ZSOVÁK LÁSZLÓ

A feladat

Nem évül el,
a feladat újra és
újra ugyanaz:
megtudni, mi sarjad
késsé, s tövében
mit véd
marokká nőni.

OLÁH ANDRÁS

megtaposva

elvermelték az igazat
elfedte korcs szósivatag

lármás hited eltekergett
feslett olcsó délibáb lett

semmi a te menedéked
nyakadban lóg kötél-élted

széttaposva – talpak alatt –
sárba ragadt kavics maradsz


siratófal

a semmibe futó sínek
végén toporgunk

üresek vagyunk
mint a kifordított
zsebek

közöttünk
a magány settenkedik
mélység
könnyeid prizmáján átüt
a tenger meztelensége

félig lezárt szemhéjad alól lesed
vonatablakhoz szorított
arcom lenyomatát

s köztünk a tér már bevehetetlen

Braustolle
   
Már rendet csináltam. Minden irat a helyére került. Hiába csúcstechnika, elektronikus levelezés, én mindent kinyomtatok, és lefűzök a megfelelő dossziéba. Kerekeken gördülő keretben rendezem idősorba az aktákat. Nálam három kategória van: sürgős, határidős, ad acta. Mint az életben – azt hiszem. Sokan panaszkodnak manapság, hogy nem megy az ingatlanközvetítő üzlet, mindenki csak eladni akar, és nincs vevő. Már itt nem stimmel a logika. Mert aki ma, kétezer-négyben Magyarországon elad, az mindjárt venni is akar. Jobb helyen, persze, és előnyös áron. De máris mind potenciális vevő. És akkor azokról nem is beszéltem, akik pusztán venni akarnak. Leszögezhetjük tehát, hogy Magyarországon – az eladókkal megnövelve – igenis többen akarnak ingatlant vásárolni, mint eladni. Akkor hát hol a hiba? A módszerben.
    A módszernek, esetünkben két összetevője van. Az első a létszám. Bizony, többen akarnak megélni az ingatlanközvetítésből, mint amit elbír a piac! De mi a piac? Rászerveződés a kínálatra. És ki él meg a piacon? Aki nem akarja túlfejleszteni a létszámot. Naponta húszan ajánlkoznak, hogy szívesen vállalnának asszisztenciát az irodámban, de én egyedül dolgozom. Én nem képezek ki ügyintézőket más vállalkozások számára. Abba, hogy valaki az adatbázisomat ellopja, bele sem merek gondolni. A másik tényező az ügykezelési gyakorlat. Mikor, miért és hová teszek valamit. Ezt nem lehet megtanulni. A Pénzügyi Főiskolán persze oktattak szervezést, ügyvitelt, sőt még ügyvitelszervezést is. Az első munkahelyemen, a Selyemgombolyítónál azonban a számviteli munkatársak mindig valamilyen elveszett irat után kutattak. Amint beálltam, engem is az elkallódott dokumentumok keresésére fogtak. A főkönyvelő a következő mérlegidőszakban nekem szignálta ki, hogy számítsam ki, miért van eltérés a központ és a vállalat nyereség-nyilvántartása között, holott a bázisadatok ugyanazok. Akkor jöttem rá, hogy a dolgok veleje az ügykezelési gyakorlat. Például a Selyemgombolyítónál két csoport dolgozta fel a számviteli adatokat, a központban négy. A legegyszerűbb megoldás, ha csak egy csoport van, és az egy munkatársból áll. Ott – a hivatali munkaidő ötven-hetven százalékát kitevő tevékenység – a többi csoport munkatársaival való egyeztetés és vita kimarad.
    Péntek délután lévén lehúztam a redőnyöket, mert szombaton jön a takarítónő, és ő félhomályban szeret dolgozni. Félhomályban, mintha aranyat öntene, vagy éppen az életelikszír kikeverésén fáradozna. Eh, megértem. Ha nem mondhatnám el magamról, hogy van egy jól menő irodám, hanem csak valahová csuszorálni járnék, lehet, én is megkérném a tulajt, sötétítse el a helyiséget érkeztem előtt. Pláne itt a Pozsonyi úton. Ne lássa senki szemközti szomszéd, amint az a csinos hölgy átvedlik holmi kétkezi munkássá. Mert a szegény emberek sokszor igényesebbek a küllemükre, mint a gazdagok. Főleg az én takarítónőm. Amikor megjelent a hirdetésre, először azt hittem, eltévesztette a címet. Az Elite magazin báli tudósításain nem látni ilyen dívákat. Rögtön el is fogadtam a szokásos ár másfélszeresére tett ajánlatát. Később rágódtam ugyan emiatt, de azután megbékéltem – az iroda is olyan tip-top, mint a nő. Legalább fele annyi időt fordíthat rá, mint a saját testápolására és ruházatára.
    Utoljára szoktam kikapcsolni a számítógépet. Amint a “Leállítás” parancsra kattintottam volna, megcsendült a hangjel. E-mail érkezett. Na de ilyenkor? Péntek délután ötkor? Lehet hogy fontos. A kíváncsiság – a kapzsiság? – nem hagyott nyugodni. Előhívtam az üzenetet:
    Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
    Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Braustolle Irén vagyok, német-olasz szakos középiskolai tanár. Azért zavarom Önöket, mert öröklakást keresek Budapesten – vagy a környékén, tömegközlekedési elérhetőséggel –, maximum két és fél millió forintig. Adott esetben garzon, vagy akár házrész is szóba kerülhet. Tudom, anyagi kereteim meglehetősen szerények, de kérem, ha látókörükbe kerülne ilyen árkategóriájú ingatlan, értesítsenek a következő címen stb.
    Segítségüket előre is köszönöm,
    Üdvözlettel: Braustolle Irén
   
    Hát ez már szemtelenség! Két és fél millióért! Kutyaólat sem kap Budapesten, de még a környékén sem. Az ügykezelési költséget sem fedezi, ha ilyesmivel kezd foglalkozni az ember! Még azok a legócskább garzonok a nyolcadik kerületben is három fölött kezdődnek. Összedohányzott, vedlő falú lakások, rendes ember oda a lábát be sem teszi. Nem is beszélve a tulajokról. Alig akarnak fizetni. Egyszer keveredtem ilyesmibe, ötödszörre kellett kiszállnom a Leonardo da Vinci utcába, mire megkaptam az előre megállapodott jutalék felét. Jó, hogy meg nem vertek. Abban sem vagyok biztos, hogy – bár az iratok stimmeltek –, aki eladta, azé volt-e a lakás. Ezt a levelet természetesen nem nyomtattam ki. Arra sem méltó, hogy ad acta tegyem.
    Araszolgattam a híd felé. A szokásos péntek délutáni nyomor. Ilyenkor mindig örülök, hogy megelégedtem egy kisautóval. Mások, bezzeg, az én pozíciómban legalább egy luxusterepjárót vennének. Én beértem egy Toyota Yarissal. Persze full extrás, de ez kívülről nem látszik. Ilyen autót nem irigyel a szomszéd. És ez akkor is csak öt litert fogyaszt, ha öt kilométert teszek meg egy óra alatt. De maximum hat és felet. Szóval, Braustolle. Milyen furcsa. Van egyáltalán ilyen név? Brauer, ugye, annyi, mint sörfőző. A brau prepozíció a sörfőzésre utal. Braustolz – sörfőzdék büszkesége. Braustolz, tényleg! Ez volt az egyik NDK-beli sörmárka, Karl-Marx-Stadtban főzték. Manapság hogy is nevezik Karl-Marx-Stadtot? Chemnitznek, mint azelőtt? De a mostani kelet-német sörök már nem olyanok, mint azelőtt. A Wernesgrüner meg a Radeberger. Braustolz-cal pedig egyáltalán nem találkoztam. Braustolle. A die Stolle püspökkenyeret vagy karácsonyi kalácsot jelent. A Braustolle nem jelent semmit. Csakis valami kreált név lehet.
    Állt a Margit-híd is. Bekapcsoltam a rádiót. És akkor megszólalt az a csodálatos dal. Egy francia trubadúrdal, D’Alvernától – legalább is a bekonferálás szerint. De nem francia volt. Két évig tanultam franciául is. Egy árva szót nem értettem, pedig az énekesnő teljesen tisztán ejtette a szavakat. Inkább spanyolosnak hatott. Alighanem provanszál lehetett. Rodoszi nyaralásom során tudtam meg, hogy a johannita lovagokat nemzetek szerint helyezték el, és külön volt francia és provance-i szállás. A magyarok a németekkel együtt laktak. De az az ének. Kezdetben persze bosszankodtam, hogy nő énekli a trubadúrdalt, de azután magával ragadott a dallam. Én még ilyet az életben nem hallottam. Szomorkás, valahonnan nagyon mélyről jövő. Ahová nem szívesen pillant önmagába az ember. Talán csak a zeneszerzők, a művészek. A műszerfal óráján láttam, hogy tizenkét perces. Hosszú, és rövidnek éreztem. Melyik slágerszám tart tizenkét percig? Hát miért nem sugározzák egyáltalán ezeket a trubadúrdalokat? Jó, nem az autóban kellene hallgatni – majdnem rászaladtam a híd lehajtóján a járdára. Istenem, micsoda dolgok vannak a világon! Egyáltalán kik alkotják az ilyen csodálatos dolgokat? Mikor van rá idejük? Honnan van rá energiájuk? Én, például, amikor hazaesem az irodából, és megvacsoráztam, sokszor már a tévé alatt elalszom.
    A budai hídfőnél eloszlott a forgalom, és, bár zsúfolt kocsioszlopban, de folyamatosan lehetett haladni a Kolosy tér felé. Kikapcsoltam a rádiót. Annyira eluralkodott felettem az előző dal hangulata. Annak a tiszta hangzásnak a képzete. Ez a Braustolle-féle, végül is egy jó stílusú levél volt. Méghozzá milyen jó! Mindenek előtt: “Tisztelt Hölgyeim és Uraim!” Manapság már a nívósabb levelekben is csak “Tisztelt Hölgyem/Uram”-ról van szó. Nem kívánt törlendő. Azután bemutatkozik. Az ajánlóra való hivatkozás a szokásos formula. Pedig mennyivel erősebb ennél a bemutatkozás. Ez vagyok. Nem ennek és ennek az ismerőse. Így hívnak, sőt, ez és ez a foglalkozásom. Nagyon ritka ez manapság. A vállalt én. Miközben mindenki a személyiségjogokról fecseg. “Azért zavarom Önöket...” De miért zavarna, aki megkeres egy szolgáltatót? Mert csak két és fél milliója van. És tudta, hogy ezen fel fognak háborodni. Ahogy az velem is megtörtént.
    Tudta, hogy ez lakásra nem, csupán garzonra, vagy házrészre elég, s az egyetlen lehetősége, hogy szerény anyagi keretei dacára felkeltse a közönyös alkuszok figyelmét – a stílus. Ki is mondta, hogy a stílus az ember? A Szépvölgyi útra kanyarodva már teljesen megszűnt a zsúfoltság is. Milyen kár, hogy nem tudtam felvenni azt a provanszál dalt. Majd hétfőn megnézem a Rózsavölgyiben. Á, úgysem fogom megnézni! Annyi mindennel vagyok így, azt hiszem, vágyom rá, de sosincs időm megszerezni. Ki lehet ez a Braustolle Irén? Jó, német-olasz tanár. Fiatal, idős? Nem lehet olyan fiatal, ha egyszer öröklakást keres. Semmi nem örök, még az a rendszer sem bizonyult annak, amelyben tanácsi, szövetkezeti, illetve öröklakásokban laktunk. És mégis örök, legalábbis nekünk. Akik leéltünk az “átkosban” legalább harminc évet, mindig tanácsot, KÖJÁL-t, HKI-t mondunk elsőre, majd szabadkozva javítgatjuk önkormányzatra, ÁNTSZ-re, Vagyongazdálkodási Irodára.
    Ki ez az asszony? Milyen levelet írhat, ha nem csupán valami hivatalos ügyről van szó? Mint az Anyegin Tatjánája, aki szívét-lelkét kiteszi a jégszívű férfi elé. Ugyanolyan közönyös lennék, mint az az orosz nemes? Ez az asszony utolsó tartalékait kaparta össze, és még kölcsönt is kért hozzá, melyet talán soha nem tud visszaadni? Mindenképpen megoldást kell találnia, hogy kimozduljon jelenlegi helyzetéből? Egy alkoholista férj karmai közül? Mielőtt örökségigényét érvényesítő rokona kilakoltatná? Esetleg korábbi tanácsi lakását egy fondorkodó másik igénylőnek ítélte oda a bíróság? Veje meghalt, és mindenét pénzzé tette, hogy unokája jövőjét biztosítsa?
    Le kellett állítanom az autót, pedig már alig két utcányira voltam hazulról. Fülemben felcsendült az a felejthetetlen trubadúrdal. Melyet női hangon adtak elő. Hát, persze! A hölgy elhunyt kedvese szerzeményét énekelte. Lehet, hogy ez a levél az utolsó segélykiáltás volt Braustolle Iréntől?

JUHÁSZ MAXIM

Rőt vidék

Összekent ősz ez a táj
kékén forgó kökénybőr.
Elfeslő, fakó sirály
visszanéz a sötétből.

Csupa rőt és csupa szín.
Csupa szép és csupa kín.
Csupa hang és csupa rím
őszi ódák húrjain.

Összegyűrt ősz ez a táj,
sárgán dülledt gondolat.
Átkötött örök szabály
lelkén bontott pillanat.

Mennyi hős és mennyi vész.
Mennyi vad és mennyi rés.
Mennyi lágy és mennyi kés,
mennyi, mennyi tévedés.

Redőnyös ősz ez a táj...


Fekete hófehér

Síron áll, ki gyáván él,
gőg árnyékában henyél.
Bólint s kacag fogatlan,
kenyere közt féreg van.

Vesztve szól, ki némán él,
suttog, áhít így remél.
Mosolyt tanul könnyezve
kínvakarta nevetve.

Nem haragszom senkire,
csak a világ egére.
s alatta mi belefér
fekete s a hófehér.


Húszforintos történet

Húsz forintot adtam egy utcalakónak,
Húsz forint csak aprópénz egy magamvalónak.
Ez bú vagy öröm?
Tettem árán mélázom,
Hogy húsz forinttal úr lettem
E nyomorult világon.


Gyárak közelében

Dermedt olaj a nappal tengelyén,
rámol a gép dolgával teli.
Rongyot vet a Hold ágyára,
és csillagját termeli.

Mint elhagyott, nehéz urna,
a műhely kihűl, lengedez.
Macska puffan puha porba
s hajlékára permetez.

Nedves raktár érces polcán
mázsás szerszám tömörül.
Fölnyög néha
tartaléka,
és zörgő gondban elmerül.
Érintetlen őrzi magát, a nyári éjszakát.

Minden csel
egy-egy mozdulatra lel.
Apró őrnél csöppnyi lámpa,
úgy fürkészik, ne is lássa,
amit fénye érdemel.

Lüktet a csend!
Csorogva futtat át
palánk körül pólyát
a visszhang idebent.


Surranó gőz az udvarig kotor.
Teherdaru terhére
vagont buktat sínére
s gőzölög
a kiolvadt nyomor.

Meddig rejtheti rombolt gyárát
a város, romjai mögött.
És felgyűlt selejtet,
ki nem ült, s elejtett
vádakkal a gyárakhoz nőtt.


Alszik a máz, a tér, a nesz,
távolban kemény kémény
üstös füstje csörgedez.
Lejjebb az út vitrin alak,
kirakatok virítanak.

Boltokon csüngő, rácsos lakat,
valami magány, valami anyag.
Talán megnyit, talán furcsa,
ilyen a töprengés kulcsa.

Részeg cikáz,
e kor csordult bele.
Semmiből jött,
s nem tart semerre se.
Kezében bére gyöngyöző csoda,
sorsa pultjánál
a muszáj nyomta oda.

Eltorzult tömény dülöngő éjjel,
oly különc az utca, a sötét szemével.
Hiába szület, ha hiába hal,
póznáin túl pirkadás szaval.

Hatalmas mámor,
hatalmas szilánk,
hull át a légben
foszló és szilárd.
Így oszlik ketté
hajnal s a nappal,
közeli gyárak
távoli habbal.

ESZES MÁTÉ
   
Cigánykocsma
   
Csetepaté nyomai látszanak a ház előtt, a friss havon. A járdán és az árokparton félig hóba süppedve téglák és töredezett kerítéslécek hevernek, ezek a szemközti gázcsere-telep kerítéséből hiányoznak. Bor, Sör, Pálinka, Kávé és Dohányárú, Cégvez. Konkoly János – áll a nagykapura erősített táblán festékszóróval pingálva. Újszerű, ikerablakos ház néz az utcára – ez a lakrész – ablakai épek, mögötte roskatag parasztház. Ebben üzemel Jani kocsmája, az udvaron át lehet megközelíteni.
    Zsiga, mielőtt benyitna a kapun, táskájából cukrot oszt szét a köré sereglett gyerekhadnak. Kiválasztja közülük a két leghangosabb, legizgékonyabb ördögfattyat és megbízza őket a kocsi őrzésével. Ez itt a cigánytelep, cigánygettó, Krakkó-negyed és még többféleképpen emlegetett része a városnak, ahol vagy háromezer roma él. Ide, a központba, autóval ritkán hajt be magyar ember, de ha mégis, jól teszi, ha rajta tartja a szemét a kocsin, mert könnyen lába kelhet a visszapillantó tükörnek, ablaktörlőnek, vagy a kerekeknek.
    Zsiga az udvaron megbontott téglarakás mellett halad el, és a fejét csóválja: “Csak ennyi esze lenne az én fortélyos barátomnak, hogy idekészíti az »ágyúgolyókat« a civakodóknak?”
    A járda mellett a hókupacokat sárga lyukak díszítik, a távozó vendégek névjegyei. Az üvegezett veranda apró ablakszemei közül néhányat hólyagpapír pótol. Zsiga belép a söntésbe, a pult mögül széttárt karokkal hatvanas ősz, hullámos hajú férfi siet elé:
    – Zsiga bátyám!
    – Janikám! – összeölelkeznek. Az általánosban iskolatársak voltak, tegeződnek, de Zsigának jár a “bátyám” megszólítás.
    – Már azt hittem belevesztél a hóba. Isten hozott Zsiga bátyám – lapogatja meg a hátát és az üdvözléshez mosolyt mellékel, elővillannak aranyfogai. – Mivel kínálhatlak, Zsiga bátyám?
    – Valami erőset kérek!
    Jani a söntéspult mögé lép, tétován a vodkás üvegért nyúl, de meggondolja magát.
    – Piroska – kiált be a lakrészbe –, a Zsiga van itt, hozzál egy üveg originál vodkát, védjegyeset! Majd te felbontod sajátkezűleg, Zsiga bátyám.
    Zsiga a pultra könyökölve nézi Jani szakszerű mozdulatait. Marmon kannából töltöget tölcsérrel borosüvegbe valamiféle gyanús folyadékot. Teletöltött, bedugaszolt borosüvegek sorakoznak a pult alatt. Amikor új palack szájába illeszti a tölcsért, előbb löttyint egy pohár vizet bele, s közben fel-felpillant bűnbánó arccal Zsigára.
    – Csináld csak Janikám, mintha itt se lennék – nyugtatja meg Zsiga. – Azt azért látom, hogy még mindig csalod a testvéreidet.
    Kopott vasutasbundában épp két oláhcigány érkezik. Zsiga a pult melletti asztalhoz ül. Jani kiméri a két kevertet és kijön a söntésbe. Zsiga mellé telepedik.
    – Hogy mondhatsz ilyet, Zsiga bátyám. Jaj Istenem! Fröccs árában adom nekik a bort, csak nem akarom, hogy megbolonduljanak tőle. Bármit meginnának ezek, még ha kutyán folyna is keresztül, de mivel nem esznek rendesen, gyorsan a fejükbe száll. Berúgnak, aztán törnek-zúznak. Tegnap este a Bakos család meg a Gyungyi família esett egymásnak. Amit én csak üvegesnek kifizettem, abból nyugati márkás taxit vehetnék magamnak. Hogy gondolod, Zsiga bátyám, ha meglopnám őket, hozzám járnának? Én az első kakasszóra kinyitok nekik, itt melegszik fel nálam a sok didergő roma. Némelyiknek otthon csak csupasz szalmazsák jut, tüzelő nincs, itt urasan eliszogathatnak, jobb mintha otthon a füstös szobában köpi ki a tüdejét. Hitelük is van nálam.
    Konkoly Jani nem most jött a falvédőről, pontosan tudja, hogyha nem hitelezne, talán be is csukhatná a boltot. Szigorral írja a fogyasztást, minden romának külön számolócédulája van, aki nem tud olvasni, annak a szokott italát Jani rovásokkal jelöli. A segélyek kifizetésének napján kiegyenlítik a számlát. Sokat lendít a kocsma forgalmán szemben a gázcsere-telep, két házzal odébb van az önkormányzat, mellette a posta, de Jani kocsmája azoknál is látogatottabb.
    – Jönnek hozzám a cigányok, mintha haza jönnének. Még csak január van, de tavaly november óta három disznót vágtam, aminek legalább a felét a rokonok meg a vendégeim ették meg, csak úgy grátisz – és Jani arcán megelégedett mosollyal nyugtázza a mondottakat. – Én nem szeretem a heverő vendéget, Zsiga bátyám. Ha korog a gyomra a cigánynak, nem iszik, adj neki enni és megissza a holnapi napot – ez az én üzletpolitikám, Zsiga bátyám.
    Negyven körüli, takaros asszony lép a söntésbe, széles csípőjén, blúza alatt feszülő mellén legeltethetik a szemüket a vendégek. Ő Piroska, Konkoly Jani harmadik felesége. Az asszony keményen az asztalra teszi a vodkát, az üveg tompán csattan a viaszosvászon terítőn, a férje mellé húz egy széket, leül. Jani büszkén, birtoklón öleli át a derekát.
    – Tudod, az idén májusban leszünk húszéves házasok, magam alig hiszem, a gyerekeink fiatalítanak bennünket. Elsőszülöttünk, a Norbi, tízévi aszályos házasság után született, Pirike, a kislányunk most hatéves. Jó asszony. – Piros zavart mozdulattal igazít középütt elválasztott, kontyba font haján, eltolja magától a férfit és nekilát felmosni a söntés kőpadlóját.
    – Te Jani, mióta mondom már, hogy csináltasd meg az asszonynak a fogát, látod, nem mer mosolyogni – korholja Zsiga a kocsmárost. – Van pénzed, vagy nincs?
    – Hogyne lenne, van, van, Zsiga bátyám. A múlt héten jártunk a főorvos úrnál a fogászaton. Ilyen köteg tízezrest vittem neki – Jani araszra nyitja az ujjait –, meg vittem egy zacskó tört aranyat is. Aztán telibeszélte az asszony fejét, hogy az aranyfog így meg úgy, öregít, csináltasson inkább porcelán fogakat, olyan színűt, mint az eredeti volt.
    Lassan szállingóznak a ve
ndégek. Öreg, nagybajuszú cigány kuporog a zománcozott kályha mellett, a frissen felmosott kövön baltával fát aprít. A kályha platnijai izzanak, aki kintről belép, előbb tesz egy kört a kályha körül, kezét dörzsölgetve kergeti magától a januári fagyot, csak ezután lép a söntéspulthoz. Ott már Norbi, “a nagyfiú” és Piros szolgálja ki a vendégeket. Mintha a kelleténél minden lassabban történne, Piros szoknyája úszik át a termen, roppant tepsit tesz a kályhára, Jani karját keresztbe fonja a mellén, arca rezzenéstelen, időtlen nyugalmat áraszt.
    – Tegnap sütöttünk a kemencében. Krumpli, hordóskáposzta rétegesen, leöntve tejföllel, a teteje megpakolva bőrös malac karajjal. – Az újonnan érkezőket Jani rövid tőmondatokkal mutatja be: – Ez Hógolyó, a libás. Gazdag cigány. Kastélya van a dinnyések utcájában.
    A belépő gömbölyű, széle-hossza egy emberke, ahol az irhabundából kilátszik a bőre, szurokfekete. A Krakkó-negyednek saját óvodája, általános iskolája van, ahol kisegítő iskolai tanrend szerint folyik az oktatás. Minden osztályban van négy-öt túlkoros gyerek, a nevelés hallgatólagos eszköze a testi fenyítés. Van saját rendőrőrs, öt fővel, egyikük cigány származású. Tavaly nyitott ügyfélszolgálati irodát az önkormányzat. A telepiek többsége segélyekből és közmunka-díjból él. Jómódú családok az Alszegen, a templom utcájában telepedtek le. Tiszta utca és kihalt, minden ház magas kőkerítés mögé zárva. Jani szerint a saját rokonaiktól is félnek az itt lakók, féltik a vagyonukat. Két-három tucat cigánycsalád épített a dinnyések utcájában, kereskedők, vásározók, dinnyések, baromfitenyésztők, dúsgazdagok, mint Hógolyó. Ő a kisebbségi önkormányzat elnöke, mindenkinek rendel egy üveggel Jani palackozott borából. A fal mellett kuporgó, lompos külsejű romák, az öreg tűzrakó bajuszos kivételével, felállnak, tisztelettel veszik át Hógolyó kezéből a palackokat, azután újra leguggolnak. Egymás közt halkan pusmognak. Hamarosan választások lesznek. A terem levegője az ital és a káposzta savanyú szagától erjed. Kinn holdfényes, nyomasztó este van, idebent dohányfüst gomolyog, a kékes-szürke levegőt fáradtan kiejtett szavak tompa moraja tölti meg.
    Százéves vénség állít be az ivóba. Vállán virágos nagykendő, elől a mellén keresztbe vetve, hátul a derekán összecsomózva. Pár pillanatra megélénkül a dermedt helyiség, köszöntések hangzanak és néhány vaskos, csipkelődő mondat.
    – Kacska Etel, javasasszony. Gyógyítja a könnyebb nyavalyákat, asztmát, náthát, szerelmet – mondja Jani Zsigának a jövevény felé bólintva. – És angyalcsináló, ezért már ült is. Nyáron, amikor megtelik a kerthelyiség, és a romák az udvaron az akácfák alatt dongatják magukat a legyekkel, délelőtt az “apácarács” mögött ül, délután meg csoportról csoportra járva jósol. Nekem ő nélkülözhetetlen, van, aki az ő kedvéért jár ide.
    A “suttogó rács”, az “apácarács”, Jani találmánya. Makacsul hiszi, hogy a cigányember délelőtt kilenc és tizenegy között a legszomorúbb, a legelesettebb. “Majd én megmutatom nekik, hogy van remény” – tökélte el magában.
    Ablakot vágott a kamra oldalába, apácarácsot szögelt rá és mögé ültette Kacska Etelt. Azóta minden áldott nap ebben a két órában nyomorúságos sorsok, tönkrement házasságok, megesett lányok, valaki, vagy valami után sóvárgó vágyakozások sóhajait suttogják a magukra maradt lelkek az apácarácson át Etel fülébe. Kacska Etel sokat tapasztalt kalandos életében, megjárta Amerikát is, az akkor szép cigánylány. Igaz, az odaúti hajójegy árát énekkel, tánccal kereste meg, a visszaútét meg a hajószakács mellett, mosogatással. A háború alatt vonatkórházat takarított. Elég bölcsességre tett szert, hogy mindent tapintatosan intézzen, immár túl a nyolcvan esztendőn, hogy türelemre intse a meggondolatlanokat és kitartásra az állhatatlanokat.
    Etelnek arra is van esze, hogy megrostálja a hallottakat. A legszemrevalóbb történeteket tovább mondja Konkoly Janinak, aki minden követ megmozgat, hogy a rohanó végzetet megpróbálja feltartóztatni. Amikor pedig ez az Etelnél végzett fülbegyónás Gábriel atyának, az alszegi templom parókusának tudomására jutott, dorgáló levelet kapott tőle Konkoly Jani. A levelet Piros hozta, ő minden vasárnap elmegy a kismisére. “Ne vétkezzél fiam, Krisztus Urunk végtelen jósága ellen. Vegyél példát feleségedről, Pirosról, akivel a misén együtt imádkozunk a Te lelki üdvödért is.” Legjobban azért a levél búcsúszavai bántották meg Janit. “Óvnálak, fiam, a hét főbűntől, ide írom neked, mert templomkerülő létedre minden bizonnyal elfelejtetted: tartózkodjál a kevélységtől, bujaságtól, irigységtől, haragtól, torkosságtól, fösvénységtől, jóra való restségtől.”
    – Hát ami igaz, az igaz. Tényleg nem vagyok egy szentfazék. De azért a vén csuhás nem ismer engem. A válaszomat, amit vitt neki Piros, fogadok, hogy nem tette zsebre. “Ne hallgasson, Atyám, a vénasszonyok pletykáira, mert mi itt nem gúnyoljuk az Urat. De tudja, Atyám, annyi itt a szerencsétlen, csóró cigány, hogy amíg mindnek eljut a panasza az Úristenhez, és ő intézkedni tudna, sokszor az már idejétmúlt. A panaszok, sérelmek nálunk nem szállnak az égbe, csak a Kacska Etel meg az én fülembe jutnak, tőlünk meg egyenesen, vargabetű nélkül, a családsegítőkhöz és a szociális osztályra. Tisztelendőségedet kérem, ha teheti, látogasson meg minket. Javasolnám a délelőtti órákat, mert akkor száll meg bennünket a szomorúság, és akkor vagyunk legjobban kitéve a kísértésnek. Miatyánk.”
    Piros nem hozott választ, de a Zsiga közbenjárásának és talán a Jani levelének köszönhetően Gábriel atyja havonta egyszer cigánymisét tart. Főként gyerekek töltik meg a padokat, kis dalárda is alakult belőlük. Zsunyi Jóska gitárkíséretével szent énekeket énekelnek.
    Robajjal nyílik az ajtó, öt fiatal tódul be, fagyos levegő páráját húzza a légáram utánuk. Négy fiú karéjában Babi érkezik, Piros tizenhat éves unokahúga, formás alakján farmer feszül, lábán holdjáró cipő, a szerelést fekete dzseki egészíti ki.
    – Megjöttek a gyerekek – élénkül meg Jani. – Zsiga bátyám, most megláthatod, hogy ugrik ezekben a búval bélelt romákban talpra a nóta.
    Megy, megöleli a fiúkat, utolsónak a kis sógornőt hagyja, nála hosszabban időzik. Van mit ölelgetni rajta, a lány kacéran suhogtatja a kucsma alól kibomló fekete haját, hosszú pillái alól koromfekete szemek ragyognak ki. Királynői kellemmel kínálja csókra olajbarna színű arcát. Piros menti meg a szép cigánylányt férje szeretetrohamától.
    Jani felhevülten huppan vissza Zsiga mellé, tölt a poharakba, hátradől a székén, kezét az abroszon nyugtatja és mosolyogva így szól: – A pokol tüze égessen meg, ha egyszer el nem kapom! – Pár pillanatra elrévedezik a tekintete az ivó füstös plafonjára, de máris élénken folytatja:
    – Amit ez az öt gyerek csinál, originál cigányfolklór, Zsiga bátyám! Sokkal jobbak, mint tavaly, amikor hallottad őket. Segíthetnél nekik, megérdemelnék, nagyon tehetségesek. Ha el tudnád intézni, hogy stúdiót kapjanak és kazettára felvegyék a dalaikat, ezek megcsókolnák a lábad nyomát is.
    – Ma voltunk az énektanárnőjüknél, megbeszéltük vele a felvételt, felhozza őket Pestre a stúdiónkba. Rendben lesz.
    – Áldjon meg az Isten, Zsiga bátyám! Csak hallgasd meg a Misi gyereket, meg a testvérét a Lórit, az ott, az a két göndör fekete, olyanok, mint két ikertojás. A Bangó Rudi fiai. Egy apától valók és két anyától, de azok is testvérek, a Kardelás Rozi lányai. Egy hét különbséggel születtek, mind a kettő gyönyörűen énekel.
    Mintha a terem közepén a fiúk csak erre vártak volna. Bangó Misi különös telt torokhangon énekelni kezd, a hóna alá szorított vizeskanna szájának ütögetésével kíséri magát:
   
    Téglaporos a kalapom,
    Mer’ a téglagyárban lakom;
    Onnét tudják, hogy ott lakom:
    Téglaporos a kalapom.
   
    Csatlakozik hozzá Lóri száj-bőgővel, a két fiú evőkanalakkal veri combján a ritmust:
   
    Téglaporos a kalapom,
    Mert tudják, hogy otthon lakom;
    Onnét tudják, hogy ott lakom:
    Téglaporos a kalapom.
   
    A hallgatóság is bekapcsolódik a közös éneklésbe. Szaggatott felkiáltásokkal alig felismerhető indulatszókat énekelnek be a sorok közé. Van, aki tapssal, van, aki ujjpattintgatással vesz részt ebben az ördöngős muzsikálásban.
    Babi, aki eddig Pirosnak segített kiszolgálni a vendégeket, a terem közepére, a fiúkhoz perdül, toppant a holdjáró bakancsával, csípőjét előre, vállát hátrafeszíti, s a beálló gutaütötte csöndben új nótába kezd:
   
    Jön az uram a korcsmából,
    Ösmerem a járásáról.
    Ösmerem a járásáról,
    Felfele fésült hajáról,
    Haj dëvla
   
    Haj Istenem.
    Ó Istenem, mit tettem?
    Másnak a feleségét elvettem!
    Ahaj dëvla, so kerdom?
    Kaj romeska roma jon!
   
    Annál büszkébb asszony vagyok,
    Hogy a más urával lakok;
    Addig kellett a más ura,
    Míg az enyém nem jött haza,
    Haj dëvla.
   
    Babi az őrjöngésig fokozza a hangulatot, még egy ismétlés, azután a strófa végén, csuklásszerű hangot ad, majd néma csend. A lány sírva előreszalad Pirihez. Minden mozgás megszűnik, érezni, hogy mindez nem a véletlen műve, szövetségesek egybefonódása ez a némaság, melyből csak Zsiga marad ki.
    Jani mosolyogni próbál, de sehogy sem sikerül, látja Zsiga értetlen arcát:
    – Most kellene belépni Gazsinak, a keresztfiamnak egy klarinétszólóval. És akkor ketté hasadna felettük a mennyezet, bevirítnának a csillagok és az egész mindenség azon az egy szál hangon csüngne. – Hallgat egy sort, valami meghatározhatatlan nyugtalanság tükröződik az arcán, majd fojtott hangon beszélni kezd: – A Kolompár Vali lett a végzete, tébolygón szerelmes volt abba a lányba. Azon csudálkoztunk, hogy mikor elvette sem nyugodott meg, ahelyett, hogy örömét lelte volna benne, a féltékenység még jobban gyötörte. A lány hét bátyjának barátai ott lebzseltek körülötte. Kutyába se vették a csóró kis zenész srácot. Valit kivéve, a család minden férfi tagja mázsán felüli, hájas disznó, erőszakosak, gorombák. Retteg tőlük az egész telep. Orgazdák, uzsorások, a Sanya, a legidősebb droggal kereskedik. Szerencsétlen telepiektől megvásárolják a szocpolt bagóért, azután a becsapottaknak esélyük sincs rá, hogy fedél kerüljön a fejük fölé. Itt nálam is kínálgatják a kölcsönt uzsorakamatra. Szerencsétlen bepalizottaknak akkor esik le az álluk, amikor a Kolompárok ráteszik a kezüket a segélyükre. Segélyosztásnál az egész Kolompár család az önkormányzat körül várakozik Golfokban, Mercédeszekben, mint a potrohos, mérges pókok, áldozatukra lesnek.
    Ebben a családban nem volt helye ennek a szelíd, jámbor Gazsi gyereknek. Mikor aztán Vali három évig nem esett teherbe eltiltották Gazsitól a lányt. Hamarosan új férjet fogtak neki, felköltöztették Pestre. Gazsi meg csak sorvadt, lesoványodott, mint az ujjam. A nótái egyre keservesebbek lettek, úgy járt-kelt köztünk, mint a holdkóros. Piros a kedvenc ételeit főzte, de nem evett. Tavaly szeptemberben ütött be a mennykő. Itthon volt a Vali a lányával, s mikor összetalálkoztak, szapulni kezdte a szerencsétlent, a sógornője meg fatökűnek nevezte Gazsit.
    A kés a Vali sótartójába szúródott, ide – Jani kitapogatja Zsiga vállán a döfés helyét. – Szerencsére, megakadt a kulcscsontban. Ezután a Kolompár fiúk minden találkozásnál csak ennyit mondtak neki: “Meghalsz!” Karácsony előestéjén találtuk meg Gazsit az előszobája falán, egy kampón lógva. A kötél a nyakában a ruhaszárító kötélből volt levágva, ami korábban az udvaron volt kifeszítve. Együttlétük alatt Vali reáteregette a mosott ruhát. Felakasztották. Másképpen nem történhetett. Hiszen sem szék, sem létra nem volt a közelében, amit kirúghatott volna maga alól. Hogy ne legyen semmi kétségünk a tettesek kiléte felől, elől összekötözött kezébe Vali esküvői csokra volt nyomva. A tettes azóta sem került elő. A saját házában ravataloztuk fel. Piros összeszedte azt a néhány tárgyat, ami elválaszthatatlan volt tőle; a klarinétját, az egyetlen saját kazettáját, szomorú nótái felvételével, és betette mellé a koporsóba...
    Klarinétos Gazsi tragikus sorsa közéjük telepedett. Kiisszák poharaikat, röviden búcsúzkodnak.
    Zsiga még visszaszól az ajtóból barátjának: – Ha a főiskola után eljön velem Pestre, nagy zenekarban játszhatna ma is – a sorsa is másképp alakul. Bezzeg, a Gugyi-Rostás gyerekei jöttek, a lány is, a fia is első pultos a MÁV-szimfonikusoknál. Lakásuk van, kocsijuk.
    Kinn javában sötétedik, a veranda ajtaja előtt az akácfán fekete varjak ugrálnak, tollászkodnak. Itt semmi se változott. Kemény teleken mindig bejártak ide a varjak. Azt mondják, a varjak kétszáz évig is elélnek. Szent ég... lehet, hogy ezek ugyanazok... Talán ötven esztendeje is elmúlott már, hogy itt az udvaron Janival varjút akartak fogni, de hoppon maradtak. Csapda gyanánt nagy zománcozott lavór szolgált. Feltámasztották egy hasáb fával a lavórt, alá kukoricát szórtak és a fára kötött madzaggal lekuporodtak a résnyire nyitott kamraajtó mögé. Jöttek is a fekete varjak, csipegették a kukoricát, de addig vártak a kedvező alkalomra, hogy amikor kirántották a pecket, a lavór ahelyett, hogy lehullott volna, meg se moccant, odafagyott a hóhoz. A varjak még csak fel se rebbentek, tovább csipegettek.
    – Vigyázz, bele ne gabalyodj a rózsabokrokba! Van belőlük vagy ötven tő. Piros ültette, ott lapulnak a hó alatt – kiáltja a szélesre tárt verandaajtóból Jani. A kiszűrődő fény és a nyomában kiáramló pára megnyújtja alakját.
    A kapuból visszanéző Zsiga úgy látja, mintha Konkoly Jani hátához lenne nőve a kis parasztház, a kocsmával, a kamrával, a füstölgő kéményével együtt.

BODA MAGDOLNA

(FINE)

Az újságot
átlapozzuk az utolsóra
a címlapsztorik ugyanazok
évek óta csak mindig
mások a botrányhősök
monogramjai
azt hisszük változunk
pedig csak az idő múlik
AB AC AD AE
számtalan variáció
naptárak telnek
de átlapozzuk az időt is
a margószél
telefirkálva
krikszkrakszokkal
csak a lapok közepe
marad üresen.


(norvégminta)

Utálom a norvégmintás,
géppel kötött, férfi pulóvereket,
túl kommersz.
Én sem vagyok jobb,
talán kommersz is, tetőtől talpig,
norvégmintás,
géppel kötött,
műszál pulóver nélkül is.
Mégis.
Szerelmes lettem
egy férfibe
a norvégmintás,
géppel kötött cucca
ellenére is.
Ennek a szerelemnek
is vége lett.
Túl kommersz volt.
Lehet, hogy nem is
a norvégminta miatt,
de én mégis azt hiszem.


(piktogramok)

mint pókháló
vagy mint ökörnyál
rabul ejtenek a napok
fény és árnyék
mint fehér fekete
piktogramok
kalauzolnak
jobbra és
balra
hogy
vigyázat
lépjünk hátrébb
de semmilyen nyíl
sincs előre
azt oda kell
látni
érezni
aztán
meg kell lökni
hogy guruljon
de figyelni kell az utat
valakinek
egyébként
nem látni
összezavar
a fény és árnyék
és mint pókháló
vagy mint ökörnyál
rabul ejtenek a napok

UDVARDY BALÁZS

Rocío

Menj a rétre, a réten virágok vannak,
megnyílnak és virágoznak annak,
ki tiszta szívvel arra jár.

Menj a tóhoz, s láthatod benne,
szelíd arcodat, mintha téli táj lenne,
mely ragyog, ha öleli holdsugár.

Menj a fákhoz, mik fagyos-rideg télben,
virágba borultak, mert arra jártál éppen,
s elfagytak, mert a tavaszra nem tudtak várni már.

Menj a folyóhoz, ki elfeledve bús-hallgatag kedvét,
lábadhoz áradva kiönti a medrét,
s üde vizére megszépül a táj.

Boldog vagyok, hogy mindennap látlak,
s én is csodálhatlak, hisz még itt vagyok,
de hazámban sem feledhetlek el téged,
ragyogsz bennem, mint a csillagok.


Se fű, se fa, se felhő, se virág...

Keresztülnézek a falombon,
lehullanak a levelek,
csupasz lesz az ág,
jelzik a téli éjszakát.

A mezőn fagyott minden virág.
A szél hűvös köpenyét magamra veszem,
már én fújom a felhőket,
ös
szezárom őket,
hogy ne fázzon a mezőn a virág.

Holló rebben.
Magával viszi a felhőket a holdba,
fényében még látom, hogyan fagy el a virág.
Nem tehetek semmit...? ki tudja?
Oly hontalan a világ!