BALLAI LÁSZLÓ

Idegen fonal

Legjobban az arcát szerettem. A tekintetét. Azt a természetességet, amellyel felfelé néz. A felfelé nézõ ember általában bágyatag. Nevetséges. Cecilia arca mély érdeklõdést tükröz. Nõi kíváncsiságot. És csak azután következik az áhítat. Vagy inkább szeretet. Talán nincs is különbség.
    A szemek barna komolyságának visszaadását nagyon fontosnak tartottam. Olyan szemek ezek, amelyek elõtt megjuhászodik Róma minden férfija. Sebhelyekkel borított marcona alakok, akik a perzsák nyilaitól sem rettennek meg. Ha Róma érdeke úgy kívánja, bárkit lekaszabolnak. Bárkit, akinek nincs ilyen tekintete, vagy nem tekinthet rájuk. Mert orvul, vagy csuklyával a fején sújtják le. Azt hiszem, a csuklya nem az áldozat, hanem a hóhér miatt szükséges. Egy volt vadász mesélte, még a vadhúsfogyasztással is felhagyott, amióta sírni látott egy sebesült õzet. Egy õzet. És ha egy ilyen fejedelmi nõvel találkozott volna, mint Cecilia? Akinek pillantása fenségességrõl, egyszersmind érzelemgazdagságról tanúskodik. A gesztenyebarna szemek lángolását tovább hangsúlyozza az enyhén emelkedõ szemöldök íve. Mégsem konzulok, császárok hódolatát keresik e szemek. A Mindenhatóra tekintenek csodálkozva. Csodálkozva is meg nem is. A nõi pillantás kettõs fegyvere. Amelynek én nem vagyok birtokában. Csak bámulom nõtársaimat, mire képesek egy szempilla rezzenettel. Ez az erõ mégsem segíthetett Cecilián a végsõ pillanatban, amikor gyilkosai kezébe került.
    Ó, mennyiszer elábrándoztam e tekinteten! Az angyalok éneklõ kórusát figyelve Cecilia azon tûnõdik, földre dobja-e találmányát, az orgonát. Bármely ember alkotta hangszer tökéletlennek tetszhet Isten elõtt. Még a kezében tartja, de biztos, hogy elejti. Tekintetével férfiakra néz, de csak azt látja, aki az Atyával egy. Fittyet hányva a Ceciliusok õsi nemzetségének, e pillantással léphetett be a keresztények közösségébe. Majd midõn szülei pogány nászra kényszerítették, e tekintettel értette meg férjével, Valerianusszal az õ magasabb hitét, amely nem engedheti földi nászba. És nem igaz, hogy a férfi csupa barom. Valerianus nemhogy nem bántotta, hanem õszinte érdeklõdés kelt benne az eszme iránt, amely a feleségétõl elválasztja. Cecilia bevezette a közösségbe, ahol Valerianus megtapasztalta, hogy az eszme éppenhogy közelebb vezeti Ceciliához, semmint bármely barbár nász azt lehetõvé tenné. Angyal jelent meg elõtte, aki vérvörös rózsából és rózsaszín liliomból font koszorút adott Ceciliának és neki. Ekkor érkezett Valerianus öccse, Tiburius, hogy kifejezze jókívánságait. Tiburius érezte ugyan a virágok illatát, de nem láthatta azokat. Az Úr virágait csak a benne hívõk láthatják. Mindez bele lett festve, szõve abba a tekintetbe.
    Három évig dolgoztam az arcán, pontosabban a fején. Két évig csupán az idegen fonalakat távolítottam el. Végeredményben a lelkünkbõl is folyvást idegen szálakat húzkodunk ki. Valaki - évszázadokkal ezelõtt - nagyon barnává akarta varázsolni a szemét, és az arcát keretezõ hajkoronát. Szinte feketévé. Pedig nem lehet fekete! A test enyhén S alakban hajló íve rugalmasságot és stabilitást feltételez. Az ébenfa gyakrabban dõl ki a viharban, mint a gesztenyefa. Mancini professzor javasolta, ha nem vagyok bizonyos egy régi mûtárgy eredeti színeiben, készítsek róla fekete-fehér fényképet. Hosszú éveken át fényképeztem. Saját laboratóriumom is volt. Rengeteget tanultam mindebbõl. Ma is fotózok. Régen nincs sötétkamrám. Sem fotoapparátom. Csak behunyom a szemem. Fekete-fehér lesz a világ olyankor. De még soha nem fordult el, hogy perceken belül ki nem színesedett volna. Ha gobelint szemlélek, már le sem kell csuknom a szemhéjamat. Raffaello gobelinjén dolgozni pedig olyan nekem, mint a buranói aszszonynak a csipkeverés.
    Amikor a Ferences rendtõl engem ajánlottak a Vatikán gobelinrestauráló mûhelyébe, azt hittem, csak valami idõszakos munkáról van szó. Anyám mérhetetlenül büszke volt rám. Soha nem jövök vissza onnan, mondta könnybe lábadó szemmel. És az én drága jó anyám azóta is, csakúgy, mint Perugiában, minden vasárnap délután meglátogat. Dermesztõ hidegben vagy perzselõ hõségben. Fekete kendõjét összehúzva vagy lazábbra véve. Mind hajlottabban, mind lassabban jön, jön a fényesre kopott márványlépcsõkön. Nemrégiben, amikor a Szent Péter-bazilikában elmondott közös ima után búcsúzóra fogtuk, sûrû gondfelhõ suhant át az arcán. Megijedtem. El is szégyelltem magamat, amiért soha addig eszembe nem jutott, özvegy édesanyámmal is történhet valami. Hogy egyszer csak nem jön többé. Aggódva hajoltam fölé. Már öt éve nem viszi ki a postás a nyugdíját, mondta az idõs asszonyok halk szavával. A bankhoz utalják ki a pénzét, adtak hozzá egy kártyát. Hetvennyolc évesen még megtanulta, hogyan kezelje az automatát. Ezzel a vatikánival azonban sehogyan sem boldogul. Pedig kellene a pénz, hazafelé a buszra. Minden automata ugyanolyan, bizonyára elromlott, gondoltam megkönnyebbülten. Rögtön el is kísértem a készülékhez. Bedugtam a kártyáját, megkérdeztem a kódot, és felvettem a kívánt összeget. Arra kért anyám, mutassam meg még egyszer, hogyan csináltam. Csak követnie kell az utasításokat. De nem tudja elolvasni. Ekkor vettem észre, hogy a szövegezés latinul van. Milyen természetesnek tudnak tûnni a dolgok! Még aznap engedélyt kértem Petrucci fõtisztelendõ úrtól, hogy hetente egyszer meglátogathassam anyámat otthon. Persze, nem vasárnap. A római vasárnapot nem vehetem el tõle.
    Amikor a Vatikánba jöttem, hat Raffaello-gobelin restaurálása várt rám és nõvéreimre, akik szintén aznap érkeztek. A gobelinek a Sixtusi-kápolnában függtek, de javításuk nem várhatott tovább. Az elsõ pillanatban kicsit izgultam, mert Mancini professzor mindig arra tanított, hogy a mi szakmánkban nincs manufaktúra, vagy ahogy manapság mondják, team-munka. Képzeljük csak el Leonardót, Raffaellót és Michelangelót egy brigádban. Ha jó a restaurátor, mindent tud, azaz átlényegülhet a mûvésszé. Patrucci fõtisztelendõ úr, a restaurátormûhelyek felügyelõje azonban arra kért bennünket, ismerkedjünk meg a mûvekkel, és ki-ki a hozzá legközelebb állót válassza. Már csak hárman dolgozunk. Ketten meghaltak, egy nõvért, amikor Magyarországon újra alakulhatott a rend kolostora, visszahelyeztek a hazájába. Mindhármunkra vár tehát még a három félkész szõttes. Nem adják ki másnak, mert a római és a bolognai egyetem professzorai az utóbbi négyszáz évben csupán abban a kérdésben értettek egyet, hogy hozzánk fogható gobelinresturátorral még egyikük sem találkozott. Sõt, még azt is mondták, ujjunk egyedülálló módon érzi Raffaello minden rezdülését. Mi hárman, a nõvéreimmel úgy véljük, hogy sokszor az emberek a tehetséget összetévesztik a tapasztalattal, csakúgy, mint az inspirációt, az inspirálóval. Raffaello Santi mester kezét ugyanúgy az Úr vezette egykoron, mint talán most a mienket.
    Harminc évig dolgoztam a gobelinen. Lassan befejezem. Remélem, lesz még idõm egy másik restaurálására is. Ha az Úr kegyelmes, és nincsen benne ennyi idegen fonal, akkor bizonyosan.
 
 

LÁSZLÓFFY CSABA

Álom Perszepoliszról

1.
A hang kihûlt, a hús jajong;
esõ csap arcába (hamis
érzéklet - összetart az is),
rándulva válaszol a comb.

Heves és vad tusák után
viharok tépik még belül,
látására ködpára ül,
köldöke ijedt pont csupán;

kezében sarlóm ha lebágyad,
öröm e röpke csüggedés -
a sok, a még több is kevés;
a lélek lóhalálban vágtat.
Madame-póz: "Ne légy esztelen!"
(Ujjongok erõ-vesztemen).

2.
Mint játszi szél, könnyû magot
dobok a nyár elé; veszett
cikázó, furcsa rajz a test.
(Mitõl félnek a boldogok?)

Mint hídfõnél a vak, kire
a fény hiába pazarolt,
haragja, hûlt hamu alól,
hirtelen minden jót kiolt.

Kábult oszlopok zuhanásban.
Zúzott agy vágyban, test az ágyban.
Szemében villámló gyilok;
a kéj gyáván is meglakol.
Emberfejû bika vagyok
egy perzsa kapun valahol.
 

Elégia az öregkori szépségrõl

 "a máglyára csipke hamuhodik"
 (Szabó Lõrinc)

Az öregkori szépség titka, túl
a személyiségzavaron, ideg-
pályák kisülése, böjtös, hideg
üresség ellenére, pazarul
kiötölt lehetõség: irgalom,
melyet az idõ még ránk pazarol;
a csodatevõ ösztön valahol
át-átpillant a "Kínai Falon".

Keres a szív, keres a száj, a szem:
az arcot összetartó bõr s a ránc
mennyit terhet bír meg? Kihûlt zománc
a hajdinárom-szépség; nem hiszem,
hogy létezik csalatkozás nagyobb
és kísértetiesebb fájdalom,
mint kiélvezni (a halálodon
innen) földi Purgatóriumod.

Sav és méreg, minden utálatot
kiérdemlõ, alázatos világ.
Mikor fújják már meg a harsonát?
Bûneimért lakolni akarok!
(Azért a csábítás esélye még
nagyobb, mint a magány s az unalom.)
Kiszáradt szájpadlással, lankadón,
apókaurak és hölgynénikék,
elvadult, kárhozatos utakon,
de tele hiszékenységgel az ég. -
S ha elfogyott a hûség-tartalék,
képzeletben: legendaroncsokon.
 

"Zokog a tört Remény"

 Baudelaire emlékének

Álomvilág? Semmi simogató
mélabú, forróság sem nyugtalanít, hidd el;
múltamat felzabáltam elfogyasztható
emlékeimmel.

A versírás Hatalmát tán nekem
adták, a Gyengédséget neked a tündérek -
allegorikus dália meg nem terem
nálunk, nem élek

a becsvágyó ópiumával, tudod.
S mert anélkül is érti dolgát az ördög,
a stilizáltság réme mindig untatott.
Téged ki küldött

hozzám a rontásban? (Hangtalanul
zsengék trágyázzák a talajt.) Meg ne feledkezz
arról, mit Ábel fajának üzent az Úr:
"tenyéssz, szeretkezz!"

A tudatlan harcos nevet - s halott;
az ifjúság kihívó kacagása távol.
Kimerült beteg zuhanásunkban ki fog
a borzadályból

kimenteni? A sarkvidéknél is
meztelenebb világban elfed a sötétség.
A dermesztõ düh hitvány kórságba visz:
bélpoklos éhség!

Lady Machbeth-pózt öltõ fúria
áll elõtted, és te - a fizetett gyönyörnél
kéjesebb (az embernek undorodnia
kell!) - már-már ölnél.

"Szeretlek s éppen úgy gyûlöllek" - int
egy pontosító hang a rettenetek napján,
s vad gúnnyal süvöltnek fel rusnya beleink.
A többi hagyján.
 

Szieszta

Mire a tenger ideér
s tested rostjain rostokol
kihûl a kedv apad a vér
és sótlan leszel valahol
ott is hol cukorkahegyes
csontjaidból szopogatok
miközben körüllengedez
bús gyarmatáru-illatod

kitaláció nem valós
vitorlavászon-fekhelyünk
nem kerti törpe: zord kalóz
lesz a fedélzetmesterünk
hangfogós mozsárágyúval
lõdözünk minden délután
sziesztázó vad cáparaj
s tengeralattjárók után

szórványban élünk pingvinek
zsúfolt komornyikszigetén
hol rozmárnyögéseidet
nemhogy szomszéd-fülek de én
sem hallom meg a maradék-
zabálás után éjszaka
én ki úgy hal(vad)ok beléd
mint lõtt vadba a vér szaga
 

(Át)értelmezések

(Hibás prognózis)

A látszat tetszeleg csak és
arat sikert.
A szépségbálvány lénye(ge) hamis.
BÛNÖM A KÉTSÉG.

(Midás)

A semmi átitat;
se jó, se rossz.
A részegség bölccsé tehet?
- mondd, Silenos.

Meg nem születni!
Jó vicc...
De ha már anyánk elhibázta,
miért kell elsietni a halált is?

Minden lehetetlenben
ott rejlik lehetséges pazarlása
a romlandónak egy magasabb rendû
valamiért - nevezd fenségnek.

Az elmúlás, még hogyha menedék is,
nem lehet a mentséged.

(Álom)

Túlélni magad! Ez a tét?
Kétkedve, kábán öleled
át holttetemedet
(átnõsz valami másba
- szabadságba? szabad romlásba?)

Álomfalnak ütõdõ, sértett
huszadikszázadi kísértet.
 

Idegen falak

Meglesni: idegen falak
közt én vagyok-e még s te vagy?

kopogtatások - ajtórésen át
besurranó érdek-"kalóriák"

színlelés-zsiradék és spleen-ragály
a szálka torkodban keresztben áll

tárgyilagosság! - magad áltatod
és összebújsz velem mint állatok

könyökig hûlt keserûségben
térdig gazságban (mégis tétlen?

tékozolni forró igéket
megágyazni halál jegének)

a gyengeséged s az erõm
megosztozik egy lepedõn

idõárnyék melled alatt
s a nyakszirtedre is lecsap

toronyszobából nézve vázlat
minden a szél a szó a szájlakk

folyosók árkok átkok rémek
holott magammal vihetnélek

(különb lennél ha hóhér nyit rád?)
a látomást - toll és test titkát

ameddig élek még vagy végleg
kiszolgáltatni a veszélynek

UDVARDY BALÁZS

Egy spanyol úr homloka

Mikor az erdõben dolgoztunk,
Espera! - mondta barátjának,
s akkor õ megállt, várakozott,
míg láthattam én
derûs homlokát, mely olyan volt egészen
mint a frissen sült kenyér.

BÖRZSÖNYI ERIKA

Csak egy varjú

Másnak csak egy varjú vagy,
igaz, annak kapitális,
nekem meg az életem madara.
Üldögélsz a csupasz fa tetején,
fekete gombszemed rám villantod,
s én hiába kérlellek: énekelj nekem!
Elunom a várakozást rád, mint mindig,
ellépek, s te hátam mögött felzengeted
gyönyörû hangod: kár, kár!
Elképzelem, hogy melléd ülök, s ha kell,
énekedhez majd hegedülök.

D. NAGY LAJOS

Mukhaj

Mukhaj dideregve ébredt. A kamrába, ahol aludt, egy keskeny, falba vágott ablakocskán keresztül beszaladt néhány napsugár. Olyan vörösek voltak, mint a vér. Mukhaj feltápászkodott szalmazsákokból összeeszkábált fekhelyérõl, kinyújtóztatta elgémberedett, remegõ kis tagjait, nagyot szippantott a kamra dohos, állott levegõjébõl. A sarokban, ahol egy fateknõben mosdóvíz állott, két döglött egeret talált. Hajnalban fagyhattak meg, gondolta, amikor a nap kékesfehér fénynyel kiemelkedik az óriási, hófödte sziklák mögül. Fogta az egereket, testük kemény, bundájuk durva, ragacsos volt, és a résnyire nyitott kamraajtón át ledobta õket a szakadékba. Nem hallotta a puffanást, de látta maga elõtt, hogy csapódik be és zúzódik szét testük az éles köveken. A mosdóvíz tetején vékony jégréteg képzõdött. Mukhaj öklével áttörte a jeget, és arcot, nyakat, kezet mosott. A hideg víz fölélénkítette átfagyott testét, érezte, ahogy ereiben megindul a meleg vér. Magára kapta szakadt ingét és kabátkáját, foltozott nadrágját és kopott csizmáit, és már szaladt is kifelé. Sietnie kellett, mert az uraság korán ébredt.
    A kamra közvetlenül a szakadék szélén állott, tátongó, feneketlen mélység és magasság határán, egyedül viaskodva a zord észak-keleti széllel, vadállatok üvöltésével, hóval, faggyal és mennydörgéssel. Mukhaj fürge mozdulatokkal kapaszkodott fölfelé a sziklákon, a hatalmas, sziklafalba vájt palota felé. A meredekebb, nehezebb utat választotta, mint minden alkalommal, mert ez gyorsabb volt, mint a hegy túlsó oldalába épített kanyargós, széles ösvény. Fürgén, ügyesen mászott, kis kezeivel itt-ott már kikoptatta, lekerekítette a kiálló, éles kõpárkányokat. Ha lenézett volna, a kamra apró fadobozkának látszott volna, olyannak, amilyenben Mukhaj az erdõk és rétek bogarait gyûjti.
    Mire felért, már megindult az élet. Szolgálólányok és szolgálófiúk szaladgáltak csattogva, rikoltozva a palota tágas, kikövezett udvarán, mindenki a dolga után. Nyüzsgõ, lázas, izgatott tömeg, csaknem elsodorták és visszalökték a szakadékba. Mukhajnak az volt a dolga, hogy csirkevért vigyen az uraságnak. Az uraság minden áldott reggel megivott egy kis ezüstserlegnyi csirkevért. Mukhajnak kellett kiválasztania, elkapnia és lenyakaznia a csirkéket, vérüket egy ezüstkancsóba ereszteni.
    Szaladt a csirkeház felé. Az sem volt ám mindegy, hogy a vér, amit az uraságnak felszolgálnak, milyen csirkébõl való. Nem lehetett az a csirke fehér, mert annak vérében túlságosan kevés az életerõ. Nem lehetett kakas sem, mert annak a vére meg túlságosan sok mérges anyagot tartalmaz. És túl öreg, ugyanakkor túl fiatal sem lehetett. De Mukhaj nem félt. A délceg járású, öreg, fehér kakason, aki egy fejjel kiemelkedett a csirkék tömegébõl, átsiklatta a tekintetét. Halálos biztonsággal választotta ki a megfelelõ példányokat, szám szerint hetet, mert hét csirke vére töltötte meg színültig a kancsót. Játszi könnyedséggel cserkészte be majd ragadta meg õket, és kezében máris villant a borotvapenge élességû, faragott nyelû fakés. Egy fekete hajú, sötét szemû, fehér arcú, szeplõs orrú szolgálólány tartotta az ezüstkancsót, ami szép lassan megtelt a bársonyos, sûrû vérrel. Nem lehetett késlekedni, nehogy megalvadjon a vér. Mukhaj már futott is, fel, a palota márványlépcsõin, az õrök, akik jól ismerték, ajtót nyitottak elõtte és õ végigszaladt az alabástrom oszlopok között, egészen az uraság hálószobájáig. Az ajtónál már várták. Átadta a kancsót a lánynak, aki majd beviszi az uraságnak, lassan, finom, kecses mozdulatokkal kitölti az ezüstserlegbe, az ágy szélére ül, puha kezecskéivel az uraság ajkaihoz emeli. Az uraság kinyitja a szemét, ránéz a lányra, a szeme mosolyog, mint a nap, és apró, selymes kortyokban nyelni kezdi a friss, meleg vért.
    Mukhajnak ez a nap fénypontja, ami ezután jön, az már a következõ napra való várakozás jegyében telik. Ezért érdemes fölkelni a hajnal rideg, éles napsugaraira, ezért érdemes felkapaszkodni a meredek, szinte megmászhatatlan sziklafalon és ezért érdemes lenyakaznia azokat a szerencsétlen állatokat, akik tulajdonképpen semmirõl sem tehetnek. Ott áll az ajtó elõtt és megvárja, amíg kijön a lány. Sokáig, nagyon sokáig benn van, a nap már kiemelkedett a hegyek mögül, aranysárgára festi a palotát és a palota körül a szegényes fakunyhókat. A lány szinte ragyog, amikor kilép, gesztenyebarna haja lángol a napban, szemei csillognak, mint a tenger csillagai. Mukhaj még sohasem tehette be a lábát az uraság szobájába, sohasem láthatta, mi történik odabent. Éjszakánként néha arról álmodik, hogy õ tölti ki a piros vért a díszes ezüstserlegbe, és õ emeli azt az uraság ajkaihoz. Csodálta és irigyelte ezt a lányt, aki ügyet sem vetve rá, boldogságban úszó tekintettel elsuhant mellette, könnyû, hófehér selyemruhája suhogott, mint a nyárvégi szellõ, el, a szobája felé. Mukhaj is sietve indult a dolgára.
    Koromsötét az éj, a csillagokat fölfalták a sötét, kielégíthetetlen étvágyú fellegek. Elindult a szél, kitartóan ostromolja a kamra rozoga deszkáit, átsuhan a réseken, fagyos levegõvel telíti meg a sötét helyiséget. Mukhaj szalmazsákján fekszik, összekuporodva, kezeit két combja között melengeti. Egy kopott, öreg, szúette lámabõr a takarója.
    Ma is halálosan elfáradt. Lótott-futott egész nap, egyetlen perc megállása sem volt. Az éhség is marja a gyomrát, nagyon régen kapott utoljára enni, és a kamrában semmiféle ennivalója nincs. De most sem a fáradtságra, sem az éhségre nem képes figyelni, vacog a foga, legszívesebben belebújna a deszkákba, a sziklába, a csillagokba, hogy átmelegedhessen kicsit az anyaguktól. De nem mozdulhat innen. Teljes a csönd, csak a szél süvítése és a foga vacogása hallik. Két kis kezét a combjai között összekulcsolja, imádkozik a hegyhez, a szélhez, a mennydörgéshez, hogy legyenek kíméletesek hozzá. Szemhéjait erõsen leszorítja, úgy, hogy szinte már fáj, és várja az álomlovat, hogy érte jöjjön. Irtózatosan messze van a hajnal.
    Mukhaj keveset álmodik. Az álomló csillag-sebességgel röpült felé, õ felpattant a hátára és átölelte selymes, izmos nyakát, hogy együtt repüljenek tovább. Átsuhantak a hófödte, égbe nyúló hegycsúcsok felett, a távolban már sejteni lehetett a tengert, a csapkodó hullámokat. De odáig sohasem jutottak el, mire megláthatta volna a fekete, csillámló habokat, visszafordultak az óriás sziklák, a kõpalota felé. Alig csukta le a szemét, már dübörgött is a hajnali szél a kamra lécein.
    Egyetlen mese volt, amit emlékezete kisgyermekkorából megõrzött. Csak erre az egyetlen dologra emlékezett: ültek a tûz mellett, némán, mozdulatlanul, bámulták, milyen furcsa alakokat, árnyakat festenek a lángok a falra. Anyja mesélni kezdett: lágy, könnyû hangon, teste lassan, észrevétlenül ingott jobbra-balra. Mukhaj százszor, ezerszer hallotta ezt a mesét, belevésõdött az emlékezete érdes fakérgeibe, mint a tûz. A mese az apjáról szólt, aki évekkel ezelõtt útnak indult a tenger felé, de sohasem tért vissza. Egy szép napon felszerszámozta apró, tarka lovát, tarisznyájába elemózsiát csomagolt és elindult az erdei ösvényen, a hegyek irányába. Remélte, hogy megtalálja az átjárót, és eljut a tengerig, ahol szebb élet várt volna rájuk. Anyja minden este errõl az útról mesélt, ennek az útnak a megpróbáltatásairól, küzdelmeirõl, sikerérõl, lehetetlenségérõl. Két tavasz múlt és két nyár és nem jött hír az apja felõl. Akkor már Mukhaj szépen felcseperedett, dolgozott, fõzött, vadászott, mindent elvégzett, ami az apja után rá maradt, vigyázott az otthonukra. Nem rettent össze éjjel a sakálüvöltéstõl vagy a prérikutya messze visszhangzó ugatásától, megszokta az állandó délkeleti szeleket, amelyek elferdítették az erdõk fáit. Tudta, hogyan használja a fakést, amit apjától kapott az indulás elõtt. Ismerte a vadállatok nyomait, szokásait és kiismerte a gyengeségeiket, de tudta, hogy nem szabad elbíznia magát és mindig nyitott szemmel, ugrásra készen kell járnia. Bárhová megy, bárhová sodorja is a száraz, délkeleti szél, csak magára számíthat, ha baj van.
    Anyja még két tavaszt élt meg, aztán elment a férfi után, akit szeretett, és aki nélkül az élete csillagtalan éjszaka volt. Mukhaj szépen eltemette, meggyászolta, ahogy illik, majd elindult észak felé, el, minél távolabb a hegyektõl, akik elvették tõle mindenét. Ment, sok nappalon és éjszakán át, tûrte az éhséget és a szomjúságot, az esõ szüntelen dobolását a bõrén, a szelet, mely az arcának feszült, tûrte a nap fáradhatatlan szikrázását és a csillagok hidegét. Sok napon és éjszakán át meg sem állt, csak akkor, amikor nem volt már tovább hová mennie: hegyekbe ütközött megint. Megállt, felnézett az égbe nyújtózkodó sziklacsúcsokra és érezte, hogy nem menekülhet elõlük, bárhová is megy, követni fogják, figyelik, körbeölelik õt hatalmas, ormótlan kõtekintetükkel.
    Akkor szegõdött el az uraság udvarába, ahol enni és inni kapott és fedelet a feje fölé, és számontartották, hogy létezik. Szorgosan dolgozott, aligha lehetett hibát, rosszakaratot vagy lelketlenséget fölfedezni a munkájában, így hát hamarosan az a megtiszteltetés érte, hogy megbízták az uraságnak fölszolgálandó reggeli csirkevér beszerzésével. Mukhaj igazán meg lehetett elégedve, és esténként, amikor a szél zúgása és az egerek riadt cincogása közben, testét a szalmazsákhoz szorítva az álomlóra várt, hogy elvigye õt a hegyeken túlra, a sós, párás tengerillat felé, boldog volt.
    Kitavaszodott. Rügybe borultak a fák és megelevenedtek az addig mozdulatlan, szürke mezõk. A nap már magasan fönt járt, aranyló sugarakat lövellve a tájra, és a szél is egyre barátságosabban rázogatta a kamra öreg deszkáit. Mukhaj mégis nehezen ébredt. Kezét, lábát ólomsúlyúnak érezte. Fejében ezernyi méh döngött, szét akarták feszíteni a koponyáját. Szeme elõtt sötét, ezerfejû árnyak ugráltak. Kilépett az ajtón és megtántorodott, rá akart omlani a sziklapalota.
    Reggelenként, miután a vérrel teli ezüstkancsót a lány bevitte az uraság szobájába, Mukhaj néha ki-kiszökött a sziklapalotából. Végigszaladt a kongó, üres termeken, végig a rabok dohos szagú, sötét zárkái mögött, ahol egy apró repedés volt a palotafalban. Éppen csak akkora, hogy Mukhaj sovány gyermekteste átférjen rajta. Odakint már óvatosabbnak kellett lennie, mert a réteket, a mezõket és az erdõket õrök vigyázták, majdhogynem jobban, mint magát a palotát. De Mukhaj nem félt, apró volt és fürge, ismerte a titkos ösvényeket, ahol a fák, a bokrok, a magasra nõtt fû eltakarták a kíváncsi szemek elõl. Egyenletesen, gyors tempóban futott. Zsebében ott lapult a fából faragott kis kapszula, amiben a bogarait õrizte.
    Azon a reggelen azonban Mukhajnak még ez a gondolat is bánatosnak tetszett. Rosszkedvét az sem enyhítette, hogy a tavasz eljövetelével egyre több színû és formájú bogarat zsákmányolhat, teljesen elhagyta a kalandvágya. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni attól a pillanattól fogva, hogy a szemét felnyitotta, ott lihegett a fülében, amikor a meredek sziklákon kapaszkodott fölfelé gyenge kis karjaival, a gondolat, hogy megint ölnie kell. Hét csirke vérét venni, vérüket kifolyatni, feltálalni az uraságnak. Az uraságnak, aki hatalmas és erõs, kegyetlen és könyörtelen, lótejben és virágmézben fürdik, fiatal szüzek melegítik az ágyát és friss, meleg, lüktetõ csirkevért iszik reggelente, hogy attól még jobban megerõsödjék, hatalmasabbá és könyörtelenebbé váljék. Mukhaj sohasem érezte magát elnyomottnak, kiszolgáltatottnak, sohasem érezte az életét sanyarúnak, elviselhetetlennek, hiszen volt mit ennie, innia, feladatai voltak, amelyeket szívesen végzett, volt hol álomra hajtania a fejét. És úgy gondolta, így vannak ezzel az udvarban dolgozó emberek is. Mert hol lenne õ, mit enne, hol aludhatna, ha az uraság annak idején nem fogadja be az udvarába?
    Nem maga miatt volt bánatos, és nem is mások miatt. Az uraságot szánta fiatal, lángoló szívének minden dobbanásával. Az uraságot, akinek az élete tele semmittevéssel, unalommal. Nincs kihez egy õszinte szót szólnia. Szánta, de irigyelte is, amiatt a lány miatt, aki minden reggel beviszi neki az ezüstkancsót. Ugyanakkor ez volt az egyetlen jó dolog, amit az uraságról, az uraság életérõl el tudott képzelni, hogy együtt lehet a lánnyal, hallgathatja selymes, simogató hangját, csilingelõ nevetését, láthatja arcának alma-mosolyát, kecses, finom alakját, ahogy a fehér, habkönnyû selyem körbelengi a testét, megérintheti bársonyos, puha bõrét, amikor a vérrel teli kehelyért nyúl.
    Amikor néhanap Mukhaj az apjára gondol, valami olyasféleképp jönnek elõ emlékezetébõl az apja vonásai, hogy azok az uraság arcára, az uraság vonásaira hasonlítanak. Éjfekete, csillogó, összefont haj, szúrós, sötét, apró szemek, a hoszszú, fényes bajusz lelóg az ajkak mellett.
    Nagy nehezen, lihegve, szinte lázasan, sikerült felkapaszkodnia a sziklafalon, a palota udvarára. Futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta, ahogy csak a tüdejébõl tellett, kezében már az éles fakést szorongatva, futott a csirkeház felé. Ott aztán, miután a súlyos, vesszõkbõl font ólajtót kinyitotta, és belépett a trágyaszagú, nyüzsgõ, fülsüketítõen hangos helyiségbe, megtorpant. Homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, pupillája összeszûkölt, kést tartó keze megremegett. Amikor megpillantotta a fehér kakast, amint délceg tartásával, érdes kukorékolásával utat tör magának a zsivajgó tömegben, már tudta, mit kell tennie. Állt ott a késsel a kezében, mint egy szélfútta, napszítta sziklatömb.
    A fehér kakasban hihetetlen mennyiségû vér volt, két csirke életét mentette meg, amikor színültig telt a kancsó. Nem is ellenkezett, ahogy Mukhaj a jószágok közé lépett, elindult feléje. Persze jól ismerték már egymást, de eddig valahogy érezte, hogy nem lehet bántódása, az élete nem forog veszélyben. Az elsõ néhány alkalommal még harcba is szállt az udvartartását megtizedelõ fiúval, de hamarosan rájött, hogy semmi esélye nincsen, és hogy az állományt úgyis folyamatosan pótolják, uralkodói méltóságán tehát tulajdonképpen nem esik csorba. Most azonban megérzett valamit, talán a tavasz átható lehelletébõl, vagy Mukhaj gyönge, beteg pillantásából, vagy abból, ahogy Mukhaj a vézna, szeplõs lányt kiküldte a csirkeházból, nem lehet tudni, de büszkén és felvetett fejjel, sarkantyúit súlyosan a földhöz csapkodva, megadta magát a sorsnak és indult a halál felé.
    Még sokáig rángott a teste, pedig a feje már messze volt a nyakától, amibõl vastag sugárban fröcskölt a piros vér. És ez a vér valóban különbözött a többi jószág vérétõl: pirosabb is, hígabb is volt, és valahogy nem olyan bársonyos, amikor Mukhaj csuklójára, ujjaira ragadt egy-két cseppecske. De a kancsó színültig volt, és Mukhaj erõtlen lábaival már szaladt is a százszor, ezerszer végigjárt útvonalon, fel, a széles lépcsõkön, át a palota üres, hideg termein, az uraság hálószobájáig. Átadta a lánynak a kancsót, aki szokás szerint rá sem hederítve, ájtatos, a messzi távolba révedõ tekintettel, benyitott vele az urasághoz.
    Mukhajnak sem ereje, sem kedve nem volt elmozdulni az ajtó mellõl. A nap már bemerészkedett a palota háromszögletû ablakain, Mukhaj egy oszlop mögé bújt, oda kuporodott le pihenni. Elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát, szempillái ólomként nehezedtek a szemére. A bogárvadászat gondolata sem hozta izgalomba, pedig ez lett volna az egyetlen idõpont, amikor kiszökhetne a szabadba. Nem is vette észre, amikor elnyomta az álom.
    Arra ébredt, hogy a napsugarak éles pengeként járnak táncot az arcán, a szemén, s a fülébe sziklaomlásként robban egy sikoltás. És a következõ pillanatban már ott volt elõtte a lány, zokogva, egész testében remegve, a palota márványpadlóján. Tündér haja kibomolva, ruhája, hófehér selymei tépetten, vértõl lucskosan. Az uraság ott állt felette, korbáccsal a kezében, és a szája szélén csorgott le a vér, és vérben forogtak a szemei, és véres izzadtságcseppek csaptak ki a homlokára, és a haja, éjfekete haja fakó volt, mint a por. Mukhaj nem hallotta az üvöltést, csak az ajkakat látta, ahogy mozognak, aztán ahogy az õrök megragadják és elhurcolják a lányt. Ha akart volna, sem tudott volna megmoccanni. Egész teste lebénult, ahogy a naptól átmelegedett márványpadlón feküdt. Az uraság nem vette észre. Berontott a szobájába és becsapta maga mögött a vastag faajtót.
    Sokáig feküdt ott, amíg bénult tagjai lassanként felengedtek, ennek a különös méregnek a szorításából, akkor feltápászkodott és elindult a palota másik, homályosabb vége felé, a rabok zárkái mögött lévõ, apró réshez. Kimászott és óvatos, nesztelen léptekkel surrant a fák között, elkerülve az õröket, a rügyezõ, kövér lombkoronájú fák takarásában, ahol a sziklák csúcsain posztoló, sasszemû vigyázók sem láthatják meg. Nem sietett, tudta, hogy hamarosan eléri az uraság birodalmának határát.
    Beesteledett. Mukhaj egy percre sem állt meg egész nap. Jól tudta, hogy már réges rég idegen földön, idegen uraság birodalmában jár. Ide nem jöhetnek utána. A lemenõ nap narancssárga fényében még látszottak háta mögött az óriási, égbe nyúló hegyek, a sziklapalota sovány, gyertyalángként pislákoló sziluettje. Aztán sötétbe borult minden.
    Mukhaj egy kidõlt fa odvában vetett ágyat magának, fáradt volt, elcsigázott, feje fölött zúgott, susogott az erdõ. A távolból vadállatok üvöltését sodorta felé a szél. És Mukhaj életében elõször félelmet érzett magában. Összehúzta élettelen kis tagjait, összekuporodott, amennyire csak tudott. Két kezét a combjai között összekulcsolva imádkozott a hegyhez, az erdõhöz, az éghez, a mennydörgéshez, hogy legyenek irgalmasak hozzá. De nem a hegytõl, az erdõtõl, az égtõl, a mennydörgéstõl félt, és nem is a vadállatok üvöltésétõl, vagy a magánytól, vagy a haláltól. Ezeket ismerte mind jól, nap, mint nap találkozott mindegyikõjükkel, jó barátságban voltak. Önmagától félt. Önmaga volt az, amire nem ismert rá többé. Ma cserbenhagyta a keze, a lába, cserbenhagyta a józan esze. Olyat cselekedett, amit nem tudott megmagyarázni, és nem tudott megérteni sem. Megpróbált a lányra gondolni, csapzott, összegubancolódott hajára, eltorzult arcára, véres ruhájára. De cserbenhagyták a gondolatai is. Mert most csak a félelemre tudott gondolni, az önmagától való félelemre, arra, hogy kicsoda is õ valójában. Arra, hogy kicsoda, ki lakozik benne, ki irányítja a cselekedeteit, és arra, hogy legközelebb milyen szörnyûséget fog tenni. Rettegett tõle, hogy eljön a hajnal, és õ felkel, elindul útjára, ami ki tudja, hová vezeti õt, elindul, és amerre jár, szenvedést és pusztulást visz magával, és félelmet és haragot, amely képes feldönteni az egész világot.
 
 

GYÖRE IMRE

Újévi

Te Ház de szörnyû nagy vagy
ha Újév éjjel rám rogysz
tetõdön Napod Holdad
csillagod ráadásul
s a rajtuk túli égbolt
kavargó porködökbõl
lobbanó Tejutakkal

Te Ház de szörnyû nagy vagy
szobámon nincsen ajtó
vag
y nem is volt már akkor
sõt két fala hiányzik
ki erre jár belásson

Jön Spartacus és Jézus
Mária-Magdolnával
már nem hagyják el egymást
nem látott ismerõsök
ki fentrõl jön ki lentrõl
karóba vont parasztok
újévi tréfa vérmáz

Ludd népe egy csapatban
minden tört gépdarabbal
takácsok épp Lyonból
vérszínû vásznaikkal
persze a kommünárok
petárdák szivárványok
elõdök unokák itt
amott a Mór vidáman
intek utána hosszan

Te Ház de szörnyû nagy vagy
világ elfér ma benned
füstoszlopok ez Auschwitz
testvéreinknek testét
szél forgatja az égen
Ady nagyobb magánál
isten fején áll persze
Attila szívét hozza
újnak készülõ, házhoz
nem háziúrnak épül
Majakovszkij a forra...
(bocs) töltött pisztolyával
kiáltozom kiáltozz

fényünk Éluard Nush-sal
névtelenek ledöntött
gyárukban botladoznak
kezek szállnak kinyújtva
kéznyújtás parolázunk
csillagunk üvegszilánk
pora ég tenyerünkben
tenger hullámzik csattog
a szomszéd pince mélyén
másikban vulkán pöffen
sóhajok ölelések
gyereksírás az éjben

Ó Ház de szörnyû nagy vagy
s hozzám nem fekszik senki
mindkettõnk örömére
hogy öl-mélyére vonjon
s hogy egész évig hordva
vad fiat szüljön aztán
jövõ Újévkor benne
tovább nõjjön a Ház is
az égig érjen akkor
felhõrongy lengjen ormán
benne lakjon az Este
ott virradjon a Reggel
kitárt Nap-ablakokkal
 

Nyugtató

Kisötétlek közületek
elkapja fejét
aki csak rám néz
mint az ki Napba nézett
és aztán feketét lát
talpam alatt füstöl
az aszfalt

Dugdostam magamat
egy zsebbõl másik zsebbe
akár egy kenyérmorzsát
mely képes kicsírázni
váratlan helyeken
váratlan pillanatokban
szárba is szökken
virágzik érik
kalászát lehúzza súlya
mert tudja belõle esztek
naponta ötször
más falatok közt
s megcsókoljátok szátok
utánam

Honnan s mibõl én
Mindegyikõtökbõl van bennem
csak mikroszkóp alatt
látható parányka
vagy éppen láthatatlan
sóhaj szerelem nyöszörgése
álomi éji kiáltás
melytõl vakolat hull
a plafonról
a dolgok nehezének
lehetõ kerülése
reménytelenség
egyetlen kifli kétféle vége
nem-szeretemség
eltört tükreitek szilánkjai
néznek vissza szemembõl
vagy látszik titkolom õket
a kelletlen zavarát
magamat kit igyekeztek
lehetõleg naponta feledni
nyilván könnyebben élnétek
ha sikerülne
s nem emlékeztetném
magatokat önmagatokra

de azért ne tegyétek
hisz én se kívánnám
ne nézzetek össze röstelkedve
ha szátokon nevem
kibukik olykor

SZARKA ISTVÁN

Jó Kheirónról meg ne feledkezz
(- így szólt bennem Prométheusz titán)

Kezdetben vala Káosz,
 a rendetlen csoda. Minden:
obszidián túlélõkésed,
 elektronikád és
lenge meséd ebbõl van, mint magad.
 Ím a teremtés;
maga fele tart csavarélen a lényed, s
 mása az égben.

Elgondoltál engem is egykor,
 visszamenõleg,
énidegenség ezeregy szörnyeteg
 istene ellen,
nemtelen-ostoba faj: hatalombeteg
 istenek ellen -
s gyúrtam létre az emberi formát
 lelkes agyagból,
létre, hogy elgondolhasd
 végre titáni tanárod,
mintegy magadat, az Istenpalotán
 égi tüzet lopj
általam, és Földed rút teleit
 véle megenyhítsd,
odvaid éjén élvezz ragyogást,
 fémeket olvassz,
hogy Pandórát égi kovács
 a metallofon-üllõn
(Afrodité a modell!) élõvé
 hadd kalapálná.

(Sok minden nem igaz: hogy a Fájdalom
 Angyala volnál,
Pandora, sanda Halálé, s nyomorom, az
 istenek átka -
nem, Pandórám! õsanya, õs-hug,
 okoska barátném,
fergeteges szeretõm, kicsi szépem,
 Gaia virága!)

Sok-sok minden nem örök. A bárgyu
 olimposzi bandát
nem sok idõ múltán lehajítod
 Tartaroszodba.
S lesz, kit befogadsz. Jó Kheirónról
 meg ne feledkezz.

Harmadik Bolygó, Kr. u. 2004. április 11.
 "Lelkes Agyag"

MADÁR JÁNOS

Csak a hûség és szeretet

Az arc már télre készül. Meg-megvillan a tiszta hó
õsöktõl örökölt ráncaiban. Nézd a hegyet is, születne
újra, csak föloldozná mégegyszer bûneinket az idõ.
Eloldaná a fénytõl - évekkel súlyos vétkeinket. Mert
az öregség kegyetlen csönddel feszül a húsra. Botra
támaszkodik, gyógyszerek kesernyés ízét érzi. A hiányt
nem lehet megtagadni. A semmi belénk ivódik örökre,
mint a végtelen - bogarak apró lábnyomaiba. Hiába Isten,
könyörgés a homlokunkhoz feszülõ éghez, nem segíthet
rajtunk senki, csak a hûség és szeretet. Hogy voltunk
és vagyunk valakié, aki örökre a miénk: itt él a szívünkben,
minden mozdulatunkat féltve õrzi; és az utolsó napon
visszatér velünk a teremtõ sírgödréhez.