TANDORI DEZSÕ

Kis resztelt, rántott, marsall

I. Szép május (resztelt)
Hallod-e, Májdi, a szép tavaszi
hónapba átporló világörökség
mélygarázsokba eresztgeti körmét,
és lesz gyönyörû az ihaja-ni!

- új változat csicsa. Talán megunják
a pirosgesztenyék, hullatja lombját
egy pár bús suttogó hárs,
munkásszállásé helyett lesz acél nyárs,

körbeülik, és jó Julcsám bora
- nénémé, homoki! -
homlokra ragasztott tízezresével
húzza a banda, fejenként sora,

csorog, árad, állon, fülön,
a por elült, nincs már külön
Duna-part és Valparaiso,
Paradiso, körbefutnak az izzó

girlandok, hei, Galgamatscha, Where you, lovely,
ebbe kár is a szívnek megszakadni,
nyeljük a port, szép május, elörvendünk,
örök világörökre lehet lennünk.

Csak a világ örök következetes.
S mindegy, ha ökörhugyozásra lesz.

II. Szeretlek, szép máj (rántott)
Szeretlek, szép májusom, én husom,
ostrom alatt se éltünk lóhuson,
égett birkát mind eltakarítottak,
más a futkosása fésült-maguknak,

más ma. A roncsokat kikalapálták,
s akinek a tûz leégeti házát,
bérelhet újat. Van. Szépen kihülnek
májusig a csövek, a vezetékek,
szakaszolások végett.
De te a végtelen vagy, lobogós fa,
nem hiszem, hogy bármi viadukt
nyithatna, mérnök-mestermû, kaput

különbül, mint te, pántlikás,
hogy némi pálinkás
jókedvében a legény átalmenjen
Öröklét Tártodon, fennen,

levesse magát, mint a ruhát,
de a hajléktalanok, mit mondjak,
már alá tûzoltóponyvát vonnak,
meghajigálják, élsz, ne mondd mán, legalább!

III. Láncos-ragyogós (marsall)
Bizony, szeretlek, láncos-ragyogós,
de nem leszek kedvedért ragya-jós,
hogy a jövõn így futtathassam ujjam,
inkább sima felület, dadogós
személyi számító, legyen enyém,
elkötöm magam a rögtõl, s csónakom,
mit mondtál, Hérakleitoszom?
Hogy ezt?

Tiéd!
Lengesd hû gondolád, Tédéd,
a velencei akcióban.

Én hasalok, veréb sehol, a gyomban,
nézem ezt a két szép sínszálat.
Egyiket elnevezem: Én -

a másikat elnevezem világnak.
 

De ha a kettõ összeáll, ha sínpár,
olyan ez, hogy rajtunk vonat alig jár.
Sõt, lehajthatom rá fejem.
Zizzenések se játszanak velem.

Nem is ölellek, láncos-ragyogós,
nem vagy semmire jós, Fényes-Pszichós!

Na, megszomjaztunk!

Idõ, fel s le hajtsunk.

ÉVFORDULÓ

Hatvan éve ünnepelte meg az ország az elsõ szabad május elsejét. Soha nem látott, hatalmas tömegek köszöntötték a felszabadulást, a demokráciát, a szabadságot, egy ígéretes, új élet kezdetét azon a májusi napon, a nagy várakozások és remények fényes tavaszán. S alig nyolc nap múlva újabb ünnep virradt Európa népeire, a régvárt történelmi nap, a nácizmuson aratott gyõzelem napja.
Tizennyolc írónk és költõnk tanúságtevõ vallomásával emlékezünk, Tabák András válogatásában.
 

HELTAI JENÕ

Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyûlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertõzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít,
Nem alkuszik meg, hû becsületéhez.
Bátran kimondja, mint gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetõs-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e õse,
Nem bámul görnyedõn a kutyabõrre
S embernek nézi azt is, aki põre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemére húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És gyõzi szívvel, gyõzi vállal,
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelmûn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába õrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak
gyáva rab vagy.

 1945. május 1.


 
GYÖRE IMRE

Tavasz

Elhallgattak a német
ágyúk. A falba
nem csapkodnak sziszegõ lövedékek.
Hallga!
Megpendül a csend a folyókon,
Rezzen a lény, aki hallja.
Áram futkos a dróton.
Hajnali harmat
csillog a holtak
égremeredt szemein.
Csenddé olvad a bánat,
fénybe szívódik a kín.
Hallod? lihegõ tüdejével
hosszút lehhen a föld.

Megborzongnak az ágak a hûsben,
barkás végük az ég fele tör.
Húsvét. A szürke odukban
térdig ér a homály.
Messze a dombon léggömb
pukkan,
a Nap.
Szertesziszegnek az áttört burkon
a napsugarak.
Különös. Tanakodjunk.
Láttam, a szomszéd
már a sarokra kiállt.
Különös. Nem veszed észre?
Furcsán fénylik a hangunk.
Jönnek az óvóhelyrõl.
Sárga penészbe
pácolt arca fénylik a népnek.
Emitt a vén Kissné totyorog,
amott egy hetyke leányzó lépked.
Mellén reszket az ing,
tenyeremben érzem a vérét.
Ennek örül mind:
élve megértük a háború végét.
Kinn az úton legelészve
csörögnek a tankok.
Ne
m veszed észre?
Csillag csillog az elsõ orrán.
Ágyúja leng a tavaszba legyezve.
Tiszta elefánt. Ágyúja ormány.
Emlékszel? tegnapelõtt
rongyos testek lógtak a póznán.
Élünk!
Gyere fogj meg,
gyengévé tett engem az éhség,
éles fogaim kilazultak.
Katonák menetelnek,
nagyokat lükken a föld.
Láttam: fegyver a kézben,
árnyuk az ég fele lendült.
Fényben fürödnek az emberi arcok:
élnek.
Adj nekik immár jó kenyeret,
örömöt teli tállal
eddig mostoha élet.

JUHÁSZ FERENC

Sántha család

(Részlet)

"No emberek, menjünk, megjött a bizottság."
Elindultak, hogy a földeket kiosszák.
Ezt a drága földet, ezt a bõven termõt.
A jussukat végre, mindnek elegendõt.

Ó, éreztél-e már, valamikor, régen,
mikor gázoltál az õsi gyermekségben,
ha láttál virágzó hegyet, vagy vidéket,
vagy viharban nyögõ, árva jegenyéket:

valami szorongást, belül a szívedben,
valami reszketést torkodban, kezedben,
valami nagy tüzet, rajtad végigsöprõt,
valami mosolygást, mégis olyan gyötrõt?

Mint ha virágzó fát a májusi szelek
verik, a fa borzong és szirma lepereg:
e férfisereg most úgy áll itt a szélben,
most virágját-bontott, elsõ-életében.

Áll, majd könnye csordul, nézi ezt a tájat,
szeme, mint a csikó torpan, táncol, vágtat.
Szíve dönt. A sereg áll szótlan, meredten,
kiáltana már, mint boldog szerelemben.

Tél nem renget így meg komor fenyõerdõt!
(No, költõ töröld le könnyed, a csöpörgõt!)
Ki kezét lógatja, szívére szorítja,
ki meg mozdulatlan a tájat mutatja.

Levetett kalappal állnak egy csapatban,
új honfoglalók, mint bronzcsoport a napban.
Kis lobogók! Hajak. Barnák, hol fehérek,
ágaskodnak, taréjt formálva a szélnek.

És az arcok. Ó, a szikárak, kemények,
tar fejek, homlokon kerék-nyoma fénynek!
Nézik diadallal a legyõzött sárkányt,
az üszkös ugarból ívelõ szivárványt.

Állnak moccanatlan. Fiatalok, vének.
Mint rakéta fölszáll szívükbõl az ének,
sisteregve fénylik, bejárja a földet,
a csillagpályákat: "Föl rabjai a földnek!"

Már osztják a földet, mérik szét a tájat,
mint szövetet szabó, ha szab ruha-vállat.
Hajolva, megállva, homlokuk törölve,
aztán megint oda-görnyedve a rögre.

Szétmetszik a tájat, rendezik, beszélik,
maguk-készítette mércéjükkel mérik.
Micsoda erõvel, milyen biztonsággal
birkóznak a gazvert, hatalmas határral!

Suhan a kisbalta, ezüst fénye villan,
a cövek remegve megáll a talajban.
Aki a magáén áll már, az szünetlen
nézi csak a földjét, pillája se rezzen.

Józsi bácsi is ott áll a földje szélén,
majdnem a nyugati ég vörheny szegélyén.
Eltûnõdve, nyaka is a mosoly ága,
mintha arca lenne a nap fény-virága.

Lehajol, egy marok földet nyögve tép fel,
morzsolgatja lassan, nehéz töprengéssel.
S nehéz ujjai közt lassan átcsurgatja
bütykös tenyerébe, reszketõ kupacba.

"Jó föld" - és zsebébõl papírt és meglágyúlt
dohányt kotor ki, megcsavarja és rágyújt.
De ni csak, az úton lassan lépegetve
Juli néni jön és mintha integetne.

Ideér az asszony, kosarát leteszi,
kendõjét leveszi, a kosárra teszi.
"Egyél." "Ez a földünk." Ennyit szólnak ketten,
haragos-csituló, kurta szerelemben.

Juli néni szemét szétviszi a tájon,
az ezüst-madárként csattogó baltákon.
Ameddig a szem lát, hosszú láncban állnak
az újgazdák, foglalói a határnak.

Alkonyodik, hûs lesz, a madár elhallgat,
koppan nemsokára, hull az esti harmat.
Eresedik az ég roppant szemealja,
rezes tajték dagad, isten vére alvad.

A szétosztott földön - így igaz a törvény! -
állnak a szegények (most fölkerült örvény).
Az utolsó osztók kis csoportja, messze,
mintha a nap izzó korongjába veszne.

"A mi földünk?" - kérdi meg az asszony végül
és már félrefordul, nem bírja vitézül.
Köténye sarkával a szemét törölni,
ökle hátával a könnyet leemelni.

Ráncaiban bujkál, hogy már nem is bánja,
talán ezt a két nap civódást is szánja,
hogy már az övé is a töviskes hét hold,
hogy ez talán mindig is csak az övé volt!

"A mienk." És a szemükkel úgy vigyáznak,
mintha bölcsõ fölé hajolva állnának.
Nehezen tünõdve állnak, tervezgetnek:
ide mit is raknak, oda mit is vetnek?

Földbe tojást-ontó vén zöld strucc-csoportot,
madár-hessentõnek szélre napraforgót,
ide herét, oda töklevél-esernyõt,
zöld habban hemzsegõ kukorica-sellõt.

Józsi bácsi fogja a kis jelzõtáblát,
ráköp és ujjával szétkeni a nyálát,
körömhegyig érõ tintaceruzával
rója nagy betûit, befestve a nyállal.

Ráírja a nevét. A karót leszúrja.
Hazaindulnak, de megfordulnak újra.
Nézik a kis táblát, (milyen pillanat volt!)
csak nézik: Sántha József újgazda 7 hold.

KASSÁK LAJOS

Ünnepi gondolatok

Ó, múlhatatlan emlékeim, ifjúságom feneketlen kútja, mit merítsek ki belõled ezen a napon?
    Ötvenhét májust éltem meg eddig, ötvenhétszer láttam gyönyörû virágba borulni a gyümölcsfákat, ötvenhétszer vártam a hosszú vándorútjukról visszatérõ madarakat, s bizony ez alatt az idõ alatt nemegyszer nevettem föl áradó boldogságban s szomorkodtam el úgy, mint akinek semmi reménye többé, hogy megbékél a körülötte lévõ világgal. Volt olyan május, mikor elsõ lépéseimet gyakoroltam az ismeretlenbe vezetõ úton, volt olyan, mikor bódultan futottam a csinoska lányok után, s volt olyan, mikor forradalmi lázakkal és mindenre elszántan meneteltem munkatársaim soraiban.
    Alig múltam tizenhét éves, mikor elcsigázott testtel, rosszul szabott ruhában elõször sorakoztam föl a kibontott vörös zászló alá, énekelve és kemény ritmusban menetelve, mint aki hisz a jövõben, s majdnem bizonyos benne, hogy megvalósítja jóra való akaratát. Ott lépegettünk a széles körút medrében, kétoldalt díszbe öltözött lovas rendõrök kísértek, kinyíltak a házak ablakai, kíváncsi népség hajolt elõre a magasban, némelyek szidalmakat kiáltottak felénk, de már akkor régen, nagyon régen is voltak olyanok, akik vörös kendõt lobogtattak, hogy megörvendeztessenek bennünket. Szimbolikus jelentõsége volt ennek a színnek, s nemcsak a zászlónk volt vörös, hanem a nyakkendõnk is, hadd lássa meg a világ, hogy kik vagyunk, s milyen eszmekörben mozognak gondolataink.

    De nemcsak ilyen pompás virágokkal díszítettek és hangos énekszóval zengõk voltak ezek a májusok, akadtak köztük olyanok is, amelyekben izzóvá hevült az ellenünk való gyûlölködés, s a munkások légiója, amely vidám rezesbandák kíséretében indult el reggel, estére mintegy szétmarcangoltan, vérzõ sebekkel tért nyugovóra. Nem bántottunk senkit, de nyilván jogos félelemmel tartottak tõlünk nagyon sokan, s az õ parancsszavukra ugrottak ki hüvelyükbõl a csillogó rendõrkardok és sújtottak le ránk könyörtelen buzgalommal.
    S most, hogy az ötvennyolcadik május köszöntött rám, feledve majdnem meddõnek tûnõ küzdelmeimet, ismét itt sorakozom föl a vörös zászló alatt, meggyõzõdéssel gondolva, hogy semmi sem történt velem véletlenül és semmi sem múlt el fölöttem hiábavalóan. Háborúknak, ellenforradalmaknak, csábító hízelgéseknek és kegyetlen terrornak nem volt elegendõ erejük ahhoz, hogy elszakítsanak múltamtól, s a gyönge lángokkal világosodó jövõ nem olthat belém olyan bizonytalanságot, hogy föladjam a küzdelmet. A továbbiakban akármi következzék, bizalommal hiszem, hogy helyes úton járok milliónyi társammal, s a mi kezünkben van a varázskulcs, amivel egyszer fölnyitjuk a paradicsomkert kapuját.
    Hittel cselekedtem mindmáig, de talán még sose hittem annyira a májusi ígéretben, mint éppen ma, Budapest romjai között, s azoknak a társaknak soraiban, akik lesoványodottan, riadt tekintettel alighogy elõmásztak a pinceodúkból, máris kiegyenesítették a derekukat, és magasra tartják a zászlót.
    Ó, drága barátaim, hányszor gyaláztak meg bennünket az idõk folyamán, hányszor kísérelték meg elmetszeni a láthatatlan szálakat, amik összekötnek bennünket, s íme, együtt vagyunk valamennyien!
    Micsoda irdatlan erõ s micsoda feltartóztathatatlan áradás az, gondolhatják csodálkozóan a gyávák és hitehagyottak, de hiába fordítják el tekintetüket, hiába állítják tilosra a szemaforokat, egy egész testvéri világ nyújtja felénk a kezét, hogy segítsen bennünket a történelmi úton, amin akarva és akaratlanul is tovább kell haladnunk.

     Népszava, 1945. május. 1.

BERDA JÓZSEF

Elmúlt világnak üzenvén

Isten és ember elõtt
egyaránt bukottak vagytok immár.
A sunyi gyávaság fagyasztja meg
a szót most már merev ajkatokon, mert
fáj, hogy nem értetek épül újjá újra a
kaján kedvetek szerint romba dõlt ország.
Titeket már csak az Ördög szándéka
vigasztalhat, egykori pöffeszkedõk:
- nem hazaszeretet s Isten kegyelme!
Mily könnyû mulatság volna hajdani
rombolásotok ajándékaként a régi gõggel
birtokba venni az egyre emberibb
formát öltõ s élni akaró Magyarországot, hogy
végül a szolgaság sírjába taszítsátok újra!
Állj talpra, ország! Állj talpra, oszthatatlanul
tiszta becsület s hirdesd: múlik a sötétség,
a Fény egyik birodalma leszel te is maholnap
a vajúdó Európában!

           1945. április

HOLLÓS KORVIN LAJOS

Hazám vagy végre

Hazám vagy végre, csillagarcu ország,
hol negyven évig koldus idegenként
lézengtem csak, s miként a többi szolgák,
lázongtam, a robotban nem pihenvén.
Többé nem földesúr, nem szolgabíró,
nem nagybankár, csendõr, besúgó földje;
a vak fájdalmat negyven éve síró
szememrõl gyengéd ujjakkal töröld le!
A miénk vagy már, dolgozók hazája,
hadd simogassalak meg romjaidban,
viruljon kerted minden rózsafája,
daloljon madár minden lombjaidban,
nõjjön nagyobbra minden rokkant házad,
s a hidak: kedves kincsei szememnek,
íveljenek megint Pesttõl Budának.
Láss végre békés, víg, teremtõ rendet!
Eke, pöröly, toll népe: mi vagyunk az
igaz fiaid, lehelj ránk, karolj át,
benned mi és Te mibennünk virulhatsz,
szabadság földje, édes Magyarország.

              1945. április