SZABÓ IMRE

Hová?

Türkiz palástját félrehajtja
s bekukkant az ég, mosolya nap,
szava szellõt szól, és rámadja
fél boldogságát. Árva, ha kap

egy sonkás zsemlét, úgy örülök!
Ki is lépnék tán csalán, bürök,
ecetfák közé, a kágyiló
nedvedzte földre a kinyíló

világ kapuján, de egyszerre
spirálok futnak, mind befele;
fognak magukhoz, s visznek, visznek

vissza a homály szobájába.
Hová is futnál? Csak a kárba!
Maradj csak! Így boldognak hisznek.
 

Vízivárosi

Vízivárosi költõ leszek.
Miattad csupán. Egy délután,
egy este, ha a szív felrezeg,
elég. És eldõl minden, bután

vagy bölcsen. Eldõl. És miattad.
Csajkás legények dala villant
vízen és holdon. De te adtad
a visszajáró idõt. Pillant

rám, vigasztaló és biztató
a Várhegy. Lelked tiszta szó.
Omnibuszok most iramulnak,

hajókürt réved távol-messze,
századokon át kérdi: lesz-e
nyugalmas álma szívnek, múltnak?

MARIK ÁLMOS

Csokor

üvegpohárba
állított
csapvíztõl részeg
növények
lassan fakuló
ravatala

helyett

a hátsóudvar
egyik szegletén
ezüstpapírba
rajzolok neked
lazúr szirmokat

csapvíztõl részeg
növények
üvegpohárba
állított
lassan fakuló
ravatala

helyett

ülve az estnek
békés peremén
tücsök hangokkal
mesélek neked
türkiz bimbókat

üvegpohárba
állított
csapvíztõl részeg
növények
lassan fakuló
ravatala

helyett

a nagy esõknek
nedves idején
borostyánkõbõl
faragok neked
fényszín magokat

s végül

üvegpohárba állítok
sosem fakuló
csapvíztõl részeg virágokat

neked


 
POLGÁR ERNÕ

Az ördög képviselõje

Dr. Simley ellenzéki képviselõ, amióta megözvegyült, magányosan tengette életét fõvárosi körzetében. Fiatalabbnál fiatalabb barátnõi már nem váltogatták egymást tágas Visegrádi utcai lakásának hálószobájában. Szakított odaadó titkárnõjével, s felmondott bejárónõjének is.
    Õ maga fõzött, mosott, takarított, s járt naponta vásárolni. Hollandiában élõ lányával is csak nagyon ritkán érintkezett telefonon.
    Fogadóóráit elhanyagolta, a bizottsági üléseken is csak a létszámot tette teljessé személyével. A napirend elõtti kérdések, interpellációk elõterjesztésével sem hívta fel már magára a figyelmet. Ügyvédi irodájának forgalma visszaesett. Viselkedése, személyiségének megváltozása a kívülállók számára érthetetlen volt. Frakciótársai sugdolózni kezdtek a háta mögött.
    - Simleyt kicserélték - állította padtársa.
    - Amíg élt a felesége, csalta mindenkivel. Titkárnõvel, bejárónõvel, miniszterrel - tette hozzá a mögötte ülõ képviselõ.
    Plenáris ülés keretében heves vita zajlott éppen a kormánypártiak és ellenzékiek között. Simley késve érkezett, frakciótársai oly heves indulatokkal fütyülték ki a kormánypárti válaszadót, hogy észre sem vették, amint Simley elfoglalta helyét.
    - Mocsok, szemét! - hörögte Simley padtársa és tekintete éppen ekkor találkozott Simleyével.
    - Mi van?! - kérdezte Simley.
    - Neki mondtam!... Nem neked! - mutatott a beszédét folytatni sem tudó kormánypárti képviselõre. - Annak az állatnak! Le fogjuk szavazni! Te is a nem gombot nyomd meg!
    - Jó - nézett maga elé Simley. Idegennek érezte magát az ülésteremben.
    - Dugóba kerültél? - kérdezte tõle a frakcióvezetõ.
    - Nem, gyalog jöttem.
    - Rossz a Volvód?
    - Nem. Eladtam.
    - Teljesen leépül - súgta a mögötte ülõ a szomszédjának.
    Simley mindezt nem hallotta, az elõtti heverõ újságok egyikét vette kezébe, s úgy tette, mintha olvasna, de valójában csak bámult maga elé.
    Így volt ez este is, a tévé elõtt. Csak nézte a képernyõt, bámult a semmibe, azt sem tudta, mit néz, hol van, és kicsoda õ valójában. Az elsivárosodás végsõ állapotába került, amikor érte jött az ördög.
    - Lejárt az idõd! - mondta az ördög.
    Simley tudomásul vette, és engedelmesen követte. Kisétáltak a Duna-partra, csónakba szálltak, s áteveztek a túlvilágra. Simleyt a víz a Styx-folyóra emlékeztette, de Kharónt, a révészt nem látta sehol.
    Az ördög birodalmába érkeztek, s itt az ördög erõs karjaival kiemelte a ladikból és a házába cipelte.
    - A neved dr. Simlis, igaz?
    - Hát... igazából... Simley - felelte a képviselõ.
    - Lényegtelen, igazából lényegtelen - morogta az ördög, és gyertyát gyújtott. A félhomályban most végre látni lehetett valamit. Volt bent egy tûzhely, egy konyhaszekrény és egy rulettasztal. Mindenen vastagon ült a por.
    - A feleségem nem takarít, nem fõz - fújta le az ördög a pókhálót a rulettasztalról. Majd leült. - Az ágyamat tartja melegen - nevetett, és Simleyre nézett.
    - Ülj le! - mondta és kitette Simley lelkét az asztalra.
    - Köszönöm - ült le Simley.
    - Szóval, mi voltál te odaát, Simlis?
    - Ügyvéd és országgyûlési képviselõ... - válaszolta Simley.
    - Itt nálam nem kell védened és képviselned senkit. Itt egyedül én hozok döntést. - Nézte az ördög Simley lelkét, és határtalan jó kedve támadt. Csak nevetett és hahotázott.
    Simley nem így képzelte el az egészet.
    Végre az ördög újra megszólalt. - Visszaadom a lelked, ha visszanyered.
    - Nem ér az már nekem semmit! - felelte Simley.
    - Tedd csak föl! - biztatta az ördög. - Ha nyersz, elengedlek, ha veszítesz: itt kell maradnod!
    - Értem - bólintott Simley, és súlyos lelkét a nullára görgette.
    Most látta csak igazán, mennyi bûn és gonoszság tette azt ilyen súlyossá. S amint lelke gördült a rulettasztalon: látta gyermekkorát, tanulóéveit, esküvõjét, házasságát. Feleségét, aki gyermekért sóvárgott, de gyermek évekig nem született. Simley titokban andrológushoz ment, s kiderült, hogy terméketlen. Feleségének ezt nem mondta meg, de amikor az asszony kislányt szült, Simley biztos volt benne, hogy nem õ a gyermek apja.
    S bosszút forralt. Úgy csalta a feleségét, hogy az asszony mindig megtudja. Az meg szegény nem tudta, hogy férje mindezt miért csinálja.
    S így telt az életük.
    A rulettasztalon a golyó még pörgött, végül a fekete hármason állt meg.
    - Nyertem! - ujjongott az ördög, majd zsebre vágta Simley lelkét és már állt is fel az asztaltól.
    Simley tudomásul vette a vereséget.
    - Mostantól az én képviselõm leszel - nézett rá az ördög. - Itt képviselsz engem, amikor távol vagyok. Fõzöl, mosol, takarítasz! Képviselhetsz az ágyban is, hogy a feleségemet ne kínozza a távollétem.
    - Értem - felelte Simley, s a távozó ördög után nézett.
    - Ma még nagyon sok a dolgom! - tette hozzá az ördög és elment.
    Simley egy ideig üldögélt a túlvilági magányban, aztán fõzött valamit az ördögnek. Neki egy falat se ment volna le a torkán, meg sem kóstolta az ételt, csak ott hagyta melegen a tûzhely szélén új gazdájának.
    Majd bement a szobába és az ördög ágyába bújt.
    - Hazajöttél? - kérdezte az asszony.
    - Haza - felelte Simley, és ekkor látta, hogy felesége fekszik mellette.
    A vízió, mely eléje tárult, világossá tette számára, hogy ezentúl a felesége csalja õt majd mással.
    S megint csak bámult a semmibe.
    Mentõk szállították végül kórházba. Senki nem hitte el neki, hogy az ördög elnyerte a lelkét.
 
 

BÖRZSÖNYI ERIKA

Hofi

Meghalt Hofi Géza,
õ már lábát lógázza
egy felhõ szélén
fent, az égi Pantheonban.
Jellegzetes kaján mosolyával
lenéz ránk, neki már
nem fáj, hogy temetésérõl
a kormány tüntetõen
távol maradt.
Kisemberek ezrei
búcsúztak tõle.
Most õ nevette
könnyesre magát
odaát:
Szevasz, haver! - mondaná,
ha tudná, hogy temetése
kis híján ellenzéki
tüntetésbe ment át.
2002. április 13.
 

Védelmemben

Én úgy vagyok magyar,
ahogy a levegõvel, vízzel
élek, magától értetõdve, ahogy
homlokomra, mellemre
sem írom ki lángoló betûkkel:
nézzétek, fõemlõs vagyok!
Én úgy vagyok magyar,
ahogy szívében azzá lett
szlováknak született apám,
színmagyar anyám
után csak me
gillet
az ártatlanság vélelme
ez ügyben.
Kérem, ne vitassák el hát
tõlem a jogot,
bárhogy szemlélem is
a világot, Uraim:
Én magyar vagyok!

BOLDOGH DEZSÕ

Egyszerû leszel

Egyszerû leszel gonosz és vidámkodó mint a szektásemberek
a szív úgyis felborul az éjjeli remény megremeg
hallgatod a világot elképzeled hogy felhasználnak
nem te vagy a bolond a kártyán sem az apokaliptikus vadállat
kanyargó füstöd elnyeli egy õrült néma boltozat
tervek nélkül szövögesd a csillagháló-pontokat
zárd el az egekbe vezetõ vérkörök folyamát
a teret végül lenyeli a nagy kígyó amely már nyújtózik odaát
téged is hüllõ-akarat vezérel óvatos világvárosit
szobádban a falaik mögött szivarozó halottak csöndje lakik
persze hogy nincs holnap az ûr sodródik tágabb ûr határán
a bõség fura korszakait neked teremti egy szerencsétlen sátán
a világ volt lesz ezzel ne törõdj ha belõle újból kivetnek
miféle évszak közeledik csak sportember örül az ilyennek
közömbösödsz néha halott héroszok zörgetik meg ablakod
szíved körül újra a megszokott repülõrajok
az éjjeli remény elmúlt képernyõk villannak arcodon lõtt sebek
(egyszerû leszel gonosz és vidámkodó mint a szektásemberek)

VÖRÖS ANDRÁS

Nagy dolgok, alkonytájt

A mûrepülõ az ég alját firkálja,
a szél enyhe hunyó napot kísér,
lágyan zsongít a lét erjedése.
Bódulunk a kertben a nyárvég és én.
Ki a pihenõt, ki játékait várja,
csend fal, az életem a szemembe fér.
Váltakozom, átalakul az "én" energiája,
fókuszál az ész az éjbe, vágyaimból szül a fény,
nyugalom nyújtózik a suhogás testére,
a napi tetszhalál helyére, másik felem lép.
Még minden lehet, (ha) érted, s veled,
senkiért élvezed, ha híját elhiszed,
mesél, mi ér. Ahogy a holnapi tegnappal,
ezzel az alkonnyal halasztanak jövõimért.
Szuszog a szépség, az estben a gyönyör kísért,
csak én vagyok és nincsen miért.
A lányom s a kanárim együtt trilláznak,
a macskám kósza farka a lábamat simítja,
kutyám puha pofája a karomhoz ér,
nem értem, de érzem, semmi több nincsen,
ez a boldog perc folytatást ígér.
Ui. Nyugágy a végbe. Idáig érve, ha erre jársz, nézz be.
 

Õszi vásár

Hûvös, de derûs a reggel,
hol lágy telet, hol holt nyarat hitet,
északi éjjel, kifürdött fénnyel mímel,
ad - vesz a szeptember.
Halványít, kiemel, árnyékkal, erõs színekkel,
csalfa nappal értet, szélhámmal reméltet,
locsol, szelel, idõt játszik, maskarázik,
életet éreztet a perccel reménykedõkkel.
Nekem nem álság, példa, könnyû tanulság,
égni kifulladásig, az utolsó rõt vágyig,
szép élmény, mámoros menet,
hedoni recept, stílus idõhúzás helyett,
záróbuli, végkiárusítás, õszi vásár 45 felett.

HAYPÁL TIBOR

A gerillaparancsnok

Ezernyolcszáznegyvenkilenc július elsején, Bánffyhunyad fõterén sorakozik a sereg. A feltûnõ fegyverzettel és ruházattal ellátott, frissen kiképzett honvéd zászlóalj az elsõ. Utánuk pesti diákok következnek, sapkájukat vörös toll díszíti. Nagyapáktól örökölt, kicsorbult kardokból, elavult pisztolyokból, rozsdamarta karabélyokból áll a fegyverzetük. Zászlajukra Rákóczi Ferenc nevét hímezték. Vasvári Pál szervezte szabadcsapatukat. Ezután a forradalmár bécsi egyetemisták maradványának hadoszlopa látható. A népfelkelõk a sereghajtók, kétszázadnyi gyalogos, szakasznyi bihari paraszthuszár, s a székelyudvarhelyi vadászszázad. Fegyverzetük vegyes. Imitt-amott zsákmányolt osztrák fegyverek is csillognak, de legtöbbjük kiegyenesített kaszát, vasvillát, csákány, fejszét szorongat. A mintegy kétezer fõnyi sereg a sietség miatt, kétnapra való eleséggel és kevés munícióval indul útjára. A városban már szervezik az élelmezési és muníciós oszlopot, amit majd utánuk küldenek.
    Vasvári a törzs hadmûveleti tisztjével ellép a sorfal elõtt. A szemeket pásztázza tekintetével. Erõt, elszántságot sugároznak a szemek.
    Elindulnak. Az oszlop végén, a hadtáp egyik szekerén, cigány zenészek ülnek. A Rákóczi-indulót húzzák. Lányok, asszonyok, öregek integetnek, s egyre több vidáman rikoltozó gyermek kíséri kétoldalt a menetet a város végéig.
    Átkelnek a Szamoson, és a Gyalui-havasokhoz vezetõ útra térnek. Tûz a nap. Emberek és lovak gõzölögnek az izzadságtól.
    Legelõre kanyarodik az út. Pihenõt tartanak a gémeskútnál. Megtöltik kiürült kulacsaikat, megitatják a lovakat, és tovább indulnak, erõltetett menetben.
    A havasok tövében, a megbeszélt helyen, már vár rájuk egy román alegység. A parancsnokuk jelentkezik Vasvárinál. Dobrán fõhadnagyot Bem küldte törzsébõl, hogy a Kalotaszegi medencében románokból szervezzen nagyobb alegységet. Dobránék ismerik a havast, s az úticél megközelítésének legrövidebb, legveszélytelenebb módját. Mégis, kínkeservesen haladnak elõre a nehéz terepen. Az egyik szekér tengelytörést kap. Rakományát lovakra hevederezve viszik tovább. A tervezettnél hamarabb érik el a Funtinella-fennsíkot. Az egész térség kihaltnak látszik.
    Vasvári a hadmûveleti térképet böngészi. Bem terve szerint, itt kell találkozniuk a gyalui hadoszloppal, hogy a gyûrû bezárulhasson a császárhoz pártolt, Iancu vezette román felkelõk körül. Utasítja hadmûveleti tisztjét, hogy intézkedjen a környék felderítésérõl, és a tábori õrség felállításáról. Hadtápfõnökének parancsot ad sátorverésre és vacsorakészítésre. Az emberek fáradtak. Meleg ételre, pihenésre van szükségük.
    Alig múlik el egy óra, a hadmûveleti tiszt jelenti, a felderítõk körös-körül mindenütt ellenséges elõõrsökbe ütköztek. Azt az utat is lezárták, amelyen a sereg a fennsíkra érkezett. Csapdában vagyunk - fejezi be jelentését.
    A tábor közepén már áll a parancsnok vörös zászlós sátra. Vasvári Dobrán fõhadnaggyal tárgyal.
    Dobrán, az éjszaka leple alatt elindítja majd felderítõjét, hogy a gyûrûn átcsúszva eljusson a legközelebbi faluba, Mariselbe, ahol bátyjának vendégfogadója van, s megpróbálja kitudakolni, miért maradt el találkozásuk a gyalui hadoszloppal?
    Tanácskozik a törzs a parancsnok sátrában. Bulyovszky százados, a bécsi ifjak parancsnoka - Petõfi és Vasvári régi barátja - azonnali kitörést javasol. A hadmûveleti tiszt vitába száll vele. Vakon nem lehet kitörni. Nem ismerjük a gyûrû gyenge pontját. Alapos felderítést kell végeznünk. Idõre van szükségünk. Az ellenfél sokszoros túlerõben van. Ezt tudjuk, hiszen nemrégiben még tárgyaltunk velük, amikor szövetségre akartunk lépni. A hadtápfõnök arra figyelmeztet, hogy csökkentett adagokkal is, csak három napig elég az ellátás, gyors felderítés és kitörés segíthet csak rajtunk.
    Vasvári elfogadja a hadmûveleti tiszt javaslatát. Parancsot ad a felderítõk elindítására sötétedés után. Egyszersmind felhívja a parancsnokok figyelmét arra, hogy legyenek állandóan beosztottaik között, tartsák bennük a lelket, s mutassanak példát mindenben.
    Csendes a Funtinella-fennsík. A hosszú, erõltetett menet kimerítette az embereket. Bekapták a vacsorát, elszívtak egy pipa dohányt, s nyugovóra tértek.

    Vasvárit kerüli az álom. Mintha most is látná, az ötödik pohárka cujka után Avram Iancu véreres, meredt, nagy szemét, és hallaná hangját: "Mi földosztást vártunk március tizenötödikétõl, de nem kaptunk semmit. Még ígéretet sem. Észre sem vettetek bennünket."
    Amikor elment Iancuhoz, a móc parasztvezérhez egyezkedni, Kossuth és Bãlcescu már eredményes tárgyalásokat kezdtek Debrecenben. Bem tábornok román légió szervezését tervezte, és az elsõ lépéseket meg is tette. Az ötvenötödik zászlóaljnál már voltak román szakaszok és román tisztek. Alighanem sikerült volna Iancuval is megegyezni... De ezt sem a birtokaikat féltõ magyar urak, sem a terjeszkedni szándékozó román bojárok nem akarták. A kamarilla ügynökei elemükben voltak. Sikeresen szították a tüzet. Lángoltak a székely és román falvak. Kölcsönös vérfürdõk gerjesztették a gyûlölködés tüzét. S mindezt csak tetézte Hatvani õrnagy elképesztõen ostoba provokációja Abrudbányán, amelynek Kossuth kormánybiztosa, a román Dragos is áldozatul esett. Iancu többé nem hitt a magyaroknak. Az egyezkedések félbeszakadtak. Ugyanakkor a románoknak egyenlõ jogokat ígért Bécsben a császár, s ezért felesküdtek rá...
    Kiáltás hallatszik a hegyek felõl. Fegyver dörren. Vasvári kilép a sátorból. Kongó csend veszi körül. Fülledt az éjszaka. Sziporkáznak a csillagok. Jobban örülne, ha az eget sûrû felhõk takarnák. A felderítõkre gondol, akik ezekben az órákban indulnak útjukra. Vasvári leül a sátor elõtti székre. Próbál magába nézni. Hibákat keres... Mindent tudott a jakobinusokról. Szívesen példálózott velük. De a lényeget nem tudta kellõ idõben megragadni. Megkésve döbbent rá, a jakobinusok gyõzelmének lényege az volt, hogy a forradalmi honvédelem érdekében, kártalanítás nélkül végrehajtották az arisztokrácia földjeinek szétosztását a parasztoknak, progresszív adóval sújtották a burzsoáziát, és segélyt biztosítottak az éhezõ városi munkanélkülieknek. A nép melléjük állt. Bátran lesújthattak az ellenforradalmárokra...
    Ha Táncsicsra gondol, önvád mardossa. Miért hagyta magára? Miért nem vitte a márciusi ifjúság közé? Miért nem mentek el hozzá Petõfivel, Madarásszal? Táncsicsot két helyen is képviselõvé választotta a nép, mert ki merte mondani: "Századok alatt a parasztok megfizettek már földjükért vérrel és verejtékkel, és váltsággal érte nem tartoznak." A sajtószabadság fontos. De tízmillió analfabéta magyar jobbágy ügye még fontosabb lett volna. Mire mentünk a sajtószabadsággal? A debreceni kormány betiltotta Táncsics lapját, s eljárást indított a márciusi ifjúság szócsöve ellen. Kossuth, akit egykor újságíróként börtönbe hurcoltak, s akire Beöthy Sándor ügyész fejvesztés kimondását kérte, most a hatalom csúcsán tehetetlen a nemzetgyûlés konzervatív többségével szemben. A konzervatív Esti Lapok túlfizetett bértollnokai megalkuvást, behódolást, ingadozást sugalmaznak, rágalmazzák a forradalmi radikalizmust. Az ellenség hangját senki nem képes elhallgattatni? Mire jó a parlamentesdi, ha dörögnek a fegyverek?... Követeltük a császáriakkal kokettáló Görgei felelõsségre vonását. A parlament konzervatívjai ezt is megakadályozták. Mi lesz ebbõl?... Kossuth tétovázik?... A régi Kossuthra gondol, a nagy szervezõre, a szíveket lángragyújtóra, a tömegeket magával ragadóra, aki mellett örömmel dolgozott egy ideig. Mi lett Kossuth álmából, a népfelkelésbõl, a gerillaháborúból? Görgei nem segítette, inkább szétoszlatta a szervezkedõket, pedig Kossuth utasította a támogatásra. Sokszor idézte leendõ gerillaparancsnokok kiképzésein, Kossuth egyik hosszú mondatát: "A népfelkelésnek nem az lévén közvetlen célja, hogy az ellenséggel homloksorban szembeszálljon, hanem, hogy õt hátba s oldalról nyugtalanítsa és fogyaszsza - haladását, hátrálását, közlekedési eszközeit elrontsa, akadályozza, marhát, gabonát elõle eltakarítson, az ellenség élelmiszereit elfogdozza - társzekereit elfoglalja - betegeit, elmaradozóit és kisebb csapatait elvágja és elfogja - s õtet eszerint pusztítsa, kevesítse - a nyílt csatáktól óvakodjék - de nyugtalanításokkal soha fel ne hagyjon - õtet pihenni ne engedje - kivált pedig a folyókoni átszállást akadályozza."
    A hadmûveleti tiszt siet a sátorhoz. Jelenti, egyik felderítõnket a román õrség megsebesítette a vállán, szerencsére sikerült visszatérnie.

    Július másodikának reggelén, döbbenet borzolja a körülzártak idegeit. A közeli sziklaormon, lándzsára tûzött fejet észlelnek. Száját szétrepítették, füleit, orrát levágták, nyelvét kitépték. A tábor kedvelt tréfamesterére ismernek a meggyalázott emberben, akit felderítésre küldött parancsnoka. Tudott románul. Magyar apától, román anyától született. A lándzsa alá fehér lepedõt rögzítettek, s kocsikenõccsel ráírták ákom-bákom betûkkel a magyar szöveget: Így járnak, akik nem teszik le a fegyvert.
    Késõbb a döbbenetet felváltja a harag, s a bosszú hevülete. A sziklaorom tövében táborozó népfelkelõk, megtorláson törik a fejüket. Vasvári és a hadmûveleti tiszt felkeresi õket. A tiszt elmondja, ha meglesznek a szükséges felderítési adatok, megkíséreljük a kitörést. Az ellenség sokszoros túlereje miatt, kockázatos lenne számunkra a hegyek irányába támadni. Mázsás köveket zúdíthatnak ránk, s fedezékeikbõl könnyen lepuskázhatnának bennünket.
    A népfelkelõk ingben, gatyában, mezítláb ülnek a fûben, csendben hallgatják a tisztet. Néha szortyognak az olcsó cseréppipák.
    A tiszt kerüli a felesleges szavakat, elhallgat. Hosszúnak tetszik a csend. Deresedõ hajú, nagybajszú ember szólal meg, mély basszus hangon a hátsó sorokból.
    - Kevesebben vagyunk, mint õk... De miért? Azért, mert uraink visszafogták az embereket. Nekünk is szöknünk köllött. A család meg otthon éhezik. Senki nem törõdik velük.
    Mozgolódás, morgolódás követi a szavait, s megint beáll a csend. Vasvári megtöri a némaságot.
    - Harcostársaim!
    Egyikõtök szájából a nyers igazságot hallottuk. Jól tette, hogy kimondta!... Vannak földesurak, akik akadályt vetnek a hazáért harcolni akaró jobbágyok elé. Miért van ez? Mert a földesurak többségében, sokkal nagyobb az önzés, mint a hazaszeretet! Az igazi hazaszeretetrõl helytállástokkal, ti tesztek bizonyságot, a nap minden órájában. Példát mutattok a jelennek és utódaitoknak egyaránt. Ezekben a nehéz hetekben, mindenki vizsgázik becsületbõl. Azok a magyar mágnás arisztokraták, akik az ellenség által megszállt területek császári biztosai lettek, elveszítették becsületüket. Ferenc József császár ez év március negyediki kiáltványa, Magyarország állami létét eltöröltnek nyilvánította. A magyar arisztokrácia zöme, gróf Apponyi György, volt magyar kancellár vezetésével elfogadta a Magyarországot minden alkotmányos jogától megfosztó birodalmi alkotmányt. A császár élvezi a katolikus egyház áldását, a fõpapság ellenünk fordult... Mindezt betetõzte, hogy a magyar arisztokrácia támogatta és siettette az orosz cári seregek beavatkozását. Kijelölték azokat a magyar fõurakat, aki a cár csapatait kalauzolják. A legelõkelõbb szerepet gróf Zichy Ferenc kapta, aki a Habsburg önkényuralom fõmegbízottja, az orosz hadsereg fõhadiszállásán... A császári hadakkal együtt, kétfejû sasos hirdetmények jelennek meg a városokban. Kihirdetik, elrendelik a katonai bíráskodást. Aki fegyvert vagy honvédet rejteget, nemzetiszínû szalagot, vagy lázadásra ingerlõ vörös tollas kalapot visel azt agyonlövik... Híres fõúri családok tagjai, a császári önkényuralom szellemében szervezik a megyékben az ellenforradalmi közigazgatást, intézkednek a Habsburg ellenes családok tulajdonának zár alá vételérõl, vezetik a hazafiak elleni hajtóvadászatot, gondoskodnak az osztrák seregek ellátásáról, sarcaikkal fosztogatják a lakosságot... Bûneikért, becstelenségükért megfizetnek, ha majd összeharácsolt temérdek vagyonuk, egy szép napon a népé lesz. Biztos vagyok abban, hogy elõbb vagy utóbb eljõ az a nap, s bekövetkezik a történelmi igazságtétel.
    Orkánszerû taps követi az utolsó szavakat, az éljenzõ népfelkelõk vállukra emelik Vasvárit.
    Délután újabb három megcsonkított fej látható lándzsára tûzve, a kocsikenõccsel telefirkált lepedõ fölött. A hadmûveleti tiszt nézi a szétszabdalt arcokat, az üres szemgödröket, s a ránehezedõ kudarc ólmos terhétõl csak vánszorogva képes tovább indulni.

    Július harmadikán kora hajnalban, tépetten, kimerülten megjelenik Dobrán sátrában Armán, a román felderítõ és jelentést tesz. Bem az újabb cári csapatok beözönlése miatt, megváltoztatta haditervét. Visszavonulási parancsot adott ki seregtesteinek. A Vasvárihoz küldött futárt Avram Iancu emberei elfogták. Ezért nem kapta meg a parancsot. A Bánffyhunyadról indított élelmezési és muníciós oszlopot a lázadók zsákmányul ejtették, a kísérõket lekaszabolták. Iancu tábora napról-napra gyarapodik. A gyûrû terebélyesedik, szélessége ma körülbelül háromszor akkora, mint amikor induláskor áthatolt rajta... Armánnak kedvezett a szerencse. Bátyja a mariseli vendégfogadós, megrendelést kapott Iancu hadtáposától, három szekérnyi pálinka szállítására. Kocsisokra, rakodókra volt szükség. A kocsis mellett ült az õr, aki kísérte a szállítmányt. Neki rakodóként, a saroglyán volt a helye. Széthordták az alegységeknek a hordókat. Imitt-amott néhány félig civil, félig katonaféle osztrákot is látott. A pálinka szállítmányról, közeli támadásra lehet következtetni. Mire végeztek, beesteledett. A táborban töltötte a fél éjszakát. A váratlan, fákat nyûvõ, orkánszerû szélvihar zajában nekiindult, az alig észrevehetõ rejtett ösvényen, a Funtinella-fennsíknak. Az õrök védett zugokban gubbaszkodtak, megsüketülve az üvöltõ széltõl...
    Vasvárit fölzavarja álmából a vihar. Gyertyát gyújt. Cabet könyvét, az utópista kommunizmus remekmûvét, az Ikáriai utazást veszi kézbe. Felét már lefordította. Nekigyürkõzik a folytatásnak. Dobrán váratlan megjelenése kizökkenti a munkából. Félreteszi a könyvet. Figyelmesen hallgatja jelentését, s egyre rosszkedvûbb.
    - Ha ezek részegen ránk rontanak, hírmondónk sem marad -, mondja nekikeseredve.
    - Tavaly nyáron, Párizsban körülzárva, én is hasonlót gondoltam - nevet Dobrán -, mégis itt vagyok.
    - Te részt vettél a párizsi munkásfelkelésben?
    Dobrán görbeszárú pipát vesz elõ, megtömi dohánnyal, rágyújt.
    - Felcserként segítettem õket - bólint. - Orvosnak tanultam Párizsban... Elõször a februári polgári felkeléshez sodródtam. A köztársaság kikiáltása után, két szocialista kapott miniszteri tárcát a kormányban. A munkások követelésének eredményeképp, dekrétum jelent meg a munkához való jogról, és nemzeti mûhelyek szervezésérõl. Ez nem tetszett a gazdag polgároknak, pénzért mindenre kapható lumpen elemekbõl, mobilgárdát szerveztek a munkások ellen. Aztán a burzsoázia új kormányt alakított, szocialista miniszterek nélkül, s feloszlatták a nemzeti mûhelyeket. A június huszonkettedikén kirobbant munkásfelkeléskor hívtak a régi harcostársak, szükség volt rám, mentem. A mobilgárda és a kormánycsapatok túlereje gyõzött. A zsoldosok tizenháromezer férfit, nõt és gyermeket mészároltak le. Felduzzadt ismét a munkanélküliség. Meghosszabbították a munkaidõt, visszaállították az adósok börtönét. Büntetõtelepekre hurcolták a legöntudatosabb munkásokat.
    - Ez már nem utópisztikus álom, megkezdõdött a harc a valóraváltásért - nevet Vasvári, s a szeme ragyog.
    Hajnali fények világítják át a sátor ponyváját. Vasvári elfújja a pislákoló gyertyalángot. Elhallgatnak a tücskök, csivitelni kezdenek a madarak. Leváltott éjszakai õrség menete hallatszik. Ébresztõt fúj a trombitás. Megjelenik a sátorban a hadmûveleti tiszt, jelentést tesz az éjszaka történtekrõl. Egyik õrszemünknek fejszével széthasították a fejét. Ruháját, fegyverzetét elvették. A szélvihar idején egy másik õrünket is megközelítették, rálõtt a támadóra, aki elmenekült, véres csíkot hagyva maga után.
    Sûrû puskaropogás veri fel a csendet. Vasvári, Dobrán és a hadmûveleti tiszt kilépnek a sátorból. A sziklaorom fölött, ahol a kopjafákra szúrt, meggyalázott fejek láthatók, fekete lõporfüst lebeg. Káromkodás, jajgatás hallatszik a népfelkelõk táborhelye felõl. Vasvári és társai hozzájuk sietnek.
    A fennsíkon felszínre bukkanó búvópatakocska mentén mozdulatlan halottak fekszenek. Van, aki belehanyatlott a vízbe, s szappanos testét nyaldossa a hullám. A reggeli mosakodás vérfürdõvel végzõdött. A sebesülteket már elvitték társaik, biztonságosabb helyre.
    Elbõdül az ormon egy ágyú is. Lövedéke a lovak karámjának a közepén robban. Sietve érkezik a hadtápfõnök, jelentést tesz Vasvárinak. Egy ló elpusztult, hat megsebesült, s hadra foghatatlan. Mivel a mai napon elfogy az élelmiszerkészletünk, engedélyt kér a sebesült lovak levágására, húsuk megsütésére és kiporciózására. Ez két napig megmenthet bennünket az éhezéstõl.
    Vasvári jónak tartja az ötletet. A hadtápos elsiet, hogy intézkedjen.
    Utána, Vasvári a bécsi forradalmár egyetemisták táborhelyére megy Bulyovszkyhoz. Emberei között híres alpesi hegymászók vannak, akik a legmeredekebb sziklafalakat is meghódítják. A bécsi diákság jelentõs részének a hegymászás a sportja iskolai szünetekben, ezért szinte mindegyik ért hozzá. Vasvári elmondja frissen született ötletét a fennsíkkal szomszédos meredek sziklaorom elfoglalásáról. Bulyovszkyt mintha kicserélték volna. Megtelik energiával. Sziporkázik a jobbnál-jobb ötletektõl. Végül megegyeznek, hogy a hajnal elõtti órákban, amikor legsötétebb az éjszaka, s legmélyebb az alvók száma, megindul a bevetés a gyanútlan mosakodókat legyilkolók ellen.

    Július negyedikének reggelén mámorító érzés keríti hatalmába a tábor lakóit. Hajnal elõtt gyõzelem született. Miénk a meredek sziklaorom. A gyilkosok elnyerték méltó büntetésüket. Közszemlére teszik a gyülekezõ téren a zsákmányolt puskákat, lõszereket, kardokat, pisztolyokat. Bulyovszky jelentést tesz Vasvárinak. Az ellenség megközelíthetetlennek vélte a meredek sziklaormot, amelyrõl beláttak a magyar táborba. Csak az ormot a szomszédos orommal összekötõ függõhidat õrizte egyetlen õr, és az is aludt, könnyû volt harcképtelenné tenni. Borotvaéles tõrökkel, sátorról-sátorra lopakodva ölték meg zajtalanul a szakasznyi alegységet. Csak az utolsó sátorban hánykolódott ébren valaki, lármát csapott, de ennek már semmi jelentõsége nem volt. Leöntözték a függõhíd köteleit petróleummal, s pirkadatkor, amikor a váltás nagy része a hídon volt, meggyújtották a köteleket. A mély szakadék elnyelte a váltást. Rajnyi erõ maradt az ormon, élelmiszerük, fegyverük, muníciójuk van bõven, közülük két egyetemista az ágyúhoz is konyít.
    Tíz órakor körös-körül megszólalnak a harci dobok az ellenség táborában.
    Vasvári riadóztatja a tábort. Az új helyzetnek megfelelõen a sereg háttámasza az elfoglalt sziklaorom meredek fala. Itt gyülekeznek a felcserek, a sebesültszállítók, a hadtáposok és a tartalék alegységek. Itt van a törzs is. A harckész alegységek tömör négyszögének elején, mint védõpajzs, a frissen kiképzett, megfelelõ fegyverzettel ellátott honvédzászlóalj áll. Váll a váll mellett, elszántan várják a támadást.
    Tizenegy órakor Iancu serege - dobpergés, trombitaszó, üvöltés hangorkánja kíséretében - elözönli a fennsíkot, s egyenest a honvédzászlóalj négyszögének ront. A katonák közel engedik magukhoz a támadókat, és sortüzet adnak le. Megtorpan a támadás, sok a halott és a sebesült. Majd újabb sortûz következik, s lekaszálja megint a támadók elsõ sorát. A sziklaorom tetején, öblös hangon megszólal az ágyú. Lövedéke a rohamozók oszlopának közepén robban. Közben a magyar sereg mindkét oldalán, új támadó oszlopok jönnek létre. Most már három irányból támadnak. Az oldalvédelmek tûzereje gyenge. A hosszúnyelû erdõirtó fejszéket forgató támadók és a védelem között kézitusára kerül sor. Mindkét oldalon nagy a veszteség. Az orom ágyúja meggyorsítja a tüzelést a támadókra.
    Vasvári beveti a tartalékot, s maga is beáll a harcolók közé. A honvédzászlóalj fokozatosan hátrább húzódik, hogy a derékban megvékonyodott négyszög alakzat visszanyerhesse eredeti formáját, s nagyobb védettséget biztosítson.
    Délután öt óra. Iancu leállítja a rohamot. A támadók visszahúzódnak a hegyek közé, újabb gyûrût alkotva a fennsík körül.

    A magyar sereg kétharmadára csökkent. Sok a sebesült. Már alig maradt lõszer. Az ellenség visszavonuláskor felgyújtotta sátraikat, pokrócaik, gönceik bennégtek. A négyszögalakzatot megtartva a csupasz földön alszanak. Az õrséget kétóránként váltják. Az õrök éjszaka gyakran észlelnek lopakodókat, tüzelnek rájuk. Ilyenkor mindenki felébred, majd újra elalszik. Óránként ismétlõdnek a lövések, s már nem törõdnek vele az alvók.
    Alig dereng július ötödikének hajnala, amikor Iancu emberei farkasüvöltéssel rárontanak az álmukból ocsúdó, fáradt emberekre. A kapkodó védekezés a sokszoros túlerõvel szemben csak rövid ideig tart. A véres fû és a fejszével szétroncsolt koponyák kegyetlen leszámolásról tanúskodnak.
    Egy félig civilnek látszó császári ügynök sokáig bolyong izgatottan a halottak között. Csak akkor nyugszik meg, amikor a földön fekvõ, fiatal gerillaparancsnok, Vasvári Pál halálsápadt, véres arcát megpillantja.