, bár valójában sohasem volt aranykor ígéretét. Szophoklész Antigonéja, a lehanyatló nemzetségi társadalom leánya, a maga idõszerûtlenné vált közösségi erkölcsével méltóbb a tiszteletre, mint királyi nagybátyja, Kreón, aki a legkorszerûbb társadalmi intézményt, a rideg és személytelen államot testesíti meg. Kettejük ellentétében a politika és az erkölcs kettészakadása fejezõdik ki, illetve - általánosabb szinten - a civilizációs fejlõdésnek és az általa felbomlasztott közösségi viszonyoknak az antagonizmusa, amely a magántulajdon talaján elkerülhetetlen.16 Ebben a konfliktusban nem mindig könnyû eldönteni, hogy mi korszerû, mi nem. A fivérét elhantoló Antigoné cselekedete, mivel szabad személyes döntésen alapul, erkölcsi tartalmát illetõen bizonyos értelemben modernebb a személyes döntéstõl alig függõ, mintegy reflexként beidegzõdött régi nemzetségi szokásoknál, amelyeket forma szerint folytat és érvényesít. És ki áll hozzánk közelebb, akár idõben is (ki a "modernebb"): a múltba ragadt Don Quijote, aki rögeszmés nagylelkûséggel küzdött egy igazabb világért, vagy a józan realisták, akik elagyabugyálták és kiröhögték?17
    Antigoné a testvére iránti kötelességét teljesítette az õsi közösségi normák szerint, Don Quijote a gyengéket kívánta védelmezni, ahogy a lovagi szabályok elõírták. Eszményeik nem törlõdtek még ki az emberek tudatából és szokásaiból.18 De az idõ már eljárt felettük, társadalmi talajukat alámosta Antigoné mondákba veszõ világában a földmagántulajdon, Don Quijote korában a terjeszkedõ pénzgazdálkodás. Az idõk senkiföldjén, a "már nem" és a "még nem" között, hõseinknek választaniuk kellett: vagy erkölcsi meggyõzõdésüket adják fel, vagy szembefordulnak a történelemmel.
    Ismerjük a döntésüket. Mik voltak õk tulajdonképpen: úttörõi vagy kerékkötõi a fejlõdésnek? Ha a haladókhoz a fejlettebb társadalmi forma elõmozdítói tartoznak, akkor Fréront, Tallient, vagy irodalmi õsüket, a cinikus Don Juant, ebbe a csoportba kell sorolnunk, Antigoné és Don Quijote pedig reakciósnak minõsülnek, közös nevezõre kerülnek a francia forradalom ellen szervezkedõ királypártiakkal. Ez a mérce nyilvánvalóan hamis. Õk ketten nem kiváltságokat akartak szerezni vagy viszszaszerezni, ellenkezõleg, ösztönös közösségi hajlamuknak engedelmeskedtek: a legnemesebb ösztönnek, amely a magántulajdon fekete évezredeiben sem huny ki teljesen, bár igazából csak a hébe-hóba beköszöntõ pirosbetûs ünnepnapokon, a forradalmak és szabadságharcok tömegharcaiban lobbanhat fel. Jellemük feddhetetlen, szándékuk erkölcsi értékét nem kezdte ki sem a kortévesztés, sem az eszközök szükségszerû alkalmatlansága. Másrészt az is igaz, hogy a legjobb szándék és erkölcsi cél sem "szentesíthet" válogatás nélkül bármiféle eszközt és következményt, szélmalom-kaszabolást, géprombolás-jellegû cselekvési módokat, semmit, amin túllépett a történelem.
    Antigoné és Don Quijote cselekedeteiben nincs erkölcsi kölcsönhatás eszköz és cél között: az alkalmatlan eszköz sem át nem veszi, sem meg nem változtatja a cél erkölcsi értékjelét. Kettõs közömbössége azonban távolról sem tekinthetõ általános szabálynak. 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság nem utolsósorban abba bukott bele, hogy idõ elõtt próbálkozott a falvakban a kollektív gazdálkodás bevezetésével, és földosztás helyett azonnal szövetkezeteket szervezett az állami tulajdonba vett földeken. A cél (a városok és a hadsereg ellátását biztosító közösségi-nagyüzemi termelés) erkölcsileg kifogástalan volt, mégsem "szentesítette" az eszközt, az azonnali szövetkezetesítést; éppen fordítva, az eszköz volt az, ami "szentségtelenítette" a célt - túlságosan elébe vágott a történelemnek -, és a kollektivista jószándék, amely elidegenítette a parasztság többségét a proletariátustól, a véres bukás útját kövezte ki. Antigoné és Don Quijote cselekvése magán-tragédiával végzõdött, a Tanácsköztársaság végzetes politikai hibája egy egész nép tragédiájával; Antigoné és Don Quijote önként vállalt sorsa aláhúzza céljuk pozitív erkölcsi értékét, a Tanácsköztársaság átgondolatlan agrárpolitikája - amely a földosztás elmulasztásával megkönnyítette a darutollas tömeggyilkosok diadalát - eltörli következményeivel a mögötte álló szándék pozitív elõjelét.
    Az elmondottak alapján nagyjából a következõképpen rendezhetnénk a cél-eszköz viszony erkölcsi variációit. 1. A cél "szentesíti" (jóváhagyja, megerõsíti, igazolja) az eszközt - például a francia forradalom népi terrorját a feudális kiváltságokkal való leszámolás. 2. A cél nem "szentesíti" az eszközt - például Don Quijote hibbant cselekedeteit a búsképû lovag céljainak erkölcsi magasrendûsége. 3. A cél "szentségteleníti" az eszközt - például a rabló bátorságát a rablás, a királypárti összeesküvõkét a feudális restaurációs szándék. - Nézzük most a viszonyt az eszköz oldaláról. Értékjelet az eszköz nem utalhat ki, mert saját értékkel nem rendelkezik. Ha megfelel a célnak (a szándéknak), változatlanul hagyja annak értékjelét; ha nem felel meg, akkor vagy meghagyja, vagy változtat rajta. Antigoné és Don Quijote esetében meghagyta a pozitív értékjelet, a Tanácsköztársaságról szóló példánkban megszüntette. Mindkét esetben olyan cselekvésekrõl van szó, amelyek elbuktak, mert ellenkeztek a történelmi feltételekkel - ennyiben azonos típusúak; következményeiket tekintve azonban lényegesen eltérnek egymástól, innen a különbség közöttük az eszköz és az értékjel viszonyában.
    Ebbõl a táblázatos áttekintésbõl többé-kevésbé kitûnik, hogy a cél és az eszköz erkölcsi viszonyát együtt határozza meg a cél (a szándék) objektív értéke, az eszköz alkalmassága és a cselekvés következménye (eredménye). A pozitív értékjelet a cél az alkalmas eszközre átruházza, az alkalmatlanra nem; a negatív értékjel megfosztja az eszközt attól a pozitív értéktõl, amely az általános értékhez való viszonyában esetleg megilleti. Végül, az alkalmatlan eszköz a következménytõl függõen vagy érintetlenül hagyja, vagy megszünteti, akár negatívra is cserélheti a cél pozitív értékjelét. A "szentesíti-e a cél az eszközt" kérdés tehát bonyolultabb, semhogy egyszerû igennel vagy nemmel megválaszolható volna; arról már nem is szólva, hogy maga a kérdés is hibás, a "szentesítés" szó legfeljebb idézõjelben és némi kiegészítõ magyarázat kíséretében használható.19
    A cél-eszköz viszony témájának befejezéséül idézzük fel a mai Kína példáját. Nagy, de elmaradott ország, amely hosszú félgyarmati alávetettség után szocialista útra lépett. Nincs kire támaszkodnia: egykori szövetségesei cserbenhagyták, majd drogos kábulatban leszédültek a szakadékba. Hatalmas beruházásokra lenne szüksége - mibõl? Jelentõs tõke csak külföldrõl jöhet. Kérdés, fenntartható-e a szocializmus mint cél, ha a külföldi tõke megveti lábát a hazai gazdaságban. A vezetõk döntenek: igen, engedjük be a tõkét! "Mindegy, milyen színû a macska, csak fogja meg az egeret."
    Elmaradott technikával nemhogy szocializmus: még függetlenség sincs; a nemzeti lét vagy nemlét, maga a puszta fennmaradás is a korszerûsítésen múlik, ám a hazai források annyira szûkösek, hogy az imperialista centrumok százszor is leigázhatják az országot - mint a múltban tették -, mielõtt sikerülne kiépíteni a szocialista fejlõdéshez nélkülözhetetlen termelési bázist. Úgy tûnik, a helyzet a korai szovjet történelmet ismétli, amikor Lenin és gárdája megkísérelte koncessziókkal és az államkapitalizmus egyéb formáival bevonni a külföldi tõkét az ország újjáépítésébe, az új gazdaságpolitikával pedig ismét teret engedett a magántõkének, amelyet a polgárháború éveiben kiszorítottak a gazdaságból. A koncessziókra akkor a külföldi tõke alig "harapott rá" (nem volt ínyére sem a szigorú állami ellenõrzés, sem a komolyan vett szocialista fejlõdési irány), a hazai kis-, közép- és törpe-tõke pedig, amely elsõsorban a város és a falu közötti áruforgalomban tevékenykedett, összemérhetetlen a mai "globális játékosok" gigászi tõkéjével, lehengerlõ világpiaci és világpolitikai befolyásával. Vajon Kína, miután szélesre tárta a kaput a multik elõtt, meg tudja-e õrizni a szocialista perspektívát?
    A választott út rendkívül kockázatos. De a Szovjetunió politikai összeomlása és fizikai megsemmisülése után nem volt más esély, mint a visszavonulásé, a multinacionális tõkének tett engedményeké. Lenyûgözõ ütemben folyik azóta a korszerûsítés. Másrészt a tõke magával hozza a lényegéhez tartozó romlást és züllést, az olcsóbérûeknél szokásos, nehezen korlátozható kizsákmányolást, a piac pusztító ösztönösségét, a gazdasági, ideológiai és szó szerinti prostitúciót. 1979-ben, a "reformok és nyitás" politikájának bevezetésekor, határozatba foglalták, hogy a szocialista irányt folytatni kell, nem szabad eltérni a következõ "négy alapelvtõl": 1. a termelõeszközök köztulajdonának meghatározó szerepe, 2. a proletárdiktatúra népi-demokratikus formája, 3. az ország pártirányítása, 4. ragaszkodás a marxi-lenini ideológiához és Mao eszméihez. Azóta sokminden történt: alkotmánymódosítás egyenjogúsította a tulajdonformákat, a párt megújított szervezeti szabályzata megengedi nagytõkések felvételét, nyugati mintára változott az életstílus és gondolkodásmód. A kezdeti rések szélesre tágultak, a tõke bezúdítja szennyes hordalékát.
    A Szovjetunió annak idején emberfeletti erõfeszítések árán, önerõbõl birkózott meg képtelennek látszó feladatokkal, hála a tömegek önfeláldozásának és a nép legkitartóbb osztagaira támaszkodó vezetõk szilárdságának. De mi várható a macskától: csakugyan mindegy, milyen színû? Mindegy, hogy színe és szíve a multinacionális tõkéé-e? A szocializmus nem egyszerûen termelési vagy technikai kérdés, a multik legalizált térhódítása pedig - az eszköz -, bármilyen kiugró termelési teljesítményeket alapoz is meg, csupán akkor kaphat "szentesítést" a céltól, ha a cél valóban a szocializmus, és a nemzetközi óriástõke befogható ennek a célnak az elõmozdítására. Ellenkezõ esetben félõ, hogy a mindegy-színû technicista macska õsének egy régebbi, ökonomista macska bizonyul majd, amelyik így bölcselkedett: "Mijaú, a mozgalom minden, a végcél semmi."
 

JEGYZETEK

    1 Luigi Russo: Ritratti e disegni storici. Da Machiavelli a Carducci. Bari, 1937. 94. o.
    2  Niccoló Machiavelli mûvei. Elsõ kötet. Bp., 1978. A fejedelem. Ford. Lutter Éva. 58-60. o. (Az én kiemeléseim - R. E.)
    3  Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. Második szakasz. (Az én kiemelésem - R. E.) Lásd: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése - A gyakorlati ész kritikája - Az erkölcsök metafizikája. Bp., 1991. 45., 48. o.
    4  G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. 328.§., 327.§ Függelék. Bp., 1971. 348. o.
    5  I. Kant: id. m. Elsõ szakasz. Id. kiad., 25. o.
    6  Friedrich Engels: A lakáskérdéshez. 3. szakasz. II. MEM 18. köt. Bp., 1969. 262-263. o.
    7  Karl Marx: Per Gottschalk és társai ellen. MEM 6. köt. bp., 1962. 121-122. o.
    8  Karl Marx: A tõke. I. könyv. MEM 23. köt. Bp., 1967. 555. o. - A kérdéssel Gondolatok az erkölcsi értékrõl c. írásom 3. pontja is foglalkozik. ("Folytonosság és megszakítottság az etika történetében"). Lásd Kizökkent idõ. Z-füzetek/41. Bp., é. n. 10-15. o.
    9  Vö. Gondolatok az erkölcsi értékrõl. Id. kiad., 25. o.
    10  Vö. Albert Mathiez: A francia forradalom. Bp., 1957. 410-411. o.
    11  Uo. 471. o.
    12  Idézi Albert Soboul: A francia forradalom története (1789-1799).Bp.,1963.249.o.
    13  A. Mathiez: id. m., 330-331. o.
    14  "A terror lényegileg a nemzet és a forradalom védelmének eszköze volt a lázadókkal és az árulókkal szemben. [...] Hozzájárult a nemzeti szolidaritás kifejlesztéséhez azzal, hogy - legalább rövid idõre - elhallgattatta a különbözõ osztályok önzõ szempontjait. Végül, lehetõvé tette a háborús erõfeszítés és a nemzet üdve érdekében nélkülözhetetlen irányított gazdaság bevezetését. Ebben az értelemben a gyõzelem tényezõje volt." (A. Soboul: id. m., 371. o.) - "Ami a halálra ítéltek szociális összetételét illeti: 84 százalékuk az egykori harmadik rend tagja volt (burzsoá 25 százalék, paraszt 28, sans-culotte 31 százalék); csak 8,5 százalékuk volt nemesember, és 6,5 százalék került ki a papság soraiból." "Ilyen küzdelemben azonban - jegyzi meg Georges Lefebvre (polgári-radikális történetíró - R. E.) az árulók kevesebb kíméletet érdemelnek, mint az eredeti ellenfelek." (U.o. 370. o.)
    15  Vö. uo. 271-273. o.
    16  A kérdés eszmetörténeti vonatkozásait e könyv második része tárgyalja.
    17  Lásd Gondolatok az erkölcsi értékrõl c. írásomat. Id. kiad., 4-10. o.
    18  Haimón, Kreón fia és Antigoné jegyese, figyelmezteti apját, hogy a város népe nem tartja bûnnek a leány tettét, sõt. "»Ki harcon elhullt testvérét temette el, / hogy hantolatlan meg ne tépje kóbor eb, / s ne lakmározzon rajta éhes dögmadár: / nem érdemelne inkább színarany babért?« - igen, titokban ezt rebesgetik." (Szophoklész: Antigoné. 696-700. Ford. Mészöly Dezsõ.)
    19  A tudatos cél-eszköz viszony a munkafolyamat sajátossága, amely az embert társadalmi lénnyé formálja, és megkülönbözteti az állatvilágtól. A társadalmi életforma révén emelkedik ki az ösztönök mechanizmusából az erkölcsi viszony, amelynek iránytûje és mércéje a társadalmi együttmûködés mint általános érték. Ez hasad a magántulajdonos társadalmakban antagonisztikus osztályértékekre. A "szentesítés" körüli bonyodalmak az egységes általános érték és a széthasadt osztályértékek közötti ellentmondásból erednek.

KILÁTÓ

EDUARDO GALEANO

Bolívia, a létezni akaró ország

Egy hatalmas gázrobbanás: ez volt az egész Bolíviát megrázó népfelkelés, amely Sánchez de Lozada elnök lemondásához vezetett, aki elmenekült, halottak seregét hagyva maga után.1 Ezúttal a földgázt Kaliforniába küldték, hitvány áron és nyomorult ajándékokért cserébe, olyan chilei területeken keresztül, amelyek valamikor bolíviaiak voltak. A földgáz chilei kikötõbõl történõ kiszállítása sót hintett a régi sebre, egy olyan országban, amely több mint egy évszázada követeli hiába, hogy viszszaszerezze tengeri kijáratát, amelyet 1883-ban vesztett el, a háborúban, amelynek gyõztese Chile volt.2
    De nem a földgáz szállítási útvonala volt a mindenütt fellángoló harag legfõbb oka. Másik lényeges forrása a népi felháborodás volt, erre pedig a kormány, szokása szerint, golyózáporral válaszolt, az utcákat és utakat halottak vérével öntözve. A nép fellázadt, mert nem volt hajlandó tovább tûrni, hogy ugyanaz történjék a földgázzal, ami elõzõleg az ezüsttel, salétrommal, ónnal és minden egyéb ásványkincscsel történt.
    Az emlékezés egyszerre fáj és tanít: a természeti kincsek nem pótolhatók, istenveled nélkül tûnnek el, és sohasem térnek vissza.
    1870-ben egy angol diplomata kellemetlen incidenst szenvedett el Bolíviában. Mariano Melgarejo diktátor3 egy pohár kukoricapálinkával, a bolíviaiak kukoricából erjesztett nemzeti italával kínálta meg, a diplomata megköszönte, de azt mondta, hogy szívesebben iszik egy csésze csokoládét. Melgarejo, szokásos finomságával, arra kényszerítette, hogy igyon meg egy óriás agyagkorsó csokoládét, aztán háttal egy szamárra ültetve végigsétáltatta La Paz város utcáin. Viktoria királynõ, amikor az esetrõl Londonban értesült, egy térképet hozatott, krétával keresztet rajzolt az országra, és kijelentette: "Bolívia nem létezik."
    Sokszor hallottam ezt a történetet. Valóban így történt volna? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.
    De ezt a mondatot, a nagyhatalmi arrogancia szimbólumát úgy is olvashatjuk, mint a bolíviai nép kegyetlen történelmének szintézisét. A tragédia ismétlõdik, forog, mint a körhinta: öt évezred óta Bolívia mesés kincse átokként ül a bolíviaikon, akik Dél-Amerika legszegényebb szegényei. "Bolívia nem létezik": nem létezik a fiai számára.
    A gyarmati idõszakban Potosí ezüstje több mint két évszázadon át az európai kapitalista fejlõdés legfõbb táplálója volt. "Egy Potosít ér" - mondogatták, ha egy megmérhetetlen kincset dicsértek. A tizenhetedik század derekán a világ leglakottabb, legdrágább és legpazarlóbb városa virágzott, növekedett az ezüstöt okádó hegy lábánál. Ez, a "Gazdag Domb"-nak nevezett hegy valósággal elnyelte az indiánokat. "Teli voltak az utak, mintha az egész királyság ide költözött volna" - írta egy Potosí-beli gazdag bányász: az indián közösségek elnéptelenedtek, mindenünnen errefelé tartottak, fogolyként, a tárnák bejáratához vezetõ utakon. Kívül jeges hideg. Belül maga a pokol. Tíz emberbõl, aki itt belépett, három tért vissza. De a bánya elítéltjei, akik rövid ideig éltek, szerencsét hoztak a holland, genovai és német bankároknak, a spanyol korona hitelezõinek, ezek az indiánok tették lehetõvé az eredeti tõkefelhalmozódást, ami Európát Európává alakította.
    Mi maradt mindebbõl Bolíviában? Egy üres hegy, számtalan erõtlen, meggyilkolt indián és néhány kísértet lakta palota.
    A tizenkilencedik században, amikor Bolívia vereséget szenvedett az úgynevezett Csendes-óceáni háborúban, nem csupán tengeri kijáratát vesztette el, hanem rabbá lett Dél-Amerika szívében. Salétromát is elvesztette.
    A hivatalos, vagyis a katonai történetírás szerint ezt a háborút Chile nyerte meg; a hiteles történetírás azonban azt bizonyítja, hogy a gyõztes John Thomas Norton brit vállalkozó volt.4 Norton, anélkül hogy egyetlen golyót kilõtt vagy egyetlen pennyt elköltött volna, meghódította Bolívia és Peru egykori területeit, salétromkirály lett, az Európa fáradt földjeinek életet adó, pótolhatatlan hajdani mûtrágya ura.
    A huszadik században Bolívia a világpiac legfõbb ónszállítója volt.
    A konzervdobozok, amelyek Andy Warhol hírnevét megteremtették,5 ónt és özvegyeket termelõ bányákból kerültek ki. A tárnák mélyében a szilícium-dioxid kérlelhetetlen pora fulladással gyilkolt. A munkások tüdeje megrohadt, hogy a világ olcsó ónt szerezhessen.
    A második világháború alatt Bolívia a szövetségeseknek a mindenkori árnál tízszer olcsóbb áron szállította az ónt. A munkások bére valósággal semmivé csökkent, a gépfegyverek tüzet köptek rájuk. Simón Patiño,6 az üzlet és az ország ura nem fizetett kártérítést, mert a gépfegyverek okozta gyilkosság nem számít munka közben történt balesetnek.
    Ez idõ tájt don Simón évi ötven dollár adót fizetett az államnak, de jóval többet fizetett az államelnöknek és kabinetjének.
    Éhenkórász volt, akit a Szerencse varázspálcája megérintett. Unokái az európai nemesség tagjai lettek. Grófokkal, hercegekkel, királyi leszármazottakkal házasodtak össze. Amikor Patiñót az 1952-es forradalom letaszította trónjáról, és állami tulajdonba vette az ónbányászatot, alig volt ón már. Csak annyi, amennyi a félévszázados féktelen, világpiaci érdekeket kiszolgáló kitermelés után maradt.
    Több mint száz évvel ezelõtt Gabriel René Moreno történész fölfedezte, hogy a bolíviai nép "sejtjei alapján tehetségtelen". Mérlegre tette egy indián és egy mesztic agyát, és megállapította, hogy öt, hat vagy tíz unciával kevesebbet nyomnak, mint a fehér faj agya.
    Sok idõ telt el, és a nem létezõ ország ma is betege a rasszizmusnak. De a létezni akaró ország, ahol az indián többség létezését már nem szégyelli, nem köpi magát arcon, amikor tükörbe néz.
    Ennek a Bolíviának elege van abból, hogy idegen fejlõdés érdekét szolgálja. Igazi ország lett. Történelme, az eltagadott, bõvelkedik vereségekben és árulásokban, de csodákban is, melyekre ezek a megvetettek képesek, ha nem vetik meg többé önmagukat, és nem civakodnak többé egymással.
    Meghökkentõ, hõsi dolgok történnek a mi jelenkorunkban is.
    2000-ben, egyedüli esemény ez a világon, egy népi lázadás közösségi tulajdonba vette a vizet. Az úgynevezett "vízháború"-ra Cochabambában került sor. A völgyekbõl felvonuló parasztok blokád alá vették a várost, és fellázadt a város is. Golyókkal és könnygázzal feleltek, és a kormány ostromállapotot hirdetett meg. De folytatódott a kollektív lázadás, megállíthatatlanul, mígnem végül a víz a Bechtel vállalat tulajdonából a nép tulajdonába került, az emberek visszaszerezték azt a jogot, hogy ezzel a vízzel mosakodjanak és veteményeiket ezzel a vízzel öntözzék. (A Bechtel vállalat, kaliforniai székhellyel, most Bush elnöktõl nyer vigasztalást, aki milliós szerzõdésekkel ajándékozza meg Irakban.)
    Néhány hónapja egy másik, egész Bolíviára kiterjedõ népi robbanás nem kisebb ellenfelet gyõzött le, mint a Valutaalapot. A Valutaalap drága árat fizettetett a vereségért, több mint harminc embert gyilkoltak le a magukat rendfenntartóknak nevezõ erõk, de a nép gyõzedelmeskedett. A kormány nem tehetett mást, csak azt, hogy megsemmisítse a bérekre kirótt adót, melyet a Valutaalap reá kényszerített.
    Most gázháború folyik. Bolíviának hatalmas földgáztartalékai vannak. Sánchez de Lozada rosszul leplezett privatizációját tõkésítésnek nevezte, de a létezni akaró ország megmutatta, hogy nem szenved emlékezetkiesésben. Ismét a régi história, amikor a gazdagság idegen kezekbe vándorol? "A földgáz a miénk" - hirdették a tüntetõk feliratai. A nép azt követelte és követeli, hogy a földgáz Bolívia érdekeit szolgálja, ahelyett, hogy Bolívia ismét alávesse magát a természeti kincseit elrabló diktatúrának. Az önrendelkezési jog, melyet folyton folyvást emlegetnek és igencsak ritkán tartanak tiszteletben, itt kezdõdik.
    A népi elégedetlenség megsemmisítette a Pacific LNG korporáció, melynek tagjai a Repsol, British Gas és Panamerican Gas, a hatásos tetteirõl hírhedt Enron tagtársa, busás üzleteit. Természetesen a korporáció nyerészkedési vágya tovább él, miként várható volt, minden befektetett dollár után tíz dollárt akar szerezni. Másrészrõl az elmenekült Sánchez de Lozada elveszítette elnökségét. Bizonyára nem szenved álmatlanságban a gondoktól. Lelkiismeretére több mint nyolcvan tüntetõ halálának bûne nehezedik, de nem ez volt elsõ öldöklése, hiszen a modernizáció e zászlóvivõje semmitõl sem riad vissza, ami kifizetõdõ. Végül is õ angolul gondolkodik és beszél, csakhogy az õ angolja nem Shakespeare-é, hanem Bushé.

    SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

 A FORDÍTÓ JEGYZETEI
    1 Sánchez de Lozada bolíviai exelnök, akit a bolíviai népfelkelés 2003 októberében buktatott meg, jelenleg az Egyesült Államokban él. A bolíviai Legfelsõbb Ügyészség tömeggyilkossággal vádolja, és ha a vádat a Legfelsõbb Bíróság elfogadja, feltehetõen kiadatását kérik az Egyesült Államoktól.
    2 Az úgynevezett Csendes-óceáni háborúról van szó, amely 1879-tõl 1884-ig tartott. Kirobbanásának oka a salétromlelõhelyek birtoklása volt. A Chile-Peru, Bolívia közti háború chilei gyõzelemmel ért véget.
    3 Mariano Melgarejo (1818-1871): bolíviai diktátor, uralma 1864-tõl 1871-ig tartott.
    4 John Thomas Norton (1842-1896): brit nagytõkés, akit a Csendes-óceáni háború után salétromkirályként emlegettek.
    5 A szerzõ Andy Warhol (1928-1987), világhírû észak-amerikai képzõmûvész alkotásaira gondol.
    6 Simón Patiño 1924-tol 1952-ig a bolíviai ónbányászat legfõbb haszonélvezõje volt. Egyszerû bányászból lett az ország vezetõ nagytõkése.
 
 

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

A szegény emberek orvosa

Gárdi Jenõ (1886-1944)

Soha nem volt akadémiai rangja, mégis igen jelentõs szerepet töltött be a magyar gyógyászat történetében, mivel õ volt a gümõkóros betegek rehabilitációjának egyik hazai úttörõje.
    Gárdi Jenõ a Pest megyei Felsõdabason született 1886-ban, szegény zsidó családban. Orvosi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen végezte, 1910-ben avatták orvossá. Újpesten telepedett le, ott kezdte praktizálását. Ez a város a 19. és 20. század fordulóján, majd a századelõ éveiben Magyarország egyik legfejlettebb iparközpontja lett. Lakosságának létszáma rohamosan növekedett (1900-ban 41 800, 1910-ben már több mint 55 000 fõ), a munkásság arányszáma pedig feltûnõen nagy volt. A kormányzat nem sokat törõdött a munkások jólétével és egészségi állapotával, sokfajta népbetegség pusztított a városban, mindenekelõtt a morbus hungaricus, a rettegett tüdõvész. Gárdi Jenõ mint fiatal orvos és mint a szociáldemokrata párt tagja, úgy döntött, hogy a munkásegészségügy szolgálatába állítja praxisát, és ehhez a döntéséhez élete végéig hû maradt. Dr. Gárdi a tbc elleni küzdelem egyik legnagyobb alakja lett Magyarországon.
    1923-ban az újpesti Jókai utcában megalapította ingyenes tüdõbeteg-gondozóját, és ott fogadta munkásbetegeit. Áldozatos munkája s a pácienseivel kialakított bensõséges kapcsolata hozta meg számára a "szegény emberek orvosa" kitüntetõ címet. Tevékenyen részt vett egyébként a Vörös Segély akcióiban is.
    A tbc elleni védettség céljából a munkásokat az ún. Friedmann-vakcinával oltotta be, ami élõ, de nem patogén bacilusokat tartalmazott. A betegek rendszeres és következetes felkutatása érdekében bevezette a módszeres szûrõvizsgálatokat, és a fertõzõ forrásúakat kiemelte a közösségbõl. 7406 személyen végezte el a szûrést, és közülük 0,9 százalék beteg volt. Különösen nagy jelentõségû volt az újpesti proletárgyermekek általa végzett szûrése és terápiája. A nyomorgó, alultáplált gyermekeket "tejkúrában" és kvarckezelésben részesítette. Egy-egy gyerek - a szükségtõl függõen - 10-20 fénykezelést kapott, és jó minõségû Károly-féle tejet fogyasztott. Munkája során Gárdi hamarosan tapasztalta, hogy a gyerekek szûrésekor számos más kóros állapot is felszínre kerül, s ezért gyermekgyógyászt és kardiológust is alkalmazott. A felnõtt betegek kezelésében 1926-ban elsõként vezette be a pneumotorax-kezelést.
    1930-ban a hazai tüdõgyógyászatban forradalmi kezdeményezésként létrehozta az elsõ munkaterápiás gyógyintézetet, ahol olyan tébécés betegeket gyógyított, akik aktív kezelést már nem igényeltek, de a munkaképességüket még nem nyerték viszsza. Az intézet a Baross utca 105. szám alatti, ún. Kollár-telepen mûködött (a telek Kollár Miklós ajándéka volt), s 1933-ban ugyanott alapította meg Gárdi Jenõ a tébécés gyerekek gyógyiskoláját és gyógyóvodáját is. A gyógyiskola szintén munkaterápiás intézet volt, ahová aktív gümõkóros gyerekeket vettek fel, három és tizenhat év között. Kezdetben a kis betegek reggel 8-tól délután 5-ig tartózkodtak az intézetben (tehát afféle napköziotthon volt), 1937-ben azonban megnyílt számukra egy bentlakásos internátus is.
    1937 más különben is fordulópont volt az intézet mûködésében. A felnõttek és a gyermekek gondozása elkülönült. A Szociálpolitikai Intézet hatáskörébe került a felnõtt betegek kezelése, míg a gyermekkori felkutató, rostáló és izoláló-gyógyító munka az Országos Tüdõbeteg Szanatórium Egyesület feladata lett. Gárdi nagyszerû orvosokkal mûködtette intézetét. Ádám Árpád, Bernolák Béla, Nyéki György, Sándor Pál, Sommer Jenõ és Vas Imre - aki késõbb munkásságáért Kossuth-díjat kapott - a korszak legkiválóbb tüdõgyógyászai közé tartoztak. (Gárdi egyébként Vas Imrével közösen írta az 1937-ben kiadott, úttörõ jelentõségû munkát, az Új utak a tuberkolózis leküzdésében címû könyvet.) Vas Imre kivételével valamennyien a háború, a zsidóüldözés áldozatai lettek.
    Gárdi Jenõnek sem sikerült túlélnie a holokausztot. 1944 végén a nyilasok elhurcolták és kivégezték.
    Nevét 1946 óta utca örökíti meg Újpesten.

KARDOS ISTVÁN

Egy "nehéz ember"

Heller László (1907-1980)

Emlékeznek-e Kovács András 1965-ben bemutatott filmjére, a Nehéz emberek-re? Több volt, mint filmsiker, az újításra kész, a maradisággal, a közömbösséggel merészen szembeszálló, a modernizáció ügyét bátran és harcosan vállaló tudósokról, mûszaki értelmiségiekrõl, újítókról szólt, és nagy társadalmi visszhangot keltett. Ennek a filmnek egyik "hõse" Heller László volt, s nevét akkor ismerte meg az egész ország.
    Nagyváradon született, 1907. augusztus 6-án. Egyetemi tanulmányait Svájcban, a zürichi mûszaki egyetemen (Eidgenössische Technische Hochschule) végezte, ahol 1931-ben gépészmérnöki diplomát szerzett. (Doktori disszertációját ugyanott védte meg, 1948-ban.) Évekig Zürichben élt még, és elmélyült szilárdságfizikai tanulmányokat folytatott. Hazatérése után, 1933-ban a budapesti Farkas gépgyárban tervezõmérnökként helyezkedett el, majd 1936-ban magánmérnöki irodát nyitott, és ettõl kezdve elsõsorban mûszaki tanácsadóként mûködött. 1940-ben nagynyomású ipari hõerõmûvet épített az Ajkai Timföldgyár számára, és ekkor alkalmazta elõször barátja, egykori iskolatársa, Forgó László hõcserés megoldását. Ezzel alapozta meg azt az eljárást, amelyet késõbb világszerte Heller System néven ismertek meg, de amely részben a II. világháború, részben a háború utáni újjáépítés másfajta gondjai miatt átmenetileg lekerült a mûszaki kutatás napirendjérõl.
    Ám 1950-ben Londonban világkonferenciát tartottak, s a konferencia központi témája - a mai napig is problémát okozó - vízhiány, fõleg ipari vízhiány orvoslása volt. Ez a konferencia indította Hellert arra, hogy elõvegye az asztalfiókból azt a találmánytervezetét, amelyet már egy évtizede kidolgozott. A nevezetes Heller-Forgó-féle légkondenzációs hûtõelem a hõerõmûvek fáradt gõzének levegõvel való kondenzálása elvén alapul. Lényege az, hogy a turbinából kilépõ gõzt egy zárt, légritkított terû kondenzátorba vezetik. Ebbe permetezik a hûtõvizet, melynek a hõmérsékletét ezután a külsõ levegõvel csökkentik. Tehát itt már semmiféle vízre nincsen szükség. Könnyen belátható, hogy a találmányok fõleg a forró égövi, vízszegény országokban volt óriási jelentõsége. A brit English Electric Company és a belga-francia Krebs et Hammond cég után tucatjával jelentkeztek újabb vevõk és vásárolták meg a rendkívül jelentõs találmányt. Sorra épültek a Heller-Forgó hûtõtornyok Angliától Japánig, Ausztriától az Egyesült Államokig, szerte a világon. Legmeglepõbb alkalmazása a Szovjetunióban valósult meg, mínusz hatvanhárom fokon éghajlaton, Karagandában.
    Csak Magyarországon nem kellett ez a találmány, jó ideig. végül aztán mégiscsak gyõzött a józan ész, és itthon is felépült az elsõ két Heller-Forgó-féle hûtõtorony, Dunaújvárosban, majd Gyöngyösvisontán. A találmány fejlesztését egyébként Heller soha nem hagyta abba, mindegyre tökéletesítette a hõállás és a teljesítménynövelés szempontjából.
    Bár legnagyobb eredménye kétségtelenül ez a találmány volt, Heller László igen sokoldalú munkát végzett. Egyszerre volt tudós, alkotó gépészmérnök (csaknem száz találmányát jegyezték be) és kiváló pedagógus. A budapesti mûszaki egyetemen, ahol 1951-ben katedrát kapott, õ szervezte meg az energiagazdálkodási tanszéket. Nevéhez fûzõdik a modern szemléletû, korszerû mûszak hõtan oktatása. Gépészmérnök-generációk kerültek ki a keze alól, és tanszéke világhírnévre tett szert, csakúgy, mint õ maga, új mûszaki szemléletet teremtõ, számtalan tudományos publikációjával, szabadalmi és merõben új mûszaki megoldásai sorával, amelyekkel kardinálisan hozzájárult az erõmûtechnika, a hûtõtechnika és általában az energetika világméretû fejlõdéséhez.
    Bár megkésve, de végül idehaza is elismerték eredményeit. 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, majd rendes tagjává fogadták, és egyetemi katedrája mellett, haláláig az Energiagazdálkodási Intézetet irányította. 1967-ben a Munka Érdemrend arany fokozatával, 1978-ban pedig az akkori legmagasabb állami kitüntetéssel, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével jutalmazták.
    Hetvenhárom éves korában, 1980. szeptember 4-én halt meg, Budapesten.