DEVECSERI GÁBOR

József Attila halálára

A hír mögött ül, borzas a rettenet,
az utca színét elveszi, lombokat
kövekké súlyosít s azonnal
elkülönít a való világtól.

A vékony kötél tart partja cövekjein,
eloldom azt is. Süllyed a szép, kitér
a rossz elõl s üres helyére
nincs, ami még hitegetni jönne.

Nem egyszer élünk csak: nagyon is vadul
sietnek apró korszakaink tovább,
egymást befonva váltakoznak.
Van, hogy a tegnapot eltaszítja

a pillanat, vagy szárnyakat ad neki
s elõreküldi. Én is, a zárt s nyitott,
már meghalhattam volna többször
nem panaszolva a csonka sorsot.

De õt arany lant és okosan kimért
szavának éle, szikravetõ tüze
a boldogok közé keverte
míg remegett, ha a szörnyû szükség

morzsolta is. Nem gyérvizü tájakon
sétál a költõ, fényes az öntudat,
ez óvja mástól és sekélytõl,
ez vele él, vele semmisül meg.

    1938

ZSOLT BÉLA

A költõ halála

József Attila vasárnap óta a szárszói temetõ árkában fekszik, közel az országúthoz. Az útszéli parcella holtában is otthonos lakóhelye a költõnek, aki Ady Endre halála óta a tizenöt legjobb és legmaradandóbb magyar verset írta, - mert életében is többször volt otthona az utca, mint az egyszobakonyhás proletárlakás. Amíg a nyomorúság zaklatottságától elrontott idegekkel be nem vonult a szanatóriumba, jóformán állandóan a hajléktalansággal, vagy a közeli kilakoltatás rémével küzdött. Ha nincs egy-két régifajta ember, akit még a mai sokféle cudarság sem tudott leszoktatni a költõ, vagy csak az éhesek és betegek istápolásáról, talán egész életét az utcán vgy albérlõ-barátok pucér divánán, vagy a hajnali kávéházak hidegfüstû alvilágában tölti. Nincs gyûlöletesebb mint a hazug regényesség, amellyel a társadalom nemcsak magátólértetõdõnek, de festõinek és termékenyítõnek tartja a mûvész nyomorát. Csak a giccstõl megihletett ostobaság, vagy a lelkifurdalástól könnyedén szabadulni akaró álszentesség hitetheti el önmagával, hogy pontosan a költõnek, az elitembernek konveniál a szegénységgel együttjáró civilizálatlan életmód, a rongy és a szenny s a pénztelenséggel együttjáró koldus megalázkodás, a kenyérért és a fedélért való alantas és skrupulustalan mesterkedés. Ezúttal azonban már csak azért sem hívjuk tetemre a társadalmat, mert a "mûvész bohém életmódjáról" hamisan belérögzõdött elképzelései szétoszlatása után sem tudna segíteni a költõn. A társadalom mûveltebb rétegeinek, amelyek a költõt értik és megbecsülik, ma nincsenek anyagi feleslegeik - mondjuk meg nyersen - pillanatnyilag nem amortizálódó szellemi értékek finanszírozásához. A letört intelligencia, amelynek hódolatból és hálából el kellene tartania a mûvészt, maradék erejével csak saját puszta életét védi. De vannak magyar intézmények, amelyeknek még ebben a szellemellenes világban is egyedüli hivatásuk, hogy erkölcsi befolyásukkal és anyagi erejükkel megmentsék a mûvészetet az elkallódástól s a mûvésznek legalább akkor siessenek a segítségére, amikor éhesen és hajléktalanul támolyog, vagy amikor leteríti a betegség. Van itt például egy irodalmi alapítvány, amelyet a nemes szándékú Baumgarten Ferenc író és széplélek azzal a rendeltetéssel bízott az utókorra, hogy emberi és mûvészi eszményeik mellett megvesztegethetetlenül kitartó írók és tudósok, legalább a segédhivatali tisztviselõi létminimum biztonságával a hátuk mögött alkothassanak és dolgozhassanak.
    Ezt az alapítványt minden évben Baumgarten Ferenc halálának évfordulóján osztják szét, - de József Attila öngyilkossága után többé a díjazottakon kívül senkit sem fog érdekelni, hogy a bölcsen egyensúlyozó és arányosító kuratórium kik között osztja fel egy Tisza István utcai bérház jövedelmét. Baumgarten Ferenc, amikor elképzelte és meghatározta a költõ-típust, akinek segítségét szánta, modellül választhatta volna József Attilát, akiben minden együtt volt: a halhatatlansággal kecsegtetõ tehetség, a mûvészethez és az eszményekhez való tántoríthatatlan hûség és az iszonyatos szegénység. De ez a nagy költõ és nagy éhezõ egyszer sem kapta meg a Baumgarten-díjat, illetve egyetlen egyszer csurrantottak neki ezer pengõnyi kegydíjat, de ezt is már késõn, mert a hosszú nélkülözés kikezdte a tüdejét és felborította idegrendszerét. Mialatt mások, jó és kevésbé jó költõk, írók, tudósok négyszer-ötször részesültek a maecenás posthumus támogatásában, - köztük az alapítvány intenciójával ellentétben, szép számmal olyanok is, akik polgári állások tekintélyes jövedelmét élvezték - ennek a költõnek, akire generációjában egyedül illett az "isteni kamasz" epitéton: aki nem volt más, csak néhány tucat újfajta remek vers s aki nem dicsért, sem bérért nem húzta a hatalmon lévõk, a sznobok, a változékony tömeg és kurátorok fülébe a kedvenc nótát, nem jutott egyetlen évnyi nyugalom akár a munkára, akár csak a nyomorúságtól kikezdett teste és egyensúlyából kibillentett lelke gyógyítására abból az alapítványból, amelyet Baumgarten Ferenc eszmeileg egyenesen neki alapított s rá hagyományozott. Független költõ volt, nem epigonja senkinek s nem kortese egy ide-oda alkalmazkodó irodalompolitikának, amely valójában az irodalomnak az uralkodó politikai áramlatokkal való összebékítésén fáradozik. Rokontalanságát, önállóságát, gyermeki gõgjét keservesen megbûnhõdte: kívülmaradt a hivatalos falakon, nem kapott pénzt sem a hazától, sem onnan, ahonnan az alapítólevél szellemében elsõsorban neki járt, még csak a beérkezettség rangját sem kapta meg. Nem kapott osztalékot a Baumgarten-ház jövedelmébõl, nem hívták meg boldogult Gömbös Gyulával együtt vacsorára sem, - holott a vacsora menüje elfért volna a korgó gyomrában.
    Kit érdekel ezek után, hogy kinek adják az idén a Baumgarten-díjat, amely alól József Attila halála végképp kihúzta az erkölcsi alapot? Ki tartja ezek után közügynek, hogy egy szûk baráti kör kik között proporcionálja a politikai és felekezeti szempontok, a klikk és sajtóerõviszonyok szerint a széplélek örökségének kamatait? A Baumgarten-alapítvány József Attila halála után privát hagyatéki ügy lett, amelyet majd csak az utókor fog perbe fogni a halott József Attila nevében. Akármilyen nagyszerû költõk és tudósok osztozkodnak is ezek után a pénzen, az utókor számon fogja kérni, hogy az Ady utáni korszak legkülönb költõjének és reménységének éhen és õrülten, harminchároméves korában meg kellett halnia, mint Csokonai Vitéz Mihálynak, akinek abban is utódja volt, hogy sokszor a Debrecentõl Keszthelyig terjedõ útnak megfelelõ távolságokat kellett végiggyalogolnia a odavetett ötforintokért. Számonkérhetõk a kultuszminisztertõl is, hogy egy nagy magyar költõ megmentését nem tartotta reszortfeladatnak - de József Attila, ha magyar, keresztény és paraszt eredetû is, a nép költõje volt s még csak népivé sem divatosodott -, nem követelhetjük tehát a magyar szellem legfõbb hivatalos gondviselõjétõl, hogy politikailag nem kívánatos zsenikre is kiterjessze gondoskodását. Bár Mauriac, a katolikus francia író éppen az elmúlt héten állapította meg, hogy Zay népfront-kultuszminiszter milyen példaadó lelkességgel törõdik irodalompolitikai és világnézeti ellenfeleinek szellemi és anyagi érdekeivel, nem éppen meggyõzõ, ha a kultuszminiszternek francia precedensre hivatkozunk. A kultuszminisztert tehát nem terheli közvetlen felelõsség, bár, akárcsak a német cserediákokat, József Attilát is beprotezsálhatta volna, amikor hajléktalan volt, valamelyik diákotthonba. De a Baumgarten-díj kuratóriumát, amelynek tudnia kellett, hogy ki volt és mit jelentett az epigonizmus korában József Attila, nem menti a felelõsség alól, hogy éveken keresztül közönyösen tûrte, ahogyan ez a fiatal költõ a vegetatív életért viaskodott, s rettenetes szegénysége hogyan pusztította el testét, lelkét, amelyben zsenialitása mindennek ellenére az utolsó pillanatig épségben maradt. Nem lehet felmenteni azokat, akik féltékenyen, hiúan vagy opportunusan nem adták meg neki a jussát, ami elsõsorban neki járt és akik még az egymás között felosztott babért is megtagadták tõle, hogy végül sorsa eszeveszetten a szörnyû tehervonat mozdonyának vasöklével fonasson véres koszorút fiúsan tiszta, hõsiesen felszegett homlokára.

     1937


 
SALAMON ERNÕ

Búcsú József Attilától

Elvégeztetett. A fennkölt Igét
házában ölte meg a szörnyû Gép.
A nemes hajlék, a gyönyörû fej
tépetten búsult a puszta fûvel.
A könnyû idõ járt izmaidon,
a megszûnt színek szemhártyáidon,
tûnõ fényre rabló sötét borult,
az Ûrig dobta ki a Tér a Súlyt.
Özvegy percével ült a délután,
s kémlelt sikoltva a halál után.

Az Értelem tüzes szövétnekét
oltja, csitítja a széles Sötét.
Mely, harminchárom éven át, a Test,
egy lázban égett, most kínlódni rest.
A fiúszemek illó olaját
beissza talpfa, sínközti virág.
Aki repülve nemlétbe riad,
nem szégyenkezhetik bûne miatt,
a föld, a vas, a sár irgalmasabb,
könyörületes az örök Anyag.

Nyugszol a földnek ölében, alant,
a föld Tevéled tegnap megfogant,
ki úgy kívánta anyja dús szavát,
így lel halálban végre is Anyát.
Lélek vendége: a távoli Emlék,
ím Véled õ, Véled marad õ mindég.
A pusztuló Eszmélet udvarába
örök a lúg, a nagymosás, a pára,
és ott maradhat, míg jólesik épen,
mamád köténye kisfia kezében.

Természet dolgai, mik Vele vagytok,
gyom, el ne lepd és ti se, kedves kaprok!
Esõ, ne áztasd vézna, csontos hátát,
te, marha tél, kerüld rideg szállását!
Te, durva rög, hogy nyújtózzék, simuljál,
õszig ne érkezz meg falusi új nyár!
Mert szót kell vinni Hozzá, szörnyü sírást,
vak lelkének mutassátok az Írást!
Jaj, tárgyai! Bús nõk! Ebek! Vadon táj!
Mondjátok Néki: Te mondtad, nagyon fáj!

     1937

DÉRY TIBOR

Emlékül

Egy szegény ember, egy nagy költõ halt meg.
    Utoljára a szanatóriumban láttam: egész délután a díványon ült és sírt. Cigarettázott, egyszer telefonált, megevett egy fél mandarint, köznapi ügyekrõl beszélt, olykor el is mosolyodott, de bármit tett, szemébõl szüntelen folytak a könnyek. Nedves, fénylõ szemhéjaival a költészet jelképes alakjává lett.
    Ha önmagamat kérdem, hogy mit kívántam volna inkább: vessen véget betegségének (amit megtett) vagy szenvedjen tovább és írjon, ameddig lehet (mert még lehetett volna) - a két megoldás közül én, aki az életet már csak az alkotás elõfeltételeként becsülöm, az embertelenebbet tanácsoltam volna. Törékeny, gyöngéd alakját kiszolgáltattam volna az intermittáló õrültnek, hogy a szünetekben tovább dolgozhassék. Bárhogy kutatok is lelkiismeretemben, megnyugtatóbb lett volna számomra, hogy szenved, mint az, hogy vége van.
    Szerencsére nem rajtam múlt. Az élõ egyébként is szégyelli magát a halott elõtt s ha ez fiatalabb, tetejében még személyes hitelezõjének is érzi. Tûrhetetlen volna a gondolat, hogy ezen felül még döntõ szava lehetett volna az utolsó kérdésben is.
    Búcsúztatom tehát, mert mit tehetne az ember egyebet? Dédelgeti fájdalmát, mert ez az utolsó személyes kapcsolata a halottal s már elõre fázik attól a perctõl, amikor ez is megszakad. Szeretetének utolsó tanúságtétele ez önmaga elõtt. Ha elmúlt, szeretetének is vége s ezért nem akar lemondani gyászáról sem, noha tudja, hogy elõbb-utóbb menthetetlenül elérkezik az a pillanat, amikor mindkettõt leveti s ennyivel szegényebb lesz. Felidézem magamban Attila sûrû bajszos, tömpe ujjú, sovány alakját abban a száz változatban, melyben barátságunk tíz éve alatt megismerhettem s jóllehet már életében majd mindegyiket megindítónak találtam, most, az utolsó magyarázat világosságában, valamennyit összefoglalva, egy nagy költõi sors képe csap ki összegükbõl. Testben könnyû és szeretetreméltó volt, nehogy elijessze az ideges múzsákat. Mozdulatai lassúak voltak, bajszán, melyet hol leborotvált, hol megnövesztett - mintha hiúságának nagy hamleti kérdésére keresné a feleletet - bajszán invitáló, csendes mosoly ült, maga is oly könnyû, mintha saját beteljesedésétõl félne. Ha nem volt lakása, gyakran aludt nálam; az összecsapott ágyban teste hevenyészettnek, gyerekesnek tetszett a könnyû nyári takaró alatt, mintha a természet is csak ideiglenes megoldásnak szánná. Akárhogy is idézem fel, ülve, állva, sétálva, vitatkozó kedvében, a dobogón vagy vacsora közben, teste szerényen és harmonikusan húzódott meg, mint a Poézisnek egy gyöngéd háttere.
    Holott valahány versét megmutatta, bebizonyosodott, hogy költészete épp ettõl az esendõ testtõl, a tapintatos, ismeretlen s nagy háttértõl kapta reliefjét. Versbeli alakjainak érzéki erejük van. A térben mozognak, kicsattanón töltik ki három kiterjedésüket, tapinthatók, ragyognak. Velük népesítette be azt a nagy teret, melyet saját teste üresen hagyott. Sovány koszton élt s domború, fénylõ salátafejeket hordott be verseibe. A szerelmet nemcsak a nõktõl kérte számon, hanem furfangos kerülõ úton saját hiányaitól is, és ringó farú, halhatatlan fiatalasszonyokkal ajándékozta meg magát. Idegenszerûen mozgott a valóságban, melyet pompásan ismert. Ahol tapasztalata rövid volt, megtoldotta egy verssel. Elbûvölõ az a gyöngédség és tárgyismeret, mellyel a világ apró örömeit dicsérgette.
    Nem tudom elfelejteni gyermekien szelíd mosolyát. Olykor incselkedõ volt, ilykor meghunyászkodó, mindig szemérmes. A mosoly az értelem gátjain átjutott nevetés. Az állatok nem tudnak mosolyogni s ahogy múltak az évek, Attila egyre ritkábban nevetett, egyre gyakrabban mosolyodott el. Fiatal éveinek hetykesége, irdatlan jókedve egyre tompult, simult - költészetének tündér tükrébõl, kamaszarca mind komorabban nézett vissza az emberre. Túl korán szokott le a nevetésrõl. Nyomorúságos gyerekkora után még maradt benne vidámság, szertelenség s fiatal gõg, nyomorúságos fiatalsága után, mintha már nem bírta volna erõvel, mellére ejtette fejét. Mennyi pajzánság lakozott benne még húszéves korában, mennyi erõ, mennyi édes, bárdolatlan csíny! Idézzük fel egy percre vézna alakját a párizsi diákesztendõben, életének bizonyára legboldogabb idejében, amikor hol negyedmagával lakott egy szûk manzárdszobában, hol egy osztrák költõvel aludt egy ágyban (az egyik a lepedõ alatt, a másik felette), hol egy erkélyes szobában élt, kenyéren és mustáron s gyerekkorának nyers nyomora után telitüdõvel élvezte a könnyû szegénységet, hars, fehér fogakkal rótta a párizsi utcákat. Három órakor éjjel felkeltette lakótársát, felöltöztek s lementek billiárdozni a sarki kávéházba. Ha pénzhez jutott, egy háromnegyedkiló fõtt marhahúst vett s az utcán megette. Hetvenkedésébõl úgy tanult meg franciául, hogy az "a" betûnél kezdte s bevágta a szótárt, de egy félév múlva még nem tudott kenyeret kérni, mert nem jutott el még a "p" betûig. Túl bõ keménykalapjában, kecskeszõrrel bélelt, de rongyos kabátban, soványan, mint egy kis magyar Chaplin, felkerekedett s elindult a folyóiratok szerkesztõségeibe. Az egyik közölte egy szürrealista mondatszerkezetû versét, melynek elsõ két sora:

    nous avons pots et des choux ronds
    nous vivons sales et naus mourons.

    S mert az emberi élet különbözõ korszakai bensõ felépítésükben lényegileg azonosak s fõ mondanivalóikat egyre megismételik, már itt Párizsban jelentkezett, ha kezdetleges formában is, az a tétel, mely életét lezárta: az Hôtel du Vaticanban öngyilkossági kísérletet követett el.
    Amikor én, tíz éve, Pesten megismertem, nevetõ fiatalságának már a végén járt. Huszonkét éves volt ekkor. Humorának még voltak szertelen kitörései, kamaszos gõgje olykor még fortyogott, de az élet nagyjából már letompította szögleteit s a világgal szemben kialakult ellenállása mind kerekebb lett s mind beljebb húzódott szívébe. Nagy nyomorban élt... Mikor következik el az a pillanat, midõn az ifjú megbokrosodik a valóság túl magas, méltatlan akadályai elõtt, elfordul és a magányba menekül? Mikor az a másik, amidõn nem bírja tovább az egyedüllétet, újra kilép és segítõtársakat keres, hogy megváltoztassa a valóságot? A lélek nem az idõben fejlõdik, hanem egy érdesebb, szemcsésebb közegben, amely hol hígabb, hol sûrûbb s aszerint kisebb vagy nagyobb nyomással alakítja: az események összeálló, sodródó közegében. Attila lelke gyorsan alakult, öregedett. A baljós események torlódnak s fokozott nyomásuk már a gyerekember lelkében kikattanthatja azt a reakciót, amely máskor csak egy csendes öregkor végén áll be. Hogy a költõ fiatal életében mikor következett el az a pillanat, amikor megértette - talán tízéves korában -, hogy férfivé lett, s mikor az a másik - talán már harmincéves korában -, amikor számot vetett az öregséggel, azt nehéz lenne eldönteni. Nem õ maga öregedett, élete öregítette. A léleknek ugyan különös vonzóereje van az alkatához jól illõ eseményekre, s Attila úgy hívta magára a szegénységet, a mellõzést s az értetlenséget, mint a mágnes a vasat, de az ember ugyanakkor testétõl-lelkétõl idegen sorscsapásoknak is ki van szolgáltatva, s e kettõs bonyolult keringésben, hol önmagától, hol a világtól kéri számon a boldogságot. Barátságunk elsõ éveiben a kort hívta tetemre. Szegény volt, s örömre vágyott. Megkereste a szegénységnek rajta kívül fekvõ, kitapintható okait, megvizsgálta a társadalmat, rátalált osztályára s benne a maga helyére.
    Nem volt többé egészen egyedül. Elégedetlensége egy egész osztály elégedetlenségéhez súrlódott s tüzet fogott. Az együttérzés, mint egy légnyomás, magasan önmaga fölé dobta. A külvárosokban csatangolt, maga is éhezve és soványan, mint azok, akiknek beszélt, télvíz idején órákig gyalogolt, mert nem volt pénze villamosra s nem akart lemaradni egy-egy újpesti vagy rákospalotai szemináriumról, repedt, kültelki kocsmákban próbálta megfogalmazni életét. Olyan emberekkel találkozott, akik még szeretni tudnak. A lakására jártak s magyarázatokat kértek. Ismertem egy szabósegédet, aki heti tizennégy pengõbõl tartotta el családját. Valahányszor meglátogatta Attilát, észrevétlenül egy pengõt hagyott maga után a lakásban, mint a jóságnak egy tündéri ezüst lábnyomát. A fiatal költõ ez idõben megírta korunk, de minden bizonnyal a magyar irodalom legszebb proletárverseit.
    Mindvégig hû maradt osztályához, késõbb is, amikor egyre fokozódó érdeklõdéssel kezdte figyelni önmagát. Mongol vágású szemét - melynek belülsõ metszett ráncára oly büszke volt, hogy külön figyelmeztette rá a nõket - a világból lassan önmaga felé fordította. Mi idézte elõ ezt az irányváltozást? Mint gyerekkorában a testét-lelkét szorongató nyomorral, ismét összeütközésbe került a valósággal: ezúttal a nyomorult politikával. Úgy látta egy idõben, hogy saját osztálya cserbenhagyta. Nyilvánvalóan tévedett, amikor egy párt vezetõségét azonosította egy osztállyal, türelmetlenségében gyenge volt s érzékeny a megpróbáltatásoktól, melyek már felmarták bõrét, de megrendítõ, hogy mindig a legjobbak esnek áldozatul a politikának, s ha már a költõ sorsa, hogy félreértsék, vagy legjobb esetben kihasználják, még annyi megbecsülést sem kap, amennyi Minosz áldozatainak kijár. Az igazi mûvész szigorú önmagához, érzékeny és hiú. Attila gyöngéd alakja megingott, mintha tarkón ütötték volna, amikor úgy látta, hogy azok, akikhez szívével, értelmével húzott, akik között meglelte a sokáig keresett közösséget, épp azok nevében igazságtalanság éri: e kettõs tévedést soha nem heverte ki. Mélyebben vágott, mint az a buta értetlenség, mellyel a mértékadó írói körök örvendeztették meg.
    Megindító volt: mint egy éhes gyermek vágyott az örömre! Képzeljük el, hogy valaki idõtlen idõk óta egy pókhálós, sötét, végnélküli folyosón halad, amelybõl nem tud kijutni, mert jobbra-balra az ajtók le vannak zárva. Képzeljük el már most, hogy a folyosó padozatán garmadával hevernek a kulcsok, de bármilyen türelemmel kísérletezik is, már évtizedek óta, egyik kulcs sem nyitja egyik zárat sem. Más hangot nem hall a csendben, mint saját léptei zaját és a zárak reménytelen, rozsdás csikorgását. Végül már nem hajol le több kulcsért, noha találna még lelkében. Az ember lassanként meggyûlöli azt, amire hiába vágyódik. A mûvész legmagasabb világi öröme, az egyetlen hasonanyagú fizetség, melyet munkájáért a társadalomtól kaphat, mûvészi verejtékének egyetlen keszkenõje: az elismerés - ha késõn jön, visszautasítja. Az a kevéske öröm, amit két év óta barátai szerezhettek neki, már késõn jött annak a számára, akit a bajok oly gyorsan vénítettek. Befelé fordult, nem akart már kiszabadulni önmagából. Nem tetszelgett bánatával, nem volt érzelgõs. A részvétet, a szeretet silány pótlékát megvetette. Már nem tudott más megoldást: önmagát vonta felelõsségre. Ezt is éppoly végletesen és merészen végezte, éppúgy fejjel ment neki a sajátmaga állította falnak, mint azelõtt a külvilágnak. Tanúja voltam annak a lassú, olykor görcsös, megrendítõ önnevelésnek, amellyel az embergyûlöletnek helyet igyekezett szorítani szívében, mint ahogy az anya helyet szorít testében a fejlõdõ gyereknek. Ravasz, kemény és számító akart volna lenni s az idegeiben rekedt ifjúság minduntalan meghazudtolta, átszüremlett arcjátékán, kicsillogott mozdulataiból; egy ügyetlen kölyökkutyára hasonlított, amint a farkas-szerepre készülõdik. Emlékszem egy végnélküli éjszakai beszélgetésünkre - az idén tavasszal volt, hosszan kísérgettük egymást az utcán -, nem akar több verset írni, mondta, befejezi költõi pályáját, s egy polgári állásért fog küzdeni foggal-körömmel. Nincs más vágya, mint havi kétszáz pengõt keresni, magyarázta, ennél többet nem nyújthat neki az érdeken épülõ világ.
    Nagy költõ volt, töredékes mû
ve a magyar irodalom legnagyobbjai közé igyekszik. Messzirõl próbálom nézni - nem sikerül, túlságosan a szívemhez nõtt. Úgy hordozom magamban, mint egy elkárhozott lehetõségemet. Nem is méltatni akartam - ez tudósabb kezek dolga -, hanem síremléket emelni neki lelkiismeretemben, amelyet már egyre több temetõi emlék terhel. A halottakat egyébként nem szeretem; egy oly világba rántják le maguk után az embert, amely az élõ számára - ameddig dolgozni és lélegezni tud - megvetendõ kell, hogy legyen. Úgy érzem olykor, ha egy-egy halottamra gondolok, mintha én küldtem volna elõre, mint Jancsi és Juliska a boszorkányt, hogy megmutassa, mint kell a tüzes kemencébe bújni: ez a bûntudatom is ellenszenvessé teszi õket. De a halott Attila százszorosan tûrhetetlen, mert mindenben igaza van. A természet elrontotta benne egyik legszebb mûvét. A társadalom ráduplázott és tovább pusztította. Az egyén nem tudta megvédeni. Esett vállaival s kissé hosszú nyakával - amelyet a vonat tengelye kifordított - elõre kiszemelt áldozat volt. Valamennyien éreztük ezt és gyávaságból, szemérembõl, tehetetlenségbõl önmagunk elõtt is eltitkoltuk. Most pedig szinte úgy érzem, igaz volt, amit az utolsó hónapokban megbomlott idegzettel gondolt: hogy a világ valóban összeesküdött ellene.
    Ezért nem akart többé semmitsem ingyen elfogadni akkor, amikor már minden elfogadhatott volna. Cigarettára gyújtott, sírt és kiszámította, hogy barátai mit költenek rá cigarettára. A tortát, mandarint eldugta, elajándékozta. Azon tûnõdött, hogy a drága szanatóriumot elhagyja s ingyen kezelésbe megy, hogy senkinek se legyen terhére. Verseit többé nem tekintette ellenszolgáltatásnak; az a meggyõzõdés alakult ki benne, hogy semmit sem érnek. Értelmében sem bízott már, világos korszakaiban sem. Ha egy-egy reménykedõ szót hallatott még olykor, mosolyán meglátszott, hogy maga nem hisz benne. Láthatón levált jövõjétõl, attól a lenge, édes alaktól, melyet magunk fölé képzelünk, s a szemünk láttára lassan süllyedt a föld alá. Én még akkor is azt figyeltem, lesz-e még módja az írásra? Egy év múlva, öt év múlva, egy-egy visszatérõ tiszta korszakban? Ahogy az orvosok diagnosztizálták... S mert az élõk könyörtelenek, egy héttel halála elõtt levélbe fogtam, s arról írtam neki Szárszóra, hogy versei kitûnõek, s hogy dolgozzék... A levelet nem fejeztem be, itt fekszik elõttem, most széttépem. Az embernek hovatovább már nincs kedve, már csak ereje van az élethez.

     1937

RADNÓTI MIKLÓS

Naplórészlet

Dec. 28.
Ascher-Székely-est. Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség! - szitkozódom magamban. A Nagyon fáj-ból 50-100 példány fogyott, a legszebb verseibõl fogyott ennyi két év alatt, 2 pengõért, vagy 2.60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengõs árban három hónap alatt az Összes versekbõl. De most valahogy mást éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset és "olvasók" voltak, mert nem ismertem õket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal. Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam elõadást Róla egy emlékesten s valami ilyesmit mondtam: a mû, amit a költõ haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nõni kezd... És Önöknek és nekünk, kortárs-költõknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist; mikor egy folyton épülõ mû teljesen készen átfordul az idõtlen öröklétbe s ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességû fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközõi közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. - Furcsa érzés és rettentõ tanulság. S hányan tanúk erre itt tudatosan? - nézek körül. Elönt a keserûség. Még tapsoltok? Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerûen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költõ halt még a magyar irodalomban, Petõfi Sándor, a magyar szabadság költõje, a segesvári csatában. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk.

     1940

GIANNI TOTI
(olasz, 1924)

Mondják - mondjuk

Megleltük, Attila, a régi pengét,
mit karmai közt õrzött meg halálod,
csak halk beszédek s hangos hallgatások
káprázzák, amit mûved vetített szét,

de érezzük a szót, ahogy üzennéd:
a tollhegyen s a nyelvhegyen forog ma
és rimátkozni hív, halkan kioldva
ismerész emlékû agyatkozásod,

hogy késedelmes jövõnk meg ne ossza
a tollkés és a kés-toll igazát, mert
ott zsiralmas az észnyi ûr nagy odva,

ahol tanyát a toll is antennán ver
s mit sem tudat. Te végleges, talán jobb
nem válaszolnod, míg idõnk nem áll fel.

 BARANYI FERENC FORDÍTÁSA

VERONICA PORUMBACU
(román, 1921 - 1977)

József Attilához

"Harminkét évem elszelelt
S még havi kétszáz sose telt.
 Az ám,
 Hazám!"

A kávéházban írtál, s mintha én
versed nézni föléd hajoltam volna.
Fényírás gyúlt az ablak üvegén,
s égett kint tõle Szodoma s Gomorrha.

Kedves arcodra keserû vonást
az irigy idõ gyors ekéje vésett.
Ajándékot nem adott senki - hát
versedet írtad csak meglepetésnek.

Tanár nem lettél, nem várt hivatal,
te kicsapott diák, te bú
s, te árva -
s az égre lobban mégis zivatar
villámaként most sorsod tiszta lángja.

Aztán nem közép-iskolás fokon
tanítottad a lázadásra néped.
Szívünk szíveddel együtt ver, s rokon
hangja így hívja az emberiséget.

Izzó anyagként tüzel szép szavad
a nyers szövegben. S édes anyanyelvem
mintáival kell most majd arcodat
pompázó fényû emlékké emelnem.

Az anyag szólal? Te ébredezel?
Gyöngécske vésõm hol fogjon dologba?
És lesz-e elég erõs a kezem,
hogy a csillagos eget átkarolja?

S kezem oly gyöngéd, hogy a harmatot
s a gyermek könnyét gyémánttá csiszolja,
hadd lássa minden: bennük ott ragyog
a láng, akárha forradalom volna!...

Ó, hogy nem törtek széjjel a vasak,
midõn a tested szilánkká tiporták,
hiszen ott hordtad rejtekén e nagy
korszak jövõjét, néped messzi sorsát!...

Virág voltál a népek közt, sivár
gyûlölködõk közt nyíltál enyhe szépen.
Magyar költõ, poéta s proletár,
magáénak vall népem s nemzedékem!

1960
SZEMLÉR FERENC FORDÍTÁSA