NEMES LÁSZLÓ
 
Szküllák és Kharübdiszek között
 
Részlet egy készülõ regénybõl
 
Mi is változunk, persze, hogy változunk, gondolta Laczkó Péter. És nemcsak a gondolkodásunk, a tudatunk, a véleményünk változott emberekrõl, emberi kapcsolatokról, a világról, néha szinte észrevétlenül, máskor meg mintegy kirobbanó viharként, egyik pillanatról a másikra, és megváltozott vele a helyzetünk, a sorsunk is. Rosszabbra? Vagy paradox módon akár jobbra is? – töprengett néha. És azt se tudta olykor eldönteni, hogy tulajdonképpen mi a rosszabb, mi a jobb? És ennek mi a fokmérõje? Igazság? Hazugság? Pénz? Siker? Megbecsülés? Valóságos vagy álságos csupán? Álmok, vágyak, nagy fogadkozások, ölelések, fenékberúgások Szküllái és Kharübdiszei közt hányódunk, és mikor és melyik volt az a szikla, melyik volt az a csendes öböl, mikor és hol volt az a vihar, merengett fél évszázad múltán is Laczkó Péter, ahol sorsunk gellert kapott, vagy ahol hajónk jobb irányba fordulhatott? Talán éppen az a koloniálbútorokkal berendezett minisztériumi szoba, ahol Kalmár Aurél azt mondta neki: – Ez így nem megy. Sajnálom. Sajnállak. – Vagy a klinika igazgatói irodája, ahová Bodonyi Xavér professzor hívatta be Bíró Julit, akkor már több mint egy esztendeje az orvostudományok kandidátusát, egy ködös februári reggelen. Nem volt ebben semmi meglepõ, a professzor évek óta kitüntette megkülönböztetett figyelmével. Papp Márton adjunktusnak – aki hamarosan docenssé lépett elõ – gyakran mondogatta: támogatni kell ezt a tehetséges, fejlõdõképes munkáskádert. És ilyenkor még azt is hozzátette: – Hidd el, kérlek, ezzel én nemcsak a korszellem követelményeinek engedek. – Késõbb meg egyre gyakrabban volt már valóban kíváncsi Bíró Júlia véleményére, bonyolultabb, nehezen eldönthetõ eseteket, a klinika laboratóriumában folyó kísérleteket is szívesen beszélt meg vele.
    Megszokott udvariasságához ez alkalommal azonban valami, szinte már eltúlozott elõzékenység, alig leplezhetõ zavar is párosult. Fehér köpenyét fel se vette még, elegáns szürke öltönyében sietett Bíró Júlia elé, tágas szobájának csaknem a párnás ajtajáig; kávét kérek a doktornõnek is, szólt ki telefonon a titkárnõjének, aztán egy ideig csak hümmögött, gondterhelten simogatta jól ápolt hófehér, hegyes kis szakállát. – Júlia, kérem – kezdte kis szünet után, az udvarias kedves kolleginám megszólítás helyett bizalmasabban a keresztnevét mondva –, én úgy gondoltam... a maga érdekében persze... Olyanokat is mondott, hogy a klinika steril világán kívül... a mindennapi feladatok sokszínûsége... az élet sûrûjébe... az egyéni felelõsségvállalás... a nagyobb gyakorlat... persze csak átmeneti... ott, ahol a betegek a maguk természetes környezetében... otthoni viszonyaik közt, a családi problémáikkal együtt... ezáltal még alaposabb lehet a felkészülés nagyobb feladatokra... Aztán lehalkította hangját, mintegy bizalmasan közölte: – Megígérték, én magam ragaszkodtam hozzá, hogy olyan körzetet kapjon... olyan kollégákat...
    – Csak néztem, hogyan kínlódik, majdnem elnevettem magam – mondta este, odahaza Juli a férjének, pedig tulajdonképpen sírni lett volna kedve. Végül kimondta: – Azt hiszem, a tudományos pályámnak befellegzett.
    – Hogyan? A labor... a megkezdett kísérleted... az is? Hiszen az a te ötleted...
    Sután, értelmetlenül kongtak Laczkó Péter szavai a konyhában; felesége a gáztûzhely fölé hajolt, a rántottát kavargatta a serpenyõben. Aztán levette a szemüvegét, a pulóverje aljába törölgette. – Bepárásodott – mondta.
    – És ezt meg lehet tenni? – erõsködött még a férje, pedig tudta, hogy lehet, hogy minden lehetséges, ennél különb dolgok is.
    – Tulajdonképpen ezt akartam mindig – mondta vacsora után Juli. – Amikor beiratkoztam az egyetemre, akkor is ez volt a vágyam. Faltam, újra meg újra elolvastam az akkoriban olyan divatos szép, megható orvosregényeket, az El Hakim-ot, a Réztábla a kapu alatt-ot meg a többit, olyan orvos akartam lenne magam is, aki ha segíteni kell, nem kíméli magát, fogja a táskáját, hóban, esõben, viharban, éjjel-nappal rohan a betegeihez, gazdaghoz, szegényhez egyaránt, mert életet kell menteni, olyan orvos, aki nem meggazdagodni akar, nem szobatudós...
    És aki milliókon tud segíteni? – akarta közbevetni Péter, hiszen milyen lelkesen beszélt neki Juli mindig a kísérleteikrõl, arról a minden addiginál hatásosabbnak ígérkezõ görcsoldóról, amit most próbál kifejleszteni; õ még tréfálkozott is a feleségével: Semmelweis, az anyák megmentõje, Bíró Júlia, a görcsös kínokban fetrengõk megmentõje... De ez most nem a tréfa ideje volt.
    Másnap este ment fel hozzájuk, október vége óta elõször, Papp Márton. Telefonon jelentette be szándékát. – Ha nem alkalmatlan a látogatásom – kezdte, és Laczkó Péternek errõl olyasmi jutott eszébe: mintha részvétlátogatásra készülne. Elegáns volt most is, sötét öltönyben, februárban, ezerkilencszázötvenhét februárjában nagy virágcsokorral érkezett. – Remélem – mondta –, én egészen biztosra veszem, hogy hamarosan visszajön hozzánk... a maga tudása, tehetsége... többre hivatott...
    – Higgye el, kedves Marci, én már nem is bánom, ha csak gyógyíthatok – jelentette ki Juli, és a csak szót erõsen megnyomta –, ha igazi orvosi, mondhatnám: gyalogos orvosi munkát végezhetek. Péter se lett igazgató. Nem is lehet, nem is lesz soha. Csak tanít. – És újra megnyomta a csak szót. – Higgye el, nekem jobb, nekünk jobb is így... Péter tanítani szeret, nem igazgatni. És írni fog, írni megint.
    – Bodonyi csak megijedt – mondta tovább a magáét Papp Márton, miközben hosszasan kevergette a kávéját és megigazította térde fölött a nadrágja élét. – Õt is támadják. Tett októberben néhány könnyelmû kijelentést. És azt is elõszedték valahonnan, hogy a kormányzót is kezelte annak idején... utána maga Horthy tüntette ki... és hogy az elmúlt egy-két évben a klinikájára kiket gyûjtött maga köré... – A torkát köszörülte, úgy mondta ki: – Maga miatt is többen piszkálni kezdték, kedves Júlia. Hogy maga milyen tüntetõen viselte a nemzeti színû kokárdát... és az újjáalakult párttól milyen tüntetõen határolta el magát. Ami annál is felháborítóbb... ne haragudjon, Júlia, én csak tolmácsolom, amit hallottam... szóval, annál is felháborítóbb, így mondják egyesek, sõt, vérlázító, ezt kiabálta az egyik konyhai dolgozónk, hogy éppen a Bíró Júlia viselkedik így... már megbocsásson, õ mondta így: züllött odáig... az, akinek a múltja, az apja... aki mindent a munkáshatalomnak köszönhet, és így tovább. Hát a prof, akinek a tudását, az érdemeit, ugyebár, nem óhajtom kétségbe vonni, megijedt, a bátorság nem éppen fõ erénye... – Elhallgatott, megint a nadrágja élét igazgatta, majd lehalkította hangját: – Köztünk legyen mondva, kissé beszari az öreg. – Furcsán disszonánsan hangzott ez a szó Papp Márton szájából, olyan disszonáns volt, mint minden körülöttük azokban az idõkben: mocsok, hõsiesség, rágalom, önfeláldozás, igazság, gyilkosság, szószegés.
    Laczkó Péter nézte a feleségét, Juli arca hol elsápadt, hol kipirult, régebben is többször észrevette ezt, amikor Papp Márton belelendült a legújabb kutatások, vagy a híres angol orvosi folyóirat, a Lancet valamelyik cikke, vagy akár egy új színházi bemutató ismertetésébe. Közvetlen felettesének könnyedsége, eleganciája kétségtelenül imponált neki, no meg a tudása és az a természetes elõzékenysége is, amellyel egyszerûbb környezetbõl jött, a tudományos kutatás területén még igazán kezdõ fiatal kollegináját az elsõ percektõl fogva szárnya alá vette. Volt Juli tekintetében valami, gondolta ilyenkor Laczkó Péter, a fiatal diáklányoknak tanáruk, vagy nem egy nõi beosztottnak a fõnöke iránt érzett, olykor titkolt, olykor meg romantikusan felszínre törõ, gyakran szerelembe torkolló rajongásából.
    Összefolytak, egymásba kavarodtak hangok, tekintetek, szavak, disszonanciák. – A maga tehetsége nem veszhet el – mondta Papp Márton. – Errõl beszéltünk tegnap este, odahaza Beátával is. – És egyszerre beúszott a képbe, a feketekávés csészék, a vázába helyezett hatalmas virágcsokor, célszerû, modern bútorok, könyvespolcok, az egyik polc tetejére tett keskeny léckeretben Péter apjának, Laczkó Dániel réges-régen Dunába lõtt egykori ügyvédnek egyetlen megmaradt fényképe közé Papp Márton feleségének, az évek során csak egyszer-kétszer látott Hollóváry Beátának mintegy maszkot viselõ, rezzenéstelen, szép arca is. – És én mondtam Beátának – folytatta Papp Márton –, én ismerem, jól ismerem Júliát, a tehetségét, a kitartását, fluctuat nec mergitur, mondtam, ha hánykolódik is hajója ebben a viharban, de el nem merül. – Elhallgatott, Laczkó Péter pedig a felesége arcát fürkészte, azt a pillanatra ismeretlenné váló tekintetét, és egyszerre eszébe jutott Juli alig három hónappal azelõtti, a nagy számvetéseknek még fegyverropogás hangjaival aláfestett napján feltett váratlan kérdése: – Szeretsz te engem igazán? Mi hiányzik neked? – És most egyszerre élesen, szinte fizikai fájdalommal hasított belé a kérdés, az õ kérdése: szeretsz te engem igazán? De nem kérdezte meg, ezt se kérdezte meg Julitól, sem akkor, sem késõbb, soha.
    Éltek, dolgoztak, úgy érezték, tisztességesen ebben a megválthatatlan világban, szerették egymást õszintén, tisztességesen, megbékélten immár azzal is, hogy gyermekük nem született. – Teriéknél van három is – mondta Juli, és ebben nem irigység volt, inkább valamiféle szelep felismerése, amelyen át kiáramolhat anyai vágyainak szeretetfölöslege.
    Arról a Super Spasmolyticum-ról, ahogyan Juli annak idején emlegette azt a csoda görcsoldót, nem beszéltek többé; forgalomba kerültek már új, hatásosabb gyógyszerek is, nem egy közülük Bodonyi Xavér professzor és munkatársai kísérletei nyomán.
    Juli pedig gyógyított, lelkesen, fáradhatatlanul. Mindig errõl álmodtam, mindig erre vágytam, mondta, és nem hazudott. Sose hazudott. A kérdéseivel sem. Mi hiányzik neked? Mert ha Laczkó Péter késõbb, több mint fél évszázad múltán visszagondolt életének erre a szakaszára, valami hiányt is érzett, soha meg nem fogalmazott, talán meg sem fogalmazható ûrt, szinte észrevehetetlen, ritkuló, el-letünedezõ, majd visszalopakodó ködöt maga körül. Az a boldogság, amirõl sokkal késõbb beszélt egyszer Zsuzsikának, az az õszintén bevallható, bevallott boldogság, a megnyugvás, az értelmes élet megközelíthetõ teljességének érzete régen szertefoszlott. Szenvedély? Tudja a fene! Tudja a fene, hogy mi az. Szerette Julit. Szeretett tanítani. Szerették, legalábbis úgy hitte, a diákjai is. Jávor Sándor nevû, földrajz-biológia szakos új igazgatója megbecsülte, legalábbis nem piszkálta. Sem párttagsággal, sem mással. – Írj! – biztatta olykor Juli, és néhány novellája megszületett, többségük meg is jelent az évek során.
    Egy május végi vasárnapon Juli javasolta, hogy menjenek ki a Római partra. – Tudom – mondta –, mennyire szereted a Dunát. Mindig úgy csillogott a szemed, amikor arról beszéltél, hogy volt egy Neumann nevû jómódú osztálytársad, valami tarhonya- vagy makarónigyáros fia, és volt azoknak egy kétpár evezõs kilbótjuk a Dunán, és néha téged is meghívtak, és te mennyire élvezted az evezést... – Szokatlan hévvel mondta el mindezt Juli, és közben az egyik Duna-parti csónakházhoz értek, a nagy hodályban több emeletes állványokon álltak, fenekükkel felfelé a csónakok, az egyikre Juli rámutatott: – Ez a miénk! Volt egy kis titokban erre megtakarított pénzem. Születésnapi meglepetés. Én is megtanulok evezni. – Elnevette magát, csillogott a szeme, épp olyan volt, mint azon a vasárnapon, amikor elõször mentek fel együtt, Sebõk Gyurival és Nórával a Szabadság-hegyre, és ott jókedvûen az illatos fûre hevertek, s Juli egyszerre csak felpattant és nevetve futásnak eredt, olyan könnyedén, hogy szinte szállt, repült a délutáni arany napfényben, Péter úgy érezte, a boldogság, az õ boldogságuk felé.
    És alig három évvel azután, hogy elkerült a klinikáról, Juli egy este azzal lepte meg Pétert: – Itt a minisztérium hivatalos értesítése. Tagja leszek a magyar delegációnak. Papp Marci javasolt, õ intézte el. Berlinbe utazunk. Kelet-Berlinbe természetesen, a szocialista országok orvoskongresszusára. Nekem is elõadást kell tartanom. Egy körzeti orvos tapasztalatai Budapest egyik munkáskerületében. És te is elkísérhetsz, velünk jössz te is. Ezt is Papp Marci intézte el. Csoda, ugye? Én még sose voltam külföldön! – Ragyogott, a férje nyakába ugrott. – Itt a levél, az engedély. Doktor Bíró Júlia és férje, Laczkó Péter. Hát nem örülsz?
    Sütött a nap Berlinben is, szürkék voltak mégis az utcák, a Friedrichstrasse, a híres Alexanderplatz, helyenként még romos épületek, foghíjak a már rendbe hozott házak közt, sivár volt a vadonatúj szálloda is. A kongresszus vége felé, Juli egyetlen szabad délutánján együtt járták az utcákat. Juli két küldött társa valahogy elmaradt mellõlük, õk pedig egyszerre csak ott találták magukat az S-Bahn-nak, az egész óriási várost abban az évben még akadálytalanul átszelõ gyorsvasútnak egyik állomása elõtt. Hivatalosan, írásban akkor még senki sem tiltotta meg nekik, hogy átutazzanak a nyugati városrészbe, de szóval, arckifejezéssel, szocialista öntudatukra hivatkozással félreérthetetlenül tudomásukra hozták: ne tegyék, az ilyesmi súlyos következményekkel járhat. Ott álltak hát abban a szürke utcában, majd egymásra néztek, elnevették magukat, mint két vásott gyerek, és egy perc múlva máris a vonaton ültek. Nyugat-Berlin szívében szálltak ki. Szédítõ volt a forgalom, a több sávban haladó autók egymásba érõ sorai, a tömeg a járdákon, a Kurfürstendamm teraszain kávézó, jól öltözött emberek, az áruval zsúfolt kirakatok, az új, modern épületek; bementek egy nagy áruházba – a pénztárnál tábla hirdette, hogy elfogadnak keleti márkát is –, Juli a megtakarított napidíjából játékokat vett Teri gyerekeinek: igazi futball-labdát, kisautót, babákat, mackókat, az összes maradék pénzükért, aztán megint csak sodródtak a már kivilágított utcán, itt-ott amerikai, francia meg angol egyenruhák is feltûntek a tömegben, majd vissza az S-Bahn-állomására, s alig néhány perc múlva, kezükben a nyugat-berlini áruháznak a keletrõl átruccant vevõk számára elõzékenyen cégjelzés nélküli – (hogy odaát szemet ne szúrjanak árulkodó vásárlásukkal), jellegtelen papírba gyömöszölt csomagjukkal szívdobogva, bûntudattal siettek vissza a szállodába.
    Mintegy három évtized múltán mondta el egyszer Juli, akkor már nevetve, hogy ott, Nyugat-Berlinben, a Kurfürstendamm forgatagában járva, mennyire megrémült. Körülöttük az a színes, nyüzsgõ, gondtalannak tûnõ világ, autók, kávéházak, amerikai, angol katonák – és akkor ott, eszébe jutott, ilyen egyenruhát viselt évekig, még nem is olyan nagyon régen, Péter is, hátha egyszerre csak azt mondja: nekem elegem volt, mindenbõl elegem van, Isten áldjon, de én most elmegyek! És azzal eltûnik a tömegben.
    – Mondd, Péter – kérdezte Juli –, te akkor nem gondoltál ilyesmire?
    – Ugyan, kérlek – felelte Laczkó Péter, s egy pillanatra elfulladt a lélegzete, aztán ki tudja, az emlékezés miféle rejtett mélységeibõl, eszébe jutott, hogy azon a berlini útjukon, amikor néhány napig kongresszusi küldött felesége kísérõje lehetett, abban a barátságtalan szállodában, az Alexanderplatz közelében, egyik éjszaka mintha olyasmit álmodott volna, hogy megy, egyedül a Friedrichstrassén, az utca teljesen üres, sehol senki, se ismerõs, se idegen, nyár van, de õ fázik, és beül az S-Bahn egyik kocsijába...
    Még egyet köhintett az idõs Laczkó Péter, Juli éppen a fürdõszoba felé indult, amikor utána szólt, nevetve, de olyan furcsa, rekedt volt a hangja: – Miért mentem volna el? És miért éppen én? Neked inkább eszedbe juthatott volna. A te foglalkozásod jobban konvertálható!
    Juli visszafordult és könnyedén meglegyintette az arcát. – Te, bolond! – mondta.


SZARKA ISTVÁN

Van tovább

Ha szerelem, az kimeríthetetlen.
 Õvele mindig van tovább:
lágy bukószélben elmerül, vagy
 édes termikben fölszökell veled
megújult régi jó helyek, vagy
 ismerõs újak felé,
kijuttat õ a meleg tengerekre,
 s pálmás partokra vet ki, ha már föladtad,
s szentivánéji táborhelyekre lelsz a
 hósivatagban, ha rábízod magad.
 
  
Elõzõ

Harmincnyolc zsarát-nyarát
nem bírom elûzni, nem.
“Utolsó békeév” – szól
a hadirokkant jövõ.
Buda, szubalpin szellõ,
bodzatenyér a holdon,
úriház pici téren,
úri lány, úri fiú
kapualji szerelme,
csókíz, jázmin derengés
suttog, hajlik utánam;
kis jómód látszatában
ballagok lefelé már
úri utcán a Donhoz.
 

Akela

Elsiratóimnak

Költõk, akikkel szót váltottam,
ujjon számlállak benneteket,
barátaimat ujjon számolom,
kolléga sincs több, a gyászoló rokonság
nemkülönben igen gyér csapat,
betegem párszáz ha van,
olvasóm pár tucat ha,
két kis kemény mag,
hûségük érthetetlen;
hatalmas pártfogók,
módos örökhagyók
nem jártak erre, falka nem követ;
én tudom csak, hogy
elvétettem az ugrást.
 

Nem

Tõlem-egész a Hús-vér –
s alkotom égi Mását:
a legszebb metafora...
Míg csak adatik vélük,
édes lét akvamarin
áramaiban úszom
kellemes arcom felé,
szépidõ-felhõm résén
õ röpülésük röptet,
s embervilágnyi nászágy
forrásliget-füvében
vélük sokszorozódom.
Megértik majd a szörnyek,
hogy nem megy nélkülünk. Nem.
 
 

ROZSNYAI ERVIN

Novemberi tavasz

Lám, a késõ õszi napfény
karonfogva sétál
a fiatalosan öltözött széllel.
Cseverésznek, nevetgélnek.
Szívesen hinnék nekik,
mint egy szeretetre méltó
szélhámos párnak,
csak hát
szorongat az ideiglenesség,
a szokottnál kevésbé fukaron
mért levegõ
megtévesztõ könnyebbsége.
Sajnos, túl átlátszó a csalás:
ha diónyivá
kuporodva is,
amott leskel
egy kis ördög-vakarék,
szájában forgatott
dühét kiköpni készül,
s én, nem lévén Luther,
hiába vágnék hozzá
egy testes Bibliát.
 

Újszülött

Amikor Julit
hazahozták a szülészetrõl,
a szomszéd Szõke néni hátat fordított:
ha ugyanis az újszülöttre
öregasszony néz a házban elõször,
az köztudomásúlag balszerencsét hoz.

Énrám vajon ki nézhetett annak
idején?
Azt hiszem, egyszerre ketten,
fiatal az egyik, vén a másik.
Hogy ilyen sokra vittem,
azt bizonyára a fiatalnak köszönhetem
– szinte emlékszem is rá –,
ha viszont a vénasszony
nem küld rám ütlegelõ idõket,
hogy is vihettem volna ennyire?

Már csak a tetõ hiányzik
szerencsém épületére:
egy kis nyelvtani reform
az igék háza táján.
Szeretném a jelent
végképp eltörölni,
a múltból is azt,
ami ezeké.
A jövõvel még
van egy kis gondom:
mit kéne tenni,
hogy el ne törölje saját magát?
 

Sámán-vidék

Itt születtem
ezen a sámán-vidéken,
hol gyûlölet cikázik
penge-kéken,
hol bárgyúság terem
buján, félelmesen,
leránt az aljnövényzet,
babona zúg a szélben,
a szó csontnál fehérebb,
nincs rajta hús, nincs gondolat,
letarolták a férgek.

Sámán-vidék,
halott vidék.
Keserû föld,
keserû ég.
Zökkent szívek,
horpadt tüdõk,
roncs életek,
csontváz-idõk –
Sámán-vidék
lapályain
hány nyomorék
légszomjas év
dõl sárba még?
Hány emberarc
lesz hulladék,
avar, szemét,
hány nemzedék
kell ide még,
kikaparni
rátornyozott
hullák alól
a tetszhalott,
újjá lobbantott
csillagot?
 

Helyzetkép átokkal

Ha csak egyszer is
megfoganna itt
valami mag
a foltos ég alatt,
valami fénylõ
pillanat,
az élet moccanó
ígérete,
ölelést és dalt
sejtetõ –
ha megfoganna
csak egyszer is,
csattanjon rá dühödt
habzó esõ,
tapossa meg,
ne nyújtózzék
a nap felé
a vakmerõ,
s ha volna benne még
dac és erõ
felszegni szép,
makacs fejét,
célzott villám
terítse le,
vastalpasok
fojtsák a szuszt bele:
ne rontsa le
a halál tisztes üzletét.

GÖRBE TÜKÖR

PAÁL TAMÁS
A nyíri bíró botja
 
A Kiegyezés újra magyar világot varázsolt az Alföldre. A megfogyatkozott darvak helyett a kedvtelésbõl utazók a nyíri bíró botját mentek lesni az áthatolhatatlannak rémlõ mocsáron. Mert egyformán meghajolt elõtte kicsi és nagy, helybéli és különleges élményekre vágyó idegen. Najszen, próbált is volna mást tenni az eléje kerülõ! Egyszemélyben õ volt a Törvény és a Végrehajtó! A császári és királyi döntéseket nemcsak Fenséges Személye hozta (az esküdtek serény bólogatása közepette) hanem serényen, fáradtságot nem ismerve bütykös, bothoz edzõdött Szent Jobbjával õ maga is porciózta kinek-kinek “érdeme szerint”. De hogy a megcsapott, elérdemesült Lúdas Matyi módjára köszönje meg neki a rajta esett nagy tisztességet, egyre vastagodó mutatóujjával köszönésképpen a kalapja karikáját megérintette. Ott, ahol az aznapi darutoll díszelgett. Amíg az idegen, vásári, szájtáti sokaság a nyíri bíró foszlott kalapját és a “botocska” táncát leste, a helybéli pórok (“kendtek”) nem vették le a szemüket arról a fránya tollról. Mert valójában ez volt õkelme koronája, ékessége, ezért suhinthatott le a Szent Jobb boldog-boldogtalanra, Portelektõl Penészlekig. Ugyanis koronáján a foszlott kalapot övezõ öklömnyi ékkõ, a darutoll napi 5, azaz öt forintba került, egy új kalap árába. S a nyíri bíró császári és királyi fensége ezt megtette, mert megtehette! No, nem azt, hogy naponta ennyi pénzt kiadjon korlátlannak látszó hatalma fenntartásáért (mert ennyi pénz elköltéséhez ezer hold is kellett volna, vagy alispánság legalább), hanem hogy mindennap megkoronáztassa magát alattvalóival az új darutoll feltûzésével. Persze a pórnépet kikacagni, az õ rovására kacagni, s mulatni érkezõ uraságok a titok nyitját sohasem fejtették meg, pedig a nyíri bíróról szóló adomákkal, tréfálkozásokkal tele voltak a lapok, de még a parlamenti padsorok is...
    Annyi történt csak, hogy a majd negyven éve rájuk ült pap a “kendteket” kordában, aklában tartotta dörgedelmes kiprédikálásaival. Ezek legfõbb tárgya pedig az az istentelen személy volt (mindig más), aki elmaradt a hagyományos, a dézsmát pótoló ajándékokkal. S a kis falucskára “lelkiismereti kötelességbõl” kirótt, fejenkénti darutoll-ajándékozás évi termése meghaladta a 365-öt. Tudott tehát a fényes tekintetû nagyúr, a bíró mit a kalapja mellé biggyeszteni. Mindennap. De hát a hírlapírónak nem kötelessége a paplak falai közé nézni, a konyhában a tûzhely fedelét emelgetni pedig – vendégként – az “ördög mûve”, ezért ne is hibáztassunk egyetlen illemtudó firkászt sem. Hiszen írtak õk a faluban uralkodó szellemi elmaradottságról eleget! Hogy errefele dívik még a szemmelverés, a bevádolás boszorkány-cselekedetekért, a vajákolás stb. De arról hallgattak a parlamenti adomázás, tréfálkozás közben is, hogy a pap köti Nyíren a frigyet az égiekkel, és az oldást mogyorófabottal az elhíresült bíró végzi, glóriaként hordozva darutollait.
    Így folyt, folydogált az élet a helybeliekre nagy hirtelen rászakadt demokrácia korában, a sötétség erõivel utóvédharcot folytatva. S talán minden maradt volna a régiben, a “hagyományok szerint”, magyar szokásnak megfelelõen, ha nem dõl össze a városháza. (Községháza helyett azért emelte városi rangúvá a települést a bíró, mert majd ezer éve zsinatoltak itt már a nagyurak és a papok.) De bizony, az összedõlt egy szép napon. Nem az árvíztõl, csupán az esõ végzett nagytakarítást. A vályogot elmosta, és csak kõhalmaz meredezett hamarost, az égiek segítségéért esedezve. Az égiekkel egyre sûrûbben tanácskozó papjuk nem gyõzte kinyilatkoztatni, hogy a településnek egy emberként kell felsorakozni a Jóisten és a bíró mögé!
    Az istenfélõ esküdt uramék fel is sorakoztak teljes létszámban a darutollas bírói kalap mögé, és körbe-körbe jártak a településen, mint csálé ökrök más vetésében. Vitte hát a Szent Jobba botot, a bot meg a tanácstalan bíró uramat. Mert megszólalni egyik hátramozdítója sem mert, nehogy õ legyen elcsapva, ha hibázik, azután meg megcsapva. Most fizetett hát rá a nyíri bíró arra, amitõl elhíresült, a hatalmaskodására. Hogy senkit el nem ismert önmaga fölött, csak a darutollakat.
    Ki tudja, meddig mérték volna még a falu szélességét és hosszát, ha elibük nem toppan egy pókhálóbarázdált arcú, tótozott-foltozott ujjasú, vén juhász, akit egyszer már ugyanezért csapatott meg bíró uram: a tiszteletlenségéért, a szemtelenségéért? Akkor a hasát fogta, úgy nevetett rajta megtudván, hogy a szomszéd faluból elbitangolt juhait keresi. De azután hirtelen elkomorult, és már csattogott is a deresre vont testén a Szent Jobb által vezényelt bot...
    Csoda-e, ha most nem volt nevetõ kedvében bíró uram? Ki hinné el, a sok nevetés, megcsapatás után megjött õ uraságának a beszélõ kedve! Hiszen addig sem kell gondolkodnia az Istentõl feladott rejtvény megfejtésén: hová is kerüljön a városháza? Hogy sem tûz, sem víz ne fogja többé. Így aztán örömmel nyitotta meg beszéde önként elzárt csapját (a borral éppen fordítva volt): Zsebrák! Te, koldus! Hogyan mersz ilyen öltözetben elém járulni, mi?! Hol hagytad a szûröd, he? Azután, mint kedélybeteghez illõ, már záporoztak is a vén juhász hátán az ütlegek, meg sem várva annak feleletét. Most nem huszonöt, hanem ötven pálcacsapást rótt ki az öregre (az esküdtek élénk helyeslése közepette), azon logika alapján, hogy másodjára kapta felségsértésen a szomszéd falu juhászát. Pedig most még jobban lerítt a kárvallottról az ínség, mint néhány esztendeje. De a törvény az törvény, és hozója, végrehajtója – mint mindig – a fenséges bíró uram volt. Ki más is lehetett volna errefele, az Óperenciás mocsártengeren is túl?
    A folyton ott lebzselõ székesfõvárosi újságírók kezében megállt a rettenetes ítéletre a plajbász, orruk összecsavarodott. Vérszagot éreztek a levegõben.
    Amit pedig a firkászok megéreznek az elõbb-utóbb bekövetkezik. De hogy ilyen hamar, erre még nem volt példa Nagy-Magyarországon! Mert a huszonötödik ütés után az élettõl megtört, elcsigázott juhász felsóhajtott (halkan, de érthetõen): A semmibõl nem lesz semmi. A híres-hírhedt mogyorófapálca erre megállt a levegõben, felfelé, az ég felé tekintve. Hiába tekintett az felfelé, az ég bizony nem szakadt le a bíró uram gyalázatos tette miatt. Viszont ott maradt, felfelé tekintve, meg nem mozdulva többet. Mintha elvarázsolták volna. Hát el is varázsolták azok a szavak! De nem az érzéketlen botot, hanem a becsületére kényes nagyurat: bíró uramat! Mint jó emlékezettel megáldott (sajnos, nem megvert!) nagy koponya (bizony, nehéz volt a vásárban a méretére kalapot találnia) azonnal megvilágosodott az elméje. Mondhatni, menten tüzet fogott. De azon a tûzön, amit újra maga elõtt látott vagy ötven év (pontosan 48 és fél) távolából, a “tojásszaporító boszorkány”, Bódisné ült, és kétségbeesetten kiáltozta: A semmibõl nem lesz semmi!
    Bíró uramba pedig (a pap, az esküdtek szerint) “beleköltözött az ördög”! Mert lihegve Bódisné gazzal benõtt, elhagyatott portája felé vette az útját, s suhogós pálcáját (ahelyett hogy az elvásott ruházatú öreg megleckéztetését folytatná) reá irányította: Itt lesz a törvény háza! És punktum!
    Az esküdt uramék dehogy is ellenkeztek vele, éppen most! Azok már hamarább futásnak eredtek, megérezvén a bajt, ami a kedélybeteg (de nem elmeháborodott, mint vélte az egyszerû pórnép) bíró uram hozhat rájuk. Hiszen a bába Bódisné azért volt kénytelen éjszakánként, nemtelen eszközzel szaporítani a tojásait az egyszem tyúkjának, mert az elöljáróság “tojást a süteménybe” kért tõle, azért, hogy dolgozhasson. De hát honnan vegye, ha nem az ördögtõl, hiszen lopni csak nem lophatta.
    Össze is gyûltek a papnál esküdt uramék, csakúgy, mint régen, és a bíró uram lelki üdvéért imádkoztak, maguk elõtt látva a Bódisné gazzal benõtt portája fölött ma is szálló kénköves gõzöket-gázokat. Közben jóízûen fogyasztották a kiprédikált hívek különleges nyíri süteményeit. Másnap azután a félelmetes hírû bíró vehette a foszlott kalapját. Darutoll nélkül...
    Éjszaka azután, mintha a föld nyelte volna el a kedélybeteg, detronizált helyi uralkodót. A zsúfolt templomban a pap ezeket a nem várt, kiszámíthatatlannak látszó eseményeket az “ördög mûvének” nevezte, amely bármikor, bármelyikünkkel megtörténhet, ha nem vagyunk elég erõsek a hitünkben. Ámen!
ÉVFORDULÓ

Hatvan éve, 1945. február 13-án szabadult fel Budapest. Tizenhárom író és költõ tanúságtevõ vallomásával emlékezünk az évfordulóra, Tabák András összeállításában.

KÉPES GÉZA

1945. február

(Részlet)

Február 7. A fenevad szûköl,
mancsába körmét visszahúzta lassan.
Hurokként egyre szûkebb lesz a kör,
az égõ Vár úgy fortyog, mint a katlan.
Román rabok után magyar rabok
érkeznek, rémült szemmel, mint a barmok.
Közöttük én is. Aknatûz ropog.
Vezényszó csattog. Ránk omlik a csarnok.
Rothadt lóhúst eszünk. Innunk nem adnak.
Öt percekig hunyjuk le csak szemünk.
Dolgunknak vége sohasem szakadhat:
hisz hullákat,
     hullákat cipelünk.

Nem egyszer lerogytam, de Iuon Brancu
kétségben elmerülni nem hagyott.
“Nem tart soká” – súgta, s a harsány torku
ágyúk hada is ezzel biztatott.
Körös-körül zúgott, áradt a tenger,
s mi vergõdtünk a rabság szigetén,
de jött felénk ropogó fegyverekkel
a szabadság, az emberség, a fény.

Iuon Brancuval megszöktünk a Várból,
kilopóztunk az Alagúton át.
A bádogmellû tábori zsandárok
nem vettek észre. Surrantunk tovább.
Én még megálltam, visszapillantottam,
mintha Szodomát hagytam volna ott:
az Alagút boltívén bomba robbant,
s leharapott egy roppant darabot.
Tovább, tovább: vágtatva, kúszva hasmánt.
Félkézzel sárba vág a légnyomás.
Itt gépfegyverbõl kattog sorozat ránk,
ott szétnyílik egy óriási ház.
És nagysokára feltûnik a dombhát,
mint boltozatos homlok, úgy ragyog:
integetnek a görcsös ágú somfák –
még nyolc-tíz perc s talán otthon vagyok...

Két mandulafa áll a ház elõtt,
mint két szerelmes, egymást átölelve.
Rajtuk üszkös sebek, úgy álltak õrt,
nyalta õket a Nap száz kicsi nyelve.
Bizsergetõ-lágy februári fényben
csillogtak már a duzzadó rügyek.
Iuon leült – én ágak közül néztem
a várost s rám csapott a rémület:
A hidak gerincét ki zúzta szét?
Csonkjaikat kinyújtják könyörögve.
A házak beleit s agyvelejét
kiszippantotta a háború szörnye.

Zavarosan kanyargott a Duna,
vert kutya kullog így, farkát behúzva.
Bámul a város, eszelõs anya,
gyermekei hol vannak, jaj, ki tudja?
Géppuska köpködött, böffent a bomba,
házak recsegtek, felnyögtek a fák –
de már zúdultak felfelé a dombra
a diadalmas vöröskatonák.

 
NAGY LAJOS
 
Pincenapló
(Részlet)
 
Január 16. Kedd
Valaki lehozta a gramofonját és vagy két órán át forgatott lemezeket, itt a mûhelyben. A nép jól szórakozott. Én utáltam ezeket a dalokat. Léha zene, léha szöveg. Az undorító pesti humor. Link humor. Szemlélet nyilvánul meg ezekben a dalokban és kuplékban, s azt kell hinnem, hogy ami mostanában történik, annak ez a szemlélet volt az ideológiai elõkészítése. Azért nem szúrjuk le késsel mi a nyilasokat, mert harminc esztendõn át ezt hallgattuk s énekeltük: “Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám.” No, de ez elmélkedés, hagyom hát a fenébe.
    Mi lesz, ha fölkerülünk a napvilágra? Micsoda híreket kell majd hallanunk? Kik vesztek el? Mik pusztultak el? Mi eddig szerencsések voltunk, de hogyan éltek át ezer veszélyt mások?
    Jaj, csak kiszabadulnánk már a napvilágra! Milyen jó lenne nyugodtan sétálni a ligetben! Megvannak-e még a szép fák? Milyen jó lenne már este kávéházban ülni és olvasgatni, újságot, hadihírek nélkül. Milyen régóta gyötör engem az átkozott elsötétítés. Ha elûzték a németeket és a gyászmagyarokat, talán rögtön kivilágítják az utcákat. Este, világított utca, veszélytelenül járni! Micsoda gyönyörûség!
    Ma nagy nehézségekkel elvégeztem a következõ munkákat: megmosakodtam, felöltöztem, a ruhámat kikeféltem, vécén voltam. Mindez nehéz, alig elintézhetõ dolog. Például ruhát kefélni a lépcsõházban kell. Ezt különben már, úgy emlékszem, leírtam, illetve elsírtam.
    Nem szabály ez, de csak ennek van értelme, az óvóhelyen kívül elintézni a kefélkedést. Az ember tehát fölmegy a lépcsõházba, leveti a télikabátját meg a kabátját és a mellényét, no, de nincs hova akasztani. A bal kézben kell a holmit tartani, s úgy simogatni, csapkodni a kefével. Igen, csakhogy már zúg a repülõgép, lövöldöznek rá a közeli légelhárító ágyúk, lehet rohanni vissza a pincébe. Néhány perccel késõbb újra kell kezdeni az egész manõvert. Vagy például vécére menni. Alighogy kitettem a lábam az udvarra – mert a házmesterék lakásába akartam menni –, már megint zúgott a gép, és a közelben, így mondhatom, felrobbant az egész mindenség. Futni kellett a pincébe.
    Egy szem kenyerünk nincs, de kenyérért menni most már nem lehet, a mai napon már nem is kísérletezem.
    Most, este fél nyolckor, szélcsend van. Különben egész nap hallatszottak a robbanások, és rengett alattunk a föld. Az elõbb künn voltak néhányan az udvaron, hogy meghallgassák az oroszok megafonon mondott szózatát. A jó fülûek azt mondják, hogy sok szót lehet érteni. Én sakkoztam éppen. Sietve véget vetettem a játszmának, s rohantam föl az udvarra. Hallottam a hangot, de a beszédet nem értettem. Óriási dolog ez is. Mert már messze nem lehetnek. Az öröm persze nem zavartalan. Látnom kell lenn a pincében egyesek gúnyos vigyorgását, és hallanom kell, hogyan értelmezik a helyzetet. Szótlanul kell ezt hallgatnom, mert még õk az urak.
    A robbanások hangjáról kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépõ. Halálosan fenyegetõ. De még ennél is szörnyûbb a repülõgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettõl életben maradtam. De a repülõ zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestõl-lelkestõl ezer darabra szakadsz. Éjjel, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most, most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és... jaj, talán már nem is élek, csak úgy automatikusan folytatódik bennem a megindult képsor.
    Csak már kikerülnénk innen! Sürgõsen. Azonnal. Itt vannak-e már? Mert már egy óráig sem lehet ezt az egész mindenséget elviselni.
    Ma a feleségem elment a pékhez kenyérért. Rettentõ! Kiment a házból az utcára, elfoghatták volna a nyilasok.
    Itt-ott még akad gyertyacsonk, és annak a világánál lehet valamit játszani. Hogy írhassak, ahhoz senki nem ad gyertyavilágot.
 
    Január 17. Szerda
    Türelmetlen vagyok. Már a fejünk felett harcolnak. A mûhelyben, melynek ablakai az utcai járdába vannak beépítve, már halljuk a gépfegyverek kattogását. Megint csaknem lehetetlen helyhez és világossághoz jutnom. Unom már ezt a naplót is, szeretném befejezni.
    Most is csak úgy tudok írni, hogy a nagyasztalnál, a mûhelyben, T.-ék ebédelnek, s ehhez a mûvelethez meggyújtották a lámpájukat. Nekik még van egy-két deci petróleumuk. Ebédjük: leves és lekváros derelye. Néhány nap óta divat a lekváros derelye. A készítésével sokáig el lehet piszmogni.
    Az elõbb az egyik szép mákvirág így referált észleleteirõl: a sarkon áll a német katona gépfegyverrel, de megvárja, amíg öt-hat orosz összegyûl, akkor közéjük csördít, kellemes meglepetés lehet a ruszkiknak! Tehát, a mákvirág szerint a német katona még most is csördít. És ez kellemes meglepetés az oroszoknak. Szóval a mákvirág szerint a németek most is gyõznek. És a mákvirág nem remeg, hanem részeg örömmel vigyorog.
    Ma már fönt jártunk a lakásunkban. De menekülésszerûen távoztunk, loholtunk le a lépcsõn, mert olyan robbanásokat hallottunk, hogy azt hittük, már össze is omlott a ház.
    Valaki váltig humorizál. A legtöbben most hallgatnak, legfeljebb sóhajtoznak.
    Z. szerint még ha el is foglalnák az oroszok a városnak azt a részét, amelyben mi lakunk, a pincébõl akkor sem kerülhetünk ki, mert a németek Budáról bombázzák majd Pestet. De meg az egész Budapest elfoglalása után is, ha ugyan ez megtörténik, még sok csekélységben lesz részünk, például a V 1-gyel lövik majd a várost. Nyugodjunk bele, mondja röhögve, hogy hónapokig leszünk majd még pincelakók.
    Egyik nõ ezt kérdezi a másiktól: no, mekkora a láza? A másik felel: nem tudom, már nem mérem. Észrevétel: ez a legokosabb.
    Reggel az asszonyok civakodtak. Érdekes, hogy van rá idejük, van hozzá kedélyük. Azért túlságossá még sohasem fajult pincénkben a civakodás.
    Már megint elõkerült egy és más a készletekbõl. Már látok lekvárt, májpástétomot, uborkát, rizst, sõt sört is zárt üvegben. Gyufa is akadt.
    Most már igazán nem merem a fejem kidugni a házból, sõt a pincébõl sem.
    Derék légóparancsnokunk tegnap kint járt az utcán és megsebesült. Sebe a fején van. Valami repesz kóválygott el egészen a fejéig. Most váltják a kötést. És mossák, vacakolják a sebet fölöslegesen. De azt mondja a parancsnok, hogy roszszul érzi magát, azt hiszi, hogy láza van. Megnéztem a pulzusát, kissé szapora. Valószínûleg a drukktól. Nagyon kimerült a parancsnok, sokat dolgozik, sokat kell bajlódnia a lakókkal. El kell ismerni, hogy igen nagy munkát végzett, s eddig jól csinálta a dolgát. Rendes ember.
    Bablevest és sztrapacskát ebédeltem. Bab, borsó, bab, borsó, ez nagyjából az étel. De bírom, nem untam meg még egyiket sem. Bár néha csuda mód halmozódik egyik is, másik is. Tegnap például vacsorára bablevest fõzött a feleségem, sokat, hogy maradjon. Így aztán bableves volt a vacsora, ma bableves a reggeli, az ebéd, az lesz a mai vacsora is.
    Akik a mûhelyben laknak, azok jobban hallják a külsõ hadizajt. Azt mondják, hogy egész éjjel nem lehetett aludni, szakadatlanul folyt a lövöldözés és a robbanás. Már M-i úr is ígéri, hogy a legközelebbi éjszakára levonul a pincébe.
    Az utcán, a kapunk elõtt, van egy vastag, nagy fagerenda. Azt akarta a ház elrekvirálni, de nem lehetett. Négyen is nekidülleszkedtek, próbálták behúzni, de nem bírtak vele. Amikor már mozdult, hirtelen be kellett ugrani a kapu alá, mert lövöldöztek.
    Az elõbb kaptam T.-tõl egy doboz kakasgyufát, fél napra megszabadultam a vakoskodástól.
    K. és vicink már harmadik napja nem jöttek haza. K-né sír, a viciné már két napja nem aludt az aggodalomtól. Estefelé azután megérkezett a vici. Láttam a kapuból, amint jött az utcánkban, lassú tempóban, óriási nyugalommal. Gyári munkás. Egészen más az idegzete, mint például az enyém.
    Öt órakor, szóval már majdnem este, megjelent a mûhelyben két német katona. A szomszéd házból jöttek, a vészátjárón át a tér felõl. Áttörték a továbbvezetõ másik vészátjárót is. Most tudtam csak meg, hogy nem két, hanem három vészátjárónk van. Mielõtt munkához láttak a németek, kicsit beszélgettek a ház népével. Szép szál legények voltak, kormosak, porosak. A tekintetükbõl riadtság tüzelt, olyanok voltak, mint az üldözött vadak. Arcuk zilált, kimerültség és zavar látszott rajta. Ha az embernek nem volna esze is, sajnálná ezt a két szörnyeteget. Mert láttam rajtuk, hogy halálra vannak ítélve. Ott álltak a mûhelyben, tétován bámészkodtak és járatták a szájukat. Nem pattogva, parancsolva, hanem nagyon is elégikusan. Nem értettem, hogy mit beszélnek. Csak azt az áhítatot figyeltem, mellyel a pincelakók tekintete csüngött rajtuk. Igen, társaimnak még mindig õk a hõsök. Nemhogy nekiugranának és agyonvernék õket. Fadarabbal, seprõvel, lábassal, ami akad.
    Kérdezõsködtem a többiektõl, de hogy mit beszéltek ezek a németek, azt hamarjában nem lehetett megtudni. Mindenesetre kisütötték, hogy a németek nem elvonulnak, hanem csak munícióért mennek, tehát még mindig és már megint gyõznek.
    Este tartliztam M-ival. Cigarettám elfogyott. T.-né adott egy doboz cigarettát.
 
    Január 18. Csütörtök
    Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbontó német katona elindította.
    Este kártyáztam, sokáig. Az volt a véleményem, hogy fönt kellene aludni a lakásban. Mert talán harc, lövöldözés színterévé válik a pince. Addig tanakodtunk azonban a feleségemmel, amíg végre mégiscsak lenn maradtunk.
    Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felõl érkezve, átvonultak a pincénken, a feltört falakon át. A mûhelybe érkeztek, onnan mentek tovább, én nem láttam õket, mert már az óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszan, azt mondták.
    Éjjel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani, hogy a szélcsend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés.
    Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg elõször, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: – Itt vannak az oroszok! – Egy férfi kételkedett ebben: – Honnan tudja? – M.-né felelt: – Láttam orosz katonákat. – Hol? – Itt az utcánkban. – A férfi még mindig kételkedett: – Milyenek voltak? – M.-né leírta a ruhájukat. Aztán észbe kapott: – De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek. – A férfi nagy nehezen: – Csakugyan itt vannak.
    Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé. Négy orosz katona futott el a házunk elõtt, a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük õket. Aki elöl szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban. Örültem. De elõre, már régóta úgy képzeltem el az elsõ találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettõn áll a vásár. Pedig szép lett volna.
    No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége, vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak.
    Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most, az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezõbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelybõl minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és mûködik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa. A pincénkbe új lakó érkezett három nap elõtt. Eddig jóformán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott. Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta:
    – Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem tovább vonulnak, át Budára, majd nyugatra. A két falbontó közül az egyik ezt mondta: Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni! És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik.
    Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsidó, aki a pincében rejtõzött és az egy-két jóravaló ember, tétován jár fel és alá, gyáván hallgat. Félénkek, elõzékenyek, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják ki lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenrõl, amit észlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni.
    Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.
KERESZTURY DEZSÕ

Hold a város felett

Még itt állott a háború a város alatt régen,
és géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen,
de senki se hitte talán
a városban, mely ünnepelt karácsonygyertya-fénnyel,
csupán az újratelt hold a didergõ sötétben,
hogy összezárult már a zár,
hogy összezárult már a zár.

Aztán kihullt minden ablak és a tetõ összereccsent,
és elfogyott a villany meg a víz, s a holtrarettent
nép a nyirkos pincékben fázott.
Egy latrinára jártunk, s fõztünk negyvenen is egyhelyt;
a holddal együtt csorbult a jómodor, s a rendelt
törvény s minden máz lemállott,
törvény s minden máz lemállott.

Éjjel sáncra vittek, míg durrogott a bomba;
barátot ástunk el a kertben, és a boltba
lovakat kötött be a német.
Gépek csaptak le ránk, bömbölve, tépett sorba,
míg újra felfúvódott a hold sárga foltja,
s vihogva a Várra nézett,
s vihogva a Várra nézett.

Akkor láng, korom és szikra kavargott fel a Várból,
s a romba döntött városnak már mind a négy sarkáról
éjjel is világolt a rõt ég.
A holdsarló vacoghatott a szörnyû látomástól:
mert asszonyokat s gyermekeket vittek el a házból,
s hajnalban a Dunába lõtték,
s hajnalban a Dunába lõtték.

És lódögökért birkóztak az emberek a téren,
mert nem volt hús s a házakat mind kirabolták régen.
A kültelken feltûnt a járvány.
A hold megtelt harmadszor is, únottan, tejfehéren,
s a hóból, amely elroskadt a sárban és a vérben,
hullák keze nyúlt ki sárgán,
hullák keze nyúlt ki sárgán.

Bûnös s ártatlan egyremegy: kínok közt egy sereg lett.
“Mért így, Úristen?” – fuldokolt a nép, s panasszal teltek
az utcák, jajjal és panasszal.
“Miért így?” – kérded te is, s a szót, az igazat ki tudja?
A kelõ-fogyó hold talán. Õ régen megtanulta:
ki miben vét, bûnhõdik abban,
ki miben vét, bûnhõdik abban.

1945

ILLYÉS GYULA

Hidak

A legszomorúbb látvány
ez volt: a betörött
gerincû néma hidak
a két város között,

ahogy feküdtek sorban,
mint leölt állatok
a bûnben és mocsokban
õk, az ártatlanok.

Óriás mészárszékre
kelt vörösen a nap:
a szem azt hitte: vérük
a napfestette hab,

ahogy hevertek, holtan,
lehulltan, miután
kínjukban felugortak
azon az éjszakán.

Lesz kor, hogy talpraállnak,
hátukat megvetik
s te – akkor ez lesz álmod –
uszítva intsz nekik:

üvöltsenek bosszúért
és ágaskodjanak,
mert mi a rend, ha mindig
õ tûr, az áldozat?

De õk csak állnak, állnak
(egy tagjuk nem remeg)
a futó folyam és a
futó idõ felett!