CSÁK GYULA

Való világ

Meglepte Rozit, hogy Bálintot a buszmegállóban látja. Lenn, a folyóparton, a füzesek elsárgult, peregve hulló levelei közt sétálva, összebújva, abban állapodtak meg tegnap, hogy csak szerdán találkoznak. Bizonyára nem tudott holnaputánig várni Bálint, és elébe jött, hogy váratlan örömet okozzon. Ha pedig csak véletlenül jár erre, neki, Bálintnak lesz öröm a váratlan találkozás.
Kiáltani vágyott Rozi, repülni Bálint karjaiba, de fékezte magát, és lassan sétált a fiú felé, aki cigarettázott, és egy újságba merült, de annyira, hogy akkor sem nézett fel, amikor már összeért a karjuk, csupán arrébb húzódott.
– Bálint – szólt Rozi, és megérintette a fiatalember arcát.
Zavar és csodálkozás támadt a fiú tekintetében, de azért udvariasan mosolygott, megvonta kissé a vállát, hátrább lépett és tovább olvasott. Mindettől meg Rozi jött zavarba s még enyhe bosszúság is ébredezett benne. Ezt az érzést azonban hamarosan elnyomta önmagában, mert arra gondolt: csak játszik vele Bálint. Igaz, ennél jobban szerette volna Rozi, ha viharosan összeölelkeznek, de azért elfogadta a játékot, mi több: mindinkább kedves ötletnek tartotta, mert minden kedves volt számára, amit Bálint csinált.

Ő is játszani próbált, és közönyös pózt öltve megkérdezte: – bocsásson meg fiatalember. Megy innen busz az alsóvárosba?
Most Bálint arcán suhant át kicsi bosszúság. Szépen ívelt szemöldökét felvonva hosszan, tanácstalanul nézett Rozira. Eldobta cigarettáját, rátaposott, összehajtotta, hóna alá szorította újságját, és csak azután válaszolt.
– Nem tudom – mondta.
Egészen a közelébe perdült Rozi, és a fiú karjára tette a kezét.
– Nagyszerűen csinálod, mégis fejezd be most már. – Úgy emelte fel az arcát, mintha csókot várna. – Direkt jöttél elébem?
– Maga elé? Miért jöttem volna?
– Kérlek, hogy ne játssz tovább. Aranyos ötlet, de félelmetes is, ha úgy teszel, mintha nem ismernél. Fejezd be.
– Elnézést! Én csakugyan most látom először, ennélfogva... nem ismerem.
– Kérlek, Bálint!
– Attól tartok, összetéveszt valakivel.
– Jól tudod, hogy az egyetlen vagy, akit soha, senkivel nem tévesztenék össze. Ne folytasd ezt a szörnyű játékot!
– Maga hagyja abba! Miért tagadnám, ha ismerném? És kérem, engedje el a karomat!
De Rozi még görcsösebben kapaszkodott a fiúba. Félelem és kétségbeesés fojtogatta, s könnybelábadt szemmel hüppögte: – Komolyan kérlek...
A fiúban átfutó szánalom ébredt. Halkan szólt, miközben határozott erővel próbálta lefejteni karjáról a lány kezét. – Maga is tudja, hogy nem ismerem. Ne csináljon botrányt!
Éppen beérkezett a busz, és egy erélyes mozdulattal kitépte magát a felsikoltó lány görcsösen markoló ujjai közül, felugrott a járműre, és igyekezett minél beljebb nyomakodni.
– Bálint! – kiáltott a távolodó autóbusz után Rozi, és a táskájából előhúzott zsebkendőbe temette az arcát.
Rövid zokogás után észrevette, hogy bámulják, akik a megállóban maradtak, egy másik buszra várva, és elsietett a kíváncsiak elől. Végül már szaladt, mintha üldöznék, s valóban üldözte a jelenet emléke. Igyekezett minél hamarabb hazaérni, az otthon védelmében meghúzódni.
Apja a veranda párkányán kihajolva gondosan metszegette a rózsalugast.
A fulladozva, zihálva beviharzó Rozi előbb egy székre dobta magát, s csak azután köszönt: – Szia, Papa! Most még nem tudom, de később mindent elmesélek...
Az idős férfi elengedte a maga felé húzott rózsaágat, és jól megnézte Rozit.
– Tessé-ék? – kérdezte aztán vontatottan.
Rozi hanyatt fészkelte magát a székben, és igyekezett higgadtnak mutatkozni, de a szemei könnyesen csillogtak.
– Kicsi türelmedet kérem, és majd mindent elmondok... Milyen borús lett az ég! Jó, hogy siettem és nem ért utol az eső. Jajj, hol is kezdjem?... Ne haragudj, hogy eddig nem szóltam róla, de csak pár napja kezdődött... Nagyon szépen indult, de azt hiszem, ma be is fejeződött.
Megint zsebkendőjébe temetkezett. Apja letette a metszőollót, karba fonta kezeit, és felkiáltott.
– Katalin! Gyere ki, légy szíves! – Amint felesége előbukkant a konyhaajtóban, a lány felé intett. – Valamit mond, amit nem értek... Mi az, amit mondani akar, kérem?
Sírásra görbült ajakkal nézett rá Rozi, és vádlón hadarta: – Mért beszélsz ilyen magasról? Tudom, hogy hibáztam, amiért eltitkoltam előttetek ezt a friss kapcsolatomat, de hát mégiscsak a lányotok vagyok, és nem ítélhetitek ezt annyira égbekiáltó bűnnek, hogy így beszélj!
Apja Rozi székéhez lépett, a karfára tette a kezét, s miközben zavartan tanulmányozta gumicsizmája orrát, nagyon gyöngéden, igazán apai hangon mondta: – Nekünk nincsen lányunk, aranyoskám. Egy fiunk van, de az évekkel már ezelőtt megnősült és elköltözött. Beláthatja, hogy csakugyan érthetetlen számomra, amiről beszél.
Rozi felugrott a székről, és úgy meresztette szemét apjára, mintha rá akarna támadni. Ehelyett azonban, észrevéve anyját, hozzálépett, szorosan átölelte a nyakát, s a vállgödrébe fúrta arcát. Csillapodni nem akaró, gáttalan zokogásba merülve ismételgette: – Mamikám! Drága Mamikám!
Az asszony érezte, hogy mint kalapál a lány szíve, és hogy úgy nehezedik rá, mintha nem bírná el a lába. Hagyta, s egy önkéntelen, anyai mozdulattal simogatni kezdte a lány szőke, kócos haját.
Közben kérdőn férjére pillantott, aki változatlan értetlenséggel felvonta vállát és lefojtott hangon közölte: – Azt hiszi, a lányunk.
Az asszony visszaültette a székre Rozit, és azt mondta: – Nyugodjon meg, gyermekem.
Iszonyattal emelte szemét Rozi apjáról az anyjára és olyan erővel kulcsolta öszsze a két kezét, hogy elfehéredtek csontos ujjai.
– Ne! Ne!... Ne viselkedjetek így! – emelte kétségbeesetten kezét a magasba. – És ne magázzatok, hiszen a gyereketek vagyok! Hát nem ti neveltetek tizenhét éven át? Nem ti adtatok enni? Nem ti ruháztatok?
Az asszony ismét megsimogatta a haját.
– Jól van kislányom, tegezlek, ha úgy óhajtod. De mondd el szépen, hogy mi a baj? Miben segíthetünk? Hol van a házatok, és hazaviszünk.
Teljesen eltehetetlenült, elgyöngült Rozi. Ölébe hullajtotta kezeit, előre-hátra hajlongott, rázta a fejét, miáltal méginkább zilálttá lett. Felállt.
– Nem bírom tovább. Hagyjatok! Engedjetek a szobámba, pihenni akarok!
Amikor azonban a bejárat felé indult, elébe állt anyja, és a vállára tette a kezét. Hangja továbbra is anyai, de azért a korábbinál keményebb volt:
– Neked nincs itt szobád, gyermekem. Lepihenhetsz, ha rosszul vagy, és utána majd hazaviszünk. Maradhatsz akár holnap reggelig is...
Segélykérően tekintett férjére, aki növekvő zavarában alig tudta kinyögni a szavakat: – Honnan... jössz most?
Úgy tetszett Rozinak, hogy higgadtság, jóindulat van ebben az érdeklődésben, ezért remény kelt benne. Abban bízott, hogy rögtön mosolyra derül apja, és talán még hahotára is fakad, hogy azután anyjával együtt bocsánatot kérjen tőle, amiért megengedték maguknak ezt a gonosz kis játékot, s azzal megtörik az egész undok varázs. Erre gondolván jókedv csillant át könnyein s játékosság bujkált a hangjában:
– Na, ne mondjátok, hogy nem tudjátok, honnan jövök! Hát az egyetemi felvételiről. És hogy valami kellemes is legyen ebben a keserves hétköznapban, most megmondom, bár későbbre tartogattam, hogy fel is vettek!
– Ma vasárnap van, kislányom, nincsenek nyitva az iskolák – mormogta apja szelíden, anélkül, hogy ránézett volna.
Ismét kibuggyant Roziból a sírás. Gyorsan felállt, kiegyenesedve valami távoli pontra nézett, s lassú léptekkel elindult a kapuhoz.
– Ne menj el – szólt utána aggodalmasan anyja. – Mindjárt sötét lesz. Feltétlenül maradj itt reggelig.
– Maradj, no – szólt utána apja is, de Rozi nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná.
Kilépett az utcára, ahol ismerős gyerekek játszottak, rájuk is köszönt, de azok bambám fogadták a köszönését, mintha szokatlan idegent látnának, mintha nem ismernék. Ez sértette Rozit, de hamar túltette magát az újabb csapáson, amit a való világtól kapott. Ment a folyó felé, átment a gáton, le a hullámtérre, ott a füzesek közé, ahol tanulás közben gyakran rejtezett Bálinttal, s ahol összebújva sétáltak és hallgatták a néma víz hangját.
Belépkedett a vízbe, és mámorító gyönyör töltötte el, amint felfedezte, hogy haladtában egyre könnyebbnek érzi magát.
Addig haladt, amíg el nem fogyott lába alól az iszapos meder, feje fölül a felleges ég. Aztán már csak a víz ölelte és ringatta.
Vitte a víz, amíg egy kidőlt és alámerült fa ágai meg nem fogták, s attól kezdve a faágak is átölelték. Ölelik majd, amíg el nem korhadnak. Addigra elbomlik majd az ő teste is, a sejtek, nedvek, szövetek bonyolult egyvelegéből font szerves csoda is, az a tünemény, amely az elmúlás törvényéhez hasonlóan a születés törvénye szerint létrejött egykor az anyaméhben, s amely a Rozi nevet viselte, amíg a magzatvíz és a folyóvíz közötti létezése lehetővé tette ebben a kegyetlenül kegyetlen való világban.

SZABÓ IMRE

Túl az időn

“Einsam bin ich,
aber nicht alleine.”
(Goethe)

Szellő, jaj, boldogságom meg ne fúdd!
Porszem, jaj, meg ne karcold!
Hangya, bogár is, mind csituljon:
rezzenetlen tükör legyen a világ!

Boldog vagyok, mint az erős hidak,
karcsún, izmosan amint dacolnak
az áruló elemekkel;
szinte felszökve állnak,
akár régi képek szentjei.

Boldog vagyok, mint a tenger partja,
mikor visszakapja eltávozott kedvesét,
mikor újra öleli a visszatért tenger;
és habjait mint boldog csókokat
áradón ontja szünetlen.

Boldog vagyok, mint a déli árnyék,
mikor kedvese a nap, a legragyogóbb,
mikor tőle arcot, értelmet kap
soha-nem-volt létezése –
merthogy létezést is tőle kapott.

Boldog vagyok, mint a madár,
mikor szokott fájához visszatalál,
hol fészke van, hol álma van;
szárnyas szívét virágul odaadja,
dalából sző neki sűrű lombot.

Boldog vagyok, mint a pillanat,
kit ragyogó csillagnak dobott
az Isten a tetőtlen ég tetejére,
a társa-pillanatoknak,
a végetlen időnek hogy lenne tüze.

Boldog vagyok.
Szellő, jaj, porszem, jaj,
boldog vagyok! –
Rezzenetlen tükör.

SZALONTAI IMRE

A licit

1.
Nem, nem csinálom tovább! Értsd meg, nem megy tovább!
A fentieket Gyuró kiabálta Koporsósnak magából kikelve, már-már kétségbeesetten egy meleg áprilisi napon, az autóban, ahogy utaztak hazafelé. Százhússzal süvítettek F.-szállásról, a poros, kétutcás sárfaluból, pocsék volt a kedvük és fogytán a benzinük, de meg nem álltak volna semennyiért. Másnapra volt kitűzve a licit. Rövid volt az idő. A nyiszlett kis ember azonban folyvást a négy gyerekéről beszélt, hogy őket nem lehet kitenni, hiába foglalták le a bútort, minden maradt azóta is, használják háborítatlanul. – A marha – mondta Gyuró a kocsiban –, kinek kellenének azok a lomok a légypiszokkal, ki a fenének kellenének? A ház, persze, az más...
Gyuró és Koporsós voltaképpen egyszerű nepperek voltak, azok közül is a szerencsétlenebb fajtából valók. Gyuró azelőtt a jugó határon valutázott, össze is jött valami pénz, de a tőzsdére vitte és elbukta az egészet. Koporsós se járt sokkal jobban. Amikor az áfával megbukott, abbahagyta a temetői üzletet, s a parkettre jutott ő is, ugyanazzal a végeredménnyel persze, amivel mindenki ott. Ott jöttek tulajdonképpen össze. Azután már csak megszokásból jártak a brókerekhez, meg “zsidózni” kicsit, ami abból állt, hogy egyvégtében szidták a zsidókat, mint a bokrot, élükön Sorossal, aki “a legnagyobb csaló az összes között”. S tanakodtak közben a folytatáson is.
– Uzsorázni fogunk! – adta ki egyszer Koporsós az ukázt, a kétségkívül nagyobb fantáziájú és “szélesebb rálátású” fél kettejük közül. – A multikkal nem megy, haver – toldotta meg –, a hazaiakon kell nyomnunk egy kicsit...
A “pénzből pénzt” buli mint lehetőség, természetesen nem egyszerre pattant ki Koporsós fejéből sem. A “tuti megoldást” számos ötlet előzte meg, amelyek később zsákutcásnak bizonyultak mind. A fémdetektorral kincset akartak vadászni Ópusztaszeren, hátha a vezérek aranyat ástak el azon a helyen. Aztán bort terveztek hamisítani cukorcefréből, de a kommandók és a zárjegyek bevezetése meghiúsította az ötletet. Valójában az új rend, illetve a mögötte álló érdekszférák akarata mindig előttük járt, s ahogy valami érdekesre bukkantak volna, egyszerűen lehúzták előttük a rolót. Végül mégis rájuk köszöntött a szerencse. Koporsós találkozott egy régi cimborájával, akivel a rendszerváltás környékén földeket oroztak a parasztok elől, s a cimbora elpanaszolta neki, hogy életében először legális üzletbe fogott, aszerint bele is bukott, elárverezték mindenét. Koporsós ekkor döntötte el a folytatást. Ha ez így megy, gondolta, teremhet babér is ott. Kihívta Gyurót a tőzsde elé, s előadta neki az egészet.
– És az etnikummal mi lesz? – aggodalmaskodott Gyuró, arra célozva, hogy az iparágat köztudottan cigányok uralják, akik szervezettek, s akikkel szemben nem nyílik virág.
– Tévedsz, pasikám. Lekoptak mind. Lefelé csak feléig megy a licit – nyugtatta meg leendő társát Koporsós. – Van-e még valami?
S elmagyarázta, hogy kölcsönadnak a nyomorultnak apróbb összegeket, persze magas kamatokkal, a kis pénzeket nagyobbak követik, végül összeomlik az egész. Jön az árverés a minimumra szorított “kalapácsárakkal”, vagyis ott a haszon. Igazi, jó magyar forinthaszon. A végrehajtóval nem kell törődni, az csak a saját pénzéért remeg. Na, mit szólsz, öcskös, kérdezte Koporsós majdnem szeretettel Gyurót. Na mit szólsz?
– Nincs pénzünk – felelte Gyuró bambán –, miből adunk kölcsön?
Koporsós megvetően fordította el a fejét. Egy pillanatra átfutott rajta, egyedül kellene csinálnia mindent, nem ezzel a szerencsétlennel, de aztán lehiggadt. Előadta elgondolását a biztosítási akcióról, egyetlen megmaradt vagyontárgya, a másfél éves Suzuki sajátos összefüggésével, aztán otthagyta Gyurót egymagában. Majd töpreng a dolgon, s benne lesz a koma úgyis. Más választása nincs.

2.

Az első hónapokban igazán kitűnően működött minden, még jobban is, mint ahogy remélték az elején. A másfél millió, amit a totálkáros kocsiért kaptak, egykettőre a duplájára dagadt. Közben beletanultak abba a furcsa világba is, amelyet az adós, a végrehajtó és a nepper háromszöge alkotott, s amelynek törvényei egyúttal milliókat is hoztak nekik. Elkerülték a környék kisebb vidékeit, ahová be sem tehették a lábukat a nagyragadozók vagy a viszonylagos jólét miatt, ám egy dögkeselyű kitartásával köröztek az elszegényedett aprófalvakban, a megye külső övezeteiben, ahol a “munka” a versenytársaknak már nem érte meg. A kisvárosi kocsmákban hamar híre ment a könnyű, gyors kölcsönök lehetőségének az ellehetetlenedett munkanélküliek között. Az újdonsült társak papíron, tanúk szignójával rögzítettek mindent. Ahol ócska Wartburgjuk feltűnt, pénz állt a házhoz – vagy kilakoltatási határozat. Csak az a nyiszlett kis alak idegesítette őket néhány napja, akit az imént látogattak meg, s kamatokkal együtt fél millióval lógott nekik, de egyáltalán nem félt tőlük (amit sehogy sem értettek), se megtört, kezét tördelő sem volt, mint aki két hét múlva az utcára megy. A bátorsága nyugtalanította őket, s a mód, ahogy a szemükbe néz: a rémisztő távlat, hogy először működésük során a pénzük odavész. Valamit tudhat az ürge, gondolta Koporsós, amit mi nem. Idegesen fészkelődött az ülésén.
– Te, mi volt ez azelőtt? – kérdezte Gyurót. – Mintha valami buszsofőr...?
– Tűzoltó – röhögött Gyuró.
– Hülye vagy. Humorizálsz, és megfürdünk a kölkei miatt...
– Nem humorizálok – felelte Gyuró. Már komolyabb volt.
Koporsós nem folytatta tovább. A jogszabályra gondolt, ami annyira megkönynyítette annak idején a dolgukat, s aminek végül is – vagyonuk felét köszönhetik. A rendelkezés a gyerekes családokról szólt, pontosabban arról, hogyan történhet a “nyuszik” e csoportjában a kilakoltatás. Bevezetése után a kölköket is az utcára tehették, illetve intézetbe vagy hová, de az nem érdekes. Dolgozni tudtak, és kész. S most megbocsáthatatlannak tűnt a számára, hogy elmulasztották a tájékozódást, mindez érvényben van-e még. Hogy nem csinálták-e vissza mégis odafönt. “Bekavartak volna a hülyék? – kérdezte hitetlenkedve magától. – Elgyávult volna valaki?”
– Nem oké ez, haver – jelentette ki végül hangosan, mintegy előre eldöntve a kérdést, keserű józansággal hangjában. – Semmiképpen sem oké. Most megfürödhetünk.
– Hogyhogy megfürödhetünk? – kérdezte Gyuró idegesen.
– Ha nem mennek ki, semmit se kezdhetünk velük.
– Kipakolhatjuk őket...
– Csak te, pajtás. Velem nem számolhatsz – utalt Koporsós a felfüggesztettre, amit az áfa ügyében kapott.
– És... akkor most mi lesz?!
– Fogalmam sincs.
– Hát ilyen nincs – tört ki most már igazán a pánik Gyuróból. Ujjai doboltak a kormánykeréken. – Ilyen egyszerűen nincs! Én ezt nem csinálom tovább! – Valósággal belelovalta magát. – Hiszen örökre beleragadhatunk! Értsd meg, nem csinálom tovább!
Koporsós sötéten nézett maga elé. Nem érdekelte, mit hisztizik össze ez a félnótás alak, a társa, akit normális körülmények között elfogadott – volt baja anélkül is elég. Felnézett az út messzeségére. Jobbra, a második kanyar után a nagyváros fényei tünedeztek fel előttük. Lassan hazaértek. Észre sem vették, hogy beesteledett, s a felüljáróról is eltűnt a nappal oly ismerős dugó. A város üres volt, s a kopott háztömbök magányos felkiáltójelekként meredeztek a kristályos félhomályban, amitől – s a csendtől – hirtelen megnyugodott Koporsós. Béke költözött a szívébe, erős és könnyű, mintha valódi és végleges volna, csak azt kellett elfelejtenie, hogy az éjszakánál nem szól tovább.
– Semmi sincs veszve még – mondta csendesen. – A liciten mi is ott leszünk. Majd meglátjuk, mi lesz.
A sárga bérházat a belváros szívében úgy fogták közre szomszédjai, mint két szegény rokon. A háromemeletes épület délcegen, majdnem dölyfösen trónolt közöttük, mintegy tükrözve funkcióját, amelyet a szemközti bíróságtól kapott. A házban először csak egy végrehajtó működött, később kettő, majd három, végül az igazságszolgáltatás ott helyezte el valamennyi emberét, ahogy az elvégzendő munka szaporodott. S az szaporodott. Egyre több végrehajtani való akadt. A lecsúszottak száma nőtt. A díszes homlokzat mögött igazi nagyüzem folyt, kisvállalkozók mentek tönkre, munkások és alkalmazottak nullázódtak le “tövig”, fiatalok és idősek, sokat akarók és tehetetlenek, nők és férfiak, vesztesek és túlélni igyekvők maradtak pénz, bútorok és házvagyon nélkül. A barna falburkolatú teremben – a központi helyiségben – naphosszat folyt a licit. Lakások, házak, vendéglők, tanyák cseréltek gazdát fél óra alatt. Időnként ügyvédek próbálták menteni a menthetőt (leginkább a honoráriumukat), míg a nepperek zsákmányuk lelkierejét fürkészték, hogy el ne ússzék a haszon. A rendszer fölött ott trónolt méltóságával és kalapácsával a végrehajtó: a legfőbb hatalom. Civilek ritkán akadtak a házban. Vagy mert nem akartak vásárolni (nem is tudtak az árverésekről), vagy a struktúra kiszorította őket valahol. A Licitház a hozzáértők háza, világa volt.
Ebben a házban töltötték idejüket Gyuróék az utóbbi hónapokban, lényegében itt éltek a gyakori és szükséges vidéki utak között. Elüldögéltek a kényelmes fotelekben az egyes helyiségek sarkaiba, megittak egy-egy kávét, hízelegtek a titkárnőknél a drága információkért, vagy csak bambultak magukban és álmodoztak a mesés vagyonról, ami nem érkezett meg sohasem. Ezúttal azonban nagyobb gondjuk is volt annál.
Jó órával korábban érkeztek, mint más reggeleken, amikor egyszerű és sima a licit. Mindenképpen beszélni akartak a végrehajtóval, mielőtt sorra kerülne az ügyük, de nem látták sehol, s a titkárnőket is mintha a föld nyelte volna el. Aztán rájöttek, mi a baj: a ház, “reggeli eligazításon” vesz részt, aminek gyakorlatát nem ismerték – ilyenkor ők édesen aludtak otthon... A program végéig nem tehettek semmit. Sötéten tébláboltak az irodák előtt.
A megbeszélés vagy negyedóráig tartott, amikor a végrehajtók rajokban özönlöttek kifelé, s ők reménykedni kezdtek megint. Emberük az elsők közé tartozott. A magas, testes férfi jóindulattal biccentett feléjük, s amikor észrevette, hogy beszélni akarnak vele, lelassult előttük. Rájuk hunyorította a szemét.
– Nicsak, fiúk! Máris itt? Savanyúnak látszik a reggel...
– Aggódunk, főnök. Nagyon aggódunk. Bátor a rokkant. Vigéckedik... – mondta Koporsós. Szorongva, de egyben reménykedve is leste a végrehajtót.
– És mitől lenne az? Mitől olyan... bátor?
– Hogy a négy gyerek, meg minden...
– Aha... Pedig semmi oka rá – mondta szárazon a másik. – Semmi sem változott.
– Valami mégsem stimmel – makacskodott Koporsós. – Tudhat valamit, amit mi nem.
– Hát – felelte a végrehajtó –, lehet. Neki is lehet a tarsolyában valami. – Tűnődve nézett a folyosó végére. A fal előtt idegenek álltak egy oszlop körül, és sutyorogtak valamiről. Láthatólag a kilencórás licitre vártak, az ő licitjükre, amelyen pedig nem lehettek jelen. Nem úgy, persze, hogy törvényesen kívül tarthatták volna őket: az árveréseken részt vehetett bárki, aki akart. De megvolt a módja, hogy el is menjen hamar, némi pénzzel, ha esze volt, vagy jótanáccsal, ami a testi épségére vonatkozott, de a civileket még kevésbé: belerondítottak az üzletbe. Felfelé licitálták az ingatlant, ami előlük zárta el a piacot, illetve a lehetőséget, hogy a zsákmánnyal maguk jelenhessenek meg ott. Újabb veszély tűnt fel a láthatáron. Tenniük kellett valamit.
– Tud segíteni, főnök? – kérdezte Koporsós immár kerülő nélkül, szemtől-szembe a végrehajtót. Valósággal függött a szemén.
– Keveset, fiú – felelte a végrehajtó. – Nagyon keveset. Megtarthatom az irodámban a licitet. Ennyi. A többi a ti dolgotok.
– Rendben – sóhajtott Koporsós. – Az is valami, meglátjuk időben...

3.

Perbál Ödön vagyok – harsant fel a végrehajtó hangja húsz perc múlva a hatalmas tölgyfaasztal mögül, ahol ült. – Ismernek a házban az emberek. Nem kell bemutatkoznom... – A két fiúra nézett, s úgy folytatta. – A licit egymillióról indul, uraim. Százezrenként emelkedik a tét...
A végrehajtó irodája valóban szűkösnek bizonyult. Gyuróék alig fértek el az idegenek között, s gyászos hangulatukat még fokozta, hogy semmiféle kidolgozott taktikával nem rendelkeztek az alkalomra, de ha így is lett volna, kevesen voltak hozzá. Még arra sem volt idejük, hogy felhajtsanak néhány neppert az ismerősök közül. Habár azokkal még szűkösebben fértek volna...
A kialakult helyzetnek mindössze egyetlen haszna volt számukra. Ezúttal jobban megfigyelhették az idegeneket, akiket a folyosón futólag láthattak, ahol még az se volt biztos, hogy az ő licitjükre tartanak. Bizonyos dolgok azonban már ott feltűntek nekik. Az öt férfi – ennyien voltak – első ránézésre sem tartozott az árveréseken szokásos civilek közé, ugyanakkor semmilyen, a fiúk által ismert típusba sem volt sorolható. A legvalószínűbb esetként valami melósféléknek látszottak a szerencsétlenek, netán tényleg valamely uniformisos cég igyekvőinek, mentősöknek, ilyesminek, tűzoltóknak – Gyuró tippje szerint. Bár nem a “központi” volt rajtuk, de szakasztott úgy néztek ki, mintha... Kihajtós nyári inget viseltek idejétmúlt pantallóval és kitaposott szandállal, ami valóságos röhejjé avatta őket a némaságban, s Koporsósék szórakoztak is volna rajtuk egy hangyányit, ha a helyzet véresen nem komoly. De a jelek szerint az volt. Az idegenek szorosan körbevették őket, s világos volt: jottányi lehetőségük sincs arra, hogy gyűrűjükből kitörjenek. Vaskos képükkel feszülten nézek maguk elé és várták a folytatást.
– Egymillió a tét, uraim – ismételte a végrehajtó, megkezdve most már tényleg a licitet. – Érthető vagyok? Tartják-e a licitet?
Koporsóséknak eszük ágában sem volt tartani a tétet. Az üzlet nekik természetesen alapáron érte meg. Normális esetben működött is volna a dolog, de nem tudhatták, mit akarnak ezek itt körülöttük – még hagyján, ha csak fellicitálnák valameddig, a pénzüket visszalátnák azért. Háromszázezret feccöltek az ügybe, úgy kétszáz a kamat, ilyenkor hagyják lecsorogni ötszázig, s viszik a házat, ami gyorsban is megér vagy kétmilliót. Ha az idegeneknek, többért kell, hát vigyék.
De az idegenek ugyanúgy nem mozdultak, ahogy ők sem. A végrehajtó csak a fiúkra figyelt, s a menetrend szerint most csökkentenie kellett a tétet. Pontosan tudta ő is, hol a vég. De ő sem találgathatta az idegenek taktikáját.
– Kilencszázezer! – mondta, csendesebben az előzőnél.
– Nyolcszázezer! – még halkabban.
Koporsós óvatosan jobbra nézett. Egy mokány, fekete bőrű és hajú figura állt mellette. A nepper esküdni mert volna, hogy félcigány, de nem mozdult ő sem, tekintetét előre szegezte és várt valamire. Koporsósban csak nőtt az értetlenség.
– Hétszázezer!
– Hatszázezer!
A fiúk összenéztek, amennyire a körülmények megengedték nekik. Nem igazán engedték anélkül, hogy a többiek észre ne vették volna. De fel kellett készülniük az “aljára”, ötszázezernél lépniük kellett, bármi történjék is. Ennek már a fele sem volt tréfa.
– Ötszázezer – mondta megrendülten a végrehajtó. Kétségbeesetten nézett az előtte állók szemébe. – Tartják-e az urak a tétet? Kell-e a ház valakinek?
Koporsósban ekkor kattant a “belső” hang. Éppen lendíteni akarta kezét a magasban, amikor éles fájdalom hasított jobb lábfejébe, olyan erős, mint gyerekkorában, amikor elesve, maga alá gyűrte végtagjait. Felszisszent. Ösztönösen lepillantott rá s látta, hogy a mokány teljes súlyával lábfején áll, fejével azonban moccanatlanul előre néz, mint azelőtt, semmit a “szituból” nem árulva el. Ezután Gyuróra nézett. Társa képére szenvedés ült, felsőteste furcsán, féloldalvást előrehajolt. Segélyt kérően tekintgetett felé. A nepper ekkor megértette az egészet. Mindent. Hogy üzenet volt. Ami úgy szólt, hogy a háznak maradnia kell a nyiszlett birtokában, ha kő kövön nem marad is, a kárt le kell nyelniük, nincs alku, az ügynek vége, zsákutcába jutott. Hogy bevégeztetett. Az üzenet bizonyos kapcsolatban állt (Koporsósék számára ugyan ismeretlenül) a nyiszlett leszázalékolásával, amikor fél gyomorral, sípoló tüdővel utcára tették a szerencsétlent, vagyis a biztos nyomorba, adósságokba és végül – törvényszerűen – ide. Koporsós megértette az üzenetből, hogy az idegenek szívesen visszatérnek konfliktusuk lejátszására, idő és alkalom kérdése csupán, megfelelő körülmények kellenek hozzá. De abban számukra nincs köszönet.
A végrehajtó tehetetlenül szemlélte a történteket. Babrálni kezdett az iratai között. Az ügy tulajdonképpen szempontjából is zátonyra futott, s noha később megismételhette a licitet, nem tudhatta, akarják-e egyáltalán a fiúk. Most a jegyzőkönyvvel foglalatoskodott hát. Közben arra gondolt, igazán nem tehet semmiről, nem is értette a történetet, semmi dolga sincs vele. Hagyják őt békében. Boszszúsan kipipálta az elmaradt ajánlatokat, jutalékát pedig nulla összeggel írta le.
Gyuró és Koporsós, húsz perc múlva, elgondolkodva rótták az utat a lépcsőházban lefelé. Nem szóltak egymáshoz semmit. Az idegenek a folyosó egy beszögellésében várták meg, hogy elmenjenek. Még most is szégyellték magukat, hogy pisszenni sem mertek.
Gyuró sem merészelt szólni Koporsóshoz. Érezte, hogy a jelen helyzetben nem volna jó. Feszítette pedig belülről az egész fölöttébb, de csak sokára, amikor már a kocsiban ültek és elhagyták a belváros zegzugos utcáit, kiértek a külső sugárútra, akkor vette magának a bátorságot, hogy Koporsóshoz forduljon és saját számára is félénken, félénk idétlenséggel vesse fel: – Mondd, Koporsós... most mi lesz?
– Semmi – felelte Koporsós nyugodtan. – Dolgozunk tovább.
A fiú azután már nem is szólt többet. A járdán siető gyalogosokat és az elsuhanó üzleteket figyelte tovább. Azt pedig, hogy Koporsós szeme sarkából egy könnycseppet látott volna kigördülni nagyjából azzal egyidőben, ahogy kiértek a városból, el sem hitte igazán. Érzékcsalódásnak tekintette vagy olyasféle értelmetlenségnek, amivel kár törődni, szemben áll mindazzal, amit Koporsósban s az emberek világában megismert, bízvást tekinthető nemlétezőnek is tehát. Valami résnek, hézagnak a dolgok rendjén, amelyet begyógyít majd az idő.

GYÖRE IMRE

Ady-reminiszcenciák

Ítélet előtt

“S félek, be kár,
Hogy ezután rosszabb lesz élni
S ezután jön még csak Itélet.”

Fölöltözöm levetkezem
élet fogja jobbik kezem
bal kezem a halál fogja
megyek velük húzva-vonva

Hátra nézek hogy is voltam
ön-nyomomban bandukoltam
vagy siettem vagy loholtam
hittel hittem odaérek
másokkal hol ép az élet
jó a munka s nem ér véget

Ámbár Ady mondta mondván
rosszabb lesz majd élni eztán
eztán jön csak az Ítélet

Jön is forró lehe éget
porló jege fagyaszt faggyal
haldokolva néz egy angyal
suttog szavát nem is érted
mégis érzed elsápadva
nem mondta nem suttoghatta
tettél s ettől más az élet


Egy Ady-vershöz

“Legyetek emlékezéssel hozzám”

Tekintetes úr, emlékezésünk
olyan lehet, mint mi vagyunk:
balra nézünk és jobbra lépünk
harcokba menni gyávulunk.

Holott élte a legszebb zászló,
álmunk egére föllobog,
Nappal-Holddal együtt virágzó,
lehetnénk vele boldogok.

Csakhogy a föld, miből kinőnénk,
azóta alig változott,
elfeledtük a tudott törvényt
és bégetünk, volt farkasok.

Zászló-rongyait szorongatva
elképzeljük, mi lenne, ha
botvégre kötnénk s mennénk hadba,
s kivált, ha had is lenne ma.

*

Tekintetes úr, csoda kéne:
munkássereg az utca hosszán,
mely tudná, Kend miért is kérte:
“Legyetek emlékezéssel hozzám.”


Mából mába

“Mert jaj annak,
aki kihull a mából.”

Mintha nem jönnénk Mába
vagy csak lábujjon járva
valami árnyként lengnénk
Sehonnanból Sehovába.

Mintha nem lettünk volna,
arcunk sárral sikálják,
de kik fölnéznek, látják:
lábnyomunk vetül a Holdra.

Mintha szétszórtak, holtak.
De ajkaink közt a Holnap
parazsa füstöl s gyújtja
mai másunkat lángra.


Reggel

“Ha a nap későn jő fel:
Későn jő fel akkor is.”

Lopakodnak az esték
naponta mind korábban
lapulnak házfalakhoz
még hinnénk délután van
s valami kósza felhőt
hord a szél ablakunkba

A Nap reggel is később
ma holnap és naponta
óránk nézzük riadtan
galamb-had röppen széjjel
a szemközti toronyból
hol délre harangoznak

Fakul a fény már délben
szürke száll valahonnan
árnyak tűnnek az ágak
megmozdulnak a fák most
öltöznek éjfél-éjbe

Ez a legnagyobb este
Napunk az égre lobban

BENE ZOLTÁN

Ólomszürke ég

1.

Fél hatkor csörög az óra, mint rendesen, de Erika már negyed órája ébren van, karját a feje alá dugva bámulja a mennyezetet az elfüggönyözött ablakon beszüremlő halvány fényben. Mint rendesen. Nehezen szánja rá magát, hogy kikászálódjék az ágyból. Úgy szeretne még egy kevés ideig moccanatlanul feküdni. Mégis felül, majd lassan feláll. Hűvös van a szobában, sokkal hűvösebb, mint a paplan alatt. Megborzong könnyű hálóingében. A konvektorhoz lép, feljebb csavarja a hőerőszabályzót. Magára kapja a fürdőköpenyét, mielőtt átsétálna a másik szobába, ahol a gyerek alszik. Régi, beidegződött szertartás szerint ül le az ágya szélére, fölé hajol, leheletnyi puszival ébreszti. A még álmában is durcás arcú csitri kislányosan elmosolyodik, cicásan nyújtózkodik egyet, ahogy megérzi az anyja puha ajkát az arcán, ám amint magához tér, vonásai visszarendeződnek a korábbi morcosság sáncai mögé, kellemesen elernyedt tagjai megfeszülnek, mint a húr.
– Jaj, anya – nyafog. – Ne nyalj össze, olyan gusztustalan!
– Nem halsz bele – suttogja az anyja. – Keljél, kincsem, mosakodj, öltözz!
– Azonnal kelek – egyezik bele a lány kelletlenül, majd sziszegő hangon hozzáteszi: – Miért van olyan kurva messze az a rohadt iskola?
– Ezt ne kezdjük el megint, Ramóna – szól vissza Erika az ajtóból. – És ne beszélj ilyen rondán már korán reggel!
– Utálok hajnalban kelni.
– Én sem erről álmodtam, elhiheted. De nem tehetünk mást. Igyekezz, én is be akarok jutni a fürdőszobába!
Kimegy a konyhába, bekapcsolja a rádiót. Már megint az az idétlen, idegesítő reggeli műsor megy, mégsem teker másik adóra. A zenék jók, a buta jópofáskodásra meg majd nem figyel oda. Kettészel egy zsömlét, megkeni margarinnal, felvágottat rak belé, szalvétába csomagolja: ez lesz a tízóraija. Ramónának régóta nem csinál, tudja, hogy úgysem enné meg. Előkotor a pénztárcájából egy kétszázast, egy fém százast meg egy ötvenest, lerakja a konyhaasztalra. Amikor negyed óra elteltével a lány belép, nyomban, már-már mohón besöpri a pénzt. Közben szánakozó pillantást vet az anyjára. A hűtőszekrény elé áll, kinyitja, kivesz egy joghurtot és egy félliteres kólát, előbbit felbontja, utóbbit az egyik székre helyezi, a keze ügyébe, hiszen azt viszi majd magával.
– Ne nézz így rám – mondja Erika. – Nem tudok több pénzt adni.
– Nem baj – ingatja a fejét Ramóna a kiskanalat szopogatva. – Semmi gond, anya. Elég lesz.
– Ennek örülök. Mikor jössz?
– Suli után rögtön. Elmarad a külön matek.
– Tudom, mondtad. Szóval suli után?
– Igen.
– Biztos?
– Mondom!
– Jó. Puszid van?
Ramóna kelletlenül odacuppant egyet az anyja felé tolt orcájára.
– Szia!
– Csá!
Erika bevonul a fürdőszobába. A tükörben, mint minden reggel, most is szembesül az arcával. Gyűrött. Idősebbnek látszik, mint amennyi. Negyven év. Nem is sok, de az arca ilyenkor, reggelenként, legalább negyvenöt. Kibújik a fürdőköpenyből, a hálóingből. A teste még fiatal. A bőre feszes, ruganyos, a mellei szépen gömbölyödnek, a csípője lágy, szelíd íve kívánatos. A hasa sem ereszkedett meg, a lábai formásak. Felsóhajt, belép a zuhany alá. Jól esik a langyos víz, élvezi, ahogy cirógatja a testét. Legszívesebben abba sem hagyná, egész nap csak engedné magára a vizet. Fizikai fájdalmat érez, amikor el kell zárnia a csapot. Megtörölközik, bekrémezi magát, felöltözik, diszkréten sminkel. Jó. Most nem néz ki többnek harminchatnál. Hátulról bárki harmincnak gondolná. Sietni kell, indul a helyiérdekű!
Abban teljesen igaza van Ramónának, hogy szörnyű messze van a lakástól minden. De még mindig jobb így, mintha a lányt hozta volna át egy közeli iskolába. Pont nyolcadikban! Beljebb fekvő lakásra pedig nem telt a pénzből. Neki is kényelmesebb lenne bejárni közelebbről, de ez a helyzet. Ramóna, tudta, inkább az apjára haragszik ezért, nem rá. Ő azonban nem neheztelt a volt férjére. Belgiumban mégsem lehet egy fillér nélkül egzisztenciát megalapozni! És még jobb is, hogy egy belga nőbe kellett beleszeretnie, legalább messze van, könnyebb túlélni. Nem is tudta, hogy Ramóna vajon a távolságért is orrol-e Péterre? Hiányzik-e neki az apja? Sosem volt apás. Azért biztosan hiányzik. Kamaszlány... – Arra riad, hogy majdnem elszenderedett. Hamarosan itt a Batthyány tér.
Az irodában megint kellemetlenséggel indul a nap. A számítógép újra rakoncátlankodik. Erika kihívja a rendszergazdát, ezt a pimasz mosolyú kölyköt, aki mindig leplezetlenül bámulja a mellét. Ezúttal sincs másképp. Máris megvan a második bosszúság. Először a gép, most a rendszergazda keresetlen, sóvár tekintete...
Tíz felé hívatja az osztályvezető.
– Egy fax érkezett a nevére Belgiumból – közli szenvtelen hangon, amint belép. – Valami lemondó nyilatkozat. Elnézést, hogy beleolvastam, későn vettem észre, hogy nem nekem szól.
– Semmi baj – udvariaskodik Erika. Átveszi a papírt, átfutja. Úgy érzi, magyarázatot kell adnia.
– A volt férjem Belgiumban él. Van egy horgászkunyhónk Tiszafüreden, arról mondott le éppen.
– Tiszafüreden? – kerekedik el az osztályvezető szeme. Először néz a nő arcába, mióta az belépett a helyiségbe.
– Az remek hely! Szeretek arrafelé horgászni. Egyszer majd igénybe venném a vendégszeretetét.
– Csak tessék. Szívesen látom!
Erika dühös magára, amiért fecsegni kezdett és nem volt határozottabb. Ez az osztályvezető – ötvenes, borotvált arcú férfi, az a típus, akit általában vonzónak találnak a nők, Erika azonban undorodik a magabiztosságától, sima modorától, folytonos, skatulyából előhúzott tökéletességétől – nem először tett neki kétértelmű célzásokat, s ha nem is olyan arcátlanul, mint a rendszergazda, de ez is szakadatlanul a mellét, a lábát meg a fenekét vizslatja. Mérgében megeszi a zsömléjét.
Az ebéd, szokás szerint, felejthető. Erika ezt egy cseppet sem bánja, így könnyebb vigyázni a vonalaira. Az ebédlőben, ellentétben a rendszergazda vagy az osztályvezető esetével, furcsa elégedettséget érez, amikor észreveszi, hogy megnézik a férfiak. Az egészen fiataloktól a középkorosztályon át a nyugdíj előtt állókig. De csakhamar lehűti magát. Azzal, hogy megnézik, nem megy semmire. És mire menne a rendszergazdával? Vagy az osztályvezetővel? Az egyikkel semmi közös témája nincs, a másik mellé legfeljebb szeretőnek (ágyasnak) kellene. És nem is szimpatikusak. Egyikük sem vonzza. Meg aztán gondolnia kell Ramónára is. A legnehezebb korban van.
Fél éve volt egy rövid kapcsolata. Amíg tartott, végig rettegett Ramónától. Nem sokkal azután történt, hogy kiköltöztek a lakótelepre, és Péter elutazott, azaz viszszavonhatatlanná vált a válás, az új helyzet. A férfit Miklósnak hívták. Tőle vette a lakását. Jól menő vállalkozó volt, elvált ember, két-három évvel fiatalabb Erikánál. Kétszer elhívta a nőt vacsorázni. A második alkalommal moziba is mentek. Ramóna éppen akkor utazott el egy hétre angol nyelvi táborba – a nyári szünet kezdetén jártak –, és Erika felhívta Miklóst a lakásba a film után. Nem telt el sok idő, és szenvedélyesen egymásnak estek. Azonban Erika nem érzett szinte semmit, miközben szeretkeztek. Utána csak feküdt az ágyban, mellette a láthatóan elégedett szeretője, és ő majdhogy nem semmit sem érzett! Nem esett kétségbe, néhányszor előfordult ez régebben is, Péterrel is, Péter előtt is. Másnap újra felment hozzá Miklós, de semmivel sem volt jobb. Harmadnap és negyednap sem. Sehol a kielégülés, sehol az ernyedtség, sehol a kellemes, bágyadt petyhüdtség. Ugyanakkor az is tisztán látszott, hogy a férfit egy fikarcnyit sem érdekli, hogy Erika szeret-e vele lenni, vagy sem, jó-e neki, vagy sem. Elkeserítő helyzet. Az ötödik este azt hazudta, megérkezett a lánya. Egy hétig még kerülgette a forró kását, aztán kiadta Miklós útját. Sokat gondolkodott azon, hogy miért tette. Ennyire fontos lenne a testiség? Nem hitte, hogy ez az oka. Úgy-ahogy jól érezte magát Miklóssal, de nem volt vele boldog. Nem csak az ágyban, egyébként sem.
Amikor erre gondolt, be kellett ismernie, hogy mindennek ellenére hiányzik neki egy férfi. Elsősorban a testének hiányzik. Arra pedig gondolni sem mert, hogy mi lesz öt év múlva, vagy tíz év múlva? Kell-e még ő akkor valakinek? Kell-e még a teste majd valakinek? Olyannak, akinek örülne is, hogy kell. – Letelt a munkaidő. Alig végzett valamit. Nincs ez így rendben...
Ramóna már otthon volt, mire hazaért.
– Hello, anyu! Este feljöhet egy barátom? – szegezte neki a kérdést azonnal.
– Szia, kislányom! – mosolyodott el Erika. Szerette, amikor ilyen természetes, ilyen lelkes a lánya. Annál is inkább, mert ahogy nőtt, egyre kevesebb alkalommal látta ilyennek. Leginkább álarcokat viselt, szerepeket játszott, a kor elvárásai szerint; s ez gyakran szomorította el Erikát.
– Barátod vagy barátnőd? – érdeklődött évődve.
– Fiú – vágta rá könyörtelenül a lány.
– Ismerem? – kérdezte Erika elkomorulva, nehezen leplezett csalódottsággal vegyes meglepetéssel a hangjában.
– Nem. Azért is szeretném, ha feljönne.
– Nem bánom – préselte elő magából a szavakat az anya. A feje tompán sajogni kezdett.
– Köszi, anya – fordított hátat neki Ramóna, a haja úszott utána a levegőben.
Erika a lánya után nézett. Most nem csitrinek látta – sokkal inkább nőnek. Érett, kívánatos, igazi nőnek. Kicsit talán irigyelte is. (Talán nem is kicsit irigyelte.) Eszébe jutott, hogy ha ő találna valakit, neki is engedélyt kellene kérnie a lányától. Ám Ramóna korántsem biztos, hogy ilyen megértő volna. Vagy mégis? Mindegy. Nem talál senkit, akiért érdemes engedélyt kérnie. Úgy érezte, nem ismeri a lányát. Egy esztendővel korábban arra döbbent rá, a férjét nem ismeri. Most a lánya következik.
– Szép kilátások – mormolta. – Hogy a fene egye meg!
– Mikor jön a barátod? – kérdezte kiáltva.
– Fél óra múlva.
– Időben szólsz, kislányom – motyogta. – Mint mindig, most is időben...
Úgy döntött, nem fog bele semmibe, ha már jön ez a fiú. Leült a szobában, és várt.
A vendég pontosan érkezett. Zselével összegubancolt hajú, erős dezodorillatot árasztó kamasz volt, állán szakállnak csak nagy jóindulattal nevezhető szőrpamacs. Magabiztosnak tűnt, Erika szerint túlságosan is magabiztosnak.
– Nagy Roland – mutatkozott be, a kezét nyújtva.
Ő is megmondta a nevét. Megkérdezte, kérnek-e valamit, de a fiú is, Ramóna is csak a fejüket rázták. Erika fölöslegesnek érezte magát. Tudta, hogy feszélyezi a fiatalokat. Pedig nem feszélyezte őket. Feszélyezetlenül bevonultak Ramóna szobájába.

2.

Roland lassan mindennapos vendéggé vált a lakásban. Erikát zavarta, hogy annyit van a lányával, de nem szólt. Nem volt biztos abban, hogy Ramónát félti, vagy önmagát sajnálja. Ez a bizonytalanság engedékennyé tette: olyasmit is elnézett a lányának, amit korábban soha. Például nem tette szóvá, ha erősebben festette magát, beleegyezett abba is, hogy rikító színeket melíroztasson a hajába, sőt, még az ellen sem volt kifogása, hogy testékszert rakasson a köldökébe és a szemöldökébe. Holott Erika alapjában véve régimódi, mi több, egy s másban vaskalaposan maradi gondolkodású volt.
Éjszakánként egyre azon járt az esze kereke, mi lehet az oka mindennek. Napról napra jobban elhatalmasodott rajta az érzés, hogy irigy a lányára, hogy vetélytársat lát benne, egy olyan nőt, akinek sikerül mindaz, ami neki nem. Restellte magát emiatt. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy szüksége van egy férfira ahhoz, hogy visszanyerje a kiegyensúlyozottságát. Azt nem merte bevallani magának, hogy azóta erősödött fel benne ez a vágy, mióta Ramóna életében megjelent Roland. Vagy mindenesetre azóta vált hangsúlyosabbá...
Tél elején az egyik munkatársa, voltaképpen az iroda egyik legmagasabb beosztású dolgozója, meghívta az egész irodát budakeszi házának avatójára. Erika szívesen vette a meghívást, gondosan felöltözött, kicsinosította magát, nagy reményeket fűzött az összejövetelhez.
Azon a szombat estén lehettek mintegy hatvanan-hetvenen a hatalmas, modern, fényűző házban. Erika elveszettnek érezte magát. A terek agyonnyomták, megijesztették. Hol ide, hol oda csapódott, beszélgetett néhány szót egy-egy csoporttal, magányosan álldogáló alakkal. Többnyire módos emberek alkották a meghívottakat, a jobb társasághoz tartozó nagyképűek, felkapaszkodott újgazdagok, alig akadt egy-két rokonszenves figura. A nők nagy része affektált, a férfiak végtelenül beképzeltek voltak. Erika cefetül érezte magát, tudta, hogy kilóg ebből a társaságból, kívül rekedt ezen a körön, ezen az életmódon. Látta a hozzá hasonló kollégákat (a beosztottakat, mindennapi embereket): szintén zavartan ténferegtek, feleségükkel, férjükkel a karjukon. Csakhogy ő közéjük sem tartozott, a párosan kirekesztettek közé, akik belekapaszkodhattak valakibe ebben az idegen, ellenséges környezetben. Egyedül volt, elmondhatatlanul egyedül. Valami mégis arra intette, maradjon még. Húzta az időt, bele-belehallgatott a társalgásokba, eszmecserékbe, pezsgőt ivott, finom borokat kóstolt, el-elmajszolt valamiféle méregdrága ételkülönlegességet. Tíz óra felé viszont már úgy érezte, megpattan valami a fejében, ha nem szív egy kis friss levegőt, ezért kióvakodott a teraszra. Csípős hideg fogadta. Jólesett. Feje felett szikrázóan ragyogtak a csillagok.
– Így meg fog fázni – hallott egy hangot a háta mögül.
Egy férfi lépett mellé, gyengéden a vállára terítette a zakóját.
– Köszönöm – mosolyodott el Erika.
A férfi beszélni kezdett. A csillagokról. Nagy jártasságot mutatott a csillagászatban, élvezetesen mesélt a csillagképekről, mutogatta őket, elmondta történetüket, a hozzájuk fűződő legendákat, kedvesen tréfálkozott. Erika nevetett rajta.
– De lassan valóban megvesz bennünket az Isten hidege, ha itt ácsorgunk! – jelentette ki egy idő után a csillagok tudója. – Inkább menjünk fedél alá!
Visszamentek a házba, ahol már javában táncoltak.
– Szabad? – érdeklődött a férfi, és Erika boldogan beleegyezett. Miközben egymást átölelve táncoltak, érezte a férfi testének melegét, s hogy a keze jóformán átégeti a ruhát a derekán. Egyszerre mozdultak, a zene andalító ütemére, mintha valami felfoghatatlan egység, meghatározhatatlan, ősi összetartozás irányítaná a mozdulataikat...
Később Erika nem volt képes felidézni, hogyan keveredtek egy félreeső szobába.
A férfi vadul csókolta a nyakát, kigombolta a blúzát, a melleire tapasztotta ajkait, s egyszerre azt érezte, hogy ellentmondást nem tűrve húzza fel a szoknyáját, gyakorlott mozdulatokkal szabadítja meg a bugyijától, s a következő pillanatban kéjes sóhajjal vette tudomásul, ahogy belé csusszant. Hosszan, érzékien szeretkeztek. A nő úgy érezte, feneketlen kútba zuhan, az ujjait a szájába kellett gyömöszölnie, nehogy sikongasson, a teste verejtékben úszott, szinte öntudatlanul zuhant keresztül a világon. Egy kis időre talán önkívületbe is esett.
Arra tért magához, hogy a férfi suttog a fülébe: – Én megyek ki először, nehogy feltűnő legyen. Néhány perc múlva gyere utánam, addig rendbe hozhatod magad!
Erika beleegyezően bólintott, s a férfi kiosont az ajtón.
A nő egyedül maradt a félhomályban, felöltözött, megigazgatta a ruháját, mélyeket lélegzett. Hirtelen eszébe jutott, hogy azt sem tudja, hogy hívják ezt a férfit, akinek ezt a soha nem tapasztalt boldogságot köszönheti. Kinyitotta, szinte feltépte az ajtót, visszatért a társaságba, hogy a nyomára bukkanjon, beszéljen vele, a szemébe nézzen. De nem találta sehol.

3.

Hétfőn egy pazar rózsacsokor fogadta az irodában. A csokor kísérő kártyáján egyetlen sornyi szöveg állt, foszforeszkáló tintával, szép kézírással: A csodálatos szombat estéért! Egy rajongója. Semmi egyéb. Sem név, sem bármiféle utalás a hogyan továbbra.
– Mint valami rossz hollywoodi filmben! – fakadt ki  sírással küszködve Erika.
Fogalma sem volt, mitévő legyen. Hogyan derítse ki, ki volt a szombati férfi? És minek derítené ki, ha láthatólag ennyire kellett csupán neki? Megalázva érezte magát, megnyomorítva, kifosztva. Kirohant a mosdóba, a falnak támaszkodva zokogott.
– Hogy lehettem ilyen hülye? Mint egy ostoba kurva! – szipogta, de színpadiasnak érezte ezt a kérdést, szánalmasnak, ügyefogyottnak. – Komolyan, mint egy vacak hollywoodi filmben!
Nehezen szedte össze magát, de amikor visszatért az asztalához, csak a szeme tetszett vörösebbnek a megszokottnál. A lába remegett, a hasa görcsölt. Nagy kínok árán tudott áthajózni a munkaidőn. Gyalog ment haza. Órák hosszat gyalogolt üresen, mint egy gép. Otthon beköszönt Ramónának, utána bezárkózott a szobájába. Már nem sírt. Ült, az ölébe ejtett kezeit fürkészte. Tompán zakatolt valami a mellkasában.
Este Roland ismét meglátogatta Ramónát. Erikára ügyet sem vetettek, mint rendesen, bevonultak a kislány szobájába. Erika akkor már a konyhában ült, kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon. Sivár lakótelepi játszótérre nyílt kilátás, a hó foltokban borította a sárgás színű földet. Egy konténer nyitott teteje alól a legváltozatosabb háztartási szemét tárult a szeme elé. Egy apró emberke bottal turkált benne. A fák halottan, csupaszon szegélyezték a kigödrölt kövesutat, a parkolóban vászonba csomagolt személyautók. Néhol varjak verődtek csapatokba, kabátjukba burkolózó emberek vágtak keresztül a téren.
Erika fölállt, legördítette gerincéről az ürességet. Lánya szobájának ajtajához ment, kopogás nélkül benyitott rajta. A fiatalok szétrebbentek, ahogy belépett a szobába.
– Haza kellene már menned, Roland! Ramónának tanulnia kell! – mondta Erika szigorúan.
– De, anya!
– Menj, Roland! Majd eljössz máskor is. Most menj!
A fiú felállt az ágyról, kisomfordált az előszobába, felvette a cipőjét, kabátját, zavartan visszanézett, csöndesen elköszönt.
Ramóna szemrehányó, villámokat szóró szemekkel meredt az anyjára. – Ezt most miért kellett?
– Tanulj inkább! – förmedt rá Erika.
Visszament a konyhába. Ezt most miért kellett? Maga sem tudta. Szégyellte magát. De nem tett semmit. Nem szólt semmit. Nem gondolt semmire. Csak bámult ki az ablakon.
Az ólomszürke ég nyomasztóan feszült fölötte.

ZSONDA MÁRK

Üresség

Csupasz falak
üres termek
a mahagóni lépcsőház
örvénylő
poros űr.

Roskadt kandalló
leszakadt stukkók
végtelen intarzia
mélyén
ürült egértanya

Halvány falióra
álló inga
balance kerékre
húzva
kiszáradt póktetem

Vakolat málladékon
por baldachin
alatt váró játék
őriz
puha szagokat

Vetemedett csemballó
nyár-tél hangolja
teste ládasír
kottatartója
elmosódott fejfa

Szekrény monstrumok
könyv nekropolisz
kemény lapjaik
 közt
az élet
aszúsodik soká

törött tégely
foszlott terítő,
kérges cserép
boltoz
rekkenő feszületet.

Kovácsoltvas kandelláber
jogar feje tömve
nemes szegélyén
körbe
hámló galambürülék

Tépett ólomháló
egyetlen üvegszemén
szakadt portré szigorúan
néz:
“gyomos a kert”


Eke

Ropogó szikkadt
Faeke
Vág visítva
A kő-földbe
Ropogó szikkadt
Faeke
Talyigája a nyomorúság
Fiákere

Nyomor fogja
Szarvát
Rajta tanyáz
A tehetetlenség böglye
Ropogó sziikadt
Faeke
Kínt szánt
A kő-földbe

Nyakhámmal
Húzza
Rőtt kötele
Fal a húsból
Ropogó szikkadt
Faeke
Vércsíkon szánt
A kő-földbe

FÖLDVÁRI JÓZSEF

Amikor a város
még a napot kereste

A nap nevetett nyakra csókolt
bemászott egy blúz alá
tipegő kis tűsarkakkal
az aszfaltra nyomta rá
gyermekrajzok apró pöttyek
betont karcolt zsírkréták
pillanatnyi délibábbal andalító játékát
kicsit várt majd lassan bújt el
hogy ne vegye senki észre
egy zongorán még megpihent
munkás vitte fütyörészve
az Arany János utcától
egészen az Ó utcáig
itt csillant a vakolt falra
árnyéka még ma is látszik
aztán páran látni vélték
söntésekben pohár alján
felragyogni és nevetni
egy-két román barna karján
kidobóknak kopasz fején
fent a várban fa tetején
ott Budán a Moszkva téren
rendőr mondja: ugyan kérem
ő is egész nap kereste
amíg el nem jött az este
nem adott magáról jelet
ez már nyugat és nem kelet

csak egy kivert kutya volt
amelyik fennhangolt csaholt
mert az orrát szúrta bökte
koraeste kiprüszkölte
lelkével a város fényét
naplopói úri kényét
szegény kóbor árva pára.


Persze másnap jött a reggel
kissé borús fülledt keddel
mint hangyaboly, úgy sok ember
dúlva-fúlva szörnyű kedvvel
munkát kocsmát otthagyott
otthagyott csapot-papot
és azóta régi hévvel
mindennap és mindenéjjel
keresi a tegnapot.



Farsang

Nürnberg híres főterét, hol hétfőn még bitófa állott,
szombatra már ellepték a csavargó vándordiákok,
messziföldről eljött ifjak, szökött papok, éjvigécek
ponyváikkal felvonuló, ipari könyvárus céhek
merthogy ünnep készülődik, téltemető, búakasztó,
muzsikás komédiások adnak elő könnyfakasztó
bohózatot, népi drámát, mesterembernek játékát
ki ujjával mutogatja önkútfője halántékát.
Polgárokkal teli a tér, hétfőn még bitófa állott,
furcsa népek birtokolják, kiknek szaga igen állott,
s orrfacsaró bűzét hogy egy tisztes polgár ne leplezze,
kurtizánnak háta mögé jól beállva berepessze,
azt a szusz, mit még kinyögött lába közt egy tisztes dáma
ráfogja az elkullogó elöljárói tanácsra.
Ormótlanul kiáltoznak, üvölt kacaj-robbanásuk
azelőtt már sokat látott, fogatlanná zápult szájuk
kiált fel, és hangzik messze, felszáll egyenest az égbe.
Rosszkedvük telét kötik fel most a nagy harangkötélre.
Kocsmárosné köti búsan busás decemberi vétkét,
hadd vágjon kötél a húsba, nyakon szegi kötelékét,
aztán pedig minden népek, bűneikkel elszámolva
saját múltjukért köpdösnek, nem nézve az élőholtra,
vétkeikkel szembenállva, meggyalázva, szembenézve
mégsem a nap ellensége télies szemébe nézve.
Nürnberg híres főterét, hol hétfőn még bitófa állott,
szombatra már ellepték a csavargó vándordiákok,
hogy a vérrel elkendőzött pincemélyi aranykasszák
telük bizonyítékait mindannyian felakasszák.