MÉRLEG

KRISTÓ NAGY ISTVÁN TAMÁS

A verekedõs ikrek

Európa és az iszlám világ

I. rész

Ebben a rövid írásban kb. másfél évezred történeti folyamatairól szeretnék áttekintést adni, ezért nyilván csakis egy meglehetõsen szubjektív vázlatról lehet szó.
    *
    A címben ikrek szerepelnek, kezdjük hát a történetet a szülõk, rokonok bemutatásával.
    A késõ antik világ (vagyis az 5-6. század) nagy civilizációi nyugatról keletre haladva a következõk voltak: Nyugat-Római Birodalom, Bizánc, a szászánida Irán (Perzsia), India, Kína. Ezektõl északra és délre nomád népek élnek és mozgolódtak, amelyek jó szervezés mellett komoly katonai erõt képviseltek, és szerették volna megszerezni a letelepedettek javait és kényelmét. Északra a hunok és más barbárok, mint például a germán törzsek, délre pedig a berberek és az arabok. (A nomádok és letelepedettek közötti kölcsönhatást elõször Ibn Khaldún [1330-1406] elemezte, aki az arab történetírás és történelemfilozófia legkiemelkedõbb alakja volt.)
    Vegyük szemügyre Róma, Bizánc és Irán helyzetét, s jellemzõit az adott korszakban, mivel elsõsorban ebbõl érthetjük meg a mai Európa és az iszlám világ gyökereit is.
    A Római Birodalom a mediterrán világ kultúráinak elsõ nagy szintézise. Olyan mozaik, amelynek legjellemzõbb kockái a görög kulturális hagyaték, a római rend és szervezés, továbbá egy közel-keleti vallás, a kereszténység.
    A demokrácia görög gondolata ez idõre már egészen visszaszorul. Fejlett viszont az államszervezet és a bürokrácia, amelyet alapul vesz az egyház. A provinciák rendszeréhez igazodik az egyházmegyéké. A jelentõs városok egyszerre gazdasági, kormányzati és egyházi központok. Ennek a jelentõsége az, hogy ekkorra a kereszténység államilag üldözött vallásból államvallássá válik. Az üldöztetés legfõbb oka az volt, hogy a korai kereszténység – akárcsak a zsidó vallás – ellenségesen viszonyult a Római Birodalomhoz, és annak hivatalos, állami kultuszaihoz. Így például a keresztények egyistenhitükbõl következõen nem voltak hajlandóak áldozatot bemutatni Róma isteneinek, s ezzel magát az államot is elutasították. Ennek ellenére az evangéliumok tanítása lehetõséget adott arra is, hogy az állam és az egyház megbéküljön egymással.
    “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.” (Lukács 20.25, Márk 12.17, Máté 22.21)
    Ez a lehetõség Nagy Konstantin császár uralma során érett be. Nevéhez legalább három, az egyetemes történelem szempontjából igen fontos esemény fûzõdik. A teljes vallásszabadság biztosítása a Milánói ediktumban (313), Árius tanainak elítélése a niceai zsinaton (325), valamint a birodalom fõvárosának áthelyezése Rómából a saját magáról elnevezett Konstantinápolyba (330). Ez idõtõl kezdve a birodalom keleti (Bizánc) és nyugati felének egysége (Róma, Ravenna) egyre gyengült.
    A birodalom nyugati felét meghódítják a barbárok. A hunokat ugyan a catalaunumi csatában (451) még sikerül megállítani, de a romlás feltartóztathatatlan. Az utolsó római császárt 476-ban fosztják meg trónjától.
    A barbárok természetesen egymással is hadakoznak. Idõvel a frankok válnak a legerõsebbekké, részben azért is, mert míg a többiek ariánusok, õk katolikusok, s ezért jobb a viszonyuk a lakossággal és az egyházzal. A Karoling-család felemelkedésének története egybefonódik Európa nyugati felének új rendjével. Martell Károly még a Merovingok majordómuszaként megállítja az arabokat Poitiers-nél (732). Fiát, Kis Pipin-t már királlyá koronázzák, a pápa áldásával (751). Hálából Pipin Itáliában fegyveres erõvel rákényszeríti a longobárdokat a pápai exarchátus elismerésére, s ezzel megindul a pápai állam kialakulása (757).
    A barbárok adják a fegyveres erõket, a nemesi rendet. Az egyház menti át a római örökséget. Az egyháziak rendje igazgatja az adminisztrációt. Õk az írástudók, a birodalom szervezõi és a szellemi-lelki értékek letéteményesei.
    A Karolingok legragyogóbb uralkodója Nagy Károly (768-814), aki harcol a córdobai Omajjádok ellen, akik tönkreverik (778), Bizánccal szemben viszont sikereket ér el (787), majd miután legyõzi az avarokat (791), követeket vált Bagdadból a mai Marokkótól Afganisztánig uralkodó abbászida Harún al-Rásid-dal, az Ezeregy éjszaka meséinek legendás kalifájával. Ám míg az iszlám világban ezek a századok jelentik virágkort, addig a Nyugat csillaga Nagy Károly halálával hanyatlásnak indul. A kis marakodó államocskákban szabadon portyáznak a viking és arab kalózok, meg a magyar kalandozók. Ezek a csapások kovácsolják össze végül a Német-Római Birodalmat, s az így egységesülõ Nyugat elébb képessé válik arra, hogy megvédje magát (955-ben a magyarokra mért vereség Augsburgnál), majd már támadni is van ereje, s II. Orbán pápa meghirdeti az elsõ keresztes hadjáratot (1095).
    A központosuló lovagi államokban egyre nagyobb a szerepük az egyháziaknak is. A Nyugat lemaradását az iszlámmal szemben az is magyarázta, hogy a volt római területektõl északra, nehezen megmûvelhetõ földeken kellett fenntartania magát. Ahhoz pedig hogy a városok virágozhassanak, olyan mezõgazdaságra van szükség, ami képes azokat táplálni is. Ezért döntõ jelentõségû Európa történelmében az a mezõgazdasági forradalom, amely nagyrészt egy új szerzetesrend, a ciszterciták szorgalmának köszönhetõ, akik nem csak imádkozni, de kétkezi munkát végezni is kötelezték magukat (beteljesítve a bencések régi elvét: “ora et labora”), ám ezt is “tudós” megalapozottsággal tették. A rend alapítója a második keresztes hadjárat egyik fõ elõkészítõje, Clairveaux-i Szent Bernát volt (1090-1153). A román stílusban a templomok is erõdjelleget öltenek. Az érett középkorban azonban Európa már nem védekezik, hanem dicsõségre tör. A keresztények istenének és földi képviselõinek, elsõsorban az egyháznak és a lovagságnak dicsõségét hirdeti az égbe törõ, áttetszõ gótika. A templom már nem pajzs, hanem lobogó.
    Ehhez azonban az egyháznak rendeznie kell sorait. Bevezetik a papi nõtlenséget, a cölibátust, és megtiltják az egyházi méltóságok adás-vételét, a szimóniát. Ez a cluny-i reform. Ebben a szellemben jár el VII. Gergely pápa, aki harcot indít a hatalmi elsõbbségért a császárral szemben (1075 az invesztitúra harc kezdete). A pápát pártoló guelf és a császárpárti ghibellin urak Itália-szerte vívják csatáikat. Méghozzá gyakran nem a mezõkön, vagy egymás sasfészkeit ostromolva, hanem az újjáéledõ városok utcáin.
    Európában a városok – mint püspöki székhelyek – élték túl a korai középkort, amikor gazdasági jelentõségük szinte teljesen megszûnt. De a mezõgazdasági forradalomnak köszönhetõen újra felvirágzanak. Van elég élelmiszer, és részben a keresztes hadjáratok kulturális hozadékaként, újra megjelenik az igény a magasabb életminõség s a luxuscikkek iránt, amelyeket az iszlám világból, valamint Bizáncból lehet beszerezni és készítésük módját eltanulni. Európában újra fellendül kereskedelem és az ipar, s ennek színtere a város.
    A város elsõ nagy épülete a püspök hatalmát hirdetõ katedrális. De a nemesség is beköltözik, s a város képét már számtalan lakótorony uralja: a nemesek a város falain belül felépített várkastélyai. Ezeket helyenként azután lassan maga alá gyûri a herceg palotája. Ezek a feszültségek adják Shakespeare Rómeó és Júliájának hátterét. A Montague és Capulet család egymást a lovagi hagyománynak megfelelõen gyilkolászó sarjait a város törvényes rendjét biztosító hercegnek kell megfegyelmeznie. Csakhogy a város jelentõségét nem a nemesek és nem is az egyháziak adják, hanem a kereskedõk meg a kézmûvesek. Európában “a városi levegõ szabaddá tesz”, a földbirtokot uraló két rend hatalmi egyensúlya lehetõvé teszi a városban a harmadik rend, az autonómiával rendelkezõ polgárság kialakulását. Ez a polgár pedig cselekedeteiben szabad és felelõs. Szimbólumként a katedrálissal vetekedõ városházát emel, olykor a fõurak lerombolt palotáinak helyére, ahogyan Firenzében.
    A városi autonómia elõképének részben azok az egyetemek tekinthetõk, amelyek Európában az arab világot követõen születtek meg, de itt szellemiségüket áthatotta az antikvitás res publica-jának gondolata és az egyes embert a világ középpontjába állító humanizmus. Megszületik a reneszánsz. Ez az antikvitás Európájának újjászületése.
    Bizáncban, ahol a Római Birodalom tovább élt, másképp alakult a fejlõdés. Itt a pátriárka mindig is a caesar (baszileusz) alárendeltje maradt. Szoros kölcsönhatásban elébb Iránnal, aztán a muszlim világgal, hosszú évszázadokon keresztül Bizánc Európa anyagiakban és szellemiekben is gazdagabb fele, és Konstantinápoly a legnagyobb európai város, melyet a muszlim Córdoba követ, majd késõbb a Bizánccal és az arabokkal kereskedõ itáliai városállamok, tengeri köztársaságok. Annak ellenére, hogy északról is támadások érik (avarok, bolgárok), Konstantinápoly az arab hódítást is megállítja. (674-78-ban és 718-ban is visszaverik az ostromot.)
    Irán a Közel-Kelet õsi birodalmainak örököse. A par excellence birodalom. A Királyok Királya, a Sáhinsáh áll a hatalmi piramis csúcsán. Ez négy, szinte kasztszerûen elkülönülõ osztályból áll: papság, nemesség, írnokok-hivatalnokok és a köznép, azaz kereskedõk, kézmûvesek és parasztok.
    A kései antikvitás végén Bizánc és Irán, a kor két nagy birodalma élet-halál harcot folytat egymással. Az egymás vértjére rettenetes csapásokat mérõ nehézlovasoknak szinte fel sem tûnik, hogy a harc hevében eltipornak két kis déli csatlós államot. Ez végzetes következményekkel járt. A Gasszánidák Bizáncnak, a Lakhmidák pedig Perzsiának voltak meglehetõsen hû vazallusai, és míg ezen civilizációk eredményeit részben átvették, megtartották arab voltukat és azon képességüket, hogy féken tarthatták a tõlük délre fekvõ területeken jobbára egymással csatározó törzseket.
    Az arab félsziget a belvillongások mellett azonban fontos kereskedelmi tevékenység színtere is. Itt futott a mai Jemenbõl, a gazdag Boldog Arábiából induló tömjénút, mely nem csupán Jemen, de India kincseinek is egyik fõ útvonala volt a Földközi-tenger térsége felé. Jemen, a bibliai Sába királynõjének földje, és erejét mutatja, hogy míg az északi nagy arab kereskedõközpontokat, Petrát a mai Jordániában, és Palmürát Szíriában sikerült a rómaiaknak elfoglalniuk, addig Arabia Felix-et annakidején hatalmuk csúcsán sem tudták maguknak megszerezni.
    A tömjénút kereskedelmének biztosítása – az, hogy a karavánok ne csupán elinduljanak, hanem a harcias törzsek területén átkelve meg is érkezzenek – hatalmas szervezõ munkát igényelt.
    Az ehhez szükséges szövetségi rendszert az útvonal közepe táján fekvõ város, Mekka kereskedõ családjai dolgozták ki. Ezeknek egy szegényebb ágához tartozott az a Mohamed, aki maga is karavánvezetõ volt, mielõtt vallásalapítóvá lett volna. Az általa hirdetett új vallás akkor egyesítette az arab törzseket, amikor a két arab ütközõállam megsemmisülésével megnyílt az út a két gazdag birodalom felé, ezek pedig kivéreztek az egymással szembeni küzdelemben, s így nem voltak felkészülve az arab könnyûlovasság rohamára. Perzsiát rövidesen elfoglalták, és Bizánc is elvesztette birodalma jórészét. A Földközi-tengerrõl, amit a rómaiak még Mare nostrum-nak, a Mi tengerünknek neveztek, Ibn Khaldún azt írhatta, hogy a keresztények “többé egy szál deszkát sem úsztathatnak ezen a tengeren”. Az arabok hódító csapatai igen rövid idõ alatt eljutnak a mai Dél-Franciaországig (ahol a frankok állítják meg õket), Konstantinápolyig, a közép-ázsiai Bokharáig, Szamarkandig, el egészen Indiáig. Ma a legnagyobb lélekszámú muszlim ország Indonézia, több mint százötvenmillió lakossal. Ott egyébként nem harcosok, hanem kereskedõk voltak az új hit térítõi.
    Az iszlám világ – csakúgy, mint Európa – a Római Birodalom örököse. A hódítók nomád csapatai elõbb megszállókként telepedtek le, majd fokozatosan egybeolvadtak az óriási többséget képviselõ helyi népességgel. Kultúrájukat tekintve az arabok sem igen tudtak többet hozzáadni a már meglevõ mediterrán örökséghez, mint a germánok. Csupán költészetük volt magas színvonalú, és magukkal hozták egy kiemelkedõ mûvet, a Korán-t, amely a muszlimok szerint szóról szóra Istentõl, Allahtól származó kinyilatkoztatás, s amelynek nyelve, az arab – éppen ezért – szent.
    Európa és az iszlám világ különbözõ fejlõdésének oka nem csupán annak tulajdonítható, hogy az utóbbiban erõsebb az õsi keleti kultúrák hatása. Döntõ fontosságú tényezõ az, hogy míg Európában a germánok maguk is áttértek a kereszténységre, addig az arab hódítók nem vették fel a meghódítottak vallását. Így aztán sem a keresztény, sem a zoroasztriánus papok nem tölthettek be fontos szerepet az új állam, a kalifátus szervezetében. Az adminisztrációhoz az arabok sem értettek jobban, mint a germánok, s ezért nekik is szükségük volt a legyõzöttek szakértelmére. De a perzsa írnok réteg, és a római – nyelvében görög és szír – adminisztráció utódai sohasem válhattak olyan hatalmas erõvé, mint ahogy Európában a lelkek felett is hivatalt gyakorló egyház.
    Jellemzõ, hogy a kezdeti idõkben ha egy nem arab bármiféle tisztséget kívánt betölteni, szüksége volt arra, hogy egy arab törzs, család vagy személy a kliensévé tegye, akinek a szolgálatában “élvezhette” annak tekintélyét és oltalmát. E réteg tagjai (az ún. mawáli), akik a már említett fontos írnoki posztokat betöltötték, természetesen lenézték faragatlan uraikat. Ez az eredete a leigázott népek arabellenes mozgalmának, amit suúbíjja-nak neveztek.
    Harminc évvel Mohamed halála után
 (661) a kalifai rangot az Omajjádok családja szerezte meg, akik Mekka leggazdagabb és legbefolyásosabb kereskedõi voltak, és annak idején általában inkább ellenségesen viselkedtek szegény rokonukkal, a térítõ tevékenységét megkezdõ prófétával szemben.
    Ennek megfelelõen az iszlám nevében meghódított területeken elnyert uralmuk is inkább világi volt, egy szíriai központú, hatalmas “arab királyság”. Amikor 751-ben egy elsöprõ forradalom megdönti a kalifátusukat, és az Abbászidák kerülnek hatalomra, a nem arab értelmiség egyre inkább kiaknázza azt a lehetõséget, amit az iszlám nyújtott számára. Mohamed ugyanis a korábbi törzsi közösség helyébe a muszlimok közösségét helyezte, és ebbe nemcsak az arabok tartozhattak, hanem bárki más is. Ezt kihasználva a 8-9. századtól már a meghódítottak közül kerülnek ki magának a hódítók vallásának legfõbb teológusai is.
    A forrongva formálódó új világban egyre nagyobb szerephez jutnak a meghódított népek fiai. Az Abbászida dinasztia megjelenésétõl (751) a kalifátus egyre inkább elõdjének, a szászánidák birodalmának képére alakul. Jellemzõ, hogy a dinasztia elsõ nagy uralkodójának, al-Manszúrnak az akaratából az új fõváros, Madinat asz-Szalám, “A béke városa”, vagyis Bagdad a néhai szászánida fõváros, Ktésziphón tõszomszédságában épül fel (762). A formálódó iszlám meghökkentõen rugalmas, civilizációja az afrikai hatásoktól az indiai, sõt kínai elemekig mindent magába szív és befogad, ami gazdagodására szolgál. A gazdaság, a mûvészetek, és a tudományok virágzanak. Perzsa-római a birodalomépítés, görög a filozófia és teológia, indiai eredetû az arab mesegyûjtemények magva, kínai a papír, amelyre mindezeket lejegyezték, vagy akár a puskapor. E két utóbbit talán azoktól tanulták el, akiket a Talászfolyó melletti csatában ejtettek foglyul, amikor a abbászidák serege legyõzte a kínai haderõt, évszázadokra megállítva Kína nyugati terjeszkedését (751).
    A politikai ellentétek az iszlámban is a kezdetektõl vallási megfogalmazást nyernek. A legfontosabb kérdés a társadalmi forma és a hatalom természete. Az arabok és a meghódított Észak-Afrika õslakossága, a berberek törzsi társadalomban éltek, míg a perzsáknak vagy a bizánciaknak alávetett népek birodalomban. A törzset véneinek (sejkjeinek) tanácsa irányítja. Összetartó elve a közösség valóságos, vagy fiktív vérségi szálakkal egymáshoz kötõdõ tagjainak védelme. A birodalom egy kiépült hierarchikus hatalmi struktúra, csúcsán a szinte isteni természetûnek tekintett uralkodóval, akinek feladata az alattvalóiról való gondoskodás, az õket megvédõ hadsereg fenntartása, s e célból az adó begyûjtése és elosztása, az erre hivatott tisztviselõk révén. A törzsi szemlélet határozza meg az iszlám kháridzsita ágának arculatát, a birodalmi pedig a siítákét.
    A kettõ között alakul ki a legelterjedtebb irányzat, a szunnizmus.
    Az új közösség vezetõi az elismert vallási tekintélyek. Õk is, a közösség(ek) is alávetettjei az államnak, amit az egymást váltogató dinasztiák fegyveres ereje tart fenn, és hivatalnokai igazgatnak, de nem függenek azoktól. A köznép élete viszonylag állandó, a uralkodó rétegé pedig folytonos változás.
    Egy, a perzsáktól átvett elvnek megfelelõen az iszlám dín wa daula, azaz vallás és állam egyszerre. A vallás világa állandó, a hatalomé forgandó. E hatalom az iszlám világban egyértelmûen “a kard emberei”-é volt és az ma is, amihez “a toll emberei” csak asszisztálnak. Máig is a hadsereg és a bürokrácia irányítja a muszlim államokat. Így aztán hiába is volt évszázadokon keresztül a nyugat-európainál jóval magasabb a mezõgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a tudomány, az irodalom és a mûvészetek színvonala, az autonóm város és polgára mégsem jelent meg. Az iszlám világ hatalmas városai nem önálló gazdasági tevékenységüknek köszönhetõen, hanem a mindenkori uralkodók hatalmi központjaként virágzanak fel, lakóik a katonák és hivatalnokok kiszolgálásból élnek.
    A kereskedõk, bankárok, iparosok minden vagyonuk ellenére is kiszolgáltatottak maradnak a fegyveres erõkkel szemben, az egyén csakis a közösség tagjaként számíthat védelemre. Ilyen közösségnek megmarad a család, a “klán”, a törzs, és a legmagasabb szinten pedig maga az umma, az igazhívõ muszlimok közössége, ami akkor is állandó, ha az uralkodók és dinasztiáik sorra váltják egymást a hatalomért folytatott állandó küzdelemben.
    Az iszlám rendszerének fejlõdése már a 12-13. századra lényegében leáll. Míg Európában újjászületik a klasszikus antik kultúra, Athén és a római res publica szelleme, addig az iszlám világában a kései antikvitás, Konstantinápoly és Irán öröksége él tovább. A társadalom megmerevedik.
    Ennek a társadalomnak finom metszésû tükre az irodalom, amelynek nyelve az egész muszlim világban sokáig elsõsorban az arab, hasonlóképpen ahogy Európában a latin. Nagyszerû, vakmerõ hõsei rendre kihívják, próbára teszik a sorsot, de legfeljebb kegyeltjeivé lehetnek (ideig-óráig), uraivá soha. Harírí Makámái-ból kiviláglik, hogy a társadalom rendjében mindenki szolga, legfeljebb a rangja más, és csakis a társadalmon kívüli csavargó és szélhámos lehet szabad. A mese és a költészet virágzik, de nincsen se dráma, se regény. A mûvészetek is az absztrakcióban lelnek szabadságra. Az arabeszk zsongása egyszerre zilálja szét a szemlélõ figyelmét, és vezeti tekintetét egy sugárzó pontba; szelleme feloldódik a mindenség egészét magába foglaló “Egyben”, amelynek neoplatonista fogalma az iszlám misztika és filozófia istenképében teljesedik ki.
    A gondolkodók, a misztikusok és az aszkéták is a szabadulást keresik. Az európai ember a nyugalmat adó kereteket feláldozva lerombolhatta korlátait, a keleti álombeli szárnyalásában fölülemelkedhetett azokon. Az egyén nem ura sorsának: nem szabad és nem is felelõs. Nemcsak a nõk elnyomottak (egyébként a nõk szavazati joga Európában is csak 20. században jelent meg), hanem mindenki. Innen az arab világ mélységesen fatalista, naiv és patriarchális arculata. Ha ma valaki egy tömött kairói autóbuszon megkérdi mögötte nyugtalanul mocorgó utastársától, hogy leszáll-e az a következõ megállónál, õ nem azt feleli, hogy “igen”, hanem azt: “Insallah”, vagyis: “Ha Isten úgy akarja”.
    Ugyanakkor, míg a “Nyugat” individualizmusa és liberalizmusa sajnos, elidegenedésbe és üres hedonizmusba fordul, a “Kelet” õrzi még a közösség értékét. S bár ma már érintetlen értékekrõl aligha lehet beszélni, annyi bizonyos, hogy a kairói autóbuszon a legszegényebb embernek is szorítanak helyet, s ha nem lenne pénze jegyre, mindig akad az ismeretlen utastársak között valaki, aki megváltja helyette.

    (A II., befejezõ részt következõ számunkban közöljük.)
 

TUDÓSPORTRÉK

ALEXANDER EMED

A magyar gyógyszeripar
megteremtõje

Richter Gedeon (1872–1944)

A nagyüzemi magyar gyógyszergyártás megalapítója, Richter Gedeon 1872. szeptember 23-án született a Heves vármegyei Ecséden, a Mátraalján, jómódú földbirtokos családban. Minthogy azonban szüleit már egyéves korában elveszítette, a rokonainál nevelkedett, Gyöngyösön. Ott végezte el elemi- és középiskolai tanulmányait is, majd a budapesti egyetem gyógyszerészeti fakultására iratkozott be. 1895-ben szerezte meg diplomáját kitûnõ minõsítéssel, azután gyógyszerész-gyakornokként Gyöngyösön és Budapesten dolgozott.
    1897-ben külföldi tanulmányútra indult. Megfordult Németországban, Franciaországban, Angliában és Olaszországban. Nagy gyógyszerészeti laboratóriumokban és gyógyszergyárakban tanulmányozta a gyógyszeres terápia lehetõségeit, elméleti és gyakorlatai alapjait. Tanulmányútja során figyelt fel az új organo- és kemoterápiás gyógyszerekre is.
    Hazatérve, 1901-ben, atyai örökségébõl megvásárolta a budapesti Üllõi út és Márton utca sarkán levõ (ma is mûködõ) “Sas” patikát. A patikában laboratóriumot rendezett be, s elmélyült kutatómunkák után állati szervekbõl ún. organoterápiás gyógyszereket állított elõ, a Tonogén és a Suprarenal elnevezésû készítményeket. A mellékvese velõállományából elõállított Tonogénnel különösen nagy sikert ért el; készítménye az egész világon elterjedt. A sikeren felbuzdulva további két belsõ elválasztású hormont tartalmazó szert is kikísérletezett: a pajzsmirigy hatóanyagát tartalmazó Thyreoideá-t és a petefészek kivonatát alkotó Ovarium nevû készítményt. Akkoriban már hatósági engedéllyel rendelkezett a Központi Vágóhídon leölt állatok szerveinek felvásárlására.
    Richter gyógyszerei iránt annyira megnõtt az érdeklõdés, hogy az Üllõi úti patika laboratóriumában már nem tudta kielégíteni a rohamosan növekvõ keresletet. Ezért 1906-ban a kõbányai Cserkesz utcában felépítette az elsõ magyarországi gyógyszergyárat. Gyárának elsõ új készítménye az agyalapi mirigy hátsó lebenyének, a hipofízisnek a kivonatát tartalmazó, anyaméh-összehúzó hatású Glandutrin volt.
    Az elsõ világháború után, az 1920-as években berendezkedett a készítmények biológiai titrálására, s ezután még nagyobb pontossággal és tisztasággal készültek gyógyszerei. Az organoterápiás gyógyszerek után Adigán néven hozta forgalomba a tisztított gyûszûvirág-alkaloidot, majd talán leginkább közismert gyógyszerét, a Kalmopyrint, amely az acetilszalicil-sav oldható sója. Világra szóló eredményt ért el egy szívgyógyszer elõállításával is, amely voltaképpen Szent-Györgyi Albert kutatásain alapult. Amikor Szent-Györgyi kimutatta, hogy az ATP tiszta állapotában erõsen tágítja a coronáriákat és a környezõ verõereket, Richter kifejlesztette, és piacra dobta az Atriphos-t, a korszak egyik legfontosabb gyógyszerét.
    Richter nemcsak kitûnõ gyógyszervegyész volt, hanem széles látókörû, rátermett üzletember is. Az 1930-as években gyára már öt világrészre kiterjedt képviseleti hálózattal rendelkezett, 34 országban létesített bizományi raktárat, Londonban és Bukarestben pedig leányvállalatot hozott létre. Az Egyesült Izzó (Tungsram) mellett Richter kõbányai üzeme volt Magyarország legnagyobb exportáló vállalata, Európa vezetõ gyógyszergyárainak egyike. (Ezt a rangját a felszabadulás után hatalmas vállalattá fejlesztett, Kõbányai Gyógyszerárugyár névre átkeresztelt üzem mindenkor megõrizte. Ma – ismét a régi nevén – öt kontinens 80 országába exportál gyógyszereket, állatgyógyászati készítményeket, takarmány-kiegészítõket, ipari enzimeket, növényvédõszereket és bioaktív kozmetikumokat. A contraceptiv és steroid szerek elõállításában különösen nagy eredményeket mutathat fel a gyár.)
    Richter Gedeon életmûve tehát idõtállónak bizonyult, vállalatának, az elsõ magyar gyógyszerészeti nagyüzemnek a története mai napig tartó, folyamatos sikertörténet. Neki magának azonban el kellett pusztulnia. Megbocsáthatatlan “bûne” az volt, hogy zsidónak született.
    1944. december 30-án egy nyilas osztag a ferencvárosi Duna-parton – többedmagával együtt – agyonlõtte, és holttestét a folyamba vetette.

KARDOS ISTVÁN

A híradástechnikai kutatás

kimagasló alakja

Winter Ernõ (1897–1971)

Ha valaki két évtizeddel ezelõtt végigment Újpesten, a Külsõ Fóti úton, laboratóriumok tucatjait láthatta, az Egyesült Izzó (Tungsram) kutatóintézeteit. Nagy koponyák, világhírû kutatók dolgoztak valaha ezekben a laboratóriumokban: Bay Zoltán, a Holdat elsõként letapogató radar készítõje, Bródy Imre, a kriptonlámpa felfedezõje, Szigeti György, az elektromos kisülések és a luminancia hírneves kutatója, a világszerte használt Tungsram-neoncsöveket kifejlesztõ kutatókollektíva és sokan mások, akiknek tehetségét a világcég igazgatója, Aschner Lipót*, a zseniális iparszervezõ rendre felismerte és felkarolta. Egyik kutatója esetében azonban csaknem végzetes hibát követett el.
    Winter Ernõ volt ez a kutató, egy nagyon szerény, csendes vegyészbõl lett rádióújító, akit a szakmában “katódos Winter”-nek neveztek.
    1897. március 15-én született Gyõrben, tízgyermekes, rendkívül szegény családban. Apja foltozóvarga volt, édesanyja mosónõ – tipikus városi proletárfamília, ahol a mindennapos betevõ megszerzése volt a legégetõbb gond. Ráadásul a családot lebontásra ítélt hajlékukból kilakoltatták, és különbözõ szükséglakásokban kellett meghúzniuk magukat. Ezek a körülmények aligha kecsegtettek azzal a nagy ívû tudományos pályával, amelyet aztán Winter Ernõ befutott.
    Alap- és középfokú tanulmányait Gyõrben végezte el, majd – gondolható, hogy mekkora családi áldozatvállalással! – beiratkozott a budapesti József Mûegyetemre, ahol 1920-ban szerezte meg vegyészmérnöki oklevelét. 1920-ban a drezdai Geissler szappangyárban kezdte meg kutató kémikusi munkáját, majd hazatérve 1924-ig a Meister szappangyárban dolgozott. Váratlan pályamódosítással 1925-ben az Egyesült Izzóba került, ahol – egyetlen, másfél éves megszakítással – 1950-ig dolgozott, s ahol jelentõs találmányok egész sorát dolgozta ki. Akkoriban, az 1920-as években, a világ rádiógyártását a holland Philips cég vezette, annak az új rádiócsõtípusnak köszönhetõen, amelyet a Nobel-díjas Gustav Hertz fejlesztett ki. A régi csöves rádiók eladhatatlanná váltak.
    Winter Ernõ késõbb így emlékezett vissza arra a napra, amely egész életét megváltoztatta: “Békésen végeztem aznapi vegyészi munkámat, amikor váratlanul benyitott a munkaszobámba Czukor György fõmérnök, aki akkor az Egyesült Izzóban a rádiócsõgyártás vezetõje volt, és megkért, hogy mint vegyész, készítsek neki bárium-magnézium ötvözetet. Ez megjavítaná a csövek elektroemiszszióját, és így nagyobb lenne az erõsítõképességük.”
    Winter nemcsak a kívánt ötvözetet állította elõ, hanem megalkotta az ún. “bárium elektroncsöveket”, amelyek a külföldi gyártmányokkal minden tekintetben fölvették a versenyt, sõt további finomításaival az elektroncsövek teljesítményét jelentõsen növelte is. Eljárását egyébként nagyteljesítményû adó- és vevõcsövek gyártásában is alkalmazni tudták. Az akkori rádióújság 1927. november 27-ei számában teljes joggal írhatta, hogy a magyar rádiógyártás ismét a világ élvonalába került. Ám Aschner Lipót ekkor követte el azt a tõle szokatlan hibát, amelyet föntebb már említettünk. Amikor Winter azt kérte tõle, hogy találmánya sikerére való tekintettel 176 pengõs fizetését emelje meg, nyers elutasításban részesült. Sõt, Aschner nem átallotta megfenyegetni azzal, hogyha kilépne és más állást próbálna keresni, gondja lesz rá, hogy a szakmában sehol másutt ne találjon alkalmazásra.
    “Bántott a méltánytalanság – emlékezett vissza késõbb Winter Ernõ –, ezért felmondtam és elmentem. Azonnal szerzõdtettek Hollandiában, a nijmegeni Glendor Izzólámpagyárban, ahol havi 500 holland forint fizetést, plusz részesedést kaptam. A világválság elsõ évében aztán Aschner visszahívott, és a korábbi 176 pengõ helyett egyszerre 1000 pengõt ajánlott fel, amit már csak a gyár szeretete miatt is elfogadtam.”
    Winter visszatérése után a magyar rádióipar méltó versenytársa lett a piacvezetõ Philips-nek és Telefunken-nek, szabadalmát pedig átvették az angol, francia, olasz, német, svéd rádiógyártók is. A harmincas évek elején oldotta meg Winter az ún. “mikrofonia” problémáját is. A katód, a rács és az anód egymáshoz viszonyított elmozdulása ugyanis gyakori hangtorzulást idézett elõ, s ennek a kiküszöbölésével mások hiába próbálkoztak. Õ megoldotta a problémát, és ezzel világsikert aratott. A találmány alkalmazásáért dollármilliókat fizettek az Egyesült Izzónak (s persze a tulajdonos Aschnernek), mert a találmányt nem a feltaláló, hanem a cég nevén jegyeztették be.
    1944-ben a zsidó származású Winternek – érdemeire való tekintettel – “védettséget” biztosítottak. Kényszertartózkodási helyként a munkahelyét jelölték ki. A nagyüzem máig is álló 17-es épületében, cellaszerû szobában helyezték el néhány társával, például a kriptonlámpa feltalálójával, Bródy Imrével együtt. Bródy azonban inkább a családjával tartott, végül az egyik koncentrációs táborban pusztult el. Winter Ernõ tizenkilenc családtagját veszítette el.
    A felszabadulás után is az Egyesült Izzóban dolgozott tovább. Pedig számos külföldi cég hívta. “Nem mentem el, mert úgy éreztem, itthon van rám szükség. Ha néha nehezen is, de én mégis ezen a földön éltem. Éreztem, hogy megbecsülnek.” Így is történt. 1950-ben – miután a Távközlési Kutató Intézetben munkatársaival kidolgozta az ún. “készlet-katódokat”, melyekkel hatalmas áramimpulzusok emittálását tette lehetõvé – Kossuth-díjjal tüntették ki (1953-ban másodszor is megkapta ezt az akkortájt legmagasabb állami kitüntetést), majd a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ, késõbb rendes tagjává választotta.
    Szorgalmas, munkás élete során csaknem száz találmányt dolgozott ki, közöttük jónéhány olyan jelentõségût is, amellyel a magyar híradástechnikai és vákuumtechnikai ipar a világ élvonalába került, s helyét ott tartósan biztosította is.
    1971. június 2-án hunyt el, Budapesten.
 
 

    * Bay Zoltánról 1999. áprilisi, Bródy Imrérõl 2003. novemberi, Aschner Lipótról 2001. januári számunkban közöltünk írást ebben a rovatunkban.


 
MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az írástudók felelõssége

Volt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Locke János. Öreg volt már, nemigen szeretett lejárni a hegyoldalba épült házából a városba, ahol egymásba értek az autók, és rongyos emberek aludtak az aluljárókban. A kertjébe is csak a felesége szelíd kényszerítésére ment ki délutánonként, hogy elpiszmogjon a bokrok nyírogatásával, lepotyogott diók felszedésével, s megbámulja a vadnefelejcsek hangtalan invázióját az árnyékosabb zugokban. Amúgy legszívesebben az íróasztala mellett üldögélt volna, örökös lámpafénynél, szemben a szövegszerkesztõ képernyõjével, ahol egy “Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetérõl, hatáskörérõl és céljáról” címû könyvet írt. Nem volt biztos benne, hogy megéli a befejezését, de azért makacsul kopogott a számítógépe billentyûin, reggeltõl az esti tévékrimi kezdetéig.
    Pocsék történelmi korban élt, a polgári forradalmak idején. Az egek tele voltak léghajtásos harci repülõkkel, a tankok lánctalpai alatt megrepedeztek a betonutak. A küzdelem tétje az volt, hogy az isteni kegyelem alapot nyújthat-e a királyok számára ahhoz, hogy a születési elõjogaikra hivatkozó nemességre támaszkodva uralkodjanak a nemzetek fölött. A gazdag polgárok, bankárok, gyártelepek és áruházláncok birtokosai úgy érezték, ideje lenne véget vetni ennek az ásatag hatalmi rendszernek.
    Az öreg Locke János ezekrõl a problémákról írta a maga hosszú címû, s még hosszabban készülõ értekezését. A legjobb ötletei akkor születtek, amikor reggelenként az elektromos fogkeféjével dörzsölgette sorvadozó ínyét. Az világos volt számára, hogy ezek a gazdag polgárok a maguk aranyhegyû Parker-tollaival és csekkfüzeteivel felfegyverkezve akkor se tudják legyõzni a nemesi seregek harci repülõgépeit és páncélosait, ha valamennyi titkárnõjük és sofõrjük hadrendbe sorakozik melléjük. Itt a néptömegeket kell megnyerni. A születési elõjogokkal szemben le kell szögezni, hogy minden ember egyenlõ és egyformán szabad, még azok is, akik most az aluljárókban leterített újságokon alszanak. Az államhatalom alapja pedig nem az isteni kegyelem, hanem a népfelség. Mert az emberek valamennyien szabadok ugyan, de önként vállalják az állam törvényes rendjének kötelmeit, “amelyben – kopogta az öreg Locke János a képernyõre – a többségé a jog, hogy cselekedjék és kötelezze a többieket”.
    A sors kegyelmébõl megérte, hogy könyve megjelenjék, s elgondolása “szabadelvûség” néven – a latájner mûveltségûek liberalizmusnak mondták – világhíressé vált. Csõdültek is a szegényebb emberek a szabadság Cromwell Olivér vezette seregeinek zászlói alá, és gyõztek. Ezt Locke János már nem érte meg, a fia temette el a hamvait a kertben az öreg körtefa alá. Cromwellnek pedig, miután a köztársaság feje lett, költségvetést kellett készítenie, amibõl az állam kiadásait fedezni tudja. Cromwell nem olvasta Locke értekezését, hiszen politikus volt, s azok csak pénzt olvasnak. Azt azonban tudta, hogy a szabadelvûség jegyében került a posztjára, és a szabadság ilyesformán igencsak fontos dolog, azt mindenáron meg kell õrizni.
    – Az adót, amibõl az állami költségvetés kasszája megtelik, a gazdagok fizetik – mondta a feleségének. – A szegények nem adóznak. Az adófizetõk szabadságát pedig nem korlátozhatjuk azzal, hogy az általuk befizetett összegek fölött olyanok rendelkezzenek, akik ehhez nem járultak hozzá egy petákkal sem. A parlamentbe tehát a milliomosokat kell ültetni.
    – S ez ösztönözni fogja a szegényeket, hogy legyenek õk is milliomosok – bólintott rá Cromwellné, aki sokkal okosabb volt a férjénél. – S akkor elõbb-utóbb egyenlõk lesznek a népfelségben. Nem mi tehetünk arról, hogy az átkos királyi uralom adósságba verte a hazát.
    – Így lesz – mondta Cromwell, és kiadta a parancsot, hogy lövessenek bele a lázongó levellerekbe, akik nem voltak olyan mûveltek, mint a bankárok és az áruház-láncok tulajdonosai, s így nem tudták felfogni a történelmi fejlõdés logikáját. Persze, e mellett éhesek is voltak.
    A történelem pedig ment tovább a maga logikája szerint. Az öreg körtefa, mely alatt Locke János porai feküdtek, kiszáradt, kivágták, könyve, az “Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetérõl, hatáskörérõl és céljáról” kikerült az egyetemi és fõiskolai kötelezõ olvasmányok jegyzékébõl. Csak az általa kitalált szabadelvûség eszméi bizonyultak halhatatlannak, s fejlõdtek egyre tovább, a társadalmi igények változásaihoz igazodva. Egy szabadelvû párt földmûvelési minisztere, Darányi Ignác már azt is törvénybe iktatta, hogy a munkavállalók ne költözhessenek csak úgy ide meg oda, ha rájuk jön a mehetnék, meg azt is, hogy munkaadóik testi fenyítéssel szedhessék ráncba õket, ha nem értenek a jó szóból.
    Azt hiszem, nem lenne szabad könyveket írni.

KÖVES ISTVÁN

Szegény írek!

A magyar író ír.
Bár természetesen tisztában van tehetségével, tudja: még nem remekmûvet, hiszen õ azt még nem írhat. Nincs még abban a helyzetben. Majd harmadszorra. Vagy negyedszerre. Addig elõbb meg kell jelengetnie. S majd aztán. Tán.
    Valami azért mégis lehet az írásában, mert – hogy, hogy nem – díjat nyer vele egy országos pályázaton, majd meg is jelenik az egyik rangos folyóiratban. Ám a könyvkiadók lektorai, a rádió, a televízió, huszonvalahány színházunk dramaturgjai nem ostromolják szerzõdési ajánlatokkal ezután sem. A szerzõ vár, vár, mit tehet?
    A magyar író ír.
    Megírja következõ mûvét, s bár változatlanul tisztában van tehetségével, tudja, amit tud. Benyújtja hát kéziratát az egyik kisebb könyvkiadóhoz – fokozatosság! – elbírálásra. A kiadó fölkészült szakembere, Lektor I. elbeszélget magyar íróval, felvilágosítja, hogy beküldött mûve per pillanat túl meredek a szerkesztõbizottságnak, de õ emlékszik magyar író egy régebbi kvalitásos – szemrebbenés nélkül így mondja – munkájára, sokat hallott róla, azt most inkább ki lehetne adni, momentán. Magyar író másnap készségesen kicseréli, s néhány hét múlva forró hálakönnyekkel a szemében olvassa a kiadó igazgatójának barátságos – van még csoda, van még igazság! – levelét, szerzõdést kötnek, elõleget kap, gyönyörû a világ.
    Aztán csönd. Hosszú, dermedt csönd.
    A szerzõdés ugyan két évre szól, az elsõ évfordulón magyar író mégis rászánja magát, érdeklõdik a kiadóban. Lektor II. közli, átvette ugyan Lektor I-tõl a kéziratot, de kifelejtette az idei tervbõl, talán majd jövõre, minek az a nagy sietség, izgalom, minden megy a maga útján. Hogy az idõ se menjen hiába, mit csinál a magyar író? Úgy van!
    A magyar író ír.
    Sokadik mûvét írja azóta, s jegyzetei között matatva kezébe akad az egykor eufóriát okozó szerzõdés. Riadtan látja, hónapok óta lejárt a határidõ. Szerény levelet fogalmaz a kiadó igazgatójának, megköszöni két évvel ezelõtti figyelmét, s egyben megérdeklõdi, mint vélekedik mûve megjelentetésérõl. Természetesen nem gondolja, hogy az igazgató köteles lenne vele levelezgetni, mégis választ remél. Helyette váratlan hamar felhívja õt telefonon Lektor II. és rendreutasítja. Közli magyar íróval, hogy érthetetlen, mit is akar, mûve hónapokkal ezelõtt már megjelent, köteles példányait és fennmaradt honorárium-részletét postán megkapta. Magyar író elhûlten hallgatja, mik meg nem esnek vele mostanság tudtán kívül, és elnézést kérve leteszi a telefonkagylót. Azután ül egy darabig, szótlanul maga elé mered és hallgatja, milyen furcsán is tud pattogni egy magyar író halántékán az ér.
    És késõbb sem pattan föl ültébõl, nem rohangál föl-alá, nem tör be a kiadó irodáiba, nem kéri ki magának ezt az egész méltánytalanságot, nem rázza meg istenigazából a lektorokat, nem követel elégtételt, nem üvöltözik lila fejjel az igazgató titkárságán, nem keresi rajtuk az el nem küldött szerzõi korrektúralevonatot, alamizsnarészletét, nem zúzza egyetlen ökölcsapással össze az egész épületet, nem szakítja rájuk az eget, nem fordítja ki sarkaiból a világot, nem, nem és nem.
    Magyar író ír.
    Mert úgy véli, neki az a dolga.

OLVASÓLÁMPA

GYIMESI LÁSZLÓ

Három különleges fogás
Bíró József konyhájából

Bíró József: Trakta

Bíró József senki mással össze nem téveszthetõ, sajátos alakja mai irodalmunknak, költészetünknek. A nyelv és a gesztus, a szó és a jel, a kimondható és a kimondhatatlan határain billegõ kötéltáncos õ – mindenki szorít mutatványai sikeréért, de kevesen értik: miért vállalja estérõl estére ez az újmódi artista a halálugrást? Mi az értelme a mutatványoknak? A porondra dobált aprópénz lelkesítené? Fel sem szedi a petákokat. A taps szédítené? Legyen az gyér vagy dörgõ, talán nem is hallja. A testté (nyelvvé, mozdulattá, akcióvá) izmosodó szellem szavára vigyáz, ahhoz igazodik?
    Hol így, hol úgy – de mindenképpen felkavarja a bennünk folyton leülepedni kész kisúri szentenciákat, indulatokat csihol a befogadóból (és az elfordulóból), dühöket ébreszt és táplál, hogy aztán úgy oltsa el a gonosztörpe tûzvészeket, mint takarodókor az üszköt a táborozók.
    Új könyvének mûfaját így határozza meg: (mini-prózák). Prózák-e valóban ezek a friss írások? Nevezhetném õket ugyanilyen joggal prózaverseknek, versprózáknak is, hiszen mindenképpen költeményekkel van dolgunk. Nevezhetném nyelvi és nyomdai jel-játékoknak is a mûveket, de azt hiszem, nem a besorolásuk a lényeg, hanem hozadékuk.
    Bíró szerepe közhelyszerûen ismert. A hol haldokló, hol új erõre kapó neoavantgarde magányos harcosa, egyszemélyes hazai utóvédje õ, a szûk haza és a nagyvilág otthontalanja, a kifejezés esélyeit szkeptikusan latoló, mégis mindent egyszerre kifejezni akaró lírai alkatú vándorkomédiás. Helyettünk beszél, helyettünk harapja el a mondatot, a szót, helyettünk intézi el egy-egy virtuális gesztussal (nyomdai jellel) a gyors, de hibátlan ítélkezést.
    Az avantgarde legfõbb erényeit vélem felfedezni a most bemutatott munkában is: az ízig-vérig offenzív, közösségi gondolkodást, a zaklatott, megújított, felforgatott forma és a konfúzus ködbõl kibomló, máztól-szennytõl megszabadított tartalom újmódi egységét.
    Bíró szellemi õsei sohasem voltak közömbösek a világ dolgai iránt – sürgették, katalizálták, gerjesztették a változást, a sokféle módon magyarázott, és félremagyarázott haladást, bátran ítélkeztek és tévedtek, sebeket osztottak, sebeket kaptak; kihullott vérükön utánzataik híztak polgári mûfajokká, s az üszkösödõ tagjaikat mutogató panoptikumban ma is szívesen borzong a filiszter.
    Pedig a világ felforgatása sosem volt külsõdleges cselekedetek sora! A változás iránti vágy megokolt és megformált stratégiákká szervesült. S ha egy alkotónak csak egy csata taktikai megtervezésére és levezénylésére adatott alkalma, az az egyedi gyõzelem vagy vereség is belesimult az élcsapat elsöprõ fergetegébe. Része lett a mindig holnapra halasztott gyõzelemnek.
    Bíró József sok csatát megjárt, gyõzelmei és vereségei lassan életmûvé állnak össze. Az új kötet nem hadszíntérre visz, hanem a tábori konyhába vezet be, ahol a holnapi harcosok menázsija készül. Három komoly, emberes fogás, igazi trakta (ne feledjük, ez a szó nemcsak a hétországra szóló lakomák szinonimája, hanem a szellemi táplálkozásé is – a tanácskozásé, a tanulmányé... Hiszen nemcsak kenyérrel él az ember!)
    Háromszor huszonegy néhány soros, legfeljebb egyoldalas írás – ez a három fogás. Az elsõ huszonegy tördelt, kihagyásos textusai a közösségi alapértékek megközelítései, a kiüresedett fogalmak újratöltésére tett kísérletek. Új fénytörésbe kerül az emberség, a becsület, a haza fogalomköre – s íme: az örök-lázadóktól szokatlan megállapodottságra bukkanunk: a közös sors iránti felelõsségérzetre, a lét megjobbítása, az értékek megõrzése iránti elkötelezettségre! A számunkra csak magyar történelem fogózkodója (27. o.) segít abban, hogy a hombár legtávolabbi sarkában megmaradhassunk magnak (26. o.), az álkultúra leleplezésével, megtapadásával, kifigurázásával megteremthessük a megújulás esélyeit, alapjait (16-17. o.).
    A Plusz huszonegy ciklus ízei mások. Az értékek belsõ, személyes elsajátításának dokumentumai az ide sorolt munkák, a vívódás, az ön-élveboncolás látleletei. Az elõzõ ciklusban felmutatott külsõ (társadalmi) értékek úgy válnak bírójózsefi gesztusokká, jelképekké, hogy átesnek az önirónia szûrõjén. Túljutnak egy sajátos közhelycsapdán is, a sztereotípiák megbotlanak, kifordulnak önmagukból, s visszavezetnek az õket létrehozó valamikori tényleges ítéletekhez (mint a HIT, a TEHETSÉG és a MUNKA... szentháromsága, szerencsével spékelve a 39. oldalon). ez a ciklus ad teret az ember és gondviselés (ha van) viszonyrendszerének, itt jelenik meg a földközeli szerelem dadogó csodája; az ember és másik ember, a tanítvány és a mester kapcsolatának néhány pillanatfelvétele (50. o.). Az emberi relációk fel-felvillannak a szövegben, mintha a szöveg-egész a társadalmi beágyazódás lehetõségét kínálná, s mégis, mint kemény tükör-felület, visszaveri a személyiség kísérleteit (46-47. o.). A magán- és a történelmi személy konkréttá lesz, s eszerint ítéltetik meg.
    A befejezõ És mégegyszer huszonegy címû ciklus a valóságos világutazó és a szellemi világjáró kettõs szemléletében forgatja meg még egyszer a korábban felcsillantott, vállalt értékeket. A kihagyásos technika, a nyelvek kavalkádja, s itt-ott a szövegtest formája is újfajta Bábelre hajaz, nem egyszer a szövegmezõt nyomdatechnikai eszközökkel (vonal, vastagítás stb.) kettébontja a szerzõ, s az alsó szövegrészben, mintegy alapzatban rejlik a valódi (komoly vagy ironikus, nem egyszer kölcsönvett, átfényezett) üzenet (65. o., 71. o.).
    Bíró József nem könnyíti meg fejezetcímekkel, megjegyzésekkel, kibeszélésekkel a befogadó, a bíráló dolgát. A felbontott, széttrancsírozott etûdök feldolgozásához a verselemzés technikáját javaslom, a türelmes, háboríthatatlan (74. o.) nyugalomban történõ elõítélet-mentes megközelítést. Soronként kóstolgatva bomlanak ki a trakta ízei, s így válik minden falat vérré bennünk.
    Illetlen dolog egy avantgarde alkotóról szólván hagyományokat, örök értékeket emlegetni. Bíró József minden bizonnyal tiltakozni fog a következõ megállapítások miatt, de hát, mint tudjuk, a tények makacs dolgok. Ugyanis ez a költészet (mini-próza-irodalom) a magyar literatúra legjobb közösségi hagyományait folytatja, a hazáért, a népért, az elnyomottakért cselekedni kész költõi magatartást tereli új formába. Bíró József úgy teremt egyedi, meglepõ formavilágot, hogy közben nem hagyja veszni a megszerzett (esztétikai, erkölcsi és társadalmi) értékeket, s e súlyos tartalmak birtokában lesz naponta úrrá cifra szolganépén. (Hungarovox)

 
BISTEY ANDRÁS

A század, ahogyan Tabák Lajos látta

Szarka Klára: Egy évszázados ember (Tabák Lajos fotográfus)

    Tabák Lajos életmûve nem ismeretlen sem az Ezredvég olvasói, sem a fotómûvészet iránt érdeklõdõk számára. Ám az életmû ilyen teljes bemutatására, amilyet Szarka Klára nagyszerû könyve kínál, még nem történt kísérlet.
    Az életének 101. évét februárban betöltõ mûvész szó szerint “évszázados ember”. Ám Tabák Lajos nem csupán átélte szinte teljes egészében a 20. századot, ez önmagában csak különlegesség és nem érdem volna, de meg is örökítette mindazt, amit a legfontosabbnak tartott benne. Kezdetben a szegények, a kizsákmányoltak, a társadalom számkivetettjei iránti együttérzés és az embert megnyomorító társadalom elleni tiltakozás, a nagy társadalmi változások után pedig az építõ ember bemutatása volt a célja. Tabák Lajos úgy volt lázadó és lázító - amikor azt látta szükségesnek és elkerülhetetlennek -, hogy egy pillanatra sem engedett a legmagasabb mûvészi igényességbõl.
    A könyvbemutatón a mûvész munkásságát méltató Jenei Gyula költõ ezt a gondolatot így fogalmazta meg: “...a szociofotó nem annyit jelent, hogy megkomponálni a pillanatot a mûvészi alkotás öröméért. Szociofotót csinálni: magatartás, életforma, mozgósítás az igazságtalanság ellen.” Majd hozzátette, amit a képek minden szemlélõje érez, hogy a történelem furcsa fintoraként 70-80 év után ismét idõszerûek lettek ezek a fotók.
    Tabák Lajos sok képe elveszett a történelem viharaiban. Mások csak reprodukciókban, újságok hasábjain maradtak meg. (Ezeket a fotókat Gáti György fotográfus restaurálta.) A könyv kisebb részében szinte elfér az egész fotós életmû, de a képeknél nem kevésbé érdekes a nagyobbik részt kitevõ mélyinterjú és rövid fotótörténeti összeállítás, Szarka Klára munkája. Tabák Lajos beszél, és nemcsak a saját élete elevenedik meg, de a század is a maga hétköznapjaival és tragédiáival. (noran)

FRIDECZKY FRIGYES

Marek Edelman tanúságtétele

Hanna Krall: Egy lépéssel az Úristen elõtt

1981 után, immár 2. magyar kiadásban jelenik meg – Gimes Romána fordításában – ez az alig ötíves, a maga mûfajában méltán remekmûnek nevezhetõ riportkönyv. Az európai zsidóság pusztulásának kivételes fejezete volt a varsói gettófelkelés. A Zsidó Harci Szövetség néhány száz, alig felfegyverzett harcosa három hétnél is tovább tartóztatta fel a páncélosokkal, nehéztüzérséggel megerõsített német hadosztályokat. Évtizedekkel a nagyszerû, hõsies felkelés után, 1977-ben nehéz feladatra vállalkozott Hanna Krall, a varsói Polityka  munkatársa, amikor szóra bírta a £ódz-ban élõ neves szívsebészt, Marek Edelman-t, a felkelés egyik vezetõjét.
    “Csak a halál nemének megválasztásáról volt szó – mondja Edelman. – Akkor már csak kettõszázhúszan voltunk a Zsidó Harci Szövetségben. Mi tudtuk, hogy a nagy nyilvánosság elõtt kell meghalnunk, a világ szeme láttára. Hisz az emberiség már megállapodott abban, hogy fegyverrel meghalni szebb, mint fegyver nélkül. [...] A többség a felkelés mellett döntött. Arról volt szó csupán, hogy ne hagyjuk magunkat lemészárolni, ha értünk jönnek. [...] A németek április 19-én akarták megkezdeni a gettó likvidálását – döntenünk kellett. Talán én voltam az öttagú parancsnokság legidõsebb tagja: huszonkét éves. [...] A kórházban dolgoztam akkor, mint küldönc, és az volt a dolgom, hogy ott álljak a kapuban az Umschlagplatzon (átrakóhelyen) és kivezessem a betegeket. A mi embereink kiválogatták azokat, akiket meg kell menteni, vagyis én vezettem ki õket, mint betegeket. [...] Végignézni azt, hogy hogyan vagonírozzák be az embereket az Umschlagplatzon, végignézni, ahogy négyszázezer embert küldenek a gázkamrába – kikészíti az embert. Az alatt a húsz nap alatt nagyon sok mindenre voltam képes. Talán nem is volt az dráma. A dráma ott kezdõdik, ha te döntesz, ha valami tõled függ; ott pedig már eleve eldõlt minden. Most itt, a kórházban az életrõl van szó – és minden alkalommal döntenem kell. Most sokkal többet izgulok...”
    Merthogy Edelman, az ellenállás egyik volt vezetõje ma bátrabb tettnek tartja, ha mint szívsebész – több évtizedes bevált tapasztalatot félretéve eddig nem ismert módon is nekifog egy veszélyes mûtétnek, hogy megmentsen egy biztos “halálra ítéltet”. El kell gondolkoznia: “... nem lehet-e bypass-mûtétet végeznie akut állapotban?” – még akkor is, ha a legtekintélyesebb szaklap kijelenti, “hogy ez képtelenség”. És megteszi a merész lépést “egy lépéssel az Úristen elõtt”, megelõzve annak végzetes döntését. Mert õ “nem túlságosan igazságos. S ezért nagy öröm, ha mégis sikerül” kifogni rajta és minden remekül megy.
    “Van fogalmad arról, hogy mit jelentett akkor a kenyér a gettóban? Mert ha nem, akkor úgyse érted meg soha, miért jelentkeztek önként, és mentek kenyérért ezrek Treblinkába. Itt osztották a kenyeret. Hosszúkás pirosra sült cipókat, s az emberek szép, rendezett négyes sorokban vonultak ide a KENYÉR-ért, utána beszálltak a vagonokba. Olyan sokan jelentkeztek, hogy naponta két transzportot kellett indítani Treblinkába, egy emberekkel megrakott tehervonatot, mely üresen tér vissza. Élelmiszert nem szállítanak oda. Mi mindezt megírtuk az újságunkban – de az emberek nem hittek nekünk.
    Az akció 1942. július huszonkettedikétõl szeptember nyolcadikáig tartott, több mint hat hétig. Egész idõ alatt itt álltam a kapuban. Négyszázezer embert kísértem ki erre a térre.
    [...] Ha az ember vagonokba kísér másokat, késõbb akadhat Vele elszámolnivalója. Mindnyájan ott mentek el mellettem. És a halálraítéltek tömegébõl kellett kiragadni egyeseket. És most is éppen ez a szerepem. Az Úristen már el akarja oltani a gyertyát, nekem hamar el kell takarnom elõle a lángot, s kihasználni, hogy egy pillanatig nem figyel oda. Hadd égjen egy kicsivel tovább, mint ahogy Õ szeretné. Arról van szó, hogy az ítéletet valamennyire elhalasszuk, nyolc, tíz, tizenöt évvel.” “Ha az ember jól ismeri a halált, akkor nagyobb felelõsséget érez az életért. Az életnek minden esélye, még a legkisebb is, nagyon fontossá válik. Barnard elõtt szívátültetést sem végeztek soha. Tehát végül is meg kell próbálnia valakinek, ha az orvostudomány fejlõdni akar. És mikor szabad megpróbálni? Ha az ember mélyen meg van gyõzõdve róla, hogy a mûtétnek van valami értelme.” A mûtétet a legapróbb részletekig végiggondolta, és minden tudása, tapasztalata és intuíciója azt diktálta neki, hogy amit tenni akar, logikus és szükségszerû. Ráadásul nincs semmi vesztenivaló. Tudja, ha nem operálja meg, ez az ember úgyis meghal. Edelman szentül meg van gyõzõdve róla, hogy igaza van.
    – Professzor úr, nem azért hozták õt ide Varsóból, hogy meghaljon, hanem hogy megmentsük.
    És Edelman nem azért dönt ilyen könnyen, mert hozzászokott a halálhoz. Az Infarktus címû könyvében mindent megírt, amit a szívbetegekrõl tud. És azt is tudja, hogy ilyenkor minden sebész “mintha teljesen egyedül volna, [...] egyedül a szívvel, mely úgy mozog burkában, mint egy félénk, kicsi állat. Egy szívvel, mely még mindig mozog. Õ sok mindent tud, amit más nem tudhat, mert õ ott állt “az Umschlagplatzra vivõ kapu mellett, s ott állhatott minden nap (több mint) hat héten keresztül, míg az a négyszázezer ember elhaladt mellette útban a vagonok felé”.
    Marek Edelman “évtizedekig nem beszélt a történtekrõl, most is kelletlenül teszi, de elolvasván a könyvet, megértjük, miért: alapvetõ fogalmaink életrõl, halálról, bátorságról, becsületrõl, tisztességrõl akkor és ott érvényüket vesztették. Edelman úgy érzi, tapasztalatai átadhatatlanok, bármit mond, félreértést szülhet csak. Ami történt, az emberi tudat számára felfoghatatlan. S ha valaki – egy a néhány száz közül, aki a gettó félmilliós lakosságából megmaradt – mégis túlélte, emlékezetében olyan tényeket õriz, olyan döntések felelõssége nyomja a vállát, amelyek az utókor emberének talán érthetetlenek. Ezért inkább hallgat, cselekedetei beszélnek helyette most is, a béke hétköznapjain, akárcsak egykor a varsói gettó poklában”. (Európa)