GÖRBE TÜKÖR

LÁSZLÓFFY CSABA

Négy egyperces

Szkizofrén egyperces

"Ez a pszichiátriai klinika tûrhetetlen. Nemcsak a tétlenség - hisz rám még sürgõs teendõk várnak -, hanem ezek a gyékényen heverészõ nagyseggû nõk is. Mint holmi hízóállatok, reggeltõl estig zabálnak, és kókuszolajjal kenegetik egymás testét, a valagukat is, akár a (hol is olvastam errõl?) Tahiti vagy a Szamoa-szigeteken élõ bennszülöttek.

    Kenetteljes kezelõorvosaim véleménye szerint az illúzióim könnyû prédája lettem; s fülem hallatára egyetértõen bizonygatják, hogy gonosz hajlamú vagyok, közben a pozsgás képû, öregebb szivar izzadt inggallérját cibálva titokban felém kacsint. A lehelete gin és dohányillat keveréke, de titkos szándéka, hogy láthatatlanná tegyen, mint a körülöttem legyeskedõ kísérteteket. Izgalmam a tetõfokára hágott. Lemeztelenedni a kísértetek elõtt, akik ajkam nedvére várnak, amely így nem juthat el rendeltetési helyére, mert mohón kiisszák. A lelkünk természetes érintkezése lehetetlen - ezt már megírtam neked -, ezek az iszonyatos lények pedig a bõséges táplálék folytán példátlanul sokasodnak. Úgyszólván semmilyen fegyverem nincsen velük szemben. Érzem, hogy rohamosan száradok; maholnap üres leszek.

    Azt írod: Nem baj, hadat üzenünk majd nekik!...

    Mikor?! Meg akarod várni, amíg az a kis alvásöröm is kirepül az ablakon, és nem tér vissza többé?...

    A nagyobb horderejû beavatkozáshoz, sajnos, hadügyminiszteri jóváhagyás szükséges - állítod. Mikor érted meg már, hogy számomra tûrhetetlen tétlenül kivárni, hogy az illetékesek majd fölhívják telefonon a hadügyminisztert! Az is lehet, hogy szabadságon van."

    *

    P. S. Tegnap temettem el a feleségemet. Tragédiája nagyszerû alkalomnak bizonyult évek óta dédelgetett regénytervemhez.

Társtalanság

Se macskája, se kutyája nem volt soha (legfeljebb egere); majorságot sem tart otthon. Most mégis úgy érzi, hogy végre rátalált egy igazi élõlényre. Ez kicsi tenger, igaz, de neki olyan, mint egy nagy, eleven és hûséges állat. Hol messzire szalad elõre, be a mélybe, hol visszarohan a partra, õutána, s hullámtagjaival simogatni kezdi visszeres bokáját, combján a száraz, hervatag bõrt.

    Beszélgetni is szokott vele, hogyha nincs senki a közelben. "Gyere, lovagolj meg!" - incselkedik vele egy tarajos hullám; harsog vagy hahotázik. A fejét nem látni; lehet, hogy kentaur. De õ lóvá teszi. Az apja a múlt század elején lovakat tartott. Õ még bakfis korában egy sötétszõrû ménrõl álmodott; a szeme tüzelt, sörénye vihart kavart. "Vigyázz, mert harapós!" - szólt reá álmában apuska a háta mögött, és furcsán nevetett; ettõl õ elszégyellte magát, s elszaladt. Azután még sokáig szégyenkezés fogta el különös álma miatt.

    A tenger most csendesebbnek tetszik. A nap már lemenõben, forró csillámló homok. Mi lenne, ha felkapaszkodna egy hullámra? Csak le ne csússzék róla... (Hiába, az öregség!)

    Térdéig, combközepéig, már derékig ér a víz. Behunyja szemét... Ha egyszerre csak eltûnne, észrevétlenül. Lehet, hogy rá sem találnának.

    De hát úgysem keresné senki. Soha.

Szeretethiány

Csütörtök délután az ördögkeresztúri S. Pista Vazul ittas állapotban felgyújtotta az anyja tulajdonában levõ csûrt. A tüzet a szomszédok és az Avram Iancu Önkéntes Tûzoltóegylet fékezte meg, de fél tonna széna így is leégett. A 41 éves, fél szemére vak agglegény - aki ellen gyújtogatás alapos gyanúja miatt vizsgálat indult - a lelkét négy évtized óta sorvasztó, dermesztõ szeretethiánnyal indokolta tettét.

A deista hóember

Csak egy percre nyitottam ki az emeleti ablakot. Nem tudom, hány fok lehetett fagypont alatt, mert a szobai hõmérõ rögtön elrepedt. Mielõtt az ablakot gyorsan bezártam volna, lepillantottam a hóemberre. Formátlanul kövér volt, mint a tordai tisztelendõ atya hajdan.
    Különös párbeszéd ütötte meg a fülemet. Egy ráncos képû, öreg gyermek állt vele szemtõl szemben. Õ is ismerõsnek tûnt elõttem valahonnan.
    - Örök életemben hittem - mondta fojtott keserûséggel, és fölnézett az égre. - Abban, hogy képes bármikor csodát tenni... - Két ujja közé fogva mutatta vörös és repedezett orrahegyét a borotvaéles fénysugaraktól csillogó hóembernek. - Szinte egy félórája, hogy a kezemben maradt. Most már meggyõzõdtem róla, hogy nem lehet helyreilleszteni.
    - Az enyém murokból van - szabadkozott kínos vigyorral a hóember. - Hálát adok a Világteremtõnek, hogy nem adott nekem hitet.

ABLAK

Világirodalmi rovatunkban ezúttal Baranyi Ferenc újabb - japán, román és olasz - fordításaiból nyújtunk át néhányat. Azután a kubai költõnõ, Yolanda Ulloa (1947) egyik novelláját közöljük. (Verseibõl 2003. decemberi számunkban adtunk át egy csokorravalót.) Végül - négy versével - a huszadik századi szlovén költészet egyik legjelentõsebb alakját, Edvard Kocbeket (1904-1981) mutatjuk be olvasóinknak, Lukács Zsolt új fordításaiban.
 

NÉVTELEN
(7. század)

[Az elsõ japán vers]

(amely arról tudósít, hogy
Haja Szusszano-o, a Tenger
Birodalmának ura palotát
épít hitvesének)

Támad nyolc felleg -
palotámhoz nyolc fedél.
Így majd égig ér a
vár, amit teremtek,
hódolva hitvesemnek.

ONO NO KOMACSI
(japán, 9. század)

A színét elveszti

Színét elveszti
a virág hervadáskor.
Ám ha lány szívét
a szerelem elhagyja:
vajon ki látja rajta?


 
MIHAI EMINESCU
(román, 1850-1889)

Ó, jössz-e már?

Lám, útrakél a fecskeraj,
diófák lombja holt avar,
szõlõkre dér csipkéje száll -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Ó, jöjj karomba: tárva van,
hadd nézzem arcod hosszasan,
s fejem majd újra megpihen
a kebleden, a kebleden.

Bejártam - emlékszel? - veled
a dombokat, a völgyeket,
s lépten-nyomon felkaptalak,
hogy szárnyra kapj, hogy szárnyra kapj!

A földön él sok drága nõ,
szemük szikrázó drágakõ,
de nálad ékesebb, szivem,
nincs senki sem, nincs senki sem.

Mert ahhoz csak sugarad ér,
ami lelkembe rejtve él,
te csillagnál több vagy nekem,
én kedvesem, én kedvesem.

Az õsz már mindent ellepett,
az útra holt levél pereg,
csupaszra vetkezett a táj -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

ROBERTO RUSPANTI
(olasz, 1947)

Magyar lány

Ha egy nap majd leáldoz
ez az utolsó nyár is,
ha útrakél az alkony
emlékeinknek bõröndjébe bújva:
talán a téli éjjel
elhozza visszacsengõ
hangját is a te édes
hazádnak, mely a messzi Magyarország,
s ködös álom-gomolyban
látom viszont az arcod,
mosolyoddal derítve.

BARANYI FERENC FORDÍTÁSAI

YOLANDA ULLOA

Majonézes krumplisaláta

Ritka alkalom, ha otthon csend honol a lakásban, inkább a szüntelen és általános hangzavar az uralkodó nálunk, ezért aztán különös hatással volt rám, amikor szeptember harmadika kora délutánján, szokatlan némaság közepette, megkezdtem a születésnap elõkészületeit. A csendet csak az öreg turmixgép nehézkes zakatolása szakította meg. Valamikor réges-régen - már azt is elfelejtettük, mikor - elvesztette mûanyag tartályát, helyette a motor egy bádog keverõtálat pörget, amely manapság az "egyéni kezdeményezés" boltocskáiban kapható - ott, ahol a leleményes ezermesterek újra és újra eggyé varázsolják összetört és használhatatlan tárgyainkat.
    Ezen a délutánon tehát odaadó figyelemmel turmixoltam a majonéznek való alapanyagokat, és a közelgõ ünnepi vacsora menüjét tervezgettem magamban. Majonézes krumplisaláta, párolt körömmel! Ez a két szó most is elfelejtett, sós ízt idéz fel emlékezetemben, megkordul a gyomrom, szemem kidülled és a menyezetre szegezõdik makacsul, míg elmém az emlékek között kutat. Ám az emlékezet nem egyéb, mint holmi céltalanul tévelygõ, kóbor farkas, esetleg kiöregedett örömlány, aki gépiesen számbaveszi a szerelmi aktus stációit, igazi zamatát azonban nem képes már felidézni.
    Céltalanul röpködtek gondolataim, egyszercsak megjelent elõttem egy régvolt születésnap és benne gyerekkori barátaim képe, fehérre meszelt házuk, a vasrácsos, földig érõ ablakok, az udvaron álló díszkút. Sõt, még Kay kutya is, az ibolyakék szemû, kékesfekete bundájú házõrzõ, aki éppen úgy festett, mintha Dante színjátékának valamelyik fantasztikus jelenetébõl ugrott volna elõ. Nekik a születésnap körülbelül annyit jelentett, mint hívõnek a feltámadás vagy tán Krisztus születése. És a legkülönbözõbb ajándékokat, valamint a legkülönfélébb ajándékozókat. Az elõtér frissen felmosott kõpadlóján könnyû cipõkopogás hallatszott egész délután: karcsú nõk adogatták egymásnak a füzéreket és ünnepi díszeket, melyeket a keményfából ácsolt sötét, tartós és szemet gyönyörködtetõ gerendákra akasztottak.
    Amikor minden elkészült, rágyújtottam és leültem a hintaszékbe. Keveset dohányzom, de szeretem, ha tétlenül - olykor elrévedezve - szívhatom végig a cigarettát. Elnéztem, amint a széles ablakon át testetlen, áttetszõ kígyóként, hullámvonalban hagyja el a szobát a füst. Majd a tengerre siklott a tekintetem, arra, amelyik a szobánk falán lóg. Meg a bezárt iskolára és a fáradt, kezében kulcscsomót tartó, márványhideg arcú apácára. Egy igen aprócska madár tûnt fel az ablak keretében. Végigtipegett az ablakdeszkán, szemtelenül beljebb került a szobába, ide-oda nézegetett, átrepült a fejem fölött, és anélkül, hogy szót válthattunk volna, fürgén távozott a kertbe. Onnan küldte felém halk, panaszos csicsergését.
    Nyugtalanított a lakásban uralkodó mélységes nyugalom, felálltam hát és a bejárati ajtóhoz léptem: kinyitottam és kidugtam az utcára a fejem. Sehol senki, csak a tûzõ napsütés. Visszafordultam és szemügyre vettem az asztalon pihenõ mûvemet. Mennyi bonyolult tervezés és utánjárás elõzte meg, hogy a magam módján a lehetõ legtökéletesebben ünnepelhessem meg Daniel születésnapját. Tudtam, hogy ma csak sajátkezûleg készített majonézes salátám révén lehetek vendégváró háziasszony.
    Zsenge zöldjével együtt kiválasztottam egy enyhe ízû cachucha fokhagymát, mert ez a kedvencem. Hozzáadtam még egy fél fej közönséges fokhagymát, egy lilahagymát, néhány ágacska réti bazsalikomot és egy marék földimogyorót. Valamennyi hozzávalót alaposan megtisztítottam és apróra vágtam, hogy szemnek és ínynek egyaránt kellemes legyen. A turmixolást a földimogyoróval kezdtem, azután óvatosan hozzáadtam a többi zöldséget és fûszert, végül a két szem, héjában fõtt krumplit, és lassan csurgatva, a majonézhez nélkülözhetetlen olajat. Ám itt van a kutya elásva, avagy ahogy egy tõrõlmetszett kubai mondaná "Ide petézett a moszkitó." Mert ha egy egész csészényi olajat elorozok a havi porcióból, túlságosan nagy lesz az áldozat, valóságos családi tragédiát idézek elõ, s ebben a megállapításban nincs semmi túlzás, ezt nyugodt szívvel kijelenthetem. Ma mégis sokkal eltökéltebb voltam, nem törõdtem a veszéllyel, hidegen hagytak a nélkülözések, a kár, a világgazdasági válság. Ezért szemléltem most elégedetten, sõt szinte megbabonázva az asztalon pompázó mûvemet.
    Még az imént felterítettem a nagy, virágos abroszt. Középen feküdt a két tál, bennük saláta, mellettük fonott kosárban kétszersült és csokoládéskesz-halmok, mindaz, amit délelõtt a kínai negyedben vásároltam. Oldalt üvegkancsó állt, benne jégbehûtött guyava ital. Ezúttal a sör, az ünnepelt kedvenc itala hiányzott az ünnepi étlapról. Majd legközelebb, mondogattam magamban a lármás körúton hazafelé tartva. Hiszen maradék két dollárommal egyáltalán nem érdemes már betérnem a valutás üzletbe, mivel ráadásként két pipereszappant és egy körömvágó csipeszt akartam ajándékozni neki. Rá se hederítettem a boltra, egyenesen hazafelé vettem az irányt.
    Hát igen, mi tagadás, az asztal végtelenül tetszett, mestermû volt, nagy festõ, egy Van Gogh ecsetjére méltó csendélet. S ekkor eszembe jutott a zene. Ünnepi alkalmakkor zene is szól. Bekapcsoltam tehát a világvevõnket, elcsavartam a gombot, beállítottam az Enciklopédia Rádió hullámhosszát. Olyasféle zenét kerestem, ami nem sérti a fület és nem oszlatja szét a békés délután varázsát, amit, ugye, váratlan ajándékként én magam kaptam. Néhány tétova hangot hallottam, majd az állomás eltûnt az éterben, helyette a CMBF zenei adó mûsora úszott elõ. Szerény otthonom nem kevésbé szerény születésnapi asztala fölött az ájult délutánban pompázatosan, elsöprõ erõvel felhangzott a Tannhäuser nyitánya. Ennyi túlzás meghökkentett, mégis valahogy lelkesedés töltött el. Így szóltam magamban: "Az õ születésnapja és az én krumplisalátám ennyit igazán megérdemel."
    Néhány percig Wagner muzsikáját hallgattam, aztán lassan odébb sodródott az adó és a zenekari hangzáson áttört a karibi tánczene lüktetõ ritmusa.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

EDVARD KOCBEK

Játék

Kezemben csorba csajkát tartok
s az üst elõtt soromra várok.
S amikor magam elé s mögé tekintek,
egy csodálatos felismerésre jutok,
még csak most látjuk a valódi fényben magunkat.
Sorsunkat valaki megváltoztatta és elárulta,
mintha a lapokat megkeverte volna,
hanyagul, provokálóan, furcsán,
valójában csak úgy, mint minden játék során,
hogy a véletlen legyen a titkos szabály,
mindenki rejtett igazát napvilágra csalta.

Ki a föld járatait vájta, az égboltot járja,
s aki a tereken csevegett, álmában most hebeghet,
aki pedig szalmán hált, brigádoknak parancsol,
s aki halkan fát vágott, folyton minden után tudakol,
aki ismerte Homéroszt, az bunkereket tervez most,
aki Párizsban étkezett, az most kanalat faraghat,
az ittas a harmatot nyaldossa, az énekes a csendet hallgatja,
a ministráns fegyvereket töltöget, a sóher sebeket gyûjtöget,
a szolga csillagjós, a gyáva gránátos,
a költõ öszvérhajcsár, az álmodozó telegráfuslány,
s a szoknyavadászból lett a legbiztosabb vezetõ.

Kezemben csorba csajkát tartok
magam elé s majd mögé tekintek
de nem tudom megcsodálni a képmások sorát,
jelenések menetét, lelkek zarándoklatát,
az igazság csillámlását, sorsok kinyilvánulását.
Sorsunkat valaki megváltoztatta és kiszabta,
mintha a lapokat megkeverte volna,
hanyagul, provokálóan, furcsán.
Aztán végigtekintek még magamon is
s az álmok súlya alatt megtántorodom,
mindenki bennem van, mint anyjában a magzat.
 

Kimondhatatlanná válok

Felbõszített a fennkölt indulat és
a borzalmas harag szent állapota,
a sebzett és sértett lélek kiáltása.
Már környezetem büntetem és magam
felvilágosult átkozódásokkal,
elmés sértegetésekkel és ostorok
süvítésével, tettem szent és épületes.

Egyszerre csak lehiggadok és elhallgatok,
megfogan bennem a csend, bensõmbõl
elõtört, láthatatlan erõkbõl,
még mindig szólok hozzátok, de halkan,
apránként, suttogva, gyengéden fogalmazva,
kimondhatatlanná válok, magamhoz közel,
titokzatos függöny a hang és a hallgatás közt.

Egy illatos sarkon megálltam,
amerre a nõi esték összefutnak,
s a legfelsõ emeletrõl zuhannak
alá teljesen új gyermekded mesék,
hogy még az öregek szíve is sajog.
Talán tényleg felkészült vagyok és
érthetõ, az elõírások szerint jámbor
és elérhetetlen kegyelmekkel büntetett?
 

Ó, föld

Ó, föld, belõled érint mindent a bõröm, föld,
beléd én visszaköltözök, húsom szent áldozatok
és halálos fájdalmak illatától füstölög, majd
sokáig elnézelõdök, éjjel-nappal az égre föl.

Ó, föld, mindannyiunk hantja, magad vagy a gyönyör, föld,
émelygõn sötét mag vagy a magvak közt, mélyülõ
mélyed megzavar, madársereg csicsereg felettem
s egyik közülük majd minket is elcsipeget.
 

Nincsen már

Elbeszélés és esemény sincsen már,
csak kérdés, amelyben egymásra
talál és cseveg
a szem és a száj?
Amit látok, nem arról szól, amit elmondok,
és amit elmondok, nem arról szól, amit látok.
Se a nyugtalanság, se
 az erõszak a felismeréshez
el nem juttat, ahol egymásra lelhetne
a száj, a fül s a szem.
Minél inkább hallatja hangját a szám
s a szavak árnyalatát
s minél inkább csiszolgatom szavam
s a nyelvet alakítgatom
és cserélek fel s keverek meg mindent,
annál inkább a csendhez közelítek,
a halál õsi alakjához.
Hatalmas változás.
Aki beszél, a végletek veszélyébe eshet,
a szavak kimondása vágy az önpusztításra,
a csend belseje fele.
Írni ezt jelenti: a csenddel segíteni a beszédet,
a beszédes csenddel többre megyek, mint az
értelemmel, hiszen csend se lenne,
ha Isten a keresztre fel nem megy,
ám mikor halt meg ott Isten,
hogyha én még élek.
 

Holdfény

Egész éjjel ténfergek
a mély holdfény mentén,
jobbra-balra zölden meztelen
tetemek hevernek,
mint a márvány szobrok,
amiket a tengerbõl kiemeltek,
s egykor a víz ellepett
az oszlopos szentélyben
és fejüket vagy karjukat
a horgony füzérestül letépte.

Most már tudom, búvár vagyok,
az esztelen történelem
mélyébe lemerültem,
súlyos folyam állja utam,
az algák összekuszálnak,
az elmerült világ fel-felvillan
még a világ dõlt dolgai felõl,
áldozatok hevernek az aréna mentén,
a lerombolt égbolt még mindig
saját szarkofágjába omlik.

Egész éjjel ténfergek
a mély holdfény mentén,
jobbra-balra zölden meztelen
tetemek hevernek,
az ismeretlen rend zavara
ellep és megváltoztat.
még csak az éjjel tudtam meg
a kimondhatatlan igazságot,
kegyetlenebb lesz az életem
s gyengédebb a halálom.
 

Imádság

Vagyok,
mert voltam,
és mindenki
kénytelen lesz
feledni engem.

De mégis
meg kell vallanom:
vagyok
és voltam
és leszek,
és emiatt több vagyok
a feledésnél,
mérhetetlenül több
az ellenvetésnél,
végtelenül több
a semminél.

Minden örök,
ami létrejön,
a halálnál erõsebb
a születés,
kitartóbb
a csüggedésnél és a magánynál,
keményebb
a zajnál és a véteknél,
ünnepélyesebb
az elutasításnál.
Létem
sohasem szûnik meg
létezni.
Sohasem.
Ámen.

LUKÁCS ZSOLT FORDÍTÁSAI

VOX HUMANA

FEKETE JÁNOS

Körül? Belül?

Idõs ember létemre egy különös helyen, egy nem mindennapi szituációban megakadt a szemem egy érdekes leányzón. Felfigyeltem gyöngyözõ kacagására, hiperaktív mimikájára és furcsa mozdulataira. Õ engem nem vett észre, annyira el volt foglalva önmagával. Író létemre megpróbáltam hát elképzelni a gondolatait.
    Tizenkettõ egy tucat, vagy mégse? Julinak - hadd nevezzem így -, neki is ugyanannyi hónap egy esztendõ, mint nekem, ha ez a félig-meddig már felnõtt nõ, a reciprok-számom tizenhét évét is meghaladta már. A decembert azonban úgy tartja számon az utóbbi idõben, hogy az egymaga is fölér a többivel. Itt most ugyanis, karácsony közeledtével több történik vele és sûrûsödik össze körülötte, mint bármikor, az egész év során. A gimiben magántanulóként tartani a lépést az órákat rendszeresen látogató csajokkal és csávókkal, az sem olyan egyszerû. Aztán Anyával is élvezet tornászni, de itt minden-minden más. Ez a hónap mintha csupa pirosbetûs ünnepként lobogna. A tavalyi beutalása emlékeibõl is egy esztendõn át szemezgetett. Még szerencse, hogy mire az elhalványult volna, megérkezett a friss behívója. És most megint itt mozog, már-már röpül a maga erejébõl, s szeli, szeleteli a gyógyvizet megállíthatatlanul, oda-vissza és újfent oda-vissza, ebben a rehab-intézeti, talán tizenöt méteres, párát gõzölgõ medencében.
    Igaz, hogy csak a ráfeszülõ piros légmellénye tartja a felszínen, de akkor is. Az se számít, hogy amikor szorgalmasan, gyorsuló ütemben bele-belecsap a vízbe, olykor a szájába is fröccsen. Sebaj! Istennek hála, tizenhét és félre sikerült ledolgoznia a húsz karcsapást, faltól falig. Haladásában a hóesés pettyezte kupolaablakhoz igazodik, ahogy az lassan ingázva kúszik át fölötte hol erre meg arra. A táv vége felé sem fékez azonban egy csöppet sem, annyi baj legyen, ha újra meg újra koppan a feje a medence szélén. Kontyba kötött haja biztos megvédi, no meg a Jóisten. A lankadatlan és megállíthatatlan színes kölyöklány lihegve kapkod levegõ után. Még egy kis gyakorlás, és frankón megerõsödnek a kartempói. Azon derül, hogy már-már a paraolimpián is indulhatna ezzel a csodás hátúszó teljesítménnyel, hiszen a sorvadt és béna mankói legfeljebb arra valók, hogy sikló haladását, akár a merev csónakvég, ne akadályozzák, mert ez is, az is mindössze egy néma vonalat húz maga után. Hû, de finom a nagyszerû szabadság! És hogy simogatja ez a jó szagú, kénes gyógyvíz! Itt végre teljes embernek érzi magát, és megfeledkezhet örökös hátrányáról, arról a csúnya, czeizeles génhibájáról, ami egyébként behatárolja minden mozdulatát.
    Itt most ugyanis minden csupa jó. Az elektromos izomlazító kezeléseket és a porcikái részletes masszírozását, no meg a mozgató-gépet is élvezi, mert a tanárnõk ugyancsak kedvesek. Becsülik az akarását és a töretlen jókedvét. A legaranyosabb azonban a kísérõje, ez a kopár bajszú Pisti legény itt, ahogy a medence partján, talpig fehérben elterpeszkedik a mûanyag széken, kartávolságnyira a tarka fürdõlepedõvel leterített kerekes kocsijától. De jó annak, akinek szuper-kormányozható, villanymotoros járgánya van, s nem szorul rá senkire! Csitt. Nem szabad irigykedni, az irigység csúnya dolog. Ráadásul, ha nem téved, még rá is kacsintott a fiú, bíztatja! Pisti persze mindig csak tréfál vele, aszongya, hamarosan férjhez adja, és milyen kár, hogy õt már egy felsõpáhoki kislány lestoppolta magának. Tényleg. De hát neki is le kell még érettségiznie.
    Most azonban nem nyafoghat, neki kanalaznia, lapátolnia kell, mint akit fizetnek érte, és nem ér rá holmi filozofálgatásra. A ritmus, lám, a vérévé vált. Újra egy biccentõ fejkoppanás, megint a vízpálya végire ért. A medencébõl hiába rikkantott rá innen is, onnan is egy-egy nedvesen visszahangzó vigyázz-kiáltás, õ rájuk se hederít, hiszen valójában mindenki neki szurkol. A fõorvos úr is, odafönn, csak az a kár, hogy ragaszkodik ahhoz a kurta félórácskához. Se több, se kevesebb. Õ tudja, miért. De a drukkereinek se felel. Válaszra nem vesztegetheti most se az idejét, se az erejét. Izmosodó karjának a lábak rúghatatlanságát kell kipótolnia, de meg is teszik a magukét õkelmék, mind a bal, mind a jobb. A kajláján ugyan még kell egy csöppet erõsítenie - húzd csak meg jobban mind a kettõt, csak aztán ereszd is meg lazán, lapos tenyérrel! -, s némán hálát ad érte, hogy ezeket a szép napokat újra megérte. Amirõl egész évben álmodott. A tavalyi mámor, ahogy elhalványult, már csak a remény tartotta benne a lelket. De csak kiböjtölte, ugye? Hogy örült, amikor végre meghozta a posta azt a várva várt behívót! A kirendelt menõautó szinte röpült vele.
    Máris letelt volna a félóra? A vízre ereszkedést a medence szélén pihenõ, de az imént még alatta lassan forduló hidraulikus ülõdaruval még csak-csak megúszta, mert a fürdõruháját már odafönn, a szobájában magára húzta. De a kimászás, kievickélés, bizony sokkal keservesebbnek ígérkezik. Az ügyeske vízi emelõre aztán, ideje leteltével, a langyos vízben hasmánt kapaszkodva, egyik felével a másik után, fokozatosan fölnyomakszik. De ahogy az a part felé fordul vele, és Pisti odanyújtja feléje a frottírt, s meg kell törölköznie mindenütt, a lassan levedlõ fürdõruha alatt is, az a fene kópé meg minden áron segíteni szeretne. Még csak az kéne! Rajta ugyan ne tanuljon! Se így, se úgy. Szerencsére, már az elsõ nap belátta, hogy kivel van dolga. A fürdõlepedõ alatt a szárítás komplex mûvelete, így legfeljebb tovább tart egy picit. Kitelik az idejükbõl, nem igaz?
    - Indulhatunk, kis hercegnõm? - sürgeti Pisti.
    Rábólint, s máris puhán gurul alatta a páros biciklikerék. Behunyja a szemét, és képzeletben még egy kis ráadást lubickol odalenn, abban a másik csuda-elemben. - Pisti, mit szólsz hozzá, végül tizenöt csapással megúsztam a távot?
    A válasz csak ennyi: - Ühüm.

    - Holnap is lejövünk, Pisti, ugye lehozol megint?
    - Naná! Azért fizetnek - vigyorog a fiú a ritka sertéjû bajusz-imitáció alatt.
    - De megéheztem! - nyögdécsel egy kicsit, de az szerencsére, veszi a lapot: - Én is, akár egy farkas. Ha akarod, egybõl begördülhetünk az ebédlõbe.
    - No, ne. Legyen türelmed, amíg felöltözöm.
    - Majd segítek - kuncog a fiú.
    - Még csak az kéne! - és útközben akkorákat vihognak, hogy szinte szégyellik. Juli is megfeledkezik minden rosszról, még arról is, hogy anyja azért maradt egyedül, mert õt nem volt hajlandó intézetbe adni.
    A poén az, hogy szembe találkoztak egy kétmankós szomorúsággal. Talán baleset, talán mûtét utáni rehabilitáció, de hát ez is, az is csak átmeneti állapot. Az szigorúan végigméri õket: hogy mernek így örülni? Úgy kell neki. Hiszen a Föld neki így ugyanolyan gömbölyû. Csak észre kellene vennie. Neki is. - Nem igaz, Pisti?
    *
    És akkor az ember felesége, a hévízi beutalt-társ, aki maga is végigbicegte az életét, a nagy kritikus elolvassa a leírtakat, és meg se tud szólalni. De nem ám a gyönyörûségtõl!
    - Együtt néztük, figyeltük azt a kislányt, ugye, ugye? Hogy lehet az, hogy te mégis egészen mást láttál? Ötven év összecsiszolódás és életünk nagy-nagy fordulópontja után? Én, a bicebóca, te meg azzal a nagy fantáziáddal? Azzal a régi, mindenre jogot formáló, piszkos fantáziáddal? Csak azt tudnám, minek játsszuk meg magunkat a gyülekezetben, hogy "élünk már nem mi, hanem él bennünk a Krisztus"? Vagy csak vásári kóklerek volnánk, akik mindenkit be akarnak csapni, de elsõként önmagunkat? Kérlek, ne kérdezd a véleményemet. Csoda, hogy olykor egyáltalán szót tudunk érteni egymással, ebben a táguló világegyetemben, a nagy semmi közepén.
    A leírtakat én meg már szét szeretném tépni. A látomás elillant, szétfoszlott, és én még válaszolni se tudok a rám zúduló, váratlan vádakra.

KÉPZÕMÛVÉSZET

RABINOVSZKY MÁRIUSZ

Megszakadt pálya

Sugár Andor (1903-1945)

Az ezerszeres bõséggel szétszórt magból kevés szökik kalászba. Különösen, ha elszaporodik a csalán, és falánkak az ég madarai. És az életet tipró csizma akárhány egészséges szárat kettétör, mielõtt beérett volna a termése.
    Sok tehetségünk élete mûve maradt csonkán az elmúlt évtizedben. Derkovits sorsa fiatal festõk és szobrászok egész seregénél, különbözõ alakban megismétlõdött. Sugár Andor a deportációban veszett el, s vele a szocialista mûvészet kifejezõ formájáért küzdõ nemzedék egy jellegzetes alakja.
    Mint annyian érdekes és bátor mûvészeink közül, õ is jóformán autodidakta volt; Podolini-Volkmann szabadiskolájában tanult ecsettel és festékkel bánni. A rendszeres elemi képzés hiánya kétségtelenül tehertételt jelentett pályáján, és képein megérzik a küzdelem az ellenálló, makacs anyaggal. A "szabadiskola" szabadossága csak a könnyûek számára könnyebbség: a lelkiismereteseknek, az igazi mûvészeknek sok csalódás, sok kielégületlenség forrása. Sugár elhivatottságát igazolja, hogy neki-nekiiramodása, kísérletezõ újrakezdése minden fordulóján jelentõs mûveket tudott alkotni.
    Pályája kezdetén szerencsésen hatott rá Dési Huber puritán nagyvonalúsága. Amikor munkást, parasztot festett, tûzfalak sziluettjei, kopár földek között, minden patetikus felkiáltást került. Indulatát nehéz testek tömbjeibe zárta, s ezek feszítõereje csak annál mozgalmasabbá vált, mivel rejtett maradt. Festõi elõadásmódja hol szûkszavú, leegyszerûsített, hol a vaskos, tésztás festékfelrakás dinamizáló domborúságával hat. A gyötrelem s a tiltakozás kifejezését maga a kézírás foglalja magában, nem oly fékevesztett lázongással, mint Van Gogh-nál, hanem fojtottan, heroikus sivársággal.
    Késõbb, szicíliai útján, Sugár kissé felszabadul a nyomás alól. Ecsete most szabadabban száguld, hullámzóan a vászon síkján, hullámzó-vajúdó világot varázsolva Szicília piros, kék, zöld egébõl, hegyoldalaiból, öbleibõl.
    Az utolsó években, a háború alatt, mozgalmas világlátása új, szörnyû, torz értelmet nyert. A német expresszionisták látomásai most hirtelen idõszerûekké váltak Sugár számára, s az elszenvedett történelmi lázálom a vásznon is vigyorgó látomássá válik, egy olyan világgá, ahol az ember együtt fetreng az alaktalan légkörrel, a földdel, a tárgyakkal, valami félelmes, lélegzetakasztó forgatagban. Kevesen voltak, akik a borzadálynak ilyen erõteljes formában tudtak testet adni.
    Sugár nem mondhatta ki az utolsó szót, mûve befejezetlen maradt, éppoly tragikusan szakadt meg, mint fiatal élete.
1948