SÁNDOR KÁLMÁN

1930. szeptember 1.

"A m. kir. Államrendõrség budapesti fõkapitánysága 1930. aug. 27-én kelt 8002. sz. véghatározatával úgy döntött, hogy a Szakszervezeti Tanács által szeptember 1-re bejelentett munkás- és munkanélküli felvonulást nem engedélyezi."
    (Egykorú napilapból)

A fû zöld. A távolból harmonika szól. Sehol egyetlen lélek.
    - Oszolj! - mondta az igen vastag rendõr, és összehúzott szemmel nézte a magányos fiút.
    Õszelõ havának elsõ hétfõjén, e felhõtlen, kora reggeli órán a nap lesben ott guggolt már az Iparcsarnok mögött. A levegõben könnyû pára reszketett, összevegyülve azzal a súlyos pálinkaszaggal, mely a vastag rendõr leheletével tört elõ a mélység üregeibõl.
    - A csoportosulás máma tilos! - mondta most már vészjóslóan a fõtörzsõrmester. A sapkás kisfiú nem mert felnézni. Moccanni sem. Az egész világból csupán az ösvényt elálló, tündöklõre subickolt csizmákat látta. A gyep zöld volt. A fák éppen kezdtek sárgulni. A Széchenyi fürdõ elõtt egy elhagyott autó körül hosszú szõrû, nagy kutya szagolgatta a bokrokat.
    - Most jövök rá. Hiszen te sétálsz itt! Te biztosan tüntetni akarsz máma, büdös proli. Há?
    A gyerek meg sem mukkant. Orra hegyén égõ viszketést érzett. Szentségtörés lett volna ezt most megvakarni. A távolban a harmonika keringõt játszott. Minden egyre tilosabb lett.
    - Szeptember elseje van! - szólt felháborodottan a rendõr, és szuszogott.
    - Igenis - nyögte vörös arccal a kisfiú, és alázatosan levette sapkáját, azt gondolván, hogy ezzel megvesztegeti a haragvót.
    - Szóval te azt mondod: igen! Szóval te helyesled ezt, mi? - A vastag fõtörzsõrmester tetõtõl talpig végigmérte a foltozott ruhájú, tizenhárom-tizennégy év körüli gyereket.
    Iszonyú csend. A krumpliorrú kisfiú lenyûgözötten bámulta az óriási, fényes csizmákat. Nem bírta tovább visszatartani. Tüsszentett izgalmában.
    - A füleddel nem tudsz valami kunsztot? - kérdezte a rendõr megsemmisítõ gúnynyal.
    A gyerek újabb tüsszentése a sikertelen elfojtás következtében most már egyenesen jajkiáltásként hatott.
    - Gúnyolod a hatóságot, há? Az orrod vakarod, mi? Tán még azt is gondolod: a franc törje ki ezt a kövér zsarut, ugye? És mit nézed a csizmámat?
    E végveszélyben, talán a tüsszentés hangját értve félre, a Széchenyi fürdõ felõl egy szörnyû nagy és sovány kutya, valami agárféle jött oda hirtelen, és nyomban mohón szagolni kezdte a fõtörzsõrmester tündöklõ csizmáit.
    E csizmák bizonyára valami különleges fénymázzal voltak kitisztítva. A szörnyû nagy dög szenvedélyesen szimatolt, és már emelte is hátsó lábát.
    A rendõr hörögni kezdett felháborodásában, és ettõl a Hangya gyártmányú barackpálinka szaga úgyszólván az egész Városligetet betöltötte egyszerre.
    A fõtörzsõrmester lélekjelentére jellemzõ, hogy egyetlen szempillantásig sem habozott, vajon kardot rántson-e vagy pisztolyt. Már döntött is. Emelte lábát, és éppen az utolsó pillanatban, mielõtt valami jóvátehetetlen történt volna, iszonyút rúgott a kutyába. Az borzalmasan felvonított.
    Az elhagyott autó mögül váratlanul egy õsz hajú, elõkelõ külsejû úr bukkant elõ. Tiltón felemelte a kezét, és vad felháborodásában iszonyú gyors bakugrásokkal közeledett, már ott is állt a rendõr elõtt: Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkár, a kutya tulajdonosa. Paprikavörös arccal tüstént a fõtörzsõrmesterre támadt.
    Az hebegett. Dermedt vigyázzban állt, szabályosan tisztelegve. A kutya visszajött. Összehúzott szemmel felnézett a rendõrre, és farkcsóválással viszonozta a tisztelgést. Nem is szimatolt semmit. Felemelte hátsó lábát, és megvalósította eredeti szándékát a tündöklõ fõtörzsõrmesteri csizmákkal kapcsolatban. A sapkás gyerek, aki e reggelen az egyik elõvárosból jött gyalog, a zûrzavarban vigyorogva kereket oldott.
    Nyolc óra volt.
    A rendõr még vigyázzban állt. Jöttek már az elsõ sétáló munkások a Szent László út felõl.
    A kávéház Liszt Ferenc téri frontján biliárdgolyók csattogtak, fönn az erkélyen tegnap este óta bánatos arccal kártyázott két hírlapíró, szakálluk augusztus végétõl szeptember elsejére kinõtt már. A frissen fõzött kávé szaga lengte be itt a hétfõ reggelt.

    - Példátlan barmok! - mondta meggyõzõdéssel egy nagy orrú kávéházi vendég két asztaltársának. - Huszonhét hajléktalant vittek be az éjszaka az Andrássy úton tiltott alvásért a Városligetbõl. Négyszáz rendõr és százötven detektív vett részt a nagy hajtórazziában. Számítsák ki: húsz zsaru esett egy alvóra, sokkal olcsóbb lett volna befizetni õket a Hungária szállóba.
    A második asztaltárs, egy kövér orvos, akinek szinte beteges szenvedélye volt, hogy a kávéházi lapokból önborotvapengével apró cikkeket vágjon ki, az asztalon heverõ rengeteg gyûrött cédula közül gyorsan elõhúzott egyet.
    - Telik - mondta. - 186,6 az évi egyenes adó, 408,5 millió a fogyasztási adó. Az egyetlen magyar világrekord...
    - Nézzétek - mutatott ki hirtelen a kávéházablakon a harmadik asztaltárs, egy rõt bajuszú költõ.
    Az Andrássy úton fenyegetõ körmenetként egész század lovas rendõr vonult. Gonosz arccal, ütemesen himbálództak fel-le a nyeregben. Látszott, elmaradt szabadnapjuk dühösíti õket.
    - Az egyetlen magyar világrekord - folytatta zavartalanul a vörös arcú orvos - a téglagyári munkásnõk 7 pengõ 64 filléres hetibére a kõ-, agyag- és üvegipar statisztikában. És Magyarország adatai persze szándékosan maradnak ki a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal állandó adatgyûjtésébõl.
    A rõt bajszú költõ a márványasztalra helyezett egy piros staniclit, és kihívó arccal töpörtyût kezdett enni a kávéház Andrássy úti kirakatában. Az államrendõrség künn felvonuló osztagai azonban nem néztek oda. A költõ hallgatott, s a nagy orrú agrárszociológus sem mondott ezúttal ellent. A kövér orvos gyanakodva nézett rájuk. Azon tûnõdött, vajon e feltûnõ hallgatást gúnynak tekintse-e, és megsértõdjék.
    - Osztják a levest! - mondta végül vigyorogva, és egy újabb lapkivágást mutatott fel. - Már az amerikai nagyvárosokban is levesosztókra szorulnak. 1899-tõl 1919-ig, húsz év alatt a munkás termelõképessége mindössze 11 százalékkal emelkedett. 1919-tõl 1929-ig pedig 53 százalékkal! És mégis ingyen leves kell. És Olaszország két hete 400 százalékkal emelte az amerikai autók vámját. A jótékony kvékerek sérvet kaphatnak az erõlködéstõl, az Üdvhadsereg pedig...
    - Már ez is gyanús - mondta a nagy orrú L., és hahotázni kezdett -, de már a nagy istenhit is gyanús odaát! Mit szóltok a cseh püspökhöz?
    - Nézzétek! - szólt újra a rõt bajszú költõ. Abbahagyta a töpörtyûevést, és a kávéház ablakán kimutatott az Andrássy útra. Ott most nagy fekete gépkocsi gördült méltóságteljesen. A vezetõ mellett hatalmas skót agár bámészkodott. A kocsi függönye mögül napbarnított, õsz hajú férfi nézett végig szigorú pillantással az úton.
    - Bp. 14-292 - mondta a költõ -, Sztranyavszky! Felülvizsgál. Azt nézi, nem rozsdásak-e a kardok? Elég szõrös-e a lovas rendõrök szíve? Ha elég szõrös, akkor kezdhetjük.
    Nagy csend támadt.
    Odakünn, a napsütötte úton néha már fel-feltûnt egy-egy sétáló csoport: három-négy "munkáskülsejû" ember, többnyire hajadonfõtt. De nagyon korán volt még, alig fél kilenc.
    - Mi volt a cseh püspökkel? - kérdezte gyanakodva az orvos.
    - Ja? A pasas gyanús lett a rendõrségnek. Az lett gyanús, hogy a Fifth Avenue környéke egyszerre tele lett vallásalapítóval New Yorkban. Töméntelen új egyház, mindenféle szentekkel és prófétákkal. Se földrengés, se világvége, még csak egy kis pestisjárvány se, és mégis ennyi új vallás. Egyre több részeg ember. A misebor! Hát nem értitek?
    - Miféle misebor?
    - A nagy jámborság oka. Az egyházak misebora nem esik szesztilalom korlátozása alá. Mire a cseh nemzeti egyház püspökét besittelték, addigra már õ egymagában 225 000 hektoliter misebort adott el nem létezõ egyházaknak. Lelki üdvösség angróban! Két évig tûrték, példátlan barmok!
    - New Yorkban? - mondta a vörös arcú orvos. - Egyformák ezek New Yorkban és Kõbányán. Láttátok a X. kerületi kapitányság jelentését?
    A rõt bajuszú költõ befejezte a töpörtyûevést, hátradõlt, és nagyot sóhajtott.
    - "Kõbányán, a Hangya mögött, az üres földeken toprongyos, gyanús külsejû emberek kommunista gyûlést tartottak, s a rendõrség rajtuk ütött. Gyûléseztek, és a szeptember elsejei tüntetésre agitáltak." Jó jelentés, mi? Kilenc cigánygyereket fogtak el, tizenhárom-tizennégy éves fiúkat. Hegedûket, furulyákat és pikulákat koboztak el tõlük. Valami Róza nevû, rendkívül csinos lánynak akartak ezek a toprongyos kommunisták éjjelizenét adni a Scheibler tánciskolából. Aljasságukra jellemzõ, milyen toprongyosak voltak. A rendõrség még idejekorán rajtuk ütött.
    A kávéházba ekkor egy vörös szakállú, alacsony emberke gurult be, megállt az õ asztaluknál. Köszönés helyett villámgyorsan énekelni kezdte saját szerzeményû legújabb zsoltárát. A közepén tartott csak, máris jött a pincér, és kivezette. Nem ellenkezett. Miközben a pincér gallérjánál fogva vezette, zavartalanul tovább énekelt, egészen az ajtóig. Valami madarakról, Hetényi Imre fõkapitány helyettesrõl, a Tóráról és Jézusról szólt együttesen Magyar Árpád költõ és próféta legújabb zsoltára.
    - Négyezer nyolcszáz kilakoltatási per van folyamatban egyedül Budapesten - mondta egy egészen friss lapkivágás felett tûnõdve a kövér orvos -, bér nemfizetés miatt! Mi lesz itt?
    - Nézzétek! - szólt akkor már harmadszor a rõt bajszú költõ. - Nézzétek! Ideje, hogy induljunk.
    Komor arccal mutatott ki az utcára. Az Andrássy úton, fenyegetõ körmenetként, lassan gördült négy zöld rabszállító autó. Mögöttük kerékpáros rendõrök.
    - Éljen a forradalom! - mondta valaki éppen akkor, amikor õk hárman kiléptek az õszi napsütésben tündöklõ utcára.
    A Váci úton baljós csendben, mogorván becsukott szájakkal álltak a gyárak. A kazánházban nem égett tûz, a füsttelen kémények meddõ felkiáltójelként magasodtak az égnek, az elhagyott, visszhangos csarnokok poros ablakain gyéren szivárgott be az õszi napsugár kötege.
    A munkások zárt gyárkapuk elõtt gyülekeztek ezen a reggelen, igen sokan vörös szegfût is tûztek a gomblyukukba. A kereskedõk boltjuk lehúzott redõnye elõtt álldogáltak künn az utcán, és aggodalmas arccal, kezüket dörzsölgetve sunyítottak át a szemben levõ gyárak felé, ahol egyre nõtt a tömeg. A Ganz-Danubius, a Werkner Vasöntöde és Csavargyár vörös téglás kerítései körül százan és százan vártak már kora reggel összeszorított szájjal, csendben. Beljebb, a város felé: a Láng-gyár elõtt, a tripoliszi sétatérnél s a Gazdasági Gépgyár gyalogjáróján kísérteties népgyûlések táboroztak. Némák gyûlései, melyeket mintha egy õrült képzeletének önkénye rendezett volna: egyetlen szó, egyetlen hang nélkül s körül gonosz szemmel figyelõ rendõrök. Messze künn, Megyer felé az Egyesült Izzó és Rákospalota felé a Pamutipar Vasút utcai magas léckerítésével elhagyottan meredezett. A Munkásotthon elõtt feketéllett az utca.
    Milyen ünnep is volt ez?
    A Nyugati pályaudvar felé száguldó 55-ös és 1-es jelzésû villamosok lépcsõin fürtökben lógtak a sapkás férfiak. A kocsiútra egyetlen láb sem lépett eleinte, csupán az utcakeresztezõdéseknél sétáló rendõrök s a gyárak elõtt fel és alá masírozó osztagok.
    Lassan hullámzott a gyalogjáró. A hullámzás iránya eleinte szinte felismerhetetlen volt, mint a víz felszíne, melyben eleinte csupán porzó cseppeket emel fel a könynyû szél. Szakadatlanul és lassan erõsödött a folyam mozgása, s már látni lehetett, hogy dél felé irányul. Magában hordván a kora reggel belészivárgott emberecskéket, a Tizenhárom Házból, a tripoliszból, a külvárosi utcák vörös téglás bérkaszárnyáiból, a tömegszállásokról és odúkból magába olvasztván a mellékutcák emberpatakját. Déli irányban, lassan hömpölyögve és megállíthatatlanul.
    A Fáy utcánál eleven gát, négyszeres rendõrkordon állt a folyam elé. Rövid, fenyegetõ vezényszavak küldték be a sétálókat a mellékutcákba, föld alatti vizekként keresték további útjukat dél felé, hogy a legközelebbi keresztutcán újra napvilágra törve visszazúduljanak a Váci útra. A legfélelmesebb ekkor még a csend volt. Szomszédjához sem szólt senki. Öt-hat embernél több sohasem lépdelt egy csoportban, fogukat összeszorították. És rendõrök a gyalogjárón.
    A Ferdinánd térnél már lenn voltak az úttesten: tízezer ember. A piacon túl nagy rendõrosztag táborozott. Az áradás megtorlódott, s e torlódás a fajsúlyát is megváltoztatta, sûrûbbé vált itt minden. Egy aranygalléros rendõrtanácsos percekig tárgyalt a zöldséges bódék elõtt az élenjárókkal, a mögöttük jövõk mindebbõl nem láttak semmit. Türelmetlenül kiáltottak, és szorították a többieket elõre. A zöldségárusok komolyan bámultak maguk elé. Az aranygalléros aztán mégis jobbnak látta, ha csoportokra szakítva továbbengedi a sétálókat.
    Milyen gyönyörû reggel is volt ez itt benn a városban. A körút gyalogjáróinak szélén teljes lombsátorban álltak még a fák, egy üzletbõl rádió recsegett, mély hangú férfi olvasta fel éppen a hivatalos közlést: "Ma reggel hat órától 4500 budapesti rendõr és 650 vidéki csendõr áll készenlétben. A kaszárnyákban gúlákba rakott fegyverekkel vár a helyõrség. Szükség esetén sor kerül páncélautók bevetésére is. A rend ellen vétõkre könyörtelenül lesújtunk."
    Az egész rendõri erõ vezérkari központja az Oktogon tér. Kerékpárosok állomásoznak itt, motorosok várnak küldetésükre búvárszemüveggel és revolvertáskával, autókban rendõrtisztek beszélgetnek, lovasosztagok komor csendben gubbasztanak; a lovak oly kényesen táncolnak, akárha az augusztus 20-i körmenetben lennének most is, lovasaik azonban kemény kézzel rántják vissza szájukat. Sok az aranygallér. A gyalogos rendõrök puskával, akad két szakasz már elõre feltûzött szuronyokkal is, micsoda elkövetkezõ irtózatokat jósolnak e szuronyos fegyverek itt, a város kellõs közepén. Sokan hangosan fújoznak. És minden kék, kék: a rendõregyenruha színe ez. Zöld csak a két rabszállító autó, mely az Abbázia kávéház elõtt álldogál.
    - Aha! - mondja valaki - nézzék azt a mukit!
    A Kovács kávéház sarkán, nadrágján széles, piros tábornoki sávval, színpadias hányavetiséggel áll egy középkorú férfi. Szigorú arckifejezéssel, ráncolt szemöldökkel úgy nézi az Andrássy utat, hogy arcélét a hömpölygõ tömeg jól láthassa.
    - Az ott a Gömbös - mondja az elõbbi hang -, rondítsa össze magát a névnapján!
    A rendõrök lánca szúrós szemmel kíséri a munkások sétáját. A nap egyre magasabbra hág, kellemes meleg van, az Andrássy út emeleti lakásainak nyitott ablakából valami zene hangjai áradnak, a házak kapui elé kiálltak a házmesterek és vicék, a Vörösmarty utca felõl kiáltozás támad, zúg már a tömeg, felharsan egy-egy fúj vagy éljen, kezdenek dolgozni a szavalókórusok is.
    - Munkát! Kenyeret!
    Egy cselédlány törlõronggyal kezében vidáman integet egy második emeleti ablakból, egy rendõr öklével felfenyeget.
    A tömeg lassan mindent elönt. Négy gyalogjárón árad, és mint sziklákat hurcolja magával kellõs közepén a legrongyosabbakat, akik hosszú hónapok óta vannak munka nélkül. A rendõrök egyre komorabbak és nyugtalanabbak, szivárványhártyájukon egyre vastagodva lüktetnek a hajszálerek, vastag vérerek futnak már a rendõrök szemén, mielõtt vérbe borul minden.
    Negyed tizenkettõkor, közvetlenül azelõtt, mielõtt az Andrássy úton a kardlapozás megkezdõdött volna, feltûnõen vérmes arcú, középkorú úr lépett a Rózsa utca sarkán posztoló rendõrhöz.
    - Én frontharcos vagyok - mondta.
    - Pucoljon odébb! - kiáltott rá a rendõr.
    - De én segíteni akarok! - erõsködött a férfi. - A MOVE frontharcos szervezete huszonhetediki ülésén elhatároztuk, hogy a munkások közé vegyülünk...
    - Odébb! - ordította a rendõr, és nyakán kidagadtak az erek.
    - ... hogy felvilágosítsuk õket helytelen állásfoglalásukról. A frontharcos jelvényt ez alkalommal a kabát bal felsõ oldalán kell viselni és...
    - Kuss! - ordította torkaszakadtából a rendõr, és kardja után kapott.
    - ... csak szükség esetén, hatóság vagy más frontharcos elõtt kell felmutatni... hó... kérem!
    A rendõr úgy mellbe lökte, csaknem hanyatt esett. A körülállók hahotáztak, egy rongyos ruhás az úr felé köpött.
    - Tûnjön el! - mondta egy nagy orrú, kemény arcú férfi baljóslatúan, és szintén mellbe lökte õt. A vérmes arcú úr méltatlankodva körülnézett, aztán látván a fenyegetõ csoportosulást, vállába húzta fejét, és sebesen iszkolni kezdett az Izabella utca felé. Egy rõt bajszú, alacsony fiatalember felvett egy követ, hogy a frontharcos után hajítsa, aztán azonban meggondolta magát, és a követ csendesen letette a falpárkányra. Köpött.
    A Köröndnél az emberfolyam leszorult a négy gyalogjáróról a faburkolatú kocsiutakra is. Gyászosan dobogott a rendõrlovak patája a faburkolaton, kivont kardok éle szikrázott már a napsütésben, lovak farával, szügyével s oldalával próbálták viszszaszorítani a gyalogjáróra és a mellékutcákba a vonulókat, akik között egybeolvadtak már Csepel és Kispest, Erzsébet és Újpest, Óbuda és Zugló lakói. Valaki felsikoltott, többen fújoztak.
    Az elsõ rendõrkard lecsapott.
    Egy 76 éves, teljesen szenilis, nyugdíjas MÁV-állomásfõnök kapta az elsõ kardlapot, a Katolikus Legényegylet régi tagja, aki az Andrássy út 77. számú ház harmadik emeletén levõ háromszobás lakásából teljesen gyanútlanul csoszogott le ma is mindennapi sétájára. Agg bámészkodásával keveredett a tömegbe, mely egyszerûen magába szívta, és nem engedte többé vissza. Semmibõl nem értett egy szót sem. Amikor kardlappal fejére ütöttek, hirtelen eszébe jutottak diákkori emlékei. Azt képzelte, hogy ezúttal is a darabontkormányról van szó, és torkaszakadtából, váratlan hangerõvel, méltatlankodva ordította: - Abcúg, báró Fejérváry!
    A nyugalmazott állomásfõnököt ezt követõen ugyanaz a rendõr több ízben hasba rúgta.
    Ekkor minden felbomlott. Körös-körül megvillantak a kardok. A távolban már az Internacionálét énekelték.
    Új gyalogos rendõrök közeledtek futólépésben, és szó nélkül kardlapozni kezdték a tömeget. Nõk sikoltoztak, férfiak ordítoztak. Egy idõs asszony arcát elöntötte a vér, vékony hangon sikoltozott, fél oldalra csúszott kalapja alól lebomlott õsz kontya. Püfölés. Rúgás.
    Egy kapuban rekedt háziasszony szatyrát kiborítják. Krumplik, hagymák, zöldségek és egy fél görögdinnye repkednek a levegõben, egy idõsebb férfi vörösre mázolódott arccal jajgat, nem vér csorog homlokán, csupán a görögdinnye leve. Egy viharkabátos fiatalember hadonászik már a háziasszony szatyrával, és hátulról villámgyorsan egy rendõr fejére húzza. A rendõr a szatyorból nagyot ordít, dühösen rángatja le magáról, hátrafordul, és villogó szemmel kutat. A tömeg összezárul, s magába fogadja a viharkabátost.
    Egy ágaskodó rendõrló feldönti a Fészek kávéház teraszának korlátját, a kávéházi vendégek, akik ideszorultak, jajgatva és vacogó foggal tördelik kezüket. Egy vidéki utazót mintabõröndje mellõl, nyakánál fogva dob ki a korláton keresztül egy lila arcú törzsõrmester, egy másik rendõr dobja utána a mintabõröndöt a tömeg közé.
    A tüntetõk feje fölött nõi fûzõk, bugyik, harisnyatartók, nadrágtartók, sõt sérvkötõk is lebegnek. Parittyaként vág fejbe egy kisfiút az elõtte álló magas nõ kalapjába akadt guminadrágtartó. Az utazó kappanhangon ordítozik, fejébõl vér szivárog. Szini Gyula író leejti nyolcdioptriás csiptetõjét, és vaksin hiába kapkod utána, a tömeg sûrûjében nem lehet lehajolni a földre.
    A mellékutcák felõl rekedt ordítozás, magas hangú sikoltozás és jajgatás hallatszott, újabb gyalogos rendõrök közeledtek dülledt szemmel és szájukba harapott bajuszvéggel, és mindenütt szó nélkül kardlapozni kezdtek.
    A rõt bajszú költõ a kardlapozás elõl asztaltársaival a csendes Szekfû utcába szorult be. A sarkon, az órásüzlet nagy villanyóráján negyed tizenkettõ múlt nyolc perccel, a szemben levõ divatárus bolt kirakata elõtt a kövérkés tulajdonos, aki csak most eszmélt a dolgokra, lázas buzgalommal fáradozott azon, hogy hirtelen lerántsa a vasredõnyt, izgalmába azonban a redõnyhúzó horgával mindig a redõny karikája mellé talált. Középkorú hölgy, akinek figyelmét éppen most keltette fel egy mintás kelme, tanácstalanul állt a kirakatnál.
    Ez utcában láthatólag békés, napsütéses csend volt, a távolból azonban már idáig szûrõdtek, egyelõre még alaktalanul, szakadatlan mormolásként idáig vergõdtek a hangok.
    A Szív utca felõl egyszerre négy kivont kardú rendõr tûnt fel. Kísérteties csendben rohantak a Rózsa utca felé. Egyikük, csak úgy útközben - mintegy mellékes szorgalmi feladatként -, jól irányzott kardütéssel éppen tarkón találta a kövérkés boltost, és már futottak is tovább. Csak lihegõ lélegzésük hallatszott. Oly összefüggés nélküli volt mindez, mint egy õrült rémálma. A pufók kereskedõ egyetlen hang nélkül elterült. Esés közben a redõnyhúzóval fejbe sújtotta a kirakat elõtt bámészkodó hölgyet, aki elnyújtott sikollyal esett hanyatt. Rángatózva feküdtek a földön, az eszméletlen kereskedõ kövér feje a rugdalózó hölgy terebélyes kebelén pihent, a redõnyhúzó a hölgy virágos kalapjának romjai fölött kelet felé mutatott.
    - Éljen a szabad kereskedelem - mondta lelkesülten a nagy orrú L.
    A Rózsa utcában puskatussal csendõrök is dolgoztak.
    A 46-os számú ház elõtt kétlovas szeneskocsi állt huszonöt mázsa koksszal, egy elõrelátó textilkereskedõ téli fûtõanyagával magasra rakva. A hidegvérû mecklenburgi lovak, orrukon abrakos tarisznyával, nyugodtan ropogtatták a déli zabot, távolabbról kirakatüvegek csörömpölése hallatszott, s az Internacionálét énekelték a hangok. A tömeget négy csendõr a kokszoskocsinak szorította, s az áradatban két lovas rendõr is hadonászott. A kocsi tetején viharkabátos férfi jelent meg, és hajigálni kezdte a kokszot a rendõrökre. Harmadik dobása a lovas rendõrt találta fejbe. A futó tömeg egyszerre visszafordult. A lovas rendõrt leráncigálták a nyeregbõl, s néhány pillanatig a kezek erdeje fölött kalimpált, aztán eltûnt a mélyben, csak hegyes végû, csillogó sisakja vándorolt még a tömeg fölött. A rendõrló pedig, mintegy védelmet keresve, orrát az egyik hidegvérû mecklenburgi orrához dörzsölte az abrakostarisznyáján keresztül.
    Fekete esõben hullott a koksz, egy fejbe dobott csendõr bicskaként csuklott össze, a kokszoskocsi pillanatok alatt kiürült, leszakított deszkáival hadonásztak - zúzd be! - kiáltotta egy hang, léckerítéseket és rácsokat törtek le, s hajították az Andrássy út felé; sodorta az ár a padokat, a kiszniket, a kocsikat, a csákókat, a lovakat, a fölmutatott kardokat. Egy két méter magas, igen rongyos férfi bádogtáblát lengetett, melyen ez állt: Mrázik József hentes és mészáros; tizenhat éves gyerek emelt magasba egy nehéz rendõrkardot; a kard vasa reccsent, mint tócsán gyenge jég, amikor egyesült erõvel összetörték.
    De száz rendõr jött az Andrássy út felõl vérbe borult szemmel. A tömeg hátrált. A kapukat csikordulva bezárták, a kapualjakból utcára kergettek mindenkit. És bakkecskeként, nagy ugrásokkal jöttek a zsaruk, az emeletrõl vacogó foggal és megtébolyodva éjjeliedényt öntött le az utcára egy tekintélyes külsejû, õsz szakállú úr, a huszonöt mázsa koksz volt tulajdonosa. Futott már a tömeg a Király utca felé, elõre, könyörtelenül. Mint a labdarúgó mérkõzéseken a labda, futkároztak ide-oda az emberek az utca két végén dolgozó rendõrcsapat között. Bevásárlásra indult szatyros polgárasszonyok tördelték kezüket, iskolatáskás gyerekek csipogtak verébhangon, és Szini Gyula író botladozott vaksin, csiptetõ nélkül, a részletekbõl semmit sem látva.
    Lassan kiürült az utca. Az Andrássy útnál összeszíjazott kézzel lehajtott fejû, véres arcú munkások és munkanélküliek álltak. Aztán megjöttek a zöld rabszállító autók, akin vért láttak, megfogták, és bedobták a rabomobilba. Megjöttek a mentõk is és más autók rendõrtisztekkel. Egyikükben Andréka Károly fõkapitány-helyettes, a politikai osztály vezetõje ült.
    Az Andrássy úton ekkor kezdtek igazán futni és ordítozni az emberek, lovas roham és gyalogos attak dagasztott bele a sûrû tömegbe szüntelenül, csupán annyi eredménnyel, mintha valaki folyót piszkálna szalmaszállal.
    A Király utcán túl azonban már aránylag csend volt. A padokon és a járdák szegélykövein izzadságtól vörösre puffadt arcú, lihegõ rendõrök próbálták kövekkel és csizmájuk sarkával egyenesre kalapálni összevissza görbült kardjukat. Az acél nem egyenesedett ki, az elgörbült kardok nem mentek többé vissza hüvelyükbe, és a rendõrök, míg csak haza nem tértek, e napon kezükben a véres pengével ténferegtek ide-oda az utcákon.
    - Milyen idõ!... Milyen idõ!... - mondta csillogó szemmel a Király utcán túl a költõ, és a futástól még kissé zihálva, koksztól fekete, tuskódad kezével végigtörölt rõt bajuszán.
    Az Iparcsarnok elõtt, a gyepen üldögélt, mindenféle férfiak között, úgy negyed tizenkettõ tájt a krumpliorrú kisfiú, és tátott szájjal hallgatta a munkások vitáját. Egy idõsebb kocsifényezõtõl óriási darab zsíros kenyeret kapott, azt majszolta ráncolt homlokkal. A bepaprikázott disznózsír a nagy mohóságban szétkenõdött a fiú orra hegyén. A kenyeret ette, és közben félszemmel egy, a gyepen elõtte heverõ s a könynyû szélben mocorgó, tépett cédulát böngészett:

    Munkások! Elvtársak!
    Ma három állam van Európában, mely semmiféle segélyt nem ad a munkanélkülieknek: Törökország, Portugália és Magyarország. De lehetünk-e olyan vakok, hogy csupán a munkanélküli segélyért és a nyolcórás munkanapért tüntessünk? Hiszen csak egyetlen olyan állama van az egész világnak, a Tanácskö...

    A többi hiányzott. Mikor összeráncolt homlokkal a cédulából és félkör alakban kirágott zsíros kenyerébõl felpillantott, az emberektõl feketéllõ zenepavilon elõtti téren, a napsütésben már kivont kardok csillogtak. Három oldalról szorították, gyúrták, gyömöszölték a Stefánia út felé hullámzó tömeget, mely kenyértésztaként dobálódott, dagasztódott. E homogén kenyértésztába mintegy beleragadva, az úton rendõrtisztekkel és újságírókkal megrekedt gépkocsik álltak, se elõre, se hátra.
    - Aszondom, tedd zsebre az orrod, mert nem látsz tõle bámulni - tanácsolta egy sofõr az elbûvölten elõremeredõ gyereknek, aki a gépkocsi sárhányójára kapaszkodva nyújtotta nyakát a vezetõülés óralapja felé. Egy másik sofõrnek az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy autóját lassan hátrálva próbálja kivezetni a tömegbõl. A körülállók már a begyújtásnál fenyegetõen morogtak. Aztán a kocsi mögött álló emberek, akik az útból kitérni nem tudtak, ordítoztak és káromkodtak, s ököllel verték az autó burkolatát. A kocsi megállt, s utasa, egy köpcös, szabadelvû hetilapszerkesztõ, félelmes kötekedõ, hirtelen az ülésre ugrott, és aranyfogú jóindulattal szónokolni akart.
    - Kuss! - kiáltotta valaki a tömegbõl. - Rendõrspicli! - mondta egy másik hang.
    Az autót szempillantás alatt, saját maguknak is váratlanul, felfordították. Üveg csörömpölt, fém gördült, láng sistergett magasra, és megpörkölte a körülállók szemöldökét, haját.
    Néhány perc múlva a tûzoltók is jöttek. A szétkergetett tüntetõk a bokrok mögül figyelték a poroltókészülékek munkáját. Úgy lobogtak a méteres vörös lángok az autó felett, mint valami zászló. A köpcös, eszméletlen szerkesztõt hordágyon vitték a mentõk, tátva maradt szájából kicsillantak aranyfogai.
    - Ejha - szólt egy motorjelvényt viselõ fiatalember meglepetten -, hát te is itt vagy? - És gyors barackot nyomott a magányos fiú sapkájára: - De nagy marxista lettél te egyszerre! Mit szól ehhez a te reakciós faterod?
    - Én csak begyöttem Pestre - szólt a gyerek -, csak úgy sétálni.
    A tó felõl szavalókórusok kiáltozták négy ütemben: - Munkát! Kenyeret!
    A bokrok mögött nem lehetett tovább maradni, gyepen, gyalogjárón és kocsiúton kellett a Széchenyi fürdõ felé rohanni, arra még szabad volt az út, csattogó, szikrázó patkójú rendõrlovak között. A motorjelvényes fiatalember elé a bokrokból váratlanul két, indulattól hörgõ egyenruhás ugrott, mögötte három vörös nyakú, izzadó üldözõ zárkózott fel. Az öt rendõr szempillantás alatt zárt kört formált. Hörögni kezdtek mind, és mint az üllõt verõ, vidám kovácsok, ütemesen emelték kardjukat. A meztelen kardok egy elképzelt keringõ ütemében lapjukkal zuhantak le a kör közepén felemelt kézzel táncoló motorjelvényes vállára, fejére, hátára, mellére, kezére.
    Egymás után.
    - Pang! - szólt az elsõ kard komoran - peng! - szólt a második kihívóan - siu! - szólt a harmadik tréfásan - pong! - szólt a negyedik mogorván - reccs! - szólt az ötödik tárgyilagosan.
    Két zsaru egyszerre sohasem ütött. Szabályosan ment körbe az ütés a vérszomj e remegõ zenekarában. Lila arccal, a türelmetlenségtõl toporzékolva, de kivárták a sorrendet. Lalla, lallala! Egymás után.
    Szakadt a ruha, és suhogott. Reccsent a csont. Harsogott, zuhogott, pengett a kard. A sapkás fiú hátranézett, és vacogó foggal futott tovább, suhanó látomás futott mellette, továbbkísérte a kép; amint a motorjelvényes a földre bukfencezik, a kardjukat lóbázó, izzadt zsaruk könyökükkel homlokukat törlik; ma hajnalban gondosan kiviaszkozott és Gáspár-féle bajuszkötõvel kikötött bajuszuk szájukra konyul már. Egyiknek csákója is behorpadt egy ütéstõl.
    A sapkás fiú néhány perc elteltével már a fõvárosi pavilon tetején hasal. A Millenniumi oszlop elõtt, a hídon túl páncélautók állnak, a hídnál az Internacionálét éneklik. Odalenn, a vendéglõ egyik márványasztaláról eszméletlen férfi lóg fejjel lefelé, csaknem a földig. Csüngõ karja élettelen ingaként kissé mozog még. Az asztalok és székek között megvadult rendõrök és civilek komámasszony, hol az ollót játszanak, a zeneemelvényrõl rekedt hangon szónokol valaki, kottatartók zuhannak ki az utcára. Egy rendõr elesik. Egy munkás karddal kezében kerget az asztalok között egy lihegve futó fõtörzsõrmestert. A konyha felé torlaszokat emelnek asztalokból és székekbõl. Élettelen testek itt is, ott is: munkások. A lázadás felemelte fejét.
    Márványlapok, kövek, székek, vasdarabok repülnek a torlasz mögül. A krumpliorrú fiú mellett, a tetõn két másik suhanc is kuporog, az egyiknek arca fehér, homloka elé teszi tenyerét, és a mélység fölé hajtott fejjel okád. A másik az Internacionálét fütyüli. Egy rendõr ököllel fenyeget fel a tetõre, akkor kissé hátrább is húzódnak.
    Rabomobilok tündökölnek, összeszíjazott kézzel viszik innen a tépett ruhájú, csapzott férfiakat. A vendéglõ aszfaltján vértócsák. Összetört székek. Egy asztalon magányos kardmarkolat, semmi más. Az asztalokra kifulladt rendõrök könyökölnek, és törülgetik verítékes homlokukat, a Hermina-mezei egyházközség kápolnájában delet harangoznak, egy próbarendõr véres hüvelykujjal keresztet vet. Nagy csend van már. Lenn a tóban behúzott nyakkal, riadtan himbálóznak a hattyúk. A három suhanc a földalatti villamos felõli oldalon, elgörbült sínek, vasdarabok, ócska cserepek és korhadó talpfák között mászik le, és tíz perc múlva - három Odüsszeusz - számtalan kaland után meglepõ messziségben bukkan fel, éppen a másik partján a tónak, a lagúnáknál: az úgynevezett nagylovag nevû játszótér és csónakház között.
    Milyen biztonságot ad az újra megtalált tömeg, mely itt még töretlenül együtt van. Bõrösök és malommunkások, vasasok és fások, sütõk és szabók, nyomdászok és kalaposok, szövõk és téglagyáriak, fémcsiszolók és vashengerlõk, zománcozók és kocsigyártók, könyvkötõk és rokon szakma-béliek, lakatosok és asztalosok, szõkék és barnák, magasak és alacsonyak, kövérek és soványak, komorak és vidámak. És köztük a munkanélküliek, a munkanélküliek, a munkanélküliek.
    Röpiratokat osztogatnak: Horthy tízéves jubileuma, tízéves gyász! Világ proletárjai, egyesüljetek!
    Szúrós szemû férfiak ágaskodnak a tömegben, hekusok dolgoznak rangrejtve. A lagúnán túl, a csónakház felõl zárt rendõrlánc néz farkasszemet. A lökdösõdõ detektívek lábujjhegyre ágaskodnak, s az emberek válla fölött figyelnek egy zömök férfit, láthatóan õ a röpcédulák forrása. A kordon elõtt rendõrkapitány tárgyal valami civillel, az többször a tömeg kellõs közepe felé bök mutatóujjával; ott tumultus támad: egy titkosrendõrnek egészen álláig beverték keménykalapját.
    A krumpliorrú kisfiú a tömeg szélén, kissé oldalt áll. Fújozást hall, öklök rázását látja, s azt, hogy a rendõrszakasz puskacsövei a levegõbe emelkednek. A rendõrkapitány arca igen sápadt, a tömeg lassan hátrál, a zsibongás mintha csendesülne.
    Kis szél fúj a nagylovag játszótér felõl, s újságok zizzenõ papírlepedõit sodorja maga elõtt a kavicsos sétaúton a tömeg felé. A szélfútta újságok után öreg újságos asszony fut hajadonfõtt óbégatva, õsz kis varkocsa tarkóját verdesi, arcán könnyek csurognak. Vagy negyven hétfõi lapot visz most szerteszét a szél, keresztül a rendõrkordonon s a tüntetõ tömeg fölött. Az A reggel négy oldala fennakadt a fára, a Hétfõi Napló vastag betûs címoldala a tóban úszik, az öreg mama kezeit tördeli, amint a rendõrsorfal elõtt elbukdácsol, bal kezével szoknyáját fogja, látni, hogy cúgos cipõt visel és csíkos harisnyát.
    - Éljen a sajtószabadság! - kiáltja valaki tréfásan.
    - Tölts! - vezényel a kapitány.
    A tömeg lassan hátrál, az elõl állók rángatózó arccal, ijedten szorítják vissza a többieket. Az emberek sûrûjében a leleplezett titkosrendõr viaskodik, keménykalapjának tetejét körös-körül leszakították, és a megmaradt karimát most mint valami megjelölõ gyûrût viseli a nyaka körül. Röhögnek rajta, kilökik a sorból. Látni való, szervezett kéz dolgozik itt, és még nevetni is merészelnek a bitangok! A megszégyenített bádogkalapos hátsó zsebéhez nyúl, és riasztólövést ad le. A rendõrtiszt sápadtan int, összevissza, egymás után puskák dörrennek, nem fegyelmezett sortûz ez, csupán lövöldözés.
    Lõporfüst. Pillanatnyi dermedtség. Aztán a tömeg eszmélve fut már a szélrózsa minden irányába. Padokat ugranak át, fák között cikáznak, a gyep sövénydrótjában botlanak meg, a híd karfáján másznak át. Vagy húszan a tóba ugrottak, és most ott tapossák a térdig érõ, békalencsés, undok vizet, hogy átjussanak a szigetre.
    A magányos fiú sápadt arccal egy fának támaszkodik. Nem fut. Nincs semmi baja, csak most ébredt fel. Amikor az elõvárosból kora reggel elindult, e szabad napján, csak sétálni akart a Városligetben, körülnézni a vurstliban, esetleg utazni a barlangvasúton, törpék országában, mert volt negyven fillérje. Honnan tudta volna, mi készül ezen a napon, ezen az 1930. szeptember elsején, õszelõ havának e sugaras délelõttjén.
    A kiürült kavicsos sétányon öt ember fekszik. Az ötödik nem mozdul.
    Az ötödik ember: Darnyik József, 28 éves állványozó munkás, aki Galgahévízrõl jött gyalog a fõvárosba, halott. Felesége és két gyermeke maradt otthon. Kabátjának bal belsõ zsebében talált munkakönyv szerint 1929. nov. 16. óta nem dolgozott. A golyó melle bal oldalán ment be. Rongyos erszényében négy fillért találtak s egy bírói ítéletet, mely hat pengõ hetven fillér, továbbá nyolc pengõ ügyvédi költség megfizetésére kötelezte.
    A hivatalos jelentés adatai szerint a mentõk e napon szúrt, lõtt, metszett, vágott, zúzott, repesztett szakított sebét kötözték be 78 embernek és öt rendõrnek. Elsõsegélyt nyújtottak több csonttörés, orrcsonttörés, vesevérzés esetében. Két fõtörzsõrmester agyrázkódást szenvedett. A kórházakban 83 sebesültet kötöztek be. 242 embert tiltott gyülekezés miatt, negyvenet lázítás miatt állítottak elõ a politikai osztályra.
    A Vajdahunyad váránál kommunista röpcédulákat osztogattak. A rendõrség lõfegyverének használata következtében egy ember meghalt.
    A tüntetésben 20 000 ember vett részt.

    A Népszava szerint a sebesültek nagy része nem mert orvoshoz fordulni. 400 sebesülés történt. Budapesten 150 000 ember vonult fel. 83 villamosnak és négy autóbusznak verték be az ablakát. A bécsi Arbeiter Zeitung szerint ezen a napon 6 millió ember volt munka nélkül Európában.

    A város peremén fürkészve, körben guggoltak a bokrok, kis õszi szél vigyázva botladozott a liget útjain, a tóban vadkacsa riadt hápogva.
    Az este zajtalan volt és félelmes, a padok elhagyottan gubbasztottak. Rettegés és kiontott vér emléke tartotta távol ez éjszakán a szerelmeseket és a hajléktalanokat a Ligettõl. Benn a városban, a hírlapok nyomdáiban, verítékes homlokukon zöld ernyõvel penészszín-arcú gépszedõk billentyûzték a nap híreit. Telefonok csengettek, távírógépek kattogtak. A lelõtt állványozó - hullája a Szvetanay utcai Törvényszéki Orvosi Intézetben feküdt - árnyéka zajtalanul és félelmesen vándorolni kezdett szerte a kontinensen. Egy árnyék ott sötétült a bécsi Arbeiter Zeitung vezércikkének fekete betûiben, lebegett a prágai Narodní Listy különkiadása felett, megjelent Rãdãceanunak, a román szociáldemokrata párt fõtitkárának részvéttáviratában. Ujját magasra emelte a kétésfeles Otto Bauer sürgönyében, jelképpé nõtt a e'Humanité kolumnás tudósításában, lázadón vigyorgott a Svenska Dagbladed s a Daily Herald külön kiküldött tudósítóinak telefonjelentéseiben, s fenyegetõ gúnnyal állt a Reuter, a Havas, az Associated Press, az Ullstein és a Magyar Távirati Iroda körtáviratai fölött.
    Ezen az estén sokan azt hitték: valami elkezdõdött már. Akadtak, akik hallani vélték a kiegyenesített kaszák élénk sikoltozását a köszörûköveken.
    Az Iparcsarnok háta mögött, egy padon, a sötétben hallgatva pipázott két ember. A megszítt pipa parazsa idõnként rõten arcukba világított.
    - Szent Istvánt soha ilyen pompával nem ünnepelték, mint az idén - mondta végül a magasabb.
    A másik szítta pipáját, nem felelt. A sötétben a verpeléti dohány konok füstje derengõ kis fellegekben gyûlt körülöttük.
    - Ezek mindenre képesek - mondta a magasabb. - Kezdõdik valami, vagy nem?
    Csönd volt, és újra a magasabb:
    - Kétszázezer ember luftol a városokban. Mi? Tél jön. Lesz elég patkányhús a városokban? Mit mondsz?
    Az alacsony tovább pipázott.
    - Csak életjelt adtak magukról - folytatta a magasabb -, s már lõttek. Érted ezt? Talán mind el fognak zülleni. És, ha így megy, mindannyian meg is döglünk.
    - Sokan - mondta váratlanul az alacsonyabb. Felállt. Kiverte pipáját. - Én is - szólt szinte kiáltva. - Esetleg te is. Aki elsüllyed. De mind nem!... a negyedik rend... miket beszélsz? Már egészen elhülyültél! Mindenki nem döglik meg!
    Két rendõr jött arra. Megálltak elõttük.
    - Hm - mondta az egyik, egy feltûnõen vastag fõtörzsõrmester -, maguk biztosan éppen a kormányt szidják!
    - Ellenkezõleg - mondta gyorsan és készséggel a magasabb pipás.
    - Hogyhogy ellenkezõleg? - kérdezte megrökönyödve a rendõr.
    - Jó, hogy jöttek, biztos urak. Éppen dicsértük a kormányt.
    - Az nem lehet! - mondta szilárd meggyõzõdéssel a fõtörzsõrmester.
    - Miért ne lehetne a Bethlen-kormányt dicsérni? - A pipás lelkesült mozdulatot tett.
    - Ohó - mondta a rendõr szörnyû gyanúval, mert nem látta az ember arcát a sötétben -, maga tán éppen most is gúnyt ûz a hatóságból? Hallottam ám én mindent! Maguk azt mondták, hogy valaki meg fog dögleni. Maguk kire gondoltak?
    - Na kire? - kérdezte a magasabb felelet helyett.
    - Ha azonnal nem hagyja abba, bekísérem. Mit gondol, hülyék vagyunk mi? Különben igazolják magukat, hol laknak? Ki ez a pasas, aki egy szót sem szól? Ez a kuka!
    - A barátom - felelt készséggel a magasabb -, költõ és optimista.
    - Micsoda? - szólt a rendõr diadalmasan - ilyen foglalkozás nincs is! Micsoda költõ? Gyerünk csak arrébb a lámpához! És maga hol lakik, és kicsoda, hogy ennyit pofázik?
    - Újságíró - mondta a magasabb a lámpa alatt, és valami igazolványt vett elõ -, hírlapíró.
    - Méghozzá a Tolnai Világlapjánál! - szólt a rendõr az igazolványt böngészve teljesen megváltozott hangon. - Miért nem tetszett mindjár mondani? Már azt hittem, maguk valamiféle szocialisták.
    A rendõrök tisztelegtek, és továbbindultak. A kisebb rangú, aki eddig hallgatott, még hátrafordult.
    - ... annyi itt a büdös proli... - mondta magyarázóan, s már a homályból jött a hangja.
    A két pipás kialudt pipával egy darabig állt még. A földet nézték. Egy szót sem szóltak, rágyújtani sem volt kedvük.
    - Hát, isten veled - szólt végül a lejtõs vállú, alacsony költõ, és elindult. A másik sokáig bámult utána, míg csak vézna alakjának sötét körvonalai eggyé nem olvadtak a síneken túl az Erzsébet királyné út derengõ homályával.
     Megj. 1964

GEREBLYÉS LÁSZLÓ

Ki így, ki úgy...

Ne félj, megyünk, Attila,
Ki így, ki úgy, utánad,
Elhagyjuk ezt a létet,
Elhagyjuk ezt a tájat.

Kortársaid ritkulnak,
Miképp az õszi lombok,
Kiszíttak, megsárgultak,
Veszendõk és bolondok.

Tépetten is, gyötörten,
Ide, e földbe vágynak...
Ne félj, megyünk, Attila,
Ki így, ki úgy, utánad.

    1956. december 3.


 
BÁLINT GYÖRGY

Magyar költõ 1933-ben

A magyar költõ felállt a vádlottak padján, ahová az a kompromittáló vád ültette, hogy tiltakozott két emberélet hatósági kioltása ellen. Tisztelettudóan megállt a büntetõtanács elnöke elõtt és csendesen válaszolt a feladott kérdésekre.
    - Mennyi a havi jövedelme? - érdeklõdött az elnök.
    - Nyolcvan pengõ - felelt a költõ, és nem túlzott.
    - A rendõrség elõtt tett vallomásában azt mondta, hogy havi jövedelme százötven pengõ.
    - Azóta változás állott be jövedelmemben. Most nyolcvan pengõt keresek havonta - mondta a költõ, és az elnök ezután más témára tért át.
    Valóban nyolcvan pengõt keres havonta a magyar költõ, aki több költõtársával együtt ült a vádlottak padján. A legértékesebb fiatal magyar költõk közé tartozik, új tartalmak új hangokon szólalnak meg verseiben, maradandó értékeket termel a magyar irodalomnak. Versei erõben és finomságokban gazdagok. Magánélete inkább egyszerûnek mondható, ami érthetõ is, jövedelmére való tekintettel. Túlzott fényûzésre nem igen telik neki, könyveket ritkán vásárolhat, de azért élete nem ment minden luxustól. Hír szerint a téli idényben egyszer-kétszer hetenként befût a lakásában. Munkának szentelt élete harmonikus egyoldalúságát ritkán zavarják meg külsõ események. Csak néha állnak be kisebb változások életében, mint például jövedelmének módosulása százötvenrõl nyolcvan pengõre. Más magyar költõk is élnek így. Egyesek jövedelmét talán még szûkebb keretek közé szorította a világgazdasági válság, mely hazánkban is érezteti hatását. Általában mindenütt rosszak a viszonyok. Amerikában már csak hetvenöt milliomos van, szegény Ford kénytelen leépíteni, magyar grófok kénytelenek leállítani versenyautóikat. Mindenesetre már túl vagyunk a mélyponton és remélhetõ, hogy a magyar költõ havi keresete rövidesen nyolcvanhatpengõharmincfillérre emelkedik.
    Addig a magyar költõ csendben él és költ. Szépen beosztja a nyolcvan pengõt, és idõnként leül a vádlottak padjára. Mit is tehetne egyebet? Nehéz idõket élünk, kéremszépen, mindenkinek áldozatokat kell hoznia kéremszépen, redukálni kell az igényeket kéremszépen. Százötven pengõ mínusz hetven pengõ, egyszer egy rendõrségi kihallgatás, egyszer egy kis fõtárgyalás, közbe-közbe egy-egy kis remekmû - mit akar még a magyar költõ? Húzza meg magát, üljön szerényen az íróasztal mellett és a vádlottak padján, és feleljen tisztelettudóan az elnök kérdéseire.

     A Toll, 1933. január 31.

ORBÁN OTTÓ

Születésnapodra

Kilencven éves lennél, hogyha élnél.
Harminckét év, ez most már így marad.
De ha élnél is ma, mondd, versben beszélnél?
Hullna-e elénk alvadt vérdarab?

Vagy ami kort s dühöt vörösre fest, vér?
Vonna-e eszme, vinne-e mozgalom,
Hogy földünk minden nyomorultja testvér?
Vagy fejed vernéd szét egy kõfalon?

Még jó, hogy a halál mozdíthatatlan.
Ezen nem változtatsz még te sem,
Hiába sarjad a fû utánad.

Nem nõheti be nyomod, nincs bocsánat
Arra, hogy ott hevertél több darabban,
Lángeszû árva, csonkán, véresen.

     1995

KOSZTOLÁNYI DEZSÕ

Barkohba

Szememre vetik - mondotta Esti Kornél -, hogy történeteimet többnyire fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal "történelmi elõidõknek" is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk elsõ évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.
    Nekem az élet mindörökre a gyermekségem s a fiatalságom egy része, amikor vidéken tanultam, s a csodálatos, tündöklõ pesti körutakon csavarogtam, melyekre még a béke vetette viharos fényét. Bizonyos idõ múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken. Akárki tapasztalhatta ezt, aki már elmúlt harmincéves. A tavasz vagy a tél lassanként naptári adattá zsugorodik. Mindig kevesebbet veszünk észre belõlük. Képünk végérvényesen kialakult bennünk, s ehhez a következõ évek alig tudnak valamit hozzáadni. Most már hiába látnám egy amerikai felhõkarcoló égését. Számomra a tûzvész annak az alföldi putrinak az égése, melyet mint gyermek figyeltem meg, öntudatlanul. Ha le kellene írnom az amerikai felhõkarcolónak az égését, bizonyára ebbõl a jelentéktelen élményembõl lopkodnék szikrát és színt. Így vagyok az emberekkel is. Új ismerõseim talán tartalmasabbak, mint a régiek, de azért a régiek maradnak az igaziak. Õk jelképezik nekem az embert, amint a régi tárgyak jelképezik nekem a világot.
    Azt is mondják, hogy nem élek a jelenben, hogy elfordulok tõle. Ez szamárság. Én is éppúgy a jelenben élek s a jelenben halok majd meg, mint mindenki. De mit tehetek a lélek örök törvénye ellen, hogy élményeink korszaka egy ponton lezárul? Nem én fordulok el a jelentõl. A jelen fordul el tõlem. Meresztgethetem rá a szemem, nem látok benne semmit, csak tényeket és idegeneket. Az élményeket nem lehet hajszolni. A buzgalom semmit sem ér. A fény nem kívülrõl jön, hanem belülrõl.
    Azért nem állítom, hogy ezután már semmi meglepetés se vár rám. Néha még akad egy esemény, egy arc, mely sokáig foglalkoztat. Igaz ugyan, ha a végükre járnék, legtöbbször kideríthetném, hogy csak azért ragadtak meg annyira, mert véletlenül össze voltak hangolva egy emlékemmel s együtt zengtek vele. Ilyesmihez most már szerencse is kell.
    Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Sziriusz kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal, Jancsi Jánossal.
    Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószínûtlen. A nevek is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírû gordonkamûvészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínûség valószínûtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínûtlenség valószínûségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.

    Tehát Jancsi vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költõ. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni. A várakozástól voltaképp semmit se várt. Olykor várt a villamosokra és a társaskocsikra is. Beült a megállóhelyek üvegkalitkájába. Nézte, hogy halad el orra elõtt tíz-tizenöt kocsi. Aztán, mint aki valamit elintézett, fölkelt és tovább ballagott egy céltalan cél felé. Végül rendszerint a Sziriusz zátonyán feneklett meg, ahol barátai tanyáztak, a háború utáni nemzedék tagjai, akik feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annak idején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály. A számlát - végzetes tévedésbõl - nekik nyújtották át.
    Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek idõt. Elsõ elemis korukban az utcasárban heverõ újságokból betûzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat. Õnekik nem volt mibõl kiábrándulniuk. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnõttek okosabbak vagy becsületesebbek. Õk a világtörténelmet, s a belõle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetûibõl tanulták meg. Mégpedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most találkoznak, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezek, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erõ. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet és már mindent tudnak.
    Sokáig magam sem értettem õket. Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húszéves korunkban irónnal a kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd viszsza pihenni, s e biztos tudatban könnyû volt elrugaszkodnunk a "rendes" élettõl. Õnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert köröttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében fölnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Õk, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebbõl a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Õk nem dohányoznak, tornáznak, korán megnõsülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Õk inkább élni szeretnének, ha lehetne.
    E méltányosnak nevezhetõ vágyuk elé sok akadály tornyosult. Pedig megpróbáltak mindent, így is, úgy is, hetykén, dacosan, alázatosan. Nem lehet õket kishitûséggel, tunyasággal vádolni. Jancsi is megpróbált mindent a világon. Dolgozott, tanult is, de minthogy kéziratai éveken át nem találtak gazdát, megértette, hogy nincs rá szükség és félreállt. Most a Sziriusz kávéházba jár. Ebbõl áll társadalmi élete. Itt találkozik kitûnõ kortársaival, Hernáddal, a nagy tehetségû regényíróval, aki regényeit nem tudja kiadni. Ullmann-nal, a nagy tehetségû könyvbírálóval, akinek egy könyve sem akadt, hogy megbírálhassa, Baltazárral, a nagy tehetségû lapszerkesztõvel, akinek nincs lapja, Bolváryval, Kerner Gézával meg a többiekkel.
    Mit csinálnak a munka nélküli írók? Hát azt, amit a többiek. A munka nélküli asztalosok kényszerû tétlenségük elsõ korszakában bizonyára mindent összeenyveznek, megszegecselnek házuk táján, kijavítják a sánta asztalokat, a bicegõ székeket, sõt talán bölcs elõrelátásból kiszabják, elkészítik a maguk és családtagjaik koporsóját is. A munka nélküli bûvészek azon igyekeznek, hogy varázsvesszejükkel eltüntessék sötét gondolataikat és pénzt teremtsenek elõ a semmibõl. A munka nélküli tanítók - legalább én úgy képzelem - tulajdon gyermekeiket szedik ráncba, s kutyájukat fogják betûvetésre. Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munka nélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton, s egy központi irányító és fékezõ erõ híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellõzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak, s õrjöngve gyalulgatják a falat, a szõnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.
    Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbeket, megmentve belõlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte. Így jött létre a földrengésrõl szóló kifejezõ, de bõbeszédûnek éppen nem nevezhetõ verse, melyben a földet tartó titánról csak ezt a megállapítást teszi:

    Atlasz:
    Hanyatlasz.

    s így jött létre az ehhez hasonló Tout comprendre c'est tout pardonner címû verse is, melyben egy bódítókkal élõ szerencsétlen barátját igyekezett igazolni, vagy mentegetni a következõképpen:

    Ne ámulj a kokainistán.
    Gondolkozz az okain is tán -
    s megérted.

    Ezek az alkotások, melyektõl én nem tudnám teljesen megtagadni az érdekesség varázsát, mûvészetének már ferdülését és csenevészesedését mutatják, s azt bizonyítják, hova juthatnak a legnagyobb istenáldotta tehetségek, ha képességüknek nem adnak kellõ teret.
    De õk valamennyien ilyenek voltak, parlagon hevertek, ugaroltak, a végtelenségig. Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva õk maguk is játszottak. Vagy minthogy az író munkája a velejében játék, "dolgoztak". Játszottak és dolgoztak, hiábavaló mesterségük hiábavaló eszközeivel. Játszottak a magánhangzókkal és a mássalhangzókkal, folyékonyan beszéltek csupán e-vel, amikor is a katonaság egyszerûen fegyverekkel felszerelt emberek fegyelmezett serege volt. Játszottak barkohbát, a tökély elképzelhetetlen fokára emelve ezt az elmemozdító tornát, s a fogalmak körét szûkítve, a felelgetõ igen-jeibõl és nem-jeibõl a legrövidebb idõ alatt kitaláltak minden lehetõ és lehetetlen dolgot, például Poincaré legelsõ öngyújtójának tûzkövét, vagy magának Oedipusnak jól megtermett, izmos Oedipus-komplexumát. Játszottak "keretes mondatokat", a magyar szövegbe mûvészien beleszõve, beleötvözve, belemunkálva a legképtelenebb idegen neveket. Rabindranath Tagore, vagy gróf Oxenstierna Axel nevét. Játszottak a tulajdonnevek kezdõbetûivel is. Kapásból fújtak minden Ü-vel, vagy W-vel kezdõdõ költõt, tudóst, bölcselõt, s legalább ilyenkor és ilyen módon láthatták hasznát széles körû mûveltségüknek, a facér írók világirodalmi tájékozottságuknak, a facér nyelvészek évekig tartó fáradságos búvárkodásuknak, a facér gépészmérnökök, a facér csecsemõorvosok természettudományos iskolázottságuknak és több egyetemüknek, mert miután vagy egy fél óráig sorolgatták fel a különféle jeleseket, s már mindenki elcsigázódott és kudarcot vallott, valaki az utolsó pillanatban homlokára ütött, kiejtette egy alig ismert lengyel biológus nevét, mely szintén Ü-vel, vagy W-vel kezdõdik, s ezzel megnyerte a játszmát, a díjat, mindnyájuk elismerését és bámulatát. Játszottak pedig fõképp magukkal a szavakkal, a nyelv e rejtélyes parányaival, a nyelv e fölbonthatatlannak vélt elemeivel, állandóan hevítették és fûtötték õket görebjeikben, mint a középkori aranycsinálók, s munka közben diadalmasan fedezték fel, hogy a rõt rezeda visszafelé olvasva: a dezertõr, vagy az ingovány visszafelé olvasva: nyávogni, a kiválóbbak pedig közülük nemsokára hosszú verseket és elbeszéléseket tudtak írni, melyek elülrõl hátrafelé olvasva majdnem olyan értelmesek, mint hátulról elõre olvasva. Így kattogtak-zakatoltak szegények, anyag és tárgy nélkül, üresen, mint a malmok, melyek a levegõt, a semmit õrlik.
    Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor, én is közöttük üldögélek a Sziriusz hosszú márványasztalánál s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót se szól, hallgat.
    Egy kissé sápadtnak látszik. De az õ arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?
    Õ csak vonogatja a vállát.
    Ugyan, mi baja lehet? Baj az, h
ogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.
    - Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?
    Jancsi tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékony dongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költõhöz. Ez is arra vall, hogy igazi költõ.
    - Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementél?
    Az efféle gunyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.
    Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:
    - A szokott nagyobb arányú cehhelés következik?
    Jancsi bólint.
    Lalojka két pohár vízzel tér vissza, s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymás után kiissza mind a kettõt. Ni, milyen szomjas.
    Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:
    - Miért nem beszélsz, te majom?
    Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:
    - Találjátok ki.
    - Ez a dolog ma történt?
    - Igen.
    - Ma délelõtt?
    - Nem.
    - Ma délután?
    - Igen.
    - Tegnap még nem is sejtetted?
    - Nem.
    Így, félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, minthogy kitalálják.
    Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára, s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Késõbb, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét s minden lóra feltett egy-egy pengõt, a szép görög nevét Sokratesz-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát feltûnõen elhanyagolja, s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem Piszokratesz-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit õ egy bölcshöz illõ megértéssel és fölénnyel vesz tudomásul.
    A keresztrejtvény kockáiba villámgyorsan beírja az odavaló angol szavakat - egy ausztráliai folyót, egy indiai vadállatot, vagy egy amerikai államférfit -, aztán, mint aki teljesítette napi kötelességét, elégedetten fölsóhajt. Ásít egyet. Leveszi piszkos szemüvegét, törölgeti a piszkos zsebkendõjével, amitõl a szemüveg még piszkosabb lesz, de a zsebkendõ nem lesz tisztább. Hallgatja, hogy ostromolják Jancsit. Fáradt tekintetét ráemeli.
    Azt hiszi, hogy ezek most barkohbáznak. De téved. Még nem barkohbáznak, legalábbis õk még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és az ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülõgép felemelkedik a földrõl, és fölötte lebeg, de egyelõre csak pár araszszal.
    Scholz mosolyog a mûkedvelõ kontár játékon. Õ ebben igazán mester. Már tudja is, mi a föladat: kipuhatolni, mi történt Jancsival és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szögezi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.
    - Tárgy?
    - Igen.
    - Csak?
    - Nem.
    - Fogalom is?
    - Nem.
    Scholz elbiggyeszti száját, mert a föladatot "elvont fogalom" nélkül magához méltatlannak tartja.
    - Tárgy és személy együtt?
    - Igen.
    - Képzelt személy?
    - Nem.
    - Élõ?
    - Erre sem felelhetek.
    - Nem él? Meghalt?
    - Erre sem felelhetek.
    - Hogyhogy? Se él, se hal? Talán élõhalott?
    - Nem.
    - Ahá, már értem - mondja Scholz. - Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illetõ - teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egész rendben.
    Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba, s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nem létezõ személy költött és nem létezõ hozzátartozóját, akit a költõ se tartott érdemesnek megálmodni, s éppígy kitalálta azt a pusztán föltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította, vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél õrültségét.
    Zsebébõl elõkotorássza egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság a szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak õ vesz belõle egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot, fekete fogaival.
    - Gyerünk - biztatja magát. - Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? Nõ? Húsz és harminc közt? A feleséged?
    - Igen.
    - Marika - szól maga elé Scholz eltûnõdve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét és Jancsira mered.
    A többiek is rámerednek.
    - Ez a tárgy - folytatta Scholz -, amelyikrõl itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?
    - Nem - válaszolt Jancsi keményen, s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körülötte.
    - Nem? - kérdezi Scholz, és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. - Na, jó. De ez a tárgy, ugyebár, mégis összefüggésben van a mostani lelkiállapotoddal?
    - Igen.
    - Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? - és mutatja szennyes öklét. - Ez a tárgy nálad van most? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van a földön?
    - Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem.
    Néhány perc múlva, amikor a játék már elõre halad, Scholz fölkiált:
    - Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van, vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? - mondja és leengedi fölvont szemöldökeit. - Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be? Méreg? - kérdezi gyorsan.
    - Igen - feleli Jancsi.
    A társaság elõrehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia hõse és Scholz között, aki ezt kitalálja.
    - Méreg - ismétli Scholz -, helyes, méreg.
    Valaki dúdolni kezd:
    - A csizmámon nincsen kéreg...
    - Csendet kérek! - kiabál Scholz. - Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervtelen, talán szublimát?
    - Igen.
    - Hydralgilium bichloratum corrosivum - szólt egy hang. - HgCl2.
    - Nem ide tartozik - inti le Scholz a hangot s most egyenesen rohan a cél felé.
    Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette belõle, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezelõtt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a mentõk a kórházba szállították, és most ott van.
    Isten ugyse, a hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Ti természetesen arra gondoltatok volna, hogy az egész csak ugratás, éretlen tréfa, maszlag. Én azonban nem erre gondoltam. Ismerem azokat a fiúkat, akik 1933-ban élnek. Ezek nem színészkednek, mint mi, nem hazudnak soha, se maguknak, se másoknak. Mi regényesek voltunk. Õk tárgyilagosak. Jancsi a barkohba legszigorúbb szabályai szerint tárgyilagosan közölte a tényállást, õk pedig ezt éppily tárgyilagosan fogadták. Egyikõjüknek se jutott eszébe, hogy egy pillanatig is kételkedjenek benne. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. Ezek semmin se tudnak nagyon csodálkozni.
    Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlésû játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességbõl. Ártani senkinek se ártott vele. Marikát ezalatt a kórházban szakszerûen kezelték, kimosták a gyomrát, hánytatták, tejet itattak vele és sok-sok liter vizet csorgattak át rajta. Jancsit elküldték onnan, hogy ne lábatlankodjék, csak egy óra múlva mehetett vissza. Õ tehát ebben a percben nem segíthetett rajta. Legalább magán akart segíteni. Valahogy agyon kellett ütni az idõt, amíg ismét nem láthatja.

    Én nem ítélem el õt. Szerette ezt az asszonyt, és most is szereti. Emlékszem, házassága elsõ idejében állandóan zsebében tartott négy darab pogácsát, és boldogan mutogatta mindenkinek, hogy azt a felesége sütötte. Mit bizonyít ez? Nem azt, amint állítjátok, hogy a pogácsák ehetetlenek voltak, mert különben kidobta volna a zsebébõl, nem tartotta volna magánál hónapokig, mint ereklyét. Szóval, szereti a feleségét.
    A barkohba után fölhajtott még két pohár vizet, aztán átrohant a kórházba. Csak órák múlva tért vissza, késõ éjjel. Újságolta, hogy Marika túl van az életveszélyen, megmentették, jól érzi magát, az orvosok bizakodnak abban, hogy semmi utóbaja se lesz.
    A Sziriusz-ban recsegni kezdtek az orosz zenészek, tudjátok, azok, akik még hadifogságukból rekedtek itten. Egy darabig nemzeti viseletben játszottak orosz dalokat, aztán, hogy elrongyolódott a rubaskájuk, az orosz dalokat elfelejtették és most úgyszólván kizárólag magyar nótákat muzsikálnak, szláv véralkatuknak megfelelõleg, álmosan, vontatottan s többnyire hamisan is. Hát menekültünk.
    Jancsit hazakísértem a Hungária körútra. Ott lakik egy hónapos szobában. Leült a szûk díványra, ahol máskor együtt szoktak aludni. Megállapította, hogy ma egyedül fog aludni. Fájdalma tárgyilagos volt. Fölkelt, a díványra dobott egy tarka vánkost meg egy vékony paplant. Aztán hátratett kezekkel le-föl sétált anélkül, hogy egy szót szólt volna. Meg-megállt az ablak elõtt. Kitekintett a Körútra. Úgy tetszett, hogy valamit vár. Említettem nektek, hogy ez a fiú mindig vár valamit. Most éjszaka volt, felleges, sötét éjszaka. Nyilván arra várt, hogy megvirradjon.

     1936

VÉSZI ENDRE

1935. november

Akkor a Korong uccában lakott;
én hozzá mentem,
vasárnap délután volt, fútt a szél,
hideg volt, december felé járt az idõ
s nem melegített semmi melegítõ.
Egy manzard szobában lakott,
csigalépcsõkön jöttem fel én.
Magas nõ nyitott ajtót,
szép, büszke arca volt, mint a szobroknak,
szeme is hideg volt.
József Attila urat keresem.
Mondtam félénken, József Attila urat,
ismétlem, F. küldött engem,
beszélni szeretnék véle.
A nõ beszólt, aztán csendesen mondta:
tessék bejönni.
Kis szoba volt és sivár.
Szemembe tûnt egy ágy, az ágyban
egy férfi feküdt,
rozsdás kis bajusszal a szája felett.
Petõfire hasonlított,
arca sovány volt, ádámcsutkája kiálló.
Leültem. Fázva beszélni kezdtünk.
Õ kérdezett, mint aki híreket gyûjt
a külvilágról.
Akkor ott szóba került sok minden,
hogy a P. N. hat hónapig heverteti
a verset és hogy másutt is
két hónapig melengetik
és így nem érdemes adni sehová se,
Az asszony hidegen, majdnem személytelenül
kalácsot és vörösbort tett elém
s míg én a szavaktól, a szobától
és a költõtõl meghatottan majszoltam
s iszogattam.
Attila Kosztolányit olvasott fennhangon.
Még sokáig üldögéltem ottan,
õ elõszedetett velem egy Medvetáncot,
beleírt valamit, kijavított egy sajtóhibát,
aztán hazamentem.

     1940

TANDORI DEZSÕ

Három kis játék J. A. emlékére

I. (Meglelt haza meddõ ígérete)

A fû halk dallamát két ablakunkon
betekintõ veréb kottázta le,
erõs gyom, fészekhez szálltak vele,
egyik sem pihent, csak munkája-unton,

de szorgoskodtak, így hallhattam unton,
minek vallottak engem, s hittem-e,
balogul lezajló embercsere,
madár csere, mily késõn kéne tudnom!

Azóta huszonnyolc év telt. Magam
vagyok magammal, ha nem fogja ujjam
ily láb, bár más-más, s semmitõl meg nem véd,

mégis, madár, azzal jobb, mint a medvék,
hogy legalább hagy még valamire,
búra - én medvéimet semmire.
 

II. (A gyakorlat ellenjátéka)

Talán már megleltem, hogy el nem
hiszem, hogy értsenek.
Éjszaka ezt érzem? vagy a szelet
sajdítják tagjaim, mit kéne tennem.

Mint áruvédjegyes, de hasztalan
csomagolás: ez - hajnalig.
Minden olyan, hogy csak nem is gyanít,
bár jelentése van és célja van.

Része vagyok céljának, mint a fillér,
melyet könnyen gurít el már a böllér,
nem robbanószilánk. Körül a bankok:

lekvár pát, zsír pát, új szoboranyag,
melynek elmagyarázom a nyulat,
holtán, késtõl vele félre se hajlok.
 

III. (Átmeneti bentlakás)

Ritkán érintkezem. Jó lenne, ha
nem is kellene már soha.
Még egy-két felkérés elmegy, levélben,
eljön, megértem,

de ha csak telefonálok, vagy utcán
szembe valaki jön,
árad belõlem a haragözön,
mintha a legjobban nem magam tudnám:

késõ. Nem jég állt össze, lekvár,
pát, és halálok igérkeznek.
Nem hiszem, hogy egy perc is volna kezdet,
de még megteszem, amit elvár

- magam vettem magamra - kényszerem.
De csak rezsit fizetek pénzemen,
anya, gyerek nem pumpol, egy kutya,
egy madár, egy feleség segítendõ,

örülök, ha lapos a bendõ, semmi
társaságba, moziba menni
nem megyek már, koncertre, operába.
A verssel is így halok meg, hiába,

ezzel itt már, így mi se eredendõ,
Julcsa néném kezén olló: szotya.

GELLÉRI ANDOR ENDRE

Beszélgetés

Milyen szépen hegedül nálatok az egyik ajtó! - mondta József Attila, amikor a szobácskámban ült, petõfis bajszát simogatva.
    S csakugyan volt egy ajtónk fából, vasveretekkel, és hegedült, lengetve a széltõl. S melyik hölgyem figyelt fel erre, ilyen andalodva, mint az én József Attilám, aki szobám kékre festett falát nézte, és e falra rámázolt, saját kezû csillagjaimat s holdvilágaimat?
    - Hát ez melyik csillag itt? Mi a neve? - kérdezte Attila, s már ráncolta is ráncképzõdésre különösen alkalmas homlokát.
    - Egyik a sok közül - feleltem, de Attila dühbe gurult: - A nevét akarom hallani, s nem általánosságokat. Nem halálfej kell a jobb kezed mellé - célzott a téntatartóm mellett õgyelgõ koponyára -, hanem tudomány és tudás! Az ember nem marad mindig fiatal - mondta -, a líra elszáll, a pacsirták elrepülnek, s a néma mezõ nem tud dallal felelni a magas égnek!
    - Barátom - tört ki a számon, s könnyes lett a szemem. - Barátom, Attila, s ti öszszes barátaim, ígérem, esküszöm, hogy sírásba borítom Budapest összes zugolyait, hogy sírni fognak szerteszét e városban összes hölgyeim, mint a lengyel vasmunkás és gépész felesége, aki elhagyta ösztövér nõjét Reimsért és Madridért és Manchesterért. Elhagyta Shakespeare-ért Siegmundét, Racine-ért Myrát és Ortegáért Lizát, Schopenhauerért Mariskát és Magdát, Lenkét, Olgát, Annát és Izabellát. Zokogjatok, némberek! Olvasd a Kalevalá-t - mondtam, és potyogtak a könnyeim.
    - Ráérünk arra - mondta Attila, és aktatáskájából elõvett egy folyóiratot. A folyóiratnak nemcsak a belseje, hanem a külsõ fedele is piros volt. Csodálom, hogy a betûk nem voltak ebben a folyóiratban pirossal nyomtatva.
    - Ez fontosabb, mint minden más mûvem - mondta Attila -, figyelj!
    S olvasni kezdte mindennél fontosabb cikkét, egy közgazdasági cikket, tele egyenlõvel és egyenlõtlen tételekkel. Már hajnalodott, amikor még mindig magyarázta nekem azt, amit a cikke nem tudott eléggé megmagyarázni. Én pedig a szemeimet kimeresztve, fejemmel helyeslõen bólogatva, egészen átadtam magam a tõke, a bér és a profit kérdéseinek. De a lelkem a csillagjaimra kacsingatott a szobám falán, s a fülem titokban a hegedülõ ajtónk hangját figyelte. S e kettõs kacsintás alatt szavak siettek elõ rejtekükbõl, s a kezem akaratlanul is a tollam után kapott. Már láttam bizonyos részeg legényeket, akik csillagoknak képzelik magukat, meg éjszakáknak és nappaloknak, és már indulnak is, hogy agyonöntsenek egy leányt a húsvéti kútnál, aki holtan fekszik a kút káváján, míg kibontott, nedves hajából, mint csillagok a szép szeptemberi éjszakán, úgy hullnak a vízcseppek.
    - S most foglald össze a hallottakat - mondta Attila, ráncosan és tanárosan.
    Én pedig, mint iskolapadból diákkoromban, úgy riadtam rá, néma tudatlansággal riadtam rá, összefoglalásra és értelmes mondatra képtelenül. Megmondjam-e neki, hogy Húsvét lesz az új novellám címe, s elmondjam-e neki a halott lány hajából hulló csillagok gyönyörû képét?
    De a tanáraimnak, a tanítóimnak se mondtam el soha azt, amire gondoltam, s neki sem. Hanem dadogva hazudni kezdtem a tárgyról, arról, amirõl kérdeztek.
    - Az élet rövid - mondtam -, háború szerencsétlenség, influenza még idõnek elõtte is végét vetheti. Az emberi élet olyan rövid - és sóhajtottam -, hogy pusztán ezen az alapon is (biológiai alapon is) mindenben igaza van a szocializmusnak.
    Attila megfenyegetett az ujjával és felállt: - Ez így nem mehet tovább! A szív kevés arra, hogy író maradhass. A fantázia is kevés! Már látlak az egyik szegen, amire felakasztod magad, s csak a túlvilágon tudod meg, hogy miért. Nos azért, mert ezen a földön nem voltál tiszta és dialektikában is jártas marxista! Te és a többiek, ti azt hiszitek, hogy a mûvészet betegség, idegbaj, téboly. Ellenkezõleg - s az arca kipirult -, ha van valami, ami egészséges, hát a mûvészet az. Senki se egészségesebb az igazi, marxi mûvésznél! Mert az épít, mint a mérnök, mint az orvos, mint az építész! Egy világot épít fel! Egyetlen világ se lehet tudás, tervszerûség, közgazdaság nélkül!
    - Tanulj! - mondta még a vaskapuban is, s még ma is látom felemelt mutatóujját, mint egy roppant bunkót, agyam s mivoltom felett.
    Hogyan tanuljak én? - gondoltam belsõ sírással. Amikor mindent tudtam, kivéve ezt az egyet: tanulni!
    Visszatérve kuckómba pedig már elõttem álltak a csillaggá változott parasztok, szinte fehér fényben fürdött az egész szoba; arra balra pedig, ahol a villanyóra állt, falusi lányok álltak már fehér és színes kötényben. A templomba indultak, élükön a megölésre kiszemelt szûzzel, míg fölöttük a hegyen, mint a kürt, úgy szólt és búgott az áprilisi szél.
    - Hova illesszem én ide be a profitot? - szóltam, s Attila után akartam futni, hogy megkérdezzem tõle: mely marxi törvény szerint vezessem le ezt a tébolyi látomást, amely világos képekkel és lázakkal a téntatartóm s az üres papírom felé tódult?
    De Attilát e dialektikus hajnal után óvatosan elkerültem. Csak a mutatóujja maradt velem. Ott állt, amikor szegény Schmidtrõl írtam, aki a tenyerébe fogta fel a könnyeit, s ezek a könnyek belefagytak a tenyerébe mint kis házikók, mint kis hegyecskék és utcácskák, mint éjjeliõrök és kutyák. Éppen hogy munkások is voltak köztük, könnybõl faragott munkások, és ezek a Marseillaise-t énekelték, amint melózni mentek a fagyott könnyeikbõl elõragyogó fúrók, esztergák és satuk közé. A Marseillaise-t énekelték József Attila szigorú mutatóujja felé, hogy eltûnjön elõlem.
    S e makacs mutatóujj kedvéért vágta bele az én Schmidtem könnyes tenyerét egy cégtábla kövér disznójának pofájába. Mintha a burzsoáziát ütöttem volna nyakon e szimbolikus mozdulattal.
    De a mutatóujj kérlelhetetlenül és szigorúan mégiscsak elõttem maradt. A szívem sohasem látta, de az értelmem nem tudta soha elfelejteni.
    S másnap filozófusokat hoztam a szobámba, az összes filozófusokat és csillagászokat és fizikusokat, és írtam Attilának, csak ennyit: Már tanulok!

     1944