BENJÁMIN LÁSZLÓ

Kormos kövek között

Szedd rendbe végre gondolataid,
mert elmaradsz a lét megett, magányos
vándor leszel, ki senkin sem segít,
csak baktat elmerengve, céltalan.
Nagy terveidet holmi szép kaland
ne feledtesse - messze még a város.

Messze a város, honnan fiatal
szívvel s agg bánatokkal meggyalázva
menekültél; de komor diadal
sejlett növekvõ homlokod megett,
s teljesülésre óvtad életed
erdõn, betyár nádasokban tanyázva.

Kormos kövek közt lépdelsz, s az idõk
csúcsán feléd int városod, a jelkép,
és alatta mogorva építõk
görnyedve intenek, hogy ne feledd:
vérben-szennyben csak õk voltak veled,
s minden idõk terheit õk cipelték.

Mocskos kövek, ledõlt falak között
nem várt rád senki sem, csupán az Osztály.
Hozzá volt s csak hozzá lehet közöd,
ki karján emberré melengetett;
és most, hogy a halál elengedett,
nem fáj, hogy népednek semmit se hoztál?

Markold ökölbe üres tenyered,
ki harcra született, ne kössön békét.
A munka és a szó a fegyvered,
az építõk között építs te is.
Ha szólni kell, hát szólj helyette is -
még vár valamit tõled a szegény nép.

TERSÁNSZKY J. JENÕ

A daloló "fecske"

Ki dalol ilyen harsányan ebben a házban? Ezt magamtól kérdeztem egy józsefvárosi zugutcában.
    A következõ pillanatban megpillantom a kõmûvest a házfal bombaüregében, amint téglát illeszt bele, és malteres kanalával mûködik.
    Érdekes! Az elsõ világháborút megelõzõ békében a kõmûvest "fecske" névvel csúfolták. Találó volt, mert részint a kikelet hozta el õt is téli elvonultságából, részint a kõmûveseké volt a legdalosabb iparág. Gyászeset, szerencsétlenség történhetett ott, ahol az épületállvány nem volt hangos a kõmûvesek énekétõl.
    Azután ez általánosan megszûnt. A tõke mindjobban elvette kedvét az iparosnak az énektõl. A csökkentett munkabérek, a munkanélküliség, a szétzüllesztett, feloszlatott szakszervezetek utolsó védelmének hiánya, mind-mind elvehette a danától a kedvét a fecskének, hogy mogorván, némán robotoljon az állványok tetején.
    Íme! Most újra kifakadt a jókedve! Nagyon helyes! Dalolj csak, kedves fecske! Jelképesen is, valóban is a te mesterséged a jövõ legfontosabb mestersége: újra építeni a romokat itten! Ne sóhajtsuk vissza még az aranyos, régi békét sem. Annak intézményeiben rejlett a mai pusztulás. Új, jobb élet elé fújjad tele tüdõvel új dalodat!

     Szabad Szó, 1945. április 28.


 
JANKOVICH FERENC

Sej, a mi lobogónkat

Sej, a mi lobogónkat
fényes szelek fújják,
sej, az van arra írva:
Éljen a Szabadság!

Sej szellõk, fényes szellõk,
fujjátok, fujjátok -
holnapra megforgatjuk
az egész világot.

   1945

SZÉP ERNÕ

Május

Május elseje, vagyis elsõ május (így ejtette a pesti népnyelv), az a régi, Ferenc József alatti, azzal kezdõdött, április utolsó éjszakájára kiáradt egy vidám sereg a világos vurstlira, proletár, polgár meg a lump gróf is. Az autók hûtõi, fiákerek, konflisok lovai fel voltak szalagozva, virágozva, forgott a ringlispil, kelepelt a verkli, rotyogott a rezesbanda, visított a cigány a Zöld vadász kertjében, ugattak a lövölde puskái, az ifjúság danolt, kacarászott, havazott a konfetti, a virsli gõzölgött az óriáskifli mellett, szédült a valcer, és ömlött a bor, sör meg a pezsgõ kivilágos virradatig.
    Elsején pedig vonultak mint gyalogos sötét fellegek a Liget felé a munkásnép dandárjai, zászlók, táblák, luftballonok alatt, énekszóval és felkiáltásokkal, élükön a rendezõkkel, lovasrendõrökkel a hátuk mögött.
    Ezen a mai május elsején megvendégelik az iskolák minden gyerekét a Ligetben. Az összes színházak ingyen játszanak, az Opera is, mint a Városligetben. Híres énekesek, szimfonikus zenekarok élveztetik a közönséget, ajándékba. Mintha nem is a Földön járnék, mintha felhõn lovagolnék, úgy pillantok ide le mindig, nézem megindultan a véres emberiség elõre való vonaglását a Jövendõ felé, a békésség és a megelégedés felé, a szabadság, a boldogság felé.
    Nem az operai zenével kezdõdik, nem: kezdõdik azzal, hogy ingyen lehet majd iskolázni. Nemcsak fizikát, meg más nyelvet, hegedût, zongorát is. Ki emlékszik Tolsztojból az öreg béresre (Polikuska), az odalopódzott egyszer az uraság zongorájához, nekiült, nyomkodva a klaviatúrát, míg csak el nem kezdett ríni, mért nem tanulhatott õ is zongorázni.
    Elkezdhet skálázni majd a béresgyerek is. Hátha Rachmaninov lesz belõle.
    Ó, te messzi, szépséges jövendõ!
    Nem lehet, ugye nem lehet az soha többet, hogy olyan mennyei zenészt, mint Mozart, az a gyalázat érjen, hogy belerúgjanak: ezt tette ti. Mozarttal a salzburgi érsek.
    És nem eshetik meg többé, nem ugyebár, hogy az elátkozott Baudelaire-nek nincs egyetlen centime-ja, nem vehet papirost, hogy a versét megírja.
    S nem lehet az, hogy nyomorúságában hiába könyörgi Petõfi végig Pest kiadóit, húsz pengõ forintot sem kap a kész János vitézért.
    Az se, hogy Ferenczy István összezúzza kalapáccsal a szobrait, mert nem akad rendelõje, pártfogója.
    Se, hogy Barabás Miklós Bécsbõl elvándorol egy erdélyi nagyúrhoz, annak a feleségét, lányát pingálni, s az a nagyúr igás szekeret küld elébe, a botos ispánnál hálatja, s reggel, mikor a híres mûvész jelenti magát, kezet sem nyújt neki.
    Se, hogy egy Derkovitsnak éhen kell elpusztulni.
    Hogy zseniális költõknek kölcsön kell kéregetni: operett- meg táncoszene-iparosok milliomosok lesznek, örökszép vonósnégyesek szerzõi meg kifordított öltönyben, foszló ingben járnak.
    Meg hogy Lechner Ödönt, a magyar építõstíl költõjét élete végéig üldözzék, csodás palotáit, mauzóleumait a kávéház márványasztalára rajzolja, s azokat a takarítóné mossa le onnan.
    Hogy Semmelweis korlátoltság és irigység martaléka legyen, a nyomor sorvaszsza s a téboly ölelje halálra.
    Bátor, új tudósokat futóbolondnak nézzenek, újító iparmûvészeket, országosan hasznos gyáralapítót, egyéniségeket, nagyszerû embereket pusztulni engedjenek, öngyilkosságba kergessenek.
    Növénynek szabad nõni, virágnak virítani, madárnak muzsikálni, lepkének lebegni, embernek eszmélni szabad, nevelõdni, érteni, gyönyörködni, átszellemülni, a teremtés tanítványának, segédjének lenni. Elérni abba a nagyvilágnál nagyobb, mélyebb, szélesebb, magasabb világba, mely véghetetlenül szebbé, becsesebbé, kedvesebbé teszi az életet.
    Semmi, de semmi szükségünk az örökélet álmára, ha ebben az egy életben kielégülhetünk; gyerekkor, fiatalság, felnõttség, öregség, ez a tavasz, nyár, õsz, tél: teljes esztendõ, annyi mint ezer, mint az örökkévalóság.
    Nincs csak egyféle boldogság, barátom, az pedig, hogyha Te is boldog vagy, nemcsak én, ha minden teremtett lélek boldog e földön, egészséges és az élete kellemes. Amit boldogságnak sóvárogtál, bûn az és hamisság és hazugság, szerencsétlenség, kóstolhattad.
    Fel mered az ujjad emelni, ha kérdem, ki az, aki nem bánja, ha éheznek, jajgatnak, pityeregnek mellette, s nem szégyelli magát embertársai butasága, vadsága miatt?
    Ezen a május elsején nem a piros luftballonok, hanem a piros szívek emelkednek az ég felé. A jövendõk ege ez, olyan tüneményes, tündöklõ, akár az óceán felett.
    Ó, szerelmes Szabadság, áldott képzelet, õszinteség, emberség, álomnál álomabb valóság, mindenki olyan szép lesz és olyan jó lesz mindenki, mint a jó gyerekek!
    Hozd el ezt a világot, ezt az örök majálist minekünk, te május, te mosolygó május, te teremtõ, te csudatévõ, boldogító!

    A Reggel, 1945. április 30.

ZILAHY LAJOS

Piros virág a vadonban

Szûk utcákból, mint a patakokból ömlenek az emberek a szabad terek felé. Valami hatalmas erõ kapja föl a tömeget, és szinte meglóbálja, hogy szomjas tüdejét jobban érje a levegõ, mint az újszülött csecsemõét. Európa szúette ágyában, a legborzasztóbb háború véres lepedõjén valami megszületett, valami megjelent, valósággá vált, és befejeztetett.
    A Vörös Hadsereg Berlinben áll, a nyugati demokráciák zászlóinak hegye találkozóra koccant össze a sarló és kalapács zászlóival. Az emberiség történelmének olyan óráit éljük, olyan dátumát írjuk, amelyet hatalmas városok, nemzetek, fajok, társadalmak legmélyebb sebei véstek az idõ táblájára.
    Az Ember megtalálta az elsõ hajók vitorláiban a szél erejét, megtalálta a kocsikereket, s ezzel a kerékkel építette fel a római világbirodalmat, megtalálta a gõz erejét, megtalálta a filmet, a rádiót, repülõgépet, megtalálta az igazi titkát a Piros Virágnak - ahogy Rudyard Kipling nevezi a tüzet -, kulcsot talált az emberi élet vadonjában, de a kulcsot még eddig nem tudta a zárba illeszteni.
    Egy amerikai mérnök a harmincas években kiszámította, hogy az eddig gyártott gépekben annyi lóerõ áll már az emberiség rendelkezésére, hogy a földgolyó lakosságának kétszeresét is bõven el lehetne látni bõséges táplálékkal és polgári kényelemmel. A háború roppant erõfeszítései és új találmányai a technika erejét azóta felfokozták, ütemét meggyorsították, a nyersanyagok új forrásait tárták fel. A romok borzasztóak, de ezek a romok csak tégla- és maltersebek, vasgerendák és hidak csonttörései, ezeket a sebeket a világ évek alatt eldobálja, szinte egyetlen kézmozdulattal sepri le magáról, ha a modern technika lehetõségeire gondolunk.
    Újjá kell teremtenünk ezt a szót: "munka". Felfedezni benne a legnagyobb vigasztalást, felszabadítani belõle a legnagyobb örömet: az alkotás vágyát és lehetõségét, a célok tisztaságát és az eredmények pozitívumát. Dosztojevszkij írta, hogy szibériai számûzetésének legborzasztóbb napjai azok voltak, amikor gödröket ásattak velük, s a kiásott gödröket újra be kellett temetni. A munka, amely csak az izmokat eszi, az agyat apasztja, több mint fáradság, verejték: nagy emberi szenvedés.
    De ha a munka célja és eredménye világosan áll a dolgozó elõtt, akkor gondolkozó eszébõl, munkálkodó kezébõl, ujjai hegyén látja kinõni, mint a virágot, az eredményt, még a bányák mélyén is. Mert érzi, hogy önmagáért dolgozik, aki része lett egy olyan emberi közösségnek, amely igazságos arányban osztja ki a munka áldásait. Add hozzá az ilyen munkát Howard Scott lóerõszámításához, és pár év alatt új világcsodáknak leszel tanúja.

Szabadság, 1945. május 2.

ZELK ZOLTÁN

Zuglói reggel

Kakas kiált, s a jeladásra
csivogni kezd már, énekel
ezer madár. Torkukból száll a,
röppen a nap az égre fel!

Fütyülnek fönn az ágakon, mint
állványon a kõmûvesek,
tudják, romlik az éj dalukra
s az árnyak romjai felett

mintha párából, rezge fénybõl
nyúlnának áttetszõ falak,
úgy épül nappalunk a hajnal
tiszta, tág ívei alatt...

Fütyülnék én is! S mily vidáman!
Gyárkürt hangjára ébredek:
gyûlnek körém vidám seregnek
újuló, szorgos reggelek!

Sziréna szól a Fémlemezbõl...
s nem õ rikolt, nem a halál,
nem fut a tébolyult, kaparva
rémült szívét a föld alá.

Egy épülõ, egy édes ország
madaraivá váltatok,
ti pusztulásnak vijjogói -
kiáltsatok hát, szóljatok!

Szólítsátok fennen a népet!
a feltámadt gép búg-dohog
a korom marta gyárak mélyén,
s átfüttyögnek a mozdonyok

hozzájuk Rákosrendezõrõl...
Micsoda dal! Milyen zene!
Egy ország tápászkodik, újul,
épül fel ütemeire!

Kiáltsatok, ti kormos kürtök,
itt Zuglóban és Csepelen,
Újpesten és Salgótarjánban
s mindenhol s minden reggelen:

kiáltsatok, hogy hangotokra
tûnjön az éj romhalmaza -
gépek és odvas gyárfalak közt
épül már, épül a haza!

    1945

NAGY LÁSZLÓ

Májusfák

Hajnalban állnak már vitézül,
szökik az égrõl a felhõ,
haragos fejükön vigyázva
szallagot ingat a szellõ.

Ünnepi ruhádat vedd elõ,
danolhatsz, fütyülhetsz békén,
rögökön kapavas ne csengjen,
gyáron se füstöl a kémény.

Mióta a mezõk nyugodtak,
s nem ragyog fû között töltény,
azóta viruló ünnep ez,
minekünk eleven törvény.

Pernyévé égett a papiros,
amire tilalmat írtak,
májusfát magasat állítunk,
szegfûink szabadon nyílnak.

Májusfák suhogják magasan
az ember szabadult kedvét,
tövükben a táncot ne járják
sarkantyus csizmájú medvék.

TABÁK ANDRÁS

Demokratikus tej

Az állatkertben tejet mérnek. Állítólag békebeli, alig vizezett tejet, Novák úr. És originál amerikai szalmaszálat adnak hozzá - mondotta Weingruber Lajos ideiglenes segédházfelügyelõ a Teréz körúti bérház aprófává lõtt kapujában, s közben jelentõsen rákacsintott a szõke, pisze orrú kisfiúra, aki egy pillanatra sem engedte el édesapja kezét.
    - Honnan tudja, hogy vizezve van? - kérdezte barátságtalanul a szõke kisfiú édesapja, zömök, kerek képû férfi. - Hátha egyáltalán nincs is vizezve? Miért beszél maga itt összevissza?
    Az atlétatermetû segédházfelügyelõ megigazította kanárisárga csokornyakkendõjét, amelyet épp a minap kapott egy svájci segélycsomagban, és elnézõen mosolygott.
    - Vizezetlen tej? - csóválgatta a fejét. - Még hogy Magyarországon, kérem? Itt, kérem, ahol Árpád óta mindenki vizes tejen nõtt fel? Ez üzlet, tetszik érteni, seft! A háború elõtt tudniillik hatósági tejellenõr voltam...
    Szép, napsütéses reggel volt. A szemközti házon, dr. Janda magánnyomozó hatalmas cégtáblája alatt, bordó szõnyeg függött. A szõnyegre kartonból kivágott, otromba betûket tûzködtek:

    ÉLJEN AZ ELSÕ SZABAD MÁLYUS 1!

    - Azok odaát megtanulhatták volna a magyar helyesírást - dohogott a szõke kisfiú édesapja, és hosszúkás, szopókás, orosz cigarettával kínálta a segédházfelügyelõt. - Tudja maga, mit kapott a bori munkatáborban egy Grünfeld nevezetû, óbudai dekoratõr, aki valami ünnepi transzparensen nõnemûsítette a Führert?
    - Az SS gyûlölte a slendrián munkát, azt meg kell adni - bólogatott Weingruber Lajos. - Nálunk, Auschwitzban legalábbis Wehrmacht-szappant fõztek volna ebbõl a Grünfeldbõl.
    Lassan haladtak a zsúfolt Körúton. "Tejet fogunk inni" - gondolta a szõke kisfiú. Édesapja kezét szorongatta, és nagyon megilletõdött volt. Éjszaka alig hunyta le a szemét, s már korán reggel talpon volt, olyan izgatottan várta ezt a napot. December eleje óta, mikor édesanyjával leköltözött a légópincébe, elõször vitték hosszabb sétára. Méghozzá éppen az édesapja, aki csak nemrégiben jött haza, s aki különben is megígérte, hogy most már örökké vele marad, és nem megy többé semmiféle munkatáborba. Apával a legjobb sétálni. Azelõtt borzasztó sokat csavarogtak kettesben. Rósejbnit vásároltak zacskóban az Oktogonon az Ilkovicsnál, kisétáltak a Ligetbe hintázni, felültek az angolparkban a repülõre meg a dodzsemre, csónakáztak a városligeti tavon, de még az is megesett, hogy a hídról célba köpdöstek a tóba; ha pedig elfáradt, apa felültette a nyakába és úgy kóboroltak keresztül-kasul a városon. A Kõmûves vendéglõ elõtt mindig planétát vettek. Ott állt egy ember az Aradi utca sarkán, a vállán zöld kakaduval. Ez a kakadu egyszer húsz fillérért megjósolta neki, hogy ha felnõ, roppant gazdag lesz, és nem kell többé zongorázni tanulnia, amit a legjobban utált a világon.
    Sajnos, most sem a Kõmûves vendéglõt, sem a planétás embert nem találta. A vendéglõ helyén kiégett boltívek, üszkös falak meredeztek, a planétás ember standján meg néhány toprongyos alak tûzkövet és használt svájci órákat árult. Egy amerikai katonatiszt, arcán bárgyú vigyorral, szorgalmasan fotografálta õket.
    Az úttest tömve volt emberekkel. Táblákkal, piros zászlókkal vonultak, és torkuk szakadtából énekeltek. "Olyan, mint a Szent István-napi körmenet - gondolta a szõke kisfiú, mert édesanyja elvitte egyszer erre a körmenetre. - De ott mindenki szörnyû illedelmesen megy, sírósan énekel, és folyton keresztet kell vetni. Ezek itt vidámak és jó nagyokat ordibálnak..."
    - Mi is beállunk a felvonulásba - mondta az édesapja, és megszorította a kezét. - Aztán meg elmegyünk az állatkertbe, és tejet iszunk.
    - A majmokat is megnézzük? - kérdezte a kisfiú.
    - Majmok most nincsenek az állatkertben, fiacskám. Szálasi Ferenc gázkamrába küldte valamennyit, mert az volt az érzése, hogy õket utánozza.
    A kisfiú nevetett. Jól tudta, ki Szálasi Ferenc, és azt is tudta, mi a gázkamra. Édesapja fontosnak tartotta, hogy tudja.
    Az Oktogonon beálltak a menetbe, és Weingruber Lajos rögtön kieresztette a hangját: - Minden nyilast kötélre!
    "Mi is ordibálunk - gondolta elégedetten a kisfiú. - Csak kár, hogy nincs zászlónk."
    Karcsú, sötét hajú, fiatal nõ haladt mellettük a sorban. "Nagyon szép néni - gondolta a kisfiú. - És két zászlója van."
    A nõ rámosolygott és megkérdezte:
    - Te nem akarsz lengetni, kisfiú? - Azzal egy piros papírzászlót nyomott a kezébe.
    - Köszönd meg szépen a néninek - szólt atyai hangon Weingruber Lajos, és elbûvölõen mosolygott. - Egyedül van a kisasszony? Meghívhatnánk egy pohár tejre az állatkertbe?
    - Szalmaszálat is adnak hozzá - mondta a szõke kisfiú.
    Nagyon hálás volt a zászlóért, és fölötte elégedett, hogy ilyen szép, fiatal nénivel beszélgethet. A Szent István-napi körmenetben csupa undok, kövér asszony volt körülötte, akik menten vasvillaszemet meresztettek, ha megszólalt.
    - Apu azt mondta, hogy nem lesz víz a tejben.
    - Én még vízzel se szeretem. Utálom a tejet - mondta a fiatal nõ, és lesimította a kisfiú haját, amely hátul, a forgóján makacsul felágaskodott. - Meg különben is, tudod, nagyon elfoglalt vagyok ma. Sok helyen kell föllépnem.
    - Hová tetszik föllépni? - csodálkozott a kisfiú.
    A nõ nevetett. - Azt hiszem, valami asztalra. Verseket fogok szavalni.
    - Szóval a kisasszony mûvésznõ - bólogatott Weingruber Lajos, és nem tudni, miért, sárga csokornyakkendõjét babrálta. - Én nagyon kedvelem a költészetet. Ha megengedi, mi is meghallgatnánk, és utána mégiscsak innánk együtt egy kis tejet. Állítólag még fizetni sem kell érte. Képzelheti, micsoda újfajta minõség...
    - Sokat fecseg maga, Weingruber - szólalt meg bosszúsan a kisfiú édesapja, miután a fehérblúzos nõ elbúcsúzott tõlük. - Vegye tudomásul, hogy ki nem állhatom a destruktív pasasokat.
    A Vörösmarty utca sarkán, a lámpavason, szalmabáb alakjában Hitler Adolf vezér és kancellár lógott. Weingruber Lajos széles vállára ültette a kisfiút, hogy le ne maradjon a látványosságról.
    - Hát Horthy? - méltatlankodott valaki. - Horthy hol van? Spórolnak a lámpavasakkal?
    Egy zsirárdikalapos, hátizsákos öregúr a sétányra mutatott, ahol nagy kupac hamu feketéllett.
    - A fõméltóságú úrnak ott gyújtottak alá. Csudára bûzlött, mert nedves volt a szalma.
    A mellékutcákból is áradtak a felvonulók. A zászlókkal, szõnyegekkel, virágokkal feldíszített házak ablakaiból lelkesen integettek. A járdát mindkét oldalon ellepték a kíváncsiskodók.
    - Gyertek velünk! Gyertek velünk! - A meneten végighullámzott a kiáltás.
    A kisfiú látta, hogy egy vadászkalapos úr mérgesen fügét mutat, s erre a mellette állók az orráig húzzák a kalapját.
    A kisfiú szívbõl nevetett. Az orrán napsugár táncolt. Egy tagbaszakadt vöröskatona rávigyorgott, és fél marék csokoládét tömött a szájába.
    - Nicsak, Novák úr! - szól örvendezve ekkor valami vékony hang. - Hát maga él? Maga is megúszta?
    Egy incifinci, keskeny ember furakodott melléjük. Foszladozó, rózsaszín nõi pulóvert viselt, törött szemüvegét cukorspárgával kötözte a füléhez.
    A kisfiú édesapja a homlokát ráncolta. Széles arcán cseppnyi derû sem látszott.
    - Honnan ismer maga engem?
    - Jaj, hát a Lager Heidenauból! - lelkendezett az incifinci ember. - Kutatom a bajtársak címét, hogy csináljunk egy kis összejövetelt. Nem emlékszik rám? De arra a marha Battovány fõtörzsre csak emlékszik! Egymás mellé kötött ki minket a placcon...
    - Aha, valami rémlik... - A kisfiú édesapja sötéten mosolygott. - No jó, de mit akar ezzel? Szervezzünk lágerbankettet? Találkozás minden húsvétkor a Gundelnél? A tablót majd elküldjük Battovány fõtörzsnek?... Menjen a fenébe!
    A keskeny ember zavartan habogott. - Maga kommunista lett, Novák úr?
    - Rühellem ezeket a féleszûeket - mondta a kisfiú édesapja, amikor az egyre dagadó tömeggel együtt továbbsodródtak. - A Lager Heidenauban töltött szép napok... Meg kell õrülni! Ezek tíz év múlva nosztalgikus könnyekkel fognak visszaemlékezni az egészre. Battovány fõtörzs, a szadista barom kedélyes, ámde kissé bogaras szivarrá szelídül majd, akárcsak Pirók tanár úr a Bulyovszky utcai fõreálból... No, adja át a fiamat, Weingruber. Most én cipelem egy kicsit.
    Hallgatagon lépkedtek. A szõke kisfiú szeppenten pislogott. Édesapja nyakába kapaszkodott, picikét cibálgatta a fülét, és azt gondolta: sokkal jobban lovagoltat, mint Weingruber bácsi. Csak azt nem értette, hogy mitõl lett egyszerre olyan haragos.
    - A nõvéremet meg az öcsémet füst formájában kieresztették egy kéményen - mondta rekedten az édesapja. - Érti, Weingruber? Valahol a légkörben szállingóznak, vagy mint a korom lerakódtak a háztetõkre. Én meg túléltem.
    Weingruber Lajos nem szólt. Fejjel magasabb volt a kisfiú édesapjánál. A cipõje orrát nézte.
    - De ha már túléltem, nem felejtek. Mérget vehet rá, Weingruber, hogy harminc év múlva sem fogok felejteni. Ha úgy tetszik, ez az én magánügyem. Semmi kedvem még egyszer ártatlannak lenni. Ért engem? Pokolba az ártatlansággal!
    "Mérges - gondolta a szõke kisfiú -, nagyon mérges. Amikor hazajött, akkor sokat sírt a testvérei miatt." Õ már egyikükre se tudott visszaemlékezni. Se Gyuri bácsira, se Vera nénire. De riadtan bemenekült a másik szobába, amikor látta, hogy apa ott ül az ebédlõasztalnál, és arcát kezébe temetve hangtalanul zokog.
    - Apa - suttogta most. - Legyél vidám...
    Igen, körös-körül minden olyan vidám! Harsány és színes. És micsoda pompás tavaszi illat... Még trombitálnak is. Nini, egy egész rezesbanda fújja a Köröndön! Fehér csacsi van a nagydob elé fogva. A karmester valóságos portástábornok, sok aranysujtással a ruháján és a nadrágvarrásán piros csíkkal.
    A tér közepén, egy pompázatosan feldíszített májusfa körül, nagy kört alakítva táncoltak.
    - Apu, nézd! Apu, ott a néni... - kiáltott fel a szõke kisfiú, és izgalmában majdnem lepottyant édesapja válláról.
    Egyszerre körös-körül csönd lett.
    Egy kimustrált asztalon ott állt a fehér blúzos, fiatal nõ, és szavalni kezdett. Fénylõ, mély hangja betöltötte a teret:

    Sohse hull le a vörös csillag...

    "A vörös csillag - gondolta a kisfiú. - Amit az orosz katonák a sapkájukon hordanak..." Torkában zakatolt a szíve. Oldalt a Pálffy-szobor elõtt hatalmas arckép emelkedett a fejek fölé.
    - Látod? - suttogta a kisfiúnak édesapja. - Ady Endre. Õ írta ezt a szép verset...
    A szavalónõ széttárta mindkét karját, és a kisfiú úgy érezte, most egyenesen õrá néz a hatalmas tömegben.

    Vörös csillag, ragyogj és trónolj,
    Mióta ember néz az égre,
    Vörös csillag volt a reménye!

    A zászlók a magasba emelkedtek, mindenki bömbölt, harsogott, éljenzett. A szõke kisfiú is magasra tartotta piros zászlócskáját, és vékony hangon felkiáltott:
    - Éljen a vörös csillag! Éljen! Éljen!
    A zenekar az Internacionálét játszotta. A tömeg vigyázzállásba dermedt, a fejekrõl leröpültek a sapkák, kalapok. Sokat fölemelték ökölbe szorított kezüket.

    Völker, hört die Signale!
    Auf zum letzten Gefecht!

    Weingruber Lajos németül harsogta. Sváb volt, énekelni kizárólag németül énekelt. Auschwitzba mindazonáltal azért került, mert Pilisvörösváron se németül, se magyarul nem volt hajlandó elénekelni a Horst Wessel-Liedet. Ezzel szemben kifogástalan fõnémet akcentusban Drecksaunak titulálta a Führert, s csakis kilencvennyolc kilójának és igen vastag csontjainak köszönhette, hogy az egész Volksbund-nagygyûlés sikertelenül próbálta agyonverni.
    A szõke kisfiú mit sem tudott errõl. Az óvóhelyre, ahol édesanyjával erdélyi menekültekként húzódtak meg, egyik este halálfejes sapkájú katonák rontottak be. Miután Löffler Mór, bujkáló könyvügynökkel elszavaltatták Goethe Über allen Gipfeln kezdetû, közismert költeményét, népes családjával egyetemben agyonlõtték a hátsó udvaron.
    Weingruber Lajos észrevette a kisfiú szemében ülõ rémületet, és hirtelen elhallgatott. Lesütötte a szemét, s teljesen céltalanul kotorászni kezdett a zsebében.
    - Akartam neked adni valamit - dünnyögte. - Matricát... De hová is tettem?
    - Nem kell! - kiáltotta éles hangon a kisfiú.
    A menet tovább hömpölygött. Egy mérgesen berregõ, ásatag teherautón cigánybanda húzta. A teherautó után két gebe stráfkocsit vontatott. A kocsit meglepõ felirat díszítette.

    DEMOKRATIKUS SÖR

    - Az apátokat - mondta egy dühös hang -, nincs is csapolt sör! Mese az egész!
    A szõke kisfiú szeme kerekre nyílt. A következõ kocsiról ugyanis pompásan kifestett bohócok integettek. Igazi, hamisítatlan bohócok, színes köntösben, vakító rézgombokkal, papírsüveggel. A fõbohóc üstdobot püfölt, és idõnként csókot dobott a felvonulóknak. Hatalmas pocakján tábla fityegett:

    NEM VAGYOK AZONOS GÖRING HERMANN-NAL!

    "Cirkusz is van már - gondolta lelkesen a kisfiú. - Aput meg kell fõzni, hogy vigyen el. A szünetben majd virslit eszünk tormával, mint régen..."
    A magasból röpcédulák hullottak. Megvillant rajtuk a sarló és kalapács. A röpcédulákat kamaszok szórták, akik egy rügyezõ fa ágán kapaszkodtak.
    - Éljen! - rikoltozták fáradhatatlanul. - Éljen a Kommunista Párt!
    Egy kopasz úriember, akit átható kölniszag lengett körül, megtorpant a sorban, és dühösen megfenyegette õket. Weingruber Lajos megfogta kabátján a gombot, és udvariasan megkérdezte, nem volt-e véletlenül keretlegény Albertirsán.
    - Biztos, hogy az volt - legyintett aztán, és undorral elhajította a kabátgombot. - Hasba kellett volna rúgni. Micsoda bûz...
    - Eredeti Chat Noir - állapította meg a kisfiú édesapja. - Szerintem inkább illatszerspekuláns az ipse. Kár, hogy nem rúgta hasba.
    - Luftballonok! - ujjongott fel a szõke kisfiú. - Apu, nézd! Igazi luftballonok!
    Már a Hõsök terén voltak. Száz meg száz léggömb libegett a tér fölött. A kisfiú, bármerre forgatta is a fejét, mindenütt hullámzó, integetõ tömeget látott. A zászlók ismét magasra emelkedtek. A Mûcsarnok felõl dupla fedelû repülõgép bukkant elõ, s alacsonyra ereszkedve, berregõ tiszteletköröket írt le. Vörös és piros-fehér-zöld zászló lobogott rajta.
    Pattogó, vidám zene harsogott. A sorok itt már egészen összekeveredtek. Megszámlálhatatlan felirat, jelszó, tábla mindenfelé. "Köszöntjük a földreformot!" "Arccal a vasút felé!" "Lakat alá a feketézõkkel!" Egy óriási, vörös drapériára festett feliratot öten cipeltek:

    ÉLJEN AZ ÚJ VILÁG!

    A szõke kisfiú átölelt édesapja nyakát, és hirtelen megtelt a szeme könnyel.
    - Ugye, most már mindig, mindig jó lesz, apu? - kérdezte elfúló hangon.
    - Hát persze, te csacsi - nézett fel rá az édesapja.
    - És ugye... te most már mindig velem maradsz?
    - Mindig, persze, hogy mindig. Hiszen mondtam már neked...
    - De most is mondjad!
    Weingruber Lajos szeme sarkából figyelte a kisfiút. Az arcát kémlelte, majd félszegen megsimogatta.
    Aztán a múzeum mellett az állatkerthez értek. Errefelé is nagy tömeg hullámzott. A füvön sütkérezõk hevertek, a Gundel elõtt igazi felhõcukrot lehetett kapni, sõt törökmézet meg cukrozott mandulát is. Az állatkert bejáratánál ott állt a demokratikus söröskocsi a felpántlikázott gebékkel, valamint egy teljesen szétlõtt horogkeresztes tank, tornyán zászlókat, szalagokat lobogtató gyerekekkel.
    - Az állatkertben tejet adnak! - ordították kórusban.
    A szõke kisfiú hirtelen a földön találta magát.
    - Most szaladjunk - mondta édesapja, és erre mind a hárman futásnak eredtek.
    "Hátha nekünk nem is jut már" - gondolta ijedten a kisfiú.
    A két erõs kéz, jobbról Weingruber úré, balról az édesapjáé, felkapta, és õ vígan kalimpált, fickándozott a levegõben. "Anyu nem fogja elhinni - kuncogott magában. - Nem... nem hiszi majd el, hogy tejet ittunk."
    Egyszer csak ott álltak a kanyargó, hosszú sorban, amelyet puskás, nemzetiszín karszalagos rendõrök igazgattak. Mindez nagyon izgalmas volt.
    Aztán megitták a tejet, méghozzá kiszippantották a pohárból szalmaszállal, ami Weingruber úr szerint originál amerikai volt, és elégedetten nézegették egymást.
    - Phû! Ez jó volt - dünnyögte Weingruber Lajos, és akkorát sóhajtott, hogy majdnem elfújta az elefántházat.
    - Neked is ízlett? - kérdezte a szõke kisfiút az édesapja. - Ez ám demokratikus tej - és vidáman hunyorgott. - Igazi, demokratikus tehéntõl...
    A kisfiú szipákolt, és titokban megtörölte kissé nedves orrát. A tej jó volt, homályosan emlékezett rá, hogy ivott már ilyet. Valamikor réges-rég, még a légópincés idõ elõtt. Az ízére nem emlékezett, de a színére igen. "Csak az a kár, hogy anyu nem fogja elhinni - gondolta újra. - Miért olyan lusta, hogy nem jött el velünk?"
    - Érdekes - mondta tûnõdve Weingruber Lajos, amikor ismét elindultak, és meghatottan pislogott. - Talán kijöttem már a gyakorlatból, Novák úr... de esküszöm, ez a tej nem volt vizezve. Hát mégis új világ lesz, mondja?
    1965