MEGMENTETT OLDALAK

A Táncsics-sorozat 21. kötete bõséges válogatást közöl Táncsics Mihály 1848-as lapjából, a Munkások Újság-ából, melynek anyaga 156 éve óta nehezen hozzáférhetõ. Nagy könyvtárainkban is csak hiányosan található meg, tudományos feldolgozására nem került sor, bár repertóriumának 1973-as kiadása ezt megkönnyítette volna. A Munkások Újsága folyamatosan közölte a Táncsicsnak küldött népi leveleket, a népképviseleti országgyûléshez intézett panaszokat, ahol Táncsics a siklósi választókerületet képviselte. Táncsics lapját 1848 decemberében Madarász László rendõrminiszter - a kötelezõ kaució ki nem fizetésének ürügyén - betiltotta.
    Az alábbiakban olvasható követelés - Táncsics szerkesztõi megjegyzésével - a Munkások Újsága 1848. augusztus 13-ai számában jelent meg.
 

Siklósi választókerület kívánatai *

Hallja kend, Táncsics! - Mi, úgymint a kend választói, kendbe nagy bizodalmunkat vetettük, midõn kendet megválasztottuk követünknek, azért mert kend nékünk sokat ígért; de a sokbul - mint a kend újságából látjuk - még csak valami sem lesz. Már elmúlt egy hónapja, hogy a képviselõk - ha ugyan népképviselõk volnának kik ott ülnek, együtt vannak, még sem végeztek egyebet, hanem hogy katonát adjunk s fizessünk; de hogy miért adjuk a katonát s miért fizessünk, arról még eddig egy szót sem szólottak. Azt mondják ugyan: a haza veszedelemben van. De hogy kié az a haza, vagy hogy mit tarthatunk magunkénak mi, kik Magyarországnak népei vagyunk? Micsoda javadalmakban részesülünk? arról, úgy látszik, kerülik kendtek a beszédet; pedig mikor napszámra hí bennünket valaki, megmondja ám elõre, hogy e lesz a fizetés; és ha tetszik a jutalom, csak úgy megyünk munkálódni. Kendtek aligha ismét rá nem akarnak bennünket szedni. Védjük meg elébb a hazát, majd azután úgy jutalmaznak kendtek bennünket, ahogy kendteknek tetszik. Bizony mi félünk, mert már sokszor megcsaltak kendtek bennünket. A horvátok Zágrábban nem úgy tettek ám, hanem õk elébb ígértek a népnek, a Bán pedig megjárta az országot és az ígéretet mindenütt kihirdette; van is hozzá ragaszkodás nagy.
    Bizony higgyék el kendtek, sokan gondolkoznak úgy közülünk, hogy aligha jobb nem volna a horvátok mellé állani. Eddig is majd jobban volt a horvátnak dolga; õ eddig is csak egy dézsmát adott, s a robotnak csak felét szolgálta; s lám a horvát, rác, kit mi tudatlannak tartunk, eddig is okosabb volt nálunk magyaroknál; ezt szégyenljük és nagy szeget üt fejünkbe. Annál fogva azt mondjuk, jól vigyázzanak kendtek: ütött a szabadulás órája, de kiknek? nem azoknak, kik eddig is szabadok voltak, hanem nekünk raboknak. Mi erre méltán mondhatjuk: hála Istennek! Mi úgy hisszük, hogy valamint a szabadulás órája Isten mûve, megelégelvén népének sanyarúságát: úgy a lázadásba' is Isten kezét látjuk adott szabadságunk megalapítására. Ha ez nincs, aligha más nótát nem fúnak azóta valamint Bécsben, úgy Pesten s másutt is; mutatják ezt a más nemzeteknél történt forradalmak, de mutatják azon irgalmatlan földesurak is, kik most is szívtelen utasítnak el bennünket, ha hozzájok kérelemmel járulunk azon földrészekért, melyeket tõlünk zsarnokilag elfoglaltak a magok által hozott embertelen törvények által; ha pedig erõszakhoz akarunk nyúlni, valamint õk tettek: azonnal van katona száz meg száz; a rácokra pedig minket erõszakolnak. - Mi hát nem hihetünk addig, míg magunkat biztosítva lenni nem látjuk: melyre nézve mi kendnek, mint képviselõnknek tudtára adjuk, hogy törvény által minél elébb számunkra kieszközölje a többi jó emberekkel e következendõket.
    1) Mindennémû eddig volt úri tartozások minden kárpótlás nélkül örökre eltöröltessenek. Igenis, kárpótlás nélkül; bennünket azzal ne kecsegtessenek, hogy majd a tátos megfizeti helyettünk; olyan bolondoknak a mai idõben csak ne tartsanak bennünket, hogy majd a tátos vagy sátán, vagy ördög fogna talicskával pénzt föltolni s azzal fizetni az urakat. Ha mégis az urak azzal megelégesznek, õk lássák, mi vele nem gondolunk. De hogy mi fizessük akár közvetve, akár közvetlenül, azt ugyan soha nem tesszük, mert ennél igazságtalanabb dolog nem történne a föld hátán, mintha ezt tennénk;
    a) Mert nem katonáskodtak már régóta, mi katonáskodtunk helyettök, tartottuk, fizettük drágán a katonákat, pedig a katonáskodásért volt nekik mind a dézsma, mind a robot adva. Õk lemondván a haza védelmérõl, eddig is bolondság volt nekik valamit adni s robotolni, s még nagyobb ostobaság volna ezt most tõlök megváltani; de még égre kiáltó istentelenség volna követelni is, mert annyi volna mint a rabló kirabolván valakit, néhány évek múlva visszaadván az elrablott jószágot azt kívánná, hogy érte fizessen a kirablott, különben nem adja neki vissza.
    b) Még az országnak is nagy ostobaság volna megfizetni: hiszen a szolgálat az országé volt, az ország kénytelen volt lemondani szolgálatjokról, mert nem vehette hasznát, õk döntötték veszedelembe a hazát a mohácsi harckor is az engedetlenséggel; mint haszontalan szolgának mégis neki fizessen az ország?! a kincstári javak is jövedelmezzenek az uraknak!! Ugyan furcsa volna!
    c) Száz esztendejinél több már mióta mi fizetjük a porciót, mit a robot és dézsma mellett nem tartoztunk volna, rámegy az már majd hétszáz milliomra, és most megint milliókat fizessünk a váltságért?! akkor jöjj inkább, muszka, és irtsd ki a magyarországi zsarnok urakat.
    d) Osztán meg azt is mondják, hogy az övéké volt egész Magyarországon minden föld, õk fegyverrel, vérrel szerezték. Hát a miénk mi volt? Hát mi, vagy a mi eleink nem katonáskodtak ugyan akkor? Hát mi nem viseltük a háború terheit? vérünkkel, jószágunkkal, munkánkkal nem eszközlöttük a haza békességét? az utolsó inszurrekciókor is azon nemesség aratott-e nagyobb dicsõséget, mely Gyõr alól szépen megfutott, vagy mi, kik Komáromot úgy megerõsítettük munkánkkal, hogy Bonaparté kudarcot kénytelen volt vallani? Eszerént mi csak barmok lettünk volna. Ezután nem akarunk azok lenni.
    e) A papság a tizedrõl le tudott mondani minden kárpótlás nélkül, és a földesurak, kik csak olyan királyi adomány után húztak, mért ne mondhatnának le? vagy talán ez többre megy, mint azelõtt még az oktalan állatokbul, borjúkbul, bárányokbul, méhekbül, csirkékbül stb. adatni parancsolt járandóság?! igaz, hogy nehéz az ingyenélõ, heverõ vesztegetõnek dologhoz szokni.
    f) A robotnak az emlékezete is gyalázatos. Érdemes volt-e a nép néhány Dózsa-féle féktelenekért azon rettentõ rabszolgaságra? annyival inkább, hogy annak is nem a nép, hanem az urak és a papok voltak okaik, kik elámítva az öszvecsoportozott keresztes hadakat sem élelemmel sem vezérrel el nem látták. Az éhség mire nem viszi az embert! és ezért akarják büntetni örökre az ártatlan népet, háromszáz esztendõt nem elégelnek a büntetésre, hanem most a korbácson ismét egy csomót akarnak kötni, hogy utoljára halálosan sújtson.
    Ezekbül, Táncsics polgártársunk, megértheti kend, hogy csakugyan igazságtalan az úrbérek kárpótlása.
    2) Azt is kívánjuk, hogy kieszközöljék kendtek a képviselõk által, hogy minden földek, rétek, berkek, hegyek, völgyek, melyek valamely helység határában vagynak, és amelynek a nép századok óta birtokában volt, és csak most nehány évek óta üttettek abbul ki, ezután is legyenek a nép birtokában. Ahol az úgynevezett uraságoknak régenten semmi majorsági földjök nem volt, ott azokat ezután se legeltetési, se semminemû haszon ne illesse. Ahol pedig majorsági földjök volt, legyen az övék ezután is, és a legelõi járandóság is azon proporció szerént osztassék, mint vagynak a mívelés alatti földek. Nem égbekiáltó istentelenség hatszázezer léleknek 25 millió holdat bírni, tizenegymillió léleknek pedig csak ötöt (5 milliót), s mégis azt kiabálják, hogy a földesurak koldusok lesznek, ha váltságot nem kapnak. Nem égbekiáltó igaztalanság-e, midõn mi regulázzuk a vizeket, mi ássuk a kanálisokat, s az urak elfoglalják a szárazzá lett berkeket?!
    3) Azt is kívánjuk, hogy a vizek, akár folyók, akár tavak legyenek, akinek földjébe vagy határjába esnek, annak használjanak minden tekintetben.
    4) Az erdõk is a határban lévõ földek holdszáma szerént osztassanak el köztünk és az úr között. Ahol pedig rengeteg erdõk vagynak, azokrul az ország gondoskodjék; mint szintén a nagy kiterjedésû pusztákrul is.
    5) Kívánjuk, hogy az úgynevezett úri jogok, korcsmáltatás, húsvágás, ser- pálinka-fõzés, tégla-égetés, vadászat, halászat, madarászat, minden birtokosok vagy lakosok áltak birtokuk határában szabadon gyakoroltassanak.
    6) Minden szabadalmak, úgymint: vásárjog, révek, vámok, stb. mint amelyek mások jogai megszorításával esnek, végképp eltöröltessenek; sem egyeseknek, sem testületeknek, mások terheltetésével haszon nem csikartathatik.
    7) Végre minden közmunkák közadózás útján pénzen tétessenek, hogy így a földesurak is birtokuk szerént benne részt vegyenek, ne csak mi, szesszió szerént. A vámfizetés nem jó, mert a vámszedõk elnyelik a fizetést.
    Ezen az országgyûlésen ezeket múlhatatlanul törvénybe iktassák kendtek, mert addig nyugodtak nem lehetünk, és vérünket potomra nem örömest ontjuk. Ha az inszurrekció Kossuth szavaként most mindenre kiterjesztetett, tehát a haszon is kiterjesztessék, különben a magyar arisztokrácia sírját ássa meg.
    Ezeket kívántuk kenddel tudatni, mi,

    a Siklósi választókerület tagjai.
    1848. augusztus 13.
    ____________________
    *) A siklós-kerületi választók e kívánatait változtatlanul itt közölni szent kötelességemnek ismerem, aztán pedig az országgyûlésnek benyújtani el nem mulasztom.
    Ha újságomat a képviselõk olvasnák, nem lenne szükséges még be is nyújtani, de õk nem is tudják, hogy a munkások újsága van.
    De nem sokat törõdünk vele, csak tegyék azt, mi az egész nép hasznára van, s igyekezzenek mindent orvosolni, mi különösen még a szegényebb polgárokat terheli; hanem éppen evvel nem sokat gondolnak; nem is tudják még úgy igazán, hogy õk a népnek képviselõi. Csak úgy dolgoznak, mintha õk még most is csupán a kiváltságos nemesi osztály volnának, vagy inkább nem is dolgoznak. - De csak ti olvassátok szorgalmasan újságomat, egyszer csak azt veszitek észre, hogy a képviselõknek fölébe kerekedtek, mert fogjátok látni, mit kíván a haza, mit a nemzet milliói. (Szerk.)
 
 

MAGYAR SORSOK

FONYÓDI FERENC

Jenõ

1944-ben napközben az amerikai Liberátorok, éjszaka az angol repülõgépek bombázták hazánk városait, de fõképpen Budapestet. Ilyenkor a Dunakeszi Vagongyárban is megszólaltak a szirénák, és rohantunk az óvóhelyre. Az asztalosmûhelyben dolgozott Kovács Jenõ, egy tagbaszakadt, harmincéves, tök kopasz fiatalember, akivel az óvóhelyen egymás mellett ültünk, és sokat beszélgettünk. Jó barátságba keveredtünk, mivel mindketten egyazon politikai nézetet vallottunk, mégpedig azt, hogy a német fasiszta hadsereg a háborút már elvesztette, és türelmetlenül vártuk a békét.
    Jenõ minden tekintetben rendhagyó, különös figura volt. Hadd beszéljek el néhány történetet róla.
    *
    Katonaéveit Jenõ valahol az Alföldön töltötte. Fegyelmezett honvéd volt, elöljárói kedvelték. Bizonyos alaki mozdulatokat olyan gyorsan, fegyelmezetten és katonásan tudott végrehajtani, hogy még az öreg törzsõrmestereknek is tátva maradt a szájuk. Éppen egy nagy szemlére készült az alakulat, ahová egy közismerten szigorú tábornokot vártak. Ennek a tábornoknak volt egy különös szokása. A szemle vége felé találomra kihívott egy közkatonát, és azt az egy embert egzecírozta, amibõl aztán az egész ezred munkájára levonta a konzekvenciát.
    A törzskar összedugta a fejét, miként lehetne nyélbe ütni, hogy a tábornok, éppen Kovács Jenõt válassza ki erre az egyéni produkcióra? Rájöttek a megoldásra. Aki katona volt, jól tudja, hogy amikor a fõszemlész végiglovagol az arcvonal elõtt, minden bakának arccal és szemmel, pontosan követnie kell a fõszemlész mozgását. Na, hát itt volt a kutya eltemetve. Eljött a szemle ideje, s a tábornok úr is a lovával együtt. Pattogtak a vezényszavak. A fõszemlész úr megindult, amire is az ezred teljes állománya - elõírás szerint - mágnesként, fejével és szemével pontosan követte a tábornok úr mozgását. Csak egyetlen honvéd nem. Õ nem a tábornok urat, hanem az égen úszó felhõket bámulta, mintha csak arra lett volna kíváncsi, hogy megered-e az égi áldás, vagy marad a szárazság.
    A tábornok úr bekapta a horgot. Rámutatott Jenõre, és elordította magát: "Te ott! Te, bamba paraszt! Ide elém, azonnal!" Kovács Jenõ honvéd csak erre várt. Mint valami gép kilépett és megindult katonásan, szögletesen a tábornok felé, s tõle öt méterre, elõírásszerûen megállt, jelentkezett. A fõszemlész megpörgette a nyelvét és vezényelt: "Jobbra át, balra át, hátra arc!" Jenõ, mint egy gépember rángatta magát olyan katonásan, hogy még az Atyaúristen sem találhatott benne hibát.
    Ezután jött a java: "Repülõ, feküdj! Föl, le!" Peregtek a további vezényszavak. Jenõ olyan mereven dõlt le a földre, és ugrott fel, mintha teste keményfából lett volna még akkor is, amikor a tábornok úr, már huszadszor vezényelte ugyanezt az alaki formációt. Kovács honvéd fáradhatatlan volt, de a már pocakot eresztõ fõszemlész nyelve elernyedt a sok óbégatástól, és visszaküldte Jenõt a helyére. Neki is tátva maradt a szája attól, amit ez a bamba parasztgyerek produkált. Gratulált az ezredes úrnak, aki a magas elismerést kézfogással tovább közvetítette lefelé, az alacsonyabb rangú tisztek felé, ahogy az már az uraknál általában, de leginkább a katonatiszteknél szokásos volt. A tiszt urak rang és fizetésemelést, valamint két hét jutalomszabadságot kaptak. Ugyanakkor Kovács Jenõ honvéd jutalmul, négy órai kimaradást vehetett igénybe, ahogy az a közkatonáknál szokásban volt.
    Amikor az oroszok már Budapest felé közeledtek, a vagongyár vezetõi teherkocsikból összeállítottak egy vonatot, és felrakatták rá az üzem legértékesebb gépeit, hogy ne üres kézzel meneküljenek nyugat felé, a nagy német testvér ölébe. Ezzel természetesen a termelés leállt, és e miatt is exlex állapot jött létre. Ebben a törvényen kívüli állapotban mindenki - következmények nélkül - azt csinált, amit akart. Lehetett lopni, rabolni, sõt még gyilkolni is. A lakosság neki is ment a gyár megmaradt értékeinek. Legelõször is az élelmiszerraktár kapuját feszítették fel, és a füstölt szalonna és kolbász után, a négy hatalmas hordóból, vödörszámra hordták el a disznózsírt.
    Jenõ barátommal bementünk az élelmiszerraktárba, hogy mi is vigyünk valami életmentõ disznóságot. Mire odaértünk, akkorra már erõsen üresedtek a polcok. A szalonna és a kolbász már elfogyott, csak a zsíros hordók alján volt még valamenynyi maradék. A hordók mellett ott szorgoskodott Szobotkáné, a gyári kantin üzemeltetõje, aki már a harmadik vödrét is megtöltötte disznózsírral. Úgy látszott, hogy ez még nem elég neki, mert a negyedik vödre is ott állt, üresen. Mivel a hatalmas hordóból erõsen fogyott a zsír, Szobotkánénak mélyen bele kellett hajolnia, hogy megtölthesse negyedik vödrét is. Nagy igyekezetében annyira belehajolt a hordóba, hogy fejjel beleesett a zsírba, miközben lábaival felfelé kalimpált. Jenõ barátom rögtön észrevette a halálos veszedelmet, odaszaladt, elkapta az asszony lábát, én a másikat, s így közös erõvel kihúztuk. Szobotkáné ahelyett, hogy megköszönte volna életmentõ tevékenységünket, jól lehordott bennünket azzal, hogy elloptuk a három, zsírral telt vödrét. A vödröket valóban ellopták, de azok nem mi voltunk.
    1944 vége felé, az angol-amerikai repülõbombák robbanását felváltotta a Budapest felé közeledõ Vörös Hadsereg ágyúinak dörgése. A szovjet csapatok Budapestet több oldalról támadták. Észak, azaz Vác felõl, Dunakeszit érintve igyekeztek fõvárosunkat elfoglalni. Nálunk azonban csaknem egy hónapig megállt a front. Amíg a szovjet katonák elfoglalták a vagongyárat, addig a németek a gyárhoz tartozó lakóteleprõl lövöldöztek. Úgy gondolom szerencsénk is volt, ugyanis közelharcban, ágyú és repülõbombák pusztításától, nem kellett tartanunk. A géppuskák azért gyakran kelepeltek, az aknák is sûrûn hullottak házaink tetejére.
    Ha jól emlékszem, december vége felé, talán éppen karácsonykor, kinéztem elsõ emeleti lakásunk ablakából. Szokatlan csönd volt, és puhán esett a hó. Mintha valami lovassági díszszemlén lettem volna, hetyke kozák katonák lovagoltak elõttem. Prémes sapkájuk tetején különbözõ színû, kereszt alakú csíkok ékeskedtek. "Hû a mindenségit! - kiáltottam. - Megjöttek az oroszok!"

    Két hónap elteltével, a vagongyárban újra megindult a termelés. Mivel a gyár korábbi vezetése a modernebb gépeket vagonokban nyugatra irányította, a gyár teljesítménye igen szánalmas volt. Az igaz, hogy a világrekordot megdöntõ infláció miatt, a kapott félhavi munkabéren legfeljebb egy öngyújtót vagy fél kiló kenyeret és tíz deka vajat vehettünk. A gyár új vezetése, jó szimattal Kovács Jenõ barátomat nevezte ki a közellátás vezetõjének. Jenõ fáradhatatlan volt. Honnan, honnan nem, de beszerezte a legszükségesebb élelmiszereket (cukor, zsír, liszt, sõt néha még hús is került a fazékba.) Ugyanakkor meleg egytálétel is jutott a gyári étkezõ asztalára. A munkások nem is a fizetésért, hanem sokkal inkább az ennivalóért jártak be dolgozni.
    Egy év múlva a társadalom vérkeringése kezdett egyenesbe jönni. A vasút vezetõsége, a komolyabb beosztások betöltéséhez, bizonyos szakvizsgák elvégzését írta elõ. Mivel mindketten lényegében pénzügyi vonalon dolgoztunk, elhatároztuk, hogy letesszük az államháztartási államvizsgát. Beszereztük a szükséges jegyzeteket, de nem Jenõéknél - ahol több kisgyerek sírdogált - hanem nálam, a csendes legényszobámban tanultunk. Jenõ sokkal fáradtabb volt, mint én, s nehezebben is jegyezte meg a tudnivalókat. Tanulás közben rendszerint elaludt. Amikor felébredt arra biztatott, hogy ha újra elaludna, ütögessem meg a kopasz fejét, akkor biztosan felébred.
    Elkövetkezett a vizsga napja. Helye a Pénzügyminisztériumban volt. Az igazat megvallva, Jenõ - mivel többet aludt, mint tanult - alig tudott valamit az anyagból. A vizsga egy nagy teremben folyt, ahol népes hallgatóság figyelte a vizsga menetét. A pulpituson dr. Thegze Gerber Ferenc professzor úr trónolt, nemzetközi tekintély ebben a szaktárgyban. Thegze magas, õsz hajú, tekintélyt parancsoló ember volt, s láttán még a jól felkészült vizsgázóknak is megfagyott a vér az ereikben.
    Körülbelül harmincan ültünk vizsgára várva a teremben, miközben állandóan jöttek-mentek a kíváncsiskodók, de fõleg a vizsgázó hölgyek, akik a drukk miatt, gyakrabban látogatták a toalettet. A terem bejárata hatalmas, kétszárnyú ajtó volt, amely behemót mérete miatt, sokkal inkább kapuhoz hasonlított. Miközben folyt a vizsgáztatás, az ajtószárny pántja, minden nyitáskor-csukáskor annyira csikorgott, hogy még a jó idegzetû Thegze professzor is, mindannyiszor idegesen felkapta a fejét.
    Egyszer csak - anélkül, hogy szólt volna - Jenõ barátom felugrott, felkapta a hátizsákját, és a nyikorgó ajtóhoz rohant, amely kétszer olyan magas volt, mint õ, noha méretes magasságával bármelyik amerikai profi kosárlabdacsapatba beillett volna. Könnyedén kiemelte az ajtószárnyat, és lefektette a földre. A hátizsákjából kivette a tízóraira szánt maradék vajat, megkente a rozsdás ajtópántokat, azután az ajtót felállította, és visszaillesztette a helyére. Utána is jöttek-mentek a vizsgázók, de az idegborzoló csikorgás megszûnt.
    Nemsokára Jenõ barátom is sorra került. A professzor úr kérdezett, Jenõ pedig hallgatott, vagy mondott valami furcsaságot. Végül Thegze tanár úr megunta az egyenlõtlen küzdelmet, és így szólt: "Kedves barátom! Úgy veszem észre, hogy maga nem sokat tud az államszámvitel tudományából. De mivel az imént, egy sokkal fontosabb tennivalóból már levizsgázott, azaz megszûntette a vizsgát zavaró éktelen csikorgást - amihez mi, elméleti emberek nemigen értünk -, úgy határoztam, hogy átengedem. Ugyanis sok ilyen ezermesterre, ilyen polihisztor képességgel megáldott állampolgárra lenne szüksége az országnak." Mindjárt rá is írta Jenõ lapjára, hogy megfelelt. Ezzel az oklevéllel fõintézõvé nevezett ki mindkettõnket a minisztérium, noha nem sokra mentünk vele, mert csak a rangunk emelkedett, de a jövedelmünk maradt a bányászbéka feneke alatt.

    A visszavonuló német csapatok a budapesti Nyugati pályaudvar és Vác között, a vasúti síneket szisztematikusan felrobbantották. Amikor még nem volt vonatközlekedés, gyalog vagy kerékpárral jártunk Budapestre. Ha Pesten nagyobb mennyiségû élelmiszert kellett vásárolnunk, a rohamosan növekvõ infláció miatt, annyi bankót kellett magunkkal vinni, hogy a hátizsákjainkat degeszre tömtük vele.
    Jenõ önzetlenségérõl, segítõkészségérõl gyakran meggyõzõdhettünk. Egy öreg lakatosnak bonyodalma támadt a nyugdíjazása körül. Jenõ elkérte az öreg iratait, felkapta a hátizsákját, és gondolkodás nélkül begyalogolt Budapestre, vígan megtéve 18 kilométert, hogy a Nyugdíjhivatalban elintézze szaktársa problémáját. Egyébként sem emlékszem gubancos olyan ügyre vagy nehéz feladatra, amelyen Jenõ meg ne oldott volna.

    Egy alkalommal elfogyott a zsír a raktárból, pedig ezer éhes munkásszáj várta a meleg ételt. Jenõ szaladgált ide-oda, de valahogy nem sikerült zöldágra vergõdnie. A központi állami raktárban azt mondták neki, hogy csak a miniszter aláírására van módjuk zsírt kiszolgáltatni. Jenõ nem sokat gondolkodott, magára kapta a hátizsákját és begyalogolt Budapestre, méghozzá egyenesen a Dob utcába, ahol Gerõ Ernõ vezetésével, a Közlekedési Minisztérium mûködött. Jenõ felment a miniszteri rezidenciára, és a titkárságon azonnali bebocsátást kért a tárca vezetõjéhez. "Az egész társadalom számára, életbevágóan fontos ügyet kell elintéznem a miniszter elvtársnál" - hangoztatta rámenõsen. A tisztviselõ urak csak mosolyogtak Jenõ heveskedésén, s közölték vele, hogy egy miniszterhez nem lehet csak úgy ukmukfukk, az utcáról beállítani. Hiába ismételgette Jenõ barátom, hogy itt nem akármirõl, hanem jelentõs ügyrõl van szó. Ezer vagonépítõ munkás betevõ falatját kell biztosítani, különösen most, amikor éppen Gerõ Ernõ miniszter elvtárs adta ki a jelszót, hogy "Arccal a vasút felé". A hivatalnok urakat nem hatotta meg Jenõ lelkesítõ követelése, s mosolyogva közölték vele, hogy a miniszter elvtársnak most más, fontosabb dolga akadt, ugyanis sürgõsen az MKP központjába, a Tisza Kálmán térre kell mennie, és az autó már begyújtott motorral várja odalent.
    Jenõ uccu neki, leszaladt
a lépcsõn, ki a kapun, s valóban ott állt egy hosszú, fekete személygépkocsi, elõtte a sofõr. Jenõ is megállt a kocsi mellett, elõvette a zsírkiutalási ûrlapot, valamint a töltõtollát, amelyet születésnapi ajándékként tõlem kapott.
    Hamarosan megjelent a miniszter. A sofõr pedig kitárta a kocsi ajtaját. Jenõ jól tudta - mivel kedvenc szavajárása volt -, hogy a tett halála az okoskodás, elérkezettnek látta az idõt, hogy beavatkozzon: "Miniszter elvtárs! Szíveskedjék aláírni a Dunakeszi Vagongyár dolgozói részére a zsírkiutalást, mert e nélkül megáll a munka, és a szocializmus építése a vasútnál".
    Gerõ Ernõ morgott valamit az orra alatt, hogy most nem ér rá ezzel az üggyel foglalkozni mert máris késésben van, Rákosi elvtárs pedig nem ismeri a tréfát, ha valaki elkésik. "Jöjjön be hozzám máskor, mondjuk a jövõ héten." Erre Jenõ elkapta a karját, jól megszorította, és így szólt: "Miniszter elvtárs! Addig nem engedem beülni a kocsiba, amíg alá nem írja ezt a zsírkiutalást. Most éhezõ munkásokról, asszonyokról és gyerekekrõl van szó. Hiszen ön adta ki a jelszót, hogy "Arccal a vasút felé." Üres gyomorral legfeljebb csak nézegethetjük a síneket, meg az alkatrészeket, de abból mozdony, és vasúti kocsi nem lesz."
    Gerõ így szólt: "Az istenit magának, ilyen erõszakos fickóval még nem találkoztam! Adja ide azt a papírt, és ha tolla is van, hát aláírom." Jenõ odaadta a tollat, az aláírni való okmányt. Sõt még a hátizsákját is levette, s megfordult, odatartotta a hátát, hogy a miniszter minél kényelmesebben aláírhassa a kiutalást.

MÉRLEG

KRISTÓ NAGY ISTVÁN TAMÁS

Verekedõs ikrek

Európa és az iszlám világ

II., befejezõ rész

Az Abbászida Birodalom lényegében már születése pillanatában elkezd szétforgácsolódni. Egy ilyen hatalmas politikai egység nem tartható egyben. Nincs olyan külsõ ellenség, amelynek fenyegetése megakadályozná a távoli területek lakossága és vezetõik számára azt, hogy saját ügyeiket helyben intézzék, s a kalifáknak sincs akkora hatalma, hogy visszatartsa õket a függetlenedéstõl.
    Nehezen elképzelhetõ, hogy lehetett volna a kor technikai feltételei mellett pl. Córdobát, (amely mint említettem, rövid idõ alatt Európa második legnagyobb városává fejlõdött, Konstantinápoly után), Bagdadból kormányozni.
    Elszakad al-Andalúz, az Omajjad család a dinasztiaváltást túlélõ egyetlen tagja vezetésével, majd al-Magrib al-Akszá, a mai Marokkó, aztán Ifrikíjja, azaz Tunézia, és Egyiptom is.
    Európa, II. Frigyes, a Sziciliában született, Nápolyban egyetemet alapító (1224), arabul is tudó német-római császár Európája, a Szentföldön és Hispániában a muszlimok magasabb életszínvonalát és kultúráját megirigylõ keresztes vitézek Európája, és Itália születõ kalandor polgárságának Konstantinápollyal, Levantével és Észak-Afrikával kereskedõ tengeri (-kalóz) köztársaságainak Európája pedig ekkor kezd megelevenedni.
    Az elsõ ilyen kereskedõ köztársaság a dél-itáliai Amalfi. Csodálatos arab stílusú épületei vannak, a szomszéd kisváros Ravello dómját pedig ma is ragyogó élénk színû mozaikok ékítik, amelyeknek alapanyaga a mai Tunézia és Egyiptom fölött uralkodó Fátimida dinasztia mûhelyeiben készült nagyszerû díszes kerámiák törött darabjai. A második Pisa, ahol a dómot a keresztelõ kápolnát, a szent mezõt, Campo Santo és a híres "ferde" harangtornyot magában foglaló épületegyüttest egy arab flotta kirablásából származó kincsbõl kezdik el építeni. A genovaiak tornya ma is áll a néhai Konstantinápoly, a mai Isztambul Galata negyedében, s a velenceiek sem elégedtek meg azzal, hogy a konstantinápolyi Apostolok Temploma mintájára építsék fel saját dómjukat, melyet Szent Márk evangélistának szenteltek, akinek ereklyéit Egyiptomból sikerült ellopniuk; így a templom homlokzatát ma is azok az antik bronzlovak díszítik, amelyeket akkor szereztek meg maguknak, temérdek egyéb kincs mellett, amikor a IV. keresztes hadjáratot (1204) sikerült a muszlimok helyett a keleti keresztények Konstantinápolya ellen fordítaniuk.
    Természetesen a rablásnál is fontosabb a mindkét fél számára gyümölcsözõ kereskedelem. Csakhogy, ha egy velencei kereskedõ jó üzletet csinált, annak hasznát békében és méltóságban élvezhette városában, míg kairói üzletfele egy pillanatra sem tudhatta magát biztonságban. Ki volt szolgáltatva a változó személyû és szeszélyû zsarnokok kényének-kedvének. Az Ezeregy éjszaka meséi a leleményes kalandorok és vándorok reménytelen és csodás küzdelmét tárják elénk. Európa nagy "találmánya", az önrendelkezés joga és biztonsága - ez segíti az egyén kibontakozását, erõsíti meg a vállalkozó kedvet és vezet az egész közösség fejlõdéséhez. Ez Európa elõretörésének kulcsa.
    Csakhogy Európa és az iszlám világ vetélkedésében továbbra sem dõlt el, ki is fogja meghódítani a másikat, annak ellenére sem, hogy a muszlimokra a 13. században iszonyatos csapást mértek a mongolok, akiknek támadásai hosszú évszázadokra viszszavetették Oroszország fejlõdését, és 1241-es betörésük Magyarország lakosságának is vagy felét elpusztította, míg Nyugat-Európát a sors kegyébõl megkímélték.
    De a mongolok mind Kínában, mind az iszlám világban hamar átvették a legyõzöttek magasabb kultúráját a borzalmas vérengzésekkel meghódított területeken. Szíriában, Ain Dzsálut-nál pedig legyõzte õket az egyiptomi szultán, a részben talán magyar származású Bajbarsz (1260).
    Mindkét jelenség távolabbra mutat. Az iszlám világban, mint azt a már említett történelemfilozófus, Ibn Khaldún leírta, az uralmat rendre a nagyobb harci kedvvel és tudással rendelkezõ nomád csoportok szerezték meg a letelepedettek, a civilizált és elkényelmesedett városi lakosság felett. Ahogy azonban az anyagi és kulturális javak birtokába jutottak, maguk is azonnal a meghódítottakhoz kezdenek hasonlatossá válni, s így a civilizáció fejlõdése, noha az idõrõl-idõre bekövetkezõ hódítások miatt meg-megtorpan, mégis tovább halad.
    E fejlõdésnek lényegében az utolsó lépése azon szilárdabb államalakulatok megjelenése az iszlám világban, amelyek olyan képzési rendszert valósítottak meg, amelylyel biztosították túlélésüket. Ezek eredetét kutatva megint csak a római császárok gyakorlatáig kell visszamennünk, akik nem bízva saját népükben, idegen rabszolgákból alakított testõrséggel vették körül magukat. Ez volt az ún. praetorianus gárda, amelynek tagjai idõvel arra is ráébredtek, hogy nem csak megvédeni tudják a császárt, hanem megválasztani is, akár maguk közül. Az iszlám világban al-Mutaszim Abbászida kalifa alkalmazott elõször idegen, török testõrséget. Õ egyébként új fõvárost is alapított az ekkorra már túlságosan népessé duzzadt, áttekinthetetlen és uralhatatlan Bagdad közelében, a mára holt várossá lett, de romjaiban is lenyûgözõ Szamarrát (836).
    Az uralkodók nem szeretik a kiszámíthatatlan nagyvárosokat, szívesebben alapítanak új hatalmi központot elég közel a nagyvároshoz, de mégis tisztes távolságban tõle. Olyan várost, vagy legalább városnegyedet, ahol katonáik és hivatalnokaik, bizalmasaik, udvaroncaik körében nagyobb biztonságban érezhetik magukat. (Híres példák erre: a császári város Pekingben, az El Escorial Madrid, Versailles Párizs vagy Caserta Nápoly mellett). Persze gyakran megesik, hogy idõvel a város bekebelezi fényesen ragyogó holdját, mint például Kairó, számos alkalommal. Az a Kairó, ahol 1250-tõl a mamlúkok uralkodnak.
    A mamlúkok rabszolgák voltak. Távoli földekrõl, a kelet-európai és közép-ázsiai sztyeppékrõl, a Kaukázus hegyeibõl hozták õket Egyiptomba. Mégpedig azért, hogy katonák legyenek, az állam védelmezõi, õk pedig fegyverrel a kezükben maguk váltak az ország uralkodóivá. A már említett Ain Dzsálúti csata elõtt az addig soha senkitõl le nem gyõzött mongol sereg - egyébként keresztény - vezére levelében efféle kérdésekkel kívánta Bajbarszot megfélemlíteni, megszégyeníteni: "Te akarsz nekem ellenállni, te, akit piacon árultak?!" Hiba volt. A mamlúk sereget csak évszázadok múlva sikerült legyõzni, méghozzá azoknak az oszmánoknak, akik ezt a rendszert még magasabb szintre fejlesztették. Az állam vezetõ hivatalnokait, mûvészeit, katonáit is rabszolgákból "kul" rendszerben nevelték ki. Ez a "kul" rendszer igen hatékonyan mozdította elõ a tehetségek kibontakozását.
    A különleges adóként begyûjtött keresztény gyermekekbõl kinevelt új csapatok, "jeni cseri" gyalogsága (amely az elsõ ilyen modern alakulat volt Európában is) és a remek szpáhi lovasság Észak-Afrikában egészen Marokkóig hatolt. A Földközi-tengeren az oszmánok hajóhadával, melyet arab és görög kalózvezérek irányítottak, a spanyol és a velencei flotta csak együttes erõvel volt képes fölvenni a versenyt, az Indiai-óceánon pedig a portugálokkal vetélkedtek.
    A várnai (1444) és a rigómezei (Kosovo Polje 1448) csatában legyõzik Hunyadit, majd végre sikerül elfoglalniuk Konstantinápolyt (1453), bár Nándorfehérvárnál elõször még visszavertük õket (1456), Mohácsnál (1526) ismét a janicsárok és a tüzérek kerekedtek felül a magyar király nehézlovasságán. Franciaország kivételével szinte a teljes katolikus Európa egyesül a Habsburgok címere alatt, hogy ellenállhasson az új hódító lendületének, amely azonban csak lassan merül ki, s még 1683-ban is megkísérli bevenni Bécset. Ám végül az oszmánok rendszere is zsákutcába jutott. Ennek két fõ oka a Magyarországon, Iránban és a tengereken folytatott véget nem érõ, de sikerre nem vezetõ háborúk sora, valamint az állam gazdasági alapjainak válsága. Ez utóbbi azért következett be, mert a hódítások elakadván, a szpáhi harcosok és más állami tisztviselõk a számukra ideiglenesen, fizetésként juttatott állami tulajdonban maradó földbirtokon a parasztságot a végletekig kizsigerelték.
    Mire azonban a katolikus Dél-Európa lassan fölülkerekedik a muszlimokon, addigra már saját fejlõdése is lelassul. Itália hasonló sorsra jut, mint az antik görögség, és talán az andalúziai arab területek is. Virágzása az egyének becsvágyából és szabadságából fakad, de a büszke városállamok versengése állandó háborúkhoz vezet, és a ragyogó, ellenállhatatlanul vonzó prédát jelentõ Itália a környezõ nagyhatalmak csataterévé válik. Ráadásul Afrika körülhajózása (1486) és Amerika felfedezése (1492) után a fõ kereskedelmi útvonalak is áthelyezõdnek az Atlanti-óceánra, s ezzel a Földközi-tenger térségének gazdasága hatalmas veszteséget szenved.
    Spanyolországot, amely lendületét jórészt a testvériségekben (hermandad) szövetkezõ kasztíliai városok, és a katalán kikötõk polgárainak köszönhette, éppen a siker - Amerika felfedezése és a gyarmatokról érkezõ mérhetetlen gazdaság - teszik tönkre. Az uralkodó megtöri a hermandadok erejét, velük szemben a szintén megregulázott nemességnek, valamint az egyháznak kedvez. A városoktól elvett földeken a nemesek birkái legelnek, amelyeknek gyapját Németalföldre és Angliába adják el, ahonnan majd az amerikai arannyal vásárolják vissza a készárut, a posztót.
    Akiknek módjában állna a változtatás, azok nem tartják érdeküknek, hiszen hatalmuk biztosítva van.
    Az ipari fejlõdésben az Észak máig behozhatatlan elõnyre tett szert. Az öntudatra ébredõ polgárság a németalföldi (1566-1609) és angliai (1640) forradalmakban lerázza magáról a két régi rend gyámságát. Ehhez a szemléletváltozáshoz a protestantizmus adja a szellemi és lelki alapot. Az arisztokrácia és az egyház természetesen visszavág, az ellenreformáció vallásháborúk színterévé teszi Európát (1618-1648 között dúl a "harminc éves háború"). E küzdelem nyertese a protestáns Észak, vesztesei a tönkretett német területek és az egész katolikus Dél, amely a barokk mûvészet pompája ellenére egyre mélyebb válságba süllyed.
    Franciaországban, Közép- és Kelet-Európában a túl gyenge polgárság helyett abszolút hatalmú uralkodók igyekeznek végbe vinni a modernizációt. A mûvészet klasszicizálódik. Noha Franciaországban végül is csak a forradalom hoz véres megoldást (1789), Svédország, Poroszország és Oroszország is jelentõsen fejlõdik, de a Habsburgok idejétmúlt birodalmában a "fontolva haladás" túlságosan lassú, s így a krónikusan leromlott állapotú Oszmán Birodalom és iszlám világ az összeomlás elõtt haladékot kap. Ám nem sokáig.

    A felvilágosodás és az ipari forradalom új Európája hatalmas technikai fölényének birtokában az egész világot gyarmatává kívánja tenni. Ezért egyre több muszlim területet is magának szerez meg (1798-99: Napóleon egyiptomi hadjárata). Ebben a polgárrá lett nemesség vezette Anglia, a kor legnagyobb tengeri és ipari hatalma jár az élen, valamint az inkább kontinentális Franciaország, ahol ugyan a forradalom eltörli az ancien régime uralmát, de harcos liberalizmusa ellenére mégis sokat megõrzött etatista jellegébõl. Ahol hadseregeik nincsenek jelen, befolyásuk ott is teljes.
    Új hatalmak is születnek, a függetlenségét kivívó Amerikai Egyesült Államok (1782), az ázsiai birodalmak helyébe lépõ Oroszország, és a porosz fegyverek ereje nyomán egyesülõ Német Birodalom (1871). Az õ mohóságuk részben éppen az élõhalott Oszmán Birodalom, és a Balkán területeinek birtoklásán csapott össze az elsõ világháborúban (1914-1918). A világégést követõ béke éppoly elvtelen, imperialista, mint amilyen maga a háború volt, nem hoz új minõséget. Semmit nem old meg, voltaképpen csak egy hosszú fegyverszünetet.
    A második világháborút követõen viszont megváltozik a hatalmi helyzet. A vesztes Németország, de a gyõztes Anglia, és Franciaország is elveszti nagyhatalmi statusát. Helyükbe a Szovjetunió és az Egyesült Államok lép.
    A felszabaduló gyarmatok igyekeznek megtanulni a nyugati leckét, ám ez az iszlám világban nem vezet a kívánt eredményre. A legrégebbi ilyen eszme a nemzetállam gondolata. Eszerint a modern államot természetes határok veszik körül, területén egy etnikum él, egységes nyelvvel, kultúrával és vallással. Ez a gondolat a francia felvilágosodás rendszerezõ racionalizmusára vezethetõ vissza. Valójában teljes egészében mesterséges konstrukció, amely nem veszi tekintetbe azt, hogy a történelmi fejlõdés nem a mi elvi megfontolásainkat, hanem a saját törvényeit követi. Mégis a nacionalizmus haszna az, hogy az állam teljes lakosságát képes egybefogni, míg azelõtt a nemzet fogalma csak a nemességre vonatkozott. Hátránya, hogy csak ritkán és borzalmas áldozatok árán, erõszakkal valósítható meg.
    A muszlim világ országainak "nemzeti" határai is csupán a gyarmatosítás hagyatékának tekinthetõk. A hagyományos egységek a család, a törzs, esetleg a város, városnegyed, az etnikum s a vallási közösség. Ezeket a viszonyítási rendszereket a nemzetállamok megjelenése nem mosta el, csak összezavarta. Hiteles szocialista kísérletre az arab világban soha nem került sor, holott, mint mindenütt a fejlõdõ világban, nagy reményeket fûztek hozzá. A liberális kapitalizmus pedig általában inkább a külföldi, mintsem a hazai érdekeket szolgálja.
    Az egyént ma is közössége tagjaként határozzák meg (hova való vagy, mi a vallásod?), s így határozná meg magát is. Ha tudná. Mert noha az iszlám világban, jórészt a nyugati eszmék terméketlensége nyomán, megindult egy önmaga értékei felé forduló, azokat feleleveníteni igyekvõ iszlámista gondolkodás, ennek az eredményei egyelõre nem világosak. A szélsõséges fundamentalizmus, amely elutasítja a modernizációt, inkább csak lázongani és rombolni tud, míg egy világos irányvonalat követõ, valódi haladást és reformokat véghez vivõ mozgalom az ehhez járuló szervezõdések és erõteljes szervezetek megszületése még mindig várat magára.
    Az iszlám világ válságban van. Az erõfitogtató terrorcselekmények nem erõrõl, hanem inkább öngyilkos reménytelenségrõl tesznek tanúságot. Vajon képes-e Európa, a ma erõsebb fivér segítõ kezet nyújtani, vagy rövidlátó ostobasággal elkótyavetyéljük a közös építkezés lehetõségét?
    Ez már a mi felelõsségünk, és a mi megmérettetésünk. Nem állunk túl jól. Saját válságunkat is meg kell látnunk annak a tükrében, hogy azok, akik a segítséget tõlünk várják, várták volna, öngyilkos merényletekben fordulnak ellenünk.
    A Nyugat legfõbb értéke a szabadság. Innen az az individualizmus és liberalizmus, amely olyan erõssé tette. De túlságosan is mámorító a hatalom, az a lehetõség, hogy mások felett rendelkezhetünk, hogy saját céljaink szolgálatára használhatjuk õket. A szabad ember azonban mégis az, akinek hatalma van önmaga, ám nincs hatalma mások felett. Mert aki elveszi testvére, felebarátja szabadságát, az a sajátját is elveszítette. Márpedig a Nyugat liberális és mégis imperialista nemzetállamai egyszer már gyarmatosították a világot.
    Sajnos, az ember hajlamos arra, hogy szabadságát új ketrecek építésére használja fel. A liberalizmus vezetett totális rendszerek kialakulásához. Ezek megbuktak, és lassan a nemzetállamok határai is feloldódnak Európában, bár az ún. "fejlõdõ világban" továbbra is ezek létrehozását írjuk elõ kötelezõ modellként (ami évrõl évre milliók életébe kerül, elsõsorban Afrikában).
    Úgy tetszik, megint elszalasztunk egy nagy lehetõséget. Szellemi tunyaságunk új ketrece a "multik" világa. A fogyasztói társadalom gyökere az ipari, technológiai, tudományos fejlõdés, de ezt, sajnos nem kíséri a bölcsesség azonos szintû növekedése. Fenntartó ereje a fogyasztás, ami felelõtlen pocsékolást szül, és környezetünk, erõforrásaink tönkretételét. Módszere, a tömegtermelés pedig tömeget termel, nem egyéniségeket. Ha ugyanazt akarom sokaknak eladni, elérhetem úgy, hogy olyan árut árulok, ami sokaknak kell, de úgy is, hogy sokakat meggyõzök arról, hogy neki az én árum kell. Standard minõségû áru, standard minõségû vásárló. A multik minden ideológiától mentes önfenntartó szervezõdések, rendszerek, amelyek egyetlen mozgatórugója a profitszerzés.
    Semmilyen szellemi, morális értéket nem képviselnek, s így igen rugalmasak, megfoghatatlanok és ellenállók. A nemzetállamok tehetetlenek velük szemben, és aggasztó, hogy a leginkább ellenükre létrehozott nagyobb egységek, mint például az Egyesült Európa, nem vállnak-e bábjaikká, fedõszerveikké.
    Ma a Nyugat, a hagyományos birodalmi szemlélet mellett, elsõsorban ezek érdekeit képviseli. Ezt az új, burkolt gyarmatosítást nevezik szellemesen "coca-colonizációnak". Demokráciát prédikálunk a világnak, de olyan vezetõket választunk szabadon, akik a politikai-gazdasági "elit" pillanatnyi érdekeit kiszolgálva a szabadság, a demokrácia, az egyenlõség, a felebaráti szeretet és minden nyugati szellemi eredmény megcsúfolójaként tevékenykednek mindenütt. Értékeink üres frázisokká válnak, amelyekben már maguk sem hiszünk. Kizárólag hatalmunk igazolására használjuk fogalmaikat.
    Mindezt csak súlyosbítja, hogy az értelmiség kényelmesen és kényeskedve kivonul a politikából, de ki is szorul onnan. Sõt, talán meg is szûnik, ugyanis a "piacorientált" oktatás nem gondolkodókat, hanem szakembereket igényel. Az egyetemek, ahol a középkorban mindenki részesült filozófiai képzésben, ma egyre inkább csak szakbarbár szakembereket "gyártanak". Új eszmék így nehezen nyerhetnek teret, a ma lázadó ifjúsága inkább csak az autóborogató, kirakattörõ hõbörgésig jut el, semmint hogy alkotó gondolatokat fogalmazna és valósítana meg.
    Pedig van lehetõségünk arra, hogy Földünkön ne csak sokkal többen, de sokkal jobban is éljünk, mint valaha, ha képesek leszünk tudományunk, anyagi kultúránk robbanásszerû fejlõdése mellett az emberiség már megszerzett végtelen szellemi erkölcsi javait is kihasználni, megõrizve és megújítva közös örökségünket. Ráadásul ez a végtelen gazdaság - hála a modern technológiának - elérhetõbb, mint bármikor a történelem folyamán. Ma a "civilizált világ" bármely "tisztes polgára" nagyobb fizikai kényelemben és kulturális gazdaságban élhet, élhetne, mint akár a múlt legnagyobb hatalmasságai.
    Világunk alighanem legégetõbb gondja, a népességrobbanás, a modernizáció kísérõjelensége, ami a modernizáció elõrehaladásával már a fejlõdõ világban is lassul, s várhatóan 20-50 éven belül meg is szûnik. A jóléti társadalomban már nincs szükség sok gyermekre ahhoz, hogy a szülõkrõl majdan gondoskodjanak, és az öntudatra ébredõ nõk kevesebb gyermeket vállalnak, viszont azok számára jobb életet akarnak biztosítani.
    A már meglevõ rendszereket kell úgy alakítani, hogy azok valóban az embert szolgálják, ne mi legyünk saját struktúráink foglyai. Márpedig minden társadalmi struktúra, hierarchia szellemünk függvénye, úgyhogy miénk a választás, és a felelõsség. A közösség és az egyén kölcsönhatásában ritka jelenség az olyan egyéniség, mint a néhai Teréz anya, aki számára a segítségnyújtás öröme már önmagában elégtétel volt. Ezt elvárni sajnos nem lehet az embertõl, olyan együttmûködési formák kidolgozására és életre keltésére van szükség, amelynek a segítségnyújtó fél is nyertese, haszonélvezõje. A nyugat-európai államok alighanem jóval nagyobb hasznot húztak Kelet-Európa megsegítésébõl, mint amennyibe ez nekik került, s mégis e segítség valóban jótékony szerepét nehéz lenne elvitatni.
    Hasonló céljai vannak az Európai Uniónak az arab világgal is. Ennek az Euromediterrán együttmûködésnek az ún. "barcelonai folyamat" ad formát. Az EU kiemelt támogatást ad az olyan programoknak, amelyek az európai és arab országok közötti kapcsolatokat erõsítik.
    Reméljük - s tegyünk is róla - hogy ez a folyamat sikeres legyen, akár Magyarország számára is.

FÓRUM

SZELE GYÖRGY

Az ördög sajtója

A sajtó régóta nagyhatalom, ezt sokan sokszor megírták. A sajtó régóta korrupt - errõl nemigen szól a fáma, pedig igaz.
    A sajtó nagyhatalom voltát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a sorrendben második Napóleon egy sajtóhiba miatt harmadik sorszámú lett. Koronázásakor ugyanis a hivatalos újság tévesen közölte sorszámát, s mivel a nagyközönség már így találkozott vele, senkinek nem állt érdekében zavart okozni az olvasók agyában a korrekcióval.
    A sajtó korrupciójára is Napóleon a legjobb példa, a nagy Bonaparte. Amikor a császár megszökött Elba szigetérõl, s közeledett a fõváros felé, a párizsi bulvárlapok elõbb valahogy így írtak róla: A fenevad partra lépett. Késõbb: Párizs felé menetel a császár. Végül: Õ Császári Felsége Párizs kapui elõtt.
    Az újságok több évszázad alatti károshatás-kibocsátásának dokumentumaival vaskos köteteket lehetne (talán kellene?!) megtölteni; gondoljunk csak az ötlábú bulvárborjú uborkaszezoni megjelenésére vagy még inkább a régi lelemény, az agymosás napjainkban tapasztalható diadalmenetére. A magyar sajtó gondolattalansága és szabadsághiányból fakadó gerinctelensége sem mai keletû jelenség, hosszú évek-évtizedek óta tapasztaljuk, és korántsem mondhatjuk, hogy bármi is okot adhatna a bizakodásra. Sõt a legutóbbi jelenségek, a Magyar Hírlap bezárása, továbbá büntetõeljárás kezdeményezése egy hírlapíró ellen azzal a váddal, hogy nyilvánosságra hozott egy tudomására jutott információt, azaz végsõ soron szakmája gyakorlásáért, sötét jövõt vetítenek elénk.
    Ez a jövõ a múltban gyökerezik ugyan, de a folyamatok megtörtek a rendszerváltás körül, ezért aztán nem tûnik demagógiának a korábbiakat mellõzve az 1990-es években kialakult viszonyokat szemügyre venni a mai-holnapi sajtóbajokról szólva.
    Tehát: hogyan vált sajtónk olyanná, amilyen napjainkban, és egyáltalán milyen?
    Egyrészt furcsa, de igaz, a politikai rendszer megváltoztatása körüli idõkben a nyomdai technológia forradalmi változáson ment keresztül. Megjelent a számítógép az írott és sugárzott sajtóban, jelentõs mennyiségû - alább részletezendõ - változást elõidézve. Másrészt 1990 táján magánkézbe kerültek a tömegbefolyásoló eszközök, azaz megváltozott érdekrendszerük. Immár nem a meghirdetett állami törekvéseket kellett szolgálniuk, hanem tulajdonosaik jövedelmét szaporítaniuk; ebbõl következõen a sajtó túlnyomó része elbulvárosodott, hisz a pénztárca nem ismer könyörületet, fittyet hány az olyasféle elavult fogalmakra, mint érték és kultúra. Az újságtulajdonosok ugyanis már a rendszerváltás kezdetén felismerték, hogy az állam polgárainak könnyen emészthetõ, gondolatkerülõ információkat szolgáltatni gazdaságilag kifizetõdõ gyakorlat. Számukra a nyers haszonelv mindent meghatároz, nem csoda tehát, hogy igen drága lett az a kultúraközvetítõ, mely a leghozzáférhetõbb kellene hogy legyen. (A napilapolvasók száma többek közt emiatt is fogyatkozik.)
    Itt tûnik helyénvalónak különválasztani a tudatosan felszínessé tett, az olvasók szenzációigényét szolgáló úgynevezett bulvársajtót azoktól a sajtótermékektõl, amelyek továbbra is feladatuknak tekintik alapvetõ funkciójukat, a lakosságot hírekkel és azok hátterével ellátni, netán orientálni is. Az alábbiakban a magára adó sajtó bajait igyekszünk górcsõ alá venni. (A bulvársajtónak nincsenek bajai. Az önmagában baj.)
    Kezdjük az elején (az alábbiak elsõsorban az írott sajtóra vonatkoznak). Az újságíróképzésben a korábbi központi, kidolgozott és átgondolt szakmai munka helyét átvette a pénzgyártás. Jellemzõ - megtörtént - eset: a magán-sajtóiskolában az elõadó udvariasan kéri hallgatóit, hogy nyugodtan kérdezzenek, ha valamit nem értenek. Az egyik diák feltûnõen sok és ostoba kérdést tesz fel, s a kényszerválaszok miatt alig marad idõ érdemi munkára. Az oktató az óra végeztével felháborodottan kérdezi az iskola tulajdonosát, hogy ha valaki tökkelütött, miért is tanulhat zsurnalisztikát. A válasz: az illetõ igen komoly összeget fizet tandíjként, tehát diplomát fog kapni, ha a fene fenét eszik is.
    Ha az újságfelsõrész-készítõ tanfolyamot elvégezte a jövõ reménysége, gyakornokká válhat. Mennyiségre fizetik (a minõséget a szerkesztõknek kell garantálniuk), s akármennyit dolgozik is, a megélhetéshez szükséges jövedelemre nem tesz, nem tehet szert. A már diplomás fiatalt továbbra is családja tartja el, ami még nem lenne baj, de az már igen, hogy ezért csak a viszonylag gazdag rétegbõl verbuválódhat sajtómunkás, azaz egyoldalú osztályszempontok érvényesülnek abban a káoszban, amit újságnak nevezünk.
    A kész, igazi, azaz fizetést kapó hírlapkészítõ erejét meghaladó munkát végez, mert egyrészt a számítógépesítés következtében (irdatlan mennyiségû hírügynökségi és egyéb anyag feldolgozása, értékelése, rendszerezése), másrészt a tulajdonos anyagi érdekei miatt (egyre kevesebb ember egyre több munkát végez) alig-alig képes feladatai ellátására. Egzisztenciális helyzete megrendült, hiszen nem tudhatja, mikor kötnek útilaput a talpa alá. Mögötte áll dolgozni készen a sok-sok nyomorgó, munkanélküli kolléga, nem kis részük jóval tehetségesebb nála. De hát a hajdani értékrendszer, melynek a tehetség volt az alapja, immár mellékkörülménnyé vált, sõt...Sõt, ha a fõszerkesztõ szerény intellektusú, világunk értékrendszere következtében csak és kizárólag tehetségtelen kollégáit emeli piedesztálra. Az impresszum elsõ emberének komplexusait az újság minõsége bánja, a szamárlétra legfelsõ fokát azonban így senki nem veszélyezteti.
    Persze, hogy ilyen körülmények között a szakmai kritikára semmi, de semmi szükség nincs. Ha az elõzõ bekezdésben leírtak szélsõségesek is, mindenképpen jellemzik a szerkesztõségek mentális viszonyait. Az ügyeletes zseni olyan magasságban áll a mezei hírlapírók fölött, hogy hozzá már nem érnek el a mindennapok gondjai-bajai. Elõbb-utóbb szerkesztõvé is válik (kivéve azt a szerencsés esetet, hogy az alkalmatlan fõszerkesztõt kirúgják, de ilyenkor más üdvöskék - jó, de ritka esetben tehetségesek - emelkednek a mennyekbe, a menesztett fõszerkesztõ pedig marad a hierarchia legfelsõ grádicsán - más lapnál), s a prostituált szakma természetébõl fakadóan üdvrivalgás fogadja az érdemteleneket is.
    Ezzel el is érkeztünk a szeriõz lapok talán legfõbb betegségéhez, a gerinctelenséghez, amellyel engednek a nyomásnak. A politikainak. A hivatásos politikusok többsége igencsak szeret szerepelni, s jó ürügyet is talál rá: "ügyünket propagandával is szolgálom". Eredmény: teleszemeteli a tömegtájékoztatást szolgáló orgánumot rögeszmékkel, jó és kevésbé jó megoldásokkal - álproblémákra. Olvasson bele valaki bármely politikainak nevezett napilapba, s kénytelen lesz látni, hogy valós problémákat csakis és kivétel nélkül - jó, jó, többségében - perifériális csõlátással közelít meg az épp nyilatkozó hatalmasság. Jobb esetben. Általában azonban mindenrõl nyilatkozik, csak a lakosság többségének gondjairól-bajairól nem.
    Így történhet meg az az abszurdum, hogy nagyuraink manapság a külföldön élõ magyarok magyarországi helyzete megváltoztatásának mikéntjérõl vitázva s agyunkat mosva át se gondolják, hogy egy állam intézkedési jogosultságai vajon mennyire nyúlnak túl a határokon. Az se jut eszükbe, hogy az országunkban a lakosság körében mindennapossá vált etnikai megkülönböztetés ellen a jelenleginél nem kellene-e hatékonyabban fellépni. Végül a legfontosabb: ember és ember között lehet-e, szabad-e származási alapon különbséget tenni, és ha igen, akkor az nem etnikai sovinizmus-e, s ha igen, az nem határos-e a fasizmussal? Alig akad olyan zsurnaliszta, aki e problémákra vonatkozó kérdést - féltvén állását - fel mer tenni.
    No persze a hírgyártó a körülmények szorítása miatt, de legalábbis azt ürügyül használva felületes is (a gerinctelenség és a felületesség együtt olyan katyvaszt alkot, amely megöli a demokratikus sajtót). Tudjuk: rendszeresen, kritika nélkül közli a sajtó a Magyar Távirati Iroda által szétkürtölt híreket és statisztikákat, utóbbiakat a Központi Statisztikai Hivatal, egy állami függõségû, jelentõs politikai szervilizmussal bíró intézmény teszi közzé. Fehér holló az a hírlapíró, akinek eszébe jut, hogy amit közöl, az elemi logika szabályai szerint legalábbis egyoldalú, netán hamis, hiszen érdekelttõl származik - jóllehet ez annyira logikus, hogy nyugodtan tekinthetjük axiómának.
    Példa a közelmúltból a távirati iroda hírekkel kapcsolatos mûködésére: A kecskeméti Jakab József rendõri intézkedés közben meghalt. Családja véleménye szerint a rendõr okozta a halált, a rendõrség orvos szakértõje szerint viszont balszerencsés véletlen volt. Hosszas huzavona után temették csak el a fiatalembert, mert Jakabék független orvos szakértõvel kívánták megvizsgáltatni a tetemet. Erre nem került sor, elföldelték az elhunytat. Minderrõl beszámolt az MTI. Hónapok múltán újabb hírben tudatta a hírügynökség, hogy a független orvos szakértõ megerõsítette a rendõrorvos szakvéleményét. Azt azonban nem hozta a nagyközönség tudomására senki, hogy a független orvos a függõ orvos véleményétõl függött, hiszen a tetemet nem láthatta, csakis a jegyzõkönyvi adatokból következtetett. Tessék megállapítani, hogy ez felületesség-e, avagy behódolás a hatalomnak! Még inkább: nevezhetjük-e cenzúrának?!
    Igen, a cenzúra! Mindenekelõtt szögezzük le, hogy nem létezik központi cenzúrahivatal. Mégis: a fentebbiek nem titkoltan jórészt kimondatlanul is a hatalom érdekeinek kiszolgálásáról, egyszerûbben cenzúráról szóltak. A hírek megszûrt áramlása, a zsurnaliszták túlterhelése, a politikusok nyomulása, az újság haszonelvûsége bizony az irányított sajtóra utaló jelek. Amirõl eddig nem esett szó: az újságok szerkesztõségeiben mûködõ személyi cenzúra, hiszen szinte mindenhol ül egy, legalább egy nagyhatalmú és fafejû ember, aki közvetlen cenzúrát gyakorol. Lapja irányvonalát képviseli, amely egyik vagy másik parlamenti párthoz kötõdik, és ennek az elhivatott tevékenységnek természetes eredménye a politikai újságírás halála. (Az újságmenedzserek nyafognak, hogy egyre kevesebb lap fogy. Ki kéne próbálni, így lenne-e akkor is, ha a lakosság többségének, talán kimondható, ha a kizsákmányoltak tömegeinek problémáival és körülményeivel foglalkozna a hazai sajtó.) Életidegen, hazug s még a szeriõz tömegkommunikációs eszközök esetében is elbulvárosodást eredményezõ a pénz, azaz a cenzúra fõ szempontjához igazodó hír- és anyagválogatás. Van persze az egyes sajtótermékeken is átívelõ cenzúra. Ennek egyik legkirívóbb esete az Egyesült Államok iraki kalandjával függ össze.
    Ma már közismert, hogy a kubai Guantánamón különleges börtönt tart fenn az észak-amerikai polip. A mi újságjaink is szörnyülködtek az ott történtek miatt, de arról egy szót se hallhattunk-olvashattunk, hogy Kubában minden polgári, büntetõ-, sõt hadijogot felrúgva, csupán az erõsebb jogán (mert még ürügye sincs rá) tartózkodik az Egyesült Államok hadserege. Az a kényszerszerzõdés ugyanis, mely alapján 2001-ig bérelte a területet, lejárt. A kubai állam idejében felszólította a megszállókat a távozásra, ám elegendõ katonai erõ híján nem képes érvényesíteni jogos akaratát.
    Nos, e tény ismerete alapjaiban rengetné meg a demokratikus Egyesült Államokba vetett hitet (ma és itt még sikerül a szörnyûségeket a rendszertõl idegen anomáliáknak feltüntetni), tehát a tömegkommunikáció gondoskodik arról, hogy fogalmunk se legyen a Kubával szembeni jog- és szerzõdésszegésrõl.
    Fentiek ismeretében önmagától adódik a kérdés: hogyan védekeznek az újságírók (itt és most nem egy-egy különlegesen tisztességes személyrõl, hanem a zsurnálkészítõk tömegeirõl van szó), próbálkoznak-e sajtót létrehozni? Hát nemigen. Közelmúltbeli példa erre az ismert eset. Az olimpián doppingvétség miatt megbukott magyar sportoló sajtótájékoztatón bizonygatta igazát, s mikor megtudta, hogy egy japán tévéstáb is kíváncsiskodik, kijelentette, hogy csakis magyaroknak hajlandó nyilatkozni. Japánok el, magyarok mohón isszák szavait. Mûveltnek nevezhetõ emberek viselkednek úgy, mintha sohasem hallottak volna szolidaritásról, szakmai becsületrõl. Az örök "emberi" érv most is készen áll: ha nem mi, akkor mások. Ez bizony tapasztalati bölcsesség, a cinizmus igazsága. (Úgy ám, az újság drága, készítõje olcsó!)
    Lehetséges, hogy a fentebb felsorolt sok-sok panasz sületlenség, hiszen miért is lenne jobb a tömegkommunikáció, a társadalom egy kis szelete, mint a nagy egész? Sõt. A mára kialakult és a hatalom által konzerválandónak tartott társadalmi viszonyok bizonyára azt kívánják meg, hogy a már említett agymosás (a valós problémák helyett hamisakra kell terelni a figyelmet, s ezeket sulykolással - monoton ismétléssel - bele kell rágni az emberek agyába; az önálló gondolkodás ellen pedig akár tûzzel-vassal is fellépni elemi kötelesség) hatékonyságát segítve bizony a silány sajtó nem véletlen, hanem törvényszerûség.
    Mik is szolgálják-szolgálhatják ezt jobban, mint a mai magyar újságviszonyok?!

TUDÓSPORTRÉK

SZEPES ERIKA

Elõhang egy elõszóhoz

Emlékezés Kicsi Sándorra (1919-2004)

1985-ben, az akkor még fénykorát élõ Szépirodalmi Könyvkiadó tervbe vette a Révai Nagy Lexikona hasonmás kiadását, minthogy jogutóda volt a hajdani Révai Kiadónak. Több menetben folyamodtunk engedélyekért, többszöri elutasítás után végre megkaptuk a NIHIL OBSTAT - azaz a "nincs ellenünkre" pápai áldás szekularizált változatát. Rohammenetben elkészült az elsõ négy kötet, az elsõ hirdetésekre érkezett 20 ezres elõfizetõi megrendelések után már 75 ezer elõfizetõnk volt.
    A kiadvány fényének emelése kedvéért felkértük dr. Kicsi Sándor-t, az Akadémia Kiadó Lexinkonszerkesztõségének osztályvezetõjét, hogy írjon egy elõszót a Lexikonkiadás történetérõl és magáról a Révai Nagy Lexikonról. A hosszas huzavonára való gyengéd célzásként az elõszó címe ez lett: Megszületni nehéz, de újraszületni sem könnyû... Az elõszót az elülsõ borító belsõ sarkába illesztett kis tasakba kívántuk elhelyezni, hiszen ez nem volt eredeti tartozéka a Révainak, amirõl pedig hasonmás kiadást készítettünk.
    Készen állt a négy kötet, az elõszó, a terjesztõk, amikor csengett a telefon Illés Endre igazgatói szobájának asztalán. A nagytekintélyû író-igazgató füléhez emelte a kagylót, bemondta a nevét, majd elhallgatott, elsápadt és hang nélkül letette a telefont. - Betiltották - mondta egy idõ után, amikor rosszullétébõl oldódni kezdett.
    Néhány nap múlva agyvérzésben meghalt. Nemcsak a rossz nyelvek vontak párhuzamot a két esemény között. Nem sokkal késõbb megtudtuk a betiltás valódi okát. Évtizedek óta készülõben volt, de elkészülésének még jele - azaz egyetlen írott betûje - sem volt, az Akadémiai Kiadó Nagylexikona. Akkori fõszerkesztõje, a kultúrpolitika egyik korifeusa, veszélyben levõnek látta a saját maga által fémjelzett lexikont, és letiltatta a Révait.
    Az idõ múlásával a Révai kiadásának ötletét átvette és - ma már láthatjuk - eredményesen meg is valósította a Babits Kiadó, közben pedig, egymással békében megférve, sorban jelennek meg az Akadémiai Kiadó Nagylexikonának kötetei is. A Révai Babits-féle kiadásába viszont nem kerülhetett be Kicsi Sándor elõszava, hiszen a Babits nem utódja, nem jogfolytonosa a hajdani Révai Kiadónak. Az elõszó tudománytörténeti értéke, minthogy alig egy-két példány létezik belõle, mára a könyvritkaságokéval vetekszik.
    Kicsi Sándorra, halála után, ezzel a jelentõs írásával szeretnénk emlékezni.

DR. KICSI SÁNDOR

Kísérõ sorok a Révai Nagy Lexikona
hasonmás kiadásához

Megszületni nehéz, de újraszületni sem könnyû

"Innen-onnan húsz esztendeje (ha jól emlékszem, 1878-ban történt), hogy Pulszky Ferenc összehítt bennünket: tudományos és irodalmi társulatok képviselõit, írókat, mûvészeket, kiadókat és könyvkereskedõket tanácskozásra, vajon lehet-e egy jó magyar 'Konversations-Lexikon' megírását és kiadását biztosítani. A jelenvoltak között - pedig voltunk vagy ötvenen - nem volt senki sem, aki a lexikont szükségesnek, hiányát szégyenletesnek ne tartotta volna. Hallottunk sok szép dikciót, épültünk sok bölcs tanácson, és sok fontos elvet állapítottunk meg, de amikor arra került a sor, ki fogja a szerkesztést magára vállalni, s ki fogja a kiadás költségeit kockáztatni, mindenki a padlásra nézett. Egyszóval nem lett az egészbõl semmi, s azzal a meggyõzõdéssel oszlottunk szét, hogy messze, nagyon messze van még az az idõ, amikor egy magyar lexikon a Brockhausokkal, Meyerekkel nálunk versenyezhetni fog." - írta nem kevés öniróniával fûszerezett, de végsõ soron lemondó sóhajtással Szily Kálmán 1901-ben.
    A szalmaláng hirtelen fellobban, majd még hirtelenebbül kialszik: magyar virtus és magyar tehetetlenség évszázadok óta kísértõ diadala a tudomány területén, s a vele társuló állandó kisebbrendûségi érzés: hol vagyunk mi Európa nagy nemzeteitõl? És éppen lexikonügyben mind a virtus, mind a tehetetlenség kiélezetten jelentkezik, szintén évszázadok óta: van az európai "nagy nemzeteket" megelõzõ enciklopédiánk, az Apáczai Csere Jánosé, de nincs modern, a mai külföldi lexikonokkal egyenértékû általános lexikonunk. S ha Szily Kálmán lemondó öngúnya pesszimizmusnak bizonyult is, hiszen Révai Mór János személyében végül akadt vállalkozó egy nagylexikon kiadására; a Révai - az elõzményeket tekintve - nehezen született. S ha már születése is nehéz volt, ujjászületett. S ha már születése is nehéz volt, újjászületését, a jelen hasonmás kiadását is nagy viták elõzték meg. Most mégis létrejött, nagy olvasói és kiadói várakozásnak eleget téve. Ahhoz, hogy elsõ születésének körülményeit és a mostani új kiadás indokait tisztán láthassuk, tekintsük át röviden a lexikon- és enciklopédiaírás történetét s benne Magyarország szerepét az európai kultúrtörténet folyamatában.

Az enciklopedikus gondolkodás igénye

Az európai gondolkodás történetében az ismeretek rendszerezésére mindig azonnal felmerült az igény, mihelyst az ismeretanyag mennyisége és minõsége elegendõ volt ahhoz, hogy valamilyen embert vagy társadalmat formáló eszme megfogalmazására, alátámasztására fel lehetett használni. Az ismeretek ilyesféle tendenciózus csoportosítása elõször filozófiai rendszeralkotásokban történt meg. Így volt ez "már a régi görögöknél", de az ókori keleten is. Az elvont filozófiai rendszereket azonban tovább is kellett adni, meg kellett tanítani, ezért az elsõ kötött formájú, írásba foglalt filozófiai tanítások egyben tanköltemények is: gondoljunk Hésziodosz világképalkotó Theogóniá-jára, amely vallást és filozófiát egybeötvözõ, gondolati epikus költemény, valamint másik nagy mûvére, a Munkák és napok-ra, amely a hétköznapi élet tudnivalóit rögzíti és rendszerezi. A két mû egymást kiegészíti: az égi-kozmikus ontológia az elvont gondolati tudás, az emberi tevékenységet szabályozó mû pedig a gyakorlati ismeretek, felhalmozott tapasztalatok összegezése, így a kettõ együtt teljes világképet, a kort tükrözõ totális ismeretanyagot nyújt. Amint maga a szó jelentése is mutatja: a görög en kükló paideia szó szerint ennyit tesz: körben nevelés, azaz az ismeretek teljességére tárgykörökön keresztül történõ nevelés tehát az ismeretek rendszerezése szorosan összefonódott a neveléssel, oktatással. (Ilyen típusú rendszerezés a septem artes liberales is.) Az európai gondolkodásban a filozófiai rendszerteremtés, illetve a nevelés (pedagógia) és az oktatás (didaktika) tudománya hol párhuzamosan, hol egymást megelõzve fejlõdtek, de a kettõ mindenképpen mindig igyekezett felzárkózni. Ezért egyes korszakokban hol a filozófia a fejlettebb, s a pedagógia igyekszik utána igazodni, hol a pedagógiai gondolkodás mutat olyan új utak felé, amelyek reformálják a filozófiai nézeteket is.
    Az ókori görög filozófiai és didaktikai rendszerek mellett létrejöttek enciklopedikus kézikönyvek is. Közülük a legelsõ a Platón-tanítvány Pszeuszipposzé; a rómaiak közül Terentius Varro mûve, a Rerum humanarum et divinarum antiquitates, valamint Plinius Naturalis historiá-ja a legjelentõsebb. A korai közép-korban Martianus Capella Satyricon címû mûvében (5. század) rendszerezte az emberi tudást a hét szabad mûvészet gyûjtõfogalma alá, majd a sevillai érsek, Isidorus Hispalensis állította fel tudományos világképét a húszkötetes Eredetek avagy etimológiák könyvében. Nyomában keletkezett Hrabanus Maurusnak a Világegyetemrõl szóló hatalmas munkája, majd Salamon püspök Dictionarium universalé-ja. A 13. századból két jelentõsebb enciklopedikus mûvet ismerünk: Vincent de Beauvais híres Speculum historiale, naturale, doctrinale et moralé-ját, valamint Brunetto Latini Tesorettó-jának elsõ kötetét. A kései középkorban az enciklopédikus igény háttérbe szorult, minthogy a filozófia a teológia szolgálólányává szegõdött ("philosophia est ancilla theologiae" - mondták e kortól kezdve), s a legmagasabb rendû rendszerek a teológia területén születtek. A kor jellegzetes mûfaja, a Summa azonban inkább egy-egy tudományág rendszerbe foglalása, mint az ismeretek teljessége, így Aquinói Tamás fõmûve sem tekinthetõ enciklopédiának. A reneszánsz volt aztán ismét az a mûvelõdéstörténeti korszak, amelyben felmerült az emberi ismeretek összefüggõ, teljességre törekvõ rendszerezése. A 15. század kiemelkedõ filozófiai teljesítményei (Ficino, Pico della Mirandola) után, amelyek az enciklopédia szó tágabb jelentését: a tudomány teljességére valóü törekvést elégítették ki, kialakult az enciklopédia szûkebben értelmezett fogalma: a felhalmozott tudás írott formában, kézikönyvben, nagyobb gondolati egységek szerint történõ rendszerezésének igénye. Az elsõ mû, amely a mai értelemben viseli címében az enciklopédia szót, Paul Scalich munkája, 1559-ben jelent meg Bázelban, ezt követte Alsted hétkötetes enciklopédiája 1620-ban.
    Olyan nagynevû filozófusok is terveztek (meg nem valósult) enciklopédiákat, mint G. W. Leibniz és J. L. Locke. És ez volt az a pillanat, amikor a pedagógia messze maga mögött hagyta az elvont filozóviát: a cseh Jan Ámos Komensky (ismertebb latinosított nevén Comenius) négy pedagógiai fõ mûve közül kettõ oly mértékben rendszerezõ jellegû (a tantárgyak, témakörök csoportosításában, a tárgyak felhasználásában), hogy e pedagógiai kézikönyveket joggal tarthatjuk az elsõ mai igényû enciklopédiáknak, hiszen bennük megvalósul a szó eredeti jelentése: tárgykörök szerinti oktatás. E két korszakos jelentõségû mû a csehül 1632-ben, majd latinul 1638-ban megjelent, latin címén közismert Didactica magna ('Nagy didaktika'), valamint a szintén latin címen ismert, 1653-ban megjelent Orbis sensualium pictus ('A látható világ'). Az Orbis pictus megjelenésének éve mind a magyar mûvelõdéstörténet, mind az enciklopédia-mûfaj, szempontjából döntõ: akkor jelenik meg ugyanis az elsõ igazi, a legmodernebb filozófiákból merítõ enciklopédiacímet viselõ kézikönyv, a magyar Apáczai Csere János mûve.

Az enciklopédiák rövid áttekintése

A forradalmi mû, amivel megelõztünk sok irigyelt "nagy nemzetet": a Magyar Encyclopaedia, azaz minden igaz és hasznos bölcsességnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása. 1653-ban jelent meg Utrechtben, a humanista tudomány egyik fellegvárában. A mû felvilágosult eszmeiségére jellemzõ, hogy Ramus rendszerén alapszik, valamint Descartes kilenc évvel korábban, 1644-ben kiadott fõ mûvének, a Principia philosophiae-nek alapgondolatát sajátítja el, vallván: "Én gondolkodom, azért vagyok: minden megtudható dolgok között legfõbb és legbizonyosabb." Jóval késõbb jelennek csak meg az elsõ francia kísérletek, amelyek a majdani nagy enciklopédiát elõkészítik: 1694-ben Th. Corneille mûve, 1732-ben F. Fontenelle-é, míg végül 1751 és 1772 között megjelenik minden idõk enciklopédiája, a D. Diderot (és 1759-ig társszerkesztõként d'Alambert) által szerkesztett nagy Francia Enciklopédia (Encyclopédie, Dictionnaire raisonné des Sciences des Arts et des Métiers, 'A tudományok, a mûvészetek és a mesterségek értelmezõ szótára'). (Már ennek a mûnek a címében szembeötlik egy mûfaji ellentmondás: az enciklopédia nem szótár, a szótárszerûen rendezett, betûrendes, rövidebb lélegzetû cikkekbõl álló mû neve lexikon, ezért van, hogy oly sok nyelvben a szótár jelentésû szó: dictionary az angolban, dizionario az olaszban stb. lexikont is jelent. Lexikonnak nevezték a görögök valójában szótárjellegû szószedeteiket, innen az elnevezés. Diderot mûve mûfajilag témakörökben rendezett enciklopédia.) Az Enciklopédie a 18. század vége ismeretanyagának és a francia felvilágosodás eszméjének összefoglalása, amely eszmerendszerével támadta a polgári fejlõdés minden akadályát: a feudális kiváltságokat, az állami és egyházi önkényt, a vallási fanatizmust. Számadatai is elképesztõek: több mint hatvanezer címszót foglal magában huszonnyolc kötetben, melyhez késõbb, 1777-ben még hét függelék kötet csatlakozott. Az angolok idõben két munkával megelõzték ugyan a nagy Francia Enciklopédiá-t (E. Chambers: Cyclopedia or an Universal Dictionary of Arts and Sciences, 1728; Th. Cyche: New General English Dictionary, 1737), annak forradalmi jelentõsége azonban messze túlszárnyalta angol elõdeit. A külföldi forradalmi eseményekkel szemben Magyarországon az enciklopédia területén hanyatlás történt: Apáczai Magyar Enciklopaediá-ját megjelenésének százötvenedik évfordulóján, 1803-ban Streibig József gyõri nyomdász viharos körülmények között újra kiadta. Apáczai latin nyelvû elõszavát magyarra fordította, és az egész mûvet sajtó alá rendezte Rájnis József. Az akkori honi állapotok következtében a mûvet leglényegesebb részein csonkította meg a cenzúra: a jobbágynyilatkozat, a zsarnokölés szabadsága, a magyar fõiskolák hiánya miatt érzett feljajdulás nem kerülhetett az olvasóközönség elé. Emellett a bécsi udvar kirendelt kritikusa a bécsi Annalen der Literatur und Kunst in der Österreichischen Staaten címû folyóiratban Apáczai érdemeinek vállveregetõ elismerése mellett emígy dorongolja le a sajtóalárendezõt: "Mi szándéka volt azonban e vállalkozással annak a férfiúnak, aki a jelen kiadást gondozta, el sem tudjuk képzelni. Ugyanúgy nyomtatta le, ahogyan százötven évvel ezelõtt kiadták. Mivel nem hihetjük, hogy tudományos szakember ilyen meggondolatlanul és céltalanul pocsékolhassa a papírt, kénytelenek vagyunk e vállalkozást nyomorult könyvkereskedõi spekulációnak tekinteni, amely azáltal akarja az újság ingerét megszerezni, hogy az eredetinek elõszavát... magyar köntösbe öltözteti." Az elvetemült könyvkereskedõ-spekulátor Rájnis József volt, a magyar felvilágosodás és klasszicizmus egyik vezéralakja, aki meglátta és megbecsülte Apáczai mûvében a nemzeti értéket, és népszerûsítani akarta, minthogy új enciklopédia még a láthatáron sem volt. (Majd harminc évvel késõbb, 1831 és 1834 között jelent meg a Döbrentei Gábor által szerkesztett tizenkét kötetes Közhasznú Esmeretek Tára, az elsõ modern, lexikonigényû vállalkozás, amely a német Brockhaus-cég Conversations-Lexikon-ának harmadik kiadásán alapult, de jelentõs mennyiségû magyar címszót is beleépítettek. A magyar lexikon szerkesztõje, Döbrentei Gábor hiúságból és féltékenységbõl a legjelentõsebb magyar szerzõket: Vörösmartyt, Bajzát, Toldy Ferencet nem foglalkoztatta. Ki is tört a háborúskodás, amely Conversations-Lexikon-pör néven vált közismertté, és az elsõ, de nem utolsó lexikonbotrány magyar földön. A vállalkozás kiadója, Wigand Ottó a magyar mûvelõdési és politikai állapotok miatt elkeseredve kivándorolt. Nem örvendett nagyobb elismerésnek Vállas Antal Nemzeti Encyklopaediá-ja sem: Vállas az Egyesült Államokba menekült, s ott nyomorúságos szegénységben halt meg.) Idáig tart a magyar enciklopédiák lefelé ívelõ pályája. Ez az a pillanat, amikor Pulszky felszólítja az Akadémiát, és Szily Kálmán lemondóan sóhajt.

Ezalatt külföldön...

Ezalatt külföldön megújult formában éledt föl a mûfaj: az enciklopédikus, áttekintõ, lényegire összpontosító gondolkodásmódot felváltja a pozitivista tudományosság minden apró eredményét regisztráló, alfabetikus szószedetekre épülõ lexikon. A nagy kultúrával, szervezett tudományos élettel rendelkezõ nemzetek szinte egymással versengve adják ki úgynevezett "nagylexikonaikat" (ne tévesszen meg minket, hogy ezek némelyike a lexikonjelleg ellenére is enciklopédianevet visel): az elsõ német Konversationslexikon-t 1796-ban adta ki R. E. Löbel és F. A. Franck, ezt a vállalkozást vásárolta meg a Brockhaus-cég alapítója, F. A. Brockhaus 1808-ban. A Brockhaus-lexikon-t állandóan frissítik, megújítják, a legújabb sorozat szinte már nem is azonos az elsõvel. Az angol Encyclopaedia Britannica elsõ, háromkötetes kiadása 1771-ben jelent meg, ezt hamarosan követte 1778 és 1783 között egy tízkötetesre bõvített változat. A francia modern lexikon, az úgynevezett "Nagy Larousse" elsõ sorozata 1864-1876 között jelent meg tizenöt kötetben és két pótkötetben. Említhetnénk még J. Meyer 1840-1855 közt megjelent Conversations lexicon-át is, az Enciclopedia Italiana polcsorokat megtöltõ negyvenhárom kötetét, a harminckötetes Encyclopoedia Americaná-t (s ha tovább lépünk elõre az idõben fel kell figyelnünk arra, mennyire igyekezett a fiatal szovjet állam, hogy friss világnézettel alkossa meg egyik legrangosabb tudományos teljesítményét, az 1926-ban megindult, majd 1947-ben lezárt Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopedijá-t).
    De ne ugorjunk még ekkorát. Maradjunk Brockhaus és Meyer idejében, és Szily Kálmán lemondó sóhajánál, miszerint "messze, nagyon messze van még az az idõ, amikor egy magyar lexikon a Brockhausokkal, Meyerekkel nálunk versenyezhetni fog". Az idõ ugyanis közelgett.

Hazai kísérletek

Bár az újabb kutatások (Horváth Zoltán) kimutatták, hogy a 19. század végén és a 20. század elején alig volt olyan igényesebb magyar értelmiségi vagy polgári család, felsõfokú tanintézet, sõt gimnázium, ahol ne lett volna német nyelvû lexikon, egyre nõtt az igény a magyar nyelvû lexikon iránt. Rautmann Frigyes könyvkiadó és Somogyi Ede szerkesztõ 1879-1882 között kiadtak egy tizenkét kötetes Magyar Lexikon-t. A vállalkozás nem járt sikerrel: Rautmann-nak elõbb vállalatát vették át nyomdászai, Wilckens és Waidl, majd követték õt a kudarcban is. 1882-ben Gerõ Lajos megvette Rautmann egykori vállalatát és a Magyar Lexikon-t, majd 1884-ben megalapította a Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságot. Vállalkozásának eredményeképpen 1893-1897 között kiadta a Pallas Nagy Lexikon-át tizenhat kötetben, a két pótkötet 1900-ban jelent meg. Bámulatos teljesítménynek számított a négy év alatt megjelent tizenhat kötet, és a közönségsiker minden várakozást felülmúlt: a külsejében is pompás sorozat huszonkétezer példányban kelt el. Ennek ellenére a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. anyagi csõdbe jutott: lexikont írni és szerkeszteni tudtak ugyan, de nem voltak jó üzletemberek. És ekkor jött Révai, vásárolt és gyõzött...

Révai Mór János és a Révai Irodalmi Intézet Rt.

Révai Mór János írja Írók, könyvek, kiadók címû mûvében: "...1899. október 30-án megvettük a Pallas-Lexikon-t összes készleteivel, összes tartozékaival, mindenestül, oly nagy összegért, hogy azt mondhatjuk: a legnagyobb tranzakció könyvkereskedési téren Magyarországon.
    Megvettük a Pallas-Lexikon-t akkor, amikor már alig voltak készletei, azért, hogy annak alapján belátható idõben egy még teljesebb, még jobb, még tökéletesebb lexikont bocsáthassunk a magyar közönség rendelkezésére."
    Errõl a könyvkereskedõi tranzakcióról a Pallas-Révai-ügy egy mai kritikusa úgy vélekedik, hogy Révai a Pallas ügynökeként szándékosan vitte csõdbe a Pallas Rt-t, a csõd után felvásárolt készletekbõl óriási hasznot húzott, és a Pallas-on meggazdagodván fogott hozzá azután 1906-ban saját lexikona elkészítéséhez. A mai kritikus malíciája félreérthetetlen, s bár nem tagadjuk, hogy üzleti ügyek megítélésében a malícia gyakran jogos, úgy érezzük, fel kell menteni Révait a puszta nyerészkedés vádja alól. Ehhez azonban ismerni kell valamennyire a családot.
    Révai Mór János Eperjesen született 1860. február 24-én. Apja Révai Sámuel könyvkereskedõ és könyvkiadó volt ebben a felvidéki kulturális központban, amelynek a reformáció idején alapított fõiskolája, katolikus fõgimnáziuma, evangélikus líceuma sok európai hírû tudóst foglalkoztatott. Révai Mór János itt végezte középiskoláit, és itt szerzett érettségi bizonyítványt. 1878-ban a budapesti, 1879-tõl a lipcsei egyetem bölcsészeti karán folytatott irodalmi, nyelvészeti és filozófiai tanulmányokat. Lipcsében, a német könyvkiadás és könyvkereskedelem fõ központjában a könyvkészítés mesterfogásait is igyekezett ellesni. Az eperjesi könyvkereskedõ fia kisgyermek korától a német Brockhaus-Lexikon köteteit forgatta. Tizennégy éves volt, amikor Heinrich Brockhaus elment Eperjesre Révai Sámuelt megismerni. A gyermek találkozott és beszélgetett Brockhaussal: az élmény életre szóló volt. Apja meghozatta Heinrich Eduard Brockhous könyvét, amelyet a cég alapítójáról, Friedrich Arnold Brockhousról írt, s az ifjú ezt a könyvet olyan érdeklõdéssel olvasta, mint Cooper indiánkönyveit. Gyermekfõvel határozta el, hogy megcsinálja a magyar Brockhaust. A gyermekkori indító élményhez társult a családnak a polgári humanizmuson túlmutató, olykor radikálisan haladó szemlélete, mely a magyar nemzetet nemcsak a kultúrával akarta felemelni, hanem határozott politikai programja is volt. Révai Sámuel világnézetérõl, tisztánlátásáról valljanak saját szavai: "Sem egyes osztályokat, sem egyéneket nem teszünk mi felelõssé a társadalom nyomoráért, hanem egyedül azt a társadalmi alapgondolatot és alapintézményt, amelybõl szükségszerûen fakad a végtelen és változatos egyéni nyomorúság: vagyis a magántulajdon... Minden lépésnél újra meg újra csak ahhoz az eredményhez jutunk el, hogy a társadalmi nyomorúság alapoka a magántulajdon lévén, az általános jólét meg nem valósulhat mindaddig, míg a társadalom fel nem adja eddigi alapgondolatát és módszerét, és át nem tér a közös gazdaság rendszerére." (A társadalmi jólét feltételei, 1901.)
    A Révai Testvérek Rt-t Révai Sámuel és bátyja, Leó alapították, ebbõl fejlesztette Révai Mór János 1895-ben a Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt-ot. A részvénytársaság kiadói pártfogása alá vette a háttérbe szorított vagy másutt hallgatásra ítélt írókat, így sok magyar író mûveinek is népszerûsítõje volt.
    Révai Mór János az irodalmi életen túlmenõen is vállalt közéleti szerepet: a szabadelvû párt tagjaként két alkalommal, 1901-ben és 1905-ben választották meg országgyûlési képviselõnek. Politikai és közírói tevékenysége fõként az elsõ világháborúban izmosodott meg. Ez idõ tájt keletkeztek legradikálisabb írásai: Magyar demokrácia, magyar választójog, 1917; A magyarság ügye a külföldön, 1917; Földet a népnek, pénzt az országnak, 1918. Ez utóbbi írása alapvetõ tanulmány, melyben igen világosan fejti ki programját: "Ennek az országnak egyetlen kérdése van, melytõl mindene függ, jelene, jövõje, élete, halála, fennmaradása vagy elpusztulása. Ez a föld elosztásának kérdése." Nehezen képzelhetõ el, hogy ezzel a politikai tisztánlátással, radikalizmussal, humanizmussal, valamint a gyermekkori idea késztetésével Révai Mór János pusztán üzleti aktusnak tekintette volna a Pallas "bekebelezését". Megvette, hogy felhasználhassa élete nagy álmának beteljesítéséhez, amelyrõl halála elõtt néhány nappal így írt: "Ennek a munkának szenteltem egész életemet, ennek szólt minden gondolatom, ehhez irányítottam minden olvasmányomat, ennek minden tanulmányomat, ennek rendeltem alá minden egyéb étvágyat, ez töltött el az alkotás vágyával; ez foglalkoztatott éjjel és nappal - és minél több volt a nehézség és a kudarc, és minél több akadály állt utamba, minél több krízis és katasztrófa ért, annál több daccal és elszántsággal törtem a kitûzött cél felé. Az Isteni Gondviselés elérnem engedte a célt, e gyermekkori álom megvalósult, az ifjúsági ábránd testet öltött, kevés ember mondhatja el magáról, hogy elérte élete kitûzött célját. Én elértem. Most már elvonulhatok, utódaimra hagyván a munkát és a vele járó kötelezettségeket, hogy tovább tartsák fenn és gondozzák, védjék és ápolják, hogy majd felújulva, teljes fényében kibontakozzék annak idején, mint az egész osztatlan és hallhatatlan magyarság legmonumentálisabb kultúrkincse." (Révai Mór János: A Révai Nagy Lexikonának története; Révai Mór Jánosné: A Révai Nagy Lexikon fõszerkesztõjének kálváriája; A kiadó utószava a XX. kötetben.) 1926. július 7-én hunyt el. 9-én temették a Jókai közelében lévõ díszsírhelyre. Síremlékét, Róna József szobrászmûvész alkotását 1927. június 28-án leplezték le.

"A magyarság legmonumentálisabb kultúrkincse":
A Nagy Révai

Révai Mór János aposztrofálta így mûvét, nem kis önelégültséggel. Vajon igaza volt? Amikor szárnyra kelt a hír, hogy készül a Révai hasonmás kiadása, nyomban megindultak a viták. Egyes szakemberek azt vallják, hogy a Pallas megbízhatóbb, bibliográfiája részletesebb, a Révai pontatlanabb. A szakembereknél kevésbé szakszerû olvasó viszont azt tapasztalja, hogy a Révai frissebb, újabb szempontjai vannak, bibliográfiája, ha szûkebb is, de mindenképpen modernebb. És mit tapasztal még az egyszerû olvasó? Ha munkája, olvasmányai, tanulmányai közben valamilyen fogalomnak utána kell nézni, és elkezd keresgélni modern kézikönyvekben, majd mindig végül mégis a Révai-hoz nyúl, és az esetek nagy százalékában választ kap kérdésére. Mindennapi életünk megszokott refrénje, ha a hiába megkérdezett kolléga megszólal: "Eredj, nézd meg a Révai-ban!" Ha az olvasó egyszerû is, és nem szakember, azért tudja, mi az, amit a Révai-ban kereshet. A lézertechnikáról nyilván nem innen óhajt tájékozódni, ugyancsak nem itt néz utána a génsebészet tudnivalóinak sem. Mert azt mindenki tudja, hogy a 20. században tudományos-technikai forradalom volt, van, lesz, ennek eredményeit nyilván nem rögzítheti egy hetvenéves kiadvány. Ilyen irányú kíváncsiságát az olvasó szaklexikonokból elégítheti ki: hiszen ha a Révai után új, nagy, általános lexikont nem is alkotott még a magyar tudomány (az Új Magyar Lexikon már keletkezésekor sem felelt meg az akkori tudományosság színvonalának, s azóta még inkább veszített informatív értékébõl), kitûnõ szaklexikonok, kézikönyvek sora áll rendelkezésére.
    Mit keres hát az olvasó a Révai-ban? A magyar és az egyetemes mûvelõdéstörténet és történelem olyan fogalmait, amelyeknek értelmezése alapvetõen nem változott (mûveltségünk jó része axiomatikus megfogalmazásokra, sok esetben tõmondatos definíciókra, pontos adatokra épül), s amelyeket másutt mégsem talál. Az olvasó bízhat benne, hogy nemhiába üti fel a Révai-t, mitológiai neveket, bibliai elnevezéseket, sõt idézeteket keresvén. Részletes információkkal szolgál a lexikon a történelem igen nagy területérõl is: Pecz Vilmos Ókori Lexikon-át kivéve (amelyet új, korszerû ókortörténeti lexikon hiányában szintén hasonmás kiadásban szándékoznak forgalomba hozni) egyetlen más kézikönyvben sem lelhetõek fel ilyen széleskörûen az ókor történelmére vonatkozó adatok (nevek, események, dátumok, sõt híres alkotók szállóigévé vált mondásai). A régi magyar történelmet is oly részletességgel dolgozza fel a Révai Lexikon, hogy kevés történeti kézikönyv van, amely felülmúlná adatait. És a modern történelem? Természetesen csak a keletkezés idejéig bezárólag kérhetünk számon adatokat a Révai-tól. S ha értékelése egyes dolgokban naivnak, másokban kevésbé tájékozottnak bizonyul, ez mindig információhiányból és nem tudatos torzításból, hamisító szándékú elõítéletekbõl ered. Meglepõnek tûnhet a századforduló polgárától, hogy figyelembe veszi a munkásmozgalom eseményeit és kiemelkedõ alakjait; kevésbé meglepõ azonban attól a Révaitól, akinek magántulajdon elleni fellépésérõl, radikális földosztási reformjáról már esett szó. Ezért érthetõ, hogy a nemzetközi munkásmozgalomnak olyan ismert és kevésbé ismert alakjai is címszót kaptak, mint Philippe Buchez, John Burns, Étienne Cabet, Victor Considérant stb. S így válik érthetõvé, hogy az egyébként is ritkaságszámba menõ autográf címszóhoz (ma autogramnak mondanánk) társuló képes mellékletben a világ legnagyobbjainak (Proudhon, Kant, Lassalle stb.) névaláírása között ott találjuk Karl Marxét is...
    A magyar történelem szempontjából pótolhatatlan adatokat nyújt a Révai, hiszen a történelmi Magyarország minden aprócska helységneve címszóként szerepel. Ezeknek a helységneveknek semmiféle más magyar vonatkozású kézikönyvben utánanézni nem lehet. Pedig nemcsak történelem zajlott e tágabb területen, hanem a magyar kultúra nagyjai közül is jó néhányan - néha éppen a legnagyobbak - születtek vagy haltak meg itt. S talán még ma is van, aki tudni szeretné, hol van, mirõl híres Nagyszalonta...
    Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király volt, ezért jó, ha tudjuk, hol is van Szilágysomlyó és Kerelõszentpál; Kemény Zsigmondot tanulmányozva ilyen helységnevekbe ütközünk: Alvinc, Nagyenyed, Pusztakamarás (Nagyenyedet még Jókai mûve kapcsán is kereshetik); Bartók Béla neve mellett minden életrajában ott áll Nagyszentmiklós, és a sort a végtelenségig folytathatnám. Mai történelmünk figyelõje és jövõbe nézõ kutatója számára csak ritkán lehet fontos némely régi történeti fogalom. De nemcsak a régebbi történelem kutatói, hanem a régi magyar irodalom széles olvasóközönsége is kíváncsi lehet arra, mi is volt az a méltóság, amit úgy neveztek: bán (hiszen a szószerkezet így rögzült agyunkba: "Zrínyi Miklós horvát bán"). Errõl a méltóságról például öthasábos, kimerítõ szócikket találunk a Révai-ban.
    S érdekesek kuriózumai is. Összegyûjti például a porcelánmárkákat - sehol másutt nem találhatók! -, s így a gyûjtõknek, muzeológusoknak fontos segítséget nyújt. Agancsok címszavát mint értékes kuriózumot egy elõzetes ismertetõnkben kiemeltük; gúnyos kérdés volt rá a reakció: azért kell kiadni a Révai-t, hogy az agancsfélék százait osztályozva, lerajzolva megismerje a magyar olvasó?
    Természetesen nemcsak az Agancsok-ért, hanem a többi fel nem sorolható érdekességért (címerek, emblémák, heraldikai összefoglalás stb.) is, ám fõként a fentebb már említett pozitivista, tehát a használható tudományos-mûvelõdéstörténeti részletek miatt. Ezeknek a minõségét olyan nevek garantálják, mint Goldziher Ignác (az orientalisztika egyik úttörõje, aki éppen napjainkban, új kiadása folytán éli reneszánszát); Heim Pál, akinek nevét fõvárosi gyermekkórház viseli (a lexikonban a gyermekbetegségekrõl ír); Kallós Ede, a nagyhírû klasszika-filológus, a Görög mitológia címû könyv szerzõje (a Révai-ban is tõle valók a mitológiai cikkek); Kemény Ferenc - akinek neve az olimpiai játékokhoz és a békemozgalomhoz kapcsolódik - a békével foglalkozó cikkek szerzõje. A szépírónak sem jelentéktelen Lovik Károly a lósportot mutatja be, a talán leghíresebb magyar mûvészettörténész, a közel száz évet megélt Lyka Károly a magyar mûvészet szócikkeit írta. Patai József - a világhírû Graves-Patai szerzõpáros tagja - a héber nyelv és irodalom szerkesztõje és írója a Révai-ban. S a nagy nevek felsorolása korántsem teljes.
    Elsõ csatáját a Révai Nagy Lexikoná-nak új kiadása a Pallas-szal szemben vívta. Súlyosabb, nehezebb csatát kényszerítenének rá azok, akik egy eljövendõ, modern magyar általános enciklopédiával akarnák mérkõztetni. Helytelen volna a szembesítés: nem ellenfelek lennének ebben a csatában, hanem szövetségesek. Mert mi lehet a csata kizárólagos célja? A magyar általános mûveltség fejlesztése, nemzeti értékeink átmentése és közismertté tétele. És ebben a Révai tehermentesítheti a majdani Nagy Magyar Enciklopédiá-t. Hiszen természetes, hogy annak elsõsorban a természettudományokra, az új tudományos eredményekre kell odafigyelnie, a társadalomtudományi cikkekben világnézetünk változását, szemléletünk alakulását kell nyomon követnie. Nem szentelhet helyet agancsoknak, címereknek, emblémáknak, porcelánmárkáknak, a besamelmártás közel félszáz válfajának. De azért ezeket sem árt tudni. A sok nehézség árán újjászületett Révai Nagy Lexikona tehát nem pusztán százharminc centiméter fölöslegesen elfoglalt hely a könyvespolcon, hanem önismeretünk egy fejezete, valóban a magyarság egyik "legnagyobb kultúrkincse." Ha felnõttnek tekintjük az olvasót, biztosak lehetünk abban, hogy Afrika jelenlegi politikai térképét nem a Révai-ban fogja keresni.
    Megjegyezzük, hogy mind a térképeket, mind a színes mellékleteket a kötetekben hátul közöljük. Minthogy reprint kiadásban a szöveghez nyúlni nem lehet, ezt a változtatást a tartalomjegyzékben feltüntetni nem tudtuk.
    A Szépirodalmi Könyvkiadó mint a Révai Kiadó jogutódja bízik benne, hogy az olvasóközönség nem a nosztalgiahullám divathóbortjának való behódolásként fogadja a Révai Nagy Lexikona hasonmás kiadását, hanem annak tekinti, aminek a könyvtárak tartották máig kevés épségben fennmaradt teljes sorozatát: nemzeti mûvelõdéstörténetünk egy darabjának, s nem ismétlõdik meg Apáczai Csere János Magyar Enciclopaediá-ja százötven éves évfordulós újrakiadásának értetlen fogadtatása sem: "Mivel nem hihetjük, hogy tudományos szakember ilyen meggondolatlanul és céltalanul pocsékolhassa a papírt, kénytelenek vagyunk e vállalkozást nyomorult könyvkereskedõi spekulációnak tekinteni..." Rájnis József nemzeti értékként akarta újra felfedezni és népszerûsíteni Apáczai mûvét. Ez a szándéka a Szépirodalmi Könyvkiadónak is a Révai Nagy Lexikona hasonmás kiadásával.
 

KICSI SÁNDOR FÕBB MÛVEI

    (Dálnoki népköltészet) In: Konsza Samu & Faragó József, szerk.: Háromszéki magyar népköltészet. Marosvásárhely: Állami Irodalmi és Mûvészeti Kiadó 1958.
    Kísérõ sorok a Révai Nagy Lexikona hasonmás kiadásához. Megszületni nehéz, de
    újraszületni sem könnyû... Révai Nagy Lexikona. Az ismeretek enciklopédiája. I. kötet. A-Arany. Bp.: Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. 1911. Hasonmás kiadás, Bp.: Szépirodalmi könyvkiadó 1986.
    Máté Károly emlékezete. A Könyv 1987/3: 95-97.
    Erdélyi utakon. Szacsvay Imre fotóival. Bp.: Kossuth Nyomda
    1. Nagyváradtól Hargitáig 1988.
    2. Csíkszék meg Háromszék 1988.
    3. Brassótól Nagyenyednek 1989.
    Kísérõ sorok. (Csutak Vilmos Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 1929. A Székely Nemzeti Múzeum kiadványa.) H. n. Castor és Pollux, 1988.
    Búcsú Major Jenõtõl. In: Sarkady Sándor, szerk.: Soproni Füzetek '91. Sopron, 1991: 205-207.
    Szülõfalum, Dálnok és a Református Székely Mikó Kollégium. Honismeret 23(1995)3: 27-32.

    Összeállította Kicsi Sándor András

MORFONDÍROZÁS
 

SZERDAHELYI ISTVÁN

Meghalt Kicsi Sándor

Legendák hõse volt az én idõmben. Még látásból se ismertem, amikor már szinte mindent tudtam róla. Azt, hogy "törvénytelen" születésû, nincstelen székely parasztgyerekbõl küzdötte fel magát az Eötvös Kollégium tagjainak sorába - egy lexikonban azt olvasom róla, hogy Horthy-ösztöndíjas is volt -, s közben - ezt már nem olvasom egyik lexikonban sem - illegális kommunista. Aki 1945 után a koncepciós perek védõtanúja mert lenni, s ahelyett, hogy a pártkarrier útjára lépett volna, viszszament a szülõföldjére, hogy azok sorsát egyengesse, akik közül származott. Élve megúszta ezt az öngyilkos vállalkozást is, és Pestre visszamenekülve beilleszkedett a halkuló szavú kisemberek közé. Egyetlen egyszer tapasztaltam, kicsoda tud lenni. Valamilyen számomra fontos ügyben rátelefonált egy igen hatalmas emberre, s amikor az illetõ vonakodott, lefagyott arcáról a mosoly:
    - Ne játszd az eszedet! - förmedt rá, s az nem is játszotta tovább az eszét.
    Bõ másfél évtizedig dolgoztunk együtt az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztõségében. Ez eredetileg az innen-onnan menesztett értelmiségiek hasznosítására szolgáló intézmény volt, akadt közöttünk Ferenc József egykori hadihajó-parancsnoka, hajdani kisgazda államtitkár, számos ötvenhatban menesztett egyetemi ember, még a pikszisbõl kiesett ávéhások se hiányoztak. A Mûvelõdésügyi Minisztérium legfelsõ emeletén dolgoztattak bennünket, ahol a gyatra tetõ miatt télen elektromos hõsugárzókkal melengettük a lábunkat, nyáron pedig az elviselhetetlen hõség miatt nyitva tartottuk az ajtókat-ablakokat, kockáztatva, hogy az elsõ szellõre a szomszéd háztetõig repülnek a legfontosabb kéziratlapok. Olajjal felkent padló, innen-onnan kiselejtezett bútorzat. Nekem, amikor csoportvezetõ lettem, adtak egy koszlott kanapét is, de egy testesebb akadémikussal folytatott megbeszélés alatt kitört a két hátsó lába, folyóiratkötegekkel támasztottam alá. Reggelenként a kávéspoharamban óriási fekete svábbogarak kalimpáltak.
    Hogy milyen volt az életünk Kicsi Sándor odaérkezése elõtt, ezt egy visszatérõ álmommal tudom legjobban érzékeltetni: az íróasztalom a páternoszter egyik fülkéjében áll, s az megállás nélkül kering velem le és föl. Amikor a hatodik emelethez érkezik, ott vár rám a lexikonszerkesztõség vezetõje, és üvöltve szidalmaz, míg el nem tûnik velem a szerkezet, hogy aztán ismét visszahozzon, s folytatódjék a szidalmazás, a végtelenségig.
    S aztán Kicsi Sándor lett az osztályvezetõnk, és többé nem tért vissza ez az álom. Nagyon jó barátok lettünk, de hivatalos ügyben a másfél évtized alatt legfeljebb féltucatszor hivatott magához, s akkor sem azért, hogy számon kérjen valamit, hanem azért, hogy a véleményemet megkérdezze valamilyen eldöntendõ kérdésben. Tõle tanultam meg, hogy a fõnököknek voltaképpen három dologhoz kell érteniük: kiválasztani azokat a szakembereket, akik egy-egy feladat megoldására leginkább alkalmasak, s aztán szigorúan megtartóztatni önmagukat attól, hogy a munkájukba beleszóljanak. Viszont megvédeni õket mindentõl, bármi áron.
    Amikor a Magyar Irodalmi Lexikon elsõ kötetének megjelenésére a kritika különlegesen ronda politikai denunciálással reagált, magához hivatott bennünket Aczél György, és minden köntörfalazás nélkül azzal fogadott: - Elvtársak, kit kell seggberúgnom?
    - Ha valakit seggbe kell rúgni, itt senki másról nem lehet szó, csak rólam. A lexikonnál mindenki mindent az én közvetlen utasításomra csinál - mondta Kicsi Sándor, olyan meggyõzõ erõvel, hogy még én is elhittem volna, ha nem tudom, hogy voltaképpen sejtelme sincs, mirõl van szó. Kihúzta magát, egyenes volt és hatalmas, mint erdélyi hegyek fenyõi, mint az Eötvös Kollégium homlokzata, s mint a jobb kommunisták a kivégzõosztagok elõtt.
    Biztos, hogy akkoriban is kevés olyan ember volt, mint õ, hiszen különben nem terjedtek volna legendák róla a városban. De ma már nem hallok effajta legendákról. Vagy azért, mert ilyen emberek ma már nincsenek, vagy azért, mert az ilyen embereket ma már nem tisztelik, hanem hülyének nézik.
    Bizony, változnak a korok, s megváltoznak az emberek is.

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Messzi- és közelmúlt

Nyolc könyvrõl

A múlt, a múlt - a jövõ kulcsa. Már akinek van jövõje, feltételesen egy kihalóban levõ nemzetnek s az abban élõ öregeknek (akik közé e sorok írója is tartozik). De míg élünk - remélünk, s a reménység kulcsa mégiscsak az átvészelt múlt. Az irodalomban is - bár nem az irodalomtörténetben (mert az kritikai lévén változóan ingatag). No de lehet-e még történeti regényt írni? Olykor igen, hiszen a mai irodalom egy része, új kifejezési formákkal élve is (többnyire ál-) történeti keretben mozog, illetve mozgatja hõseit. Most csak egy történeti regényrõl szólok, mely a messzi múltat stilizáltan archaikus nyelven idézi meg. Ezt vagy hetven évvel ezelõtt Kodolányi kezdte, támadták is miatta, többek között, katolikus részrõl, míg ugyanazokat a régi nyelven megszólaló regényeit most épp az egyház kiadója újra megjelenteti.
    Konczek József pár éve kiadott Damó címû regénye ezt a stilizált régi nyelvet szinte már túlzásba viszi, úgyannyira, hogy - fõként eleinte - nehéz olvasni. De aztán belejön az olvasó s élvezi is, mi több: hitelesnek fogadja el. A történet a 16. század közepén játszódik, a török hódítás idején s - elõször irodalmunkban! - nemcsak a magyar bátorságról, hõsiességrõl énekel, hanem ábrázolja a török hadviselés ügyességét, harci bravúrjait is, s ez megint egy lépés a valóság történeti megközelítése felé. No persze, nem minden (ennyire) hiteles, hiszen olykor nyelvújítási szavakkal s mai fordulatokkal él, hõse pedig akácfára próbálja fölakasztani magát, noha akkor még nem volt akác Magyarországon. De a harcos-diákból lett púpos fõhõs gondolkodásának, küzdelmeinek, tévelygéseinek ábrázolása hitelesnek érzõdik, különösen a nõkkel kapcsolatos magatartásában, illetve párjának hozzá való ragaszkodásában. A sötét kor ellenére szinte derûs, eulenspiegeli mû ez, elolvasásra ajánlhatom. (Masszi kiadó.)
    No de itt van aztán mindnyájunk, egész hazánk közelmúltja. Errõl is fontos mûvek olvashatók. Már írtam Csicsery-Rónay István sorozatáról, mely az 1945-öt közvetlenül megelõzõ s követõ évek emlékanyagát dolgozza fel. (Csillagos órák, sorsfordító magyarok; Közelmúltunk közelrõl). Most a Független Kisgazdapárt nagy befolyású fiatal politikusának írásait adja közre, Saláta Kálmán, az ifjú szürke eminenciás címmel. (Occidental Press.) A kötetben épp a sajtó alá rendezõ Csicsery-Rónay bevezetése és jegyzetei érnek a legtöbbet, míg a kétségkívül tehetséges Saláta Kálmán olykor nagyon okosokat ír (pl. a régi uralkodó osztályok indokolt letûnésérõl), másszor jócskán téved (pl. a parasztpolitika dominanciájáról). Nagyon érdekesen tájékoztat arról, hogy szovjet részrõl mily fontosnak tartották az új kormányzat polgári jellegének demonstrálását. A kommunistákkal hadakozó Kisgazdapárt küzdelmeinek ábrázolásából kiderül a baloldali értelmiség kétségtelen intellektuális fölénye és a munkásosztálynak a parasztokénál magasabb mûveltsége és szervezettsége, míg a kisgazdapártiak is fölismerik, hogy a számbeli fölényben levõ parasztság megszervezéséhez nekik is ideológiára lenne szükségük (szinte mulatságos, hogy Saláta ezzel kapcsolatban Lenint idézi). Másrészt bíznak a nyugati hatalmak támogatásában. Az ideológiát átvehetnék a népi íróktól, ám ezt a Kisgazdapártnál jóval radikálisabb Parasztpártnak engedik át, a Nyugat pedig az épp kialakuló hidegháborús légkörben kisujját sem mozdítja a Kisgazdapárt megmentéséért: ezt egyébként is szétzilálják a személyi érdekek s ellentétek. Persze így is szembeszökõ Nagy Ferenc kimagasló egyénisége s Tildy Zoltán egész emberi-politikai silánysága. Ezt és számos más adalékot tekintve a történettudomány hasznosíthatja nemcsak Saláta emlékezéseit és elemzéseit, hanem a Teleki Pál Munkaközösség (ennek tagja volt Göncz Árpád is) piarista nevelésû csoportjának fontosságát. Jellemzõ, hogy mikor õk s velük néhányan kidolgoztuk a Kisgazdapárt program tervezetét, Tildy azt mondta: "Ti nagyon derék emberek vagytok, kár, hogy kommunisták vagytok." Fenéket voltunk, de tény, hogy szövetkezeti szocializmust javasoltunk - nem mint az itt szereplõ szövegben "szövetkezeti nacionalizmust".
    Ezt s a következõ idõszakot mutatja be sokkal magasabb színvonalon Huszár Tibornak Nyers Rezsõvel utóbbi halála elõtt nem sokkal készített interjú-sorozata, a Beszélgetések Nyers Rezsõvel. (Kossuth Kiadó.) A felbomlásáig garnitúra hiánnyal küszködõ Kisgazdapárttal szemben a sok évtizedes kádernevelést végzõ munkásosztálynak megvolt a bevethetõ, politizáló elitje, elsõsorban a szociáldemokrata pártban (vagy az ott rejtõzõ kommunisták között). Errõl adnak képet Nyers Rezsõ ifjúkori emlékei s beszámolnak aztán saját kommunistává alakulásáról s az MSZMP-ben betöltött fontos gazdasági reformtevékenységérõl, amely azonban az oroszok rokonszenve híján végig felemásan sikerült. De Erdei Ferenccel és Fehér Lajossal való együtt mûködése során épp azt a parasztpolitikát oldotta meg, azt, amit két évtizeddel korábban a Kisgazdapárt (hiába) tervezett. Nyers maga már fiatalon megtanult alkalmazkodni, hallgatni, olykor az árral is úszni, de tisztességét megõrizni, sõt cselekedni is. Az okos kérdezõ, Huszár és Nyers õszinte személyes emlékeinek együttese nemcsak páratlan dokumentuma a magyar történelem utóbbi hetven évének, hanem általában a politológiának. Egy gyakorlati Macchiavelli-tankönyv! Ezzel van összhangban Kádár János ábrázolása, politikai tehetségével, a Szovjetunió s a munkásosztály iránti elkötelezettségével, habozásaival, lavírozásával, meghátrálásaival (épp a reform ügyében). Nyers saját hibáiról, sõt vétkeirõl sem hallgat, s ezek miatt 1990 után már nem vállal szerepet, holott az egész akkori MSZMP-bõl õ tett legtöbbet a szocialista szellemû, de tényleges reformpolitikáért.
    Az igazi reform azonban a fordulat után is elmaradt. Kire-kire persze saját nézetei és felelõssége tartoznak. A még mindig nem eléggé méltányolt kitûnõ író, Albert Gábor hetvenötödik születésnapja alkalmából Keskeny résen át címmel, egy kis füzetbe válogatta össze legfontosabbnak érzett emlékeit és gondolatait, melyek egy része történelmi regényeiben már olvasható volt. Ez a mindössze 300 példányban megjelent kiadvány is messze túlmutat szerzõje egyáltalán nem szégyellni való pályáján, miközben megítéli épp az 1945 elõtti, meg az 1990 utáni jobboldali politikát, mely utóbbi õt is kiiktatta a közéletbõl. De ez a "kiiktatás" nemcsak Albertet érintette, hanem szinte az egész magyar értelmiséget. (Pont Kiadó)
    A Kisgazdapártról, de persze Kádárról, Nyersrõl s Albert Gáborról is lehet vitatkozni, hát még Veres Péterrõl, akinek paraszti radikalizmusát máig sem tudják elfogadni vadliberális kortársaink. A közelmúltban nem átallották Buffalo Billnek nevezni, sõt lefasisztázni. Akik már a harmincas években ismertük, tanúsíthatjuk, sose titkolt, hõsiesen vállalt következetes szocialista szemléletét, mégis jó, hogy István fia megint kiadta Apám mellett, apám helyett címû családi emlékezését. Ennek elsõ kiadását én szerkesztettem s most - ha nem is örömmel, de érdeklõdéssel - olvasom a kiegészítését, melyben Veres István közreadja a politikus, író édesapjáról írott újabb marhaságokat a saját hol közölt, hol - megbocsáthatatlanul - nem is közölt helyreigazításait, amelyekben persze ismétel: miként akarták "finoman" eltenni láb alól Péter bácsit, mert egy nyilván koncepciós per nem tett volna jót a deklarált munkás-paraszt szövetségnek. És ami a kissé gügye merényletekben nem sikerült, azt sikeresen "végrehajtották" a Kútvölgyi kórházban, pár nappal azelõtt, hogy Kádár János meglátogatta volna az írót. Veres Péter egyébként régen megfogadta Gaál Gábor tanácsát: "a dokumentáció irányába" fejlesztette kétségtelen íráskészségét. Hogy politizált? Hiszen mindnyájan politizáltunk s kevésbé voltunk (lehettünk) következetesek, mint a mindig szocialista Veres. (NAP alapítvány.)
    Mindig politizál - ahogy lehet - a paraszt- a munkásember is, hiába akarnák a mindenkori urak kiundorítani (pl. fölösleges szavaztatással). Politizál munkaszünetben, szabadnapon, netán söröskorsó mellett. Az ilyen sörözéssel egybekötött "népi politizálás" afféle szépirodalmi jegyzõkönyve egy kiváló költõ (verskötetérõl nemrég írtam), Gyimesi László a Még egy kört, Bulenda! címû derûs könyvecskéje. Egy öszszeszokott munkástársaság a Vakegér nevû kricsmiben a mindenkori sörözés során mondja el véleményét arról, ami a "közéletben" - noha igencsak nélküle - történik. Minden kis elbeszélés egy-egy tanulságos példabeszéd, melynek során valamely aktuális témát vitatnak meg jó szemû s jó eszû melósok, élükön az öreg szakival, az új meg új történettel elõálló Bulendával. Szó esik Európáról, nemzetrõl, piacgazdaságról, erõs forintról, ingyen nyaralásról, és így tovább. Hogy kõ kövön nem marad? Ez nem az õ "destruktivitásuk", hanem a valóságé. Nem mintha a múlt oly szép lett volna - no de az idõ teltével ezt is könnyen idealizáljuk, mint ahogy a könyvecske hõsei is teszik. (KKDSZ Kiadó)
    Veres Pétert akár fasisztának, akár rákosistának nevezni nyilvánvalóan komolytalan dolog, de hogy a fasizmus miként befolyásolta a népi írók második nemzedékét, az máig sincs eléggé tisztázva. Erre most a Darvassal, Tatayval egyenlõ tehetségû Kárász József életmûve kapcsán kell utalnunk. Gyönyörû emlékkönyvet adott ki róla Hódmezõvásárhely városa, ahol élete legnagyobb részét leélte, s ahonnan életanyagát merítette. (Göröngyös úton. Szerkesztette Kõszegfalvi Ferenc.) Meg is érdemelte ezt az emlékkönyvet, mert a parasztság ábrázolásában képes hozzátenni ahhoz, amit épp Veres Péter meg Szabó Pál és mások is megvalósítottak: a népen belüli ellentmondások (osztályellentétek) ábrázolását s az ún. "népi értelmiség" sorsának háború utáni fejleményeit. Ám azt állítani, amit a kiváló irodalomtörténész, Grezsa Ferenc mondott, miszerint 1945-tõl "koncepciós ügy" áldozata volt, nem fogadhatjuk el. Az oly bátran baloldalinak indult Kárász ugyan Romániába volt kénytelen emigrálni, aztán a Márciusi Front Híd címû lapját szerkesztette. Az persze semmiség, hogy az apjától járó "vitéz" cím kedvéért õsi vásárhelyi Karasz nevét Kárászra változtatta, ám az, hogy a harmincas évek végén álnéven megbocsáthatatlan szemléletû regényt írt egy Csobaji-Stein nevû földesúrról, már nehezen elfogadható. Ezt szerencséjére sikerült eltitkolnia (magam sem tettem errõl eddig említést), különben nemcsak "koncepciós alapon" tartották volna hosszú vizsgálati fogságban. De jó író volt, s ha egy idõben megtévedt is mint haditudósító, már a háború alatt példásan viselkedett. (Errõl nemrégiben szépen írt az utolsó tanú: Illés Sándor.) Írói pályájának legnagyobb része révén kiérdemelte a méltatást, melyben kiemelkedõ a szegedi Szigeti Lajos tanulmánya.
    Van aztán egy még szebb kivitelû vásárhelyi könyv: Szenti Tibor és a szobrász Szûcs László munkái, a Rendhagyó lexikon. Szenti nyugtalan ember, s ez a nyugtalanság sokoldalúságban és ezzel kapcsolatos kifejezési késztetésben, alkotásokban nyilvánul meg. Egészségügyi (tehát természettudományos) alapképzettsége s ebbõl következõ szemlélete történelmi érdeklõdéssel, párját ritkító néprajzi gyûjtéssel és publikálással találkozik. De mindig megvolt az érdeklõdése s készsége a szépirodalmi publikálás iránt is, s ebbõl jó elbeszéléskötetek születtek. Most viszont egy sajátos személyes "lexikont" adott közre, melyben az emberi élet, halál, nemiség, történelem és társadalom, népiség, sõt õstörténet, mélypszichológia és mondavilág megannyi nézõpontja találkozik. Minden témát sokfelõl, színesen körüljárva, elgondolkodtató, sõt mulattató, újszerû s mégis sokféle õsi tudást felmutató könyv ez. Szûcs szobrainak fotói csak nagyon áttételesen "illusztrálják" Szenti eszszéit. Igaz, a legõsibb (többnyire gömbölyded) formákhoz nyúl vissza, viszont egyértelmûen modern, nonfiguratív szemlélettel. E képek nem "ábrázolnak", csak éreztetnek. Ám épp ez a többféleség a mûvészi érdemük, s ilyen értelemben szintén egy életmû sajátos katalógusával szolgálnak. (Lazi Bt. kiadása.)

BISTEY ANDRÁS

Fél évszázad tanúja

Farkas Miklós: A huszadik század, ahogy átéltem

Vannak, akik azt mondják, hogy a 20. század csak hetvenöt évig, 1914-tõl, az elsõ világháború kitörésétõl 1989-ig, a szocialista világrendszer megszûnéséig tartott. Ami elõtte volt, az még a 19. századhoz, ami pedig utána, az már a 21. századhoz tartozik. Ám ez a rövid század annyi borzalmat hozott az emberiségnek, mint több megelõzõ, ha ugyan a borzalmakat lehet és érdemes egymáshoz hasonlítgatni.
    Farkas Miklós a világra nyitott szemmel élte meg ennek a századnak a nagyobb részét. Könyve érdekes elegye a memoárnak, az esszének és a szépirodalmi ihletésû prózának. Matematikusként nem tör történészi babérokra, nem azt mondja, hogy ilyen volt a 20. század, hanem azt, hogy õ így élte meg. Az már a saját szerencséje vagy balszerencséje, hogy a helyzete és a személyisége miatt, ha nem is alakítója, de közeli szemlélõje volt az eseményeknek, mindig ott volt, "ahol az ég zengett", és nem sodródott az eseményekkel, hanem tudatos döntés alapján vett részt bennük.
    Élete kész regény - mondhatnánk az ismert közhellyel, hiszen átélte a második világháborút, a holokauszt idõszakát, Budapest ostromát és mindazt, ami napjainkig utána következett. Kilenc évig volt vendégprofesszor a világ számos országának egyetemein, ragyogó karriert futhatott volna be külföldön is, de mindig hazajött, egy másik közhellyel szólva: kalandvágyból itthon maradt. A kalandkeresés nem idegen a személyiségétõl, bár nem az motiválta a tetteit, hanem eszmei elkötelezettsége, amelynek szilárdsága kibírja a kritikai szellem állandó (ön)kontrollját is. Vagyis a szerzõ nem elvakultan, szemellenzõsen tart ki baloldali meggyõzõdése mellett, hanem azért, mert tudja, a nevében elkövetett minden hiba és bûn ellenére a progresszív, baloldali, szocialista világszemlélet jegyében élhet az ember teljes, harmonikus életet.
    Farkas Miklós könyve Budapest ostromának felidézésével kezdõdik. Az eseményeket nagyjából idõrendben tárgyalja, ám a személyes történet folyamát olykor esszészerû betétek szakítják meg. Ezek vagy közvetlenül az eseményeket kommentálják, vagy kapcsolatot teremtenek múlt és jelen között. Ilyen például az a rész, amelyben a budapesti ostrom eseményeinek tárgyalása közben a maroknyi magyar antifasiszta ellenálló emlékének mai tudatos elhalványítását veti a rendszerváltás utáni politikusok szemére. "A hamisítás, az agymosás, a legkisebb részletekre is kiterjed az utcanevek megváltoztatásától, az emlékmûvek eltávolításától az ország tönkretételéért, szakadékba taszításáért felelõs történelmi percemberkék rehabilitálásán át a fasiszta idõkben enyhén szólva kétes szerepet játszó egyházi személyek boldoggá avatásáig." Azt hiszik, hogy aki a múltat ki tudja sajátítani, azé a jövõ, ám a hazugságok csak ideig-óráig képesek megtéveszteni az embereket, a dolgok végül mindig a helyükre kerülnek, ha a folyamatot néha viszonylag hosszú idõre föl is lehet tartóztatni.
    Ezek az esszébetétek igazán ott izgalmasak, ahol a közvetlen tapasztalat motiválja õket, és nehézkesek, kevésbé életszerûek - bár igazak, csak éppen a személyesség hiányzik belõlük -, ahol a szerzõ történelmi tanulmányait idézi. Ilyen például a spanyol polgárháború példája és a náci Németország terjeszkedõ politikájával szembeni hosszan tartó nyugati türelem okainak elemzése, vagy az egyházak több mint kétes szerepe a holokauszt idõszakában.
    Ahol viszont eleven kapcsolatot talál a jelennel, mostani jobboldali nézetekkel száll szembe, ott a stílusa elevenebb, színesebb lesz. Nem is igazi esszéista, inkább debatter, akinek ellenfél vagy legalábbis ellenvélemény kell, hogy igazán elemében legyen.
    Farkas Miklós élvezetesen, szépirodalmi igénnyel ír egyetemi tanulmányairól, amelyeknek szerves részét alkották a néphadseregben töltött egyhónapos nyári kiképzések, majd kezdõ egyetemi oktatói idõszakának eseményeit idézi föl. A szerzõ 45 évig dolgozott a Mûszaki Egyetemen, eredményes munkásságát külföldi vendégprofesszori meghívások és szakmai díjak tanúsítják. Matematikai kutatásairól csak vázlatosan ír, hiszen a könyv laikusoknak készült, ám annál többet elárul az egyetemi élet furcsa beltenyészetérõl, belsõ harcairól
    Azon túl, hogy ezek a történetek érdekesek, van egy, a felszínen túlmutató jelentõségük is. Azt bizonyítják, hogy az úgynevezett szocialista rendszer évtizedeiben is lehetett nemet mondani megfelelõ szakmai és erkölcsi tekintély birtokában, mint ahogy jó néhány alkalommal megtette Farkas Miklós is, és ez nemhogy veszélyeztette volna a szabadságát vagy a karrierjét, inkább a megbecsülését erõsítette.
    A szerzõ meghatározó élménye 1956, amelynek szintén cselekvõ részese volt, s amelyrõl sajátos, minden hivatalos értékeléstõl eltérõ véleménye van. Nem ellenforradalomnak, nem népfelkelésnek, s nem is forradalomnak és szabadságharcnak tartja, hanem polgárháborúnak, amelyben mindvégig magyarok is harcoltak magyarok ellen, és tagadja azokat a véleményeket, amelyek az eseményeket utólag magyar-szovjet katonai konfliktusra szûkítették.
    Ezt a rendhagyó értékelést kétféleképpen bizonyítja. Fegyveres nemzetõrként közelrõl láthatta, hogy minden politikai csoportosulásnak megvoltak a maga fegyveres szervezetei, amelyek néha már akkor is szembekerültek egymással. Magára valamit is adó szerzõnek óvakodnia kell a "mi lett volna ha" kérdés föltevésétõl, de nem a valóságtól elrugaszkodott fikció, hanem a történelmi tapasztalatból leszûrhetõ tanulság, hogy ahol a különbözõ eszmei-politikai alapállású csoportok kezében fegyver van, azt a fegyvert elõbb vagy utóbb egymás ellen fordítják. Tehát a már létezõ, de még nem teljes szörnyûségében kibontakozott polgárháború a spanyolhoz vagy a göröghöz hasonló méreteket ölthetett volna, ha több idõ marad az ellentétes erõk polarizálódásához. Másik bizonyítéka a mai ötvenhatosok csoportjainak elkeseredett szembenállása ötven évvel az események után is, ami visszamenõleg ad némi ízelítõt akkori ellentéteikbõl.
    Farkas Miklós szívesen rombol hamis illúziókat, mint amely például a "pesti srácok" köré fonódott az utóbbi 15 évben. Közvetlen tapasztalatai alapján bizonyítja, hogy ezek a 13-14 éves gyerekek áldozatok voltak, akiket a mai afrikai gyerekkatonákhoz hasonlít, hiszen ugyanolyan embertelenséggel fegyverezték föl és küldték halálba õket, mint mai afrikai sorstársaikat.
    Rendkívül érdekesek a szerzõnek a kötet végén olvasható fejtegetései a szocialista rendszer megszûnésének okairól. Fontosnak tartja, hogy a forradalmi idõkben szükséges módszerekrõl a pártok nem tudtak átállni a békés építõ munkában szükségesekre, miközben kialakult a "vezetést végzõk" csoportja, amelynek az érdekei már nem azonosak a munkásember érdekeivel. A vezetésbe késõbb bekerülõk nem önzetlen forradalmárok voltak, hanem gyakran éppen ellenkezõleg... Az érdekeltség hiánya volt a másik oka a rendszer ellehetetlenülésének. A tisztességes úton szerzett jövedelmeket sem lehetett befektetni, ami luxusköltekezésre kényszerítette a nélkülözhetõ anyagiakkal rendelkezõket, és a megtakarítások visszaforgatásának hiánya nagy részben oka volt a rendszer gazdasági bajainak.
    A kínai kulturális forradalmat mint olyan kísérletet említi, amely megpróbálta elkerülni a Szovjetunió és a kelet-európai országokra leselkedõ veszélyt, és elutasítja, mert csak szenvedést hozott a kínai népnek. Ám meggondolandó, hogy Kínában nem azért marad-e meg a szocialista rendszer, és nem omlott össze a kelet-európaiakkal együtt, mert a kulturális forradalom összetörte és eltávolította a bürokratikus pártstruktúrát, amelynek így nem volt módja politikai hatalmát egy felülrõl kezdeményezett rendszerváltással gazdasági hatalommá konvertálni, illetve átmenteni az új rendszerbe.
    Ez a könyv sok eredeti, a mai világban eretneknek mondható nézetet hordoz, de még a vitára ingerlõek is tiszteletre méltóak, mert ott van mögöttük a szerzõ õszinte szándéka az események megértésére és értelmezésére. Sajnos, jó esélye van arra, hogy agyonhallgassák, hiszen ahhoz túlságosan sok kérdésben van igaza, hogy a mai rendszer apologétái vitába merjenek szállni vele. (Szerzõi kiadás)

FRIDECZKY FRIGYES

Mivé fajulhat a polgári demokrácia?

José Saramago: Megvilágosodás

A Nobel-díjas portugál író, a társadalmi kérdésekre és anomáliákra különösen fogékony José Saramago új regénye, a Megvilágosodás - amely egyszerre jelent meg Lisszabonban és (Pál Ferenc kitûnõ fordításában) Budapesten - mintha csak egy korábbi mûvének, az 1995-ben írt Vakságnak a folytatása lenne. A "fehérvakság" országában vagyunk, most is egy jobboldali kormány kezében a hatalom. Három párt van, a jobboldali, a közép és a baloldali. A fõvárosban tartott önkormányzati választás vasárnapján egész délelõtt szakadt az esõ, de délután négykor, az esõ elálltával már szállingóztak a szavazók. A szavazás éjfél után ért véget. Az érvényes szavazatok még a huszonöt százalékot sem érték el, ebbõl 13 százalék a jobb-, kilenc a közép- és két és fél százalék a baloldalra esett. Nagy feltûnést keltett - a vidékiek gúnyolódtak is rajta - hogy a szavazók több mint 70 százaléka üres szavazólapot adott be, s ez valósággal sokkolta a kormányt. Egy hét múlva, a következõ vasárnap, jól elõkészített választási kampány után meg kell ismételni a szavazást.
    Szép nap virradt vasárnapra, s az emberek az egész városban kígyózó sorokban várták a szavazóhelyiségek megnyitását. A sorok között mindenütt ott bújtak a titkosszolgálat emberei, hogy kihallgassák, mirõl beszélgetnek az emberek. Titokban füleltek, mindent feljegyeztek, de nem leltek semmi gyanús elõjelre. Az emberek hallgattak, nem reagáltak a provokáló kérdésekre, megjegyzésekre sem. Bármennyire érzékenyek voltak a rejtett mikrofonok, hiába futkároztak körülöttük hajladozó antennáikkal a fehér, kék, piros stb. színû autók, nem fedtek fel rejtõzõ szándékokat a szavazókban. Bár a lakosság csaknem száz százaléka szavazott, a távol maradók száma a nullával egyenlõ, a hivatalos fórumokat teljesen megzavarta az a makacs hallgatás, amit a választók a felmérési megbízottak kérdéseire válaszoltak, amikor azt firtatták: kire szavaztak? Mindenütt várták a szavazás eredményét: otthonokban, kávézókban, kiskocsmákban a televíziók, rádiók elõtt - de mindenki mintha megnémult volna.
    Végre este tíz órakor megjelent a televízióban a fakó arcú, karikás szemû miniszterelnök, és bejelentette: "az ország fõvárosában ma megtartott választás eredménye a következõ, nyolc-nyolc százalék a jobb és a közép pártra, a baloldalra egy százalék, távolmaradás nulla, érvénytelen szavazat nulla, üresen beadott szavazólap nyolcvanhárom százalék". "A kormány, megállapítva, hogy a mai szavazás bizonyossá tette és felerõsítette az elmúlt vasárnap megfigyelt folyamatot, teljes egyetértését nyilvánította ki abban a kérdésben, hogy fel kell deríteni ennek a meglepõ eredménynek okait, [...] vállalja, hogy a lehetõ legalaposabban felderítse azokat a társadalmi rend ellenében megnyilvánuló eseményeket, amelyeknek megrendült tanúi voltunk. Az üresen beadott szavazólapok súlyos támadást jelentettek a demokratikus viszonyok ellen."
    A kormány a renitenskedõ fõváros megbüntetésére egy tollvonással felfüggesztette az alkotmányos garanciákat, elrendelte a rendkívüli állapotot; kijárási tilalom, majd ostromállapot bevezetésén gondolkodott. A titkosrendõrök ezrei egyre drasztikusabb eszközökkel próbálták szóra bírni a túszul ejtett polgárokat; kíméletlen kihallgatásoknak vetették alá a gyanútlan foglyokat. A nyers erõszakra az egész város utcai tüntetésekkel reagált. Mivel "a háború bármelyik pillanatban kitörhet, a miniszterelnök a menekülést javasolta. Az elvonulás forgatókönyve a taktikai megoldások remekmûve lett. Huszonhét útirányba, hajnali három órakor elindult" a teljes kormány, - hivatalaival, rendõrségével, katonaságával együtt - egy másik városba.
    A fõváros sem erre, sem a hazug kormánypropaganda hatására nem omlott öszsze. Rend és tisztaság honolt, mindenki önként vállalta a reá háruló feladatot. A kormánynak mindenképpen szüksége volt egy bûnbakra, s ezt felismerve egy rosszindulatú polgár bejelentette, hogy a négy évvel korábbi totális vakság idején egy nõ, a szemorvos felesége nem vesztette el látását, s több embert is kimentett a lángoló, rombadõlõ házakból. E hír kapóra jött a tehetetlen kormánynak, háromfõs nyomozócsoportot küldött a bûnös felkutatására, hogy végre megtorolja ennek az új "vakság"-nak a kitervelõjét. A fõfelügyelõ az orvossal és feleségével beszélgetve ráébred, hogy ártatlan, jóindulatú, mindenkin segítõ emberekkel van dolga: meg akarja változtatni a vérszomjas belügyminiszter terveit.
    A gyalázkodó, hazug sajtó-, rádió- és tévékampányra a tisztességes fõfelügyelõ ellenakciójának hatásaként a város lakossága tömeges szimpátiatüntetéssel válaszol. Mit tehet a hatalom? Orvlövésszel agyonlöveti a fõfelügyelõt és az orvos házaspárt. Mintha már elõfordult volna ilyesmi a történelemben - nem is egyszer, nem is egy országban. (Európa Könyvkiadó)

---

SZARKA KLÁRA

Egy bizonyos életkor fölött...

Susan Sontag: A szenvedés képei

A tavaly év végén elhunyt kiváló amerikai író, esszéista, publicista, Susan Sontag 2003-ban a New York-i Farrar, Straus and Giroux kiadónál megjelent esszéjét, A szenvedés képeit az Európa kiadó példás gyorsasággal hozta ki már 2004-ben Komáromy János fordításában. A karcsú kis könyv borítóján Goya híres háborús metszetsorozatának egyik darabja látható, kétséget sem hagyva afelõl, hogy miféle szenvedéseket megörökítõ képekkel kíván foglalkozni Sontag.
    Az újkor "vívmánya", az egyesek számára karosszékbõl végigkövethetõ háborúk, és a róluk beszámoló haditudósítók munkásságát teszi vizsgálódás tárgyává. A televíziók mozgóképes produkciói mellett bõségesen ír egyik kedvenc témájáról, a fotográfiáról is. A hetvenes években Amerikában, 1981-ben pedig szintén az Európánál magyarul megjelent A fényképezésrõl címû hétrészes esszéje teljes egészében a fényképezés filozófiai, esztétikai és történeti alapkérdéseit feszegette. Máig tartó vitákat váltott ki nem egy megjegyzésével, s a negyedszázad múlva írt újabb elmélkedésben maga is több mindenben vitatkozik egykori véleményével. Ám a magyar olvasó számára sok tanulsággal szolgál a korábbi írások újraolvasása is. Nemcsak azért, mert a fotográfia természetének alapkérdéseirõl olyan megállapításokat olvashat, amelyek ma is megállják a helyüket, hanem azért is, mert a Magyarországon lezajlott rendszerváltozás következtében a Sontag által elemzett számos jelenség manapság nálunk is létezõ valóság.
    S az ezekrõl folytatott vitákban célszerû Sontaghoz fordulni, aki régebbi esszéjének egyik legfontosabb fejezetét annak a Diane Arbusnak szánta, aki nemcsak az Egyesült Államokban, de szinte az egész civilizált világon afféle mûvész-sztár lett öngyilkossága és New York-i életmûkiállítása után. Arbus csakis deviánsokat, csúnyákat, betegeket fényképezett. Minden képe a modell tudtával, sõt aktív közremûködésével, pózolásával készült, alkotói módszere máig követendõ példa sokaknak. Mondván, a fotográfus és modelljének a nézõ számára (is) egyértelmûen meghatározott viszonya a hitelesség egyik feltétele. Az elmúlt néhány évben több vita folyt errõl nálunk is, némelyek a klasszikusnak mondott dokumentumfotográfiát éppen azért kárhoztatták, mert a fényképész egy-egy sorozaton belül keveri a megrendezetlen vagy annak látszó képeket a beállítottakkal, amelyeket ráadásul néha elkapott pillanatoknak akar "hazudni". Sontag szerint azonban Arbus képein csak látszólag tisztázott a fényképész és modell viszonya, illetve csak egy bizonyos szintig. Hiszen azt nem tudhatjuk, hogy a modellek milyennek látják önmagukat, hogyan ítélik meg a róluk szóló képeket. A nézõ az iszonyatot látja, Amerikát, amely az õrület, a szürrealitás színtiszta megtestesülése. Vajon a képeken szereplõ törpe, albínó és transzvesztita is így gondolta? Aligha. Arcukon nem ez tükrözõdik.
    Ráadásul Arbus soha nem fényképezett olyanokat, akiknek a szenvedését, nyomorát valamilyen közvetlen társadalmi jelenség okozta volna, éhínség vagy akár háború. Õ a magánborzalommal foglalkozott, kiiktatva ezzel a történelem és politika közvetlen szerepét. Így aztán, vonja le a következtést Sontag, Arbus semmi mást nem tesz, mint a pop-art harcosaként lázadozva, a normális úrilánynak "kijáró" világ helyett a rémségek porondjára lép. S minden, ami abból a normálisnak látszó világból kimarad, ami idegen a nagypolgári világtól, az szürreálisra egyszerûsödik. A gazdag lánynak a kispolgárok lakta külvárosok ugyanolyan borzongatóan ismeretlen világot jelentenek, mint egy elmegyógyintézet. Nos, az évente megrendezett magyar sajtófotó-kiállítást nézegetve is megtapasztalhatja a látogató, hogy olyan árkok szabdalják a magyar társadalmat is, amelyen bizony a hazai fotográfusok egyik része szintén csak mint egzotikumot kutató kívülálló képes átlépni. A budai villákból az elitgimnáziumba, majd egyetemre kerülõ fiatalok számára a magyar társadalom alsó harmadában élõk - majdnem minden vonatkozásban - olyan messzeségbe kerültek, amely szinte teljesen kizárja nemcsak a normális kommunikációt, de az elemi megértést is. A szegénység gyakran a magyar fotográfusok képein is csak mint izgalmas egzotikum jelenik meg. Okokat, következményeket - történelmet és politikát - õk sem keresnek. Ahogyan annak idején Arbus sem. Az amerikai fotográfusnõ unalom vagy borzalom között választhatott, s az utóbbit választotta. Teljesen kiábrándulva a valamikor oly fiatalnak és egészségesnek látszó, haladó Amerikából. Borzongani és borzongatni akart, ahogyan sok követõje is. Ahogyan a pár éve nálunk is mérsékelt botrányt kavaró Serrano a meztelen öreg testekkel és a testnedvek artisztikus témaként való bemutatásával. (A botrány csak azért volt mérsékelt, mert a fiatalság, a szépség, a fitnesz, wellness, higiénia szinte beteges kultusza még csak elterjedõben van a hazai felsõ- és felsõközéposztályok soraiban. Nálunk még egy-egy karakteres hónaljszaggal "jobb körökben" is találkozhatni.)
    Hasonlóan divatos dolog nálunk is a drámai, a borzalmakat, természeti katasztrófákat és háborús eseményeket bemutató mozgó- és állóképeket kárhoztatni. Részben azért, mert a bírálók szerint eltorzítják a valóságról alkotott képünket (a Budapesten is évente bemutatott World Press Photo kiállítás kapcsán minden évben elhangzik a szemrehányás és az "útmutatás": a szépet is be kellene mutatni a világból), részben azért, mert az egyre szörnyûbb képekkel éppen nem az együttérzést erõsítik az emberekben, hanem közönyössé és fásulttá teszik a nézõket. Nos, ilyesmit írt Sontag is a régebbi esszéjében, ámde A szenvedés képeiben megváltoztatta a véleményét. Úgy látja, senki, soha, sehol nem bizonyította be, hogy a szörnyûségek képei csökkentenék az együttérzést. Inkább arról lehet szó, hogy a tehetetlenség érzése miatt fordulunk el ezektõl a dokumentumoktól, ha elfordulunk egyáltalán. Jó példa erre a 2004 karácsonyán Dél-Ázsiában pusztító szökõár. A média közvetítette híradások példátlan adakozó és segítõkedvet generáltak a világban, Magyarországon is.
    Azt Sontag sem gondolja, amit még az elsõ világháború után az igazán optimisták hittek, hogy az álló- vagy mozgóképek képesek az emberek véleményét teljesen megváltoztatni, úgymond, jó útra téríteni õket. Sok szomorú példa van arra, hogy a leghatásosabb békehadjárat sem képes megakadályozni a háborúk kitörését, de az elszántakat megerõsítheti, az ingadozókat befolyásolhatja. És ez sem kevés. A szenvedés képeinek egyik legizgalmasabb része az a meglehetõsen markáns ítélet, amellyel Sontag a medializált világ természetérõl értekezõket illette. Ez megint csak megállja a helyét itt is, ott is. Sontag elutasítja, sõt felháborodik azokon, akik szerint mára minden puszta látvánnyá és a média szûrõjén átcsurgó látványossággá válik. Lassacskán, mondják a medializált világ elemzõi, már nem lehet különbséget tenni a valódi és a közvetített valóság között. Sontag szerint ez tûrhetetlen provincializmus, ha elfogadjuk, akkor kétségbevonjuk azt is, hogy van-e egyátalán igazi szenvedés a földön. Ráadásul az emberiség nevében nyilatkozunk, holott csak a viszonylag jó életkörülmények között létezõ fejlett világ polgárainak van lehetõségük arra, hogy a világ szenvedéseinek látványától egy távkapcsoló gombjának megnyomásával megszabaduljanak. A látványtól megszabadulhatnak, de a felelõsségtõl nem.
    "Erkölcsi és pszichológiai tekintetben nem felnõtt az, aki örökösen meglepõdik a nincstelenség létezésén, aki továbbra is csalódottan (vagy hitetlenkedve) néz, ha annak bizonyítékaival kerül szembe, miféle kegyetlenségekre képesek az emberek más emberekkel. Egy bizonyos életkor fölött senkinek sincs joga effajta naivitásra, felszínességre, ilyen mértékû tudatlanságra vagy emlékezetkiesésre." Sontag szavait olvasva felrémlik sok ismerõsöm hitetlenkedõ arca a jugoszláv polgárháború idejébõl: nem gondolták volna, hogy ilyesmi hozzánk ennyire közel is megeshet még. (Európa Könyvkiadó)
 
 
 
 
 
 
 
 

HIBAIGAZÍTÓ

Mann Lajos A kerítõ anyós címû fordításából kimaradt nyolc sor. Ezért Luxina replikáját újra közöljük, a fordító és olvasóink elnézését kérve.

Luxina

Addig élj, míg fiatal vagy!
Én is éldegéltem egy sort,
nekem is öreg férjem volt,
ki nem ért már egy fabatkát,
szeretõhöz fordultam hát.
De oly titkon cselekedtem,
nem szúrt szemet senkinek sem.
Meghúztam magam szerényen,
s makulátlan volt erényem.
Az öregnek lépten-nyomon
hízelegtem, s a vén majom
mind bevette a maszlagot,
gyanút egy percre sem fogott.
Olyan vakon bízott bennem,
hogy tulajdon szemének sem
hitt volna tán, ha egy napon
azon ér, hogy én õt csalom.
Te is így viseld hát magad,
lányom, s mind hûnek tartanak,
jó híred lesz messze földön.