NAGY ZOPÁN

Parkban (No. I.)

Hatalmas hár(s)fák.
Hangzatos lombok.
Órája zuhog.
Alattuk állok...

Szemben: egy erkélyen
egy kislány (azt hiszem)
az égnek integet
- seprûvel játszik -
úgy látom meztelen...

"Költõink voltak"
a neh
éz vas-fejek;
arcuk most tiszta,
nagy esõ mosta;
alattuk virágok:
lilák - és sárga;
mandala formákban
bogarak a fákon;
csöndesen, csoportban,
élénkszín-ittasan...
 

Parkban (No. II.)

Hár(s)fák a viharban.
Sírásuk hangzatos.
Arcom egy odunak
támasztva hallgatom:

Amint egy távoli
nagy ház is fölzokog;
s erkélyén "beteg" lány:
(melletlen, meztelen)
ég felé dob botot...

A költõk e parkban
fekete vas-fejek.
Elázott arcukon
ismerõs rím-jelek
- s mindegyik ittasan:
a lányra mosolyog...

OLÁH ANDRÁS

tûzugrás Szent Iván-éjén

kutyák csaholnak vadul
körül a hullámzó tömeg
a testnek feszülõ test
a mellbimbók kacér hetykesége...

mint oltárok között a gyertyafény
lobog a meggyónt tegnapok tüze
s mi egymáshoz préselve
mint a statisztikák hazug számai

kint csõdület csontkemény szavak
s a nyitott zsalugáterek mögött
csak egy ugrás az örökkévalóság
és szemed minden fényt eltemet


 
HOLLÓ JÁNOS

Klári néni

Klári néni hasa óriásira puffadt. A fotelbõl figyelem õt. A gyerekkorom tetemes részét ebben a fotelben töltöttem, Klári néni mellettem ült, rengeteget beszélgettünk, elveszve egymás õrült gondolataiban. Majdnem mindennap átmentem hozzá a szomszédba. És aztán ott voltak a titkos rítusaink is, például az, hogy gyufából máglyát építettünk a szecessziós rézhamutartóban, ahol egy fiatal lány éldegélt, ki egy fához támasztott létrára mászva szedte le a fa gyümölcseit, azonban a szoknyája beakadt az egyik kujon létrafokba, és, ha megfordítottuk a hamutálat, láthattuk a lány formás fenekét, melyet nem fedett álszent bugyogó. Õt égettük el a máglyán minden alkalommal. A tûz magasra nyúlt az asztal közepén, és hetykén dobálta testét, akár egy táncosnõ, két csillogó szempár elõtt, melyeknek tekintete összekoccant a tûzben.
    És most Klári néni hasa óriásira puffadt. A szoba közepén botorkál, és én a fotelbõl nézem, nézem õt mozdulatlanul és szenvtelenül, mintha a hóhérja lennék.
    - Nem jön az Erzsi! - mormogja alig érthetõen. Nem jön az Erzsi, pedig már itt kéne lennie. Klári néni testét szétrágta a betegség. Gondolatai ideges rángások, céltalanul cibálják õt mindenfelé, sokan vannak, és mind egyszerre mondják a magukét, zavarosan, félmondatokban, és ezért egyiket sem hallja tisztán. De van egy nagyon erõszakos, ez mindenkit túlharsog, és csak annyit mond, hogy az "Erzsinek itt kéne már lennie, hol az Erzsi?" Erzsi, az ápolónõ ötre jön, tudom jól. Sosem késik, de ez mindegy, lehet akár délután két óra, Klári néni az Erzsit várja, aki nem jön, tényleg nem jön, sosem jön, és már nem is fog jönni, mert, te jó ég, most jövök rá, hogy Klári néni már halott, igen, már egy éve meghalt, hát akkor ezért nem jön az Erzsi, persze, hogy nem jön, szólni kéne Klári néninek, hogy nem fog jönni, Klári néni, de hisz te már meghaltál, most mintha a temetés is rémlene homályosan, hát persze, a nõvérem mondott szép beszédet, és én hallgattam, és fel se fogtam igazán, hogy hol vagyok.
    - Jól van, már meghaltam, Petikém, na és? Kinn vagyok a vízbõl! Az Erzsi akkor sem jön, látod, hogy nincs itt.
    És igaza van, tényleg nincs itt, most már én is kezdek ideges lenni. A halál az nem jó magyarázat. Olcsó kifogás. Klári néninek teljesen igaza van. Még mindig itt vagyunk a szobában. Tovább botorkál, és én már értem õt. Erzsi nem jön, de nem baj, hisz én itt vagyok, mondom neki, és felpattanok a fotelbõl, mert mindjárt elesik, de épp idejében elkapom. Odavonszolom az ágyhoz. Erõsen szorítom. Kezdem érteni, hogy a halállal a dolgok még nincsenek lezárva, a gondolatok tovább harsognak, és minden szinte ugyanúgy megy tovább, halad kényszeresen a maga pályáján. A létezés örök.
    Klári nénit szorítom. Most visszatért hozzánk - súgja selymes hangján az anyám. Erõsen szorítom, de a teste mintha megmerevedne. Ez csak egy álom. Megint róla álmodtam. Az ágyamban ébredek. Odakinn reggel van, és még aludhatok egy kicsit.
    - Klári néni halott - vonja le dogmatikusan a végsõ következtetést tudatom, aki ismét visszamászott a trónjára. Igen, Klári néni halott, nem szenved tovább, nem kínozza a betegség, és nem rángatják többé a zavaros gondolatok. A fal felé fordulok az ágyban.
    Aludni kéne, de nem bírok, mert továbbra is csak Klári néni zajait hallom a szomszédból. Hát persze, reggel van, ilyenkor már be szokta kapcsolni a rádiót.

BENE ZOLTÁN

Kilenc nap az élet

A vízóránál állt. Az arca idegen volt, a haja csapzott, a tekintete inkább kihívó, mint riadt. Kilenc-tíz éves lehetett. Az öreg nem ijedt meg tõle, de óvatosan közeledett hozzá. Megkérdezte, segíthet-e. A fiú nem válaszolt, csak a fejét rázta. Így találkoztak elõször. Másnap a fiú újfent a vízóránál ácsorgott. Az öreg ezúttal nem kérdezett semmit. Végigmérte koszos, foltos nadrágját, lifegõ cipõjét, szakadt ingét, megakadt a szeme ûzöttvad-ábrázatán. Nem sokáig vizslatta, de jól megnézte magának. Visszabaktatott a házba, leszelt egy szelet kenyeret, megkente zsírral, kivitte, nyújtotta a fiúnak. Az nem nyúlt a kenyérért, csak az orrát törölgette. Az öreg hozzálépett, szinte összeért az arcuk, s a szelet kenyeret a fiú markába nyomta, azzal magára hagyta. Így zajlott le második találkozásuk. Harmadnap a fiú ismét a vízóránál álldogált. Az öreg a kezében egy szelet kenyérrel és egy darab kolbásszal ment ki hozzá. A fiú mohón evett, s akár a kivert kutya, bizalmatlanul pillantgatott az öregre, miközben habzsolta az ételt. Az öreg megkérdezte a nevét. A fiú nem válaszolt. Az öreg nem bánta, s mielõtt visszacsoszogott a házba, azt mondta, ha majd akar, bekopoghat az ajtón. A harmadik találkozásuk mindössze ennyibõl állt. A negyedik nap reggelén a fiú az ajtó elõtt állt. Az öreg kicsit megrémült, mikor szembetalálta vele magát, de elesettsége, sugárzó vigasztalansága megnyugtatta. Behívta, leültette a konyhába, ételt tett elé. Közben arról beszélt, milyen jó, hogy nem zárja a kapuját. A fiú nem beszélt, csak evett. Egész nap evett. Beszélni az ötödik napon kezdett, miután felébredt a konyhában hevenyészett ágyon. Elmondta a nevét, s hogy hónapok óta kóborol a nagyvárosban. Többet még nem mert elárulni, s bizalmatlanul fürkészte az öreg arcát beszéd közben. Az türelmesen hallgatta, etette. Mesélt neki. Az ifjúságáról, hogy akkor sem volt könnyû, bár csavargó gyerekbõl talán kevesebb akadt. A hatodik napon az öreg afelõl érdeklõdött, vannak-e papírjai a fiúnak, s ha igen, megmutatná-e õket? Az is érdekelte, hol laknak a szülei. A fiú nehezen felelt. Az anyja külföldön él, mondta, az apját nem látta egy éve. A nagyanyja fél esztendeje meghalt. Azóta kóborol, a kutya sem keresi. Az aluljáróban koldult eleinte, de elzavarták. Utána a konténerekbõl élt, de már fázik és fél az utcán. Hosszas nógatásra elõkotort a zsebébõl egy gyûrött, elmosódott fényképet. A nagyanyját ábrázolta és õt, ennyi volt minden vagyona. Az öreg nem értette, hogy mi lett a lakással, amelyben éltek? A fiú vonakodva, sokára válaszolt. Egy nagydarab ember jött. A nagyanyja akkor már halott volt néhány napja. A rendõrséggel fenyegetõzött, aztán kidobta a házból, azt kiabálva utána: ha vissza merészel jönni, börtönbe juttatja. Egy ezrest adott neki, és egy váltás ruhát. A fiú stoppal jött a nagyvárosba, még az iskolában hallotta, hogy ott könnyû az élet. Tapasztalatai azonban nem ezt mutatták. Az öreg megsimította a fiú fejét, s annak alig maradt ideje, hogy elkapja. A nyolcadik napon viszont már eltûrte. Azon a napon az öreg megmutatta neki a kertjét. Kicsiny kert volt, nyulassal a végében. Szigeten éltek. Egy betontengerbe ékelõdött szigeten. Húsz-harminc emberi ház a panelhalmok között. A fiú elárulta, ez vonzotta ide, annak ellenére, hogy itt nem talált konténereket. Az öreg nevetett. Megmutattat a gyümölcsfáit: három alma, egy körte, egy szilva és négy barack. Alattuk veteményes, már üres, de majd tavaszra megéled. Két ribizlibokra is volt, s egy naspolyafája. Valaha a felesége gondozta. A fiú élénken megkérdezte, nincsenek-e gyerekei? Az öreg szomorúan ingatta a fejét. A nyulakhoz ballagtak, megsimogatták õket. A fiú nevetett. Az öreg derûsen mosolygott. Sokat ettek. Jóízûen, vidáman. Délután arról beszélt az öreg, hogy másnap elmennek ruhákat vásárolni, utána betérnek a hivatalba: el kell rendezni a fiú dolgát - ha a fiú is úgy akarja. A fiú nem tudta, akarja-e úgy. Félt, kissé bizalmatlan is volt még, szorongva figyelte az öreget, ám az kedvesen nyugtatta. Nem lesz semmi baj. Este együtt nézték a tévét. Az öreg panaszkodott, hogy fáj az oldala. A fiú azt kérdezte, mitõl? Az öreg szerint az öregség miatt. Sokáig forgolódott, késõn aludt el. A kilencedik napon a fiú izgatottan ébredt. Várta, hogy vásárolni menjenek, kíváncsi volt az új ruhákra, s egy kicsit még a hivatal is felvillanyozta. Hátha csoda történik, gondolta. Kikászálódott az ágyból, megmosakodott, felöltözött. Bekukkantott az öreghez. Aludt még. Biztosan a tegnapi fájdalom miatt, gondolta. Megreggelizett a konyhában, utána lóbázta a lábát. Kiszaladt a nyuszikhoz, dajkálgatta õket. Hamar megunta. Indult volna már a városba, új ruháért, új életért. Újra megnézte az öreget. Akkor vette észre. Ugyanúgy feküdt, mint a nagyanyja. Halott volt, kétségtelen, hogy halott. Nem sírt. Csak valamiféle dühöt érzett. Túl szép lett volna, igen, túl szép! Elhatározta, hogy nem várja meg, hogy jöjjön egy újabb nagydarab ember. Keresett egy táskát, teletömte élelmiszerrel. Egy könyvet is tett bele. Kést, kanalat pakolt el. Talált egy nadrágot, ami csak kicsit volt rá nagy; egy inget és egy kabátot belegyömöszölt egy másik táskába. Melléje rakta a kis ébresztõórát és az elemes rádiót. A cipõjét is lecserélte. Végül az egyik nyulat vette magához. Mielõtt elhagyta a házat, betakargatta az öreget, megcsókolta barázdás homlokát. Tisztában volt vele, hogy vissza kell térnie a konténerekhez. Pedig annyira szép volt! Túl szép! Tudta, hol a kulcs, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, becsukta a kaput. Nem nézett vissza.

LÁSZLÓFFY CSABA

Az idõtlen idõ elégiái

1.
Mi imbolyog? Tûnõ derû,
vagy csak egy palló (összeköt
a vissza-nem-tér idejû
emlékezettel)?... Öt elõtt
valaki vár. Valamit kértek
tõlem. Mi az, talán kihagy,
mi platinánál is keményebb
kerekeket forgat - az agy?
És mindez holmi kis vacak
kopás miatt, pont most! Pedig
hány ládányi könyv és kacat
fért el az agyamban
- - - amíg
elférek magam is, hanyatt,
egy ládában a föld alatt.

2.
Savanykás minden, még a gondolat
is a kékzománcos belterjesség mögött,
ott, hol valami leomlott, ledõlt.
Szörnyek szorongatnak, mintha fogad
fúrnák. Repedezett aszfalt az agy;
néhány gyönge fûszál - ficánkoló
ideg: mi lesz, ha elszakad
minden kötés? Leolvadt rólad régen
a gõg; az egészség borzongató
remegése helyett csupán a szégyen;
forogsz magad körül, bekerített vad
jégcsaprácsok között.

Nem volt benned ilyen nagy
halálfélelem eddig
(a tudat vasráncait rejtik
az alápöfögõ ködök).
Csak attól féltél, nehogy egy
betegség, vagy levertség, vagy kudarc -
elrabolja az idõt, mely csak a tied.
Ami a tied, azért dúl a harc,
csak azt kell félteni. Büntet az Úr
amúgy is eleget látatlanul,
féltékenységgel, türelmetlenséggel
fenyeget, hogy csupasz s undorító légy
mielõbb, mint kit barbár hûtlenséggel
elhagyott ösztöne s minden eszménykép.

Akkor hagy el az Isten végképp,
hogy szállj magadba! - s hogyha nem: örök-
ifjú angyalai között
mogorva, magányos orrszarvúvá légy.
Mennyit kellene várni még vajon,
amíg a neked szánt idõkalandból
kiszabadíthatnád magad... Vagy késõ?
Nem segíthet rajtad sem irgalom,
sem részvét már, az idõtlenség végsõ
gonosz csapdája vár?
A teljes undor
akkor fog majd rád törni, ha
rájössz, hogy az ellenségeddel is
kortárs voltál és maradsz (ronda vicc!) -
csak az Istennel nem lehetsz soha.

UDVARDY BALÁZS

A bagoly

Már õsz van, s domborodik a fáknak az ága, s látom, hogy jön az erdõbõl egy lomha bagoly kifelé... és én kényszeredetten a bagoly felé nyújtom a kezem, s megragadom. A bagoly visítva rí, és döbbenten sajnálják az engem figyelõ gyermekek. Lelkükben elfáradt pékasszonyok dühösen hagyják abba a munkát, s haragtól részegülten szórják ki az ablakon az odaégett kenyeret. A bagoly tovább visít a kezemben, s a gyermekek kis csörgõjükre gondolnak, mely esetlenül csörgött annak idején, s emlékeznek a tegnap esti masiniszta mérges bajszára, kit az osztálykiránduláson láttak. Aztán mindegyik hazafelé indul, mellükben immár a szomorúság dörömböl.

A hajnal meg a nap

Süvít a szél... Ifjú lelkemben könnyû galambok esznek békés, gömbölyû magvakat. A kutyám itt fekszik mellettem, s érzi e hajlékonyságot, szemében sudár leányok hajlanak, mint a búzakalász. S én a kutyámat igen szeretem, szeme fénye ráhajlik mindenre, mi él, s ez a fény az én szívembõl árad. Egyedül csak a nap irigyel minket, meg a hajnal, de õk nagyon, folyton harmatos kedvû ifjak körül keringenek. S napkeltekor mindig kiokádják gyûlöletté égett, hamvas szívüket.

BALLAI LÁSZLÓ

Pat Magyarországon

Amikor legutóbb New Yorkban megfordultam a Greekben, és Pat Lendvay belefújt a klarinétjába, majdnem kiejtettem a kezembõl a Side Caros-poharat. A hajam tövétõl a gerincvelõmön át a talpamig végigbizsergett az Érzet. Úgy áhítozom rá, mint az ópiumszívó a mákonyra. Csak míg amaz, ha üggyel-bajjal is, de megveheti az anyagot, én egyre ritkábban tapasztalhatom meg a hangszerbõl kibuggyanó tiszta csodát. Talán, mert dzsesszmenedzserként túl sok mindent hallok, vagy a mai muzsikusok már túlságosan a technikára koncentrálnak, vagy mert - öreg vagyok. Persze nem olyan öreg, mint Pat Lendvay, aki még Benny Goodman-nel játszott együtt. Még a mester életében kezdték suttogni, hogy Pat nála is jobban fújja, de hát az ember nem ad az ilyen szóbeszédekre - a profizmus átka. Persze sokszor hallottam lemezrõl. Mindannyiszor úgy gondoltam a recsegés-ropogáson keresztül, hogy egyszer élõben is meg kellene hallgatni, de valahogy a dolog mindig elmaradt. A Greekben ücsörögve, miközben Pat zenéjétõl olvadoztam, furdalni kezdett a lelkiismeret. Milyen huszadrangú zenészekre fecséreltem én az idõt hatvanöt éves koromig? Micsoda ökör vagyok, hogy Patet nem szerzõdtettem le Magyarországra. A Sportarénát meg lehetne vele tölteni, és rászervezni az amerikai tévét, sajtót. Világszenzáció! Pat újra otthon! Vagy Pat újra Budapesten? Egyáltalán budapesti? Mit számít az? A játéka számít! Izgatottan vendéglátómhoz fordultam. Bill Kertészhez.
    - Tavaly már járt otthon - mondta Bill. Öreg róka, akárcsak én. Sok mindent szervezünk együtt. Õ Amerikából ugrik haza. Én innen utazom oda. Melyikünknek jobb? Aki gyakrabban érzi azt a bizonyos bizsergést, amit most bennem éppen Pat klarinétjának rezgése kelt.
    - Az lehetetlen - ellenkeztem. - Tudom, hogy megjelent róla egy könyv, át is futottam, de hogy Budapestre látogatott volna...
    - Pedig éppen a könyvbemutatóra ment el.
    - Mikor is volt az?
    - Májusban.
    - Hát persze, tavaly májusban én éppen itt voltam. Nem is itt, hanem Seattle-ben. És koncertet is adott?
    - Úgy volt, hogy ad, de végül is a könyvbemutató miatt lemondta.
    - A könyvbemutató miatt? Nem értem.
    - Én sem - mesélte Bill. - Teljesen szokványos könyvbemutatónak ígérkezett. A Schubert zenemûboltban csak úgy tolonganak az érdeklõdõk. Kicsit kellemetlen, hogy Pat alig fér be. Valaki még rá is kiabál, hogy mit tolakszik.
    "Kérem, engedjék meg, hogy bemutassak valakit, akinek rég itthon volna a helye, de mégsem volna helye itthon, ha nem megy innen el - mondja a könyv fordítója, egyben az esemény moderátora. - Pat Lendvay az, aki nem számít a dzsessz klasszikusai közé, noha Benny Goodman zenekarának oszlopos tagja volt, s akirõl így nyilatkozott Benny: »Jobb szeretem, ha Sachmóval lép fel, mert akkor nem az én játékomhoz hasonlítják.« Nos, kedves közönségünk, fogadják szeretettel Pat Lendvayt."
    Gyér taps, lelkesedés.
    "Bizony, nem könnyû dolog egy ilyen zenei kiválóságnak leülni, hogy most mesélje el szépen az életét, hogy is volt ez, Pat?"
    Pat reflexszerûen a klarinétjáért nyúl. Némi zavarral konstatálja, hogy nem lóg a nyakában. Feltalálja magát: "Ez a mozdulat az életem."
    Kitörõ taps.
    "Egy szép napon megkeresett valamelyik kiadó embere, hogy könyvet szeretne írni rólam. Mások is kerestek már effélével. Kérdeztek a gyermekkoromról, apám foglalkozásáról, a politikai nézeteimrõl, a gimnáziumi barátnõmrõl. Tudják, mint amikor a fodrásznál minden nyisszantás után megkérdezik, ennyi elég, vagy vágjanak még? Különösen hátul. Mit mondjak, mennyit vágjon hátul?"
    Burjánzó nevetés.
    "Az a fodrász, aki csak annyit mond, kérem, uram, foglaljon helyet. És akkor megcsinálja a frizurát. Meg is kérdeztem Mr. Hradetzkyt, mit segíthetek én, aki a klarinéton kívül egyébhez nem értek? Ha egyébhez nem értek, hát játsszam neki valamit. Mr. Hradetzky a játékom után sokáig hallgatott. Majd elnézést kért, hogy ennyi ideig lopta az idõmet, de valami észvesztõ különbség van a lemez és az élõzene között. Igazából már az elektronikus hangosítás is torzít a koncerten. Gyanakodni kezdtem. Talán ön nem is író? Szakmabéli, akit kémjáratban küldtek ide?"
    Nagy nevetés.
    "Miért, kérdezte Mr. Hradetzky, mit csinálnak az írók? Mindenfélét kérdeznek, amelyre én sem tudom a választ, mondtam neki. Nos, felelte erre Mr. Hradetzky, akkor õ nem író, de arra kér, valahányszor eljön hozzám, hogy a készülõ könyv egy-egy fejezetét bemutassa, játsszam neki. Hetente egyszer eljött, elhozott egy fejezetet, amelyet én nem olvastam el, és meghallgatta a játékomat, amelyrõl soha nem nyilatkozott, csak megköszönte."
    "Talán nem is olvasta az önrõl szóló könyvet, Pat?" - kérdezte a fordító.
    Kitörõ nevetés.
    "Csak akkor voltam hajlandó elolvasni, amikor kész volt. A szabóhoz is akkor megyünk próbára, amikor már voltaképpen kész az öltöny, nem a tûbefûzésre. És megdöbbentett, hogy Mr. Hradetzky mi mindent kibányászott a múltamból, amire már magam sem emlékeztem, sõt, meghatódtam. Amikor rákérdeztem, hogyan mûvelte ezt a csodát, csak annyit válaszolt, a zeném mutatta meg neki, merre keresgéljen az archívumokban."
    "Mit szólt ahhoz, hogy Hradetzky a klarinét Hrabaljának nevezte önt?"
    "Nos, ez volt az egyetlen dolog, amire rákérdeztem, hogy ki az a Hrabal. Mr. Hradetzky, aki cseh származású, nagy figyelemmel kísérte a csehszlovákiai irodalmat. A kortársak közül Bohumil Hrabal munkásságát tartotta a legnagyobbra. Az õ olvasása közben hasonló zsongító, végtelenségbe andalító hangulatot érez, mint az én játékom közben. Mindkettõnk elõadásában el-eltûnik a téma, mint a búvópatak, hogy majd váratlan erõvel bukkanjon fel, de mindig valami fátyolossággal - szordínóval."
    Vastaps.
    "Kedves hallgatóink, kedves barátaink, köszönjük, hogy eljöttek, Pat Lendvay nagy örömmel dedikálja önöknek a könyvét."
    Az emberek kezdenek felállni. Ekkor egy hang: "De Hrabal besúgó volt!"
    Néhányan megtorpannak, egy-két ember visszaül, sokan a kijárat felé igyekeznek.
    "Mit mondott, uram?" - kérdezi értetlenül a fordító.
    "Hallotta azt maga jól. És Magyarországon mindenki tudja, mit jelent ez" - ordít az elõzõ hang.
    "Én nem tudom, mit jelent ez" - tiltakozik valaki.
    "Ne haragudjon, de ez a megjegyzése hogyan kapcsolódik a..." - próbálkozik a fordító.
    "Tudja maga azt jól!" - dörren a válasz.
    "Mit mond?"
    "Ki beszél egyáltalán?"
    A gyérülõ sokaságból kibontakozik egy vastag állú, kockás kalapot viselõ alak.
    "Igen - erõsíti meg a háta mögött valaki. - A Hrabal tényleg besúgó volt."
    "Nem véletlen - mondja a vastag állú. - A dzsesszzenészeket pedig a maffia alkalmazta. Azt szeretném megkérdezni Pat úrtól, vagy Lendvay útról, vagy hogy hívják egyáltalán, hogy milyen kapcsolatai voltak az alvilággal?"

    A szünet véget ért a Greekben. Pat ismét belefújt a klarinétba - a hangszer olyan lágyan szólt, mintha elolvadt volna. Az biztos, hogy még Benny Goodmannél is jobban fújja. Vagy érzékibben. Vagy izgalmasabban. Vagy van a játékában egy kis Közép-Kelet-Európa. A magyar csárdás, a román kolinda. A lassú. Az a szomorúság, amely bármely percben képes ránk törni... Eh, nem tudom megfogalmazni! Sokkal jobban magával ragad, mint Benny.
    Elõvettem a noteszomat, hogy a következõ szünetben egyeztessem Billel, mikor lép fel legközelebb New Yorkban Pat. Feltétlenül itt kell lennem.
    Mert Pat Lendvay többé nem jön Magyarországra.