MEZEI ANDRÁS

1945

Még nincs kenyér, csak stearin.
Élek egy város romjain:
kívül-belül a tûzfalon
csak utca van, se ház, se hon.

A ló mögött hadtápkocsi.
Befogva fényes csontjai.
Istrángszakító pillanat,
a vér a vékony jég alatt.

Kés kell, hát pisztolyt félretesz,
házmesterünk ma húst szerez.
Ma nincs se harc, se félelem –
a ház elõtt a lótetem

csontváza és a roncs-kocsi.
Henteskötény, az orvosi
köpeny, a bárd s a négy pata.
Régi házmester, új haza.
 
 

JÉKELY ZOLTÁN

Zongoraszó

Zongoraszó egy kis budai téren –
elõször hallgatom ezen a télen.
Vajjon ki játszik ott fenn álmosan,
oly álmosan és állhatatosan?
S a hóban tankromok és törtsudaru fák
hallgatják a tavaszi muzsikát
és horpadó sírok alatt a holtak
hallgatják-hallgatják s fel-felzokognak.
Holt asszonyok, gyermekek s katonák
így hallják a vidám élet szavát,
az Életét, mely bõszen zúg tovább,
mint nagy tank ront sírokon, halottakon át...

        1945. február

KASSÁK LAJOS

A túlsó partról

Budapest, ma láttalak elõször fényben
hogy lefelé jöttem a hegyrõl
hol barátaim élnek emlékeik közt
kertek sûrûjében a házuk.

Messze egy kék torony állongott a ködben
ó, bús visszhangtalan kiáltás
a Duna felett akkor vérzett el a nap
s íme, felragyogott a város.

Árulók és orvgyilkosok áldozata
két arcod mutatod egyszerre
egyiken feslik a megifjodott élet
másikon fagyott vér sötétlik.

Hirdetem, hogy bontogatod már szárnyaid
s ha az éj barlangja kitárul
lámpáid gyöngyfüzére világítja meg
az utat, min félve baktatunk.

        1945. február


 
ZILAHY LAJOS
 
Romok alatt, romok fölött
 
Élek? Vakít a fénytelen téli reggel a pince sötétsége után, körmeim feketék, arcomon szakáll penésze, dúlt agyamban még ott vannak a nagy szúró fények dörrenései, még sajognak bennem a halálfélelem fekete szívgörcsei. De élek. Te is élsz? Ez itt a Rákóczi út? Mint a dülöngõ részeg botladozom a kövek és drótok között, lovak és emberek tetemein át. Ki ez a két ember, aki karomnál fogva vezet? Eljöttek értem, visznek a nyomdagépek felé. Mi szerepe van itt még az írói tollnak? Harmadéve nem így képzeltem. Akkor még azt hittem, hogy az a rózsadombi villa lesz az egyetlen áldozat, s a romok alatt csupán egy elpuhult, kevélykedõ, cicomás polgári élet, egy selyemcilinder foszlányai hevernek. A romok zúgva megnõttek, elborítottak egy országot, felfalták Budapestet. Nem a mi akaratunkból. Nem a magyarság akaratából. Ezt a poklot el lehetett volna kerülni. Most már tudom, hogy mi fekszik az óriás romok alatt. Nézzetek körül: itt fekszik az a hazugság, amellyel ebbe a háborúba belehajszolták a magyarságot. Igen, õ az: “Európai új rend.” Most végleg eldobta álarcát. Most a halott igazi arcába nézhetsz. Micsoda kaján, ördögi arc! Fogainak vigyorán még leolvasható ez a szó: “Kitartás!” Ti magyarok, te Budapest, csak tartsatok ki. Aztán jövünk mi. De a Stefanskirche falai között nem fognak Sztálin-orgonák zúgni, Bécs szép utcái nem fognak elpusztulni. A kitartás csak nektek szólt. Népet és nemzetet így még sohasem csapott be, így, ilyen lelketlenül még nem dobott áldozatul semmiféle történelmi erõ, mint ez a német maszlag, amely “európai új rendnek” nevezte magát, s amely elnémította, és akasztófára vitte az eszmélõ magyarságot. Csak most érezzük igazán, hogy Kelet Népe vagyunk.
    Érdemes még élni? Érdemes még embernek lenni? Érdemes még magyarul érezni? Hol kezdjük el? Hol folytassuk? Megyek a nyomda felé, lábam alatt csak a csikorgó üvegcserepek s az üzletek ajtajában a fosztogató csõcselék keselyûzaja felel. Mi az az erõ, amely mégis elõre visz? Talán meg tudom mondani, ha dadogó szóval is. Alig látom a leírt betûket e kis gyertya mellett. Eljött hozzám az elsõ napokban egy ismeretlen nyomdász, megkérdezte, hogy nincs-e valamire szükségem, s ezzel a szóval köszönt el tõlem: “Szabadság!” Eljött hozzám a legvadabb aknatûzben egy szegény munkásasszony, aki talán úgy érezte, hogy valaha jót tettem vele, zsírt és néhány fagyott almát hozott, mert azt hitte, hogy éhezem. És szerdán belépett a pincébe egy orosz katona, megállt a gyertyafényben, és azt mondta: Nyima hleba? És letett az asztalra egy kenyeret, szégyenkezõ kézmozdulattal, szinte bocsánatkéréssel. Soha nem fogom elfelejteni zavart kis mosolyát. Ez az arc volt nekem ott a gyertyafényben az élõ Krisztus. Ezt a szót: szabadság, azt a pár fonnyadt almát, ezt az orosz mosolyt soha nem tudom visszafizetni nekik. Emberek, ti gazdagok vagytok. Eszméljetek rá mindannyian, hogy gazdagok vagytok. Ne sirassátok az anyagot. Kincsetek a jóság, amelynek erejét és fényét még nem ismertétek meg eléggé önmagatokban sem. Most éveken át golyó és börtön járt annak, aki azt merte mondani: szeretet. Istenem, szegények, mondta egy asszony az elhurcolt zsidókat látva, s már feléje sújtott a puskatus. De mi, akik még élünk, most higgyünk igazán ebben a mérhetetlen erõben: szabadság. A világtörténelem minden csodájának forrása ez az erõ. Hiszek az emberi jóságban. Ez a hit visz most rogyadozó lábakkal a nyomda felé. Nemsokára kigyullad a villany. Hol vagytok, színészbarátaim? Gyertek elõ, játszani akarunk, találunk még valahol egy üres termet. Játszani, énekelni, vigasztalni. Emberek, boldogtalan embertársaim, hirdessétek és mutassátok fel az emberi jóságot, mert ez most az egyetlen, de roppant kincsetek. A lapát, amely a törmeléket arrébb dobja, e néma lapát is azt fogja hirdetni. Minden munka, minden kézmozdulat. A háború szennye most már nemsokára lefolyik rólunk, mint a boncterem fekete-vörös, bûzös leve. Fölmossuk padlóinkat és lelkeinket. Munkára fel, emberek. Halljátok a kiáltásunkat? Élünk!
RÓNAY GYÖRGY

Romok helyett palotát

Költõ, hová lettek a jelzõk? A metaforák
elvesztették értelmüket.
A képek föllázadtak. Minden visszájára fordult,
és a világ süket.
Egy-egy kancsal rím, párjától elszabadultan
okádja kócbelét.
Olvad. Február. Az ereszrõl szaporán
hullatja könnyeit a jég.

Milyen tétova jelenés úszik az égen? A torka
tátva, sörénye lobog.
Földúlt városok kavarognak.
Füst és romok.
S egy angyal, víva a szörnyetegekkel
lengeti merész
zászlóján az Igét... Nyomorult
lázálom az egész.

Mennyit kergettem azt, ami elvont,
a mindenség szép mértanát
s mágikus titkait! Most két marokkal szórnám
meddõ kincseimet, ha legalább
egy korty valódi valóságot ihatnék,
nem ezt a vad
forgatagot az égbolt eszelõs
csillagai alatt.
Egy korty valót! Annyit csupán, amennyit a
kisfiam karja átfog!...
Hagyjatok engem, hogy azt, ami széthull:
fölépítsem újra a világot,
szebbnek mint volt és jobbnak is: a szeretet
szelíd világát! Elég volt a rom.
Itt állok, férfi, kifosztva, kitárt
karral a romokon:

ébredj, ember! ébredj, szív! új fogalmak
hajnala, derengj!
Még hullnak a téglák, de már az elme riadt
tájain alakul a rend,
s oszlik a köd. A megrekedt idõ
indul tovább.
Égj, látomás! Vér helyett kenyeret!
Romok helyett palotát!

 
HAJNAL ANNA

Átkelés

A kásás, szürke jégen hallgatag
mentünk a vattás, szürke ég alatt.

Budáról jöttünk reggel óta már,
– a verekvõ kísértet fenn, a Vár
még meg nem adta vad csontvázfejét,
torkából ágyúk bõgtek lángzenét,
puszta szemodvain táncolt a láng,
a német szörny bent még élni kivánt.

A kásás, szürke jégen hallgatag
mentünk a vattás, szürke ég alatt.

Három szovjet tiszt állt a part falán,
néztek a rongyos átkelõk után,
mentünk, köröttünk alkonyati köd,
eltévedt golyó szállt fejünk fölött,
csak mentünk, fogtuk egymás hû kezét,
nem hallottuk a jég élõ neszét,
hogy sercent, roppant lábaink alatt:
mint mágnes vonzott, vár a pesti part.

De messze volt! Szívünkben a remény
megtört a Margitsziget lépcsején,
mint hullámgáton megtört, felcsapott:
a lépcsõn szovjet õr bólintott, helyt adott.
Csak egyenesen! Át a szigeten!
Vérmocskolt havon, tanktetemeken,
behavazott, fagyott halottakon,
kéz-kézben botorkáltunk konokon.

S a kásás, szürke jégen hallgatag
mentünk tovább a vattás ég alatt.

Aggodalom vitt, vitt a jóremény,
a pesti part látkörünk peremén
közel volt, eltûnt, ringatta a köd,
vak szorongás terpedt szívünk fölött,
vad-karmú sas, a rémült képzelet
terpedt szívünkön prédája felett,
megcsukló félelemben, hallgatag
vacogtunk már a szürke ég alatt.

Hogy értünk partot? Nem tudom ma már.
Kínban-reményben, mondd, van-e határ?
Rom-utcán végig, törött kapun át
vonszoltuk szívünk néma sikolyát:
anyám? a gyermek? – élnek? élnek-e?
– És élt anyám, s a gyermek élt vele...

ABLAK

A 20. századi szerb nyelvû költészet, próza- és esszéírás nagy és nem könnyû sorsú alkotója (elég talán egyszerûen annyit mondanunk: az egykori partizán tántoríthatatlan baloldali volt egy életen át, s fél évszázadon keresztül ellenfele és üldözöttje a Tito-rendszernek) meggyõzõdésünk szerint mellõzhetetlenül s elõkelõ helyen beletartozik az európai irodalom történetébe – okkal remélhetjük, hogy errõl hazája és Európa értelmisége és népei is elõbb-utóbb végleges tudomást vesznek, talán a nem túl távoli jövõben. Crna Gora (Montenegro) volt Radovan Zogoviæ hazája, bár élete nagyobbik felét Belgrádban élte le. 1907. augusztus 19-én született egy kis hegyi faluban, Mašniciban, 1986. január 5-én hunyt el Belgrádban. Magyarországon is jelent már meg könyve, vers is, próza is. Folyóiratunk olvasói több ízben találkozhattak mûveivel az utóbbi néhány évben.
Az alábbi költemények az életében utolsóként megjelent verseskötetébõl valók, amely 1985-ben látott napvilágot a “Prosveta” belgrádi kiadónál. De maguk e versek korábbiak, a most közöltek mind az 1970-es évek termésébõl kerültek be Zsarátnok holnapra (Supret za sjutra) címû gyûjteménybe. Ez, mellesleg megjegyezve, teljes egészében magyarra fordítva vár a jó alkalomra, hogy egyszer majd könyvalakban eljuthasson ahhoz a pár száz emberhez, akit a költészet, kiváltképp pedig az ilyen költészet még érdekel manapság a Duna-Tisza táján.
 

RADOVAN ZOGOVIÆ

Érzelmes kérvény, illetékkel

Hadi hegyjárónak, mert nyári csúcs s napos lejtõ a vágya,
mûvelt ágyásokkal, karón indázó veteménnyel dús kert,
s mert napos oldal hegyen és hegyalján az ilyennek drága,
kéretik kiutalni fenn a hegytetõn egy német bunkert.

Emeletes bunkert – hogy minél messzebb nézzem a vidéket,
széles lõréssel – hogy végig lássam az árkot, hol a víz jár;
fûvel körülnõve – hogy át ne izzék, mikor a nap éget.
Osztályra, méterre megfizetem bérleti díját.
S legyenek fölszántott-kapált földek, krumplivirág virítson,
meg tengeri, aminek haja ragad még a csuhéjához;
és kaszáló-lapályok, és a leglaposabb füves síkon
egy körtefa, amely alatt a kalapált kasza kiáltoz.

S ösvény vigyen föl fenyveshez – mentén kõfallal vagy sövénnyel –
gyökérlépcsõbõl, mely tûvel szúr, mint erdei hangyák halma;
s forrás is kell, mely altatja magát, vagy emlékekbe mélyed,
hogy emlékezni késztsen, s éj felén fejem álomra hajtsa.

És tücskök is. Hogy jelentsék a földnek: “Teli a hold nyomban!” –
cirpelõ dalukkal, mely fûszálról fûszálra szállva lebben.
S legyen ott, közvetlen a fal tövén, mely tele golyónyommal,
három partizánsír, hogy legyenek társaim közelemben.
 

Kolašini ablak

Kolašini ablakom, sorsom ablakszeme! Rezzenetlen
bámulsz a Kolašin-Pecka út kanyarára. Fordulóban
félárbocon csüngõ ágak alól tûnik látatlanba,
mint a dubrovniki folyosó vak
kapualjba, ahonnan
verembe
hullasz,
s ott markolattal földbe szúrt kardok hegye vár rád.

S föltûnnek a csetnikbörtön-Pecka útszakasz hajlatában
háromszoros foglárhad háromszor eladott foglyai.
Ûzötten és lassan lépnek. S a géppisztolyok torka
nem bordára-tarkóra tátog vállszíjon – mint tõr
csontig bedöfve, s szinte e tõrre akasztva
a fegyver s tartva keresztben, könnyedébben
így a géppisztolyos német kézben. És a menet megy,
testében e tõrrel, hemzseg elõre, sírgödörbe
veszni, géppuskacsõ elé vinni mellét.
Ablakom, sorsom, ott állnak õk sírgödrüknél,
valahányszor hozzád lépek.

Mozdulnak, s itt vannak. Botladozva húzzák maguk körül mintegy
hajcsár-kalitkáikat, elárultan éltükben s holtukban.
Kihunynak a földön a bilincsek fényei, mint világító
lövedékek nappal. Mind nehezebbek, mind hosszabbak a vasak,
a láncok. Ne, Miodrag, Miša!... A német
tarkón vágja mind, aki elesik most, vagy megállna.
S az elõzõ, ki maga is lankad, hátát a láncoltnak odatartja –
vonszolja magát is, õt is, láncát is még.

Megáll másik is vasban, harmadik is. Odatartja
a hátát más is, megint másik is... Vajon tudták-e,
hogy maradék erejükkel vesztõhelyre vonszolják õket?
De ha tudták is – hogy is hagyhatnád ott,
ha magad is, mindjárt, ugyanott maradnál... Húzod,
amíg mindketten el nem estek. És ha igen, akkor –
hát együtt estetek s maradtatok ottan.

Kolašini ablakom, sorsom ablakszeme! Te mindezt,
mindnyájukat nézed, csak nézed rezzenetlen. S melyik ne
nézné ablakaim közül ugyanígy ezt? Amelyik nem
ezt nézi – annak mától máris
örök vakság szálljon szemére!
 

Ószövetségi példázat I.

Bakot választottak bûnváltónak. És azért õt éppen,
mert tilalmat nem tûrt, kemény fejû volt, akármit akarván,
mert tudták, letért az útról, és járt a töretlen ösvényen,
mert még a pásztorra is rászegezte szarvát.

Õt választották épp – mert sakál, farkas éppen rá neheztelt,
hisz övéit védve, szirtre hágott, tölgynek vetette hátát;
mert ingerelte õket hegyes szarva tíz-tíz éles szaruperccel,
és fújtatott, és kapált patájával, mutatva: “Hátrább!”

Õt szemelték ki, tudván: a fogát fenõ ragadozóhad,
amely a pusztában les éhen, néki véve vérét,
a bûn daliás hordozóján helyettük osztozhat.

Hogy farkas és sakál a papok helyett, kik drágák Izrael szívének,
meg fõ-fõ vének helyett – õvele beérjék...
Ezért választották ki éppen õt a vének.
 

Ószövetségi példázat II.

És meglepték az elítéltet a szürkületkor oly csöndes cserényben,
hol õrködött volt az éjben, s pitymallatkor lett kába.
Hiába rugdalózott, szántott patáival serényen –
lebírták õt, elvonszolták, vitték a gyûlde sátorába.

S a fõpap akkor a kertbe rendelte gyûlni mind a népet,
s Izrael összes ocsmányságát az Úr elõtt meggyónván,
elsorolt minden vétket és bûnt, még azt is, amit a népe vétett
a földi vadak ellen, amelyeknek az Úr viseli gondját.

Aztán a fõpap, hogy a kiszemeltre mindahány bûnt rárakja,
rátette kezét a bak fejére. Majd a vének mind, sorra
tették rá kezüket a görcsben remegõ hátú bakra.

S mint égette e sok kéz! Mi súllyal nyomta le a földre!
Õrzõ öklök, most mind – ordasok ínyére óvja,
ujjhegyeik helye – mutatja, hol téphetik majd hörögve!
 

Ószövetségi példázat III.

S a bakot, arra ítélvén, hogy Izrael minden bûnét megfizesse,
átadták annak, ki várta már készenlétben, hogy kivezesse a puszta
határba. S ott elûzze... És hogyha visszafutni lenne makacs kedve,
a sivatag határán lábai szárát összezúzza.

S mennek kettesben: a kísérõ keze köré tekert kötéllel,
a bak pedig a nyakában kötéllel. Kivetve. Megy, hogy sorsát betöltse,
hangot sem ad. Meg-megáll csak, és szikkadt szájjal esõlét nyel.
A bûnök terhe kecskeszõrös árkot váj végig a földbe.

Elárulják! Kik reggelig (rég volt e reggel, oly rég!)
övéi voltak. Hozzátartozójukat kiadták. Saját kezûleg rémületbe
lökték. Annak adósaként vár törlesztésre. S hogy arra várakozzék,

helyben megáll... A ragadozók majd (szemük villáma ágak közt vág át!)
becserkészik. Lassan kerítve. Csattogva. Csörtetve...
Végül majd hiénák jönnek, hogy csonkjait lerágják.
 

Telefonos éj

Tárcsázz, amint sétádról megtérsz, s a lakásba toppansz
pirultan, hólepetten – dúl-fúl kint förgeteg szél!
Hogy a havat gallérodról gyámoltalan kézzel, izgatottan
leverjem, s leheljem le pillád hava-pelyhét.

Hívlak majd, ha est és tenger kék éjfélbe összeolvadt,
hallgasd: a csönd itt hogy’ beállt, terülvén szerteszéjjel;
halld, szendergõn mint susog a tenger altatódalt:
rólad neszez a délszaki éjszaka egész éjjel...
 

Fohász álom elõtt

Te álmodban megérzed minden álmom szinte várva,
hisz álmom veled jár, vagy legalábbis közeledben.
S ha elveszítlek közben, ha áhítlak csak mindhiába,
óvj akkor álmomtól, ébressz föl mindig engem.

Te álmodban megérzed, álmomból mi van még hátra,
mert téged álmodlak, mi másért dobogna a mellem?
S ha álmunk összebékít, s kezd rám borulni hajad sátra,
õrizd úgy álmom, ne engedj fölébrednem.
 

Érzékcsalódás éje

Legyetek kígyónál találékonyabbak, tekergõbbek. Miként változó a
kaméleon, változók legyetek. Változékonyabbak!

Ha örömest, sokszor naponta, serényen, élvezettel
mosdanál, ha minden reggel
fürdeni volna kedved (hogy egész nap összes pórusaiddal lélegezhess!) –
titkold e gyöngeséged, bárha leküzdhetetlen,
nehogy észrevegye bárki; mert ha igen, ha adat lesz
ujjlenyomatod mellett, megkapod érte, ha rád jut a sor majd,
márpedig ez óhatatlanul így lesz – büntetésed
pótlólagosan, valamint állandósultan,
mármint a mosdatlanság büntetését, a fürdésérõl nem is beszélve.
Szemhéjaid – a könnyel kevert kõportól,
a csipát hizlaló csipától – összeragadnak;
kezeid undorodnak majd testedet vakarni,
tested rángani fog kezed érintésétõl is.
Attól is undorodni fogsz majd, hogy a põre priccsen
fejed alá tedd.
Legyetek kígyónál találékonyabbak, tekergõbbek. Miként változó a
kaméleon, változók legyetek. Változékonyabbak!
Soha senki ne állíthassa, hogy a beszélgetés számodra
vér- és gondolatátömlesztés, hogy a magány keszonkamra
neked – (a fuldoklásig) kiszivattyúzott,
majd visszaeresztett levegõvel (csak hogy a kín hosszabbodjék).
Mert ha rád bizonyítják, s kartotékra kerül az ujjlenyomathoz,
örökös kínra ítélnek,
tárgyalás nélkül,
magányodban.

Légy kígyónál találékonyabb, tekergõbb. Miként változó a
kaméleon, oly változó légy. Változékonyabb is!
Rá se hederíts, lesz-e fürdés, mosdani pedig úgy mosdj,
hogy mosdás is legyen az, meg nem is, látogatásra
csak úgy várj, mintha nem is vágynád, beszélgetésre szintúgy.
Legyetek bölcsek. Legyetek bármik, csak
nem-emberek közt emberek ne.

         CSALA KÁROLY FORDÍTÁSAI

KOSZORÚ

Ötszáz éve, 1505 februárjában született az akkori Közép- és Kelet Európa kimagasló költõje, a kisnemesi sorból származó Miko³aj Rej z Nag³ovic (1505–1569), akit “a lengyel irodalom atyjaként” szokás emlegetni. Õ volt az elsõ lengyel író, aki kizárólag anyanyelvén alkotott. Rej eredetisége azonban nemcsak ebben nyilatkozott meg. Elfogadta és haláláig vallotta a lutheri, majd a kálvini reformáció tanait, s ebbõl eredõleg mint író s mint az országgyûlés (szejm) tagja, Lengyelország társadalmának és politikai berendezkedésének gyökeres átalakítását sürgette. Nagyszabású életmûvében, mely az elsõ világi szemléletû életmû a lengyel irodalomban, az új, reneszánsz erkölcsöt és embereszményt hirdette. Ezzel összefüggésben az angol Chaucerhez, a spanyol Juan Ruizhoz és francia Villonhoz hasonlíthatóan (akiknek alkotásait pedig aligha ismerte), a reformáció korának nagyívû, mozgalmas pannóját festette meg, jórészt remek szatírikus ábrázolásban, miközben – a köznyelv vaskosságát is felhasználva – máig hatóan megvetette a lengyel irodalmi nyelv fundamentumát.
Az alábbi verseket Állatkert (1562) és Kópéságok (1574) címû szatírikus gyûjteményeibõl válogattuk, abból a több mint 1000 nyolcsoros epigrammát tartalmazó két mûbõl, amelyben korának egész lengyel világát megjelenítette.
 
 

MIKO£AJ REJ

A várnagy

“Tegyünk törvényt, uraim, a nép zúgolódik,
 Igazságosztás, bizony, igen régen volt itt.
Ha már e jogunkat is rútul veszni hagyjuk,
 Nagyon gonosz sorsunk lesz, mint majd látni fogjuk.”
Valljuk meg, felesben már – dupláját vesztettük;
 Tanács élén az urak ettek-ittak együtt;
Lopta a falusi nép a nyulat, az õzet;
 Prókátorok a szejmig el-fölkergetõztek.
 

A vicispán

“Ugyan, jóságos uram, mi lesz a világgal?
 Füstpénzt nem adnak, s mit érsz itt a foglalással!
Így telnek az esztendõk, várunk mindhiába,
 Még a tavalyiból se gyûlt túl sok a zsákba.
Akinek nincs semmije, nyugta-listán élhet,
 Mások esküsznek: megint minden odaégett.”
“Jó pajtásom, kéne csak néked esküdöznöd,
 Urastul és nyugtástul vihetne az ördög!”
 

Apát urak

Ámulj csak, mily sertések hízlalódnak itten;
 S hogy a hízlalók bele nem pirulnak: ingyen!
Lovagnak lenni vajon nem szebb s hasznosabb-e?
 Gyarapodna az állam s a Korona üdve;
És az Úrnak is különb haszna lenne akkor:
 Fogságban senyvedõkbõl – mint így pókhasakból.
Ám jobb a felfordulás; így együtt várhatjuk:
 Kopasszanak! Szökünk majd, az erdõt választjuk.
 

A barát

Nézd csak ezt a bestiát, körbenyírt kobakját,
 Láss alája: mily fura, csúf babonák lakják!
Nézd, pötyögõs csuhája mily ebül lóg rajta,
 Maga öltözött ki így, a vén ördögfajta!
Nézz hitet és tanítást, szent misét – s mi még volt:
 Mindezekben magad is láthatod a tébolyt.
S azok a fõ õrültek, kik e sok bohócot
 Gazdagítják, szentségként tisztelve – a kócot.
 

Koronatanács

Mire teremtõdtetek – jut-e eszetekbe?
 Ki ültetett titeket mai helyetekre?
Nyáját õrizni rendelt titeket az Isten,
 S hogy vérét ne ontsátok a legkisebbnek sem.
Hatalom és dicsõség: keze adománya;
 Tudjátok, mily szörnyûség ily nagy úr bántása.
Ó, ebben az akolban találsz néha farkast,
 Szegény bárányt tépázó, rút toportyán farkast.
 

A gyónó polgárok

Nagyböjtben a polgárok meggyóntak a papnak:
 Bizony, házasságtörõk, mind ekképp vallottak.
Szólt a pap: “Hogy tesztek szert ily tömérdek hölgyre?
 Talán nejeiteket kóstoljátok körbe!
Mert e hölgyek maguk is mind elmondták nékem,
 Hány idegen férj forgott kiük kis kertjében.
Így hát, Isten hírével, haza is mehettek!
 Szegény káplánt, néha még engem se vetnek meg.”
 

A plébános meg a püspök

A plébános kutyusa kimúlt. A jó gazda
 Temetõbe temette. A püspök hivatja.
Megy a pap a püspökhöz, vele a dukátja,
 Mondja, mily keresztényin múlt ki a kutyája.
“Püspök atyám, ezt a pénzt neked hagyta; én meg
 – Rendelte – harminc napig érte gyászmisézzek.”
Fogta a püspök a pénzt, papját feloldozta,
 Ebét egyházközségi taggá béfogadta.
 

A barát, aki lányt igézett volna

Megtetszett egy városi leány a barátnak.
 Hogy is kezdje? Szép almát adott a leánynak.
A lány anyja felfigyelt erre a dologra,
 Elszedte az almát s a ház elé kidobta.
Megtalálta egy disznó, fel is falta menten,
 S a barátot meglátva, visongott rá szörnyen.
A kolostorkapuban hevert csak azontúl;
 A barát meg lapult benn, míg a dög ki nem múlt.
 

A parasztról, aki megnõsült

Házasodott a paraszt, élete csömör lett,
 Járni ereje alig, gondtól háta görnyedt.
Látja ám, hogy agarak elõl milyen könnyen
 Fut egy farkas; gondolja: ennek biztos nincsen
Felesége! “Nõsülj meg, ordas koma, meglásd,
 Földnek szeged a fejed, elvéted az ugrást,
Elérnek az agarak, bármi kuvasz megtép,
 Úgy ám! Kisebbeket lépsz, meghidd, mint tavaly még.”
 

A nyulacska – mint a pór

A nyulacska – mint a pór, falat hús, haszonra;
 Ûzik-hajtják, bár nem bánt, hamis sose volna.
Szinteképpen nyúzója mindenki a pórnak –
 Adj, paraszt, az úrnõnek, úrnak, fõbírónak!
Holott hasznuk több lenne, ha mértékkel kérnek,
 Nem indulna annyi pór halódva a télnek.
Mint az ûzött nyulacskák: kicsinyt nyughatnának,
 Jól járna az ûzõ is – szaporodhatnának.

        TANDORI DEZSÕ FORDÍTÁSA