KÉPES GÉZA

József Attilához

Mint kávészemmel fûtöttek kazánt
Brazíliában és tengerfenekére
süllyesztették s elázva és elégve
pusztult el s itt szomjazhatott a szánk
utána! ám volt pótkávé rogyásig:
kaptunk vérpezsdítõ, finom malátát
s ügyes kis ügynökök fülünkbe rágták:
gyomornak, szívnek jobb ez, mint a másik,
az igazi - Tõlünk így eltagadták
és megtagadták verseid zamatját
s hitvány pótköltõket kínált a kalmár.
... Lehullt a gyáva hold: a szív s az agy
veled mulat, jó italunk te vagy
s a kotyvalék itt senkinek se kell már.

     1942

NAGY LAJOS

József Attiláról

József Attila gyakran bukkan fel emlékezetemben. Nyilván azért, mert barátom volt, és sokszor voltam vele együtt. És - szinte különös - mindig mint tréfálkozó, nevetõ fiatalemberre gondolok rá. Nehéz volt a sora, tragikus a vége, úgy látszik tehát, hogy vigasztalni akarom önmagamat, ha emlékezvén rá mindenkor a derûs perceit idézem fel. Jólesik tudni, hogy voltak örömei is.
    A kisbajszú, hetyke, nyílt tekintetû, mosolygó legénykére gondolok most is. Látom õt, amint a Japán kávéházban találkozunk, rám néz, és már valami tréfálódó kiszóláson töri a fejét. Bármit is mondott ilyenkor, az sohasem volt bántó. Barátai és jóismerõsei örömmel élveztük az õ évõdõ kedélyét. Mert nagyon szerettük õt. Egész lényébõl áradt valami gyermeki kedvesség, még jobb szóval talán így mondhatom: bájosság. És ennek az lehetett a legmélyebb lényege, hogy õ jó, emberséges ember volt. A vele való egyszerû érintkezéskor is, néhány szóból is meg lehetett érezni a költõt, azt az embert, akinek a mások baja is gondja.
    Sakkoztunk például. Igen gondosan játszott, és minden erejével törekedett a nyerésre. Ha valami furfangos kombinációval sikerült neki játszótársát vesztõ hadállásba juttatni, fölnevetett, és a partnerét csipkedni kezdte. Ilyen esetben, amikor velem játszott, engem is kicsúfolt. "Nézz csak szét, nem hagytad el az esernyõdet?" - "Miért?" - kérdeztem. "Mert hogy ilyen szórakozott vagy." Olyan pajzán volt az öröme, hogy élvezet volt vele szemben veszteni. Ha õ vesztett, valami kötekedõt mondott: "Vak tyúk is talál szemet." Emlékszem rá, hogy egy hírlapíróval, szenvedélyes sakkozóval, tízjátszmás meccset játszott, és nyolc játszmát nyert. Boldog volt. A hírlapíró meg búnak eresztette fejét. József Attila nyomban vigasztalni kezdte, még meg is cirógatta. Majd még egy játszmát ajánlott fel, melyet láthatóan készakarva vesztett el.
    Szeretett vitatkozni. Makacsul vitatkozott. Különösen azzal, akinek más volt a társadalomszemlélete, mint az övé. Ilyenkor ellenfelének minden szavába belekötött. És kéjesen élvezte, hogy az miként vergõdik, és mint keveredik önmagával ellentmondásba. Az ellenfél már elsápadt, és reszketett az izgalomtól, és elállt a szava. Ekkor az élesen támadó József Attila átalakult kedves gyermekké, valami tréfát mondott, és így fejezte be a vitát: "No, majd máskor folytatjuk."
    Írói körökben híressé vált egy esete. Valakivel arról vitatkozott, hogy zöld-e a tenger vagy kék. Attila azt állította, hogy zöld, a másik meg, hogy kék. Hosszúra nyúlt a vita, mind a ketten kitartóan érveltek nézetük mellett. Idéztek a költõk mûveibõl. Az ellenfélnek sikeresebbek voltak az idézetei. József Attila egyszercsak elgondolkozott, és azt mondta: "Igazad van. A tenger csakugyan kék." De nyomban hozzáfûzte: "Csakhogy nem úgy kék, ahogy te gondolod." Éveken át állandó tanyája volt az Andrássy úti Japán kávéház. Nem csoda, hiszen ismerõsökkel, barátokkal és írótársaival legcélszerûbben kávéházban találkozhatott. Meg aztán, szegénysége miatt, olyan volt mindig a lakása, valami hónapos odú, hogy ottan csak aludni lehetett. A Japánban dolgozott, költeményeit is ott írta. Nappal írt. Valamelyik ablak melletti kis asztalhoz ült, a világosságra, és úgy írt. Akik munka közben találták, azok éppen csak üdvözölték, és máshová telepedtek le. Szervusz, Attila - így szólt az üdvözlés, mert majdnem mindenkivel tegezõdött, és mindenkinek Attila volt, még a pincérek is Attila úrnak szólították. Ezt az urat nem szívesen hallotta, de megadta magát a szokásoknak, és csak a homlokát ráncolta, amikor a gyûlölt szót kimondták. Az üdvözlésre csaknem mogorván válaszolt, így: Szervusz. Jelezve, hogy most hagyják békén. Elnéztem néha õt, amint a papiros fölé hajolt, és elmerülten nézett maga elé. Komoly volt, sõt komor, és mintha fájdalomérzet áradt volna az arcáról.
    1932 április utolján este, a régi szokásokhoz híven, kimentünk a Városligetbe. Évtizedeken át ott ünnepelték a munkások és a velük szimpatizáló kispolgárok és értelmiségiek a május elsejére virradó éjszakát. Kis társaságban voltunk, tízen. Járkáltunk a sokaságban, gyönyörködtünk annak derûjében. Mi is vásároltunk színes léggömböket és sípokat, azokkal mókáztunk, majd betértünk egy vendéglõbe, ott virslit ettünk, és bort ittunk. Jókedvünk magasra hágott, különösen Attiláé, mert õ a bortól kissé mámoros lett. Õ volt a társaság központja, már csak azért is, mert õt szerettük legjobban, és õ kacagott köztünk legtöbbet. Világos kora reggel volt már, amikor arra gondoltunk, hogy egy keveset még aludni is kellene, és elindultunk hazafelé. Az Andrássy úton haladtunk befelé a városba. Énekeltünk. Attila szeretett énekelni, máskor is énekelt, kis termetéhez nem passzoló basszushangon búgott, hangja kissé recsegett is. Egyszer csak rázendített az Internacionáléra. Ez a dal akkor tilos volt. Közelünkben egy rendõrt vettünk észre. Az éneket nem hagyhattuk abba, már csak dacból sem. Csupán kissé halkítottuk a hangunkat. A rendõrnek hallania kellett, hogy mit énekelünk, de még csak felénk se nézett. Tanakodtunk azután, hogy milyen ember ez a rendõr. Olyan-e, aki még az Internacionálét sem ismeri, vagy közönyös és fáradt, vagy emberséges ember, és ezen az ünnepi éjszakán elnézõ. Egyikünk azt állította, hogy a rendõr botfülû, más meg azt, hogy nyilván szerelmes, és a babáján jár az esze, mert annak is kimenõje lehet most. Attila amellett kardoskodott, hogy van a rendõrök között is jóindulatú, sõt olyan is, aki velünk érez. Itt említem meg különben, hogy József Attila bátor ember volt, sohasem hunyászkodott meg, mindig kész volt a nézetéért helytállni, és a forradalmat úgy várta, hogy annak õ barikádharcosa lesz.
    Kilenszázharminchárom nyarán az IGE, pontos nevén Írók Gazdasági Egyesülete, íróhetet tartott Miskolcon. Sok író vett részt ezen az íróhéten. Köztük József Attila is. Elõadásokat tartottunk Miskolcon, onnan átrándultunk Lillafüredre. Miskolcról helyiérdekû vonattal utaztunk. Gyönyörû tájon vonul ez a vonat, hegyek és dús erdõk között. Egy kupéban ültem Attilával, én arccal menetirányban, õ velem szemben. Elragadtatva néztem a szép fákat. Váltakoztak a sokféle fák, fenyõk, bükkök, tölgyek, és hársak és platánok. Az út egy szakaszán gyertyánfák közt haladtunk. Gyertyánfa-erdõt akkor láttam elõször. Szinte áhítattal bámultam ezt az erdõt, a sok-sok gyertyánfát, melyek vékony és egyenes törzsûek, és a magasba merednek. Attila könyvet olvasott, és egy tekintetre sem méltatta az erdõt. Csodálkoztam rajta. Azon csodálkoztam, hogy õ, a költõ, akinek a versei tele vannak pompás természetleírásokkal, most, amikor élvezhetné a természetet, ennyire közönyös. De nemcsak hogy nem nézett ki, hanem így szólt hozzám: "Hallgass csak ide! Milyen remek ez." És elkezdett felolvasni a Toldi szerelmébõl.
    Ha elkészült egy-egy költeménnyel, amikor csak tehette, megmutatta nekem. Mégpedig úgy, hogy elõbb felolvasta, aztán kezembe vettem a kéziratot, és én olvastam el. Csaknem mindig tetszett nekem a vers, és ennek nagyon örült. Néha, ritkán, bíráló észrevételeket tettem egy-egy sorra. Érdekes, hogy ilyenkor nem volt makacs. Hajlott a jó szóra. Emlékszem például arra, hogy a kávéházban, változatosság kedvéért a Bucsinszkyban, felolvasta a Születésnapomra címû versét. Ez a vers így kezdõdik:

    Harminckét éves lettem én -
    meglepetés e költemény
    csecse
    becse:

    ajándék, mellyel meglepem
    e kávéházi szegleten
    magam
    magam.

    Harminckét évem elszelelt
    s még havi kétszáz sose telt.
    Az ám,
    Hazám!

    Elsõ formájában ez a vers kissé tökéletlen volt, néhány sora döcögött, holott az ilyen típusú versnek, maró gúnyversnek, formailag hibátlannak kell lennie. Megmondtam, hol látok hibát. Három sort kifogásoltam. Attila kissé elégedetlen volt. De nem velem, hanem önmagával. Gondolkodott. Két óra hosszat is próbálgatta a szavakat, míg végre elkészült a vers, a mai formájában.
    József Attila szegény volt, sõt legtöbbször nyomorgott. De ha egy kis pénzhez jutott, akár ha csak húsz pengõhöz is, vett könyveket. Szeretett olvasni. A kávéházban idõnként egész hónalj könyvvel jelent meg. A kávéházban is olvasott, néha még olyankor is, ha másokkal ült együtt. Szóval, könyvre nem sajnálta a pénzt. Nem félt attól az állapottól, hogy másnapra esetleg egy pengõje sem marad. És ha látta, hogy valamelyik barátjának nincs pénze, csak ül az asztalnál, és semmit sem rendel, felajánlotta, hogy szívesen kisegíti. Ha két vagy három pengõje volt is, akkor is adott, megosztotta a pénzét. Most, ahogy a szegénységrõl beszélek, eszembe jut az is, milyen gyalázatosan kis honoráriumokat fizettek a költeményeiért. A gazdag polgári folyóiratokba és lapokba nem írhatott, Új Idõk, Pesti Hírlap, Est-lapok, ilyen helyeken nem kellett õ, természetesen verseinek eredetisége és forradalmi jellege miatt. Ahova pedig írt, például a Népszavába, vagy csenevész lapokba, ott egy-egy verséért alig kapott négy-öt, esetleg nyolc pengõt. A Népszavánál ugyanazt az aprópénzt kapta, amit a lap tucat-versírói. József Attilának is csak annyit fizetni, mint Senki Jánosnak, ez volt a Népszavánál a demokratikus elv. Hogy a szerkesztõnek ugyanolyan magas fizetést adjanak, mint a polgári lapok, ez viszont megfért a demokratikus elvvel. Hogy József Attila nagy költõ, azt a Népszavánál senki nem ismerte fel. No, de ha felismerte volna, akkor sem méltatta volna. Különösen nem honorálta volna.
    Megdöbbenésem után elöntött a harag, amikor József Attila haláláról Az Estbõl értesültem, és láttam, hogy a gyászhírrel együtt néhány költeményét is közölte a lap. Ekkor, tehát halálakor, elõször és utoljára. Ilyen ötletre, persze, amíg a költõ élt, a szerkesztõ urak nem juthattak.

     1954


 
BERETI GÁBOR

József Attilára gondolva, 2005-ben

Kies hazánkban mostanában
hol fullasztó homokvihar, felkavart sivatag,
hol hajnali álom, áttetszõ pára vagy.
Pedig a friss szirmokon szilajon,
olykor ma is megcsillan
férfias, szenvedõ szavad.
Bennem sirályként, hullámzón,
kéken él a tenger,
szemével nézem merre jársz.
Villódzó arcodon gyönyörû fények;
üdék és szépek reményünk foltjai -
elõzik õket, s mire a csendbe
hozzánk elérnek, rólad már alig hallani.
A múltunk lettél. De ahogy
telik a jelen, megint a jövõnk leszel!
Mert ismét úgy élünk itt,
ahogyan egykor te éltél -,
sínekre hajlítva meztelen nyakunk.
A vas zümmögve hozza a tenger dalait,
hogy képzeljük azt, szabadok vagyunk.
Ám bennem vasak nélkül,
hullámzó madárként él a tenger,
hogy biztatón, csillagként mindig
te lobogj felettem.
Félek mégis.
Félek, mert nem látomás vagy.
Íme, most engem is megcsap
az égett emberhús szaga:
Abu Graib felett fekete csuklyákkal
gyilkolt a tõke; Globális Angyala
bõrünkbe szurkálta bizsergõs
drótjait. Húsunkban drótokkal,
vasakhoz kötözve, ahogyan te tetted,
milliárd alakban állunk a síneken.
Látod?
E csuklyázó erõszak bármikor legázol,
mindünket elüthet.
Meztelen sorsunk síneken rázkódik;
vöröslõ, csillagos fénnyel lüktet.

MAGYARI BARNA

Képeslap József Attilának

közel a messze
távol a közel
a hiányérzet
folyton feltüzel

ráncod gödrébe
elmúlás vizel
de te még mindig
csodákban hiszel

veszem a mosolyt
elveim adom
mindent szabad a
szabadpiacon

piszkít az érdek
szenny a hatalom
anyagi létben
lelkünk az alom

SIMOR ANDRÁS

József Attila és a sör

Ezt a történetet érettségi elnökként "írtam", noha akkor nem is gondoltam arra, hogy egyszer valóban leírom.
    Úgy kezdõdött, hogy az egyik közepesre ítélt magyar írásbeli dolgozatban olyan igaz, okos, ám sajnos, nagyon gyerekesen fogalmazott mondatokat olvastam József Attiláról, hogy a helyszínre érve a nyitó értekezlet után tüstént a dolgozat írója után érdeklõdtem.
    - Gyenge tanuló - felelte a kolléga mentegetõdzve -, de ezúttal megadtam neki a hármast.
    Mit tehettem volna? Hallgattam és vártam.
    A harmadik napon került a bizottság elé a számomra érdekes magyar dolgozat írója. Okos szemû, nyugtalan mozgású lány volt. S mintha a fátum is valamilyen tárcaelbeszélés érdekében dolgozott volna, József Attilát húzta ki a szóbelin, s az az Ars poeticát kezdte elemezni.
    S megint okos, igaz dolgokat mondott.
    S megint nagyon gyerekesen fogalmazott.
    Én érettségi elnökként néma vagyok, jegyzetelek, hogy a feleletek után emlékezzem is valamire, ha netán a jegyzáráskor vitára kerül sor. Ám ezúttal megszólaltam:
    - Mi jut eszébe annál a szakasznál:

    Az idõ lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején.
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.

    - Sör - hangzott a lakonikus válasz.
    - Miért sör, miért nem pezsgõ?
    - Mert József Attilának nem volt pénze pezsgõre.
    A feleletet érettségi elnökként befejezettnek minõsítettem.
    - Lehet hármas? - kérdezte az osztályzatok egyeztetésekor a kolléga.
    - Szó sem lehet róla, legalább négyes - feleltem megnyomva a legalább szót.
    Hogy a kolléga ezek után mit gondolt rólam, nem tudom, de abban bizonyos vagyok, hogy József Attila az osztályzattal egyetértett volna. Ki tudja, talán meg sem állt volna az ötösig: "Óriási korsó sör a nyár,/ habok rajta pufók fellegek."

SZARKA ISTVÁN

Medáliák

1.
Elefánt voltam, jámbor és szegény,
az együttlétben a világ meg én
a feketelyuk nemlétek között
fölmutattunk valami kölcsönöst,

nekünk-valót, mígnem természetünk
elvadult, külsõ-idegenbe tûnt,
humanizálva ácsorgunk tova,
reményünk csak a többszörös csoda -

2.
Meddõ agya lompos kis rejtekében,
hogy hajnalig valamire találna,
panelproli-utód a téli éjben
zsigeri jelre, vagy SMS-re vár ma -

s örök jövõbõl jõ az üzenet,
pompás csakami-nincsvirágban:
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csõsz világban -

3.
Bár munkát fogni, noha mit se tud már,
a szerencsétlen ember ugrabugrál,
mesterségeit riszálja, mint rosszlány
túl a negyvenen, fogatlan oroszlán,

szülõhonát, amit hagytak a multik,
nemzetiek rabolják, sose dúlt itt
ilyen tökély. Hogy nincs remény: kicsi
emberként tudja már, s még nem hiszi -

4.
Bantu, dakota, gagaúz,
teknõvájó meg napkirály -
ez ideránt, az odahúz,
mind fogdos, vartyog, taszigál,

tõzsdéz, robbantgat, bélövi,
akarnokok igen akarnak,
és megragadja ördögi
pszichiáterem a hatalmat -

5.
Nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.
Ha Földanya édes ölébe ránt.
Csak a porhanyó, könnyû zuhogás.
Fölötte örök derû dudorász.

Nem kél a nap, hát semmi rettegés.
Fölvállal a huminsav. Nem nehéz
az a partnerség. Az sem hengerel,
az unokák mire szegõdnek el -

6.
Mintha a fû is hallana,
s téged is fûnek vallana,
úgy élj, úgy dolgozz, úgy szeresd el
szelíd, hatalmas zöldjeiddel

halál elõl e dombokat,
a fény legyen, mi gondot ad,
a légzõfesték üdesége,
támolygó Föld, túlélõbéke -

7.
Suttogom az embervilágnak:
"Lelkes magammal megkínállak,
méltó dolgom tán így ha lenne
s kedvem hozzá s örömöm benne!

Mert én kellek, hogy te virágozz,
életeddel szólj a halálhoz" -
így gondolom az emberdolgot.
Nincs alku - én hadd legyek boldog -

8.
Ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Mindig volt pár, aki nem méricskélte.
Gátjukban nyárssal, nyakukon kötéllel,
lógva keresztrõl, tekintenek széjjel

a tájaimban-évezredeimben,
boldog-szomorún. Ennyi volt a minden.
A névtelenek s a megnevezettek.
Adom tovább: nem tudnak halni. Lesznek -

9.
Vers, figyelj, míg a köd miatt
utóéleted ügyelem,
nyugtasd a gazdagok riadt
kis lelkét - lesz majd kegyelem.

A forradalom: karnevál,
népek szívhangú tavasza,
lampion-ész az utcabál
tulipánfáin; A Haza -

10.
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle,
kijár nekem katapult-ágyamon
a fõnix-élmény, a jósors szeszélye,

hogy vár reánk fölismert al
kalom,
jó ügyhöz állunk lényegünkre lelve,
és verõfényben, enyhe oldalon
rügybe borul a szabadság szerelme -

11.
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.)
Piciny kacajod, leány-pihéd,
lelkes ujjbögyöm, fiú-szívem

ragyog melegen, s gyakorolja itt
a létmód piros himnuszait,
azúr ódáit. Ölel a mély
meghitt titka - és nincs más esély -
 

12.
Vetélõujj meg szökellõ gerinc.
És szemmel-füllel szürcsölt szép megint.
És könnymirigy. Meg dicsõ emberagy.
Vigyázz magadra. Én vagyok, te vagy

az eltaposott orrú fekete,
a sárga, kinek kékebb az ege,
a rézbõrû, kin megfagyott a vér,
és lidércként rugódozó fehér -