MÉRLEGSIMOR ANDRÁS
A Bolivári Forradalom
II., befejezõ rész
Carlos Andrés Pérez kormányát 1993-ban Rafael Caldera kormánya váltja fel. A Caldera-kormány nem hoz jelentõs változást Venezuela életében. Folytatódik a korrupció, az olajjövedelmek külföldre juttatása. A szegényrétegek helyzete egyre kétségbeejtõbb. A néptömegek nem bíznak a politikai pártokban, elfordulnak tõlük, beleértve a baloldal hivatalos pártjait is. "Caldera kormánya megpróbált ellenállni a neoliberalizmusnak, de képtelen volt valamiféle alternatívát állítani ellene."
Chávez és tiszttársai a börtönben kidolgozzák a katonai-civil összefogás elvét. "Tudtuk, hogy a nép rokonszenvez velünk. De még nem létezett népi szervezet. Ekkor született meg a bolivári bizottságok eszméje - akkor még nem hívtuk köröknek -, vagyis az az eszme, hogy kis csoportokat szervezzünk, amelyek azonosulnak terveinkkel. Ezek a csoportok szinte illegálisak voltak, mert a mi mozgalmunk akkoriban Venezuela utcáin üldözött mozgalom volt."
Közeledtek az 1993-as választások. A választások gyõztese, mint már említettük, Rafael Caldera lett, aki a Copei-bõl (Keresztényszocialista Párt) kivált frakció élén, a maga céljaira hasznosítva a börtönben levõ tisztek iráni rokonszenvet, megnyeri a választásokat. A Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 ekkor még elutasítja a választásokon való részvétel gondolatát. "Az aktív tartózkodás eszméjét vallottuk, nemet mondtunk a pártoknak, nemet mondtunk a választásoknak, és igent az alkotmányozó nemzetgyûlésnek, mint alternatívának."
Kétéves börtönbüntetése alatt Chávez J.R. Nuñez Tenorio, Guillermo García Ponce, Pedro Duno, Federico Brito Figueroa könyveit olvassa, Simón Bolívar, Simón Rodríguez, Ezequiel Zamora életmûvében találja meg a követendõ példát. Fiatal katonatisztként a katonai irodalom megismerése közben Marx és Mao Ce-tung munkáit tanulmányozta. Maóra késõbb is sokszor hivatkozik. "Ki a háború meghatározója? Az ember - mondta Mao, ez a másik nagy kapitány, Mao Ce-tung - az emberi lény. Mao a háborúról beszélt, hiszen filozófus és katona volt, és azt mondta, hogy a háborúban sok gép vesz részt: tankok, tömegközlekedési eszközök, 106-os ágyúk, harci repülõgépek, fregattok, tengeralattjárók, a napról napra új fejlettségi szintet felmutató technológia, de Mao mégis azt mondta, hogy a háború végeredményét, az ütközet kimenetelét nem a gépek határozzák meg, mert végsõ soron nem ezek küzdenek egymással, repülõgép repülõgép, tank tank, puska puska ellen, nem. Ami szemben áll egymással az egyféle emberi morál egy másféle emberi morállal szemben."
Sokszor emlegeti Mao híres mondását, miszerint a hadseregnek a nép olyan, mint a halnak a víz.
1994-ben Caldera amnesztiát hirdet az 1992. február 4-e óta börtönben lévõ forradalmár katonatisztek számára, akik fegyveres lázadás helyett ekkor már az alkotmányozó nemzetgyûlés létrehozásának eszméjét vallják magukénak. "Emlékszem, hogy Toni Negri Alkotmányozó Hatalomról szóló írásait tanulmányoztuk, a Pouvoir Constituant francia teoretikusait. Rousseau gondolatait a társadalmi szerzõdésrõl. Latin-amerikai tapasztalatokat kerestünk. Elmentünk Bogotába, beszélgettem a kolumbiai Alkotmányozó Nemzetgyûlés három társelnökével: Álvaro Gómez Hurtadóval - akit egy év múlva meggyilkoltak -, Horacio Sepával és Antonio Navarro Wolffal."
Kidolgozzák az "alkotmányos folyamat" elvét, megszületik a civil-katonai mozgalom eszméje, nekilátnak a bolivári bizottságok országos szervezésének. A neoliberális kapitalizmussal szemben új, politikai-gazdasági modell lehetõségét keresik. Uslar Pietri, kiemelkedõ venezuelai író és gondolkodó szavait idézik: "Venezuelában annyi pénzforrás párolgott el a XX. század utolsó felében, amennyi 15 Marshall-tervvel ér fel." 1994-ben Chávez Havannába látogat. "Fidel azzal lepett meg engem, hogy a repülõtéren várt, aztán a Havannai Egyetemre mentünk, ahol egyetemistákkal, kubai barátainkkal találkoztunk. Mondtam néhány dolgot a már testet öltött bolivarizmus ideológiájáról, aztán Fidel, emlékszem, így felelt az én szavaimra: »Ti ott Venezuelában az emberi méltóságért, az egyenlõségért vívott harcot bolivarizmusnak nevezitek, mi itt szocializmusnak hívjuk.« De hozzátett még valamit, ami meglepett engem: »Ti bolivarizmusnak hívjátok, egyetértek, de ha kereszténységnek hívnátok, azzal is egyetértenék.«"
A Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 felveszi a kapcsolatot a vele szövetkezni hajlandó, baloldali politikai pártokkal. Megszületik a Movimiento Quinta República (Ötödik Köztársaság Mozgalom), majd létrejön a Polo Patriótico (Hazafias Pólus), amely nem csupán a választásokra készülõ, átmeneti szervezkedés, hanem hoszszú távú erõkoncentrációja a Bolivári Forradalomnak. Egyesíti az MVR-t (Movimiento Quinta República, Ötödik Köztársaság Mozgalom), PPT-t (Partido Patria Para Todos, Haza Mindenki Számára Párt), PCV-t (Partido Comunista de Venezuela, Venezuelai Kommunista Párt), a MAS egyes elemeit (Movimiento al Socialismo, Szocializmusért Mozgalom), MEP-et (Movimiento Electoral del Pueblo, Népi Választási Mozgalom). A bolivári forradalmárok háromgyökerû fáról beszélnek: a bolivári, a robinsoni (Simón Rodríguez), a zamorai eszme fájáról.
Ekkor már a békés hatalomátvételre, az 1998-as választásokra készülnek. 1996-97-ben bejárják az országot, száz felmérést készítenek. Az elsõ kérdés: "Egyetért-e Ön azzal, Hugo Chávez legyen a Köztársaság elnökjelöltje?" A második kérdés: "Õrá szavazna-e?" Az elsõ kérdésre 70%-os, a második kérdésre 57%-os többség válaszolt igennel. Az 1998-as választásokon Hugo Chávez Fríast a választópolgárok 56%-a Venezuela elnökévé választotta. 1999-ben népszavazást hirdetnek az Alkotmányozó Nemzetgyûlés összehívására. A népszavazás eredménye: a lakosság 80-90%-a egyetért az Alkotmányozó Nemzetgyûlés összehívásával. Ugyanebben az évben az Alkotmányozó Nemzetgyûlés 86%-os többségi szavazatával megszületik az ország új alkotmánya, Venezuela felveszi a Venezuelai Bolivári Köztársaság nevet. Megkezdõdik az ország politikai, jogi, gazdasági, oktatási, egészségügyi átalakítása, az új modell, a neoliberális kapitalizmussal szemben álló, a független, antiimperialista Venezuela útjának gyakorlati megvalósítása.
Venezuela új alkotmánya, amely 2000. március 24-én minikönyvben is megjelent, és amellyel minden venezuelai család rendelkezik, kimondja:
"Venezuela népe, teremtõ erejének latbavetésével és Isten segedelmét szólítva, Felszabadítónk, Simón Bolívar történelmi példáját és elõdeink, a szabad és független haza elõharcosainak és megteremtõinek hõsiességét és áldozatkészségét követve, abból a magasztos elvbõl kiindulva, hogy olyan Köztársaságot teremtsen, amelyben a társadalom demokratikus, népképviseleti és a nép a fõszereplõ, többnemzetiségû és multikulturális egy igazságosságra, föderalizmusra és decentralizációra épülõ államban, amely megalapozza a szabadság, függetlenség, béke, szolidaritás, közjó, területi egység, együttélés és törvénytisztelet értékeit a jövendõ nemzedékek számára, biztosítja az élethez, munkához, kultúrához, neveléshez, társadalmi igazságossághoz, mindenféle megkülönböztetés és mindenféle alávetettség nélküli egyenlõséghez való jogot, elõsegíti és megerõsíti a nemzetek közötti békés együttmûködést és a belügyekbe való beavatkozás nélküli, a népek önrendelkezési jogán alapuló latin-amerikai integrációt, az egyetemes és osztatlan emberi jogokra, a nemzetközi társadalmi élet demokratizálására, a nukleáris leszerelésre, az ökológiai egyensúlyra és a környezetvédelmi javak jogi védelmére épülõ világ megteremtését, ami az emberiség közös és elidegeníthetetlen érdekét szolgálja, a Nemzeti Alkotmányozó Gyûlés eredendõ hatalmával élve a szabad választás és a demokratikus referendum révén a következõ Alkotmány közzétételérõl rendelkezik."
"Ma meghalt a Negyedik Köztársaság, és létrejött a Bolivári Köztársaság" - mondta 1999. augusztus 5-én, az Alkotmányozó Nemzetgyûlés ülésén Hugo Chávez, Simón Rodríguez szavait idézõ beszédében, hangsúlyozva, hogy a nép, mint a köztársaság fõszereplõje (república protagónica) elnevezésû köztársaság demokratikus, forradalmi, bolivári eszme, amelyet az új alkotmány politikai, jogi biztosítékok révén a gyakorlatba ültetett át.
1999-ben a gazdasági fejlõdés biztosítására öt alapelvet dolgoztak ki, és hat hónap alatt negyvenkilenc új, úgynevezett alkalmasságot biztosító törvényt léptettek életbe, amelyek az oligarchák és a földbirtokosok negyven éven át sérthetetlen és évtizedes korrupciót lehetõvé tevõ érdekeit korlátozták.
Venezuela legnagyobb kincsének, olajjövedelmének tetemes részét az oktatásügy, az egészségügy és az országos méretû lakásépítkezési program fejlesztésére fordítva alapvetõ változás lehetõségét teremtették meg az ország lakosságának 80%-át kitevõ szegénység életében.
A bolivári békés forradalomra a hajdani uralkodó osztály, amely magát demokratikus ellenzéknek nevezi, az Egyesült Államok Bush-adminisztrációjának politikai és pénzügyi támogatását élvezve, erõszakos akciókkal: államcsínnyel és olajszabotázzsal reagált.
2002. április 12-én a legfelsõ katonai vezetés néhány tagja államcsínyt kísérelt meg Hugo Chávez demokratikus úton megválasztott kormánya ellen. Hugo Chávez, hogy a vérontást elkerülje, a lázadók kezére adta magát, akik sem a meggyilkolására kiadott utasítást nem merték végrehajtani, sem azt, hogy a fogva tartási helyén, La Orchila szigetén várakozó észak-amerikai repülõgéppel az országból eltávolítsák. Chávez megtagadta, hogy lemondási nyilatkozatot írjon alá. Carmona Estanga, a puccsisták által kinevezett ügyvezetõ elnök Venezuela új alkotmányát érvénytelennek nyilvánította. "Eljött a pillanat, és a feszületet kezemben tartva belekezdtem a Miatyánkba. - emlékezik a puccs elsõ napjára Chávez. - Kész voltam meghalni, egyenesen állva, emberi méltósággal. Azt mondtam magamnak: «Eljött az órád, de azért halsz meg, mert népedhez hû voltál.»"
Csakhogy közben felkelt a venezuelai nép. Százezrek özönölték el Caracas utcáit, a munkások megszállták a gyárakat, a diákok az iskolákat. Az ország kaszárnyáiból telefonhívások jelezték a mirafloresi elnöki palotába, hogy a hadsereg Chávez mellett áll. Az elnöki palota háztetõin álló kiskatonák elõbb bátortalanul, majd egyre bátrabban zászlólengetéssel válaszoltak a vonuló százezreknek: a hadsereg és a nép Chávezt védelmezi. Milliók mozdultak meg Venezuelában. "Föltámadott a tenger/ a népek tengere." "Ez Mao. A víz és a hal" - mondta késõbb Chávez.
A katonai puccs negyvennyolc óra alatt megbukott. Chávez visszatért a mirafloresi elnöki palotába, és elsõ szavaival a bolivári új alkotmány érvényességét hangsúlyozta, mindenki könyvének nevezve azt, a Kolumbusz elõtti Amerika remekmûvéhez, a guatemalai kicse indiánok szent könyvéhez, a Popol Vuhhoz hasonlítva.
A puccskísérlet után 2002 decemberében a magát továbbra is demokratikusnak nevezõ ellenzék új kísérletbe kezdett, amihez megnyerte a PDVSA (Petróleos de Venezuela. S.A), a venezuelai kõolajipar nemzetellenes érdekeket kiszolgáló ügyvezetõ igazgatóit, akik gyárak bezárásával, munkások hazaküldésével, szabotázsakciókkal, a számítógépes rendszerek ellen intézett informatikai háborúval, ami a venezuelai gazdaságnak rettenetes károkat okozhatott volna, megbénították a venezuelai kõolajipar termelését. Nem sztrájk volt ez, hanem szabotázsakció. A világ ötödik legnagyobb olajexportõr országa átmenetileg olajbehozatalra kényszerült. A bolivári forradalmároknak informatikai háborút kellett vívniuk a rendszerek helyreállításáért. A venezuelai munkásosztály - nemcsak a kõolajipari dolgozók - egységesen fellépett a kõolajipari szabotázs ellen. 2003. január végéig 20 000 ügyvezetõt bocsátottak el, akiket a szabotázsakcióban vétkeseknek találtak. Az ország legfõbb gazdasági kincse, a kõolaj ma valóban nemzeti érdekeket szolgál.
Ugyanakkor a venezuelai forradalmárok arról sem feledkeznek meg, hogy az olajszektor ügyintézõi, hivatalnokai és dolgozói ma is privilegizált réteget alkotnak, ezért a 2002-2003-as év olajcsatájáról szólva úgy fogalmaznak, hogy megnyertek egy ütközetet, de még nem nyerték meg a háborút. Tisztában vannak azzal, hogy Venezuela ma átmeneti idõszakban él, jövõje számos külsõ és belsõ tényezõ összhatásától függ.
Az ország életét átalakító gazdasági, politikai, oktatásügyi, egészségügyi és egyéb programokat misszióknak nevezik.
A Robinson I. Misszió elnevezésû program keretében egy év alatt több mint egy millió írástudatlant tanítottak meg írni-olvasni, akik a Robinson II. Misszió során elvégzik az elsõ hat osztályt, ennek elvégzése után minden tanuló egy harminc kötetbõl álló, világ- és latin-amerikai irodalmi, történelmi ajándék könyvcsomagot kap. A Ribas Misszió keretében hétszázezer ösztöndíjas végez érettségi vizsgával végzõdõ középfokú tanulmányokat. A Sucre Misszió a felsõfokú tanulmányokat, a Barrio Adentro (Szegénynegyeden belüli) Misszió az egészségügyi ellátásból mindezidáig kizárt népesség orvosi ellátásának lehetõségét teremti meg több ezer kubai orvos részvételével, ennek során 45 millió 600 ezer esetet kezeltek, nélküle hetente, orvosi ellátás híján, 280 venezuelai halt volna meg. A Guaicaipuro Misszió az indián közösségek jogait biztosítja. Három év alatt kilencvenezer új lakóház épült fel. A mûveletlen földterületeken parasztszövetkezetek, egyéni parasztgazdaságok alakultak, érdekeiket a Föld Törvény védelmezi, fejlesztésükrõl kedvezõ gazdasági hitelek gondoskodnak.
Chávez beszédei, az Aló Presidente címû tévémûsor, melynek során minden vasárnap az államelnök felel a betelefonálók kérdéseire, a nép forradalmi öntudatát ébren tartják.
"A Bolivári Forradalom alapvetõ érdeke a nép politikai, ideológiai nevelése - mondja Héctor Navarro, felsõoktatási miniszter. - A bolivári iskolákat és bolivári egyetemeket azért is hoztuk létre, hogy ne a privilegizált rétegekbõl kikerült nevelõgárda tanítsa az új nemzedékeket. A 23 milliós Venezuelában ma 12 milliónyian tanulnak, 2004-ben a bolivári iskolák száma elérte a háromezer ötszázat, az egyetemi hallgatók 20%-a a bolivári egyetemeken végzi tanulmányait, és 2006-ra a bolivári egyetemek létszáma eléri a mai összegyetemi létszámot. Körülbelül egy millió gyermek, a diákság 12%-a bolivári iskolákban tanul, ahol ingyenes reggelit, ebédet, uzsonnát kapnak, ingyen kapják a tankönyveket. A bolivári iskolákban a tanárok egész nap dolgoznak, fizetésük 65%-kal magasabb, mint az állami iskolákban dolgozó tanári fizetések. Célunk az, hogy a központból irányított, a helyi politikai hatalmaknak ki nem szolgáltatott bolivári egyetemek rendszere az ország egész területére kiterjedjen. Az oktatásügyi költségvetés a GDP 3%-áról annak 7%-ára növekedett."
A Bolivári Forradalom stratégiai terve, hogy a latin-amerikai integráció révén hozzájáruljon a sokpólusú világ kialakításához. Az Egyesült Államok neoliberális gazdasági modelljét követõ ALCA-val (Aérea de Libre Comercio de las Américas, Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet) szemben az ALBA (Allternativa Bolivariana para las Americas, Bolivári Alternatíva Amerika számára) létrejöttét és mûködését szorgalmazzák, a latin-amerikai olaj és földgáz termelõ országok egységes politikai, gazdasági, kulturális fellépését sürgetik. Brazília, Argentína, Ecuador rokonszenvez a venezuelai elképzelésekkel, Kuba elvi és gyakorlati szolidaritásával támogatja a Bolivári Forradalmat.
Idén augusztusban két hetet töltöttem Caracasban, az augusztus 15-i népszavazás elõtti két hetet. A Bolivári Alkotmány kimondja, hogy a hat éves elnöki idõszak félidejében, ha a szavazásra jogosult állampolgárok 20/-a aláírásával hitelesítve kéri, népszavazással, referendummal kell eldönteni, hogy az elnök továbbra is elnök marad-e, vagy nem. "Különleges diktátor ez az Hugo Chávez. Mazochista és öngyilkos természetû: olyan Alkotmányt hozott létre, amely megengedi, hogy a nép kitaszítsa a hatalomból, és megkockáztatta, hogy ez bekövetkezhessék egy visszahívási referendum révén, amelyet Venezuelában, a vilgtörténelem során elõször, meg is tartottak." - írja Eduardo Galeano.
Chávez elnök Ezequiel Zamora 1859-es gyõztes ütközetére emlékezve 2004 júniusában Santa Inés-i csatának nevezte a referendum augusztus 15-i napját. "Santa Inés az oligarchia katona sírja lesz" - mondta Ezequiel Zamora 1859 decemberében. Chávez Alberto Arvelo Torrealba XX. század eleji költõ híres mûvét, a Florentino és az ördög címû eposzt is idézte, amelyben Florentino, a népénekes dalversenyben legyõzi az ördögöt.
Ebbõl a mûbõl idézek én is:Fekete köpeny takarja,
és lova is fekete,
fekete kalapja alá
nem láthat be senki se.A venezuelaiak beláttak az ördög fekete kalapja alá. Oligarcháik, földesuraik arcát látták ott, Bush-ördögöt, aki a világot a barbárság uralmával fenyegeti. 2004. augusztus 15-e a venezuelai nép újabb gyõzelmének napja lett. Hajnali háromkor kürtök szólaltak meg az egész országban, és a nép szavazni indult. Venezuelában a Bolivári Forradalom elõtt 5 millió ember élt személyi igazolvány, állampolgári jogok nélkül. A szegénynegyedek láthatatlan népe, amely 2004 nyarán vörös inget vett fel. A választás tisztaságát Jimmy Carter egykori amerikai elnök és César Gaviria, az Amerikai Államok Szervezetének (OAS) fõtitkára is elismerte.
A Chávezre szavazók a Nem gombot nyomták meg a számítógépes azonosítási és szavazási rendszer gépein, ahol a választási csalások, a többszöri szavazás megakadályozása érdekében elektronikusan rögzítették az ujjlenyomatokat. Nemet mondtak az éhségre, az írástudatlanságra, az egyenlõtlenségre, a háborúra, a neoliberális globalizációra, a fasizmusra. Nekem Radnóti verse járt az eszemben József Attiláról, aki nemet mondott a hazug korra, amelyben élnie és halnia adatott, és Hugo Chávez szavaira gondoltam a vörös inges tüntetõk között, akik az "uh! ah!, Chávez no se va" (Chávez nem megy el) jelszót kiáltozták mind az ötszázezren. Arra a mondatra, amely ugyancsak a Szociális Világfórum Porto Alegre-i tanácskozásán hangzott el, és az egész emberi világot fenyegetõ veszélyre figyelmeztetett.
2003. január 25-ei brazíliai sajtókonferenciáján ezt mondta a venezuelai államfõ, az ellenzék elit csoportjainak fasiszta államcsíny kísérletére utalva: "Nemrég arról beszéltem, hogy a fasizmus a neoliberalizmus felsõ foka, miként Lenin az imperializmust a kapitalizmus felsõ fokának nevezte; a neoliberalizmusnak, úgy látszik, a fasizmus a felsõ foka."
TUDÓSPORTRÉKKARDOS ISTVÁN
Az öregedés titkait kutatta
Verzár Frigyes (1886-1979)
Az éppen huszonöt éve elhunyt nagy tudós, Verzár Frigyes 1886. szeptember 18-án született Budapesten.
Amikor a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának 150. évfordulóján hazalátogatott, az akkor már kilencvenkét éves világhírû gerontológussal hoszszabb interjút készítettem a Magyar Televízió számára. "Középiskolai tanulmányaimat a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban végeztem - mondotta -, majd a budapesti egyetemen doktoráltam, 1908-ban. Itt lettem tanársegéd is, talán annak köszönhetõen, hogy már medikusként élettani kísérleteket folytattam a fiziológus Tangl Ferenc professzor intézetében. 1912-ben ösztöndíjat kaptam, melynek révén kijutottam Angliába, majd Németországba. 1914-ben tértem haza. Még éppen jókor - tette hozzá gunyoros-szomorkás mosollyal -, hogy le ne késsem az elsõ világháborút. Uniformist húzattak velem, amit öt évig le sem vethettem."
Ráadásul nem is a hátországban katonáskodott, hanem kemény frontszolgálatot teljesített. Pedig akkor már - éppen a háború kitörésének esztendejében - a kísérleti kórélettan magántanárává habitálták. 1918 õszén, közvetlenül a front összeomlása elõtt, az 1916-ban Kenézy Gyula szülésztanár irányításával megszervezõdött debreceni egyetem orvoskarán az élettani tanszék élére nevezték ki, de jó ideig a kórtan oktatása is reá hárult. Az említett interjúban élete talán legkedvesebb emlékeként idézte fel a debreceni éveket, amikor is oroszlánrészt vállalt az orvosi kar munkájából, mind az oktatást, mind a szervezést illetõen. Két elméleti tárgy oktatása és - hamarosan - a tanszék irányítása mellett, miniszteri megbízatással, megszervezte a tihanyi biológiai intézetet, amelynek elsõ igazgatója lett. Kiterjedt és elmélyült tudományos munkásságot végzett: az izomelmélettannal és hullamerevség kialakulásával foglalkozott, és közleményei jelentek meg a rendellenes reflexmozgások keletkezésérõl. Õ bocsátotta útjára a debreceni egyetem elsõ publikációs köteteit, és megválasztották az Országos Ösztöndíj Tanács fõtitkárává.
Kivételes munkabírására és páratlan tudományszervezõ-képességére az 1920-as években már külföldön is felfigyeltek. Számos meghívást kapott, s végül a nagyhírû baseli egyetem élettani tanszékének ajánlatát fogadta el. Nem bánta meg választását. Egészen nyugdíjazásáig - 1959-ig - ott munkálkodott, s ott kezdett el az öregedés problémájával behatóan foglalkozni. Rendkívül nagyra becsülte a magyar gerontológiai kutatás olyan kiemelkedõ alakjait, mint például Haranghy László professzort, a magyar gerontológiai kutatás úttörõjét, vagy Beregi Editet, akik "rendkívül bátran kísérleteztek ezen a kényes és érzékeny területen".
"Mint az életjelenségeket kutató fiziológusok, a biológia életjelenségeivel foglalkozunk. Tudjuk, hogy nem élünk örökké, tehát egyszer meghalunk. Munkánk elméleti jellegû, és még mindig az alapkérdésnél tart: miért öregszünk? Tudjuk, hogy a különbözõ betegségektõl függetlenül is van öregedés. Miért változnak meg tulajdonságaink? Az izmaink, a mozgásunk, az idegrendszerünk? Ezek ugyan nagyon magától értetõdõnek tûnnek, holott mégsem azok." S eközben még egy általános vélekedést cáfolt. "A rák idõs korban gyakoribb, de nem szorítkozik csak az öregekre. Intenzív kutatások folynak - fõleg klinikai irányban -, de sajnos a sejtek burjánzásával kapcsolatos ismereteink még korántsem kielégítõek. A rákkutatás tehát korántsem egy direkt gerontológiai probléma. Ez általános biológiai probléma."
Mint a Nemzetközi Gerontológiai Társaság biológiai szekciójának fõtitkára, megszervezte a Kísérleti Gerontológiai Intézetet, amely a gerontológusok mekkája lett. S bár akkor már elmúlt hetven éves, kutatómunkáját egyre újabb és újabb területekre terjesztette ki: a táplálkozás élettanára, a légszabályozás mechanizmusára, a mellékvesekéreg hormonjainak mûködésére és fõleg a foszforilációs anyagcsere-folyamatok vizsgálatára. Mindeközben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felkérésére elvállalta a nemzetközi táplálkozásprogram kidolgozására létrehozott bizottság elnöki tisztét (ebbeli minõségében hónapokat töltött el különbözõ latin-amerikai országokban), és gerontológusként irányította a svájci Sankt Moritzban épült magaslati kutatóintézet munkáját. Fáradhatatlanságával és kiapadhatatlanul meg-megújuló kutatókedvével világszerte kivívta a tudományos világ elismerését és bámulatát.
Magyarországi látogatásakor - pedig betegsége már egyre inkább elhatalmasodott rajta - nagyon sûrû programot bonyolított le. Számos magyar kutatótársával találkozott s folytatott eszmecserét, látogatást tett a szegedi Központi Biológiai Kutatóintézetben, ahol a biológiai és fiziológiai kutatómunkát igen nagyra értékelte, és hasonló elismeréssel beszélt az általa alapított tihanyi biológiai intézet munkájáról is. Általában is elismeréssel, sõt lelkesen beszélt tapasztalatairól. "Elsõ impresszióm az ország bámulatos technikai fejlõdése - mondta az említett televíziós interjúban -, amit nemcsak Budapesten, de vidéken is láttam. [...] Az akadémiai ülések tematikája rendkívül széles skálájú volt. Nagyon imponáltak azok a keretek és feltételek, melyek között az akadémiai kutatás folyik. Ezt bármelyik ország példaértékûnek tekinthetné."
Ez volt utolsó magyarországi látogatása, többé sajnos, nem jöhetett el hozzánk. Betegsége legyûrte és 1979. március 13-án Arlesheimben meghalt.
NAPJAINKNAGY DOROTTYA - MARIK ÁLMOS
A teljesség felé
A tizenkettedik Sziget Fesztivál
A tizenkettes misztikus szám - a teljesség szimbóluma -, már az ókortól kezdve. Tizenketten voltak az apostolok, tizenkét hónapból áll egy év, a mesékben tizenkét feje van a leghatalmasabb sárkánynak, tizenkét csillagjegy van, a görög mitológiában tizenkét fõisten van, az óra számlapjának tizenkettes a beosztása... S a Sziget Fesztivál is idén ünnepelte a tizenkettedik születésnapját. Hogy miképp, arról tanúskodjanak eme emlékmorzsák:
"Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad."
(W. S.)Gyakorta róttuk az utat a Civil Sziget és a Civil Falu sátrai között különféle játékokra lesve. S ha találtunk valamit, örömmel töltöttünk tesztet, válaszoltunk kvíz-kérdésekre, rajzoltunk, társasjátékoztunk némi nyeremény reményében. Persze annak pontos tudatában, hogy ezek a játékok nem az ajándékként osztogatott tollakról, bögrékrõl, pólókról, csokikról szólnak, hanem valami egész másról. Ahogy a KözösPont Sátornál egy srác megfogalmazta, az ajándékok csupán csalik, amik beszélgetésre, egymás és új dolgok megismerésére csábítanak. Éppen ebben rejlik a Sziget igazi ereje, megteremti a táptalajt az új, az ismeretlen befogadására, a nyitottságra, a különbözõség iránti toleranciára.
"Nyûdd szét díszeid - a szépség legyél te magad."
(W. S.)Este sétálni mentünk, az ösvényeket színes lampionok világították meg. A csúszdák melletti kupacokban a füvön ültek, és beszélgettek, megint mások a büfé elõtti padon iszogattak. Elindultunk, hátha valami érdekeset fedezünk fel, vagy csak találkozhatunk régi ismerõsökkel. Olyan volt az egész este, mint egy elõadás elõtt elsötétülõ színpad csendje, a következõ éjszaka pedig már oldódó pezsgõtablettává változtatta a Szigetet, melynek minden részecskéje pezsegni kezdett és mi eggyé olvadtunk vele a csillagok alatt.
"Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad."
(W. S.)Inni vagy nem inni? - ez itt a kérdés. A meleg idõ mindig magával hozza a hideg sörre való vágyunkat, s ennek idén sem tudtunk ellenállni. Persze a sör vagy más alkohol nem garantálják a jókedvet, a játékos programok viszont annál inkább. Valamelyik nap például részt vettünk a csirkedobáló versenyen, ahol a szabályok értelmében fejünkön papírsisakkal gumicsirkéket dobáltunk egy kútba. Viszont ennél is nagyobb mulatság volt a lótoló verseny, a paintball és a vízifoci. Ezek után felfrissültünk a tejbárban és turmixunkhoz egy felfújható labdát is kaptunk ajándékba. Csupán, hogy mást is említsünk, akadtak olyanok is, akik egyszerûen csak a sörhasukkal versenyeztek, vagy éppen megdöntötték a fûben alvás világrekordját. A Sziget méhkaptára idén is ezernyi új hangot rejtett, mindenkire rá volt bízva, hogy iszapbirkózik-e, vagy falat mászik, netán részegen menekül a szomszéd sátorból elõbukkanó kutya elõl.
"Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad."
(W. S.)Csütörtökön koncertektõl és játékoktól megfáradva értünk sátrunkhoz vissza, mikor észrevettük, a mellettünk lévõ Színház- és TáncSátorban kezdetét vette az isztambuli Galata-templomból való dervisek tánca. Azt, aki látványban szeretett volna tobzódni, bizony, csalódás érte, hisz szinte egész idõ alatt "csak" pörögtek a dervisek. Ám ez a monotonitás mindjárt más megvilágításba kerül, ha tudjuk: elmélkedõ és spirituális voltának köszönhetõen a Melveli vallásos kör által játszott szufi zene az Istenhez való közeledést segíti elõ. S amikor eljutnak az eksztázishoz, a zene leáll, csak a dervisek pörögnek. Pörgõ táncuk éppúgy szent ima, mint a KözösPont Sátorban vasárnap a történelmi egyházak istentiszteletei vagy a krisnások meditációs gyakorlatai. A felsoroltak mindegyikének kettõs célja volt a Szigeten; az egyik, közelebb kerülni egy mindenekfelett álló bölcsességhez, míg a másik, megismertetni másokkal egy adott kultúra legmélyebb bölcsességeit.
"Pazarold el izmaid - az erõ legyél te magad."
(W. S.)Fesztiválokon pihenni lehetetlenség. Így van ez a Szigettel is, kellõ erõ szükségeltetik ehhez a kulturális és buli fergeteghez. Itt nem pusztán a szigetlakók fizikai állóképességére gondolunk - mert valljuk meg, az is kell jócskán, hanem a szervezõk hatalmas munkabírására. Hisz nem árt belegondolni abba - miközben a hatodik nap tájékán egyre többet jut az ember eszébe a kényelmes, meleg ágya, a tiszta otthoni fürdõszoba és a finom hazai étkek -, mekkora erõfeszítés szükséges a világ ezernyi pontjáról érkezõ fellépõk megnyeréséhez, a programok összeszervezéséhez, a hatóságokkal való egyeztetéshez, szponzorok szerzéséhez és egyáltalán egy ilyen monstre rendezvény felépítéséhez, gond nélküli lebonyolításához. Talán eltörpülnek ezek mellett a látogatók erõfeszítései: sorban állás a toi-toi-oknál, ismét és ismét felállítani az összedõlt sátrat, stb. De valljuk be, mind a két fajta erõfeszítés hozzátartozik a fesztiválokhoz. Egyik a másik nélkül nem állhat meg, egymás elõfeltételei.
"Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad."
(W. S.)Valamelyik nap közelünkben egy srác kijelentette: "nem jó józanon házasodni, én már nem vagyok józan!", s elindult a házasságkötõ sátor irányába. Hogy a késõbbiekben mi történt vele, azt nem tudtuk meg, azt viszont igen, ebben az évben is mûködik a házasságkötõ sátor. Egy kedves játék, ahol a párok kipróbálhatják a fesztivál ideje alatt, milyen is a házasélet. Ám a felháborodások ellen meg kell jegyeznünk, ez nem a házasság intézményét járatja le, hanem mintegy fõpróbául szolgál a majdani igazihoz. S ha nem is valódi házasságra, de lánykérésre sor került az egyik karaoke színpadnál. Miután a pár fölment énekelni, a fiú közölte, nem kérnek zenét, s ének helyett megkérte kedvese kezét.
"Ûzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad."
(W. S.)A Sziget éppen olyan, mint egy rég nem látott anya, aki ezen a héten akarja pótolni egy év gondoskodását és szeretetét. Minden szigetlakó más, de valami mégis közös bennük: ez az anyai kéz, ami egymás mellé irányítja õket. Az emberek a Szigeten sokkal nyitottabbak, toleránsabbak. Gondoljunk bele, hogy a nyitónap éjszakája alatt gyakorlatilag egy új városközösség alakult ki, ami hatvanezer emberbõl áll. Nincs a világon még egy hely, ahol ilyen gyorsan ilyen egyetértés lenne a lakók között. A Falu-ovi lakóitól kezdve az idõsebb korosztályig mindenki együtt táncolt a színpadoknál, részt vett a játékokban, sportokban. Ha a lakóknak épp csak a Sziget-jegyre futotta, a Krisna-sátornál melegételért állhattak sorba, több más sátorban pedig csoki és tea várta õket. Kedden este még az is megtörtént velünk, hogy ingyen kaptunk egy fél adag fûszeres krumplit. A szolgáltatók, büfések, munkások is kedvesek voltak. Fontos azt is elmondanunk, bár egy teljes hétig kint volt a sátrunk õrizetlenül, egy hajszál sem tûnt el belõle. A Sziget csupán egy hétig tartott, de a végén elképzeltük, hogy gondolatban a lakók megfogják egymás kezét, és példát mutatnak a mai világnak az összetartozásról.
"Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad."
(W. S.)Szerdán az Ability parkban jártunk, és bizony elmondhatjuk, ez volt a legfárasztóbb nap a héten. Ez egy olyan park, ahol különbözõ akadályok vannak, ámde mindegyiken csak és kizárólag kerekesszékkel vagy más, mozgássérültek számára készült közlekedési- illetve sporteszközökkel lehetett végigmenni. Ez a hely sok mindenrõl elgondolkoztatott. Bizony percekbe tellett, amíg egy nagyobb emelkedõn, vagy küszöbön átkeltünk, az ajtók csak többszöri próbálkozásra nyíltak ki, a megfordulásról nem is beszélve. Arra már gondolni sem mertünk, hogy milyen erõfeszítésbe telne, mondjuk a Színház- és TáncSátortól a Világzenei Nagyszínpadig tartó út. Úgy hisszük, mindenkiben nagy tiszteletet ébreszthet, ezekben az emberekben mennyi kitartás, erõ és hit van abban, hogy betegségük ellenére is teljes, sõt az egészséges embereknél teljesebb életet élhetnek. Miután fontos tapasztalatokkal gazdagodtunk, vettünk egy gyertyát, amit mozgássérült emberek készítettek, az ára pedig egy õket segítõ alapítványhoz kerül.
"Törd át gátjaid - a világ legyél te magad."
(W. S.)Hic et ubique, tehát itt és mindenütt, elszigetelve és mégis a középpontban. Minden évben több tízezer ember érkezik a világ minden pontjáról azért, hogy ezen az augusztusi héten belesétáljon ebbe a kulturális forgatagba. Idén megérkezett a hárommilliomodik Szigetlakó is, aki ezentúl mindegyik Szigetre ingyen beléphet. Fantasztikus teljesítményt nyújtottak a szervezõk, hiszen idén is olyan hazai és külföldi elõadók koncertjein vettünk részt, mint a Nagyszínpadon a Péet Shop Boys, a Busta Rhymes, a The Rasmus vagy a Faithless. A Világzenei Nagyszínpadon pedig az Orchestra Baobab, a Chumbawamba, a Besh o droM és a Boban Markoviæ Orkestar zenéjére buliztunk. Kisebb sátrakba is ellátogattunk olyan alternatív, rock- esetleg reggae-koncertekre, mint a Heaven Street Seven, Amorf Ördögök, Korai Öröm, Ladánybene 27, Kimnowak, Emil Rulez, Másfél, Nulladik Változat, Tudósok, stb. Késõ este, ha két koncert között pihenni vágytunk, bementünk a Színház- és TáncSátorba, ilyenkor láttuk például az arab-izraeli táncestet, a Méheket és Bozsik Yvette társulatát is. Délutánonként gyakori vendégei voltunk az Octopus Összmûvészeti helyszínnek, ahol az Irodalmi és Komolyzenei Sátorban hallgattuk meg a Vers-Metró-esten Nádasdy Ádám, Szilágyi Ákos, Zilahy Péter verseit. Másnap Faludy György mesélt a közönségnek, míg kedden a Meseátiratok estjén Teslár Ákos meséje nyerte el tetszésünket.
"Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad."
(W. S.)A teljesség szimbolikus száma a tizenkettes - mint fentebb már írtuk -, s az idei Sziget Fesztivál a tizenkettedik volt. Nomen est omen, útban a teljesség felé, így ráillettek Weöres Sándor Tíz lépcsõ-jének gondolatai. Mert milyen is volt idén a Sziget Fesztivál? Magába foglalta nemzetköziségével s programjainak áradatával az egész világot. Példát mutatott hitbõl és akaratból Ability parkjában, olyan volt, akár egy édesanya, megértõ, szeretõ s elfogadó. Romantikus is volt csókjaival és szerelmeivel, lánykérésekkel és házasságkötõ sátorral. Elegendõ erõ kellett hozzá mind a látogatók, mind a szervezõk részérõl. Elmélkedéseiben, beszélgetéseiben, meditációiban, táncaiban és szertartásaiban ott szunnyadt a bölcsesség, de játékaiban, mulatozásaiban, kocsmázásaiban benne rejtõzött a vígság is. Esténként, hajnalonként a ligetes-lampionos kis útjaival szép volt. Gazdagsága sokszínûségében és mindenre nyitottságában mutatkozott meg. Kell-e, hogy egy összkulturális fesztivál többet nyújtson ennél? Talán nem, ez volt a Sziget Fesztivál teljessége 2004-ben.
MORFONDÍROZÁSSzeretettel köszöntjük a 70 éves
Szerdahelyi IstvántSZERDAHELYI ISTVÁN
Könyvet írtak a haveromról
Borsos Roland írta, a címe az, hogy Orbán Ottó prózai mûvei, s a minap jelent meg a Z könyvek sorozatában. Alapos, széles körû szakirodalmi tájékozottságra épülõ tanulmány, pontos lábjegyzetekkel, forrásjegyzékkel. Szerzõje maga is kiváló fiatal költõ, de jól tudja, hogy itt más pályára lépett, nem szabadasszociálgathat, fantáziálgathat. Ebben a szerepkörben ki kell törölnie tudatából azt a szilárd, éltetõ hitet - amely nélkül senki nem lehet még harmadosztályú költõ sem -, hogy õ maga írja a világ legjobb költeményeit, vagy ha most még nem is, de igen rövid idõn belül mindenki fölé magasodik. Neki itt és most azt kell szem elõtt tartania, hogy - amint írja is - "Orbán Ottót a legutóbbi negyven-ötven év magyar irodalmának legkiemelkedõbb alkotói között tartjuk számon".
Szegény, drága Ottó barátom sose tudott volna egy ilyen tanulmányt megírni. Igazából ugyanis nemhogy a más költõkrõl szóló cikkek adatait rögzítõ lábjegyzetekre nem tudott volna ügyelni, de önmagán kívül az égvilágon semmi más nem érdekelte.
A hozzá fûzõdõ, legelevenebb emlékeim egyike az, hogy újdonsült, félig még kamaszkorú feleségemmel hármasban elmentünk nyaralni a Balatonra. Apósom ugyanis megvásárolt egy félig felépült partmenti házat a Füred és Tihany közötti vad rétek táján, s az akkori idõkben nemigen gondolhattunk ennél komfortosabb üdülésre. Ottó az akkori két legjobb barátom egyike volt, magunkkal vittük. A manapság oly divatos túlélõ túrák körülményei között éltünk, csak akkor még nem tudtuk, ez milyen exkluzív kaland lesz a következõ évszázad elején. A legközelebbi élelmiszerboltot jó másfél órányi gyalogtúrával lehetett megközelíteni, vizet egy hosszú, sáros kötélen lógó vederrel húztunk a befejezetlen kávájú kútból, fõzés a tenyérnyi, de messze bûzlõ petróleumfõzõn.
Ottó pedig, aki Pest legszórakoztatóbb szóvicc-sziporkázója volt, itt elviselhetetlennek bizonyult. Délig szendergett a vakolatlan ház hûsében, s aztán kövérkés hasát vakargatva kicsoszogott hozzánk, akik a teraszon órák óta küszködtünk a krumplipucolás sorskérdéseivel, s hunyorgó szemeit a tó és az ég tündöklõ határvonalára függesztve, rosszallóan belenyafogott az ellene folyton összeesküvõ világba:
- Mi van? Még mindig nincs ebéd?
A világgal mindig nagyon elégedetlen volt. Folyton úgy érezte, minden és mindenki ellene fordul. Erre az életérzésére én is rátettem egy lapáttal, amikor a félrészegen vihogó baráti körbõl jóval éjfél után felhívtam telefonon, és elváltoztatott hangon ráförmedtem:
- Feketeseggû, véged van!
Legközelebbi találkozásunkkor megdicsõült arccal közölte:
- Fenyegetõ telefonokat kapok...
Ezen kívül azonban olyan egészségesen célratörõ volt a gondolkodása, mint egy vidéki rendõr fõtörzsõrmesteré. Még azt is kiszámította, hogy Magyarországon sose lesz költõ, aki nem kerül õrült hírébe, s valahogy kimódolt magának néhány hetet a Lipótmezõn.
De hát ki ismeri igazán a másik embert. Azt hittem, mindent tudok róla, aztán Borsos Roland tanulmányából kiderül, hogy Ottó életének egyik nagy sérelme: kritikusai kezdetben plágiummal vádolták. Hogy Ginsberg és Pilinszky költeményeit másolja. Errõl bizony sejtelmem sem volt, hiszen normális ember nem olvas kritikát, kivéve, ha azt róla írják, vagy ha mintaszerûen gondos tanulmányt ír valakirõl, mint Borsos Roland. Hát igen. Ami Pilinszkyt illeti, Orbán Ottó versei úgy hasonlítanak az övéire, mint az egyik elefánt a másik zsiráfra. Persze, szegény Ottó azt is komolyan vette, hogy valakik azért akarnak végezni vele, mert azt hiszik, fekete a segge. Ginsberg esetében már nem ilyen egyértelmû a helyzet. Ott bizony kétségtelenek a rokonvonások. Hozzátenném azonban, hogy Ginsberg életmûvében egyetlen olyan jó költemény sincsen, amilyeneket Ottó fiatal korában tucatszámra írt.
Ezt már akkoriban is tudtam, hiszen felejthetetlen képekkel tudta kétségtelenné tenni: "Karcsú, / fogazott csillag-agancsú / szarvasok lelegelték a napot / a legmagasabb fáról. / Csak kopott, sárga macskák tántorognak / s hullatják szõrüket az õsz mezõiben." Ami miatt mégse tartottam igazi költõnek, az volt, hogy effajta strófái nem arra futottak ki, hogy "csattan az ég és megvillan, / elvtársaim: a kaszaél"/, hanem ilyesmikre: "tarlott ágak csattannak a vízen, / koravénen gubbaszt a nyár / - akárcsak én - / két világ csillogó és csorba peremén." Az én akkori lánglelkû lobogásomtól olyan idegen volt ez a koravénség, mintha... jobb, ha nem hozok példákat. Azóta is idegen, de esztendõk múltán, amikor már rég elsodródtunk egymástól, beláttam a belátandókat, s egy este elhatároztam, rátelefonálok és megmondom neki:
- Ottó, te ragyogó költõ vagy. Ne válaszolj erre semmit, csak azt akartam, hogy tudd.
A prózai mûveit azonban nemigen olvastam el, hát annál kíváncsibban szõröztem át most Borsos Roland tanulmányát. Nagy szerencse, hogy csak ebbõl értesültem, miféle hitvallásokat fogalmazott meg hajdan: "Ideális esetben mind a költészet, mind a politika a tevékeny világalakítás mûvészete. Épp csak a világ más, amit alakítanak. Az egyik az igények határtalan, a másik a lehetõségek nagyon is körülhatárolt világán igyekszik igazítani." Ezért is felhívtam volna telefonon, csak más értékhangsúlyokkal. Jobb, hogy nem történt meg.
Fura dolgok esnek meg az emberrel, ha elég hosszan él ahhoz, hogy lássa a világ változásait. Könyvet írnak hajdani haverjáról, olyasféle megállapításokkal, hogy "a legutóbbi negyven-ötven év magyar irodalmának legkiemelkedõbb alkotói között tartjuk számon". S aztán fellép egy katedrára, ahol olyan idõs fiataloknak tart elõadást, amilyen korú egykor õ meg a haverja volt, amikor együtt bámulták a lányokat a Lukács uszodában, s megkérdezi:
- Mi a véleményük Orbán Ottó verseirõl?
Csend, közönyös arcok. A nevét se hallották. Szeptember van, tanévkezdet, tisztára olyan minden, ahogyan szegény Ottó megírta: "Karcsú, / fogazott csillag-agancsú / szarvasok lelegelték a napot / a legmagasabb fáról. / Csak kopott, sárga macskák tántorognak / s hullatják szõrüket az õsz mezõiben."
A változás csak annyi, hogy Ottó már nem gubbaszt koravénen, meghalt. S nem is gubbaszthatna két világ csillogó és csorba peremén, mert nincs többé két világ. Egyetlen világ van, ahol könyvet írnak róla és a nevét se ismerik.
PETÕ GÁBOR PÁLA két Bary, Püski Sándor -
és akiknek kellenekMég 2004. január 30-án jelent meg az Élet és Irodalomban Karsai László történészprofesszor nagy terjedelmû (kétoldalnyi), szakemberhez illõen dokumentált cikke Bary Józsefnek, az egykori tiszaeszlári vérvádper egy hírhedten elfogult vizsgálóbírójának uszító, antiszemita könyvérõl, a posztumusz kéziratot sajtó alá rendezõ Bary Zoltán dr.-ról (a néhainak a fiáról) és a könyvet kiadó dr. Püski Sándor könyvkereskedõ-könyvkiadó "gyümölcsözõ" kapcsolatáról. Kiderül ebbõl a cikkbõl az is, hogy Püski Sándor nem csupán (egyik, de fõ) kiadója volt a vérvádas könyvnek, hanem "társszerzõje" is: néhány apró, de nem lényegtelen változtatás az õ kezenyomát viseli - s ezek a változtatások csak "erõsítették" a szöveget. Így a mindig "jól idõzített" új kiadások (a zsidótörvények elfogadásakor, 1944-ben, már a deportálások idején) valóságos olajat öntöttek a zsidógyûlölet máskülönben sem lanyhuló tüzére.
Vajon mi "jár" az ilyen tevékenységért? Semmi, sõt (de errõl a "sõt"-rõl majd késõbb) az 1945-ös igazoláskor (hazug álszemérembõl, az igazolóbizottság zsidó származású tagjainak visszafogottsága és Révai József ostoba, káros "frontszélesítõ" elfogultsága következtében) Püskit igazolták, késõbb ugyan rövid szabadságvesztést szenvedett, de ki- és hazavándorlási engedélyt, könyvkiadási engedélyt, majd "könyvesház"-nyitási engedélyt kapott (ebben is megtalálható a fasiszta könyvek teljes választéka), végül "tisztes" öregség, kitüntetés - egyszóval pontosan az ellenkezõjét kapta mindannak dr. Püski, amit a politikai észszerûség és az elemi tisztesség diktált volna.
Azokat a szövegváltoztatásokat, amelyeket Karsai professzor cikkében - a teljesség igénye nélkül - dokumentált, dr. Püski aligha hajthatta volna végre a Bary-család nevében mûködõ (a könyvhöz elõszót is író) Bary Zoltán egyetértése, sõt, talán közremûködése nélkül, elvégre szerzõi jog is van a világon. Nem mellékes kérdés tehát, hogy mi lett a "társszerzõ"-vel, dr. Bary Zoltánnal?
Ezzel kapcsolatban voltak némi ismereteim, adataim, amelyeket úgy gondoltam, érdemes megosztanom az érdeklõdõ olvasókkal. Papírra vetettem tehát az alább olvasható szöveget és elküldtem az Élet és Irodalom szerkesztõségének. Néhány hét múlva telefonon érdeklõdtem a szerkesztõség véleménye iránt, amikor is a fõszerkesztõ azt mondta: a cikket elfogadta, közölni fogja. Telt-múlt az idõ, de a cikk nem jelent meg. Újabb telefonok - és azt a választ kaptam: "a fõszerkesztõ úr nem emlékszik rá, hogy ilyen ígéretet tett volna". Száz szónak is egy a vége, az ÉS nem tartott igényt az általam ismertetett tényekre. Nem panaszként írom mindezt: a szerkesztõ(ség?) azt az elvet alkalmazta, amit én is érvényesítettem hosszú, negyvenéves újságíró-pályám során, függetlenül attól, hogy az "asztal melyik oldalán" ültem (vagy álltam), a szerkesztõin vagy a kéziratszerzõén: "újságíró ír, szerkesztõ szerkeszt". Vagyis: mindenki azt ír, amit akar, de azt, hogy mi jelenik meg, a szerkesztõ dönti el - az az õ joga és felelõssége.
Hogy talán a kéziratban olvasható tények mégis érdemesek az olvasókkal való megismertetésére, ez - amint az alábbiak közlése tanúsítja - nem csupán az én magánvéleményem, hanem az Ezredvég szerkesztõségéé is. Következzék tehát a szöveg.
Azzal a kérdéssel, hogy vajon mi történhetett az uszító könyv társszerkesztõjével, dr. Bary Zoltánnal, akkor találkoztam, amikor 1989-90-ben "amatõr történész"-ként - de inkább úgy mondhatnám: tényfeltáró újságíróként - azzal foglalkoztam, hogy friss nyugdíjasként hasznosan töltsem az idõt, és nyomába eredtem az Áchim-gyilkosságnak. Sokan tudják (de a részletek ismerete nélkül), hogy 1911-ben egy májusi vasárnap reggelen Áchim L. Andrást, a békéscsabai "parasztkirály"-t, országgyûlési képviselõt felkereste a lakásán két csabai fiatalember: a 25 éves ifj. dr. Zsilinszky Endre ügyvédjelölt, tartalékos huszár hadnagy ("én tudok lõni, vágni!" fenyegette meg néhány nappal azelõtt az egyik csabai nyomdászt) és öccse, a 23 éves vegyészmérnök, Zsilinszky Gábor. A "látogatás" folytatása verekedés, lövöldözés, emberhalál lett: a Zsilinszky fivérek bíróság elé kerültek, de a perek (mert több per is volt) mind felmentéssel végzõdtek. Amikor ennek az eseménynek a részletein, azok feltárásán ügyködtem, égre-földre kerestem a bírósági tárgyalások jegyzõkönyveit, de sehol nem találtam õket. Ez nem is volt meglepõ, hiszen akkor sem találták, amikor dr. Domokos József volt koronaügyész, miniszterhelyettes (stb.) - akkor még nem tudva, hogy átmenetileg - nyugdíjba vonult és megírta Áchim L. András életrajzát (Kossuth Könyvkiadó, 1971). Õ is kereste az iratokat, márpedig az õ kérésére minden irattárat és könyvtárat fenekestül felforgattak. És ekkor kezembe került Kodolányi János könyve, a Visszapillantó tükör (Magvetõ Könyvkiadó, 1968), amelyben egy helyen leírta, hogy a Zsilinszky testvérek pereinek iratait õ 1938 novemberében olvasta, mégpedig dr. Bary Zoltán fõügyészhelyettes szívességébõl, és neki adta vissza elolvasás után. Ekkor néztem utána Bary Zoltánnak és fedeztem fel a hírhedt Bary-könyvet, amely afféle "anti-Eötvös Károly" volt (õ írta meg ui. a tiszaeszlári per történetét A nagy per címû könyvében). Az is elém került, hogy Erdélyi József, a nagy tehetségû, de nyilassá züllött költõ - és éppen apja könyvének megjelentetését megköszönve - Bary Zoltánnak ajánlotta Solymosi Eszter vére címû hírhedt versét, amely a Virradat címû nyilas lapban jelent meg, bár késõbb (1937. augusztus 2.).
Ha a periratok nála vannak, nosza, keressük meg Bary Zoltánt - gondoltam. Azt hittem, hogy annyi év után már nem él, de azért megkértem egy újságíró kollégámat, akinek hivatalból kapcsolatai voltak az igazságügyi minisztériummal, hogy érdeklõdjön utána. Nagyon régi tisztviselõk emlékezni véltek Bary Zoltánra: szélsõjobboldali nézeteket vallott - mondták (ami eléggé valószínûnek tûnt) -, továbbá úgy emlékeztek, hogy éppen ezért (és az én feltételezésem szerint apja könyvének megjelentetése miatt) 1944-ben Nyugatra távozott. Ez tehát zsákutcának bizonyult.
Ám felcsillant a remény, amikor 1991 júliusában Diurnus (Bodor Pál) egy cikkében, svájci útiélményeirõl szólva megemlítette, hogy Magyarország tiszteletbeli genfi konzulja Bary József unokája. Bár ez így kissé pontatlan volt, de végül - a részletekkel nem terhelem az olvasót - sikerült levélben kapcsolatba lépni egy genfi hölggyel, Mme. Judith La Hoche-sal, aki nem más, mint Bary Zoltán egyik ikerlánya. Kérdéseimre válaszolva az akkor már 74 éves hölgy - hogy csak a lényeget mondjam - közölte, hogy apja után legalábbis nála semmiféle irat nem maradt. De legalább ilyen érdekes volt, amit iratok helyett közölt velem. Mindenekelõtt azt, hogy - akkor már néhai - apja volt az egyetlen a kúriai bírók közül, aki nem esküdött fel Szálasira, s annak egész uralma alatt Zugligetben bujkált. Azt is írta, hogy Bary Zoltán soha életében nem volt jobboldali, már csak azért sem, mert a felesége zsidó származású (?) volt. (Nehezen hihetõ, hogy a Horthy-rendszerben kineveztek olyasvalakit a Kúriára, a legfelsõbb bíróságra bírónak, akinek zsidó a felesége, még ha csak "származású" is.) Azt is írta a hölgy, hogy apja és az õ férje, Emmanuel La Roche svájci diplomata, akihez 1941-ben ment feleségül Budapesten, és akivel 1943-ban elhagyták Magyarországot, Carl Lutz svájci konzul munkatársaként számos üldözöttet mentett meg. (Vajon mikor, ha 1943-ban már elhagyta az országot?) Annak bizonyságául pedig, hogy Bary Zoltán nem "tûnt el Nyugaton" (mint én az igazságügy-minisztérium tisztviselõjének közlésére hivatkozva megírtam neki), közölte, hogy apja legálisan, kivándorló-útlevéllel a hatvanas években hozzá költözött Bázelba, és hét évig ott élt, de a honvágy hazavitte és a Kádár-rendszer kormányának engedélyével tért vissza, ami - és ebben igaza lehet - aligha lett volna lehetséges, ha "bármi vétke lett volna". (Vagyis ha számontartották volna - de nem tették, ami elég nagy hiba volt.)
Annyit elismert Bary Zoltán lánya, hogy 94 éves korában (tehát 1986-ban) elhunyt apja "egyetlen tévedése" (sic!) az általam említett könyv kiadása volt. Egyébként "puritán, becsületes, liberális gondolkodású (?)" embernek jellemezte apját, ami az apa iránti szeretetnek szép megnyilvánulása, de ismerve Bary Zoltán szerepét apja gyalázatos könyvének kiadásában, aligha tekinthetõ tárgyilagos megállapításnak. Nem akartam kegyeletsértõ lenni (habár nem hiszek a "halottakról vagy jót, vagy semmit" elvben), ezért tapintatosan bár, de megírtam, mi volt nagyapja könyvében és milyen (káros) hatása volt a könyvnek a magyar közhangulat és köztudat formálásában. Madame La Roche ekkor újabb levélben megírta, hogy õ a könyvet nem ismeri (?), de általam vázolt tartalmával semmi esetre sem ért egyet. "Sajnos, apámat nem kérdezhetem már meg, miért adta ki. Amennyiben megakadályozhatom a könyv új kiadását, mindenképpen megteszem, ikertestvéremmel együtt. Úgy hiszem, ügyvédet kellene evvel megbíznom, miután külföldön élek. Testvérem London mellett lakik. Biztosíthatom, hogy ami módunkban áll, megtesszük" - fejezõdött be Bary Zoltán lányának levele.
Hogy mi állt módjukban az ikreknek, és mit tettek, nem tudom, de úgy rémlik, hogy hallottam: a Bary-könyv újból megjelent, ezúttal hasonmás kiadásban (facsimile), de ezúttal nem Püski Sándor ("Magyar Élet" kiadó) gondozásában, hanem a Gede Testvérekében, akik minden nyilas és fõleg antiszemita könyv kiadásában csillapíthatatlanul buzgólkodnak.
Még egy elkeserítõ utóhangja van az ügynek (és ez a bevezetõben említett "sõt"). Pár éve, valószínûleg 2001-ben, kilencvenedik születésnapján dr. Püski Sándort magas állami kitüntetésben részesítette a köztársasági elnök, Mádl Ferenc, mégpedig nem valamelyik ünnepnapi kitüntetészápor keretében, hanem egyedileg, "személyes nagyrabecsülése jeléül". Eszembe jutott a Bary-könyv és Püski könyvkiadói tevékenységének egésze, s ezért levelet írtam Mádl köztársasági elnök úrnak. Magas közjogi méltóságának megfelelõ udvarias hangnemben írtam, de eléggé világosan megfogalmaztam lesújtó véleményemet Püski Sándor könyvkiadói mûködésérõl. Ugyanakkor nyitva hagytam az elnök úr számára "a visszavonulás útját": azt írtam, hogy bizonyára munkatársai voltak felületesek és nem tájékoztatták arról, hogy milyen barna, sõt zöld foltok éktelenkednek a kitüntetett életrajzán...
Úgy tudom, Magyarországon a törvény szerint a hivataloknak harminc napon belül válaszolniuk kell az állampolgárok levelére, továbbá, úgy vélem, hogy a köztársasági elnök hivatala is egy hivatal, ezért tehát talán szabad rosszallásomnak hangot adni, amiért idestova több éve nem érkezett válasz a levelemre.
Ennyivel tudtam kiegészíteni Karsai professzor alapos tanulmányát.
Amint látjuk: a bûn elnyeri méltó jutalmát.
OLVASÓLÁMPABISTEY ANDRÁS
Egy hetven év múltán föltámadt könyv
Salamon László: Rettenetes Adolf
Olykor a könyvek sorsa vagy inkább utóélete sem kevésbé izgalmas és fordulatos, mint az embereké. Saját korukban remekmûnek tartott könyvek tûnnek el örökre (?) a feledés homályában, és megjelenésükkor észre sem vettek ragyognak föl évtizedek múlva váratlanul. Ez minden sikertelen szerzõ reménye, és bár ritkábban - mert az ember szereti a sikerét örökkévalónak hinni - a sikeresek gondja is olykor.
Ez az alig negyvenhat oldalas könyvecske, Salamon László "tragikomikus eposza", a Rettenetes Adolf is furcsa utat járt be, amíg "a szerzõ halálának 20. és Hitler uralomra jutásának 70. évfordulója kapcsán..." újra napvilágot látott.
Ki volt Salamon László? Ezt a kérdést szégyenkezés nélkül fölteheti az irodalomban jártasabb olvasó is, hiszen a szerzõvel eléggé mostohán bánt az irodalomtörténet. A lexikonok és kézikönyvek nem vagy alig vesznek róla tudomást. A Magyar Irodalom története, a "Spenót" kétszer említi a nevét, mindkét esetben kritikusként, lényegében lábjegyzetben. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon egy kissé bõvebben ír róla. Ebbõl (és a könyv fülszövegébõl) megtudható, hogy Salamon László 1891-ben született Nagyváradon, késõbb Kolozsváron élt és dolgozott 1983-ban bekövetkezett haláláig, hiszen a költõ és az igazi kritikus nem megy nyugdíjba, addig dolgozik, amíg föl tudja emelni a tollat, vagy le tudja ütni az írógép (számítógép) billentyûjét. Ami azonban a két dátum között történt, az nem egy ember, de egy család akár több nemzedéke sorsának elegendõ lenne. Harcolt az elsõ világháborúban, az õszirózsás forradalom után egy ideig Károlyi Mihály titkára volt, a Tanácsköztársaság leverése után négy év börtönre ítélte az ellenforradalom osztálybírósága. 1924-ben Kolozsvárra költözött, és erdélyi lapok, folyóiratok munkatársa lett. 1944-ben Dachauba hurcolták. Kolozsvárra hazatérve, jóval túl az ötvenen, volt ereje az újrakezdéshez. Ismét családot alapított, és még évtizedeken át írta cikkeit, kritikáit.
Egyik kötetérõl Tóth Árpád írt meleg hangú méltatást. S hogy ez nem érdemtelenül történt, azt bizonyítja a Rettenetes Adolf címû tragikomikus eposz is, amelyre a versírás technikájának fölényes ismerete mellett a történelmi folyamatok, okok és okozatok kristálytiszta fölismerése jellemzõ.
Bár a könyv 1933-ban íródott, amikor a szerzõ még nem tudhatott a fasizmus késõbbi rémtetteirõl, ami a kor viszonyai között tudható volt a fasizmusról, azt Salamon László tudta, és késõbbi elemzéseket meghaladó világossággal mûvészi formába öntötte.
"A tõke és a fasizmus jegyesek" gondolatot Salamon László, bár az eposzhoz illõen részletezõbben, de ugyanolyan egyértelmûséggel fejezi ki."Trezorok kinyílnak, számolatlan ezrek
mint felvert madárhad szerteszét rebbennek.
...
mozdul az alvilág, arany a kovásza
sötétlõ vérszomj van rejtve a kovászba.
Tábornagyelnök úr a szemét forgatja,
de titokban örül: földerül a napja
...
Francia kispolgár dühe nagyra duzzad
Adolf nagyra nõttén a vén "gloire" pukkad
Mégis nagytitokban, Citroën és Coty
Párizsba szeretnék Hitler urat hozni.
Mert ahol Adolf úr csizmásai járnak
vége lesz ott hamar lázadozó sztrájknak.
Szép a haza szép, szép, ám a profit még szebb..."A fasizmus hatalomra juttatásában a maga módján minden "demokratikus" párt részes. Így szól errõl a tragikomikus vígeposz:
"S demokráciánkkal hogyan, miképp állunk?
Krisztusi türelmét illõ megcsodálnunk.
Jó az Isten, jót ád - hangoztatja Loebe
a szocdem fõvezér - haladunk elõre.
...
Dörzsölik kezüket fegyvergyáros grófok
szocdemek most rakják hátára a foltot
a vérig alázott demokráciának..."Ezek az eposz legjobb részei, s erõltetett párhuzamok keresése nélkül is lehetetlen nem gondolni mai viszonyainkra, a stadionokban szinte hetenként ismétlõdõ fasiszta õrjöngésre, a nyílt vagy alig leplezett rasszizmus egyre gátlástalanabb áradására, az október 15-ére tervezett nyilastüntetésre és a demokratikus állam szánalmas, inkább bátorító, mintsem elriasztó reagálásaira.
A szatirikus eposz további részei a hatalomra jutott fasizmus rémtetteit sorolják: a baloldal szétverését, a pogromokat és a zsidók elüldözését, kifosztását, a szellem embereinek emigrációba kényszerítését... Amit leír, az mind igaz, de a mai kor embere, még szörnyûbb náci bûntettek ismeretében, ezeket a rémségeket nem képes úgy olvasni, mint olvasta azokat az 1930-as évek elejének-közepének olvasója. Salamon László akkor még nem tudhatta, hogy a gaztettek fokozhatók, és végül iparilag szervezett gyilkolással, apokaliptikus víziókat idézõ hullahegyekkel érnek véget.
Salamon László mûve mûvészi alkotásként is figyelemre méltó erényeket csillogtat, ám jelentõségét tovább növeli, hogy a fasizmus veszélyére figyelmeztetõ elsõ kiáltások egyike, és nem artikulátlan üvöltés, nem csupán az érzelmek kitörése. Úgy kiált, hogy egyúttal fölényes, okos elemzését is adja annak, ami ellen tiltakozik.
A történelem ugyan nem ismétli önmagát, legföljebb komédiaként születik újjá, ami egykor tragédia volt, ám nem árt résen lenni. A fasizmus komédiakénti újjászületése is életveszélyes. E kis könyv, a Rettenetes Adolf, sajnos, még ma is idõszerû, s nemcsak mûvészi értékei, hanem közvetlen mondanivalója miatt is. Jó volna, ha minél több olvasóhoz eljutna. (Yoyo Only Kiadó, Kolozsvár)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNKét nagyon másféle könyv
Botka Ferenc, szerk.: Mérlegen egy életmû
(Petõfi Irodalmi Múzeum)Ghasszán Kanafáni: Lángoló ég alatt (Editio plurilingua)
Ha szándékosan választottam volna így, akkor is nehezen találnék két különbözõbb könyvet, mint amirõl alább írok. Csakhogy nem választok, a könyvek választanak engem. Arról írók - néha sokkal késõbb, mint illenék -, ami eljut hozzám. A Déry Tibor életmûvével foglalkozó konferencia anyaga, melyet a Petõfi Irodalmi Múzeum rendezett s kötetben is megjelentetett (Mérlegen egy életmû) már rég a polcomon hever, csakhogy az ilyen konferenciákat nem nagyon kedvelem, ezért félretettem. Ám annál kellemesebb volt a meglepetésem, hogy milyen gazdag, amit Botka Ferenc közreadott. Botka jópár éve foglalkozik Déryvel, s ez is egy életmû, méltó a mesterhez, aki most a konferencia, s e kiadvány kapcsán kerül végre megérdemelt helyére, mint a közelmúlt klasszikusa, aki - ahogy Tarján Tamás írja - "az avantgárd és realizmus kiemelkedõ szintéziség hozta létre". Bármilyen meglepõ, Déry szocialista állásfoglalása s egész életében végigvitt magatartása bontakozik ki a tanulmányokból, amelyekbõl hibái sem hiányoznak (például az, hogy mily népszerûtlen volt sorstársai között a börtönben, vagy a nagypolgári különcködései és különállásai meg a politikai tévedései). Az életmû csúcsa nyilvánvalóan A befejezetlen mondat címû regény, melynek expozíciójával két szép mûelemzés is foglalkozik (Egri Péteré és Tamás Attiláé), sok szó esik Déry avantgárd indulásáról, a legjobb magyar szocialista realista regényérõl, a Felelet-rõl, aztán a Niki-rõl és a G. A. úr X-ben ellenutópiájáról is (ahol persze szó esik az orwelli, sõt kafkai elõzményekrõl, de nem Huxley - több - mûvérõl vagy a mûfaj úttörõjérõl, Zamjatyinról). Nem nagyon foglalkoznak A kiközösítõ-vel (amelyet állítólag Révai Józsefrõl mintázott, ám ez a "kulcs" legföljebb olyan lehet, mint Thomas Mann Naphtája a Varázshegy-ben, aki állítólag Lukács Györgyöt ábrázolná). Pedig fontos mû A kikötõ, a dogmatizmus belsõ kritikája, a dogmatizmusé, amely Déryt a "szocialista gyakorlattal" szembefordította. Akárhogyan is, remek gyûjtemény ez, Botka indító, szervezõ és összegzõ tevékenységét csak dicsérhetjük.
Merõben más a talán palesztín Ghasszán Kanafáni (1936-1972) kis remeklése, a Lángoló ég alatt (Editio plurilingua). Négy, Irakba menekült (valószínûleg palesztin) tragikus disszidálásának története Bászrából Kuvaitba. Nem olvastam még könyvet, amely a sivatagi forróságról, szomjúságról ily élményszerû realizmussal tudott volna számot adni. Politika alig van benne, legföljebb jóindulatú viccelõdés, amely azonban mégis a négy különbözõ korú és indíttatású menekülõ vesztét okozza. Az õket becsülettel kimenekíteni szándékozó gépkocsivezetõ aztán a holtak zsebébõl kiszedi a pénzt - amiben nincs semmi aljasság; ésszerû eljárás ez, ha már csak rajta segít is. A fordítás tán legjobb arab fordítónk, Prileszky Csilla mûve. Sajnos, azóta õt is elveszítettük.
FRIDECZKY FRIGYESKilenc helyszín
Magyar világörökség
A világörökségrõl szóló egyezményt 1972-ben fogadta el Párizsban az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO, válaszként a kulturális és természeti értékeket fenyegetõ globális veszélyre és arra a körülményre, hogy számos ország sem elegendõ anyagiakkal, sem tudományos vagy technikai eszközökkel nem rendelkezik ahhoz, hogy megoldja védelmüket. Az egyezmény, amelyhez Magyarország 1985-ben csatlakozott, olyan természeti és kulturális javak védelmét hivatott szavatolni, amelyek kiemelkedõ, egyetemes értékeket képviselnek. 1987-ben került a listára Budapest Duna-parti látképe és a budai várnegyed. Ez 2002-ben kiegészült az Andrássy úttal és történelmi környezetével. 2003-ban az UNESCO újabb helyszíneket vett fel világörökségi listájára. (Ma már 129 ország 754 helyszíne szerepel rajta.)
Magyarország kilenc helyszíne világörökség. A három budapesti mellett az Aggteleki-karszt barlangvilága (Szlovákiával megosztva), Hollókõ, az "élõ skanzen", az ezeréves Pannonhalmi Bencés Fõapátság, Hortobágy szikes pusztája, Pécs (Sopianae) ókeresztény emléképület-együttese, a Fertõ-tó és környéke, valamint a tokaji borvidék. A rendkívül szép, reprezentatív kiállítású könyvet Gáspár Zsuzsa szerkesztette, és Murányi Zsuzsa tervezte. A felvételeket kilenc kiváló magyar fotómûvész készítette, de felhasználták az MTI képeit is.
A Budapestre jutott 44 oldal soknak tûnhet, de az idegenforgalom jórésze éppen az ország fõvárosára irányul. E 44 oldalon 59 kép közül 26 Korniss Péter mûvészetét dicséri (a borítót is õ készítette). Ezek közül a Szent Katalin plébániatemplom napfényes képe, az éles kontúrú elõtérrel, s a mögötte folyó Duna, hídjaival, jobb sarokban még a Parlamentet is láttatva valóságos fényképészeti remekmû. Hasonlóan kitûnõ felvétel az esti Halászbástya, a Mátyás-templommal, elõtte a Batthyány téri Szent Anna-templom, s tükrözõdése a Dunában, valamint a Vigadó homlokzata a szobrokkal. Megragadó felvétel a 24-25. oldalon: a Lánchíd nappali, illetve éjszakai ragyogásban. Bravúros felvétel a Millenniumi emlékmû 36 méteres oszlopa, rajta a hírhozó Gábriel arkangyal sudár alakja, bal kezében a kettõs kereszttel, jobbjában István király arany koronájával. Sok képpel szerepel Korbely Attila, kiemelkedõen szép a Halászbástya a Szent István szoborral, gyönyörû megvilágításban.
Az MTI archívumából tizenkét szép felvételt vett át a kötet, közülük kiemelkedik Budapest kivilágított éjszakai felvétele, az Erzsébet- és a Lánchíddal. Az Andrássy útról több jó kép is készült. Szomorú, hogy az Ybl Miklós tervezte Operaházra csupán egy külsõ homlokzati felvétel "jutott".
E termékeny bõség mellett Hollókõ és Pécs lehetõsége 12-12 oldalon elég szegényes. Ács Irén nyolc felvételt készített Hollókõrõl, Korbely Attila kétoldalas nyári és téli felvételt. Pécs ókeresztény épületeit Csonka Károly örökítette meg. A téma nem adott lehetõséget tündöklõ csillogásra. Az ókeresztény sírkamrák dombormûvei, kopott falfestményei inkább dokumentum jellegûek. Külsõ felvételei teljes fényben ragyognak. Az Aggteleki-karszt barlangvilágát (egy kivétellel) Borzsák Péter fotózta. A 18 képbõl tizenhárom a cseppkõ-képzõdményeket mutatja be. Az ezeréves Pannonhalmi Bencés Fõapátság összes felvételét Mudrák Attila készítette. A huszonhat kép közül a késõi gótika stílusát õrzõ kerengõ éles kontúrú, szép színû felvételét emelném ki. Mészáros László a Hortobágy és a Fertõ-tó felvételeinek mestere. Megragadóan kedves a szürkemarha-gulya "bemutatkozása"; a szép állat-, madár-, s virágos mezõk megörökítésén túl megdöbbentõ a félelmetes viharral fenyegetõ, nyomasztóan gomolygó sötét felhõtömeg alatt megvilágított házcsoport. Mintha a fauvizmus jeles mestere, Vlaminck festette volna. Az általa vállalt Fertõ-tó 22 képének legtöbbje is a természetszeretõ 65 éves mester kezenyomáról "beszél". A Tokaj-borvidéki kultúrtáj megörökítésére Mészáros István vállalkozott. Tizennégy felvétele kifejlett látáskultúráról tanúskodik. A löszbe vágott mélyúton haladó szekér leképezése káprázatos, de a Tokaj fõtere, a tállyai katolikus templom szõlõfürtökkel díszített feszülete is igazi remeklés.
A képeket kísérõ kilenc tanulmány közül a Budapestrõl szólót nyugodtan mellõzhetjük. Annál inkább beszélnünk kell az ezeréves Pannonhalmi Fõapátságról, Pécs alig ismert ókeresztény sírkamráiról és a Fertõ-tó épületeinek történelmi jelentõségérõl.
"Pannónia szent hegyén emelkedõ monostor az európai és a magyar kultúra kiemelkedõen fontos helye: azzá teszik a falai között élõ szellemiség ezer esztendõn át változatlan értékei, mûvészeti és történelmi emlékei" - kezdi Pannonhalmáról szóló írását dr. Bánhegyi B. Miksa. A térítõ bencés szerzeteseket még Géza fejedelem telepítette le Pannonhalmán, 996-ban. A Szent Márton tiszteletére épített kolostorukat Szent István kiváltságokkal ruházta fel, s ellátta nagy birtokadományokkal. E tanítórend ritka tekintélyre tett szert ezer év alatt. A fõapátság külsõ képét meghatározó torony és a könyvtár a 19. században épült, s ezt a 20. század elején emelet ráépítéssel bõvítették, majd a negyvenes években felépült a gimnázium és a diákotthon is. 1944-ben fõleg az iskola épülete fogadta be a menekülteket, köztük nagyon sok gyermeket. Ma 330 tanulónak ad helyet, akik tíz osztályban készülnek hivatásukra.
Pécs ókeresztény épületeirõl Katona Gyõr Zsuzsa tájékoztat. Pécs a legrégibb magyar városok egyike, gazdag mûemlékekben. Ezek ma is állnak tereken, utcákon, sok esetben pedig lakóházak, kertek alatt. 1782-ben kezdték a feltárását, s ezalatt 16 sírkamrát, több száz sírt s több ezer késõ római tárgyat hozott felszínre a régész ásója. A régészeti kutatások ma is folynak, hogy feltárjuk, megõrizzük s tovább adjuk örökül kapott értékeinket. Pécs 4. századi ókeresztény temetõi és épületei (a szerzõ öt fontos leletre hívja fel a figyelmet) a legjelentõsebbek az Itálián kívüli temetõk között. Megõriztek egy, az ókorban ritka építészeti formát: egyszerre voltak sírkamrák és szertartásokat szolgáló kápolnák. A falakat díszítõ ábrázolások és bibliai jelenteke a "korai keresztény mûvészet csodaszép alkotásai".
A Fertõ-tó vidékét illetõen eltekintünk a táj különleges természeti adottságainak elemzésétõl. Sokkal fontosabbnak tartjuk a fertõdi Esterházy-kastély építészeti kifejlesztését és mûvészi szerepét hazánk színházi-, zenei- és társadalmi életében. Ez utóbbiról nem sokat hallunk, pedig az Esterházy "Fényes" Miklós idején épített "magyar Versailles" kulturális minõségében igen sokat adott Európának. A zeneszerzõ Joseph Haydn itt töltötte pályafutásának legnagyobb részét. Ez a "zenész-szolga" a fõherceg szolgálatában eltöltött harminc éve alatt "mûhellyé" változtatta a kényszerû rabszolgamunkát. A klasszikus tökély megfontolt egyensúlyára törekedve kidolgozott egy új hangzás- és formavilágot, kimunkálta az úgynevezett "bécsi klasszicizmust", amely kilépve szûkebb környezetébõl Európa és az egész világ zenei étoszának és strukturális felépítettségének alapelvévé lett. Elvártuk volna, hogy e "forradalmian új" zenei kibontakozás mesterét ilyképpen mutassák be. (Officina '96)