BALLAI LÁSZLÓ

Amanda

Újra itthon! Nem mondom, a felhõkarcolók Montgomeryben tényleg felhõkarcolók. Nálunk a nyolcemeletes házakat már annak mondják. Mintha egy Coca-Colás dobozt hasonlítanátok egy boroshordóhoz. De az még mind semmi, ahhoz, amit New Yorkban látni. Persze, ott csak egy napig voltunk. Gyorsan elintéztük a dolgot a bevándorlási tiszttel - Amerikában így hívják a határõrt -, azután spuri tovább. Nehogy gyanút fogjanak. Így tanácsolták az ügynökségen. Turista vízummal kell beutazni. A munkavállalásit nagyon nehezen adják meg. Azt hiszik, hogy le akarsz telepedni. Pontosabban, bizonyos idõ elteltével jogot formálhatsz a letelepedésre. Jogot pedig nehezen adnak át az amerikaiak. Olyan jogot, amely õket, persze megilleti.
    Nekünk mindegy volt, hogy milyen vízum. Csak ott legyünk. A pénz számított. A money. Nem mondom, engem nem érdekel a pénz. De apám rokkant nyugdíjas, anyám gyári munkás, és négyen vagyunk testvérek. Gabi akkor született, amikor harmadikos gimis voltam. Édes kis tökmag. Valahogy elfelejtettem, hogy Andris milyen volt csecsemõnek. Kriszti pedig más, õ lány. Õt anyám dugdosta elõlem. Nem is értem, miért. Szerintem ez a dolog tíz év alatt nem számít. Szóval, érettségi után mindenféle munkát elvállaltam. Raktáros a hûtõházban, diszpécser a buszpályaudvaron, még villamoskalauz is voltam. Azt nagyon utáltam. De, tudjátok, hogy van ez. A rezsi egyre emelkedett. A tankönyvek ára is. Hiába adtam haza a fizetésem nyolcvan százalékát, egyre nehezebben élt a család. És akkor jött haza a Barsi Feri Amerikából. Csak úgy szórta a pénzt. Hát te hol dolgoztál, kérdeztem tõle. Azt hittem, valami bankban, vagy biztosítónál. Ne hülyéskedj, mondta, egy csirkefarmon. Tuti dolog, nem nehéz munka, szállást és kosztot is adnak, az egész fizetésedet megspórolhatod. Persze, ha nem költöd nõkre. Én nõkre, miket beszélsz, tiltakoztam. Én Adrient el nem hagyom senkiért. Nana, fenyegetett meg tréfásan Feri. Még Dolly Partonért sem? Néhány hét múlva Adrien hagyott ott engem.
    Megkerestem Ferit. Akkor már egy kis élelmiszerboltot rendezett be a diósgyõri lakótelepen. Hogy is van ez az Amerika? Mennyit fizetnek pontosan? Másnap már az ügynökségen regisztrálták az adataimat. Mondták, hogy minden rendben lesz, csak ne nagyon beszéljek a dologról. De fõleg róluk ne. Heten mentünk ki együtt. Hármójukat szegrõl-végrõl ismertem is. Varga Bandinak, gimnáziumi haveromnak meg magam szóltam. Szóval, Montgomerybe még szombat este volt csatlakozásunk, a gyárból meg hétfõn reggel jöttek fel értünk. Volt majdnem két napunk. Tudjátok, érdekesek ám ott az emberek. Az utcán úgy mennek el melletted, mintha nem is léteznél. De ha belépsz egy boltba, vagy kocsmába, régi ismerõsként üdvözölnek. Kár, hogy nem mindig értettük, mit mondanak.
    Az ügynökségen említették, hogy a lakásra nem kell költeni. Azt azonban nem, hogy négyen leszünk egy apartmanban. Jó, kétszobás volt a kégli, de azért mégis. Például, az ember soha nem lehet egyedül. Hacsak nem az ágyban. Ott békén hagynak, nem akarnak bevonni a pókerbe. Ha nem én voltam a soros a fõzésben gyorsan lefeküdtem. Tudjátok, mi az, ébren álmodni? Micsoda álomszuszék, gúnyolódtak a többiek. Ez még akkor is durmolni fog, ha egy bomba nõt hozunk ide.
    Egyébként a nõkkel nagyon nehéz volt Amerikában. Közvetlenek, megszólítanak, piálnak, szivaroznak, amit akartok. Szóval, azt hiszed, haladsz a nõnél. Ott álltok a bárpultnál, mondjuk a US Flag-ben. A harmadik koktélt rendeled neki. Már azt feszegeti, hogy a magyar fiúk tényleg olyan dögösek? Jó, tudod, hogy a nemzetiség nem számít. Az elsõ kérdés az, hogy where from. Ha Puerto Rico-i vagy, ugyanúgy megdicsérnek, mintha kínai lennél. Az amerikai nõk nagyon kedvesek. Szóval, teljesen be van izgulva a lány. Legalábbis úgy érzed. Hatalmasakat nevet, egyre arcpirítóbb célzásokat tesz. És, mielõtt megrendelhetnéd a negyedik Side Cart vagy Tropicanát, kezet fog veled, széles mosollyal közli, mennyire örül, hogy megismert - és soha többé nem látod.
    Így azután egyre kevésbé mozdultam ki a szabadidõmben. És egyre többet gondoltam Adrienre. Végül is mi volt a baja velem? Hogy talált egy diplomás mérnököt? Én is elvettem volna, de nekem mindig azt mondta, ráérünk még. Hat éven keresztül. És akkor megismerte azt a pofát, és három hónap után a felesége lett. Egyébként nem volt nehéz a munka, sõt, az amerikai csirkefarmtól sem voltan elájulva. Jó, a technikától, igen. Fõleg a fûtõ-hûtõ berendezésektõl. De a tisztaságtól már nem annyira. Pedig arra az amerikaiak nagyon büszkék. A McDonalds azért jó - lelkendeznek - mert ugyanolyan higiénikus Pekingben, mint Montgomeryben. Nyolcvankilencben Nádudvarra mentünk osztálykirándulásra. Ott a baromfitelep udvarára nem tehettük be a lábunkat anélkül, hogy ne fertõtlenítették volna a cipõnket. A dolgozók nevetve mesélték, hogy a vezetõség hiába küldi rájuk a rendészeket, azok nem léphetnek be a telepre, ha nem zuhanyoztak. A rendészek pedig jobban szerettek káromkodni, mint zuhanyozni. Így hát elmentek, ahelyett hogy ellenõrizték volna a telepet. Nádudvaron a telepi járdák két széle, az istállók alja mind frissen volt meszelve. Amerikában bezzeg a csirkéket fertõtlenítették.
    Fekszem az apartmanban. Péntek este van. A többiek már elmentek szórakozni. Varga Bandi egyenletes horkolását hallom. Majd már azt sem. Tejszerû ködben lebeg a világ. Az Avasban sétálunk Adriennel. Még minden elõtt vagyunk. A biztató koratavaszban. Vidáman süt a nap. De párát vet a lehelet. Lábunk alatt a város. Mint egy távoli méhkas. A villamosnyikorgás, az autók robaja zümmögéssé szelídül. Látod, mondom, innen a legmagasabb ház is elfér egy gyufás skatulyában. Csak nem akarsz engem is belegyömöszkölni egy gyufásdobozba, kérdezi Adrien, és közelebb húzódik hozzám. Addig kézen fogva sétáltunk. Kezd melegem lenni, noha metszõ szél söpör át a hegygerincen. Adrien megborzong. Elõveszem a termoszt. Ilyenkor forralt bor a legjobb, mondom. Hát te nem tudsz engem felforralni, kérdi. Szeme oly élesen tûz, mint a nap. Felkattan a villany. Szobatársaink, Ferge Béla meg Tógyer Anti érkeznek egy amerikai nõvel.
    Kelj már fel, pofozza valaki az arcomat. Csak nem hagyod ki a nõt? A Coltban ismertük meg. Tehát nem álmodom. Kinyitom a szemem. Becsukom. Nem akarom elhinni, amit hallok, amit látok. Egy átkozottul csinos jószág billeg elõttem. Ibolyakék szemek. Szõke hajzuhatag. De nem festett. Hatalmas körtemellei párducmintás blúzban ringanak. Szoknyája valószínûtlenül rövid. Izmos lábán fekete harisnyanadrág, magas szárú csizma. Valaki feltesz egy kis zenét. Tánc közben a lány szorosan hozzám simul. Amandának hívják, mondja, és a mellére rakja a kezemet. Ölelem, csókolom, szorítom, ahol értem. Bontani kezdi rólam a ruhát. Egymásba szövõdünk. Reggel Amanda gyengéden megsimogatja az arcomat, és megkér, hogy vigyem haza. Mielõtt kiszáll a kocsiból, szenvedélyesen megcsókol. Búcsúzó tekintetét soha nem felejtem el. Hazafelé nem is én vezettem az autót, hanem a Szentlélek. Én csak azokat az ibolyakék, könnypárás, ártatlan szemeket látom. Visszazuhanok az ágyba, és valami tejszerû félalvásban forgolódom át a napot. Nem mondom, hogy nem tudnék felkelni, inkább nem akarok.
    A börtönök Amerikában sokkal gyatrábbak az ittenieknél. Nem a technika, mert van ott minden, persze, ha elég a pénzed. Mindenféle automaták. Csak éppen mindenféle szabályok is, hogy mikor melyiket nem lehet használni. Vagy lehet is, meg nem is, mint a mesében. Hogy értsétek, ott van például a cigarettagép. Cigarettát vehetsz, csak éppen szinte sehol nem dohányozhatsz. Rengeteg tanfolyam létezik, de csak társadalombiztosítási számmal lehet jelentkezni. Természetesen amerikaival. A családunkkal sem beszélhetünk telefonon, csak sokkal ritkábban, mint az amik. Szóval, amikor azt hallom, hogy valami Államokbeli góré az emberi jogokról papol, akkor én legszívesebben köpnék egyet. Életemben soha annyit nem köptem, mint a mobile-i megyei börtönben. Persze, csak amikor nem látták. Mert - és ez a legundorítóbb - az amerikai börtönben mindenki mindenkit megfigyel.
    Ha kilencvenkilenc évet kapsz, neked is lesz idõd leselkedni. Fõleg, ha a kedvezmények is azután illetnek meg. Nálunk a jó magaviselet számít, és akkor harmadolják, felezik a büntetést. Amerikában nem tudtam átlátni a rendszert. Csak arra lettem figyelmes, hogy börtönparancsnoki határozattal idõrõl idõre lerövidítik egy-két évvel a letöltendõ büntetését valakinek. Vagy meghosszabbítják. Viszont fekhetsz az ágyban naphosszat, nem zavar senki sem. Jó, idõnként elsétál a cellád elõtt az õr, és benéz. Azt megszokod, mint töltés mellett a vasutat. Egy idõ után már nem is zavar a félalvásban. Mert egész nap nem lehet aludni. Pedig, milyen igaz volna akkor az élet. Mindenki azonossá válhatna önmagával. Senki a másik álmát nem zavarná meg. Én sem Amandáét.
    Mert akkor délután nagy robajjal betörték az ajtót. Rendõrök özönlötték el a helyiséget. Kirángattak az ágyból, a földre tepertek. Nem is igen értettem, mirõl van szó, meg, hogy egyáltalán mit mondanak. Bár Grace, a college-beli nyelvtanárom igyekezett mindent megtanítani, a rendõrzsargon nem szerepelt a tananyagban. Három nappal késõbb, a vizsgálótiszt a kihallgatás kezdetén tagoltan azt mondta, hogy ha az õ feleségét erõszakoltam volna meg, megölne. Ekkor tudtam meg, hogy Amandának férje van. Valamint, hogy szodómiával és nemi erõszakkal vádolnak.
    Kilencvenkilenc évet kaptam. Azért csupán ennyit, mert a szodómia vádpontjában ártatlannak ítélt a bíróság. Én azt sem tudtam, sötét volt-e vagy világos, amikor egymásba ölelkeztünk Amandával. Béla vagy Anti gyorsan elkezdte videózni a történteket. Mi lesz, ha majd Miskolcon elmeséljük, és nem fogja elhinni senki, hogy egyenesen Dolly Partonnal mulattunk. Persze, fiatal kiadásban. Részletesen felvették, amint magamévá teszem a lányt. Amikor letartóztattak, gyorsan hazapucoltak. A Varga Bandit meg szépen kitoloncolták. Nehogy tanúskodhasson mellettem a tárgyaláson. A videofelvételen nem csak az látszik, hogy Amanda önként adja oda magát, hanem, hogy végtelenül élvezi is, ami vele történik, hisz közben lehunyja a szemét. Ezt magyarázta félre a vád képviselõje úgy, hogy beszámíthatatlan állapotban volt. De hát láttatok már nõt, aki ilyenkor tágra nyitott szemmel bámul? Talán az ügyész felesége. A felvételen az is hallatszik, amint a többiek eldicsekszenek vele, hogy már nekik is megvolt a nõ, és hogy õ kérte a bárban, vigyék el egy kicsit autókázni. A hangot kívánságom ellenére nem fordították le, úgyhogy a bíróság nem mérlegelhette. Amikor ezt el akartam mondani a tárgyaláson, az ügyész azonnal félbeszakított. Az a tanúvallomás sem került a bíróság elé, amelyben Amanda bevallotta az ügyvédemnek, hogy kényszerítés nélkül igent mondott nekem.
    Annyi hazugságot életemben nem hallottam, mint a tárgyalásomon. Eleve a helyzet megalázó. Ti tudjátok. Az ember életének egy intim pillanatát hirtelen rengeteg ember kezdi vizsgálni. Jó, hogy az igazságszolgáltatás nevében, de akkor is. Igazságról pedig szó sem volt. A jog adott szituációra való értelmezhetõsége történt. A szituáció pedig az volt, hogy a tárgyalás elõtt két nappal terrortámadás érte a World Trade Center ikertornyát. A bíró pedig a sajtónak azt nyilatkozta, hogy most példát statuál, és elrettent mindenkit, aki Amerika ellen tör.
    Azt, hogy az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény keretében hazajöhettem Magyarországra, és a kilencvenkilenc éves büntetésemet az itteni eljárás alkalmazásával nyolc esztendõre mérsékelték, egyedül Grace-nek köszönhetem. Õ volt a nyelvtanárom. A csirkefarm vezetõsége ugyanis a nem angol ajkú dolgozók oktatásáról is gondoskodott. Soha olyan tanárom nem volt, mint Grace. Noha természetesen egy kukkot sem beszélt magyarul, mindent megértett, amit tudni szeretett volna. Egy pillanatig sem éreztette velem, hogy a tanárom volna. Amikor lefogtak, azonnal meglátogatott. Kiderítette, hogy Amanda egy városszerte rossz hírû nõ. Nem ez volt az elsõ görbe estéje. A férjének már kezdett elege lenni belõle. Viszont a férj jól keres. Amanda pedig nem dolgozik. Reggel nyolckor kóvályog haza. A férj nyit ajtót. Hol volt, mégis? Egy kis mese átsegítheti az embert a nehézségeken. Hát ez az, mondja Amanda a férjének, õ maga sem tudja. Csak addig emlékszik, hogy Cindyvel elmentek a Coltba. Ott ismerkedni próbált vele néhány külföldi. Rögvest elhárította a közeledésüket, de alighanem az italába beletölthettek valamit. A címünkre ellenben pontosan emlékezett. A férje a kórházba vitette látleletre, maga pedig a rendõrségre hajtott. Grace azt is kiderítette, hogy van lehetõség a fellebbezésre. Felkutatott egy szervezetet, amely díjmentes ügyvédi szolgáltatást nyújtott azok részére, akiket emberi jogaikban igaztalanul bántottak.
    Jogok. Együtt vagy egy nõvel. Mindaz, amit csinálsz, természet. Minden, amit csinálsz jogilag megítélhetõ. Amanda, amikor önfeledten odaadta magát nekem, nem is gondolt a jogi következményekre. Amikor a férjének mondta a mesét, akkor sem. Amikor a tárgyaláson hamis vallomást tett, nos, akkor már szembesülnie kellett, ha nem is a joggal, de az Istennel. Az életvágy erõsebb bennünk, mint a jog vagy az Isten iránti tisztelet. Hogy mégiscsak úgy menjenek a dolgok, mint eddig. Legalább úgy. A legkülönösebb, hogy Amanda a tárgyaláson többször is a szemembe nézett. És nem volt abban a pillantásban semmi szégyenkezés. Inkább valami cinkos vidámság. Ezzel az ibolyakék sugárzással hevíti fel Amanda az utánam következõket is. Amíg én a váci fegyházban ülök.

RÉVÉSZ ÁGNES

Mulató

Angyalhang száll
a kopott zongorát
ütik kékeres
kezek
függönyön túl
a szerepért
sminkek küzdenek
sípjelre kelõ
új remény
a pezsgõ fogy
pénzed sincs ma már
izzadságcseppen
vásárolt világ
s üveghegy
a színpad oldalán.
 

Elalvás elõtt

Eljött az este
alszol és álmodom:

ezüst köveken
láng lobog
csend, üresség
kõarcú angyalok.
 

Helyzetjelentés

Kék szemmel mereng apró ablakán
beton szürkéje fekszik el elõtte
szivárog az est a fal résein
vetetlen ágyát tegnapok lepik

morzsák, szögdarab, madzag
hangokba bújó hamis félhang
már nem néz rád bár hozzád beszél
az este felhõs, hidegfront alakulóban.

KÉPES GÁBOR

Kora tavasz

Nézd csak mi van a kezemben kaleidoszkóp
nézd csak ülünk a padon Rékának mutatom
ez az én padom vendég rajta s vízfalon keresztül beszél
esõs játszóterek elhullámzó gyerekszabad tánczenék
oldalról benyúl egy kéz Réka-messzeség lásd csak
milyen pazar veszteség ha nevet rám nevet ha beszél
rám beszél ha olvas rám olvas ölembe hull
hasonlatos hozzám hogy lelkesen kedvel valakit remél
együtt reménykedünk itt Réka meg én
csudás kaleidoszkóp egy felfázós estén Budán
nézd csak elment! térerõveszteség
újságot összehajt csokipapírt farzsebbe gyûr
összehabzsolt illatokat agyrekeszbe visszatesz
félóra kell még hogy otthon legyek.


 
BÖRZSÖNYI ERIKA

Tíz év

Róza arcát a kezébe temeti, úgy sóhajtja bele a semmibe: tíz év! Ennyi idõ telt el, amióta a panelrengetegbe költözött fiával, több évi vándorlás után egyik albérletbõl a másikba. A változás akkor is megrendítette, mint ahogy azóta is mindig, ha belegondol, ezért legtöbbször nem gondol bele, csak teszi a dolgát, él. De most, hogy itt ez a kerek évforduló, nem tudja kivonni magát a gondolkodás terhe alól, mérleget készít, oszt, szoroz és sóhajt.
    Emlékszik az elsõ pillantásra, amit új konyhájának ablakából vetett a szemközti házfalra, szürke dobozok sora egymás alatt, felett, mellett, végeláthatatlanul. Lent a játszótéren fiatal fák nyújtogatták ágaikat, reménytelenül csupasz volt minden, lehangoló, embertelen. Akkor még nem lakták be a teret, sem a lakást, sem az utcának nevezett szalagházat. Minden ismeretlen volt, és félelmetes. Még a lakás falai is az õ idegenségét sugallták, az övét, aki tizenöt évig élt a külvárosi családi házban, amit a férjével építettek. És amirõl mindenestül le kellett mondania, amikor úgy döntött, hogy elválik, elmenekül az ütlegek elõ, a létbizonytalanságból, örökké italszagú férje mellõl.
    Róza most a némiképp belakott térben ül és sóhajt egyet. A tíz év tiszteletére, amit a panelházban leélt. Az elsõ évek rettenete, a szédülés után, ami az ablakon kinézve sokáig elfogta, már sok mindent tud az emberekrõl is, akik az övéhez hasonló betonkuckóban laknak. A szürkeség mögött már sorsokat lát, a lépcsõház tizenegy emeletnyi titok, ezek némelyike néha megnyílik a számára, akaratlan is.
    Nemrég buszon találkozott a házban lakó egyik középkorú férfival, akit mindig irigyelt kiegyensúlyozott házasságáért, mosolygós feleségével szinte csak kéz a kézben lehetett õket látni. És az unokák! Róza magányosan eltöltött éveiben õk voltak számára az álompár. És soha nem vette észre, hogy a férfi tekintete megtört, csak az a véletlen találkozás döbbentette rá, hogy a derûs külcsín mögött fájdalmas titkot rejteget a férfi. Mondta az kérés nélkül is, hogy két éve az asszony azzal jött haza, apukám - beleszerettem valakibe, váljunk el! Képzelje el, huszonöt év házasság után! Szeretem az asszonyt, hát beleegyeztem. Elváltunk, de nem költözött el, mert a lakásban neki is sok munkája, pénze fekszik, meg hát szeret is még engem az én asszonyom, csak nem úgy, érti, ugye?
    Kifelé minden a régiben maradt, a gyerekeket ugyan megviselte a dolog, nem értették, mi ütött az anyjukba, de nem lehetett vele bírni. Most velem is van, meg nem is. Senkinek nem jó ez így, de még mindig jobb, mintha elhagyott volna.
    Róza ezt azután igazán tudja, õt éppenséggel elhagyták, három éve leginkább, de azóta is egyfolytában, mintha õ egyenesen arra született volna, hogy elhagyják.

    A ház titkai közé tartozik még a kiskamasz is, akinek az apja idült alkoholista és a sors különös szeszélye folytán épp a Rózáé fölött van a szobája s így egyenes közvetítésben hallhatja reggeltõl estig a mûsort, amit a férfi szolgáltat. Van abban féktelen dalolás, széles repertoárral, amibe belefér a Petróleumlámpától kezdve az Akácos útig minden. Van aztán üres sörösüvegek görgetése a padlón, mellé ízesnek nem mondható káromkodással, ajtócsapódás és hamarosan csattog lefelé a gyerek a szatyorral, amelyben egymáshoz koccannak az üres sörösüvegek.
    A gyerek sovány és boldogtalan. Milyen is lehetne ilyen apával? Titok mivolta abban áll, hogy apjának egy prostituálttal való dicstelen románcából született, s mikor az anya jobb létre szenderült, a gyerek az apához került. Gondolható, milyen örömet szerzett ezzel a férfi hites feleségének.
    Róza belegondol, hogy igazi vidám történetet nem is sikerült megtudnia itt lakásának tíz esztendeje alatt. Mintha a lakótelepet elkerülnék a vidám sorsú emberek. Vagy éppenséggel attól lesz vidám a sorsuk, hogy elkerülnek innen? Lehet benne valami. Az bizonyos, hogy évek óta egyre szomorúbb népek költöznek be a szerencsés elköltözõk helyére, akik kertes házba mennek innen. Róza számára az elköltözés legalább olyan reménytelen álomnak tûnik, mint az itt maradás feltételeinek az elõteremtése. Következésképp általában õ sem túl vidám.
    Mint ahogy most sem, amikor az évforduló kapcsán nézi a szemközti házat. Akár a tükörképe is lehetne annak, melynek hetedik emeletén egy lakásban ül, ami az otthona tíz éve. Tükörképe és hasonmása, ugyanolyan izzó katlanná változik a nyári negyven fokos hõségben és ugyanúgy átsüvít szigeteletlen nyílászárói alatt a szél. Csak az emberi sorsok, tragédiák és bohózatok teszik egyénivé és az emberek, akik lakják, vele együtt.
 
 

BARTIS FERENC

Indián ráolvasóvers

Hajléktalan darazsak
Darázsfészkem leégett
Égett szavak pernyéje
Pernyézik fatörzsemre
Törzsfõnök már nem leszek
Lesz helyettem bozótos
Bozótom is leég majd
Majdan kisíratnak a
Darazsak a hamuból
 

Berni ballada

Zöld fény a hegytetõn
Hegytetõn lakik a
máglyatûz-szeretõm

A háza karika
udvara meg félhold
Abból lesz galiba

ha férje, a félholt
megtudja: az éjjel
asszonya kié volt

SZEPES ERIKA

Szociológia

Utolsó vesszõfutások a nyugalmas, békés szenteste elõtt.
    Számtalan szatyorral megpakolva, egyrészt a teher, másrészt az út jégpáncélján bizonytalan csúszkálás miatt elõregörnyedve, lassan araszolok. Szívdobogásomat - gyors metronómhang - gyomromban érzem: idõben elkészülök-e az ünnepi vacsorával? Az órámat nem tudom megnézni, mert a súlyok miatt nem tudom felemelni a kezem, az útról pedig nem is merem elfordítani tekintetemet.
    Középkorú férfi jön velem szembe.
    - Elnézést uram, meg tudná mondani, hány óra van? - kérdezem segélykérõen.
    - Hozzám tetszett szólni?
    - Igen, miért?
    - Hát nem tetszett látni, hogy az elõbb a kukában turkáltam?
    - Ne haragudjon, nem arra figyeltem. Meg tudná-e mondani, mennyi az idõ? - ismételem meg a kérdést.
    - Mégis meg tetszik kérdezni?
    - Igen. Miért, talán nincs órája?
    - De van. Így is meg tetszik kérdezni?
    - Hát persze.
    - Az Isten áldja meg érte! Öt perc múlva három.

NEMES LÁSZLÓ

Skizofrén világ

Részlet egy készülõ regénybõl

Teriék tényleg elmentek. Elutazásukra (távozásukra, eltûnésükre, disszidálásukra, szökésükre, kivándorlásukra - lám, az egyazon cselekvést kifejezõ szavaknak egy adott korban mennyire eltérõ érzelmi, morális, politikai töltete lehet!), amirõl õk korábban annyit beszéltek, de késõbb, mintha végképp lemondtak volna róla, szót sem ejtettek többé és teljes titokban készítettek elõ - tehát a tervük megvalósítására évek múltán, mintegy öt esztendõvel Laczkó Péterék, vagyis doktor Bíró Júlia és férje emlékezetes berlini útja után került sor. Laczkóékkal Teriék akkor már beszélõ viszonyban is alig voltak; ha a Bíró szülõknél - és a velük változatlanul együtt lakó Marinál -, akitõl ugyancsak igyekeztek sértõdötten távol tartani magukat, nagy ritkán, karácsony, húsvét vagy a szülõk névnapja táján mégis összetalálkoztak, Teri látványosan hátat fordított Julinak és férjének, a három gyerek félszegen motyogott valami köszönésfélét és megpróbálta nagy ívben elkerülni õket; egyedül Teri férje, Föld Karcsi nyújtott - igaz, szótlanul - kezet nekik. Az akkoriban már egyre többet betegeskedõ Etelka mama sírva ölelte magához három unokáját, a gyerekek zavartan törölgették arcukról a csókok és könnyek nedves nyomát, Teri sóhajtozva, fáradtan roskadt a nagy asztal mellé, a régi, kényelmetlen székek valamelyikére, legfeljebb egy pohár vizet ivott - Ne, ne is kínáljatok semmivel, nem ez hiányzik nekünk - ilyeneket mondott -, nem ez a segítség... bezzeg van, aki ezt nem értheti meg, az olyan, aki könnyebben él... mi, a három gyerekkel halálra gürcöljük magunkat... bezzeg ahol van igazi összefogás... az olyan családok...
    Aztán, egy váratlanul kimelegedett május végi napon, amikor olybá tûnt, hogy Etelka mamának sikerült Bíró Gyula névnapja ürügyén összehívni a családot, ott ültek Laczkó Péterék meg a Bíró szülõk és Mari az uzsonnára megterített nagy asztal körül, elmúlt a délután, odakinn sötétedett, de Földék csak nem érkeztek meg. Juli megpróbálta felhívni õket, hallották Teriék telefonjának a csengetését, de senki se vette fel a hallgatót. Bíróné elõbb csak csendben törölgette a szemét, aztán már hangosan zokogott. - Mi történhetett velük? Teri... a gyerekek... Istenem... - Odamegyünk, megnézzük - mondta Juli.
    Köhögött, rázott Kõbányától Ferencvárosig a töredezett, kockaköves úton a régi, de elnyûhetetlen Moszkvics. Földék lakásának ajtaja zárva volt, a csengetésre senki sem jelentkezett. És másnap se. Harmadnap se.
    Több mint egy hónappal késõbb, egy júliusi estén, ismeretlen, magas férfi állt a kõbányai ház rosszul megvilágított lépcsõházában az éles csengetésre ajtót nyitó Bíró Gyula elõtt, egy árva szót se szólt, csak egy összehajtogatott cédulát nyomott a kezébe, majd sarkon fordult és kopogó léptekkel futott le a lépcsõn. A papíron, Teri kézírásával csak ennyi állt: "Bécsben vagyunk, egyelõre. Jól vagyunk. Antonék mindenben segítenek. Nektek is minden jót kívánunk, és kérlek, ne haragudjatok ránk." És a lap alján egy bécsi cím.
    Annak az albérleti szobának a címe, ahol alig néhány hónap múltán Teri olyan kitörõ örömmel, sírva-nevetve borult Juli nyakába.

    Tudod-e - kérdezte Laczkó Péter Zsuzsikától -, hogy mi az a Hassliebe? Mi az a gyûlölet-szeretet? - És eszébe jutott megint, hogyan is ne jutott volna eszébe az a régi, mintegy négy évtizeddel azelõtt írt levél, meg a szégyen is, az õ szégyene, mert tudta, hogy azt a levelet nem kellett volna, nem lett volna szabad elolvasnia. Nem kellett volna, ezt se kellett volna megtennie, mint oly sok egyebet se, hosszú élete során. Miért tette meg mégis? Miért tetted, kérdezte tõle az apja akkor is, amikor õ, a kisfiú, ott játszott a hálószobájukban, a kályha nyitott ajtaja elõtt, és azt a lángra lobbant papirost a parkettára ejtette, az ágyon szunyókáló anyja mellé. Nem tudom, felelte akkor az apjának. És arra a levélre, Teri levelére gondolva ezt felelné most is, önmagának is. Nem tudom. Nem tudom, hogy miért tettem. Vagy sejtem, mégiscsak sejtem az okát? Tudom? Annál rosszabb, annál szégyenletesebb.
    Nincs szörnyûbb dolog, gondolta, mint amikor az embernek holtak holmijában, halottak titkai közt kell turkálnia. Felszámolás - így mondják -, ezt a feladatot is el kell végeznie valakinek. Számlák, kötelezettségek, adósságok, követelések, iratok, bizonyítványok, biztosítások, egy gyûrû, egy régi brosstû, ami a papírok közé keveredett - nem lehet, ugye nem lehet mindent csak úgy, ebek harmincadjára hagyni!
    Mari halála után Laczkó Péternek kellett felszámolni azt az elárvult, valahogyan addig sem igazán lakályos, sohasem igazán otthonos kõbányai Bíró lakást. Juli sem élt már akkor, a Bíró szülõk is régen meghaltak, Földék, vagyis Teriék Amerikában, annak is valamilyen távoli, dél-karolinai zugában. Recsegõ-ropogó bútorok, a nagy ruhásszekrény egyik lába helyén megfeketedett fél tégla - vajon mikor tehették oda? Halmokba hajigálva a ruhák, némelyek még elajándékozhatók, a többi kidobandó; egy kopott, fekete kosztümkabát, talán akkor volt új, amikor Marit - az akaraterõ diadala! - végül mégis doktorrá avatták a közgazdasági egyetemen? Az a sötét nadrág vajon még Bíró Gyula szerszámlakatos, dalárdatag vasárnapi, vagy a gyárigazgató valamelyik mindennapi öltönyének megmaradt darabja-e? Vagy a már félreállított, megkeseredett öreg nyugdíjas koptatta ilyen fényesre az ülepét? Könyvek, egy régi habverõ, kicsorbult kések, tányérok, poharak, csaknem új kávédaráló, egy piros fazékba száradt, felismerhetetlen ételmaradék, bizonyára az utolsó étkezés emléke - sírba tevésnél is gyászosabb temetés! És az íróasztal - hosszú évek óta már csak Mari íróasztala - fiókjaiban nemcsak a Bíró lányok, de a Bíró szülõk Laczkó Péter elõtt ismeretlen rokonainak, felmenõinek, az õ számára ismeretlen világok ismeretlen szereplõinek barátságoknak, szerelmeknek, viszályoknak, most már örökre követhetetlen, megfejthetetlen sorsoknak töredékei. Sose látott, sose hallott falusi meg kisvárosi embereknek, egy ceglédi postásnak, egy feltehetõen szolnoki vasutasnak a levelei, egy kipödört bajszú õrmesternek foszlott szélû, halvány szürkére fakult fotográfiája. Az íróasztal középsõ fiókjában pedig Mari igazolványai, egyetemi és valamilyen marxista fõiskolai diplomája, útlevele, egy piros szalaggal átkötött tekercs: tarka iniciáléval, cirkalmas betûkkel pergamenlapra írt levél, amelyben munkatársai köszöntik, nyugdíjba vonulása alkalmából szeretett igazgatójukat: dr. Bíró Mária elvtársnõt. A lap alján vagy húsz aláírás - sose hallott nevek. Ezek vajon mind, vajon valóban szerették Marit? A papírok mellett tucatnyi kopott és vadonatúj erszény - nahát, Mari erszényeket gyûjtött? -, kiszáradt golyóstollak, ceruzák, ismeretlen rendeltetésû kulcsok között plasztik védõtokban egy fénykép: szigorú tekintetû, sötét szemével mintegy a jövõt fürkészõ férfi arca, a kép hátán lendületes kézírással: Bíró Máriának szeretettel Csordás Tibor. Hová tette, rejtegette-e vajon, és ha igen, hová dughatta el Mari ezt a képet, amikor Csordás Tibort, a kémet, az árulót kivégezték? És akkor került-e csak vissza ebbe a fiókba, honnan kerülhetett elõ, amikor Csordás Tibort, a mártírt, társaival együtt újratemették?
    És hátul, a fiók legmélyén egy vaskos levél. A megsárgult borítékon a címzett Bíró Gyula. A feladó: Föld Károlyné. Vagyis Teri, a Bíró lányok legfiatalabbika. A borítékon magyar bélyeg, még itthon adta tehát postára a levelet. És mint a keltezésbõl kiderült, mert Laczkó Péter elolvasta, bizony, bizony, piruló arccal, szégyenkezve, elolvasta azt a levelet is, melyet Teri csaknem három évvel az elutazásuk elõtt írt az apjának. Sûrûn telerótt hat lapon csupa szemrehányás, panaszkodás. Arról, hogy nekik három gyerekkel milyen elviselhetetlenül nehéz az életük. Apa is tudhatná, írta Bíró Gyulának, hogy ebben a világban, ebben a rendszerben egy öttagú család nem élhet meg egy ember keresetébõl, hát még az olyan, köztudottan mindenféle szempontból elnyomott és ráadásul nem is egészen egészséges embernek, "mint amilyen az én szegény Karcsikám" a hitvány fizetésébõl. Õneki pedig, vagyis Terinek, ott kellett hagynia azt a vacak állását is, hiszen ki más gondozná, nevelné, vinné iskolába, sportkörbe, sétálni, levegõre a gyerekeket, mert a családból, ugye, senki sem segíti õket igazán, pedig megtehetnék... hiszen azt se hiszi el, hogy a mama tényleg annyira beteges volna, hogy ne vállalhatna át valamit az õ terheibõl... bezzeg vannak családok, ahol összefognak, mert az igazi szeretet nem merül ki abban, hogy születésnapi uzsonna és összecsókolni a gyerekeket... és így tovább a levél, tovább a sérelmek sorolása. Mert ugye, folytatta Teri, õneki soha, senki sem segített. Fõleg nem a Juli, a kedvenc, a híres doktornõ, aki állítólag olyan nagyon elfoglalt, akiért állítólag annyira rajongnak a betegei, és aki azt hiszi, hogy ha hoz Berlinbõl vagy Isten tudja, honnan néhány babát meg mackót és egy-két vacak gyerekruhát, azzal már segített rajtunk? Vagy ha küldet néha a közértbõl egy rúd szalámit, esetleg egy díszes élelmiszerkosarat... meg ha megígéri, amit úgyse tart meg soha, hogy egyszer majd, egy vasárnap felviszi a kocsiján a gyerekeket a Mátrába... És Juli így és Juli úgy, most már róla szólt az egész levél, Juli a diplomás, Juli a sikeres, a jól keresõ Juli, aki bizony mindennek a legfõbb oka, aki mindig is uralta a családot - már gyerekkorunkban is - írta, mert mindig csak neki lehetett igaza... mert õ volt az okos, csakis õ, aki tanulhatott, aki majd viszi valamire... õk meg csak mossanak, vasaljanak, súroljanak otthon, segítsenek a mamának, mert õk másra úgyse jók... Még azt is megírta Teri abban a panaszáradatában, hogy amikor Mari meg õ tíz-tizenegy évesek voltak, esténként összebújtak a nagy asztal alatt és megfogadták: két évet várnak még, aztán világgá mennek, hogy kiszabaduljanak a Juli uralma alól... - Bizony - folytatta újabb fordulattal -, ha õt is taníttatták volna, lehetne neki is most olyan állása, olyan fizetése, hogy felvehessen valakit néhány órára a gyerekek mellé... akár még autója is lehetne... A múlt héten, írta továbbá, a piacról jövet dög nehéz szatyrokkal megrakottan, fáradtan rohant az iskolába Valikáért, amikor Juli az autójában elhajtott, meg se állt, pedig biztosan meglátta, és csak úgy elsuhant mellette az utcán...
    És a levél utolsó sora alatt Bíró Gyula nagy, szálkás betûivel, haragjában a szokásosnál is erõsebben megnyomott ceruzája vastag írásával: "Hazugság! Szemenszedett hazugság minden szava!"

    Így éltünk azokban az években, akarta mondani Zsuzsikának az öreg Laczkó Péter, de nem mondta. Ez is ott maradt a kimondatlan szavak, a végig nem gondolt, teljesen végiggondolni sem mert gondolatok, hazugságok és félhazugságok és féligazságok süllyesztõjében. Mind hazudtunk, akarta mondani, hazudtunk többé-kevésbé nemcsak egymásnak, de önmagunknak is, boldogságot vagy boldogtalanságot színlelve akár, hiszen magunk se tudtuk, hogy ebben a skizofrén világban valójában boldogok vagy boldogtalanok vagyunk-e.
    - Mi hiányzik neked? - kérdezte egyszer Juli, még azon a fegyverropogással aláfestett õszi napon, de a kérdés ott lebegett köztük azóta, kimondatlanul is, továbbra is. Mi hiányzik neked? Írj! - bíztatta a férjét, és álmok születtek Péter álmatlan éjszakáin, szépek, iszonyúak, zavarosak, egy arc a múltból, egy kislány soha el nem feledett kerek, véres arca, amint a Sváb-hegy havas lejtõjén kimászik a felborult szánkója alól, õt meg Fräulein Liesel húzza, sürgeti: - Gyere, ne nézz oda! - és ugyanaz a gyerekarc, de mégsem ugyanaz, hiszen kisfiú, amint ötvenhat októberében a József körút sarkán feléje fordul, véres az arca, két nagyobb fiú támogatja - mit kellett volna tenni, mi lett aztán velük? Semmit se lehet tudni... arról a halottról sem az árokban, Firenze és Bologna között, ahogy tágra nyitott, üveges szemmel... angol volt? olasz? német? amerikai?... És egy ölelõ kar... mintha Jutka, Vándor Jutka karja, szeme, és azt súgná: még mindig... örökké... Ki él? Ki halt meg? Mikor? És hol? És miért? Eskük, fogadalmak és hazugságok, árulás és önfeláldozás - de semmi se biztos, sehol a felelet, sehol a befejezés.
    Mi hiányzik neked? Bámulatos volt Juli empátia-képessége. Nem csoda, hogy a betegei már akkor is olyan nagyon becsülték, szerették, annyira ragaszkodtak hozzá. Dolgozott, gyógyított, reménytelen eseteknél is reménykedett, mert ez a kötelessége, mondta, nem feladni, sohasem feladni. Futott, rohant, ha kellett éjszaka is, abba a távoli, lágymányosi körzetébe. És egy este egy banánt tesz Péter elé az asztalra: - Nézd, mit kaptam! - Máskor egy angol könyvet: - Golding új regénye. Papp Marci adta kölcsön, azt mondta, olvasd el, nagyon érdekes.
    Mi hiányzik hát neked? Mi hiányzik nekünk? Gyerek, persze, gyerek, ami végül is a beteljesülés, az élet értelme, a folytatás... ami náluk érthetetlenül, Juli számára, több más orvos számára is érthetetlenül, mindeddig elmaradt. Szeretsz te engem igazán? - lebegett köztük kimondatlanul is, továbbra is annak a régi kérdésnek a második fele. És ha igen, akkor hát mi hiányzik? Az életük közben könnyebb lett, színesebb, gyönyörû vasárnapok a Dunán, két hét a Balatonnál, a következõ évben már Bulgáriában, a Fekete-tenger partján, ruhák, játékok, ajándékok Teri gyerekeinek... Mi hiányzik nekünk? Tiszta lelkiismeret? Hiszen mi megtettük (ugye, megtettük?), amit tennünk kellett, amit lehetett, nyugodtan nézhetünk a tükörbe. Tanítok, gondolta Laczkó Péter, de tanítom-e úgy a verset, megnyomom-e ott a szót, merem-e hangsúlyozni ott és úgy, ahogyan kellene, amikor felolvasom az osztályomnak, akár csak annak a két tucat gyereknek József Attila sorát: Ó, én nem így képzelten el a rendet... Vagy Radnótinál azt a szakaszt, hogy: Oly korban éltem én e földön / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos / az áruló, a rabló volt a hõs...
    Mari pedig azt mondta, azt vágta többször is a fejükhöz, hogy õk az árulók, mármint Juli és Péter, mert otthagyták a zászlót, elárulták az eszmét. Így mondta, ilyen dagályosan, szinte költõi hévvel Mari, aki reggelenként megint degeszre tömött aktatáskával indult el hazulról, hogy megmentse - mit is? - a pártot, a hazát, az emberiséget? Önmagát? És Bíró Gyula is bólogatott hozzá, õ nem mondott semmit, csak nézett rájuk, sötéten, komoran. Etelka mama meg sírva fakadt: - Jaj, Istenem, ne veszekedjetek! Legalább ti ne...
    Egy májusi délutánon csengetett a telefon. Erõs, friss férfihang. - Ivancsics vagyok! Ivancsics József. Emlékszel rám? A könyvkiadóban... a Sós kenyér... - Halkabbra, szinte vidámra, bizalmasra vált a hang. - Leültem akkoriban a magam négy évét. Pardon, tévedés, mondták, de azért egy ideig csak trógeroltam. Építkezésen, bútorszállításnál. Nem is kerestem rosszul - tette hozzá nevetve. - Most a kiadóban dolgozom megint. Minap eszembe jutott az a regényed. Gondoltam, hátha kedved lenne írni nekünk megint. Valami újat...
    - Csoda! Itt a csoda! - ölelte át Laczkó Péter a késõ este hazaérkezõ feleségét. Csillogott Juli szemüvege. - Tudtam! Tudtam, hogy nem felejtettek el. Én mondtam, mindig mondtam, hogy írnod kell... Valami újat kell most írnod, valami nagyszerût! Nem csak a te régi emlékeidrõl... ne arról az idegen világról...
    Hét ágra sütött vasárnap a nap. Ketten ültek abban a remek, gurulóüléses kílbótjukban, csodálatos illata volt a tavaszi víznek, a tavaszi levegõnek. Jólesõen feszültek meg az izmaik, halkan, szinte csilingelve muzsikált, dalolt a fülükbe az oly lendületesen, egyszerre csúsztatott evezõjük lapja alól a Duna, siklott, szállt, repült velük a csónak - boldogság! Ez a boldogság! Aztán a parti vendéglõ asztalánál a tervezgetés: - Már gondolkoztam - mondta Péter -, valami újon... tulajdonképpen régi tervem... tudod, olyan életrajzi regény, Kiss Józsefrõl, aki a múlt század közepén falusi, szegény, amolyan félig paraszti sorban élõ, korán meghalt zsidó boltos gyermekeként indult útjára, vándorolt, nélkülözött, tanult, és végül a magyar költészet egyik megújítója, egyik legjelentõsebb irodalmi folyóiratának, a Hét-nek fõszerkesztõje, a Kisfaludy Társaság tagja lett... És amikor ebben a fellendülõ, konszolidálódó országban újra felbukkant a hazug vád, a gyûlölet, õ azt írta: Megvetem lábam - nem megyek / Végzet! Én dacolok veled... Meg olyan vallomásos sorokat, hogy: Ó, pedig szeretlek, én földem, te drága! / Mint talaját a fa, hol elhullt virága. És tudta, múltját sem szabad megtagadnia, lehet ugyanolyan polgára a felvilágosult hazának, ugyanolyan magyar, mint Jókai új földesura. A nagyapám volt Reb Mayer Litvák - írta az öregedõ Kiss József. - Se don, se pán, se sír - csak reb, / Mûvelt füleknek tiszta gaudium, / Lehetne hõsnek tán érdekesebb, / De meghatóbb nem, bízvást mondhatom...- Mondta Laczkó Péter, mondta lelkesen, és közben észre se vette, hogy Juli arca megmerevedett. Kinyújtotta kezét a kockás abrosz fölött, tenyerét Péter kezére tette. - Miért - mondta halkan -, miért kell éppen ez neked? Annyi témád lehet, annyi más...
    - Lehet - ismételte a szót Laczkó Péter. Többet nem mondott. Alkonyodott, véget ért az a szép vasárnap. Aztán írt, valóban írt két elbeszélést, még abban az évben, az egyik a következõ év tavaszán egy képes hetilapban meg is jelent. - Megünnepeljük! - mondta Juli. - Pezsgõvel!
    Akkor megvolt már az autójuk is. - Papp Marcinak egy új Opelt utaltak ki - közölte egy este, vacsora közben Juli. A hangsúlyban, ahogyan a nevét kiejtette, volt némi csodálat is: bizony, a munkássága elismeréseként juthat az Opelhez, megérdemelten, természetesen. - Azt mondta Papp Marci, szívesen átadná nekünk, nagyon jutányos áron a régi Moszkvics kocsiját - folytatta Juli. - Megkönnyítené a munkámat... És neked is mennyi segítséget, mennyi örömöt adhatna... - Neked is...
    Ott lebegett fölöttük még mindig az a soha többé ki nem mondott kérdés: Mi hiányzik neked? Meg az is, hogy: szeretsz te engem igazán? És Laczkó Péter válasza helyett az õ kimondatlan kérdése is.

    Jól megnézték, alaposan tanulmányozták a bécsi térképet, azt hitték, most már könynyen eltalálnak Teriékhez. De a távoli külvárosokba vezetõ hosszú út csak nem akart véget érni. Esteledett már, sárga és szürke bérházak sivár sorai közt vezette, ez alkalommal Laczkó Péter a kocsit; Juli nézte a térképet és számolta a keresztutcákat. - Ez az, most, itt kanyarodj jobbra!
    Szokatlan, izgalmas feladat volt az autózás idegenben, ismeretlen utakon, szédítõ forgalomban, de öröm is, boldogság, hogy szerencsével, drágán, azzal a nagy kegyes engedélyezett kevéske valutával mégis koldusszegényen, nagy ritkán, esetleg egy-egy jól ellenõrzött, alaposan szemmel tartott társasutazással vagy valamilyen meghívásra valamiképpen mégis átjuthatnak már a határon. A házat is megtalálták, s a negyedik emeleten Frau Morgenroth lakását. A csengetésre hosszú, tarka pongyolás, vastag kendõvel turbánszerûen bekötött fejû asszony nyitott ajtót. - Familie Föld? - és a kérdés el se hangzott még, kivágódott a hosszú elõszoba egyik ajtaja, és sírva-nevetve borult Teri a nõvére nyakába. Ölelték, csókolgatták õket a gyerekek is, az apjuk a vállukat lapogatta, bólogatott, a torkát köszörülte. A szobában két sezlon és három vaságy; Teri a három gyerekkel a sezlonokra, Juli meg Péter és Föld Karcsi az asztal mellé ült - három szék volt csak a szobában, melyet egyetlen villanykörte világított meg úgy-ahogy.
    - Ezt a kis idõt guggolva is kibírjuk - mondta Teri. Szõke haja sima volt, fénytelen, nyoma se volt rajta rúzsnak vagy körömlakknak. - Anton azt írta Düsseldorfból - folytatta -, hogy most már kilátásban van valami megoldás. Egy kis türelmet kér még. Pénzt is küldött megint. - Majd hozzátette: - Egy keveset. - Aztán megpróbálta elmondani az utóbbi fél esztendejük történetét. Kapkodva, izgatottan beszélt, Laczkó Péter csak annyit értett meg belõle, hogy a rokonnal, a düsseldorfi Anton Felddel még nem találkoztak, valamilyen bizalmi embere vagy alkalmazottja az a bizonyos Gottfried Blund, aki egyszer már Pesten is felkereste õket, roppant ügyes, dörzsölt pasas, jegyezte meg Teri, õ intézte az egész szökésüket, õ szerzett ettõl a mogorva Frau Morgenroth-tól, akinél itt, albérletben laknak, meghívó levelet neki és a gyerekeknek, mert együtt, ugyebár, az egész család semmiképpen se kaphatott volna útlevelet Bécsbe - még a Gottfried kapcsolatai révén se, tette hozzá - az én szegény Karcsikámat pedig (így mondta ez alkalommal is Teri) két nappal késõbb, egy brünni építészeti konferenciára, ki tudja, hogyan szerzett hivatalos meghívóval, átvitte Csehszlovákiába. Onnan pedig megvannak már, mint Gottfied nevetve magyarázta, persze jó pénzért, a kitaposott útjai Ausztriába.
    - Az én szegény Karcsikámat úgy megviselte ez az út, meg hát fõként az izgalom - folytatta Teri -, hogy utána két hétig kórházban feküdt itt, Bécsben. Nézzétek, most is milyen sápadt és sovány szegény!
    Gottfried aztán elutazott, hagyott náluk valami pénzt - elég keveset, tette hozzá Teri, pedig Anton nagyon gazdag, ezt elmondta Gottfried is, de hát ne legyünk hálátlanok, se telhetetlenek, sose voltam az... A németországi beutazási engedély húzódik, mint a rétestészta, mondta, õk meg itt csak várnak és várnak. Õ maga két hétig takarított itt, a szomszéd házban, fillérekért persze, jegyezte meg, de aztán ez a lehetõség is megszûnt, Kiskarcsi egy hónapig liftesfiú volt egy áruházban, persze õ is feketén, és az ilyesmi is csupa izgalom...
    Közben elõkerültek Laczkó Péterék csomagjából az ajándékok, még egy rúd szalámi, kolbász, sajt, paprika is. Kiskarcsi kinézett az ablakon: - Nicsak! A régi Moszkvics! Ezen vittél minket egyszer a Mátrába... Emlékszel, Juli néni? De szép kirándulás volt!
    Két napig maradhatott még Bécsben Péter és Juli. Olcsó, rozoga, kis szállodában laktak, a város másik peremén, a távoli Kagranban. Az egyik napon kimentek a gyerekekkel, a köhögõ, zörgõ, öreg Moszkvicson Schönbrunnba. Végigjárták a parkot meg a kastély termeit.
    - Van két takarónk a kocsiban - mondta Juli a búcsúzáskor Terinek. - Hátha tudnátok használni. És amit a ruháinkból... pulóvereket... az új télikabátomat... hiszen tavasszal jöttetek el...
    - Mondd meg apáéknak és Marinak... - kezdte Teri, de nem fejezte be, csak ölelgette megint Julit. Akit mindig is úgy szeretett, talán õt a legjobban... Így mondta, és abban a percben, meglehet, még õszintén is.

GYIMESI LÁSZLÓ

Téli utazás

A gyorsvasúton
Tört fények utaznak

Lesütött szemek
Fáradt hógolyók

Vélük üzensz-e
Üzensz-e nekik

A lápon szél csattog
Görgeti a füttyöt

Meg a zakatolást
Meg ami maradt
 

Fordul a tánc

amit kimondtál: létezik.
amit megtartasz: ím, az is.

lenn, fönn:
faragott kép csikordul.

kinn, benn:
láp, útvesztõ, no persze, sivatag.

mondhatnád: mindent tudunk.
nem szólsz: így értünk igazán.

fordul a tánc: végre tavasz lesz,
kotlós idõ, vérízû vihar.
 

Juhar pilléz rám

Gauloise-t szívok a mediterrán õszben;
juhar pilléz rám, pörgõ mag, levél.
Bodzák hûsölnek a sárga ház tövében.
Ketten vagyunk: a kaszásom, meg én.

Voltunk többen is, százan, uramisten,
ezren, tízezren - pörzsölt ég alatt
madártollakból égbecsapó máglya!
Hûlt szívünk helyén karantén, salak.

Hullj parázsra, szárnyas mag, te is,
õsz pörge, megunt helikoptere,
hamis a fény, hogy hihettem tûznek,
repedt kolomp szól, nocsak, a zene...

Ha ezüst hajam rõt kócra cserélem,
kehes bõrdudám hiú orgonára,
beengedsz-é a vacogó tavaszba,
poklok mögé, a viháncoló nyárba?
 

Közeledik

nincsenek itt varjak mondja ki a mester
felhõik a hegyen túl térülnek látod
hümmög a deák a varjakat megettük
már túl a hegyeken sem rakhatnak fészket
seregélycsapatot látok feketéllni
meg hát a verebeket

hó hullik tavasz lesz s a nyárra õsz megint
fia seregély sincs mondja most a mester
a deák hümmög rá bizony mind megettük
túlföldi borágon vijjog a csapat
csak egy viharfelhõt látok feketéllni
meg hát a verebeket

hajt a fehér zöldbe, pirosba, sárgába
böki a mestert a verebek hiánya
kidobja az ásót szögletes gödrébõl
hümmög a deák rá itt csörög az ócsont
az acsargó vadász csörtetését hallod
meg hát a vérebeket