KILÁTÓ

NORBERT SEITZ - SUSANNE MILLER

Nincs visszaút Godesberg mögé *

Susanne Miller (1915) történész, a Godesbergi Programot (1959) kidolgozó bizottság titkára s egyúttal a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) történeti bizottságának korábbi elnöke. A folyóirat felelõs szerkesztõje a német munkásmozgalomban oly nagy szerepet játszó program létrejöttének körülményeirõl, hatásáról folytatta az interjút. Ismeretes, hogy ez a program törölte a párt statútumából a marxizmus és az osztályharc fogalmát, s baloldali néppártként határozta meg az SPD-t. A Schröder-Blair nevével fémjelzett "Új közép", illetve "Harmadik út" ideológiája továbbmegy a godesbergi úton. E folyamattal való megismerkedés - úgy véljük - érdekelheti a hazai olvasókat. (I.L.)

    SEITZ: Pontosan ötven évvel ezelõtt, 1954-ben a Berlinben tartott országos pártkongresszuson jelentette be Willi Eichler a Neue Gesellschaft (Új Társadalom) címû folyóirat indulását. Milyen személyes emlékek fûzik Önt, Susanne Miller, ehhez a dátumhoz?
    MILLER: Az SPD 1953. szeptemberi választási veresége sokkhatásként érte a pártot. Ebbõl következtetéseket kellett levonnunk. Az egyik ilyen meggondolás vezetett a folyóirat megalapításához. Egy másik lépés volt, hogy a Friedrich Ebert-Stiftung létrehozott egy továbbképzõ intézményt Bergneustadtban, s végül, de nem utolsó sorban ki kellett dolgozni egy új pártprogramot. E három kezdeményezést összefüggéseiben kell látnunk. Lényegük annak felismerése volt, hogy nem lehet többé a megszokott pályán haladnunk.
    - A folyóiratnak elõzményei is voltak, pl. Karl Kautsky szerkesztésében jelent meg a Neue Zeit, és aztán 1924-tõl 1932-ig Rudolf Hilferding irányításával a Gesellschaft.
    - Kautsky a marxizmus tanítómestere volt, de nemcsak a német szociáldemokrácia szemében, hanem nemzetközileg is. Én azonban úgy látom, hogy Kautsky igencsak dogmatikusan fogta fel a marxizmust, amennyiben az elhajlásokat egyszerûen félreértéseknek minõsítette, mint például régi barátja, Eduard Bernstein álláspontját is. Egy angolszász történész mondta valamikor: "Akik Marxot tanulmányozták, valamennyien félreértették õt." Mert bárki is úgy igyekezett írni, mint Marx, ezt különbözõ értelmezéssel tette, ezeket aztán mások vagy helyesként üdvözölték, vagy hamisként utasították el. Így történt, hogy 1903-ban a drezdai pártkongresszuson túlnyomó többséggel elítélték Bernstein revizionista Marx-interpretációját, és kiálltak Kautsky mellett. Ehhez képest viszont késõbb Bernstein programatikus úttörõnek bizonyult, aki a kétkedõket megcáfolva tudományos alapról vitázott Marxszal. Például statisztikai adatokkal cáfolta a proletariátus abszolút elnyomorodásának elméletét.
    - És hogy látja Ön Hilferding Gesellschaft címû folyóiratát?
    - Ha a Neue Gesellschaft-ot Hilferding Gesellschaft-jával összehasonlítjuk, akkor - ami a tárgyalt témák sokféleségét illeti - sok hasonlóságot találunk. De irányultságukat tekintve elvileg különböznek. Hilferding ugyanis a marxizmus produktív folytatójának tartotta magát. A Das Finanzkapital (A finánctõke) címû mûvében a kapitalizmus fejlõdésének egy új, modern jelenségét látta meg, és éppen ez késztette arra, hogy a marxizmusban a szociáldemokrácia elméletének szükséges továbbfejlesztését igényelje. A Gesellschaft legutolsó számát, amely 1932 végén, nemsokkal a náci hatalomátvétel elõtt jelent meg, teljes terjedelmében a marxizmusnak szentelte. A marxizmushoz, mint a legfontosabb elméleti alaphoz való viszony 1945 után a párton belül különbözõ irányzatok szerint változott. Részben azért, mivel sok új párttag nélkülözte azokat az alapismereteket, amelyeket korábban a szociáldemokrata pártmunka keretében zajló képzés és mûvelõdés közvetített. Másrészt pedig azért is, mivel többen, így Schumacher, Ollenhauer és mindenekelõtt Willi Eichler úgy látták, hogy a marxizmus alapelvei már nem kielégítõek, nem korszerûek.
    - Ezzel azonban már a Godesbergi Program gyökerénél, a marxizmustól való búcsúvételnél tartunk.
    - Pontosabban azt mondhatnók, hogy ez egy szótlan búcsúvétel volt, hiszen az a név, hogy Marx vagy az a szó, hogy marxizmus a Godesbergi Programban elõ sem fordulnak.
    - Lehetséges, hogy ez a hidegháború szellemi klímája miatt is történt így? Hiszen az efféle kérdésekrõl folytatott viták akkoriban kárhozatosnak számítottak.
    - Én mindig is bizonytalan voltam afelõl, hogy szabad-e hallgatással elmenni a marxizmus dogmatizmusa mellett. Elõször 1989-ben, az ún. Berlini Programban esett errõl szó, valószínûleg Willy Brandt kezdeményezésére. Ekkor elemezték a munkásmozgalom marxista fázisát, és az ebbõl fakadó tanulságokat. De minderrõl a Godesbergi Programban még szó sem esett. 1954-ben, amikor a program kidolgozásához hozzákezdtek, a párt a választási vereség miatt mély válságban volt. Új utakat kellett találni. Ekkor szakadtak szét a reformerek és a hagyományõrzõk.
    - E ponton sajátságos ellentmondásba ütközünk. A reformot szorgalmazó Ollenhauer inkább hagyományõrzõ volt, miközben a modernizálni szándékozó Willy Brandt vagy Fritz Erler nem látták annyira szükségesnek egy új program létrehozását, sõt határozottan károsnak vélték azt.
    - Valószínûleg arra gondoltak, hogy egy új, alapvetõ program túlságosan is korlátozná a párt mobilitását és hajlékonyságát, vagyis a manõverezési terepet. De ahogy a program kidolgozásának folyamata megindult, õk is részt vettek a szerkesztési munkában, a szöveg nyelvi és tartalmi javításában. A késõbbiekben pedig, amikor a Godesbergi Program eredményei megmutatkoztak, fenntartás nélkül üdvözölték azt.
    - Eszerint a Godesbergi Program lényegében a hagyományõrzõk mûve volt?
    - Ollenhauer természetesen mély meggyõzõdésû szociáldemokrata volt, végigküzdötte a weimari idõket, részt vett az ifjúsági mozgalomban, szoros kapcsolatot ápolt az emigránsokkal. De ugyanakkor õ volt az, aki a leginkább szorgalmazta egy új, alapvetõ program kidolgozását. Ezt a párttagok nagy többsége még az 1957-es újabb súlyos választási vereség után sem volt képes elfogadni. De nem sokkal Kurt Schumacher 1952-ben bekövetkezett halála után Willi Eichlert beválasztották a szûkebb elnökségbe s õ lett egyúttal a programkidolgozó bizottság elnöke is. Eichler a kantiánus Leonard Nelson követõje volt, az 1920-as években a Nemzetközi Szocialista Harci Szövetség (Internationaler Sozialistischer Kampfbund) vezetõje - egyúttal pedig a marxizmus kritikusa. Nem hitt a marxizmus jövõvárásában, abban a tanban, amely szerint a történelem természeti törvényszerûséggel halad a szocializmus irányába, és hogy a kapitalizmus okozta gyötrelmek után a zavartalan boldogság kora jön el. Természetesen a baloldali kantiánusok is hittek egy jobb jövõben és ennek érdekében tevékenykedtek. De nem hittek semmiféle utópikus történelmi automatizmusban. Ily módon Eichlernek a pártelnökségbe történt kooptálásával a kocka el lett vetve a program tekintetében is.
    - Godesbergrõl azonban nem beszélhetünk anélkül, hogy szót ne ejtsünk arról a szervezeti strukturális reformról, amelyet 1958-ban Stuttgartban határoztak el.
    - Igen, az úgynevezett Büro-t, amelyet még Hannoverben alapítottak, s aztán áttettek Bonnba, megszüntették. Ez a Büro meglehetõsen széleskörû felhatalmazással és két kongresszus között fontos döntési hatáskörrel rendelkezett. Jelentõs szerepet játszott benne Fritz Heine, a sajtóügyek irányítója, akinek gyakran a szemére vetették, hogy bizonyos dolgokat párthatározat nélkül intézett, például õ delegálta Erich Ollenhauert kancellárjelöltnek. Csakhogy amilyen mértékben nõtt a televízió befolyása, oly mértékben váltak egyre nyilvánvalóbbá Ollenhauer gyengéi. Helyette pedig feltûnt Willy Brandt, mint a modern kor ideális megtestesítõje. Egyáltalán, az ún. Büro felszámolása fõfoglalkozású munkatársaival egyetemben, s egyúttal egy elnökség létrehozása azt a célt szolgálták, hogy az SPD népszerû reprezentánsait, mint egy modern párt jövendõ exponenseit favorizálják. Persze, az az ötlet, hogy két helyettes elnököt nevezzenek meg, nem bizonyult szerencsésnek, mivel Herbert Wehner, a balszárny és Waldemar von Knoeringen, a jobbszárny képviselõjeként nem tudtak együttmûködni. Knoeringen a bajor szociáldemokraták képviselõje volt, tekintélyes és népszerû politikus. De úgy érezte, hogy Wehner mellõzi õt, és durván viszonyul hozzá.
    - Mindamellett a Godesbergi Program 1959-ben történt elfogadása elõtt is voltak olyan gondolati kezdeményezések, amelyek e program felé mutattak. Emlékszem például Kurt Schumacher egyik nagyon gyakorlatias szocializmus-definíciójára 1946-ból, amikor is õ "mindennapi feladatként" jelölte meg a fogalmat, s ezzel együtt tagadta a "végcélt" mint vezérlõ ideált.
    - Schumachernek akkor még nem valamely új program lebegett a szeme elõtt, még nem látta érettnek az idõt arra, hogy abban felismerhetõk legyenek a progresszív tendenciák. Ezzel azonban Schumacher maga is a történelmi automatizmus hívévé vált. Ha az ember a régi programokat tanulmányozza, akkor azt találja, hogy azokban kevés a jövõbe mutató kijelentés, sokkal több a történelem hétköznapi menetére vonatkozó reflexió, az az igyekezet, hogy az ember a helyes oldalra kerüljön. Az ilyen típusú gyakorlatias történelem-megélésnek a Godesbergi Programmal vége szakadt. Nem történetfilozófiai elmélet kiépítésérõl volt itt már szó, hanem a Nagy Francia Forradalom hármas jelszava, a liberté, égalité, fraternité melletti vallomástételrõl. A munkásmozgalom szótára számára ezt így fordították le: szabadság, igazságosság, szolidaritás. S hogy ezt ki-ki megvalósítsa, azt az egyes emberre magára bízták. Ez a felfogás alapvetõen különbözött a régi szociáldemokrácia elveitõl.
    - Egy másik reformer, Carlo Schmied már az 1950-es hamburgi kongresszuson kijelentette: "Bernstein gyõzött az egész vonalon."
    - Ebben igaza is volt. De Carlo Schmied ezen a kongresszuson valami mást is mondott, amit sok elvtárs egyáltalán nem értett meg; mégpedig azt, hogy a szociáldemokrácia, mint párt, többé már nem lehet az ember szellemi otthona. Ez szíven ütötte akkor mindazokat, akik a pártban valamiféle otthonosságra leltek, ahogy azt egy alkalommal Otto Bauer, az osztrák szociáldemokrata megfogalmazta: "Számunkra a párt életünk tartalma, a szülõi ház volt." Lehet, hogy ez némileg szentimentálisan hangzott, de nagyon is beleivódott sok szociáldemokrata tudatába.
    - Volt egy másik "elõgondolkodó" is a pártban, aki Godesberg elõfutárának tekinthetõ: Karl Schiller már az 1953-as bochumi kongresszuson megkísérelte a pártot a piacgazdaság és a verseny gondolatvilága felé terelni. Tõle származik a híressé vált formula: "Annyi verseny, amennyi csak lehetséges, s oly kevés tervezés, amely még éppen szükséges."
    - Karl Schiller bizonyosan híres közgazdász volt, de az igazán nagy gyakorlati ész Heinrich Deist volt, aki ebbeli minõségében vált nélkülözhetetlenné a program kidolgozása során.
    - Õk mindketten a Godesbergi Program atyjainak számítanak, mindketten kiálltak a versenyszellem mellett, ellentétben az akkori párttagság többségével.
    - Igen, mégpedig azért, mivel sokan úgy tartották: a verseny elve bûncselekmény a szocializmus ellen, hiszen annak célja a testvériség. A testvériség nem csupán a francia forradalom egyik jelszava volt, hanem Ferdinand Lassalle nemzetközi Munkástestvériség elnevezésû szervezetének alapítói üzenete. Az a gondolat, hogy a szocializmusban az emberek örömmel együttmunkálkodnak, hoszszú idõn át lelkesítette a szociáldemokráciát. Most pedig józan szövegezéssel ez állt a programban: "Verseny minden téren, tervezés csak a legszükségesebb mértékben."
    - Ez volt tehát a Szociáldemokrata Párt piacgazdasági fordulata, s ezzel vált vonzóvá sok polgári érzelmû választó számára is.
    - Nemcsak ez a fordulat volt lényeges, hanem annak a belátása is, hogy nem szükséges, miszerint mindent az állam tervezzen. A tervgazdasági elképzelésektõl való elfordulás akkoriban - az ötvenes évek végén - természetesen az NDK szabadságkorlátozó és kevéssé hatékony gazdaságirányítási gyakorlatától való elhatárolódást is kifejezte. Itt jegyezném meg, hogy mindebben a kantiánus Leonard Nelson hatása is érvényesült, õ azért utasította el a kommunizmust, mivel az állami szervektõl és funkcionáriusoktól való függésben az ember lealacsonyítását látta.
    - Szóljunk a Godesbergi Program egy további döntõ elemérõl: az egyházak felé történõ hídépítésrõl.
    - A program kifejezetten üdvözli az egyházak vallási és társadalmi küldetését. Ez lényegében ajánlattétel volt a politikai feladatokban való együttmûködésre. Willi Eichler halála alkalmából, 1971 októberében, Gustav Heinemann államelnök levelet írt nekem, s abban kifejezésre juttatta: mennyire méltányolta a pártnak az egyházakhoz fûzõdõ új viszonyát. A korábbi rendezetlen kapcsolat komoly akadályt jelentett számára abban, hogy közeledhessen a szociáldemokráciához. De nemcsak Heinemannra vagy Johannes Raura emlékeztetnék, hanem Helene Wesselre is, aki a weimari idõkben a Centrumpárt balszárnya képviselõjeként igen erõs affinitást tanúsított a szociáldemokráciához, a klérus ellenállásával szemben azonban nem tudta szándékait érvényesíteni.
    - A kölcsönös elidegenedéshez persze a szociáldemokrata programok is hozzájárultak, ezeken 1891-ben Erfurtban, 1925-ben Heidelbergben a vallást egyértelmûen magánügynek minõsítették.
    - Godesbergben azonban elismertük, hogy a vallás sok ember számára olyannyira fontos, hogy az államnak garantálnia kell a vallásos megnyilvánulások teljes szabadságát. Következésképpen tehát nem lehet többé a vallást magánüggyé degradálni.
    - A közelmúltban vita folyt arról, hogy megtartsuk-e a szocializmus fogalmát? Mennyire volt fontos ez a megnevezés a Godesbergi Program készítõinek?
    - Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy ez különösen fontos lett volna számukra. Ebbõl azonban nem következik, mintha én helyesnek tartanám, hogy párthatározattal törölni kellene a fogalmat, amelyet azonban történelmi kontextusban kell értelmezni. Mivel sokféle értelmet adtak neki, ezért gyakran vissza is éltek a használatával. Így például az egykori NDK-ban használt "reálisan létezõ szocializmus" nem volt egyéb keserû iróniánál. A szocializmus fogalmát mindaddig nem lenne helyes "eltörölni", ameddig olyan emberek vannak a pártban, akik a kifejezést szociáldemokrata identitásukhoz tartozónak vélik. Persze a szocializmus fogalmának használatáról vagy mellõzésérõl lehetséges vitát folytatni.
    - Ön a Godesbergi Programot mindig is forradalmi megújulásnak tartotta. Mások, például Bernd Faulenbach, azonban olyan "összegzésnek" vélte, amelyben a párt gyakorlatában amúgy is jelenlévõ gondolatok és cselekmények sûrûsödtek össze.
    - Nem, én a programot semmi esetre sem a gyakorlatban amúgy is létezõ párttevékenység összefoglalásának tartom. Mindig is nehézséget okozott a szociáldemokratáknak, hogy gyakorlatuk rendszerint eltért az alapelvektõl. Bernstein mondotta egyszer, hogy semmi kifogása sincs a szociáldemokraták gyakorlati munkája ellen, csupán a hivatalos pártinstanciáknak a gyakorlatnak ellentmondó magyarázatait utasítja el. A Godesbergi Program megalkotóinak legfõbb gondja az elmélet és a gyakorlat egysége volt.
    - Amikor az ún. Berlini Programot nagy nehézségek árán az irsee-i kolostorban tetõ alá hozták, akadtak kritikusok, akik úgy vélték, a hosszú-hosszú programalkotó folyamat végén csupán egy felvizezett "áruházi katalógust" kaptak kézhez. Ezzel szemben a godesbergi eredményt annak tudták be, hogy azt csak néhány kompetens ember írta és vitte át a gyakorlatba.
    - Aki ilyesmit állít, annak fogalma sincs a Godesbergi Program gyakorlatba átvitelének hosszú és gyötrelmes folyamatáról. Az elsõ tervezet fogadtatása meglehetõsen negatív volt. Hogy aztán késõbb a programot mindössze 16 ellenszavazattal szemben fogadták el, az a pártban tekintélyt élvezõ személyek meggyõzõ munkájának volt az eredménye. A naptári bejegyzésekbõl kiolvasható, hogy például Willi Eichler és vele együtt Heinrich Deist is több, mint négyszáz rendezvényen beszéltek. Egyik helyi szervezetet a másik után keresték fel, ifjúsági csoportokat ugyanúgy, mint olyan szervezeteket, amelyek elvi kérdésekkel foglalkoztak. Mindenütt vitáztak, és meggyõzni igyekeztek a jelenlevõket, és nem egyszerû szavazással törekedtek elérni az eredményt.
    - Az elfogadáshoz hozzájárult Herbert Wehner állásfoglalása is, meglepõ kiállása a Godesbergi Program mellett.
    - Még nem sokkal a pártkongresszus elõtt is arra számítottak a baloldali szociáldemokraták, hogy Wehner frontot nyit az új pártprogrammal szemben. De tévedtek. Amikor a programbizottság tervezetét az elnökség és más grémiumok elé terjesztették, akkor már csak szerkesztési igazításokra került sor. A godesbergi pártkongresszuson aztán Wehner egy érzelemtõl átfûtött, rendkívül személyes hangvételû beszédet tartott, amely abban az emlékezetes mondásában csúcsosodott ki: "Higgyetek egy megégett gyermek szavának!" - s aztán elfogadta a programot. Ez volt tulajdonképpen Godesberg szenzációja. Wehner - mint ismeretes - igen bonyolult személyiség volt. Noha nagyon önhitt dolognak tartom, ha egy ember cselekedeteinek valódi motívumait akarjuk megállapítani, mégis az volt a meggyõzõdésem: Wehner a munkásmozgalmat mindig is fontos politikai tényezõvé akarta formálni. Idejében felismerte azonban, hogy milyen lehetõségek rejlenek ebben a programban, milyen perspektívák nyílnak meg vele a szociáldemokrácia elõtt. Ezért kellett Godesbergben csalódást okoznia baloldali híveinek. Amit azonban nem voltam képes megérteni, az az volt, hogy a továbbiakban Wehner valóságos mítoszt épített ki maga körül. Mintha csakis egyedül õ érte volna el, hogy az ingadozókat megnyerje, sõt, mintha egyedül õ lett volna a kezdeményezõ, a programszöveg szerzõje, a program meghirdetõje. Ez nem így volt.
    - Mi a véleménye, van-e szüksége a szociáldemokráciának új Godesbergre? S ha igen, milyen pontokon kellene a jelenlegi programon változtatni, mely részei avultak el?
    - Túlhaladottá vált mindenekelõtt a praeambulum, amely egyébként nem is a szerkesztõbizottságtól származik, hanem két újságíró volt a szerzõje. Ez valóságos himnusz az atomenergiáról: annak békés felhasználását és áldásait magasztalja. Csernobil után ilyen szöveg már nem állja meg a helyét. Ezt törölni kellene. Egyébként pedig a Godesbergi Program mint olyan - egy történelmi dokumentum, s ilyenként is kellene fennmaradnia; például a nõk szerepérõl szóló paszszusai még ma is megállják a helyüket. Fontos azonban az, hogy bármiféle szükséges kiegészítés, bármely jövendõbeli program kidolgozása esetén ne térjünk vissza Godesberg mögé.
    - Willy Brandttól származik a mondás: "Minden kornak szüksége van a maga új válaszaira!"
    - Igen, õ mondta ezt, amit én is aláírok: "Semmi sem marad úgy, ahogy most van." A hetvenes években például kidolgozták a következõ évtizedre tervezett "irányelveket", amelyek új kezdeményezéseket és válaszokat tartalmaztak. Ez a tervezet megalkotóinak sok értékes tapasztalatát sûrítette magába, de mint programnak, mégis csekély hatása volt.
    - Hasonló a helyzet az 1989-es Berlini Programmal is?
    - Igen, ugyanez a véleményem a Berlini Programról.
    - Van-e egyáltalán értelme alapprogramokról gondolkodni, amikor egy párt éppen kormányon van? Godesberget ellenzékben dolgozták ki, és éppen azt a történetileg eddig meg nem haladott hatást szimbolizálta, hogy az SPD szellemileg kormányképessé érett.
    - Egy kormányon levõ párttal szemben az emberek rendszerint konkrét kívánságokat és igényeket fogalmaznak meg. Manapság például ilyen banális kérdések hangzanak el: "Mibe kerül az egészségem? Miért kell a jövõben a fogpótlásomat és a szemüvegemet magamnak megfizetni?" Ezek a kérdések természetesen jobban foglalkoztatják az embereket, mint holmi fennkölt alapelvek vagy az esély- és elosztási egyenlõségrõl folytatott viták. Ilyen értelemben egy párt kormányzati ideje az az idõ, amikor az emberek mindennapos igényeire választ kell adni. Persze, ugyanakkor elvárja az ember egy kormányfõtõl vagy egy pártelnöktõl, hogy azokhoz az alapelvekhez és célkitûzésekhez tartsa magát, amelyek a programokban le vannak fektetve. De hogy az ellenzékben töltött idõ-e a legtermékenyebb egy program kidolgozásához, azt bizonyossággal nem lehet megmondani.
    - Engedjen meg végül egy provokatív kérdést, amelyet a tapasztalt párttörténészhez intézek. Amikor ez év márciusában Franz Müntefering átvette a pártelnökséget Gerhard Schrödertõl, többen a "párt lelkérõl" beszéltek, amelyet - úgy lehet - az új elnök inkább meg tud jeleníteni. Talán segíthet Ön számunkra megvilágítani: mit is értsünk egyáltalán és éppen ma a "párt lelkén"?
    - De hát, mi is az Ön lelke, vagy az én lelkem? Bizonyára jól ismeri annak a 19. századi híres orvosdoktornak a megállapítását, aki is azt mondta: nagyon sok operációt elvégzett már, de lélekkel eddig még nem találkozott. Természetesen egyetértek azokkal, akik úgy vélik, Müntefering inkább eléri a munkástelepülések lakóit. Csakhogy a munkástelepülések nem teszik ki egész Németországot, s fõleg nem az egész világot. Azaz földrajzilag is behatároltnak vélem, hogy hol is lakozik az a bizonyos lélek.

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Zamenhof is álmessiás?

Nyelvek és álmessiások

A Bábelrõl szóló munkáknak (például Scheiber Sándor rövidebb, Arno Borst monumentális könyvének) egyik fõ motívuma az a különösen a középkorban elterjedt nézet, mely szerint a világon 72 (vagy 70) nyelven beszélnek. A bábeli nyelvzavar leküzdésére számos és sokféle messianisztikus elképzelést ismerünk, ezek közül kettõt említek az istenalkotó nép, a zsidók szemszögébõl. Aki elfogadott, természetes nyelvet alkot, az maga Isten, aki ezen ésszerûen változtatásokat eszközöl, az bizonyos értelemben messiás, aki végül el nem fogadott nyelv megalkotásába fog, az álmessiás.
    Mindenekelõtt a nyelvalkotás és a kontár nyelvbarkácsolás között érdemes különbséget tenni. Az utóbbiak közé sorolható például Magyar Zoltánnak a latinon és az újlatin nyelveken alapuló "naturalista" mesterséges nyelve, a romanid (1957), amelyet mûnyelvnek nevezett. Akkoriban Magyarországon a sajtóban stb. még nem volt elterjedve a cigányok roma megnevezése - ma mindenki azt hinné, hogy a cigányság egésze számára akart közös nyelvet alkotni. Legteljesebb leírása - egy szellemes könyvecske - 1984-bõl való, de a romanidnak beszélõje nincsen.
    A zsidó hagyomány azokat a személyeket tartja álmessiásnak, akik magukról azt tartják, hogy Izraelnek Istentõl kijelölt megváltói, akik az ígért messiási országot létrehozzák. Az idõk folyamán számos álmessiás lépett fel, s közös tulajdonságuk, hogy Izrael népét akarták visszavezetni országukba. Bizonyos értelemben a nyelvileg is szétszakadt zsidóság számára egységes nyelvet teremteni szinte messianisztikus vállalkozás, s akinek ebben sikere van, az valóságos messiás, akinek pedig kudarca, álmessiás.
    A zsidó nép a messiást Dávid családjából, de Efráim, s így József leszármazottaitól is várta, az álmessiások általában ezek egyikétõl származtatták magukat. (Ezért tartják sokan Máté evangéliumának elsõ részét interpolációnak.) Josephus Flavius és a Talmud tudósít arról, hogy a jeruzsálemi Nagy Templom lerombolása elõtti században számos álmessiás lépett fel, s talált folyton követõre; ezek valamennyien a Rómától való megszabadítást ígérték a zsidó népnek. A zsidók által álmessiásnak tekintett személyek közül érdemes megemlíteni a legfontosabbakat.
    Jézust, Bar Kohbát, Dávid Alrojt, Sabbatáj Cvít, Frankot és L. L. Zamenhofot egyaránt zsidó származású, de nemzetközi jelentõségû személyiségként tarthatjuk számon. (A hívõ keresztények számára Jézus lényegesen több ennél, de jelen téma szempontjából ez bizonyos értelemben nem lényeges.) Jézus egy világvallás, nevezetesen a kereszténység, Zamenhof egy mesterséges világnyelv, nevezetesen az eszperantó megalapítójának számít. Az alábbiakban, már amennyire tudom, a blaszfémia kerülésével igyekszem rámutatni származásuk és tanításaik párhuzamaira, ráadásul pedig megemlítem a nevezetesebb álmessiásokat.
    Egyes bibliakutatók arra a megállapításra jutottak, hogy Jézus eredetileg valószínûleg nem mindenkinek, hanem csak a zsidóknak akart a messiása lenni, s csak késõbb - elsõsorban tanítványai révén - lett a pogányoknak is, elvben mindenkinek a messiása. Jézus tehát az evangéliumok egyes részei szerint tanait, tetteit csak a zsidóság megváltására szánta (Glasenapp 1981:261).
    Jézus álmessiás mivolta, egyáltalán személye a teológiai spekulációk egyik leghálásabb témája. Ami jelen téma szempontjából is fontos, az az, hogy valószínûleg arámi anyanyelvû volt. A héberrel közeli rokon arámi ugyanis a Krisztus születése körüli idõkben a világ, s ezen belül különösen a Földközi-tenger térsége keleti részének egyik legjelentõsebb nyelve volt. Akkor a latin körülbelül 40 millió beszélõjével a Föld lakosságának (körülbelül 160 millió) 25%-át, a görög körülbelül 30 millióval a 18,8%-át, az arámi körülbelül 10 millióval 6,25%-át adta. Jézus anyanyelve ugyan az arámi lehetett, de tudott görögül és - miként e korban általában a zsidó férfiak - héberül is. Jézus tanításait szóban fogalmazta meg, a mondásait tartalmazó feltételezett gyûjtemény az úgynevezett logia, amely talán egyes evangéliumok forrása volt.
    A glosszoláliát, a nyelveken beszélést, az elragadtatás nyelvét a legkorábbi kereszténységbõl ismerjük. Elsõsorban Pál apostol kapcsán említi néhányszor az Újszövetség. Nem idegen nyelven beszélést jelentett, hanem semmilyen nyelvbõl ki nem mutatható, a Szentlélek jelenlétét tanúsító hangsoroknak elragadtatott hallgatását.
    A Jézust követõ álmessiások legjelentõsebbike Bar Kohba (Simon bar Kosziba, Simon ben Kosziba, 100-135 zsidó felkelõ, a második római-zsidó háború (vagy róla elnevezve Bar Kohba-felkelés) 132-135) vezére volt. A felkelés kitörésére a közvetlen okot Hadrianus római császár két rendelete szolgáltatta. Ezek szerint egyrészt a körülmetélést halálbüntetéssel kellett büntetni, másrészt pedig az általa Aelia Capitolina névre keresztelt Jeruzsálemben (Hierosolyma), az i. sz. 70-ben a római-zsidó háborút követõen lerombolt zsidó szentély helyébe Jupiter tiszteletére templomot kellett építeni (Jupiter Capitolinus). A felkelés mélyebb okai azonban a gazdag zsidó kereskedõk és az elszegényedett néptömegek közti ellentétek, valamint a fokozódó római elnyomás voltak. A felkelés élére állt Bar Kohba magát királynak kiáltotta ki. A felkelés szellemi vezére, Akiba ben Joszef, és nyomában a zsidóság messiásnak tekintette, ezért kapta a Bar Kohba (héberül 'csillag fia') nevet. (Ellenségei viszont a kozéb 'hazug; hazugság' szóból származtatták családnevét, mint 'hazugság fia'; 'hazug'. Az elnevezés tulajdonképpen a genitivus qualitatis egy esete.) Seregéhez a zsidó harcosokon kívül csatlakoztak a szamaritánusok és úgynevezett pogányok is. Kezdetben a felkelõk jelentõs sikereket értek el: az ellenük küldött római helyõrségi csapatokat sorra legyõzték, visszafoglalták Jeruzsálemet, visszaállították a zsidó vallás kultuszait. Hadrianus ekkor Julius Severus vezetésével jelentõs erõket vetett be ellenük. Bar Kohba kénytelen volt visszavonulni egy Bethar nevû hegyi erõdbe, ahol egy évig tartotta magát. A kiéheztetett védõket 135-ben elárulták, és a rómaiak bevették az erõdöt. A férfiakat, így Bar Kohbát is megölték, a nõket és gyermekeket eladták rabszolgának. A felkelést Hadrianus kegyetlenül megtorolta: súlyosabb adókat vetett ki a zsidó népre. Jeruzsálemet teljesen leromboltatta, területét sóval hintette be, majd római templomokat építtetett, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy oda zsidók belépjenek. Az egész birodalom területén betiltotta a körülmetélést, a szombat megülését, sõt a mózesi törvények tanulmányozását is. Bár ezeket a rendelkezéseket rövid idõ múlva megszüntették, siettették a területen élt keresztény közösségek leszakadását a zsidóságról.
    Az említett Akiba ben Joszéf (50 körül - 135 Caesarea) zsidó tudós, írásmagyarázó, a jabnei akadémia megalapítója, a Hadrianus elleni felkelés szellemi vezére, majd mártírja volt. Egyszerû pásztorként munkaadójának lányát, Ráhelt vette feleségül. Nagy szegénységben éltek, de Akiba a tudománynak szentelte életét. A bibliai szövegeken túl figyelmet szentelt a szóbeli hagyomány tanulmányozásának is. Döntõ hatással volt a rabbinikus törvények és a talmudi irodalom kifejlõdésére. Akibának tulajdonítják az ószövetségi kánon lezárását, a midrás halakhót és haggadót rendszerezését. Az általa vezetett fõiskola Lódban, majd Bené-berakban mûködött, nevesebb tanítványai Rabbi Méír és Simon bar Joháj voltak. Akiba vallásfilozófiájának alaptétele: az ember létének alapja az eszme (Pirké Avot 5:2). Tanításai az egész Talmudban szétszórva megtalálhatók. A Róma ellen kitört második zsidó háború mártírjaként halt meg a rómaiak börtönében.
    A nagy zsidó felkelõ és álmessiás kapcsán érdemes még megemlíteni a barkohba nevû társasjátékot, amelyben a kérdezõnek valamely szót, illetve elgondolt dolgot a kérdéseire kapott igen és nem feleletekbõl kell kitalálnia. A barkohba elnevezés valószínûleg Budapesten a 20. század legelején tapadt a Magyarországon legalább a 19. századtól ismert - de homályos eredetû - játékra a következõ fiktív eredettörténettel: Bar Kohba zsidó szabadsághõs kémjét a rómaiak elfogták, kivágták a nyelvét, s az visszatérve megbízójához, annak kérdéseire csak igent vagy nemet jelezve tudott felelni (Scheiber 1977, 1:245-256).
    Ugyancsak álmessiás hírében állt Dávid Alroj (tulajdonképpen Menahém Ben-Slómo, eredetileg ar-Ruhí vagy ad-Duhí, ?-1160 körül Moszul) a kurdisztáni és kaukázusi zsidók mozgalmának vezére. A harcias "hegyi zsidók" élén a mohamedán uralom megdöntésére, de legalábbis a zsidókat sújtó fejadó eltörlésére messianisztikus felkelést kezdeményezett, amely Azerbajdzsántól Bagdadig terjedt. Végül - ellenségei unszolására - apósa ölte meg orvul, mozgalma széthullott.
    A hegyi zsidók történetérõl keveset tudni, az azonban valószínû, hogy a 7-8. századtól Iránból, több hullámban vándoroltak Dagesztánba, s megkülönböztetendõk a többi kaukázusi (grúz, askenázi stb.) zsidóktól. Bizonyos, hogy a hegyi zsidók ma az iráni tat nyelv körülbelül 100 ezres lélekszámú beszélõinek elsõsorban Dagesztánban élõ, körülbelül 20-25 ezer fõs csoportját alkotják, míg a muszlim tatok délebbre, elsõsorban Azerbajdzsánban élnek.
    Magyar szempontból is fontos személy volt Sabbatáj Cví (1626, Izmir-1676) álmessiásnak számító zsidó vallásreformer, a dönme (török 'megtért', 'az iszlámtól elfordult') törökországi zsidó szekta alapítója. Sabbatáj Cví 1648-ban Szalonikiben kiáltotta ki magát messiásnak, s a zsidóság körében számos követõje akadt szerte Európában és az Oszmán Birodalom területén (többek között, Budán is). 1666-ban a törökök elfogták és 400 hívével együtt az iszlám elfogadására kényszerítették. Kitartó hívei azonban ezt csupán egy messianisztikus prófécia beteljesülésének tartották. A rabbinikus tekintélyek által álmessiásnak, s egyben a cionizmus elõfutárának tekintett Sabbatáj Cví követõi, a színleg muszlin dönmék késõbb jelentõs szerepet játszottak az "ifjútörökök" mozgalmában és az 1908-as forradalomban. Az 1921-22-es görög-török háború után központjukat Szalonikibõl Isztambulba helyezték, s jelentõs számban élnek még Edirnében és Izmirben is. A dönmék lélekszáma ma körülbelül 15 ezer.
    Sabbatáj Cvínek halála után több önálló álmessiás követõje akadt, így a kismartoni rabbi Mordeháj Móhiah (?-1729 Pozsony) is, aki 1678-tól tevékenykedett. Magyar-, morva- és csehországi hívei között Sabbatáj messiási visszajövetelét hirdette. Végül saját magát Dávid törzsébõl való messiásnak deklarálta, s tanait hirdetve bejárta Itáliát, Cseh- és Lengyelországot.
    Érdemes még megemlékezni Jacob Frank (eredetileg Jacob Leibowitz, 1726 Berezanka vagy Korolowka, Galícia-1791. december 10. Offenbach, Hessen) galíciai zsidó álmessiásról is. Frank a Balkánon utazva megismerkedett a dönme felekezet tagjaival, s 1751 körül Sabbatáj Cví reinkarnációjának deklarálta magát. A judaizmus eredeti eszméitõl elfordulva, elsõsorban a Zóhárt (A ragyogás könyve) követve vezetett egy misztikus zsidó mozgalmat, amelyet egyrészt a rabbinikus tekintélyek 1756-ban eretneknek bélyegeztek meg, másrészt a katolikus hatalom támogatott. Végül maga Frank is megkeresztelkedett, keresztapja Varsóban III. Ágost lengyel király (uralkodott 1733-63) volt. A "frankista" mozgalom azonban folytatta szektás tevékenységét, s ezért Frankot az inkvizíció Czêstochovában bebörtönözte (1760), s csak az orosz megszállók szabadították ki (1773). Offenbachban telepedett le, nemesi rangot kapott, majd halála után mozgalmát lánya, Éva vezette, akinek halála (1816) után a "frankisták" a katolizált zsidók közé olvadtak be.
    Ludoviko Lazaro Zamenhof (eredetileg Eleazar vagy Lazar Markovics Samenhof, 1859. december 15. Bia³ystok-1917. április 17. Varsó) lengyelországi zsidó szemorvos, az eszperantó nyelv szerzõje. Szülõhelye abban az idõben az orosz cári birodalomhoz tartozott. Atyja földrajz- és nyelvszakos tanár, héber és jiddis nyelvû kiadványok állami cenzora volt. A soknemzetiségû városka lakói (oroszok, lengyelek, litvánok, zsidók) különbözõ nyelven beszéltek, és ellenségesen álltak egymással szemben. (Hasonlóképpen négynyelvû volt például a korabeli Máramaros: rutén, román, magyar, jiddis). A gyûlölködés okát Zamenhof a soknyelvûségben látta (bár éppen az õ anyanyelve, a jiddis volt az egyik közvetítõ nyelv, a másik pedig a hivatalos orosz), s már gyermekkorában megfogamzott benne egy semleges nemzetközi nyelv megteremtésének a gondolata. Folyékonyan beszélt lengyelül, németül és oroszul, beszédszinten sajátította el a franciát, ismerte a latin, arámi, görög, héber és angol nyelvet. Még középiskolás korában elkészített egy nyelvtervezetet Lingwe Uniwersala néven (1878), mely sokban különbözik a késõbbi eszperantótól. Egyetemi tanulmányait Moszkvában, Varsóban és Bécsben végezte.
    Ami az eszperantót illeti, ezt Zamenhof valószínûleg eredetileg a zsidók közös nyelvéül tervezte meg. A zsidó diaszpóra végét nem az õsök nyelvéhez való visszatérésként képzelte el (miként a nála két évvel idõsebb, késõbb említendõ Ben-Jehuda), s a közös nyelvet eredetileg a diaszpóra lezárására szánta (errõl például Eco 1998:307-8). De mivel nyelvalkotói messiási elhivatottsága nem elsõsorban és különösen nem kizárólag a zsidók körében aratott sikert, a zsidóság közös nyelve helyett a legnagyobb vitalitást mutató nemzetközi mesterséges nyelvet alkotta meg.
    Zamenhof hosszú éveken keresztül dolgozott nyelvtervezetén, amelynek elsõ nyelvkönyve 1887 júliusában Internacia Linguo címen jelent meg Varsóban oroszul, s még ebben az évben lengyel, francia és német nyelven is. A szerzõ Doktoro Esperanto ("Reménykedõ Doktor") álnéven jelentette meg mûvét, s ez a név vált azután a nyelv nevévé is. Zamehof 1886-tól szemészorvosi gyakorlatot folytatott, két kisebb megszakítással haláláig Varsóban élt.
    Zamenhof volt az eszperantó irodalom elsõ mûvelõje is. Eredeti mûvei (versek, esszék, beszédek) és számos fordítása jelent meg. E fordítások voltak hivatottak bizonyítani a világnak az eszperantó alkalmasságát, útmutatást adni a nyelv csiszolásához, kimunkálásához. Zamenhof szervezte és irányította az eszperantó mozgalmat is. A mozgalom képviselõi vagy nem tulajdonítottak jelentõséget Zamenhof kimondottan zsidó céljainak, vagy pedig szándékosan elhallgatni igyekeztek a nyelvalkotó származását. Ennek ellenére a nácizmus idején az eszperantistákat üldöztetések érték. Ugyanakkor a mozgalom révén egészen különös kapcsolatok szövõdtek. Például a magyarországi bahái vallási hagyomány szerint az 1960-as évek közepétõl az 1980-as évek közepéig az egyetlen magyarországi bahái hívõ egy bizonyos Szász Eta volt, aki egy bécsi eszperantista világtalálkozón ismerkedett meg a tanokkal. Az eszperantó ma mesterséges eredetû, élõ nyelvnek tekinthetõ, néhány millió beszélõvel, akik között akadhat, aki anyanyelvének vallja.
    A héber nyelv az afroázsiai nyelvcsaládba, a sémi nyelvek északnyugati csoportjának kánaáni ágába tartozik. Eredetileg a Palesztina területén lakó héber törzsek nyelve. Nem ismert, milyen nyelvet beszéltek a héber törzsek bevándorlásuk elõtt (i.e. 13. század), sem az, milyen kapcsolatban áll a héber az õslakosság nyelvével. Az i.e. 5-4. századtól kezdõdõen beszélt nyelvként lassan kiszorította az arámi nyelv, de vallási és szépirodalmi célokra továbbra is használták, ez a szerepe máig megmaradt. A 19. században sikeres erõsfeszítések történtek beszélt nyelvként való újraélesztésére, a modern héber (ivrit) ma Izrael állam hivatalos nyelve.
    A héber nyelv legkorábbi stádiumából fönnmaradt szövegek alkotják az Ószövetség nagy részét (bibliai héber). Az Ószövetségben ma rendelkezésünkre álló szövegben két réteget különíthetünk el: 1. az eredeti mássalhangzós szöveget, ez megszületése óta valószínûleg lényegesen nem változott, 2. a mássalhangzók alá és fölé írt magánhangzó- és hangsúlyjeleket, amelyekkel az i.sz. 8. század táján látták el a szöveget, tehát jóval a héber beszélt nyelvként való kihalása után és kétezer évvel a legrégebbi részek megszületése után. Ez a szöveg ilyen formában egyesek szerint egy természetes fejlõdés során elért állapotot tükröz, míg mások véleménye szerint egy részben szír és arab hatás alatt létrejött mesterséges rendszer. Ezt a tevékenységet az i.sz. 8. század táján tevékenykedõ grammatikai iskolák (maszoréták) végezték, leismertebb közülük és a ma általánosan használt rendszer a palesztinai tiberiási iskola mûve, de tudunk más dialektust tükrözõ és eltérõ hangtani analízisen alapuló rendszerekrõl is.
    A misnai héber nevét a Talmud héberen írt részérõl kapta, hagyományosan az arámi népnyelv által jelentõsen befolyásolt hébernek tartják, bár újabban egyesek egy addig írásban nem használt õsi dialektust látnak benne, amelyet csekély arámi hatás ért csak, ebben a korban még általánosan beszélték és csak jóval késõbb halt ki beszélt nyelvként. A közép- és újkorban Európa különbözõ részein gazdag héber nyelvû vallási és szépirodalom virágzott, de jelentõsek a fordítások is. Ugyanakkor körülbelül a 2. század végétõl - vagy esetleg az 5. századtól - a 19. század végéig a héber csak esetlegesen volt beszélt nyelv, alapvetõen irodalmi nyelvként, írásban élt tovább.
    A modern héber (ivrit) születése 1880 körülre tehetõ, ekkor fordította le Mendele Moher Szforim ("Mendele, a könyvkereskedõ", eredetileg Salom Jakob Abramovitz, 1835. december 20. Kopuli, Fehéroroszország-1917. december 8. Odessza) jiddis író egyik mûvét héberre.
    Eliezer Ben-Jehuda (eredetileg Eliezer Jichak Perlman, 1857, Luzski, Litvánia-1922. december 16. Jeruzsálem) héber nyelvész, kritikus 1881-ben telepedett le Jeruzsálemben, ahol nyelvújítóként és lapkiadóként tevékenykedett. Nevéhez fûzõdik a modern héber irodalmi és köznyelv (ivrit) kialakítása, s így közvetve a modern héber irodalom megteremtése. Az õt övezõ mítosz szerint az õ fia az 1882-ben Jeruzsálemben született Itamar Ben-Cion volt az elsõ héber anyanyelvû gyermek az újkorban. 1888-ban õ alapította a Váád Halasont ('Nyelvtanács'). Fõ mûve az 1908-tól 16 kötetben megjelent Milon Halason Haivrit ('A héber nyelv értelmezõ szótára', Thesaurus totius Hebraitatis). Élénk levelezést folytatott magyarországi tudósokkal (Bacher Vilmos, Goldziher Ignác) is.
    A modern hébert 1881 óta Palesztinában iskolákban tanítják, 1922 után a brit mandátum alatt a három hivatalos nyelv egyike, majd 1948 óta Izrael állam hivatalos nyelve. 1904-ben az említett Nyelvtanács nyomán létrehozták a Nyelvi Bizottságot, ez 1953 óta Héber Nyelvi Akadémiaként tevékenykedik. A héberben a magánhangzók hosszúsága, minõsége, a hangsúly helye és a szótagszerkezet bonyolult rendszert képez. Hosszúság szerint hosszú, rövid és redukált magánhangzókat különböztethetünk meg. A torokhangok egy része a misnai korban kiveszett. A modern héber kiejtés a nyugati, szefárd kiejtésen alapul, a kelet-európai askenázi kiejtéssel szemben. A modern héber szókincs új rétegét eltérõ jelentéssel újjáélesztett régi szavak, belsõ képzéssel képzett új szavak és jövevényszavak alkotják.
 

IRODALOM

    Borst, Arno: Der Turmbau von Babel, Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker. Stuttgart: Anton Hiersemann I: 1957, II, 1: 1958, II, 2: 1959, III, 1:1960, III, 2: 1961, IV: 1963.
    Eco, Umberto: La ricerca della lingua perfetta nella cultura europea. Roma & Bari: Gius, Laterza & Figli 1993. A tökéletes nyelv keresése. Fordította Gál Judit & Kelemen János. Bp.: Atlantisz 1998.
    Gecsõ Tamás, szerk.: Természetes nyelvek - mesterséges nyelvek. Bp.: Tinta 2003.
    Glasenapp, Helmuth von: Die fünf Weltreligionen. Düsseldorf & Köln: Eugen Diderichs 1972. Az öt világvallás. Fordította Pálvölgyi Endre. Bp.: Gondolat 1981.
    Magyar Zoltán: Romanid. Debrecen. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtára 1984.
    Scheiber Sándor: Keleti hagyományokkal a nyelvek keletkezésérõl. Bp.: Neuwald I. Utódai 1937.
    - : Folklór és tárgytörténet. Bp.: Magyar Izraeliták Országos Képviselete 1: 1977, 2: 1977, 3: 1984.
    Ujvári Péter, szerk.: Magyar zsidó lexikon. Bp., 1929.

TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

A geometria virtuóza

Bolyai János (1802-1860)

Halálának 145. évfordulójára

Bolyai Farkas fia 1802. december 15-én Kolozsváron született. Világraszólót alkotott, életében mégsem kapott soha semmiféle elismerést. Halála után is csak hoszszú évtizedek múltán vált tudományos öröksége ismertté és elismertté.
    Bolyai János már gyermekkorában kitûnt éles eszével. Kiváló eredménnyel végezte marosvásárhelyi iskoláit, majd a bécsi cs. Kir. Hadmérnöki Akadémián folytatta tanulmányait. Számtalan hátrahagyott jegyzete, tanulmánya tanúskodik arról, hogy már fõiskolásként is mennyire izgatta a párhuzamosok párhuzamosságának közel két évezredes problémája. Elõtte már sok nagy geométer próbálkozott a nem-euklidészi elvek megcáfolásával, közöttük a kor egyik szellemi óriása, Karl Friedrich Gauss is.
    Bolyai Jánost, a kitûnõ eredménnyel végzett mérnökkari hadnagyot 1823-ban Temesvárra vezényelték és erõdtervezési feladatokkal bízták meg. Jóakarói akadémiai tanári állást kínáltak fel neki, de õ makacs eltökéltséggel továbbra is a "paralellákkal" foglalkozott, pedig apja ettõl óva intette, hiszen oly sokan szenvedtek fájdalmas kudarcot ebben a rendkívül bonyolult kérdésben. Hat évi, otthonától való távollét után tér haza és keveredik vitába nagyszerû matematikus apjával, a még Temesvárról írt levelében bejelentett tudományos teóriája miatt.
    1823-ban ezt írta apjának: "A semmibõl egy új, más világot teremtettem." Levelét elküldte bálványának, Gaussnak is, de a válasz sértõen lekicsinylõ volt.
    1826-ban Aradra vezényelték át, innen küldi - egy pártfogója támogatásával - Bécsbe kéziratát, de nem kap rá választ. 1831-ben Marosvásárhelyen, a kollégium nyomdájában jelenik meg elõször könyv formájában A tér abszolút, igaz tudománya címû munkája, apja Tentament címû mûvének függelékeként. Innen való általánosan ismert címe is: Appendix - ami függeléket, toldalékot jelent. Ebben a mindössze 29 oldalas mûben arra keresi és találja meg a választ, hogy miképpen lehetséges a geometriában megválaszolni azokat az ellentmondásokat, melyek az euklidészi és a nem-euklidészi geometria között feszülnek.
    Apjával folytatott vitái mindinkább kiélezõdnek. Úgy véli, apja elfecsérli a tehetségét azzal, hogy szomorújátékokat ír, kályhát szerkeszt, ponyikalmát termel, ahelyett, hogy hasznosítaná nem akármilyen matematikai tudását. Fellelhetõek közöttük személyi ellentétek is.
    1837-ben a lipcsei Jablonowski Társaság pályázatára - mintegy utolsó kísérletként - elküldi Responsio címû mûvét, amely a komplex számokkal foglalkozik. A válasz: néma csend.
    1833-ban kolerában megbeteg
szik, és századosi rangban nyugállományba vonul. Némi családi perlekedés után Domáldra, a családi birtokra vonul. Még foglalkoztatja a fizika néhány igen fontos kérdése, mint pl. a geometriai térszerkezet és a gravitációs erõtér összefüggései. (Albert Einstein ezt mutatta ki híres "tenzor" elméletében.)
    Rendkívül széles körû érdeklõdése kiterjed a tudományos problémák számos területére. Foglalkozik nyelvfilozófiával, a jeltannal, s mint kitûnõ hegedûjátékos, egyfajta új zenei nyelvvel is kísérletezik, a nem-euklidészi zeneelmélet megteremtésére törekszik.
    Tudományos irányú érdeklõdése mellett a társadalmi élet hétköznapi problémái sem kerülték el figyelmét. Próféciával felérõ mondatokra lelhetünk a 15 ezer ívet (!) felölelõ Üdvtanában. "A kétezredik év betelése után az emberiség pórul járhat. Az emberi nem rohan végsõ veszélyre, pusztulásra [...] oly komoly az idõ, mily még sosem volt a földön." Költõi szavakkal ecsetelte, hogy az egész emberiséget kell szeretni. A maga részérõl nem kevésbé szereti a románt, mint a magyart, hiszen egy nagyon vegyes nemzetiségû területén élt Erdélynek.
    Haláláig írta rendíthetetlenül, betegen Üdvtanát. Társadalmat átfogó, néha talán megmosolyogtató tanácsokat címzett az utókor és kortársai számára. Hogyan takarékoskodjanak a gyertyával? Mikor egészséges házaséletet élni? Milyen az egészséges életet adó életmód?
    Szegényesen élt századosi nyugdíjából a domáldi birtokon. Enciklopédiáját, pénze nem lévén, papírra, gyermekei betelt iskolásfüzeteinek sorai közé írta, színes tintával. Kínzó betegsége miatt több órát töltött naponta ülõkádjában. Magánya is egyre inkább gyötörte. Apja már régen halott volt, bátyjával, Gergellyel igen ritkán érintkezett. Egyedül hû kis cselédje ápolta, 1860. január 27-én bekövetkezett haláláig.
    Környezete - még az õt búcsúztató plébános is - úgy vélekedett, hogy elherdálta tehetségét, és úgy halt meg, hogy szinte semmit sem hagyott hátra. Feljegyzései, könyvei hosszú évekig a marosvásárhelyi vár pincéiben hányódtak, s alighanem a véletlennek köszönhetõ, hogy nem kallódtak el. Csak Eötvös Loránd intézkedett késõbb arról, hogy a Magyar Tudományos Akadémia védelme alá helyezze a hagyatékot.
    Tudományos gondolatai azonban mégsem vesztek el. Beépültek Einstein általános relativitáselméletébe, a tenzorelmélet egyik fontos összefüggéseként. Élete, munkássága és személye a 20. század elején új megvilágításba került. Tudományos intézmények, iskolák, egyetemek vették fel, s õrzik nevét. Tragikus sorsa írókat, költõket ihletett alakjának megörökítésére.
    Máig érvényesek Eötvös Loránd róla mondott szavai: "Ha jó magyarok akarunk lenni, úgy a tudomány zászlaját oly magasra kell emelnünk, hogy határainkon túl is meglássák, és megadhassák neki az illõ tiszteletet..."

ALEXANDER EMED

A magyar csecsemõvédelem és gyermekgyógyászat nagy alakja

Preisich Kornél (1869-1955)

Prof. Dr. Preisich Kornél a magyar csecsemõvédelem és gyermekgyógyászat nagy alakja volt, aki az elsõ világháború elõtt nemzetközi hírnévnek örvendett. A háborút követõ években azonban már csak mellõzés jutott osztályrészéül, halála után pedig méltatlanul feledésbe merült a neve.
    1869. június 15-én született Szolnokon, földbérlõ zsidó családban. Orvosi tanulmányait Budapesten végezte, és 1893-ban avatták orvossá. Medikus korában az egyetem anatómiai és kórszövettani intézetében dolgozott, továbbá asszisztens volt a Székesfõvárosi Bakterológiai Intézetben.
    Paediatriai pályafutását a fõvárosi Stefánia gyermekkórházban kezdte el a nagyhírû Bókay János professzor mellett, 1894-ben. Hat évig praktizált ott, majd munkája jutalmául 1900-ban ösztöndíjat kapott hosszabb külföldi tanulmányútra. Párizsban a Pasteur Intézetben, Berlinben az egyetemi gyermekklinikán, Breslauban (ma: Wroc³aw, Lengyelország) pedig a világhírû gyermekgyógyász, Czerny kórházában tanult és dolgozott.
    Miután hazatért, a Stefánia gyermekkórház laboratóriumának vezetésével bízták meg, majd 1904-ben a Szent László Kórház fõorvosa lett. 1905-ben a paediatria magántanárává nevezték ki a budapesti egyetemen. Surányi Gyula, aki kollegájaként szintén a Stefánia gyermekkórházban dolgozott, és 1954-ben a Schöpf-Mérei koraszülött kórház megalapítója volt, 1955-ben, nekrológjában, a következõket írta Preisichrõl. "A magyar közegészségügy múltjának egyik hatalmas dokumentuma az a felterjesztés, amelyet a László kórház súlyos hiányosságairól és azok korszerû megoldásáról a Fõváros gazdáihoz intézett. Süket fülekre talált. De amikor a Tanácsköztársaság ennek az újjászületésre megérett kórháznak az élére állította, s megtehette - meg is tette."
    (1998-ban néhány levelet váltottam Preisich Kornél gyermekeivel, Preisich Gáborral, aki egy idõben Budapest fõépítésze volt, és húgával, Gerle Györgynével. Az említett idõszakról szólva megírták nekem, hogy apjuk a Szent László Kórház igazgató-fõorvosaként ellentétbe került elõdjével, az õt kijátszani akaró Gerlóczy Zsigmond professzorral, aki a Tanácsköztársaság leverése után feljelentette. E feljelentésre 1920-ban Preisichet elbocsátották, sõt egyetemi elõadói jogától is megfosztották, a publikálástól pedig eltiltották.)
    Preisich életének elsõ korszaka az ellenforradalom gyõzelmével befejezõdött. A politikailag megbízhatatlannak nyilvánított egyetemi magántanár elõtt bezárultak a klinikák kapui. További hátrányt jelentett számára az 1920-ban kihozott hírhedt Numerus clausus-törvény. Huszonöt éves küzdelem következett egyrészt a megélhetésért (családos ember volt), másrészt egy talpalatnyi földért, amelyen megvetheti a lábát és dolgozhat, gyógyíthat.
    Preisich a csepeli Weiss Manfréd Mûvek igazgatóságához fordult, s felvázolta egy gyermekkórház tervét. 1921-ben terve megvalósult, és a megnyíló harminc ágyas csepeli gyermekkórház igazgató-fõorvosa lett. 74 éves koráig irányította a munkások beteg gyerekei számára létesített kórházat, s mindennapos munkáját csak akkor hagyta abba, amikor 1944 végén, a bombázások miatt, lehetetlenné vált a közlekedés Csepelre. Mûködésének eredményességét mi sem jellemzi jobban annál az adatnál, hogy a csepeli gyermekhalálozási arányszám, amely országosan a legmagasabbak közé tartozott, az 1930-as években már a budapesti átlag alá süllyedt. Egyébként a gyermekkórház égisze alatt idõvel bölcsõdét és tejkonyhát is szervezett, sõt a saját pénzén gyermekszanatóriumot alapított veszélyeztetett munkásgyermekek részére. Csepeli éveinek munkásságával a magyar csecsemõvédelem legnagyobb alakjainak - Bókay Jánosnak, Szalárdy Mórnak és Berend Miklósnak - a sorába emelkedett.
    Az 1944-es infernót egy szükségkórházban sikerült átvészelnie, a pesti gettóban. A családja is megmaradt.
    A felszabadulás után - elõrehaladott korára való tekintettel - felhagyott a praktizálással, és újra az orvosi irodalomnak szentelte idejét. Élete folyamán 121 - magyarul és németül írt - tudományos publikációja jelent meg, egyebek között, tizenegy könyve. Érdeklõdésének középpontjában a gyermekkori heveny fertõzõ betegségek és a gyermekkori tuberkulózis állottak, élete vége felé az allergia kérdésével is foglalkozott. 1952-ben, 83 éves korában, az orvostudományok doktora lett, 1955-ben pedig posztumusz nyilvános egyetemi tanári kinevezéssel tisztelte meg az orvostudományi egyetem. A törékeny alkatú, sokszor megalázott Preisich Kornél végül is megbecsült orvostudósként végezte be életét.
    Ötven éve, 1955. január 1-jén halt meg, Budapesten.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A tõzsdék világátalakító agyrémei

Rádiót csak reggelizés, majd a fürdõszobai szertartás idején hallgatok. Fogmosás közben szoktam értesülni hát arról, hogy a BUX-index (ha ugyan így kell írni) tegnap hogyan zárult, s a MOL meg a Richter hány pontot emelkedett vagy süllyedt. Az elektromos fogkefém berregésétõl csak igen töredékesen hallom ezeket a mondatokat, s õszintén szólva, még sose kapcsoltam ki a masinát, hogy jobban halljam ezeket a híreket. Bezzeg, ha arról értesítenének, mit csinál Zalatnay Cini a börtönben!
    Nekem, meg a magyar népnek ugyanis nincsenek részvényeink, nem is ismerünk olyan embereket, akik tõzsdéznének, fogalmunk sincs arról, mi a fene lehet a BUX-index (ha ugyan így kell írni), s azt hisszük, semmi közünk hozzá.
    Ami azonban - kiderül, ha fogmosás után kicsit utánanézünk a dolgoknak - óriási tévedés.
    A tõzsde nem egyéb, mint árverés: a nagykereskedõk megbízottai - az alkuszok - összegyûlnek, és a jelenlevõk elõtt kihirdetik vételi és eladási szándékaikat. Az ügyletek lebonyolítása licitálás formájában zajlik. A vevõk közül az jut a felkínált javak birtokába, aki a legtöbbet fizeti értük, az eladók viszont addig csökkentik áraikat, míg vevõre nem találnak, vagy el nem érik azt a határt, amelyen alul már nem hajlandók üzletet kötni.
    A tõzsdék eredetileg igen egyszerû és tényleges szükségleteket kielégítõ intézmények voltak. Ha valaki itt gabonát vásárolt, azért tette, mert gabonakereskedõként akarta haszonnal forgalmazni, s ha külföldi pénzt vett, azt az idegen országban felmerülõ költségeinek fedezésére szánta. A mai tõzsdék forgalmában azonban az ilyen ügyletek régóta mellékes jelentõségûek. Annak, aki itt gabonát vásárol, általában eszébe sincs, hogy azt ténylegesen birtokba vegye, és bármit csináljon vele. Csupán a papírra van szüksége, ami a tulajdonát igazolja, s ezt a papírost akarja majd eladni, amikor a gabona ára feljebb megy. Ugyanez áll az idegen pénzekre is, amelyeket vásárlóik nem elkölteni akarnak, hanem árfolyamnyereséggel továbbadni, s így a bankókat sose látják, csak a felvételükre jogosító iratot. Várakozásaik persze kudarcot is vallhatnak, a gabona ára lejjebb is mehet és az idegen pénz értéke csökkenhet, és akkor e papírosok tulajdonosai pórul járnak. Az effajta okiratok egyébként a tõzsdéken kézbõl kézbe kerülnek, és kisebb-nagyobb nyereségekkel vagy veszteségekkel záruló ügyletek hosszú láncolatának végén kötnek ki azoknál, akik magukkal a dolgokkal is kezdeni akarnak valamit.
    Az ilyen papírosok eladóit és vásárlóit természetesen nem érdeklik azok a dolgok, amiket e cédulák képviselnek, s kizárólag arra összpontosítanak, mekkora haszon várható forgalmazásuktól. Soros György megfogalmazásában: "a piaci résztvevõk nem tudásukra támaszkodva, hanem elõítéleteiktõl vezetve látnak munkához", és "pusztán feltevésekre alapozva próbálnak jóslatokba bocsátkozni". Némiképp kevésbé finomkodóan fogalmazva: a dolgok ára a tõzsdén nem ahhoz igazodik, hogy ezek milyen tényleges értékeket képviselnek a való világban, hanem ahhoz, hogy a tõzsdei alkuszok spekulációiban miféle fantáziaképek alakulnak ki jövõbeli sorsukra vonatkozóan. Az alkuszok pedig nem a vállalatok könyvelési irodáiban vagy a világgazdasági kutatóintézetek adatbázisaiban vizsgálódnak, hogy a tények, statisztikai adatok alakulásából vonjanak le következtetéseket. Kósza hírekre vadászva, a többi tõzsdét és egymást lesve, pillanatnyi benyomások alapján döntenek arról, eladjanak vagy felvásároljanak-e papírosokat, s mennyiért. Hogy mindennek a valósághoz nem lehet semmiféle köze, nyilvánvalóvá teheti, hogy - amint errõl fogmosás közben a rádió híreibõl mindnyájan értesülünk -, a tõzsdei papírosok értéke minden egyes napon változik. Ugyanaz a részvény, amelyik tegnap ennyit vagy annyit emelkedett tegnapelõtthöz képest, ma süllyedhet, hogy holnap megint feljebb másszon, és így tovább. Márpedig az eleve lehetetlen, hogy egy óriáscég tényleges mûködése naponként így változzék, vagy valaki képes legyen e tevékenység ilyen távon belüli változásait akár csak durva elnagyoltságban is értékelni.
    Soros "elõítélet" szava helyett magam inkább beszélnék hisztériáról, hiszen köztudott, hogy amikor valaki pl. egy vállalat részvényeit feltûnõen nagy mennyiségben, és alacsonyabb áron kínálja eladásra, kitör a pánik, és mindenki meg akar szabadulni ilyen részvényeitõl. Fordított esetben viszont ugyanilyen kapkodó lelkesedéssel vásárolni kezd. A tõzsdék tevékenységét ezért a szakírók egy része - szerintem teljes joggal - nem is gazdasági jellegûnek tekinti, hanem a szerencsejáték egyik válfajának.
    Mindez a tõzsdejátékosok magánügye lenne, ha a hazardírozás - mint másutt - a szerencsejáték-kaszinók, rulettbarlangok, lottózók szubkultúráit érintené csupán. Ám a tõzsdék tevékenysége világátalakító erejû. Vegyünk példaként egy részvénytársaságot, amely a való világban pontosan megállapítható minõségû és megszámlálható mennyiségû árut termel, s aztán a gazdasági év végén fillérre kiszámítható nyereséggel vagy veszteséggel zárja tevékenységét, és ugyanígy meghatározott összegû osztalékot fizet, vagy nem fizet a részvényeseinek. E részvénytársaság tõzsdei megítélésében döntõ fordulatot hozhat, ha az iraki háború elõkészületeit megneszelve az alkuszok a kõolajárak felszökésére számítanak, és ebbõl arra következtetnek, hogy e vállalat csõdbe fog menni, mert mûködtetéséhez sok kõolajra van szüksége. Részvényeit tehát sietve eladják, és azok értéke egytizedére csökken. Valójában pedig rosszul spekulálnak, mert ennek a cégnek óriási kõolajtartalékai vannak, s ezért az iraki háború éppenséggel növelné a nyereségét, és részvényeseinek kétszer akkora osztalékot fizethetne, mint eddig.
    Mindezzel még mindig nem lenne semmi baj, ha a gazdasági élet egyéb szereplõi tisztában lennének azzal, hogy a tõzsdének semmi köze a valósághoz. Ez az ismeret azonban valamiképp mindmáig hiányzik az itteni kultúrából. Így áll elõ az a helyzet, hogy - Soros György megállapításait folytatva - a tõzsdei "elõítéletek fontos jellemzõje, hogy nem egyszerûen passzív elemként mûködnek, hanem hatást gyakorolnak az érintett eseménysorra is", mert "a jövõ tényleges bekövetkezését jelentõsen befolyásolják az azt megelõzõ feltevések. Ezek a feltevések elsõsorban a tõzsdei árakban fejezõdnek ki, amik hatást gyakorolnak a gazdasági tényezõkre." Amire itt Soros oly finoman céloz, az, hogy ez a példánkban szereplõ cég hiába tudna év végén dupla osztalékot fizetni a részvényeseinek, a tõzsdei szerencsejáték miatt tönkremegy. A vele együttmûködõ cégek vezetõi ugyanis, amikor meghallják, hogy részvényeinek értéke egytizedére csökkent, szintén pánikba esnek. S ettõl kezdve a cég nyersanyagokhoz, félkésztermékekhez csak akkor jut, ha azonnal fizet, márpedig õ csak késõbb jut hozzá késztermékeinek ellenértékéhez. Így hitelekre lenne szüksége, de a bankok elutasítják, sõt: felmondják addigi kölcsöneit is. Vevõi is lemondják megrendeléseiket, hiszen mindenki tudja, hogy úgy se fog szállítani. Vagyis Soros célzásának igazi értelme az, hogy a tõzsde legalaptalanabb agyrémei se semmisülhetnek meg a tényekkel szembesülve, mert a modern gazdasági élet a tõzsdei agyrémeket tényekké változtatja. Az ellenkezõje csak akkor tapasztalható, ha a tõzsde messze túlértékel bizonyos vállalatokat, de "az igazság pillanata" ilyenkor sem minden esetben következik be.
    A fenti példa egyébként csak a leg
egyszerûbb esete a tõzsdei szerencsejátéknak. A mai világban már az ún. "derivatívok", "származtatott termékek", a "határidõs piacok" többemeletes légvárai épülnek a tõzsdére, olyan bonyolult labirintusokkal, hogy még Soros György is õszintén bevallja, nemigen tud kiigazodni bennük. A dolog lényege az, hogy a tõzsdéken fogadásokat lehet kötni: meghatározott papírosoknak ilyen vagy amolyan határidõre milyen lesz az árfolyama. Minthogy pedig a tõzsdét a hisztéria mûködteti, ha nagyon sokan arra fogadnak, hogy - a fenti példát folytatva - a szóban forgó részvénytársaság részvényeinek ára emelkedni fog, akkor e részvényeket elkezdik felvásárolni, ha pedig az ellenkezõjére, akkor igyekeznek megszabadulni tõlük. A "derivatívok" piaca tehát egy olyan abszurd lóverseny, ahol nem az a ló a gyõztes, amelyik a többinél gyorsabban fut, hanem az, amelyikre többen fogadnak.
    Az agyrémek valósággá változtatása pedig nem vicc, mert ha a példánkban szereplõ részvénytársaság csõdbe megy, szélnek ereszti az alkalmazottait, akik munkanélküliek lesznek. Nekik az állam munkanélküli segélyt kell, hogy fizessen, amellett, hogy elesik a csõdbe bent cég által fizetett adóktól is. Ezért megemeli a mi adóinkat, illetékeinket, csökkenti a gyógyszereink ártámogatását s más hasonlókat. Mi pedig mossuk a fogainkat, kíváncsiak vagyunk, mit csinál Zalatnay Cini a börtönben, és nem is tudjuk, micsoda a BUX-index (ha ugyan így kell írni).

PETÕ GÁBOR PÁL

Politikai gondolattöredékek

Unom már a politikát, utálom, csömöröm van tõle - de szenvedélybetegként olvasom az újságokat, nézem a tévét (a rádiót nem bírom elviselni), és beszélgetek, vitatkozom családtagokkal, ismerõsökkel, olykor (pl. orvosi váróban) még ismeretlenekkel is. Aztán - inkább a magam elõtti tisztázásuk kedvéért - papírra vetek néhány gondolatot. Töredékeket, mert nincs sem kedvem, sem elég ismeretanyagom, hogy komoly tanulmányokat rittyentsek, mint annyian (akik pedig hasonló cipõben járnak). Íme, néhány ezekbõl a töredékekbõl.

1.

Évek óta folyik a vita róla, de sajnos nem a kellõ mélységig, hogy vajon polgármesterek lehetnek-e országgyûlési képviselõk. Nem tudom, hogy van ez külföldön, de nem is érdekel. A demokrácia sokféle. Ami Magyarországot illeti, az a határozott véleményem, hogy ez teljesen lehetetlen és képtelen: a demokrácia egyik alapvetõ jellemzõjébe ütközik.
    Ez az alapvetõ jellemzõ - úgy tudom, Montesquieu óta elfogadott tétel - a hatalmi ágak elválasztása. Három hatalmi ágat különböztetnek meg: a törvényhozó hatalmat, a végrehajtó hatalmat és a bírói hatalmat. (Negyedikként szokták hatalmi ágnak nevezni a sajtót is, de ez komplett hülyeség, még ha annak idején Bonaparte Napóleon a sajtót "az ötödik nagyhatalom"-nak nevezte is. Ez egészen másra vonatkozott. A sajtó nem tud intézkedni, márpedig ez a hatalom jellemzõje.)
    A törvényhozó hatalom az Ország
gyûlés. (Korlátozott és helyi értelemben az önkormányzati testületek is.) A képviselõk, akiket különbözõ - Magyarországon eléggé bonyolult - módon megválasztottak, többségi szavazattal, egyes esetekben minõsített (kétharmados vagy még nagyobb arányú) többséggel megalkotják a törvényeket. Ezek mindenkire vonatkoznak, akár igennel szavazott, akár - ellenzékként - nemmel. Viszont azok a polgármesterek, akiket - egyénileg vagy listán - képviselõvé választottak, a maguk városában másfajta szavazattöbbséggel kerültek a helyükre: lehetséges tehát, hogy míg az Országgyûlésben - természetesen - a kormánypártok vannak többségben, hiszen éppen ezért alkotják az õ tagjaik (vagy általuk meghívott pártonkívüli szakemberek) a kormányt, egy városban az ellenzéki pártok gyõztek a választáson és az õ embereik vannak többségben a helyi önkormányzati testületben, és így az övék a polgármesteri szék is. Viszont ez az ellenzéki polgármester ott ül az Országgyûlésben, és részt vesz a törvényalkotásban, mellesleg valószínûleg a kormány által beterjesztett törvényjavaslat ellen szavaz - ám hiába, mert a többség (a kormánypárti képviselõk) elfogadják, s ez a törvény azután reá nézve is kötelezõ, még ha ellene szavazott is.
    Mirõl van hát itt szó? Röviden arról, hogy ha egy polgármester (és ebben az összefüggésben mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki) képviselõként részt vesz a törvényalkotásban, akkor két hatalmi ág összekeveredik, hiszen a képviselõ a törvényalkotó hatalom részese, míg ellenben a polgármester a végrehajtó hatalom részese. Tegyük hozzá: akárcsak a miniszterek! Akik pedig többségükben képviselõk is. Igaz, õk kormánypártiak, tehát náluk a törvény és annak végrehajtása között nincs ellentét.
    Summa summarum: én úgy gondolom, hogy sem a minisztereknek, sem a polgármestereknek, mint a végrehajtó hatalmi ág tagjainak nem (volna) szabad ott ülniük a törvényhozásban. De persze sem a végrehajtó hatalom más tagjainak (pl. rendõröknek), még kevésbé a bírói hatalom képviselõinek (sem bíráknak, sem ügyészeknek).

2.

Ezen a kérdésen (röviden: "Kié a képviselõi mandátum?") régen töprengek, de amikor most leírom, ennek bizonyos aktualitást is ad a kormányváltás; vagyis az, hogy Medgyessy Péter, a 2002. évi képviselõválasztásokon többséget szerzett két párt (az MSZP és az SZDSZ) együttmûködése alapján összeállított kormány pártokon kívüli (!) vezetõje lemondott és egy, a kormánykoalíció által elfogadott személy, Gyurcsány Ferenc alakított kormányt. Az ellenzék ugyanis megpróbálta ezt a kormányt és programját illegitimnek feltüntetni, azzal az "érveléssel", hogy ez a kormányfõ, de fõleg kormányprogramja nem kapott megbízást a választóktól, a választáson: akkor Medgyessy Péter és az õt megbízó MSZP, majd szövetségese, az SZDSZ programja volt a szavazás tárgya, a választók (mármint azok, akik kegyeskedtek elmenni szavazni, amit szerintem kötelezõvé kellene tenni, mint nem egy országban, pl. Ausztráliában) többsége Medgyessyre, és a két leendõ koalíciós párt programjára szavazott - Gyurcsány Ferencre, mint miniszterelnökre, és programjára nem. Persze, hiszen az akkor még nem is létezett!
    Ebben volna is valami logika, csakhogy a választási program és azután az annak alapján megválasztott többség alkotta kormány programja bizony lényegesen eltérhet, és el is tér egymástól. Ezt cinikusan ki is szokták mondani ("a választási program nem kormányprogram"), de ez tulajdonképpen nem is olyan cinikus, hiszen az újonnan megválasztott kormány (hacsak - bár erre Magyarországon a "rendszerváltoztatás" óta nem volt példa - az új kormány nem azonos a régivel) csak hivatalba lépése után tud "belenézni a könyvekbe", és akkor látja igazán, hogy mire van lehetõsége, mit hagyott rá az elõzõ kormány. Így hát a mostani kormányváltáskor ez a kérdés értelmetlen. Nem más, mint a jobboldaltól megszokott kötekedés és zavarkeltési kísérlet.
    Visszatérhetek hát az eredeti kérdéshez. Kié a mandátum, amelyet akár egyéni körzetben, akár pártlistán nyert el a képviselõ? Sajnos, az a helyzet és a törvény, hogy az övé. Azt csinál vele, amit akar. Hiába választották meg "A" párt programjával vagy annak listáján, utána már négy évig azt csinál, amit akar: kiléphet akár a pártból, vagyis szemétbe dobhatja a programot, aminek az ígéretével megválasztották, és lehet pártonkívüli, vagy beléphet egy másik, mondjuk "B" pártba, de azután abból is kiléphet, és ezt négy évig akárhányszor megismételheti. Szerény véleményem szerint ez nemhogy nem demokratikus, de nem is tisztességes. Ha pedig aztán a következõ választáson az elõzõn "A" párt jelöltje "B" párt jelöltjeként lép fel, az sem számít: még meg is választhatják az "elvhû" honatyát. Nem vagyok alkotmányjogász, és nem tudom, hogy más országokban mi a gyakorlat, de ezt nem is tartom döntõnek. Úgy vélem, a mandátum a választóké: õk adják, és nem lehet vele seftelni. Ha törvényeink szerint mégis, akkor rosszak a törvényeink.

3.

A Legfelsõbb Bíróság hozott egy úgynevezett jogegységi döntést, vagyis voltaképpen törvényértelmezést fogadott el egy olyan ügyben, amelyben a különbözõ bíróságok különbözõképpen döntöttek, mert másként értelmezték ugyanazt a törvényt. (Ahogy a törvények meg vannak fogalmazva, nem is ritka eset.) Kimondta, hogy olyan esetekben is lehet úgynevezett pótmagánvádat emelni - abban az esetben, ha az ügyészség megtagadta a vádemelést -, amikor a károsult az állam. Ez világosan arra vonatkozott, hogy Keller László közpénzügyi államtitkár emelhet-e vádat olyan, az elõzõ, az Orbán ("polgári")-kormány alatt történt bûncselekménygyanús ügyekben, amelyekben az ügyészség megtagadta a vádemelést. (Holott több esetben a vak is látta, hogy nagyon gyanús az ügy: pl. a Millenárison osztogatott ingyen karórák, vagy a Happy End, illetbe az Ezüsthajó Kft. "tevékenysége".)
    Mikor ezeket a sorokat írom, a dolog, sajnos "megoldódott". Keller államtitkár, - talán belefáradva a szélmalomharcba - lemondott közpénzügyi államtitkári posztjáról, s emiatt sokan föllélegezhettek, olyanok, akiknek pedig a vádlottak padján volna a helyük.
    Így marad egy elvi kérdés. Ez abból ered, hogy az ítélet indoklásával kapcsolatban hozzáértõk megmagyarázták a magunkfajta hozzá nem értõ (de gondolkodó) állampolgároknak, hogy erre tulajdonképpen régen nem volt szükség, mert 1945 elõtt az ügyészség a kormánynak alárendelve, a végrehajtó hatalom által (lévén annak része) utasíthatóan mûködött, most viszont az ügyészség "formálisan nem minõsül ugyan önálló hatalmi ágnak, de gyakorlatilag teljes közjogi függetlenséget élvez" (HVG, 2004. IX. 10.). Ez így van - de nincs jól. Képtelenség!
    A bûnüldözés, vagyis az állampolgárok életének, biztonságának és tulajdonának védelme állami feladat. Igaz ugyan, hogy megoszlik a három hatalmi ág közül kettõ: tudniillik a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom között. Negyedik hatalmi ág pedig nincs, ezért az ügyészség mostani helyzete abszurdum.
    A végrehajtó hatalom, tehát a kormány és az önkormányzatok joga, kötelessége és felelõssége a bûnüldözés: ezért van nekik alárendelt rendõrség, határõrség, vám- és pénzügyõrség, titkosszolgálatok stb. Logikailag is meghökkentõ, hogy a bûnüldözés e "láncolatának" utolsó stációja, vagyis az, amely összefoglalja az említett szervek által gyûjtött bizonyítékokat és kihallgatja a gyanúsítottakat, majd megfogalmazza a vádiratot (esetleg nem fogalmazza meg, de ezt most mellõzzük), amellyel a gyanúsított ügye átkerül a másik hatalmi ág, vagyis a bírói hatalom hatáskörébe - egyszóval az ügyészség - mint Mohamed koporsója ég és föld között - lebeg a végrehajtó és a bírói hatalom között, holott nem élvezhet (miért is élvezhetne?) "közjogi függetlenséget". Az már a törvényalkotók mulasztása, hogy nem tisztázták a vádhatóság helyzetét, holott nyilvánvaló, hogy a végrehajtó hatalom részének kell lennie, amelyet a kormány - legcélszerûbben az igazságügy-miniszter által - kell(ene), hogy irányítson és utasítson a vádemelésre.
    Különösen fontos (volna) ez a jelenlegihez hasonló helyzetben, amikor az ügyészség élén a törvény szerint elmozdíthatatlanul olyan személy áll, akit az elõzõ kormány nevezett ki, õ pedig nyíltan az õt kinevezõkhöz, vagyis a jelenlegi ellenzékhez lojális és a jelenlegi kormánynak ott tesz keresztbe, ahol csak tud.
 

OLVASÓLÁMPA

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Libák, írók, festõk

Hét könyvrõl

A férfiak vadállatok, a nõk libák - így foglaltam össze (családi használatra) az új Nobel-díjas Elfriede Jelinek életmûvének lényegét. Már aszerint, amit olvastam róla, tõle, utóbbiként egy magyarul is (egypár éve) megjelent regényébõl, melynek címe (nálunk) Kis csukák. A cím nem szerencsés, pedig a fordító, Tandori Dezsõ külön is megköszöni az ezt javasoló hölgynek. Csakhogy Ady felé viszi az asszociációnkat, holott az eredetihez (Die Liebhaberinnen) valami más jobban illenék tán A szeretõk vagy akár: - Szeretkezõk), hiszen errõl van szó. Osztrák proletárnõk vélt s valódi szerelmeirõl, amelyek egyetlen célja, hogy felcsinálják õket, amibõl a régi erkölcs (még épp meglevõ) egyetlen hagyományaként a tettes férfinak feleségül kell õket vennie. De valódi szerelem egyik oldalról sincs; a nõ részérõl sóvárgás - a jobblét után, a férfi részérõl futó szeretkezés, egyebekben csak érdek, önzés, gyûlölködés. Mégpedig az egész városi és vidéki környezetben (hogy a könyvben elõ sem forduló "paraszti" szót itt is kerüljem). Fura könyv. Egyszerû viszonyok, primitív dolgok fölöttébb mulatságosan megírva, de ha - amire kénytelen - elgondolkodik rajtuk az ember: bizony, kegyetlen világot ábrázol. Nincs egyetlen igazán rokonszenves hõse, nincs már se városi, se vidéki munkáserkölcs, ám létezik feltörekvés, tisztes munkával, netán elkurvulással. Jelinek könyveiben voltaképpen mégis mély humanizmus, valódi "feminizmus" nyilvánul meg: ezért kapta a Nobel-díjat. Mindent tud (ez más könyveibõl derül ki igazán), amit a modern próza megkívánhat: a bestseller irodalom, olcsó szórakoztató, sõt pornográf regény, vagy akár a mélylélektan meg a tipográfia eszközeit, de mindezt nagyon visszafogottan alkalmazza.
    Az írónõ puszta léte is szerencsés véletlen. 1946-ban született Mürzzuschlagban; apja cseh-zsidó vegyész, aki kivételezettként úszta meg a náci rémuralmat, hadifontosságú kutatásokkal foglalkozott (vajh mik lehettek ezek, hiszen õt magát is nyomasztotta ez az "átvészelés" - elmegyógyintézetben halt meg). Lánya Bécsben elõbb zongorázni, orgonálni, blockflötén játszani, s zeneszerzést tanult, 1974-ben az Osztrák Kommunista Pártba lépett be, íróként pedig a helyi hagyomány olyan útjaira tért, mint régen, Musil, Kraus, Canetti, majd Tábori, újabban Thomas Bernhard - utálják is miatta hazájában. De hát nálunk sem kedvelik Kertész Imrét, s a tavalyi Nobel-díjas Coetzee-t sem hazájában, Dél-Afrikában. Pedig az az irodalom dolga, hogy kimondja azt is, ami kellemetlen. Bár mi is eljutnánk a népiesség ilyen újabb értelmezéséhez! Milyen a mai magyar munkásnõ és a vidékfejlesztést váró parasztember?
    A föntebbi, fordítással kapcsolatos vitatható észrevétel alkalmas arra, hogy mégis Tandori vitathatatlan fordítói kvalitását hangsúlyozzuk. Amennyit Jelinek kevéske általam ismert eredeti szövege alapján megítélhettem, Tandori fordítása legalábbis egyenrangú az eredetivel - szinte megemeli azt. Nem mintha "emelni" kellene; ez a regény - ha nem remekmû is - igazán olvasásra érdemes sajátos alkotás: az irónia, a gúny ellenére, mélységes részvét hatja át. Részvét a "kis csukák", a jobb sorsra érdemes buta nõcik, a durva férfiak kiszolgáltatottjai iránt. Jelinek díjazása nemcsak az utóbbi években, a Nobel-díj által sem elhanyagolt Kelet-Közép-Európa megbecsülése, hanem (megint) egy általános emberi értékelés, a nõk felemelkedésének támogatása is. (Ab Ovo Kiadó)
    Szóval a férfiak Jelineknél állatok, de legnagyobb 20. századi költõink egyikére, Szabó Lõrincre egyszerûen rámondhatjuk: szörnyeteg volt. Most, hogy a fiatal miskolci egyetem legproduktívabb tanszéke, az irodalmi, Kabdebo Lóránt jóvoltából sorra kiadja eddig alig, vagy szétszórtan megjelent írásait (Szabó Lõrinc Füzetek), ez egészen nyilvánvalóvá válik. Sz. L. minden során ott a zseni kezenyoma, no de micsoda mérhetetlen önzés süt ezekbõl az írásokból! Az egyik kötetkében (Szabó Lõrinc németországi utazásai) hosszan ír szeretõjének (aki szintén liba vala), valamivel tán melegebben, mint éppoly részletesen feleségének meg kislányának, s az utóbbiaknak szóló beszámolók teszik teljessé a képet. Különben e füzet legérdekesebb része Dobos Marianne-nak Schneider Alfréddal készített életinterjúja, melybõl egy szász-magyar családnak Erdélyben s Németországban való sajátos (és sikeres) kóborlásáról kapunk érdekes beszámolót - ennek csak az a baja, hogy semmi köze a kötet egészéhez, ha csak az nem, hogy Schneider úrból lett aztán Sz. L. németországi tartózkodásainak minden részletre kiterjedõ alapkutatója. Íme, az ilyen "magán kutatások" is bírhatnak páratlan irodalmi értékkel. Bár nálunk is így megvilágítanák kutatóink az írók minden lépését!
    Egy másik füzet ("A megélt költemény") a Bernáth Auréllal való levelezést adja közre. Többnyire csak arról van szó, hogy mikor, s hogyan látogathat Sz. L. vagy családja Bernáthékhoz, ami azért érdekes, mert - mint ez is kiderül - korábban (mármint a háború alatt) Bernáth enyhe rosszallással tekintett Sz. L. jobboldali nézeteire. No de aztán változott az író magatartása s hiába támadták (nem egészen alaptalanul) a háború után (alig akarták igazolni!), ma immár az is sejthetõ, hogy épp náci-német kapcsolatai mögött angol titkosszolgálati összeköttetések húzódhattak meg. Amirõl bolond lett volna 1945 után számot adni, hiszen ezt az (immár csak múltbeli) szövetségi kapcsolatot az oroszok talán rosszabbnak tekintették volna, mintha Sz. L. csakugyan náci lett volna... Magam is tanúsíthatom, hogy háború utáni üldöztetése során miként panaszkodott sírva Németh Lászlónak Hódmezõvásárhelyen (ezt az alibit persze ott sem említve), hogy pár perc múlva vidáman beszéljen arról, hogy az általános ínségben divatbajött hosszú nõi ruhák miként megragadták). A Bernáth-kötet legértékesebb darabja nem is a költõ szövege, hanem a prózájában is kiváló festõnek Szabó Lõrincet összefoglalóan bemutató élet- és jellemrajza. (Szabó Lõrinc Kutatóhelye, Miskolc)
    Kabdebó Lóránt és tanítványai Szabó Lõrinc életmûvének alapos kutatása s értelmezése önmaga is egy életmûvel ér fel, akárcsak - mint már írtam - Botka Ferenc Déry Tiborral való beható foglalkozása, melybõl szintén egész könyvsorozat jött létre. Most csak pár szót a legutóbbi kötetek egyikérõl (Barátságos pesszimizmussal), mely Déry nyomtatásban csak elvétve olvasható írásait, nyilatkozatait adja közre. Ezek közül a hozzánk eleddig el sem jutott NSZK-beli anyag az igazán új (ismételt szocialista álláspontjával), no és egy hatalmas mû - függelékben! -, a Felelet címû regénynek filmforgatókönyvként való feldolgozása, minek során befejezi az esztelen bírálatok miatt annakidején félbehagyott regényfolyamot. (Petõfi Irodalmi Múzeum)
    Hát, igen! Föl kell idéznünk, mi hogyan s kik által történt. A jobboldali tanú létére hiteles Szalay Károly könyve (Arcok törött tükörben) a Rákosi- és Kádár-korszak irodalmár résztvevõirõl ad végre megbízható képet. Minthogy magam is évtizedekig a Magvetõ Könyvkiadónál dolgoztam, tanúsíthatom, hogy a Szalay könyvének mintegy felét kitevõ, Kardos Györgyrõl festett arckép többet ér Moldova Györgynek Kardosról írt kissé felületes könyvénél. Más kérdés az, hogy Szalay (meglepõ módon) számomra túlságosan kedvezõ portrét rajzol Bóka Lászlóról. Hanem aztán a kis emlékidézések, arcképrészletek remekül egészítik ki az egész, immár megkerülhetetlen kötetet. (Hét Krajcár Kiadó)
    Akad, aki ma ugyanolyan illúziótlanul nézi a magyar életet, mint a költõnek indult, s már húszévesen (!) két irodalmi díjat kapott Jelinek az osztrákot, vagy már korábban Szabó Lõrinc és Déry a miénket. Egy fiatal költõnk: Merényi Krisztián ír ilyen kiábrándult verseket Táncoló szobor címû kötetében, olykor igen egyszerûeket, ám ezekben is lehet "balladai mélység"! A Ragyog a hold egy megerõszakolást s abortuszt, a Deres éjszaka oláhcigányok rabló (?) gyilkosságát írja meg, de több más kis vers ad elõ s nyújt át látleletet, történetkéket, szándékoltan primitív verseléssel. Ismét más versek (szokott honi recept) kiindulnak egy-egy tárgy, kép, helyzet pontos leírásából, e pontosságba belejátszik a képzelet s mire (a sokszor pedig rövid) vers végére ér, az egész átalakul egyfajta sajátosan általánossá, az általános pedig túlmutat a költõ eredeti, saját kép-zeletén, olykor képletszerû vagy éppenséggel képtelen lesz. Nem rossz kötetke, de további alaposabb válogatás (s ennek megfelelõen a kötetpublikáció valamelyes elhalasztása) tán nem ártott volna. (Parnasszus könyvek. Új vizeken)
    Az Ezredvég februári számában írtam Kieselbach Tamás nagyszerû könyvérõl, mely a magyar festészet legjavát mutatja be, 1919-ig. Azóta megjelent a folytatás is (az még nagyobb, még szebb), de másutt írtam róla. Hanem az aukciósházak nemes versenyében Virág Judit Mû-Terem galériája is megtette a magáét. Szintén hatalmas albumban tárja a világ elé - mert angol kísérõszöveggel is - azokat a magyar festményeket, amelyek máig magántulajdonban vannak, de amelyek képzõmûvészetünk európai színvonalát tanúsítják! (A magyar festészet rejtõzködõ csodái) Csodálatos válogatás ez, a mûgyûjtés apoteózisa, olyan könyv, amilyen még nem született, mert a magángyûjteményeknek a Nemzeti Galériában történt 1981-es bemutatójának katalógusa jórészt a régebbi korok magántulajdonban õrzött színe-javát regisztrálja. Nem is színes, míg Virág albuma páratlanul szép reprodukciókban közvetíti azt, amit még nem is láthattunk! Nagyon izgalmas (mert egy kiállításon is felvonultatták a képek legjavát), egymás mellett látni három, ugyanazt a városképet mutató nagybányai mûvet, melyet Dénes Valéria, Lanow Mária (még a nevét sem hallottam eddig) és Ziffer Sándor ábrázolt, vagy egy, Iványi-Grünwald által kétszer is megfestett nagybányai tájat. A legszebb azonban két igencsak hasonló "kukoricás" Rippl-Rónai-kertrészlet, benne üldögélõ ismerõs alakokkal: ez a modern magyar mûvészet ma már szinte klasszikus produktuma - további rokonait a bécsi modern múzeumban és Philadelphiában láttam. A festményeket nem kell lefordítani, mint a költõk alkotásait, csak a világ elé tárni - ezt tette most a két nemesen rivalizáló aukciósház, a Kieselbach és Virág-Törõ három káprázatos albuma.

CSALA KÁROLY

Belecsapni a lecsóba

Marx József: Fábri Zoltán

A történelem egyre kevésbé fontos. Mármint a hatalom - a politikai, gazdasági, ideológiai hatalom - gyakorlóinak. E hatalmat váltógazdaságban gyakorlóknak. Jobbra és "balra" húzóknak egyaránt. Mindõjüknek a történelem valaminõ elmismásolása, meghamisítása a fontos ugyanis. A mai csecsemõk, akiknek köztudomásúlag minden vicc új, ezt kapják otthonaikban és iskoláikban, köztéren és magánidõben egyazon vagy legalábbis roppant hasonló sulykolással. A történelembõl csak azt és annyit, ami hamis, ámde hasznos. A sulykolóknak.
    Ezért aztán a történelem egyre fontosabb tantárgya mindannyiunknak. Az aktualitásukkal kitûnõ vagy akár tüntetõ tárgyföldolgozások, beszámolók és elemzések is akarva-akaratlan a föltûnõ történelmi ismerethiány kitöltésére használtatnak, használódnak. Minden szeletében a társadalmi munkamegosztás kínálta összképnek: a legváltozatosabb szakterületeken és mûfajokban. A legjobb eset: ha egy-egy effélének már a szerzõje is tudatosan így faragja a szót, ha lelkére veszi annak terhét, hogy akár tisztán jelenidejûnek, akár félig-meddig vagy egészen múltidejûnek ábrázolja is a történeteket, a bennõk rejlõ és óhatatlanul föl-fölbukkanó problémák így is, úgy is a jelenünket borzolják.
    Tisztelet, eleve elismerés az ilyen szerzõknek. Eleve, tehát némileg függetlenítve még attól az elhanyagolhatatlan tényezõtõl is, hogy mûvük egészében, vagy netán csak részleteiben újdonságos, meggyõzõ, hatékony és igaz-e, vagy sem. (Azt a fajtáját a "szerzõknek" és "mûveknek", amelyet kapásból a "kártékony hazudozás" címszava alatt foglalhatunk össze, természetesen, kizárhatjuk emlegetetteink körébõl.)
    Ilyesféle tiszteletet érdemlõ szerzõvé avanzsált az elmúlt pár esztendõben közzétett három filmtárgyú monográfiájával a hazai filmszakmát belülrõl jól ismerõ Marx József (volt stúdióvezetõ, filmgyári vezetõ, filmintézeti vezetõ), aki Jancsó Miklós, Szabó István életének, korának és mûvének meglehetõsen bátor-egyéni hangú leírása után Fábri Zoltán életét és mûvét bemutató, éles elmével elemzõ és nemegyszer fájdalmas éllel értékelõ könyvével - beszédes hallgatást aratott a többnyire oly sokat fecsegõ sajtó részérõl. Megérthetõen. Ahogy mondani szokás bizonyos henyébb értelmiségi körökben: kíméletlenül belecsap a lecsóba. A konszolidáltabb idõsebbek kedvéért magyarázva, ez annyit (is) tesz: istent-embert nem ismer, ha ítélkezni támad kedve. S támad.
 
*
    A filmtörténet szerzõnk számára kortörténet. Benne a reprezentáns filmkészítõ: kortörténeti lenyomat.
    Fábri Zoltán élete s mûve egy egész szakasz a magyar filmtörténetben. Reprezentánsa egy ellentétes szakaszokra tagolódó, ám alapvetõ okaiban és ezek alapvetõ következményeiben mégis egységesen összefüggõ, mondhatni, egységbe forrott történelmi kornak, egy magatartásnak, egy értelmiségi típusnak.
    S persze, nem utolsósorban, reprezentánsa egy mûvészi irányzatnak. Annak, amelyet Marx József "klasszikus filmként" emleget (jobb híján), vagyis amelyik még a "szerzõi film" divatja elõtt volt uralkodó Európában és Amerikában, s voltaképpen minden "újhullámos" fölfordulás, újítás (és nagyotmondás), valamint minden indokolt és kevésbé indokolt avantgárd kísérletezés után és mellett, mind a mai napig jellemzi a világ filmgyártását. Más kérdés, hogyha nem a filmgyártásra (és -kereskedelemre, vagyis a mozi- és tv-bizniszre), hanem ennek csak egy kis szeletére, a filmmûvészetre összpontosítjuk figyelmünket, akkor persze elsikkadhat számunkra e sokatmondó tény. Könnyû kommersznek minõsíteni mindent, ami a gyárilag készülõ mozgóképözön részeként vetõdik a szemünk elé, ámde téves az ilyen sommás ítélkezés. Ebben az áradatban is kimutathatók - és kimutatandók - a mûvészi törekvések, értékek, teljesítmények. Fábri Zoltán egész életmûve ilyen: ide tartozik. Küzdelem a kommersszel - a gyári és üzleti normák, vagyis épp a kommersz filmkészítést éltetõ eljárások tökélyre vitt (vagy legalábbis tökélyre törekvõ) alkalmazásával.
    Nem szükséges talán Fábri filmrendezõi mûvészetének részletes taglalásába mélyednünk itt, pusztán emlékeztetõül jegyezzük meg, vagy ha úgy tetszik, ismételjük el, hogy amit õ képviselt magas színvonalon, annak legáltalánosabb jellemzõjét a színházi rendezõ szerepével és funkciójával vont párhuzam képes a leginkább érzékeltetni: övé a "hogyan"-ja az elõadásnak (a filmnek), de nem övé a "darab", nem övé ennek az irodalmi alapja, a cselekményt, az alaphelyzetet, a szereplõket nem õ adja - õ kapja. Ma is így dolgoznak pl. Hollywoodtól Bollywoodig (a hindi filmgyártás bombay-i központját becézik így) a jelentõs filmgyártó centrumokban, és legtöbbnyire mindenféle televíziókban, szerte a világon.
    Fábri mûködése igazodási pont a magyar filmtörténet egyik jelentõs szakaszában. Mintáját adta annak, miképpen kell (vagy legalább: lehet) aprólékos gonddal kimunkálni a forgatókönyvet, a színhelyek terét és látványelemeit, a színészi munkát. Legjobb mûveit - a Körhintától az Utószezonig - emiatt maradandóknak, huzamos ideig tanulmányozandóknak ítélhetjük. Munkatársai elbeszélték utóbb (legkivált és talán elsõként kellõ hangsúllyal Illés György operatõr), hogyan is dolgozott Fábri. Röviden összefoglalva: kiválasztott valamit a nagyon is vegyes, nemegyszer kifejezetten gyönge színvonalú szépirodalmi elbeszélõ- vagy színmûtermésbõl, fogta, és mintegy kimetélte belõle a lényeget, vagyis azt, amit õ annak ítélt. S ebbõl írt õ maga egy novellát - filmnovellát, de egyben a szó irodalmi értelmében is novellát, tehát regénybõl sem írt õ soha "filmregényt", hanem tudatosan mindig és csakis novellát: rövid drámai elbeszélést. Ez lett forgatókönyvének az alapja. Ezzel az eljárásával minden alapanyagáról lehántotta az efemernek ítélt irodalmi modort, divatot, sõt bizony a szerzõket jellemzõ-meghatározó stílust is el-elvetette, és anyagaikból saját drámai elbeszélést fabrikált. Tagadhatatlan, hogy ezáltal nemegyszer leegyszerûsítette az "alapmûvet". Anynyi biztos: a maga (és munkatársai) világképéhez szabta. De ezek a Fábri-módra készült filmnovellák szinte valamennyi leforgatott filmalkotásához biztosítékul szolgálhattak: egyenletesen jó színvonalon realizálható "köztes anyagok" voltak. S következett a megvitatásuk olyan munkatársakkal, akikben a rendezõ megbízott. És olyanokkal, akikben nem: a majdani filmelfogadó hatóság, vagy ennek irányelveit alsóbb, filmgyári, filmstúdióbeli hierarchiában eleve és mindig képviselni hivatott és szándékozó emberekkel. A forgatási helyszínek keresgélése már a leendõ film vizuális arculatának "mérnöki" megtervezéséhez vezetett szinte minden esetben. Fábri, aki festõmûvésznek (is) tanult, és díszlettervezõnek sem volt utolsó, megrajzolta, amit utóbb megrendezni akart. És természetesen a "nagykönyvben" megírt módon készítette el a technikai forgatókönyvet, a papírlap baloldalán a látványra, a természetes és gépi mozgásra vonatkoztatva a cselekményt és hozzájuk kötve a cselekvéseket, a jobboldalán pedig a párbeszéd, a zene, a természetes és mesterséges zörejek-hangok pontos helyét-idejét rögzítve. A forgatáskor nem rögtönzött. Minden részletében tudta, mit igényel (õ s az általa elképzelt film), és azt igyekezett százszázalékosan megvalósítani színészeivel és munkatársaival. Az "ódivatú realista filmdráma" készítésének jól bevált módjához tartozott ez a munkatervezési és munkaszervezési folyamat. Magyarországon senki sem vitte olyan tökélyre a második világháború után, mint Fábri Zoltán és legjobb munkatársai.
 
*
    Közben azonban lassan, de biztosan haladt el az idõ Fábri mellett és fölött, átalakítva a filmkészítési és a filmnézési szokásokat egyaránt. Nem csupán nagyon fontos technikai változásokról kellett folyton számot adnia (magának, munkatársainak és kívánatos közönségének, valamint korántsem utolsósorban az õt sokáig közepesen magas közéleti polcon - a filmmûvész szövetség elnöke - tartó mûvelõdéspolitikának), hanem lényeget illetõ szemléleti-formai változásokról, újításokról és "rontásokról" is: mindarról, amit a filmgyártási és filmmûvészeti folyamat "szokásaiból" egyszerûen elvetettek fiatalabb kortársai, vagy ha nem egyszerûen, hát bonyolultan vetettek el: átértékelésekkel, alig-alig visszabogozható változtatásokkal alakítottak át néha úgy, hogy minden részlete megmaradni látszott ugyan, ámde az egész egyszer csak a visszájára fordult. S természetesen mást kezdett jelenteni, mint korábban.
    Fábri kapaszkodott, igyekezett megkapaszkodni a haladó szekéren. Megpróbált "modern" is lenni. Megpróbált aktuális témákat is földolgozni. Megpróbált - öregedve - fiatal filmesnek megmaradni. Végül is ez a lehetetlennel lett számára egyenlõ. S akkor sértõdötten abbahagyta a filmezést.
    A sértõdés egyébként kulcsszó lehet bármely Fábri-életrajzban. A rendezõmûvész ugyanis valósággal mintaszerûen képviselt valamit: nevezetesen a mûvészértelmiség körén belül is föltûnõen sokszor követelõzõ játékfilmkészítõ elit állandó sértõdöttségnek álcázott társadalmi pozícióvédelmét. Két életrajza ismeretes Fábrinak - mindkettõ komoly funkciót kap Marx József monográfiájában is, kivált a második, a terjedelmesebb -, ezek a sérelmeket látszólag arisztokratikus gõggel rejtegetõ, valójában folyton elénk táró önigazolás (és bizony roszszabb helyein-pillanataiban a korántsem mindenki számára rokonszenves önmagasztalás) példái. Azt hihetné az ember, ha naiv és tudatlan módon közelít a "Fábri-jelenséghez", hogy egy folyvást csak méltatlanul mellõzött, sárba tiport, egymást követõ diktatúrák által megalázott tehetség történetébõl állott Fábri Zoltán egész élete. Nem kétséges, föl lehetne sorakoztatni megaláztatásait is, de akkor az derülne ki: valamelyest minden ilyen esetben "azt kapta Fábri, amit megérdemelt". Tudniillik a mindenkori hatalomhoz tartózkodó finomsággal és kollégái elõtt minden esetben lehetõleg titkoltan dörgölõdzõ mûvész pályafutásának szánalmas epizódjai tûnnének ilyenkor szemünkbe. Ha úgy tetszik: az önigazolás nagyon is szépen fordul át - Fábri önvallomásait a valós társadalomtörténeti tényekkel szembesítve - az önigazoló hazugságocskák jellemzõ történetébe.
    Marx József monográfiája nem törõdik társak-barátok-családtagok önérzetével: leírja azt, amit eleddig csak a szóbeszéd kapdosott föl, terjesztett, ám a Fábri-hívek sosem vállaltak el a magukénak, ha szembesíteni próbálta õket valaki is a saját megnyilatkozásaikkal. Pletykák? No, igen: azok voltak mostanáig. Csak hát most egy jelentõs részük bizony szembesült Marx jóvoltából a dokumentálható tények sorával! (De szögezzük le tüstént: nem minden esetben történt meg most sem. Ám a szerzõ nagyon helyesen disztingvál: az ilyen eseteket feltételes módban hagyja, saját - csipkelõdõ - valószínûsítõ föltételezéseként adja elõ. Nem keveri össze a dokumentálhatót a pusztán szájhagyományos vélekedésekkel.)
    Marx József mindenekelõtt kimutatja, hogy Fábri szinte ugyanolyan módon "szerkesztette" önéletrajzát, mint ahogyan filmjeit. Dramaturg dolgozott benne, amikor magát írta meg, amikor életét értékelte. Elhallgatta azt, ami rossz fényt vethetett rá. Néha pedig épp az ellenkezõjét merészelte állítani - hivatkozva emlékezetére, tehát a jó szándékára minden esetben ("így emlékszem"). Lehetséges, hogy el is hitette magával apró füllentéseit. Általában így szokás ez. Van ennek sokévezredes lelki mechanizmusa, minden emberben, mûködõképes pszichikai gépezete. De igencsak jellemzõ szokott lenni, hogy mit felejt el az ember a saját múltjából, és mit magyaráz másképpen, mint ahogyan volt.
    Fábri Zoltán egész fiatalságának, származásának, iskoláinak, mûvészi - képzõmûvészi és színházi - pályakezdésének története revelációként hat Marx József elõadásában. E korszakának a csúcspontja egyben a mélypontja is: Fábri Nemzeti Színház-beli mûködése. Röviden: Németh Antalnak, a fölforgató tehetségû, ifjú rendezõ-igazgatónak, aki - akárhogy csûrnénk-csavarnánk is történetét - végtére is a "törvényesen" fokozott-fokozódó antiszemitizmus jegyében lezajlott "õrségváltás" (az "árjásítás") színházi terméke volt mint igazgató, még akkor is, ha jóval tisztességesebb és tehetségesebb volt számos hasonló indokkal pozícióba került értelmiségi-mûvész kollégájánál, tehát Németh Antalnak lett Fábri Zoltán (a "származásilag patyolattiszta" színész-rendezõ, miként Marx Józsefnél olvasható) 1941-ben a líblingje, a "jobbkeze" a Nemzeti "nemzeti szellemû" megreformálásában. Aztán rejtélyes körülmények között szakítottak. Németh levette a kezét kedvencérõl. Csak sejteni lehet, miért (Marx sejteti is velünk: Fábri mintha "egyenrangú" akart volna lenni fõnökével, magyarán, megpróbált finoman fölibe kerekedni, még magyarábban: finoman beindította a fúrót... - ám ez csak sejtés, bizonyítatlan és bizonyíthatatlan). De ez most mindegy is, a lényeg annyi: Fábri Zoltán három évtizedig ki sem ejtette Németh Antal nevét, mintha nem is találkoztak volna, mintha nem épp Németh lett volna az, akinek a legtöbbet köszönhette a felszabadulás elõtti mûvészpályáján. Évtizedek múltán is csak kényszerûségbõl emlékezett meg egykori jótevõjérõl: tapintatlanul fölkérték egy megemlékezésre.
    Az egész történetbõl talán az a legfontosabb tanulság: Fábri, a kispolgári humanista mûvész ebben mintapéldája a kispolgári sunyiságnak. Ha valamiben "sárosnak" érzi magát, azt "elfelejti". Csak az számít, amit jól csinált, amiben kitûnt, amiért magasztalható, s amit fölemlegethet, ha sérelmeit - vagyis, más oldalról: érdemeit - hangoztathatja. Õ legalábbis így gondolja. Marx József azonban nem így gondolja. Mi meg úgy gondoljuk, hogy a monográfusnak van igaza.
    A Németh Antal-ügy természetesen csak egy a sok közül Fábri Zoltán életpályáján. Ennek megállapításával akár be is fejezhetnénk észrevételeinket Marx József monográfiája ürügyén. (Mert hiszen csak "ürügyén" írunk, nem teljességre törekvõ ismertetésével foglalkozunk.) De azért még egy "apróságot" mindenképp érdemes szóvá tennünk. Éspedig azt, hogy Fábri elsõ filmje nem szerepel filmográfiáiban és életrajzaiban. Pedig tény, s ez adatokkal bizonyítható: a Gyarmat a föld alatt címû sematikus badarságot, miután elõtte többen belebuktak, s csupán kisebb részletekben használható anyagot forgattak le a szörnyû forgatókönyvbõl, legalább kétharmad részben Fábri vezényelte celluloidra, s õ fejezte be, õ öntötte végleges formába 1951-ben. Magyarán, minden norma és szokásjog szerint õ volt a végleges változat rendezõje. De a film fõcímén - minõ szerencse, gondolhatta utóbb! - az a furcsa megfogalmazás szerepel: forgatókönyvét írta és rendezte "a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat rendezõi és dramaturgiai munkaközössége". Ha minden igaz, ez a magyar mozifilm történetének egyetlen "névtelen kollektíva rendezésben" elõállított játékfilmje... Fábri egy ideig, amikor össze kellett számolnia, hány filmnek is volt õ odáig a rendezõje, beleszámította a sorba ezt a furcsa módon keletkezett mûvét is. Aztán gondolt egyet, s a továbbiakban nem említette, sõt letagadta. 1967-ben már azt írta válaszul egy munkásságának részletei iránt érdeklõdõ szakmabelinek: "A Gyarmat a föld alatt címû filmet szíveskedjék a felsorolásból mellõzni."
    Marx József könyve persze nem csupán ilyesmikrõl szól. De ha másért nem, az ilyesmikért annak is érdemes átlapoznia, aki amúgy nem rajongója a magyar filmmûvészetnek. De mindazoknak megéri e mûvelet, akiket õszintén érdekel, ami egyre inkább gyorsulón "csúszik bele" a jelenbõl a múltba - de azért még bizony beletartozik a jelenünkbe. Jóllehet már-már történelem. (Vince Kiadó)