NEMES LÁSZLÓ

A zsarolás

Részlet egy készülõ regénybõl

Laczkó Péter sose szerette igazán az évfordulókhoz kötött, kötelezõ családi öszszejöveteleket. Apósa hetvenedik születésnapjának kínosra sikeredett megünneplésére végképp nem szívesen emlékezett vissza. Bíró Gyuláék kõbányai lakása nem sokat változott az utóbbi másfél évtized alatt. Mari sezlonja régi, kopott takaróval borítva most is ott állt a fal mellett, az ódon, tornyos kredenc (ahogyan Bíró Gyula mondta mindig: a pohárszék) oldalához tolva Marinak egy újabb könyvespolca és az iratokkal, jegyzetekkel teletömött fiókos szekrénye, de ezek sem tették lakályosabbá a nagy szobát. Középen, mintegy a családi élet folyamatosságának szimbóluma: a nagy ebédlõasztal, kényelmetlen ülésû székeivel. A sarokban a régi, masszív íróasztalon változatlanul iratok és könyvek halmai; vajon a lánya mellett használja-e még Bíró Gyula is ezt az otthoni munkára és tanulásra szánt bútordarabot? - fordult meg Péter fejében, szüksége van-e még rá egyáltalán; de nem kérdezte meg, mint annyi minden egyebet, ezt se kérdezte meg az apósától soha. A megszólításával is zavarban volt mindvégig: már régen nem elvtársozta, mint ismeretségük kezdetén, de az apa szó se jött az ajkára. Ha életben maradtak volna a szülei, talán könnyebben ki tudta volna mondani õrá is az apa szót; a dzsentris Gyula bátyám-at se érezte volna helyénvalónak, valahogy a zavaros tetszik és félszeg tegezõdés keverékével kente el a problémát. Anyósa esetében az Etelka mama, amúgy tréfásan-komolyan könnyebben adódott. A nagy szoba falán változatlanul az egykori dalárda fakuló fényképe függött, csak a hálószobát élénkítette a szülõk egykori esküvõi fotográfiája mellett a három unoka, a Föld gyerekek bekeretezett képe.
    Etelka mama izgatottan szaladgált ki-be a szoba és a konyha között, míg végre jócskán megkésve megérkeztek Földék. Teri most is karcsú volt, szõke haja frissen bodorított - nyilvánvalóan fodrásznál -, a körme nem vörösen, csak opálos rózsaszínben csillogott. Jobbról-balról megcsókolta az ünnepeltet; Bíró Gyula ez alkalommal is letörölte arcáról a tulajdonképpen nem is látszó ajakrúzs nyomát; Etelka mama és Mari is kapott Teritõl egy-egy röpke csókot, de Laczkó Pétert és Julit, a szándékosságot még csak nem is leplezve kerülte el, és homlokát dörzsölve, fáradtan Mari sezlonjának sarkára telepedett. A mindig udvarias Föld Karcsi tétova léptekkel ugyan, de mégis odament a sógorához és Julihoz, még valami hogy vagytok-ot, az angol how do you do-hoz hasonlóan válaszra sem váró szabványkérdést is eldünnyögött, majd gyorsan Marihoz fordult. A gyerekek - a hosszúra nõtt, apja magasságát már csaknem elérõ Kiskarcsi meg a nála alig másfél évvel fiatalabb Vali és az ötesztendõs Erika - szemmel láthatóan zavarban kerülgették Laczkó Péteréket, igyekeztek minél távolabbra kerülni tõlük.
    - Karcsi... Kiskarcsi - hívta Péter a fiút, akit egészen kis korától nagyon kedvelt, és úgy érezte, hogy a gyerek is mindig vonzódott hozzá. Most azonban a szólításra csak félszegen közeledett, meg-megállt, hátrasandított, mintegy jóváhagyást várva, az anyja felé. Laczkó Péter is elfordította a fejét. Hagyjuk, gondolta. Mit is kérdezzen? Mit is kérdezhetne tõle? Ettõl a gyerektõl kérdezze meg, hogy mi bajotok van velünk? Hogy mitõl romlott meg annyira, úgy rémlik, véglegesen a viszonyunk Föld Karcsiékkal? Lehet, hogy az autó miatt? Az volt talán az utolsó csepp a pohárban? Persze, megvoltak ennek régen az elõzményei. Évekre, sõt, ha Juli és a húgai viszonyára gondolt, évtizedekre visszanyúlóan. Ismeretségük legelején is hallotta már, hányszor hallotta Teritõl, amint azt mondja a nõvérének: te voltál mindig a szerencsés, te voltál a kivételezett, a dédelgetett, aki mindent megkapott, aki tanulhatott. És erre olykor Mari is bólogatott. Mari, aki máskor meg éppen azt bizonygatta: vagyok én magam is, a magam erejébõl is annyira hasznos és fontos tagja a társadalomnak, mint aki szerencsésebb csillagzat alatt született, aki kedveskedni tud, akinek minden akadályt elhárítottak az útjából. Juli ilyenkor egy szót se szólt, vagy csak annyit súgott Péter fülébe: hülyeség. Vagy azt, hogy: megszoktam már. És mosolygott. Õszintén? Bosszúsan? Ezt se tudta, ezt se merte talán végiggondolni Laczkó Péter, mint annyi mindent, a saját szerencséjét, a saját kudarcait se hosszú élete során.
    Csak álltak, tébláboltak ott, a szobában, még a gyerekek is szótlanul, Péter zavarában a könyveket nézte a polcon, levett egyet-kettõt, majd visszatette: Az aranyember, Bûn és bûnhõdés, Anyagszerkezettan... Bíróné behozta a születésnapi tortát, hét szál gyertyával, évtizedekre egyszerûsítve a hetven évet, és végre, még mindig feszengve, de mégis az asztalhoz ültek. Juli tapsolt, még éljenzett is, hogy megtörje a hallgatást.

    Ilyen kínos csendben, élet-halál feszültéségben ültek itt, az asztal körül akkor is, jutott Laczkó Péter eszébe, amikor Teri bejelentette, hogy el akarnak menni. Váratlanul, elõre ki nem számítható szerencsével sikerült csak Laczkó Péteréknek és Földéknek is ugyanazon a délutánon kijutniuk Kõbányára a Bíró szülõkhöz és persze, a velük együtt lakó Marihoz. Földék akkor még csak négyen voltak, Teri alig észrevehetõen vastagodó termete jelezte csupán Erika érkezésének közeledtét. Bíróné arca kipirult az örömtõl. - Hozok zsíros kenyeret - mondta -, az van itthon. Meg hagyma is. - Majd hozzátette: - Készíthetek gyorsan egy kis paprikás krumplit is.
    - Nem azért jöttünk - jelentette ki Teri. - Mi legalább nem azért - tette hozzá, és furcsa, kissé gúnyos pillantást vetett az idõsebbik nõvére, Juli felé.
    Ott ültek hát akkor, kilencen, a család, azon a barátságtalan, õszi délutánon az üres asztal körül, ott mondta Teri fölöslegesnek tartott bevezetés nélkül, hogy elmennek.
    - Megõrültetek - mondta Bíró Gyula a legfiatalabb lányának. Különben is úgy érezte, az egész világ megõrült, minden összekeveredett a világban és õbenne is. Géppisztoly meg puskalövések hallatszottak valahonnan. Nem is messzirõl. Bíróné összerezzent, szemét könny öntötte el. - Hát mikor lesz már vége? Pedig azt mondta a rádió is...
    - Nem is lesz vége soha - mondta Teri. - Nem is lesz itt rend soha. Jó világ se lesz soha. Mi pedig felelõsek vagyunk a gyerekeinkért, a jövõjükért. Most itt a lehetõség. Ezért jöttünk. Hogy megmondjuk. Elmegyünk.
    - Nektek aztán mi bajotok volt itt? Soha, semmi se jó nektek? - csattant fel Mari, aki akkor már harmadik éve a hulladék-feldolgozó vállalat raktárában volt adminisztrátor. - Tavaly még nagyobb lakást is kaptatok. És te magad sem a huzatos pénztárban ülsz már, amit annyira utáltál, hanem a központ irodájában.
    - Nem ez a lényeg - jegyezte meg halkan Teri.
    Juli meg csak annyit mondott: - Szülõi felelõsségrõl beszélsz? És akkor át a határon? Két gyerekkel? Állapotosan? A bizonytalanba?
    - Hol bizonytalan? - vágott vissza ingerülten Teri. - Ott gondoskodnak az emberrõl. Ott gondoskodnak rólunk, segítenek. Itt ki segít? Ti talán? És most itt a lehetõség. Van egy teherautó... száz százalékig megbízható... - Föld Karcsi a feleségére nézett, halványan, talán kissé kényszeredetten mosolygott és bólogatott. Mondott is még valamit, halkan; kétszer, háromszor is elõfordult benne a "szabadság" szó.
    - Na! - mordult fel Bíró Gyula. És megismételte: - Megõrültetek. - Majd hozzátette: - Itt mindenki megõrült.
    Aztán csak ültek az asztal körül, konokul, elkeseredetten hallgatva mind, a maguk indulataiba, reményeikbe, csalódásaikba, vágyaikba, lelkesedésükbe, dühükbe, szeretetükbe, félelmeikbe bonyolódva, begubózva, belefáradva az elmúlt két hét szenvedélyes vitáiba.
    Bíró Gyula akkor már több mint egy hete alig mozdult ki a kõbányai lakásból, azóta, hogy a gyárban a forradalmi munkástanács rövid vita után visszavonta igazgatói megbízatását és kitiltotta az üzembõl. - Ezt akartátok, ti nagyokosok? - kérdezte, nem elõször és nem is utoljára ott, az ebédlõasztalnál. És Mari is bólogatott.
    Mi csak igazságot akarunk, szabadságot, függetlenséget, törvényességet, hajtogatta Laczkó Péter ez alkalommal is; azt a kifejezést, hogy "emberarcú szocializmus", ami jó egy évtized múltán lett oly népszerû, hiú reményeket ébresztve nemcsak Csehszlovákiában, akkoriban még nem ismerték. Juli is bólogatott, több mint egy hete nemzeti színû kokárdát tûzött a kabátjára, a falhoz simult, amikor puska- meg géppuskagolyók süvítettek az utcán, úgy futott, sietett a klinikára a betegeihez. - Fasiszták, ellenforradalmárok! - mondta konokul Mari. - Na, gyerekeim! - szólt rájuk Bíróné.
    És így békítgette õket azon a napon és másnap is és elõtte is, és gondolatban sírva és titkon imádkozva akkor is, amikor nem voltak ott, amikor nem tudtak vagy talán nem is akartak kimenni Kõbányára, amikor ki tudta, mit akarnak, amikor talán õk maguk se tudták...
    Szabadságot.
    És közben ropogtak a fegyverek, és sortüzek lõttek halomra embereket, és lobogtak a zászlók, és a teherautókon lelkes fiatalok fegyverrel a kézben éltették a hazát, mások meg akasztottak az utca sarkán, és fegyvert ragadott kamaszgyerekeket temettek a város terein; soha többé a régi bûnöket, fogadkoznak párttitkárok, miniszterek; velünk az ifjúság, velünk az igazság, velünk a világ, üzeni a rádió, ezt üzeni a világ, mindössze tíz egynéhány évvel Jalta után, ahol a hatalmasok felosztották ezt a világot, és ágyúk dörögnek, bombák robbannak már Szueznél is, és szovjet tankok dübörögnek, ágyúznak az utcákon megint, romok, leomlott falak a Rákóczi úton, a Körúton, és százezrek futnak a világba, mely addig el volt zárva elõlük.
    És Etelka mama azt mondja azon a komor, késõ õszi napon, az asztal lapjára, az egykor maga készítette terítõre bámulva: - Én meghalok, ha elviszitek az unokáimat.
    - Elmegyünk - mondja Teri. Messzirõl megint lövések hallatszanak, és Laczkó Péternek eszébe jut az az éjszaka a köves-homokos szíriai sivatagban, amikor õk puskával lõtték, még azokkal az ócska, elsõ világháborús, ötlövetû Lee-Enfield puskáikkal a hevenyészett éjszakai táborukat támadó német repülõgépeket; és utána, nem is olyan sokkal késõbb - vagy talán mégis hónapokkal késõbb? - az az egy nap eltávozás, szabadság Damaszkuszban, gyönyörû kertek, virágillat a sivatag és az arab falvak fülledt, poros, állati dögöktõl, ismeretlen csípõs fûszerektõl fullasztó, szúrós levegõje után, a damaszkuszi bazár nyüzsgése - ott vette azt a gyönyörû papírvágó kését... de nem, talán inkább Bejrútban... - a fiúk egy része kuplerájt keres, õ beül egy moziba, régi francia film, szabványos szerelmi történet... talán mégis inkább a fiúkkal kellett volna mennie? Találtak már biztosan egy rendes helyet... azt mondják, rengeteg kupleráj van itt... A mozi vásznán a szerelmespár taxiba ül, hídon robognak át. De hiszen ez az Erzsébet-híd! De hiszen ez a Duna, a Gellérthegy, a Gellért szobor - úristen, ezt a francia filmet Budapesten forgatták!... És õ Damaszkuszban, a battle dress - csataruha - nevû khakiszínû angol egyenruhájában odakiáltaná a taxisofõrnek: né, ne arra! Forduljon meg! Pest felé! Ott várnak a szüleim! Ott az otthonom!
    És az is eszébe jutott, hogy amikor Alexandriában, a Stanley-öböl fél karéjának valamikor elegáns strandján belegázoltak a Földközi-tenger tükörsima vizébe, õ azt mondta: mint a Balaton, Sebõk Gyuri meg ránézett: ezt hogyan mondhatod? A Balaton vize lágy, simogató, mint az anyánk ölelõ karja, a Balaton a mi gyerekkorunk... Ott álltak, egymás mellett, mellükig ért ott a sós tengervíz, és egymásra nevettek, mert Sebõk Gyurinak addig sose voltak ilyen lírai megjegyzései.
    Most, Bíró Gyuláék sohasem igazán barátságos, nagy szobájának asztala mellett senki se mosolygott, néha-néha összerezzentek egy-egy távoli lövés hangjára. És Laczkó Péter arra gondolt, mégis ki kellett volna mennie tegnap Újpestre, meg kellett volna próbálni, hogy kijusson valahogy, mert Sebõkék új, még annyira üres, sivár lakásában két nap óta nem felelt a telefon... mi lehet velük... vihetett volna talán egy kenyeret is, szalonnát, hátha nem jutottak hozzá, nekik meg volt még a kamrában. El is indult, de a Nyugati pályaudvar elõtt éppen lövöldözés kezdõdött, senki se tudta, hogy kik, kire lõnek, futott mindenki a kapuk alá; megfordult, hazasietett õ maga is. Talán, ha megy tovább, ha betoppan hozzájuk, kezében azzal a cipóval, az még sok mindent megváltoztatott, megváltott volna. De hát mit kell itt megváltani? - gondolta. Elkövetett-e bármit is, amiért vezekelnie kell?
    Megint csak eszébe jutott ekkor, 1956 õszén, fáradtan, annyi mindent tapasztaltan és mit sem értve már, túl a dantei életút felén, túl Sebõk Gyuriék fél évtizedes börtönén, az a régi mosoly, ahogy egymásra néztek ott, a tenger vízébe gázolva. Ahogy annyiszor álltak így, egymás mellett. Ahogy ott álltak egymás mellett, jó másfél évtizeddel korábban is egy brit toborzóiroda unott pillantású századosa elõtt, két diák, két egykori pesti gyerek a hol hõsinek, hol nevetségesen színpadiasnak érzett szerepükben, hogy felajánlják önmagukat, ha úgy adódik, életüket a Hitler ellen akkor - Franciaország összeomlása után - még egyedül harcban álló haderõ: Nagy-Britannia hadserege számára. Egymás mellett állva írták alá ott, az egykedvû százados íróasztalán a szerzõdést: for the duration of emergency, a szükségállapot idejére. Becsület. Ezt is szerették volna közölni azzal a századossal, talán ismerték is már az angol honour szót, de csak álltak félszegen, aztán egymásra néztek és elmosolyodtak: elég, ha õk érzik, tudják, hogy mi a becsület.
    És az is eszébe jutott a Bíró család asztalánál, 1956-nak azon a hideg, késõ õszi napján, hogy ugyanúgy álltak Sebõk Gyurival egymás mellett valamikor, fegyverükkel a vállukon egy barátságtalan, ködös õszi napon a Rakka nevû szíriai városka közelében, az Eufrátesz partján. Táborhelyükrõl, a francia idegenlégió egykori, nem sokkal korábban elfoglalt, félig rommá lõtt erõdjébõl érkezett az õ századukkal együtt ott állomásozó indiai egység egyik teherautója a rozoga komphoz. A kocsi, melyet egy turbános indiai katona vezetett, megcsúszott a meredek parton és egyik elsõ kerekével a vízben állt meg. A vezetõ mellett ülõ brit hadnagy, csinos, nyúlánk, sportos fiú, Laczkó Péternél és barátjánál aligha idõsebb, felpattant és az addig elegánsan hóna alá szorított tiszti pálcájával a gépkocsivezetõ ijedtében okkersárgára halványuló, barna arcába csapott. Majd nekivadulva ütötte, verte és ordított: hülye, állat, barom! A gépkocsi platóján ülõ, guggoló tíz-tizenkét indiai katona, fegyverét a térde közé szorítva, rezzenéstelen sötét arcával nézte a jelenetet. Mintegy két héttel késõbb motorcsónakon indult a folyó túlsó partjára a hadnagy. Három embere kísérte: kemény fegyelemre idomított, sokat próbált, bizonyára harcedzett indiai katonák. A brit koronát nemzedékek óta félelmetes keménységgel szolgáló-védelmezõ "szipoj"-ok. Sûrû köd ereszkedett az Eufráteszre. Az áthatolhatatlan szürkeségbõl bukkant elõ, talán egy óra múltán a motorcsónak. Az egyik oldalpalánkja félig letörve, a motorja köhögött, ki-kihagyott. Két katona turbán nélkül ült a csónak vizes fenekén, a harmadik, rongycsomóvá ázott turbánjával a fején, a kormánynál. A hadnagy sehol. - Örvénybe kerültünk. Felborultunk - jelentette a turbános. - Próbáltuk kihúzni. Mindent megpróbáltunk. - Három fehér csík volt a vizes zubbonya ujján. Sergeant. Õrmester. - Megöltétek! Gyilkosok! - üvöltött a romos erõd udvarán az alezredes. Tûzpiros volt az arca. Húsz éve szolgált Indiában, sokat tapasztalt; ilyet még soha. - Örvény. Baleset - ismételte a sergeant. Õ is húsz éve szolgált a brit hadseregben.
    Laczkó Péter volt szolgálatban a kompon, amikor másnap átvitték a folyón a másfél tonnás kis teherautót a három fogollyal. Úgy mondták, Deir-Ez-Zorban kerülnek haditörvényszék elé. De lehet, hogy Aleppóban vagy Damaszkuszban. Péter soha többé nem hallott róluk...
    Kinn, az utcán, már csak egy-egy távoli lövés hallatszott, de odabenn, a nagy ebédlõasztal fölött dúlt a harc, a kimondatlan, néma küzdelem: mi lesz itt velünk?... én meghalok, ha elviszitek... engem kirúgtak, engem, aki összenõttem a gyárral, akinek egész élete... ezt akartátok?... Mi? Hogy mi akartuk? Minden kimondatlan kétely, gondolat elõjött a mélybõl, minden titkolt vágy, szemrehányás, sérelem ebben a néma viharban. S a szemekben könny, vád, önvád, féltõ gyengédség és szikrázó gyûlölet. Élet és halál soha be nem vallott kérdéseinek, a lélek rejtett rezdüléseinek, az elrontott vagy ki nem használt lehetõségek felismerésének elõhívója, katalizátora lett 1956 októbere.
    És az a pillanat is eszébe jutott Laczkó Péternek, amint egy mozdony átlöki az ország déli határán az egyetlen, lekapcsolt tehervagont, benne õt meg Sebõk Gyurit és még vagy egy tucat véletlenül összeverõdött hazatelepülõt. Triesztben, ami nemzetközi zóna volt akkor, közvetlenül a háború után - amolyan ütközõ az éppen kialakuló két világ között -, a katonai parancsnok, egy angol ezredes, azt mondta a határátlépési engedélyt kérõ, immár leszerelt, civilruhás Péternek és barátjának: - Menjenek, ha olyan nagyon akarják. De hát, kell ez maguknak? Végigszolgálták a háborút a brit seregben, tisztességgel - forgatta, nézegette a kezében tartott katonakönyvüket, a háborús kitüntetések, emlékérmek bejegyzéseit -, itt minden lehetõség... mi várhat ott magukra? Minek az maguknak? - Megint csak álltak egymás mellett, Laczkó Péter és Sebõk Gyuri, mint már annyiszor. Mit mondjanak most ennek az elegáns angol tisztnek? Hogy mi kell nekik? A Lánchíd? A Gellérthegy? A Balaton? Az anyanyelv? Vagy azt, hogy "Uram, az én rögöm magyar rög", vagy "Mióta ember néz az égre, / Vörös csillag volt a reménye"? Hát tudhatja õ, hogy ki volt Ady?
    Az ütközõzóna határáig vitte a csoportot egy brit katonai háromtonnás teherautó. A kocsi platóján Sebõk Gyuri megszorította Laczkó Péter karját. Egy szót se kellett szólnia. Ilyen jármûvön utaztak, és hányszor, Szíria köves sivatagjában, Észak-Afrika homokbuckáin, Olaszország szétlõtt útjain, romos városai közt! Megállt az autó, csomagjukkal a kézben, gyalog mentek át a még bizonytalan határon. Katonák várták õket, puskájukra feltûzött szuronyukon megcsillant a napsugár. Sapkájukon vörös csillag. Gyuri újra megszorította Péter kezét. Még akkor is mosolyogtak, amikor a közelben várakozó vonatra szálltak, csak akkor hervadt le arcukról a mosoly, amikor a zágrábi állomásról szögesdrót-kerítés mögé terelték õket. Tíz napig szerb, horvát hazatelepülõk, elfogott usztasák, náci kollaboránsok, tolvajok, gyilkosok és még férfi bûnözõknél is félelmetesebb némberek között. A barakkban, az emeletes csupasz priccseken ordítások, szeretkezések, verekedések a nõkért, egy darab száraz kenyérért, a konyhán a híg levest osztó, jóllakott német hadifoglyok - ki érti ezt? Aztán tehervonat, a vagonban megint együtt a csoportjuk, valahol a kocsijukat lekapcsolják, a mozdony meglöki, gurul a vagon a sínen, gurul, lassabban, egy ütközõnél megáll. Az állomáson magyar felirat. Kis híján hét év után. A haza. Ahol a szüleik, a szeretteik már nem élnek. És mégis: "Föl-földobott kõ, földedre hullva..." Torkukat fojtogatja a sírás. És fogják egymás kezét. Most kezdõdik az élet, mondja Sebõk Gyuri, az új életünk.
    Ez a mi új életünk, fordul meg Laczkó Péter fejében, ez is és még mi minden, mikor ott ül a családi asztal, az új családja asztala mellett, és valahol messze, vagy nem is olyan messze megdördül egy ágyú is, és valaki azt mondja: én elmegyek innen, mi elmegyünk; valaki meg: akkor én meghalok. És amikor ki tudja, mi lesz holnap, és ki tudja, mi az, ami ma helyes, és mi az, ami tegnap volt helyes vagy helytelen?
    Mit kellett volna adnom, mit kellett volna tennem? - jutott megint eszébe -, amikor Nóra négy év után, Sebõk Gyuri öt év után kijött a börtönbõl, sápadtan, soványan, Gyuri fogak nélkül, otthonuk, holmijuk ki tudja kié; nem történt semmi, felejtsék el - mondták nekik, s õ szégyellte azt a kétszobás lakásukat, benne azt a néhány újabb bútort, azt hogy szõnyegük is volt már és egy új lemezjátszójuk... Mit adhatnánk? Mivel segíthetnénk? Egy ágy? Egy szekrény? - Van az albérletben, köszönöm. - Pénz? Az évekért? Egy könyv? Egy szép hanglemez? Beethoven? Röhej! Egyszer Sebõk Gyuri - már voltak fogai - elmondta neki, hogy a börtön könyvtárában meglátta az õ könyvét, azt a Sós kenyér címû regényét, és arra gondolt, amíg õ... Itt elharapta a szót, nem mondta tovább: amíg õ rab, itt senyved, van, aki nemcsak szabadon él, de még karriert is csinál! Nem, ezt nem mondta, és különben is, ezt a "karrier" szót õk sose használták, hiszen õk nem az egyéni karrier, õk a közösség, a boldog jövõ elkötelezett hívei... Pedig a barátja akkor, ott, a cellájában biztosan úgy fogalmazta meg. Másképp nem is lehetett. Karrier? Egy visszhang nélkül maradt kötet a könyvek tengerében... Persze Juli sikerei, kitüntetései! Hát nem tudják, hogy nem csak a szerencse, de mi minden egyéb van mögötte: tehetség és mennyi tanulás, munka, kitartás. Átvirrasztott, átdolgozott éjszakák, az orvos senki máséval össze nem mérhetõ felelõssége - és Juli igazi orvos, aki tudja, hogy itt a tét mindig maga az élet. Az ember egyetlen élete. Hát ezt magyarázza el? Hogy ami történt... hogy te vagy én... hogy csak a véletlen... Sebõk Gyurinak magyarázzon, elõtte mentegetõzzön? Úgy érezte, minden kibillent a helyérõl, minden elromlott. Visszavonhatatlanul?
    Ez is mind megfordult Laczkó Péter fejében Bíró Gyuláék asztalánál, akárcsak milliók fejében az életnek mindahány megoldatlan, megoldhatatlan sok ismeretlenes egyenletei a vádaknak, önvádaknak, életveszélyeknek, új lehetõségeknek ezekben a fegyverropogással kísért óráiban.
    És akkor, ott, a Bíró család asztalánál, azon a hideg õszi délutánon, Juli váratlanul megfogta Péter kezét. - Szeretsz te engem igazán? Nem gondolod... sose gondoltad, hogy te inkább... hogy te is...? - Nem fejezte be a mondatot. Levette a szemüvegét és könnyes szemmel nézett rá. Juli, a magabiztos, a sikeres. Doktor Bíró Júlia, az orvostudományok kandidátusa... Péter soha nem látott még könnyet a szemében. Aztán még azt is megkérdezte Juli, kissé remegõ, csaknem gyerekes hangon: - Mi hiányzik neked?
    És õ nem válaszolt, egyik kérdésre sem felelt. Csak valami összeszorította a torkát megint.

    Így ültek újra, mintegy fél évtized múltán is az asztal körül, szeretet, gyûlölet, féltés, irigység, remény és reménytelenség béklyóiban Bíró Gyulának azon a hetvenedik születésnapján. Most persze már tízen, hiszen jelen volt Földék harmadik gyereke, az ötéves Erika is. És ott, akkor mondta Teri megint: - El kellett volna mennünk. Most nem itt tartanánk. Ebben a nyomorúságban. De ha lesz rá még egyszer alkalom, akkor nem fogunk habozni. Öt évvel ezelõtt - tette hozzá, és anyjára nézett, nem is vádlón, csak hûvösen, tárgyilagosan - te megzsaroltál minket. Azzal, hogy belehalsz.

HÁRS ERNÕ

Faragatlan epigrammák

Három napot igényelt az utazás a holdba,
három évente nyílt a vasfüggönyön ajtó,

Erénynek számított rég az adócsalás,
törökön, németen így állt bosszút a hon.
Ma, amikor örökké hiánnyal küzd a kincstár,
rablásnál, gyilkolásnál irtandóbb bûncselekmény.

Tanítványt tanító - kimondták - nem pofozhat.
Pofont egyvalaki kap: a köznevelés.

Javul az öregek helyzete - olvasod.
Holnaptól biztosan drágább lesz a kenyér.

A pázsitot egy évben többször is nyírni kell,
tíz évenként elég egy nép értelmiségét.

Kert volt a líra rég, ma hulladéktelep,
hova egy felborult világ szemete dõl.

A zöld párt és a kék egymást ölte Bizáncban,
most futballszurkolók végzik el ugyanezt.

Kiharcoltuk magunknak a szabad szombatot,
s nem tudjuk, mivel ûzzük el a növõ unalmat.

Különös klíma járja: lehúzott boltredõnyök
között úgy szaporodnak a bankok, mint a gombák.

A gyilkost lelövik, de akkor jön a törvény
s azt kérdi, hogy milyen paragrafus jogán.

Mindig van friss gyümölcs a szupermarketekben,
akármi is az évszak, egyformán kõkemény.

Pihenni vágysz? Hiába menekülsz a szabadba,
beat-zene falja fel a tücskök énekét.

Ahogy mind több a könyv, úgy fogy az olvasó,
hatványból gyökvonás a kultúrszínvonal.

GÖRBE TÜKÖR

SIMOR ANDRÁS

Levél egy háládatlan honfihoz

Tisztelt Polgártárs!

Oly ünnep volt Rómában, a híres neves Szent Péter téren, amilyet még nem pipázott magyar ember. Habsburg IV. Károly a Habsburg-család mintegy 300 tagja, köztük 4 fia, 33 unokája és 80 ükunokája jelenlétében II. János Pál pápa által boldoggá avattatott. Ebbõl az alkalomból a magyar parlament házelnök asszonya is megnyilatkozott, miszerint hazánknak túl kell tudni lépnie a saját árnyékán, és eljött az ideje annak, hogy a Habsburg-családot, úgymond, rehabilitáljuk.
    Hajdani háládatlan honfi, Ön véletlenül ráhibázott eme jövendõre, habár gúnyolódott rajta, ám arra mégse gondolt, hogy a hû magyarok házelnök asszonya a hála és öröm könyüit leszen elsírando a híres neves római Szent Péter téren. Kár, nagy kár, hogy a "vitam et sangvinem pro rege nostro" nem hangzott el a magasztos pillanatban óriás kiáltásként, melytõl a csillagok is lepotyogtak volna.
    Szerencsére már senkit sem kell nyársra húznunk. Nincs köztünk oly vakmerõ, oly szemtelen, oly háládatlan, kinek eszébe más jutna a hazánkon hajdan, az Ön korában három század óta uralkodó Habsburg-családról, olyasmi, mint Önnek, meggondolatlan honfi. Igaz ugyan, hogy az imént boldoggá avatott Habsburg kétszer is megpróbálkozott azzal, hogy a három századból négy legyen, és a második alkalommal fegyveres csapatokkal indult Budapest ellen, ám az Európába tartó magyarság most ily csekélységre nem gondol, és ha élne még eme Habsburg IV. Károly, ha nem végzett volna vele fiatalon a spanyol grippe, ha 117 éves vidor aggastyánként visszatérne hozzánk, boldogan látnánk fõvárosunkban, a parlamentben a házelnök asszony meghatottan köszöntené, dicsõségnek tudva be királyi jelenlétét.
    Önön, mint történelmünk árnyékán túl kell lépni. Hiszen vagy Ön, vagy a Habsburg-család, és a válasz eme bagatell kérdésre igazán vitán felül álló. Ne üzenjen hát nekünk olyasmit, hogy a bíboros haramjákat, a koronázott tolvajokat a fölemelkedett alattvalók tûzkardos angyalokként ûzik koldulni a népek közé, kik köpnek, rúgnak reájok, és undorodva fordulnak el tõlük. Még mit nem! Boldoggá avatjuk õket 4 fiú, 33 unoka, 80 ükunoka jelenlétében, miközben az Ön csontjai, vakmerõ, szemtelen, háládatlan honfi, a fene tudja hol rohadnak, netán Szibériában.

KOSZORÚ

Százhuszonöt éve született Móricz Zsigmond (1879-1942), "a legeseményesebb életû, legtöbbet szenvedett, legkeserûbb, legbölcsebb, legmagyarabb magyarságnak szívbéli látója, vérbeli írója", "aki egyedül fölér egy forradalmi szabadcsapattal". Ady Endre írta róla ezt, 1909-ben. És a történelem idétlen, pimasz tréfája, hogy a hatalmas erejû, nagy prózaíró - olykor brutálisan kemény - társadalomábrázolása ma ismét éppoly idõszerû, mint amilyen a maga korában volt.

MÓRICZ ZSIGMOND

Karácsonyi ének

Ragyogó hóba borult a kis falu.
    Gyönyörû karácsony este volt. Az égen rettentõ csillag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fûszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a parányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott.
    De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik, a másik Balog. Sok, sok éven át, kisiskolás koruk óta õk voltak a karácsonyesti kántálók. Olyan hangjuk volt, mint az érc-síp, s náluk nélkül nem is volt karácsony este a kis kálvinista faluban. Még aratáskor is emlegették, hogy az a karácsony, amikor Páva Sajó, meg a Balog rázendítik, hogy: "Mennybõl az angyal..."
    Az idén nehezen is várták, mert ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gazdának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántálási pénzbõl, mert most csak úgy szortyogott a hólé a lábukon. Meg egy üveg bort is vinnének haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt jár az Isten angyala.
    De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal elõttük erõs hangok fújták a karácsonyi zsolozsmát.
    - Ki lehet az - döbbent a két legény.
    Mikor az elsõ ház eresze alá beállítottak s rázendítették, hogy "Mennybõl az angyal", kijött a gazda ingujjban a tornácra s azt mondta: - Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigányok, megvolt a karácsony. Elvitték a kenyeret.
    - Milyen kenyeret?
    - Nem kértek pénzt, csak egy kis kenyeret.
    A két fiatal legény elvörösödött a sötétben, s úgy kullogtak ki az udvarról, mint a megvert kutyák.
    A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek.
    Hallgattak sötéten, szédülve. - Mék lehet az?
    - A Buga...
    - Jól van. A nyáron is elvállalt elõlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts.
    Azért még bementek a következõ házba. Ott is rákezdték.
    Kijött a gazdasszony. - Ki az?... Tik vagytok, Páva Sajó... Ej, ej... Jó van, na.
    Nem híjta be, mint tavaly õket, hogy megkínálja mézes borral és fonott kalácscsal. És nem adott pengõt, csak egy-egy tízfillérest nyomott a markukba.
    - Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén. Szegény a világ.
    Nagyon le voltak törve, nagyon szégyellették magukat. Hogy ezek a cigányok...
    Már látszott, hogy itt az idén nincs aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus.
    Lassan kullogva mentek elõre a hóban. Szédült a fejük, és most elkezdték érezni, hogy a hólé hidegedik a lábukon. Már a kapca fagyni kezdett. Ha nincs meleg az ember szívében, a fagy is kifog rajta.
    A cigányok meg csak vonítottak valahol, hogy: mennybõl az angyal.
    Bementek a kocsmába s egy-egy pohár pálinkát ittak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy kicsit felfrissítette a vérüket s megokosította a fejüket.
    - Na, próbáljuk meg mégeccer.
    Nagy portára mentek. Nagy tölgyfakaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták õket.
    "Mennybõl az angyal... Eljött hozzátok..."
    - Már megint itt vannak ezek a cigányok? - nyitott ki a gazda. - Vagy tik vagytok, Páva Sajó?
    - Mink vagyunk, gazduram.
    A gazdasszony azonban kiszólt. - Hogy nem szégyellik ilyen nagy legények. Nem való a mán csak a cigányoknak.
    A két legény meg volt halva. Birtokháborítás történt. A vérük kigyúlt.
    Utána a cigányoknak.
    Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor elérték õket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát.
    - Hé - kiáltotta Sajó Pista.
    A vezetõ cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mondta: - Nekünk is eljött az angyal!
    - Nohát, ha eljött, el is visz! - ragadta torkon Páva Sajó.
    - Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus.
    - Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány. Te eszed el a faluba a mi kenyerünket!
    Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe.
    - Én is tudok énekelni karácsony éccakáján - rikácsolta a cigány.
    - Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján.
    S a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak a szép, fehér hóban, a csillagok ragyogó koronája alatt, karácsony éjszakáján.
    1931


 
ABLAK

Száz éve született Alejo Carpentier (1904-1980), kubai író, a 20. századi latin-amerikai próza egyik legnagyobb alakja. Számos mûve magyarul is megjelent, legutóbb A dolgok kezdete címmel elbeszéléseinek teljes gyûjteménye, a noran kiadó gondozásában. Az alábbi novellát ebbõl a kötetbõl választottuk ki.

ALEJO CARPENTIER

A lift csodája

(Elbeszélés az "Arany legenda" függelékéül)

56... 57... 58... A kis kerek, tisztán kirajzolódó számok egymást követték - 59... - az emeletek vízszintes határvonalain. 60... 61... Fray Domenico fáradt tekintete minden egyes újabb elválasztó vonalhoz érve végigsiklott a piros ajtók néma soraival ellátott, egyforma folyosókon, melyeket ebben az órában csak néhány fizetett kísértet jelenléte élénkített, akik sárgarezeket szidoloztak, és zümmögõ hólyagokat húzgáltak végig a szõnyegeken. 62... 63... Egy tûzoltó készülék vörös fecskendõje újra és újra ugyanazon a polcon bukkant fel, mellette pedig a sorozatban gyártott néger janitorok1 egyike dörzsölgette a kezelési utasítás tábláját elmaradhatatlan fogpasztareklám mosolyával... 64... 65... A felvonó egy tornász ruganyosságával állt meg, szétnyílt az olajozott rács, és Fray Domenicónak épp csak annyi ideje maradt, hogy egy "Viszlát holnap, Johnny-t" vessen a ketrec felé, amely lágyan siklott tova az épület belsejében, száz elektromos kabóca hívására.
    Fray Domenico belökte az egyik ajtót. Élvezettel szippantott bele a füstölõ és a poros fa egymással keveredõ illatába. Boysapkáját egy tábori ágyra dobta. Kibújt százhúsz nikkelgombbal ékesített zubbonyából. Majd egy szekrénybõl kivette megviselt frottírcsuháját - egyszerû fürdõköpeny volt, tekintve, hogy a szitaszövetet már rég nem gyártják -, s egy fehér zsinórral összekötözte a derekán. Az Actas õsrégi kiadása egy könyvtartó pulpitusnak használt öreg számológépen feküdt; az egyik falon egy made in Germany feszület függött. Fray Domenico egy zsámolyra térdepelt, ám elõbb még meggyújtott két füstölõpasztillát - abból a fajtából, amit akkoriban szúnyogriasztónak árultak.
    Úgy lepte meg az éjfél, imádkozás közben, egymásba kulcsolt kézzel, kiszáradt szájjal. Hirtelen felállt, kinyitott egy kegyes rajzokkal borított ajtót, s kilépett az épület tetején elterülõ hatalmas teraszra... Amióta az imádság és az Úr dicsõségének szentelt minden egyéb tevékenység haszontalannak s naplopásra hajlamosító ténykedésnek nyilváníttatott, s amióta a - konzervatív s erõsen a régi rendszerrel kokettáló - jobboldali kommunista kormány feloszlatta a kontinens utolsó szerzetesi csoportjait, miközben a likõrt gyártó kartauziakat hivatásos laikusokká nyilvánította, Fray Domenico viszonylagos lelki békére talált e felhõkarcoló csúcsán. A kényszer, hogy legális megélhetési forrást tudjon felmutatni, ki tudja, hogyan, a liftesfiúi szakma felé lökte, s a szent ember jámboran tett eleget feladatainak, ellátva a nappali mûszakot, miközben az aszkézis gyakorlatát sem hanyagolta el miatta. A század könyörtelen szigorral sújtott le, s talán Fray Domenico volt a bolygó egyetlen lakója, aki tovább éltette a Sivatagi Atyák üdvözítõ hagyományát. A szerzetes minden éjszaka, az irodák méhkasát keresztülfúró, napi tizenkét órás függõleges utazások végeztével úgy adta át magát a penitenciának, ahogy valamikor az oszlopos remete, vagy Szent Pacomius. Hatvan valahány emeletes fennsíkja csakugyan hasonlítható volt ahhoz, amelyen Antonius lakott, a Nílus partján, s bár egy egész város nyüzsgött a lába alatt, mindenestül átjárta az örök boldogság intenzív aromája... A gépírónõk imádták Fray Domenicót örökös derûjéért; délben elözönlötték a felvonóját, s harisnyatartóikat meg rózsaszín combjaikat mutogatták neki. Az õ nyugalmát azonban semmivel sem lehetett felbolygatni. Többször is visszautasította a fizetésemelést, ami döbbenettel töltötte el az épület sorsát igazgató zsidó hentest.
    Fray Domenico mindazonáltal egy ideje nem volt boldog. A halpikkely-borítású-óvszer királya az övétõl kétszáz méterre építtette fel a maga felhõkarcolóját. Azelõtt, amikor leszállt az éj, Fray Domenico egyes-egyedül volt az õ teraszán; egyedül a csillagokkal és a holddal, amelyet már a kaldeus csillagászok is ismertek. Semmi sem emlékeztette a kor bûneire. Ám egy szép napon egyszer csak irdatlan vas-csontváz indul növekedésnek a szomszédban. Sima gerendákon lovagoló, overállos emberek szelik keresztül-kasul a leget. Elektromos kalapácsok dobszólója hallatszik. A tégla kezdi betölteni a váz bordaközi réseit, félbeszakítva a Walkürök szokatlan lovaglását. Azután egy párkányról lezuhanó munkás következik, majd egy zászlórúd és egy pezsgõs üveg... És Fray Domenico immár nem élvezhette többé a régi nyugalmat. Az új épülettömbön fényfeliratok magasodtak, melyek megszakították meditációit, s egyszersmind elébe tárták kortársai minden szemérmetlenségét. Most minden délután valóságos villanykörte-orgia kezdõdött. A Palmolive amerikai nõje sátáni vigyorát villogtatta egy reflektorfényekkel teletûzdelt óriásplakátról. A Midnight Frolicot reklámozó nyolc elektromos girl tíz másodpercenként emelgette a lábát. Egy híres cognac medvéje szakadatlanul járta hirdetésének négyszögét. Egy clown aranybotokkal játszott. S mindezen utálatos jelképek közepén egy álnok whisky fehér paripája csapkodott a farkával, s kacsintgatott zöldben és vörösben, olyan ironikus arckifejezéssel, hogy szegény Domenicót szorongás fogta el láttára.
    Immár utolsó menedékhelyén is feldúlták a remete békéjét. Domenico azon töprengett, vajon ad-e neki az Úr elegendõ hõsiességet ahhoz, hogy tisztának õrizze meg õt a vasbeton századában? Amikor kikönyökölt az éjszakai birodalmát szegélyezõ mellvédre, érezte, hogy elgyöngül a fénygombokkal kivert tetõk és teraszok csodás összevisszasága láttán... A város a lába alatt olyan félelmetes hévvel lüktetett, mint egy bikaborjú köldöke, amelynek beleiben hemzsegnek a férgek. A horizontot ostromló nyílegyenes utcák, a zárt ablakon lévõ tüllfüggöny, a lábát mutogató kirakati viaszbáb, a felvágott gyümölcs, a kárminvörös cigaretta, a megturmixolt jég pattogása a bárokban, a kihalt utcában a karodat keresõ másik kar, a kifestett pincérfiú, a szaxofon és a gramofon, a reggeli liter tejet kinyaló kutya, a fény simogatása a filmtekercsen, a hentesüzlet, amely drága hússzeleteket tesz közszemlére papírcsipkéken, az osztriga és a harisnya, a mustár és az ékszer, a fülcimpa és a hajó: mindez rémülettel töltötte el Fray Domenicót.
    Amikor ezek az összefüggéstelen látomások kirajzolódtak agyában, Domenico a terasz közepe felé hátrált, és lehunyt szemmel borult le a földre, hogy ne lássa az õt üldözõ hirdetõtáblákat. S miközben a szent ember miatyánkokat mormolt, a fehér lovacska gunyorosan kapált a lábával, a város zenekarai pedig szinkópás ritmusban szívták irdatlan rézpipáikat.
    Egy éjszaka, Fray Domenico hiába esedezett imájában lelki megnyugvásért. Aznap volt az Októberi Forradalom hatvanadik évfordulója. A város telistele volt vörös lámpácskákkal, és tízezer burzsoá vonult a városban személygépkocsikon, az Internacionálét énekelve. Bárhogy szorongatta is Domenico a sörétszemeket, melyeket rózsafüzérként pergetett egyik dobozkából a másikba, a szent embernek sehogyan sem sikerült az Úr képére összpontosítania figyelmét. Olykor azon kapta magát, hogy gépiesen mondogatja a szent szavakat, s közben másra gondol. Ilyenkor, dühösen átöntötte az összes sörétet a jobb oldali dobozba, és újra kezdte hatástalan imádságait. Most, hogy ez történt vele, Domenico úgy találta, hogy a fehér lovacska még a szokásosnál is ironikusabban kacsintgat, miközben a nyolc girl, a Palmolive amerikai nõje, a medve és a clown meglepõ módon valósággal viháncolni látszott. Nem kétséges, hogy ezek a modern démonok öszszeesküdtek az õ szokatlan vezeklése ellen... Domenico percrõl percre hangosabban imádkozott, hogy elnyomja a várost elborító morajt. Odalent énekeltek. A reflektorok odafent sarlókat és kalapácsokat vetítettek a súlyos, vöröses felhõkre. Hõség volt. A távolban vihar készülõdött. Domenico pedig akarva-akaratlan is azt kívánta, bárcsak az isteni irgalom egy hét nap, hét éjjel tartó szent özönvízzel árasztaná el a hitetlen várost.
    Odalent énekeltek... Az átkozott vilanykörték a szemével egy magasságban járták táncukat. Domenico már üvöltötte a miatyánkjait, mégsem tudott úrrá lenni a fülét ostromló hullámverésen... Hirtelen meglepõen pontos víziója támadt. Talpa alatt megremegtek Szent Pál sarui. A képrombolók furkósbotja szinte súrolta izzadt tenyerét. Kinyitotta a szemét. Lassan felállt, s két karját fölemelve átkokat szórt a városra és annak elektromos démonaira. A Palmolive amerikai nõje volt az õ Sába Királynõje. Kiprédikálta karjának tisztátalanságait, hasának ármányos voltát, ölének rothadását. Ékesszóló vádakkal ostorozta a nyolc girlt, a clownt, a medvét és a fehér lovat. Kiáltásai propeller-lapátokként hasították a sûrû levegõt. Hangjában akkora felháborodás vibrált, hogy amikor visszhangja egy rádióadó állomáshoz ért, minden zeneszám tisztaságát elhomályosította, valahányat csak játszottak aznap éjjel a mikrofonok elõtt.
    És akkor valami hihetetlen dolog történt. A démonok egyetlen hatalmas ugrással otthagyták hirdetõtábláikat, s Domenicót egyszer csak körbefogták a fénylõ és alázatos sziluettek. A Palmolive amerikai nõje leborult elõtte, s eltakarta arcát zöld tollas legyezõjével. A nyolc girl esengve kúszott térden frottírcsuhája felé. A clown egyenként törte szét botjait, hogy bizonyítsa, felhagy mesterségével. A medve sírt. A fehér ló pedig, miközben kutya módjára hevert el a szent jobbján, a fülét nyaldosta, s kerek szemébõl nagy zöld és vörös könnycseppeket hullatott... Domenico a csoda láttán szelídebbre fogta hangját, s hosszasan beszélt a különös lényekhez. Tájékoztatta õket a Teremtõ szándékairól és a Fiú szenvedéseirõl; bölcsességet prédikált nekik, s a hirdetõ társaság elleni lázadásra bujtogatta õket, amely képmásukat alávaló érdekek ösztönzésének szolgálatába állítja. Hosszasan beszélt nekik, tekintetét merõen a kövér felhõkre szegezve. Nagynak érezte magát. Most már tudta, milyen isteni küldetést bízott rá a teremtõ.
    Hirtelen lepillantott, és meghûlt ereiben a vér. Egyedül volt; egyes-egyedül a csupasz és fényárban úszó teraszon. A démonok ismét egyik felhõkarcolóról a másikra ugráltak, s újból négyszögletes pályájukat járták. Kihívóbbnak látszottak, mint valaha... Fray Domenico pedig egyszeriben ráébredt, hogy a gõg rettenetes bûnébe esvén, hagyta magát megkísérteni az Ellenségtõl.
    A szerencsétlen levetette csuháját, majd több csomót kötött az övként szolgáló zsinegre, s addig ostorozta dühödten a saját hátát, míg a felhõk hideg foszlányokká nem szakadoztak, s nedves téglaszag nem árasztotta el a várost... Pirkadatra ájultan feküdt a tetõterasz közepén, mezítelen mellel, vérben úszó frottírköpenyben. Egy sziréna lassú vonítására tért magához, akár a kiütött bokszoló, akinek orra alá ammóniákos üvegcsét dugnak.
    Attól az éjszakától fogva, Fray Domenico sajátos vezeklésnek adta át magát. Ostorozta a hátát, táplálékát napi fél hot-dogra csökkentette, alázatosabb volt, mint valaha. Fizetését szétosztotta a gépírónõk között, hogy azok minden vasárnap addig hullámvasutazhassanak, míg csak be nem telnek vele. És nem volt ritkaság, hogy Johnny, testvére az Úrban és a liftben, nagy ámulatára, ezt hallotta tõle:
    - Menjen csak szórakozni ma éjjel, Johnny. Én majd helyettesítem.
    Eközben az újságok hírekkel kezdték riogatni a Forradalom után létrejött hatalmi érdekcsoportokat. Híre kelt, hogy több ország proletariátusa új harcra készülõdik. Lázadók csoportjai rohamozták meg néhány komisszár autóját, s késelték meg az autógumikat "Halál az újburzsoára!" kiáltások közepette. A helyzet rendkívül válságos volt. Bernard Shaw szelleme, akit a londoni spiritiszták sietve megidéztek, egy boutade2-ot kottyantott el, ami csak tovább növelte az általános nyugtalanságot. Spengler fia kijelentette, hogy elérkezett egy új égszakadás-földindulás ideje... És csakhamar zavargások kezdték beszennyezni a város imperialista békéjét. Elszigetelt sztrájkok törtek ki, amelyek azután egy nagyszabású általános munkabeszüntetésben tetõzõdtek be. Ez volt a legnehezebb idõszak, amit valaha is átélt a város, ama régesrég távolba tûnt idõk óta, amikor holland kalandorok és normand szajhák megalapították.
    Fray Domenico parancsot kapott a Szakszervezetétõl, hogy azonnal hagyja el a felvonót, hasonlóan a város többi groom3-jához. A szent ember fejében azonban még egy pillanatra sem fordult meg, hogy csatlakozzék a sztrájkhoz. Épp most volt itt az ideje a vezeklésnek, amikor is alázatossági fogadalmat kellett tennie, megtagadva a kizsákmányolók elleni lázadást, s lemondva a földi élet mindenfajta jobbítására irányuló cselekedetrõl. A sztrájk megkövetelte, hogy tiltakozzék a hatalmasok ellen, Domenico pedig ütésekre és megaláztatásokra vágyott mohón, hogy visszanyerje a szent békét, amit megkísértésének éjszakája óta elveszített.
    A zsidó hentes magához hívatta Domenicót, hogy tájékozódjék felfogásáról. Amikor megtudta, hogy annak továbbra is feltett szándéka a fõvárost szolgálni, kétszer vállon veregette, és megkínálta egy szivarral, melynek vörös gyûrûjén egy sonka és két korona díszelgett. Néhány perc múlva, Domenico egy kézzel írott plakátra lett figyelmes az épület halljában: A B FELVONÓ (ÉSZAKI KAPU) A SZTRÁJK ELLENÉRE TOVÁBBRA IS ÜZEMEL.
    Fray Domenico több dühös figyelmeztetést is kapott a groom-ok sejtjétõl. Megkövezéssel fenyegették, ha továbbra is kitart képtelen álláspontja mellett. A szent ember az égre emelte tekintetét és eltépte az üzeneteket... Ellenállásának csakhamar híre kelt a város peremkerületeiben. Kétmilliós példányban sokszorosították egy gépírónõ róla õrzött kodak fotóját, s plakátokon adták hírül alávaló cselekedetét. Bérencnek, arisztokratának, pederasztának kiáltották ki. Jelképpé vált. Fölemlegették szerzetesi múltját. Az õ számlájára írták a szentelt vízzel telt üvegek terjesztését, amelyet a hit bootleggerei4 még mindig be-becsempésztek az ország területére.
    Domenico titkos élvezettel viselte e gyalázkodást. A záporozó szidalmak hatására mintha valamelyest máris újjászületett volna régi nyugalma, s úgy érezte, maga is átél valamit abból a földöntúli boldogságból, ami a szenteknek erõt adott mártíromságuk elõestéjén.
    Egy reggel, amikor a felvonó céltalanul bolyongott a 40-es és a 62-es emelet között, Fray Domenico tompa kiáltásokat hallott végigdörögni az épület folyosóin. Könyörtelen hangok voltak; acélhangok, overállos lelkû férfiak hangjai, akik megszokták, hogy gerendákon lovagolnak a levegõégben. A remete megállította a függõleges kocsit, s figyelmesen hallgatott, bár nem értette világosan, mi történik. Egyszer csak a zsidó hentes loholt feléje az egyik folyosón. Vértolulásos arccal, nyakkendõjét rángatva kiabálta:
    - Õk azok! Magáért jönnek! Menjen le! Beszéljen velük! Ha nem megy le, felgyújtják az épületet!...
    Fray Domenico nem habozott. Becsukta a felvonó rácsát, és hüvelykujját a Down gombra tette. Ahogy a ketrec lefelé csúszott kerek és olajozott sínjein, úgy jutott el a szent ember fülébe mind erõsebben a szidalmak kórusának hangja. Érezte, hogy alant forrong a sokaság, s a zaj ahhoz volt hasonlatos, ami azokon a napokon csapott fel a város stadionjából, amikor munkások és diákok vetélkedtek a Honegger futball kupáért... 20... 14... 10... Most már olykor-olykor a neve is kihallatszott a hangzavar morajából... 8... 6... 4... Milyen lassú volt ez az alászállás! 3... 2... A lift megjelenését egy Ááááááááá! kiáltás fogadta, amitõl megrepedtek a felhõkarcoló gyomrában lévõ üvegajtók. A hallban fekete fejek nyüzsögtek az ellenfényben; a napfénytõl ittas, óriási ablakok fehér filmvásznain egyetlen arc vonásai sem voltak kivehetõk. Az emberi hangyaboly felett vörös zászlócskák hullámzottak, mindegyiken Domenico arcképe volt látható, az ÁRULÓ felirat felett. Vörös kendõk és kövek minden kézben.
    Fray Domenico megállította a liftet. Elhúzta az ajtót, s széttárt karral állt meg a tüntetõk elõtt. Elröpültek a kövek. Egyik-másikukat, amelyek a rácsoknak csapódtak, majd csattanva leestek, fölszedték és újra eldobták. Domenico a testén tompán puffanó kövek ostroma alatt, a földre zuhant. A zsidó hentes a lépcsõ tetejérõl látta, hogy miután Domenico lerogyott, mint folytatódik a lövedékek ostroma a hallja ellen, leverve a stukkókat.
    Ekkor történt a nagy csoda: a lift körül sugárzóan tiszta fény gyúlt ki; egy ismeretlen erõ megmozdította a kárvallott ketrecet, s az a görcsbe dermedt karral álló ostromlók szeme láttára, lassan emelkedni kezdett. A felvonó elhagyta a hallt, miközben az emberek megmagyarázhatatlan rémülettel eltelve a bejárat felé hátráltak. A felvonó emelkedett, emelkedett, egyre nagyobb fényességet árasztott, s egyre könnyebb lett... 40... 41... 55... 56... 60... Domenico nem szenvedett. Bágyadtság lett úrrá tagjain. Szeme elõtt ezernyi ívlámpa fénye vibrált. Baritonszaxofonok zenekara énekelte az õsrégi Halleluját! A kövek, melyek az imént ledöntötték a lábáról, divatos parfümös üvegekké váltak... 64... 65... Amikor az épület tetejére ért, a tetõ némán széttárult, s a lift méltóságteljesen emelkedett fel a felhõtlenül ragyogó égbe, négy hosszúszárnyú, selyeminget és krémszínû flanel nadrágot viselõ angyal vállán.
    A szentek a 11-es és 12-es hole között félbeszakították golfmeccsüket, hogy szívélyes fogadtatásban részesítsék a boldog Fray Domenicót, s hogy - miután megkapta dicsfényét és klubtagsági igazolványát - megtanítsák a játékszabályokra.

    Kivágás az Evening Post azokból a napokból származó egyik számából:
    "Israel Johnson, az ismert üzletember pert indított Jacob Wilson felvonógyártó ellen. Ennek oka a cég által gyártott s Mr. Johnson building-jében mûködõ egyik felvonó gépezetében történt váratlan meghibásodás, ami nevezett épületben jelentékeny károsodásokat idézett elõ, amikor is áttörte annak tetejét, s szétrombolt egy értékes rádióállomást."
    *
    A pert Jacob Wilson elveszítette. Minthogy azonban Israel Johnson zsidó volt, s köztudottan zsarnokoskodott gépírónõi felett, gyõzelme senkit sem töltött el elégedettséggel.
    DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

A közönség hiányának áldásai

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a kortárs költészet igen népszerû volt. A személyi kultusz korszakának mellébeszélõ, lakkozó irodalmi termékei után a lírában kezdõdött el az õszinte beszéd. Egy-egy költõi est gyakran népgyûléssé terebélyesedett. Ezért aztán, ha valamely irodalmi mûsor csak "fél házzal" ment valahol, az szinte kudarcnak számított. Garami László a Pest megyei Hírlap 1959. április 21-ei számában így kezdi beszámolóját egy ilyen jellegû rendezvényrõl: "A tavasz nemcsak ihletõje, versenytársa is a költõnek. Lám, a gödöllõi agráregyetem színházterme csak félig-háromnegyedig telt meg pénteken este, amikor az Új Termés szerzõi gárdájának hét tagja mûveinek legjavával felvonult."
    Istenem! Egy színházterem csak félig-háromnegyedig telt meg egy tavaszi estén, amikor költõk olvastak fel verseikbõl! Manapság ez fényes diadalnak számítana. De akkor, amikor a pályakezdõ Jevtusenko zsúfolt stadionokban szavalt, ez bizony fiaskó volt a javából.
    Az Új Termés egyébként a Pest megyei Hírlap irodalmi melléklete volt. Négy kolumna hetenként. Van-e ma napilap, amely ekkora terjedelmet szán a literatúrának? A legtöbb semekkorát se szán, sajnos.
    S hogy kik voltak az Új Termés "szerzõi gárdájának" tagjai? Idézzünk a Pest megyei Hírlap egy késõbbi cikkébõl. Az 1961. március 18-ai számban a következõket írta az akkori kulturális rovatvezetõ, Prukner Pál: "A megye irodalmi élete jelentõs. Az ország megyéi közül talán itt él a legtöbb író, költõ. Nem egynek közülük országos a rangja, mint Áprily Lajosé, Dutka Ákosé, Falu Tamásé, Csuka Zoltáné, Móricz Virágé, Szentiványi Kálmáné, Fábián Zoltáné, Fekete Lajosé, hogy csak a legnevesebbeket említsük. Aztán a tehetséges fiatalok: Baranyi Ferenc, Németh Emil, Bokros János, Ordas Iván, András Endre, Hegedûs László, Gyárfás Endre, Darázs Endre szinte rangot vívtak ki már maguknak az Élet és Irodalom, a Kortárs, s más lapok hasábjain, a rádióban. Mégis, mindennek ellenére, hosszú éveken át a Pest megyei Hírlap jelentett számukra irodalmi fórumot. Egészen az elmúlt esztendeig, amikor elsõízben jelent meg a Dunatáj, a Pest megyei írók és költõk antológiája."
    Garami László, Prukner Pál. Jegyezzük meg a nevüket, mert megérdemlik. A megyei lap két fiatal újságírója irodalmi életet teremtett a Pest környéki régióban olyankor, amikor az "országos" irodalmi élet még csak ébredezett a tetszhalálból. Felkeresték Visegrád-Szentgyörgypusztán Áprily Lajost, Ócsán Falu Tamást, Máriaremetén Dutka Ákost, Érden Csuka Zoltánt - és "reaktivizálták" õket, több más nagy öreggel együtt. Nekünk, szárnypróbálgató fiataloknak is "teret nyitottak" - s ez nem csupán publikációs lehetõséget jelentett, hanem havonkénti összejöveteleket, mûhelybeszélgetéseket a szerkesztõségben, mûsoros esteket a megye falvaiban, városaiban. Sikerült baráti társasággá kovácsolniuk Pest megye tollforgatóinak igen-igen heterogén gyülekezetét.
    A sok sikeres rendezvény Csuka Zoli bácsit is fellelkesítette. Feltette magában a kérdést: miért ne lehetne az õ szeretett lakóhelyén is megszervezni egyet? A gondolatot tett követte, s hatvankettõ - vagy hatvanhárom? - nyarán Zoli bácsi meghívására négyen özönlöttük el Érdet: az élõ klasszikus Áprily Lajos, a kiváló zeneszerzõ Vujisics Tihamér (aki nem sokkal késõbb repülõszerencsétlenség áldozata lett), az író-újságíró Prukner Pál és én, az ifjú titán. (Akkortájt éppen ügyeletes zseni.) Egy belsõ, zárt udvaron volt a kijelölt helyszín. Széksorokkal rakták tele az udvart, a "nézõtér" elõtt kis dobogó várta, hogy lantos lépjen rája és pengesse, pengesse, ha nem is sírván. Zoli bácsi volt a mûsor házigazdája, õ fogadott minket szinte viharos barátsággal.
    Bizakodva vártuk, hogy megteljen a kicsiny nézõtér. Ám kiderült: a nyár még inkább versenytársa a költõknek, mint a tavasz. A meghirdetett idõpont elteltével egy jó órát várakoztunk még a helyszínen, ám egy árva lélek sem vetõdött oda.
    Végül Zoli bácsi komor ábrázattal felment a dobogóra és szózatot intézett hozzánk. Négyünkhöz. Olyan tónusban, mintha nagygyûlésen szónokolna. Elsõ mondata - erre pontosan emlékszem - ez volt: "Szégyenpírban ég az orcám." Aztán hosszasan ostorozta az érdieket, mondván, nem ezt várta tõlük, nem ilyennek ismerte meg õket.
    Alig tudtuk megvigasztalni. Végül is az õ otthonába tettük át állomáshelyünket, ahol Tihamér azon nyomban a zongorához ült és tüzes délszláv ritmusokat csalt elõ a klaviatúrából. Finom bor is került az asztalra, melynek hatására a mindig csöndes és tartózkodó Áprily Lajos elmondott néhányat legújabb verseibõl. Én is a magaméiból. A házigazda sem akart lemaradni. Olyan hangulatos irodalmi est kerekedett Csukáéknál, amilyenben azóta sem volt részem. Úgy éreztük magunkat, mint a Nemzeti Színház mûvészei a tizenkilencedik század közepén, amikor vasárnaponként közös kirándulásokat szerveztek a budai hegyekbe, és ott egy-egy nagyobb fa árnyékában egymást szórakoztatták a produkcióikkal.
    Igen. Olykor talán a közönség hiánya is kell ahhoz, hogy a mûvészek közelebb kerüljenek egymáshoz.

KÉPZÕMÛVÉSZET

KÁLLAI ERNÕ

Vajda Lajos

Mikor utoljára láttam Vajda Lajost, 1941. augusztus végén, néhány nappal a halála elõtt, tüdõvész emésztette, lázas testével már csak hanyatló árnyéka volt önmagának. De szelleme még ébren világított abban a beszélgetésben, mely különbözõ festõkrõl, legfõképpen Pablo Picassóról folyt köztünk. Vajda nemrégiben látta azt a New-Yorkban megjelent, szép monográfiát, mely a spanyol mester mûvészetét méltatta. Figyelmét különösen egy korai festmény reprodukciója ragadta meg. A kép a posztimpresszionizmus stílusában, munkáskülsejû, szerelmes párt ábrázolt, háttérben egy párizsi utcával. A férfi és a nõ alakja szoros ölelésben összefonódva, a sejtelmes, elmosódó ábrázolás révén nem két embernek, hanem egy lénynek látszott, mely világfeledten magába merülve, kísértetes fantom módjára magasodott az utcai környezet fölé. A festõi jelenítés döbbenetes erõvel idézte a valóság mezében a szerelem örök szédületét, emésztõ és boldogító gerjedelmét.
    Vajdát a látomás sugalló ereje, a sejtetés plaszticitása foglalkoztatta. Nem gyõzte csodálni azt a kifejezõ ornamentummá, beszédes arculattá lényegült formát, mely a szerelmes pár ölelkezésében mutatkozott. A látomás stílusában a maga mûvészetével rokon távlatokra ismert. Jogosan érezhette, hogy ez a rokonság az õ mûvészetére is fényt vet, melynek lényege szintúgy a jelképpé mélyült és szellemült formák sugallóerejében, plaszticitásában rejlik. Szegény, halálosan beteg Vajda Lajos, aki amúgy is már csak féllábával járt a földön, Picasso képérõl beszélve, csillogó szemmel szõtte azokat az eszmei szálakat, melyek révén magát egy végtelenül nagy sugarú, mûvészi világhoz tartozónak tudta. Betegágyának nyomorúsága közepette tûnõ életének, élethossziglan viselt szegénységének sok nyomasztó emlékével terhelten is érezte, hogy ez a mûvészeti világ örök hazájául adatott, és hogy ezen a szellemi birtokon belül erõs gyökeret sikerült vernie, csorbítatlan honpolgári jogokat sikerült szereznie. E szellemi távlatok világában nem kellett egyedül éreznie magát: bõven voltak benne õsei, rokonai, társai.
    Ezekrõl a dolgokról beszélgetve magam is elfelejtettem, hogy olyan embert látok magam elõtt, kinek napjai meg vannak számlálva. De mikor látogatásom végeztével kezet szorítottam Vajda Lajossal és kezének forró, erõtlen fogását éreztem, elszoruló szívvel tudtam: többé nem látom élve. Jobbulást kívántam neki, és azt mondtam: "viszontlátásra", de alig bírtam a szeme közé nézni...
    Egy hét múlva temették. Felesége és néhány festõ barátja kísérte ki a temetõbe. A temetés után egyikük lakásán gyûltek össze, és gramofonlemezekrõl végighallgatták Beethoven hegedûversenyét, mely Vajda kedvenc darabjai közé tartozott.
    *
    Egy halott festõrõl emlékezem ezekben a sorokban, akinek nevét életében a céhbeliek közül is csak kevesen ismerték, mûvészetét pedig még kevesebben becsülték. Pedig Vajda Lajos egyike volt az ifjabb magyar festõnemzedék legkiválóbb tehetségeinek. Megérdemli, hogy neve és mûvészete ne kallódjék el. Másrészt sorsa is annyira jellegzetesen hazai mûvészsors, hogy márcsak ezért is föl kell jegyeznünk intõ például. Bár ugyanakkor igen jól tudjuk: minden hiába. Vajda nem elsõ de nem is utolsó áldozata a szerencsétlen hazai körülményeknek: a szegénységnek és a szellemi közönynek, tunyaságnak. Voltak és lesznek is még elegen, hasonsorsúak.
    Vajda Lajosnak harminchárom éves korában kellett meghalnia, mert gyönge, beteg szervezete nem bírta a rája rótt, brutális terheket és mert a nincstelenség nem engedte, hogy a tüdõbajával ágynak dõlõ mûvész idejekorán, kellõ gyógykezelésben és ápolásban részesüljön.*
    Sorsának ez az oldala, sajnos, nagyon is egyszerû és érthetõ. Jóval bonyolultabb az a kérdés, hogy miért kellett mûvészetével annyira elszigetelten és ismeretlenül maradnia, noha ez a kérdés is igen jellegzetesen hazai körülményekre tapint.
    Vajda Lajosnak nem volt arra pénze, hogy kiállító helyiséget béreljen magának, szánalmasan összezsugorodott mûvészeti nyilvánosságunk elé pedig másként nem juthatott. A KÚT-ba, aránylag leghaladóbb szellemû mûvészeti egyesületünkbe hiába küldözgette be dolgait, többek között, pl. az Alak kézzel címû pasztellképet - mindannyiszor visszautasították. Három gyûjteményes kiállítását baráti szívességbõl, kölcsönkapott mûtermekben rendezte. Ezeknek a kiállításoknak alig akadt néhány látogatója. A kritika figyelemre sem méltatta õket. Mûvészetét a közöny és a meg nem értés légüres tere vette körül, noha ez a mûvészet kimagasló értékû, aminek - ehhez semmi kétség nem fér - idõvel a mûértõk szélesebb köre is tudatára fog ébredni.
    Vajda Lajost egy közhasználatú szóval élve, "absztrakt" festõnek kell neveznünk, amennyiben mûveinek jelentõs része nem ábrázol semmiféle tárgyat vagy alakot. Pedig ezek az õ "absztrakt" alkotásai is - sõt leginkább éppen ezek - a végletekig, izzóan és szenvedélyesen telítve vannak élettel és kifejezõ erõvel. Hogy ezideig csak a mûvész néhány barátja és híve érti és értékeli azokat, semmit sem von le jelentõségükbõl, viszont annál szánandóbb jele a kortársak szellemi rövidlátásának és satnya képzeletének.
    Az "absztrakt" mûvészet elõl való elzárkózás minálunk, hogy úgy mondjam, esztétikai illem dolga. Vannak modern festõk, akik ezt az alapjában kényelmes, konformista szempontokra valló elzárkózást látszólag fölényes gesztussal indokolják, mondván, hogy hiszen "az ilyesmin már régen túlvagyunk". Kivált olyanok tetszelegnek ebben az álfölényben, akik valamikor, ifjabb, bátrabb, lendületesebb éveikben maguk is megközelítették a tiszta formai szerkezet és a látomásokat idézõ szellemi felkészültség ama fokát, melyet jobb szó híján "absztrakt"-nak szokás nevezni. Ezek a mûvészek idõvel szellemileg engedékenyebbé, simulékonyabbá válván, a természethez többé-kevésbé közel álló ábrázolásra tértek át és most már tüntetõen lebecsülik az olyan képeket és szobrokat, melyek a forma tiszta ütemezésén, plaszticitásán és kifejezõ erején alapulnak. De hiszen senki sem találkozik szívesen olyan értékekkel, amikhez hasonlókat valaha maga is szorgalmazott, amiket azonban egy gyönge percében cserbenhagyott, hogy jártabb utakon, közkeletûbb célok felé igazodjék.
    Elismerjük: az a tükör, melyet Vajda Lajos a dolgok elé tartott, a legkevésbé sem derûs és tetszetõs. A festõ pesszimista volt. Õsi, babonás rettenet vált úrrá rajta, ha a mai világra nézett. Szíve gyökeréig megborzadt a kor démoni ábrázatától, pokoli embertelenségétõl. Ebbõl a lidércnyomásos borzalomból fakadtak azok a lárvaszerû vagy a holtak birodalmát idézõ, félelmetes és titokzatos ábrázolások, melyeket Vajda érzékeny keze papírra és vászonra vetett. Ebbõl a dúltlelkû képzeletbõl csaptak ki az utolsó évek rajzai, e drámaian, vadul föllángoló és viharzó, egybesodródó és csavarodó vonalak, hogy nyomukban éj és infernószülte vészmadarak riasztó szárnycsapása, apokaliptikus szörnyek, egymást faló és marcangoló bestiák ádáz fenekedése támadjon. Ez a lét érzékfölötti igézetétõl, a roppant metafizikai kérdõjeltõl ihletett képzelet szülte a csupasz rajzlapon mint végtelen ûrben csapongó, kalandos figurációkat, melyek hol emberi, hol állati vagy növényi lények, hol pedig égbe nyúló, rideg ormok vagy baljóslatú felhõk fantasztikus ábrázatát öltik magukra.
    Vajda Lajos látomását a festõi és grafikai jelenítés bámulatos ereje élteti. Szavakkal még csak meg sem közelíthetõ révületeibõl a lelki mélyvilágnak olyan átható, tömör igézete árad, hogy ezt a mûvészetet méltán nevezhetnõk pszichorealizmusnak. A figurális képek és a csendéletek rendszerint néhány fojtott színre és egyszerû formára szorítkoznak, de ebben az egyszerûségben rendkívüli szellemi koncentráció feszül, mely a közepes méretû ábrázolást is monumentálissá avatja. Akár tollal, akár ceruzával vagy szénnel rajzolt, kezevonása fölülmúlhatatlanul biztos és határozott volt. Sûrû vonalkévéin az erõsbítés és gyengítés, a sötétebb és világosabb értékek mesterien tagoló hullámai futnak végig. Vajda kitûnõ rajztudása a valóság beható megfigyelésén és ábrázolásán nevelõdött, de a mûvész képzelete már a hétköznapi dolgok ábrázatában is fölfigyelt a vonalak véletlen találkozásából és összejátszásából adódó, különös alakzatokra. Erre nézve fõleg a szentendrei háztanulmányok szolgálhatnak érdekes például. Senki sem értett nálunk úgy, mint õ, a vonalak lelki életéhez: kifejezõ erejéhez és a bennük lappangó képzettársítások bonyolult szövögetéséhez. Úgy kombinálta a vonalakat és úgy játszott velük, mint zenész a hangokkal. Számos rajzát valósággal sokszólamú alkotásnak, befejezett képnek minõsíthetjük. Annál is inkább, mivel Vajda Lajos ezeket a rajzokat a legapróbb részletekig tudatosan megtervelte, megkomponálta. A nagy toll- és szénrajzokon a formák és a formaközi rések (tehát a pozitív és negatív formák) összjátékát finom arány és ütemérzék szabályozza.
    Nem nehéz Vajda mûvészetének hátterében az õskori és exotikus ábrázolások, ikonok, primitív népi és gyermeki, valamint modern külföldi példák hatására ismernünk. Ám azért ez a mûvészet teljesen egyéni ötvözetû, eredeti jelenség. A festõt szegénység és betegség gátolta, rövid életében nem tudott teljes erejével kibontakozni és beteljesülni, de mûve félbemaradtan is idõt álló, európai viszonylatban is magasrendû, kivételes érték.
    1943

MÚLTUNK

SZÉCHY ANDRÁS

Történelmi napok Debrecenben

Az Ideiglenes Nemzetgyûlés és az Ideiglenes Nemzeti

Kormány megalakulása (1944. december 21-22.)

1.

60 esztendõvel ezelõtt - hazánk történetének talán legsötétebb mélypontján, 400 éves függetlenségi- és szabadságküzdelmek sorozatos próbálkozásai és vereségei után - a demokratikus újjászületés reményében 1944. december 21-én ült össze Debrecenben, az ország felszabadult területein megválasztott képviselõk részvételével, az Ideiglenes Nemzetgyûlés, s alakította meg másnap az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. Magyarország eljövendõ sorsára súlyos tehertételként nehezedett az elõzõ kormányok kül-, és belpolitikájának, továbbá katonapolitikájának szoros kötõdése a tengelyhatalmakhoz, Kárpátalja, Jugoszlávia, a Szovjetunió háborús megtámadása, a Nagy-Britanniával és az Amerikai Egyesült Államokkal való hadbakerülés, valamint Romániának a fasiszta háborúból való "kiugrása" után a Dél-Erdélybe való esztelen behatolás. Az antifasiszta koalíció számára elfogadhatatlannak bizonyult Horthy kormányainak jogegyenlõtlen nemzetiségi politikája, a sorozatos vérengzések, az egyre szigorodó és végül genocídiumba torkolló "zsidó-törvények".
    Magyarország történelme során valószínûleg ekkor szenvedte el legnagyobb veszteségét. 1938-as jövedelmének több mint ötszöröse, nemzeti vagyonának 40 %.-a pusztult el. Ipari eszközeinek, vasúti hálózatának több mint fele, állatállományának háromnegyede ment veszendõbe. Embervesztesége csaknem milliónyi: ebbõl mintegy 350 000 katona, a többi civil, közülük több mint 500 000 zsidó származású honfitársunk vesztette el életét. Hadifogságba kilencszázezren kerültek, kevésbé közismert, hogy ennek egyharmada a nyugati hadseregek hosszabb-rövidebb ideig tartó fogságába. Ugyancsak kevésbé számon tartott, hogy megtévesztésbõl, félelembõl, vagy az elõzõ rendszerekben viselt dolgaik miatt többszázezren hagyták el az országot.
    A II. világháború alakulása, különösen a 2. magyar hadsereg 1943. januári elpusztulása a Donnál, a magyar uralkodó osztályok konzervatív szárnya elõtt is mind világosabbá tették a fasiszta hatalmak közeledõ háborús vereségét. Horthy környezetébõl puhatolózni kezdtek az angolszász hatalmaknál a háborúból való kilépés lehetõségeirõl. Részben ezzel a céllal váltotta fel Bárdossy kormányát Kállay Miklós kabinetje. A Kállay-féle "kivárási" és "hintapolitika" azonban súlyos számítási hibákra, nemegyszer nemzetellenes bûnökre épült. Ez is lett a veszte. Legfõbb bûne az volt, hogy kiheverhetetlen csapásokat mért a hazai függetlenségi mozgalomra, melyben kibontakozni látszott a munkás- és parasztmozgalmak, s az értékes szellemi elit szövetsége. Megölték Schönherz Zoltánt, Rózsa Ferencet a függetlenségi mozgalom kommunista inspirálóit, fogházba vetették, vagy ún. "büntetõ századokba" és a frontra küldték a szociáldemokrata, a szakszervezeti és a betiltott kommunista mozgalom vezetõ aktivistáit, akiknek nagy része ott is pusztult, de megfélemlítettek liberálisokat, polgári demokratákat, sõt tekintélyes progresszív konzervatív vallásos személyiségeket is - mindazokat, akik egy szélesebb ellenállási mozgalom irányítói lehettek volna.
    A moszkvai, a teheráni és a jaltai konferenciák félreérthetetlenné tették, hogy az antifasiszta világkoalíció "munkamegosztásában" a keleti front, a kelet-európai országok felszabadítása elsõsorban a Szovjetunióra hárul, s bizonyos szövetségesi ellenõrzõ együttmûködéssel õk gyakorolják majd e térségben a demokratikus átalakulás felügyeletét. Az Egyesült Államok kormánya 1943. december 11-én hivatalosan is felszólította Bulgáriát, Magyarországot és Romániát, hogy ne folytassák a háborút Németország oldalán. Az amerikaiak és az angolok különbözõ csatornákon tudtára adták a magyar illetékeseknek, hogy fegyverszünet megkötése ügyében a Szovjetunióhoz kell fordulniuk. Kállay azonban csak a magyar csapatok visszavonásának tervéig jutott el s Magyarország semlegességének naiv illúziójával játszott.
    A német politikai és katonai vezetés, nem utolsósorban magyarországi besúgóik révén, naprakészen informálva volt a horthysta rezsim titkos "békespekulációiról". Így került sor 1944. március 19-én az ország német megszállására, amit végül is maga Horthy törvényesített. Utat engedett a magyar történelem legszégyenletesebb eseményeinek: a demokratikus szervezetek és a felvilágosultabb sajtó betiltására, a Hitler-ellenes személyiségek deportálására vagy föld alá kényszerítésére, a gettósításra, az Endlösung gátlástalan megvalósítására. A magyar ügyek fõ irányítója Edmund Veesenmayer, teljhatalmú birodalmi megbízott lett, s engedelmes végrehajtója Sztójay Döme altábornagy, az újonnan kinevezett miniszterelnök, évtizedeken keresztül berlini diplomata, Hitlerék ügynöke. Bujkálásra kényszeríttették Kállayt, a törvényes miniszterelnököt, Bethlen Istvánt az ellenforradalmi rendszer egyik miniszterelnökét, Horthy fõ tanácsadóját, letartoztatták Bajcsy-Zsililnszky Endrét, a kisgazda politikust, az ellenállási mozgalom vezetõjét, továbbá azt a 3000 személyt, akiket a Gestapo nyilvántartott, köztük neves polgári politikusokat, nagytõkéseket, hitlerellenes arisztokratákat is.
    Az ellenállás újjászervezésére és a demokratikus átalakulás elõkészítésére megalakult a Magyar Front, az illegalitásba került szociáldemokraták (Szakasits Árpád, a Népszava fõszerkesztõje elnökletével), a kisgazdapárt (Tildy Zoltán országgyûlési képviselõ), a kommunisták (Kállai Gyula, majd Rajk László), a Nemzeti Parasztpárt (Kovács Imre, falukutató író, az egykori 1942-es nevezetes Történelmi Emlékbizottság elnöke) irányításával. A Magyar Front tevékenységében részt vettek a kereszténydemokraták is. Az európai hadi események nyomására (Románia és Bulgária átállása, s szeptemberben a Vörös Hadsereg országunk területére lépése) Horthy rákényszerült, hogy "kiugrási irodáját" erõteljesebben mûködtesse és felvegye a kapcsolatot mind a szovjetekkel, mind a magyar ellenállási mozgalom vezetõivel. Majd október 15-én fegyverszünet-kérésre, a hitleri Németországgal való szembefordulásra szánta el magát. Ennek lebonyolításával az 1. hadsereg parancsnokát, Dálnoki Miklós Bélát bízta meg néhány más katonai és civil személlyel egyetemben. A kísérlet azonban, a felelõtlen elõkészítetlenség miatt, megbukott, és Veesenmayer jóváhagyásával Szálasi vezetésével a nyilasok fegyveres puccsal még aznap átvették a hatalmat, amelyet Horthy gerinctelenül jóváhagyott.
    A nyilas hatalomátvétel Budapesten és a Dunántúlon meghosszabbította az ország szenvedését és kirablását. Megtagadták Budapest "nyílt várossá" tételét. A harccselekményekben szinte teljességgel rommá lett a fõváros. A megmaradt zsidóságot tovább mészárolta a nyilas terror. Totális mozgósítással 14 éves kortól 70 évesig a teljes férfi lakosságot hadbakényszerítették. Április elejéig hadszíntérré változtatták az ország nyugati területeit.
    A nyilas tobzódás akadályozására, az idõközben kiszabadult Bajcsy-Zsilinszky vezetésével a Magyar Front pártjaiból és más ellenálló szervezetekbõl megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. Vezetõit azonban elfogták és Kiss János altábornaggyal az élén, kivégezték, Bajcsy-Zsilinszky meggyilkolására 1944 karácsonyán, Sopronkõhidán került sor.

2.

Az ország talpraállítása új, legitim államiságot követelt. A felszabadító harcok nyomán, az egyes településeken a helyi ügyek intézésére többnyire nemzeti bizottságok jöttek létre. Összetételükre jellemzõ volt, hogy a Magyar Frontban, illetve a felszabadult területeken elõször Szegeden létrejött Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontban tömörült szervezetek (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezetek) helyileg fellelhetõ vezetõibõl, a politikailag feddhetetlen közigazgatási vezetõkbõl, tekintélyes demokratikus személyiségekbõl és értelmiségiekbõl (köztük haladó gondolkodású papokból) jöttek létre.
    Észak-Magyarország, az Alföld, Dél-Dunántúl nagy részének felszabadulása után, 1944. december 14-én - a szövetséges nagyhatalmak hozzájárulásával és a függetlenségi frontban tömörült pártok megegyezése alapján - a debreceni kisgazdapárti polgármester, Vásáry István elnökletével megtartotta alakuló ülését az Ideiglenes Nemzetgyûlés Elõkészítõ Bizottsága. A bizottságban helyet foglalt, többek között Dálnoki Miklós Béla, a szövetséges hatalmakkal a fegyverszüneti szerzõdés megkötésérõl tárgyaló delegáció vezetõje, Juhász Nagy Sándor, az 1918-as õszirózsás forradalom Károlyi-párti közoktatási államtitkára, majd igazságügyi minisztere, Valentiny Ágoston, Szeged szociáldemokrata polgármestere, Gyöngyösi János békéscsabai publicista, a Kisgazdapárt végrehajtó bizottságának tagja, Takács Ferenc, Hódmezõvásárhely volt szociáldemokrata országgyûlési képviselõje, kõmûves, id. Komócsin Mihály, a dél-magyarországi szakszervezetek szervezõje, építõmunkás, Bodnár János vegyész akadémikus, a debreceni egyetem rektora, Balogh István katolikus plébános, Révész Imre református püspök és Tariska István, orvos, az egykori Márciusi Front szervezõje, a debreceni kommunista szervezet titkára.
    A bizottság felhívással fordult a felszabadult területek lakosságához az Ideiglenes Nemzetgyûlés küldötteinek megválasztására:
    "A hazánkra szakadt nagy nemzeti szerencsétlenség indított bennünket, magyar hazafiakat arra, hogy kezünkbe vegyük a kezdeményezést az Ideiglenes Nemzetgyûlés egybehívására, mely megalakítja Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormányát [...] Felhívjuk a városok és községek önkormányzati testületeit, a nemzeti bizottságokat, a szakszervezeteket, az ipari, mezõgazdasági és kereskedelmi szervezeteket, a kulturális és egyéb egyesületeket, hogy demokratikusan válasszák meg küldötteiket az Ideiglenes Nemzetgyûlésbe."
    December 15-e és 20-a között - a nemzeti bizottságok részvételével - bonyolították le ezeket a választásokat, fõleg a megyeszékhelyeken és a városok körzeteiben, általában népgyûléseken, közvetlenül és nyílt szavazással. A debreceni 1944. decemberi 21-22-ei elsõ ülésen 230 képviselõ vett részt, tájanként arányosan. Késõbb az 1945. áprilisi és júniusi budapesti és dunántúli választásokkal számuk 498-ra emelkedett.
    A Debrecenben összegyûlt képvis
elõk között ipari munkás volt 19%, szegényparaszt 17%, értelmiségi 22%, alkalmazott 5%, iparos és kereskedõ 15%, módos mezõgazdasági vállalkozó és középföldbirtokos 16%, egyéb (pap, katonatiszt stb.) 6%.
    A nemzetgyûlés Debrecenben, a református kollégium oratóriumában ülésezett, ott, ahol 1849-ben, Kossuth Lajos elõterjesztésére, az országgyûlés kimondotta a Habsburg-ház trónfosztását.
    Az Ideiglenes Nemzetgyûlés elnökévé Zsedényi Béla, miskolci jogakadémiai tanárt választották, alelnökökké a már említett Juhász Nagy Sándor mellett Sántha Kálmán neves orvostudóst, egyetemi tanárt.
    A Nemzetgyûlés szózattal fordult a magyar néphez. E szózatban egyebek között, ezek olvashatók:
    "Végveszélybe került hazánk megmentésére rendkívüli erõfeszítésre van szükség! [...] Újjá kell építeni a romokban heverõ Magyarországot! Független Magyarországot akarunk! [...] Az országot felszabadítani, a hazát újjáépíteni egyetlen párt, egyetlen társadalmi osztály sem tudja egyedül, csak a magyarság egyesült ereje! Demokratikus Magyarországot akarunk! Nem szabad többé megismétlõdnie, hogy a magyar néprõl megkérdezése nélkül döntsenek olyanok, akik összeomlásba kormányozták az országot [...] Szabadságot, széles körû jogokat biztosítunk a dolgozó tömegeknek, hogy megvédhessék érdekeiket, és hallathassák szavukat az ország ügyeinek eldöntésénél. [...] Ez az országmentés útja!"
    Igen sokan szólaltak fel, s tettek hitet a demokratikus nemzeti összefogás szükségessége mellett. Kovács Béla (Baranya), a kisgazdapárt egyik vezetõje kijelentette, hogy meg kell teremteni a baráti viszonyt a fasizmus ellen harcoló államokkal. "Fõ céljaink közé tartozik az is, hogy megteremtsük a baráti viszonyt a körülöttünk élõ államokkal és népekkel. Lehetetlen, hogy tovább follyék egy olyan politika, olyan irányzat, amely a körülöttünk élõ népekkel szemben szítja az elégedetlenkedést."
    A szociáldemokrata Takács Ferenc (az új kormány ipari minisztere) aláhúzta: "Az SZDP nem elõször nyújtja ki kezét más társadalmi rétegek felé, baráti jobbját más társadalmi osztály képviselõinek [...] az összefogásban õszintén és becsületesen kivesszük a részünket." Hangsúlyozta a szegényparasztság földhöz juttatásának, megélhetési feltételeinek nélkülözhetetlenségét.
    Erdei Ferenc (belügyminiszter), a Nemzeti Parasztpárt nevében, szintén az egymásra utalt dolgozó osztályok összefogásának szükségességét hangsúlyozta. "Megnyílt az útja, hogy a magyar nép, a parasztság és a munkásság cselekvõ részesei legyenek a nemzetnek, és cselekvõen vegyenek részt egy új ország felépítésében."
    A kommunisták közül talán Révai József felszólalása volt a legnagyobb hatású: "A magyar értelmiségnek nem a vádlottak padján, hanem a magyar demokrácia egységfrontjában van a helye. Móricz Zsigmond, Szent-Györgyi Albert, Bartók Béla, József Attila, Illyés Gyula nevei bizonyítják, hogy a Bolyaiak, Petõfiek, Adyk és Eötvös Lorándok fajtájának nem szakadt magva. A demokratikus Magyarországot a munkásokkal, dolgozókkal együtt haladó értelmiség, orvosok, tanárok, mérnökök, tisztviselõk nélkül nem lehet felépíteni."
    Igen nagyjelentõségû volt Kovács Béla sovinizmust elítélõ megjegyzéseihez való kapcsolódása. "... egyszer s mindenkorra szakítanunk kell azzal a reakciós magyar nagyzási mániával, amelynek szószólói azt hirdetik, hogy nekünk kell uralkodni a Duna-medencében, hogy csak mi vagyunk itt hivatottak államalkotásra, rajtunk kívül senki más". Tanulságos volt az a megjegyzése is: "Biztos, hogy lesznek köztünk nézeteltérések is. Nem baj. Nézeteltérések nélkül nincs eleven élet. A fontos az, hogy ezeket a felmerülõ nézeteltéréseket közös egyetértéssel áthidaljuk, leküzdjük. A fontos az, hogy mindig tartsuk szem elõtt: annál, ami elválaszt bennünket, ezerszer fontosabb, ami összefûz - a haza felszabadításának és újjáépítésének közös célja."
    A polgári demokrata Leitner Jenõ fontos figyelmeztetéssel élt: "Nagyon kérem a különbözõ pártok tagjait, ne marakodjunk, mert most minden emberre, felekezetre és társadalmi rétegre szükségünk van céljaink eléréséhez." Oszip István, diósgyõri szakszervezeti vezetõ az üzemi demokráciát, a munkásellenõrzést és az üzemi bizottságok mûködésének biztosítását követelte.
    A nemzetgyûlés, a vita után, megválasztotta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, amelynek tevékenysége alapjává a Függetlenségi Front programjának megvalósítását helyezte. A kormány összetételében szem elõtt tartották a széles nemzeti összefogás biztosítását, az antifasiszta hatalmakkal a szerzõdés mielõbbi megkötését, az ország felszabadításában való aktív részvételt. Ez tükrözõdött abban is, hogy Dálnoki Miklós Bélát választották miniszterelnökké, Vörös Jánost, az átállt vezérkari fõnököt honvédelmi miniszterré, s miniszteri tárcát kapott a fegyverszüneti szerzõdés elõkészítésében részt vett csendõr tábornok, Faragho Gábor is. A kisgazdák (Gyöngyösi, Vásáry), a szociáldemokraták (Takács és Valentiny), kommunisták (Nagy Imre, Gábor József és Molnár Erik), a parasztpártiak (Erdei) mellett helyet kapott Teleki Pál fia, Teleki Géza is a kormányban, akit a Polgári Demokrata Párt nemsokkal késõbb elnökévé választott.
    A kormány legelsõ cselekedeteként semmisnek nyilvánította a hitleri Németországgal kötött korábbi szerzõdéseket, s december 28-án hadba lépett az ország mielõbbi felszabadítása érdekében. Egyidejûleg elküldte megbízottait: Gyöngyösi külügyminisztert, Vörös János honvédelmi minisztert és Balogh István miniszterelnökségi államtitkárt Moszkvába a fegyverszüneti szerzõdés megkötésének befejezésére. Ezt az antifasiszta koalíció nagyhatalmaival 1945. január 20-án írták alá. A tárgyalásokon a Szovjetuniót Molotov külügyminiszter, az Amerikai Egyesült Államokat Roosevelt elnök személyi megbízottja, Harriman nagykövet, Nagy-Britanniát pedig Balfour és Clark Kerr nagykövet képviselte. A szerzõdés, többek között, tartalmazta a hitleri Németország elleni további hadmûveletekben való részvétel módját és mértékét, az 1937-es határokra való visszavonulást, az 1937-es állapotot megváltoztató összes intézkedések érvénytelenítését, a fasiszta törvények és intézkedések azonnali hatálytalanítását, a háborúban okozott károk meghatározott jóvátételét a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának, s végül, de nem utolsósorban a mindenfajta fasiszta szervezkedés és propaganda megakadályozását.
    A szerzõdés megtartásának ellenõrzésére - miként más, a tengelyhatalmakkal harcoló országokban is - az antifasiszta nagyhatalmak a békeszerzõdés megkötéséig Szövetséges Ellenõrzõ Bizottságot alakítottak, melyet Magyarország esetében a szovjet fél vezetett.

3.

Joggal tekinthetjük az Ideiglenes Nemzetgyûlés és a Nemzeti Kormány megalakulását a II. világháború utáni demokratikus fejlõdés tényleges születésnapjának, reményt keltõ elindulásának. A Nemzetgyûlés a kormány tevékenységét a demokratikus antifasiszta népek családjába való bekapcsolódással kezdte. Utat nyitott egy olyan demokratikus fejlõdés elõtt, melyben a néptömegek - munkások, parasztok, alkalmazottak, értelmiségiek, polgárok - egyenjogúan beilleszkedhettek. Orvosolta a parasztság ezeréves gondját, földet osztott. Megtette az elsõ intézkedéseket, hogy minden üzem és a nemzeti vagyon közelebb kerüljön termelõihez, hogy az országos és helyi hatalomba, ellenõrzésébe és gyakorlásába beléphessen a dolgozó lakosság nagy többsége is. A demokrácia fejlõdésének ez a népi jellege joggal foglalhatná el méltóbb helyét nemzetünk progresszív hagyományai között; öncsonkítás elfeledkezni róla, korszaknyitó érdemeirõl, hasznosítható tanulságairól.
    Tagadhatatlan, hogy ez a szép, ígéretes indulás sietségekkel, türelmetlenségekkel, igazságtalan torzulásokkal - egyes idõszakokban - megakadt és félre is csúszott; ezt persze részben magyarázza a nemzetközi helyzet romlása, a hoszszú, kimerítõ hidegháború. Mindez azonban végsõ soron nem homályosíthatja el azokat a rendkívül pozitív tapasztalatokat, amelyekbõl a jövõt illetõen ma is bátran meríthetünk.

MÛHELY

HEGEDÛS SÁNDOR

Az "ékes szavú, tudós püspök"

Prohászka Ottokárról

"Székesfehérvár ékes szavú, tudós püspöke [...] nem fél az újításoktól.
Az a hite, hogy modern idõkben modern legyen még a mennybéli üdvösség is."
    (Ady Endre)

Prohászka Ottokár a megújhodó, "modern" katolicizmus, majd késõbb az ellenforradalmi keresztény-nemzeti kurzus "lángoszlopa" volt. Kétségtelen katartikus egyénisége, sokoldalúsága, felkészültsége, milliók szívét megdobogtató igehirdetései a fasisztoid Horthy-rendszer ideológiai és szakrális életének középpontjába állították. Szent megszállott volt? Vagy csak egyháza létét, jövõjét féltõ püspök, aki jó érzékkel fogta fel, mit kell tennie, hogy a krisztianizmus ne csak felszínen maradjon, hanem tekintélyét növelve irányt szabjon a huszadik század kataklizmája közepette? Mindez ma is vita tárgya.
    Tudósnak nevezték, de valójában nem volt az. Kora tudományos vívmányait megnyergelve misztifikálni igyekezett a reáliákat, míg a miszticizmust át- meg átszõtte az immár megvétózhatatlan földi ismeretekkel. Így aztán a materializmus és az idealizmus "vegyesházasságával" kilépett az egyházi dogmatika és konzervativizmus szorításából.
    Filozófusnak minõsítették, pedig az sem volt. Nem hozott létre iskolát, de tanulmányozva a nyugati (olasz, francia, német) teológusok és bölcselõk értekezéseit, belõlük merített "rendszerének" építkezésekor.
    "Aranyszájú" szónok volt, jóllehet szlovákos akcentusa átszüremlett szenvedélyes savonarolai prédikációin. Dolgozatai magukon viselték a barokk stílus túlzsúfoltságát és dagályosságát. Ezek sejtelmességét összhangba tudta hozni céltudatos mondanivalója racionális elemeivel.
    A rendkívül fáradhatatlan és termékeny Prohászka klerikális mûveit 25 kötetben adták ki. Ezzel írásait és szónoklatait átörökítették az utókor számára, lenyomatát adva egy gondolkodó fõpap szellemi teljesítményének.

Az elsõ lépések

Prohászka Ottokár 1858. október 10-én született az akkor még felvidéki (ma szlovákiai) Nyitrán. Apja, Prohászka Domokos cseh-német származású, magyarul alig tudó tisztviselõ. A szülõk, gyakorló katolikusok lévén mély vallásos szellemben nevelték három gyermeküket. Nem gondoltak arra, hogy Ottokár egyházi pályára lép, noha a családban visszamenõleg sok pap volt. Ám a nyitrai piaristák, majd a kalocsai jezsuiták, végül az esztergomi középiskola (ahol érettségizett) hatására eljegyezte magát a hivatásos hitélettel. Visszavonhatatlanul kialakult benne a pasztorizálás vágya: "Lángoló szívvel kivánlak keresni, Istenem..."
    Tanulmányait kitüntetéssel végezte. Az esztergomi szeminárium rektora Simor János hercegprímás figyelmébe ajánlotta a tehetséges fiút, aki Rómába küldte a Collegium Germanicum et Hungaricumba. Itt elmélyedhetett a filozófiai és teológiai ismeretekben. A római Gregorián-egyetem, a patinás, tizenhatodik században alapított keresztény-jezsuita intézmény a világegyház egyik leghíresebb iskolájának számított. Aszkézisbe hajló fegyelem mellett beavatást nyert a hittudomány "titkaiba". A fiatalember 1875-1882 között élt a Collegium ódon falai között. Kiváló eredményeket tanúsító bizonyítványt kapott, s 1878-ban a bölcsészet, majd 1882-ben a teológia doktora lett.
    Ekkor visszatért Esztergomba. A papi szeminárium teológia tanárává nevezték ki, majd 1890-ben az iskola spirituálisává, lelki felügyelõjévé léptették elõ.
    1904-ig, tehát 22 évig tanított a prímási székhelyen. Ám Róma után Esztergomot egyre szûkebbnek érezte, ambíciói túlnõttek a Duna-parti kisváros határain. Boldog és elégedett volt, amikor 1904 márciusában oktatói megbízást kapott a budapesti egyetem hittudományi karán. Életében sorsdöntõ változást hozott, hogy 1905 karácsonyán X. Piusz pápa Székesfehérvár püspökévé szentelte. Ezzel a magas fõpapi kinevezéssel helyzete és lehetõségei új dimenziót kaptak.

A teológus

A mindenre nyitott és sokrétû érdeklõdést mutató ifjú már Rómában kezdett megismerkedni a különbözõ teológiai és filozófiai irányzatokkal. A francia felvilágosodás, a tudományok gyors ütemû fejlõdése, a liberalizmus és a marxizmus hatására a hittannal foglalkozó atyák némelyike belátta: az egyházi tézisek mozdulatlansága alááshatja a valláselmélet alapjait. Vallották: bizonyos (a lényeget nem igazán érintõ) korrekciók alkalmazása elkerülhetetlen, hogy az "épület" fennmaradhasson.
    Prohászka nem kérdõjelezte meg a kanonizált alapdogmákat, de támogatott minden olyan eszmeáramlatot, mely - reményei szerint - kiszabadíthatja a teológiát a skolasztika megkövesedett rabságából, biztosítva ezzel a vallási tételek megújhodását. Már itthon meghirdette az aggiornamentot, az egyház korszerûsítését. Nem tagadható a német kultúrharc (Kulturkampf) befolyása, amikor is a papság harcot folytatott Otto von Bismarck kancellár ellen, aki a klérus világi hatalmának gyengítésére törekedett. De kimutatható Görres, Hoffbauer, Rauscher, Rosmini, Mansoni kisugárzása is. Nem kevésbé figyelt fel Steiner Fülöp fehérvári püspök tevékenységére, aki a Szent István Társulat 1887-es programadó beszédében a tudomány és vallás neotomista összeegyeztetését jelölte meg fontos feladatul.
    Az esztergomi papnevelde fiatal tanárának újító vállalkozása mindenképpen bátor tett volt, hiszen a honi katolicizmus vezetõi görcsösen ragaszkodtak a szent könyvek betûihez. Mint minden maradi irányzat reprezentánsai, õk is féltették az egyház jövõjét a reformoktól.
    Itthon tehát Prohászka Ottokár egyik úttörõje lett a modern tudományok iránti egyházi viszony felülvizsgálatának. Nem a természettudományok "kirekesztésére" törekedett, hanem a természettudományokkal akarta igazolni a teológia alapelveit. A vallás szolgálatába kívánta állítani a tudományok korszakos eredményeit: a világon minden materiális és spirituális része az idõben-térben parttalan égi akaratnak. Végsõ konklúziója: "Minden Istentõl való, a tudomány, az értelem is." Hitte, hogy a természet a Mindenható gondolatainak kifejezése. Henri Bergson nyomán vallotta: "Istent nem fogadhatom el mint tisztára transzcendens valamit, hanem mint a a világot és létet átjáró, végre is immanens valóságot." Jól összebékítõ felfogása volt, miszerint aki nagy felfedezéseket tesz, az nem az Úr ellen cselekszik, hanem õérte. "Egyetlen egy isteni gondolatnak potencialitásában benne volt a világ, s most kifejlik belõle aktusokban, mint magban a fa." Elítéli a marxizmust, amely tagad minden túlvilágiságot, isteni eredetet és miszticizmust. Ezt földhözragadt egyoldalúságnak tartotta. A természettudományt a teológia elõcsarnokába helyezte, hogy "állítsa fel az Úr eszményeinek kifejezéseit".
    Elfogadta a bergsoni intuicionizmust, mely az üdvösség eszközét nem a megismerésben látja, hanem abban, hogy megérzéssel le kell rombolni a "tudomány immanens korlátait". Vagyis, nem az értelemnek kell az életet irányítania, hanem az akaratnak, amelyet Jézus utáni vágynak nevez.
    A Modern katolicizmus címû tanulmányában ezt írja: halljuk, a csillagászt megfosztotta Istent lakóhelyétõl, az energia megmaradásának törvénye a semmibõl volt teremtésnek lehetetlenségét hirdeti, hogy a föld nem a világegyetem központja, hogy nincsen áthidalhatatlan ûr az ember és állat között. Össze kell kötni a természetet a természetfeletti világgal. Vigyük át a tudomány eredményeit transzcendentális életünk szférájába. Ezzel gazdagítjuk lelki világunkat, és közelebb jutunk Isten szándékainak megismeréséhez. A tudomány vívmányai csupán a felület, mélyebbre kell ásnunk ahhoz, hogy eljussunk a szellemhez. A természet Isten remekmûve, az égi okság mindennek a kezdete és célja. Ám az abszolút beteljesedés titok marad. Prohászka ezekbe a sejtelmes, valójában semmitmondó, megfoghatatlan sztereotípiákba rejtette tehetetlenségét és tanácstalanságát a tudományok megcáfolhatatlan érveivel szemben. A szellem birodalmába való menekülése felmentette, hogy a konkrét, objektív bizonyítékok ellenében kikezdhetetlen argumentációval vegye fel a harcot. Ha mindennek Isten az igazolása és cáfolata, akkor a tudományok kézzelfogható eredményei a másodlagosság, az okozat szerepkörére szorulhatnak vissza.
    Prohászka bírálta Nietzsche öntudatlanságát, Schopenhauer pesszimizmusát, Ibsen sötétségét, Björnson terméketlenségét, Hauptmann meghasonlottságát, Kant szubjektív idealizmusát. Úgy vélte, mindezek nem az örök ideálokat keresik. Elutasította Kant és Laplace nebuláris (õsköd) elméletét is, mely ellentmond a teremtés biblikus felfogásának, s természetesen vitába szállt a darwinizmussal is - nem lehet a célszerû fejlõdést felcserélni a létért folyó küzdelemmel. Képtelenség, írta, hogy az emberi test evolúció eredménye, míg a lélek isteni ihletésû. (Megjegyzendõ: II. János Pál enciklikája már nem tagadja a test állati, illetve a lélek isteni eredetét.) Prohászka úgy vélte, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan. "Az emberi test addig fejlõdött, amíg alkalmassá vált a lélek hordozására, ehhez Isten teremtette a lelket."
    Prohászka buzgólkodása közben meghalt a toleráns XIII. Leó pápa. Helyére a konzervatív integralizmus szigorú képviselõje, X. Piusz lépett. Az új egyházfõ nem tûrte Prohászka "kicsapongásait", ezért néhány (az egyház tanítását, szerinte, kompromittáló) könyvét indexre tette. Betiltotta Az intellektualizmus túlhajtásai, a Modern katolicizmus és a Több békességet címû mûveit. Ez részben a szélsõségesen dogmatikus, ultramontán magyar püspökök intrikájának következménye volt. Prohászka meghajolt a vatikáni döntés elõtt, de megjegyezte: "Én a magam részérõl tudom, hogy az egyházi tant soha, sehol nem tagadtam." Mindenesetre kiengesztelõ látogatást tett a világkatolicizmus fejénél.

A politikus

Prohászka Ottokár korántsem húzódott meg a teológia sáncai mögött. Világosan látta, hogy nemcsak a természettudományok, s nemcsak az antikapitalista és antiklerikális mozgalmak fenyegetik az egyház presztízsét. A közélet színterére lépett. Ezzel viszont egyértelmûen fölfedte politikai hovatartozását s elméleti tevékenységének valódi osztálygyökereit.
    Az 1867-es kiegyezést követõ új viszonyok kedvezõen hatottak a tõkés rend kibontakozására és fellendülésére. A klasszikus kapitalizmus rövid szakasza után Magyarországon is láthatókká és érezhetõkké váltak az imperializmus jelei, tendenciái. E jelenségekkel óhatatlanul együtt járt a társadalmi ellentétek kiélezõdése. Akárcsak Nyugat-Európában, nálunk is fellángoltak a munkás- és parasztmozgalmak, valamint nemzetiségi szervezkedések. A nagytõkés-nagybirtokos érdekeket fenyegetõ "kilengések" iránt a fennálló rendszert féltõ egyházak sem maradtak közömbösek. A papság konzervatív erõi a régi feudális módszerekkel igyekeztek fogságban tartani a lelkeket, ám - amint láttuk - kibontakozott mellettük egy reformirányzat is, amely korszerûsíteni akarta a klérus magatartását, a kialakult új körülmények közepette.
    Ennek a reformirányzatnak lett a vezéralakja Prohászka Ottokár. Õ nemcsak a természettudományokat iparkodott az egyház szekerébe fogni, szolgálólányává tenni, hanem a munkásmozgalomba való behatolással a diadalmasan elõretörõ marxizmus "méregfogát" is ki akarta húzni. A marxi szociáldemokratizmussal szemben a keresztényszocializmust kínálta fel alternatívaként.
    Mindez XIII. Leó pápa 1891-ben közzétett enciklikáján (Rerum novarum) alapult, mely a munkásság elégedetlenségében rejlõ veszélyeket felismerve szociálpolitikai ajánlásokat dolgozott ki. Prohászka volt az elsõ, aki lefordította a Vatikán pásztorlevelét, s Magyarországon "felkarolta" a munkásság és parasztság gondjait. Ugyanakkor fokozta harcát a liberalizmus ellen, és ezt is a maga módján tette. Szemben az egyház maradi szárnyával, elhatárolódott a hûbériségtõl, és hatékonyabban simult a kapitalizmus adta feltételekhez. Felismerte ugyanis, hogy munkásmozgalom elleni sikeres harc csakis mozgalmi szervezkedéssel vívható meg. Utat kellett találni a néphez, s ennek az a legjobb eszköze, ha az egyház képviselõi populista módszereket alkalmaznak. E céllal alapította meg 1888-ban az Esztergomi Katholikus Legényegyletet, és tevõlegesen részt vett az egész országra kiterjedõ Zichy Nándor-féle Katholikus Néppárt létrehozásában. 1896-ban néppárti programmal indult a vágrécsei kerület képviselõi mandátumáért, de vereséget szenvedett. Ez 24 évre visszatartotta a hasonló kísérletezésektõl.
    Miután a Néppárt nem jutott érdemleges tömegbefolyáshoz, a keresztényszocialista szárny különvált. 1903-ban agitációt indítottak fõleg a munkások között. Létrehozták a "sárga" szakszervezeteket. 1907-ben megalakították a Keresztényszocialista Pártot, melynek ideológiája a krisztusi eszmeiség, az osztályharc elvetése, a magántulajdon tisztelete és a súlyos társadalmi egyenlõtlenségek békés úton történõ kiegyenlítése volt. Ám ez a párt is megbukott, ezért tiszavirág életûnek bizonyult. A századforduló után sorra születtek a különbözõ egyházi tömörülések: a Mária-kongregáció, a katolikus legényegyletek, a katolikus sajtószövetség, a katolikus szövetkezetek. E csoportosulások összefogására hívták életre 1908-ban a Katolikus Népszövetséget, mely a háború elõtt (1914) már 300 ezer tagot számlált.
    Prohászkának, a marxizmus és liberalizmus mellett az akkor szárnyát bontogató polgári radikalizmussal is meg kellett küzdenie.
    Ady Endre - még Nagyváradon - elsõnek ismerte fel Prohászka sanda terveit: "Nem fogunk a Vészi Józsefek hibájába esni, és nem fogjuk kivételes nagy embernek deklarálni Prohászka Ottokárt csak azért, mert merészebbnek és intellektusban gazdagabbnak látszik, mint a többi fegyverese az ecclesia militansnak." Ady pontosan érzékelte a püspök csalárd céljait: "Hát nem méltóztatnak látni, hogy az Ehrhardtok, Prohászkák a jövendõ klerikalizmusának az elõkészítõi? A klerikalizmusnak örök célja az emberiség nyûgökben tartása." Mint mondta: a korral haladnia kell, s újszerû fegyverekkel hadakozik, mert nem lehet ma már kínzókamrákkal boldogulni. "Modern idõkben modern legyen még a mennybéli üdvösség is."
    Prohászka természetesen legfõbb ellenségének a marxizmust tekintette, de ez - a munkásság megtévesztése érdekében - távolról sem akadályozta meg abban, hogy marxi terminológiával szerelje le a tudományos szocializmust (munkamegosztási viszonyok, termelési mód, társadalmi alakulat, osztály, osztályharc). E szakkifejezéseket átértelmezte, és a maga módján használta fel.
    Nagy teret szentelt a munka társadalomfilozófiai kérdéseinek. Õ a munkát a kultúra szinonimájaként kezelte. Azt gondolta, a világ a megtermelt javak igazságosabb elosztása felé halad. És ez nem az osztályharc eredménye, hanem a munka spirituális természetének egyenes következménye. Megjegyzendõ persze, hogy az "igazságosabb elosztás" alatt nem a kizsákmányolás felszámolását, hanem a némileg megemelt javadalmazást értette. (Sehol, soha nem kérdõjelezte meg a tõke létjogosultságát.) Arról nem szólt, hogy a munka milyen történelmi szerepet játszott az emberré válásban, s arról sem, hogy milyen jellegû viszonyba léptek egymással az emberek a termelés folyamatában. Statikusan kezeli a munkát, nem fedi fel hatását az osztály- és tulajdonviszonyok aspektusából. Nála ez esetben nem közgazdasági-társadalmi fogalomról van szó, hanem inkább egy olyan éteri jelenségrõl, mely Isten megközelítésére szolgál.
    A hajtóerõt az etikai normákban látja. "Jézus irányt adott, utat mutatott egy lehetõ legjobb, legméltányosabb társadalmi állapot megteremtésére." E földi létet ideiglenesnek tekinti, hiszen ezt felváltja majd a túlvilági "állapot" örökkévalósága. Megfoghatatlan erkölcsi mértéket állít, anélkül, hogy konkrét tartalmat adna a jézusi útnak és iránynak. Úgy véli, nem Isten akarata, hogy a gazdagok kirabolják a szegényeket, mert a krisztusi jogrend szerint minden ember testvér és a keresztényi egyenjogúság letéteményese. Mint mondja, amíg a szociáldemokraták el akarják törölni a magántulajdont, õk Isten felé fordulnak. A gyengék tömörüljenek szövetkezetekbe, tanácsolja, tõkés és munkás dolgozzon vállvetve. A jólétnél pedig fontosabb a vallásosság, mert ez a kegyelmi helyzet, az emberré válás kiteljesedése. Harc helyett együttmûködést ajánl. Akárcsak Mussolini országában, nálunk is a munkás-tõkés korporációk oldják fel a társadalmi ellentmondásokat.
    Ez az egész ájtatos koncepció világosan feltárja Prohászka szociálpolitikai felfogását, céljainak nagyon is profán jellegét.
    Az elsõ világháború kitörése nem rendítette meg a püspököt. Úgy vélte, ennek a "földrengésnek" erkölcsnemesítõ hatása lesz. Mint következetes rasszista, a nagy összecsapásban (ahogy késõbb Hitler) õ is a fajok küzdelmét látta, melybõl az erõsebbnek kell gyõztesen kikerülnie. Kiindulva abból a téveszmébõl, miszerint ez a "honvédõ" háború össznemzeti érdek, hitt az antagonizmusokat kiiktató, nemzeti összeborulásban. Eleinte az isteni szándékot akarta összeegyeztetni a háborúval, de 1916 után hangulata megváltozott. Látnia kellett ugyanis a harcoló katonák körében a fásultság, kiábrándultság, a szociális elégedetlenség jeleit. 1917-ben a nemzeti felbuzdulást felváltotta a fennálló rend megdöntésének elementáris szándéka. Ez egyre jobban nyugtalanította Prohászkát. Féltette a magyar úri osztály hatalmát, ezért megelõzõ gesztusokat sürgetett a kormányférfiaknak. Már korábban, majd a Magyar Gazdaszövetség 1916-os közgyûlésén is javasolta a hadbavonultak, illetve hozzátartozóik földhöz juttatását. Elképzelései nem érintették a nagybirtokrendszer struktúráját, csupán haszonbérletek kialakítására gondolt. Ám az uralkodó elit és a fõpapság megbotránkozva vetette el Prohászka "forradalmi" indítványát.
    Miután 1917-ben XV. Benedek pápa a pacifizmus útjára lépett, a magyar püspök is a háború mielõbbi befejezésének híve lett. Félelme azonban nem a kivérzett nép, hanem a jobboldali radikalizmus felé sodorta. Ez teremtette meg a szubjektív feltételeit annak, hogy az 1919 utáni ellenforradalmi rendszer fõideológusává váljék.
    Az õszirózsás forradalom 1918 októberében nem érte váratlanul. A jövõtõl való rettegése váteszi erõvel rajzolta lelki szemei elé a mindent felforgató "káoszt". Elsõ megnyilatkozásai ellentmondásosak voltak. 1918. november 2-ai körlevelében a Nemzeti Tanácshoz való csatlakozásra szólított, mert számára ez az intézmény testesítette meg akkor a békét és a nyugalmat. Nagyra becsülte Károlyi Mihály és társai erõfeszítéseit, amelyek a nemzeti függetlenség kivívására irányultak, s örömmel üdvözölte a fegyverszünet megkötését is. Ugyanakkor azonban Gömbös Gyula társaságát kereste, és tagja lett a szélsõjobboldali MOVE-nak.
    A Tanácsköztársaság idején - miközben az egyházak szembefordultak a munkásosztály e forradalmi kísérletével - Prohászka várakozó álláspontra helyezkedett. A hatóságok nem bíztak benne, háziõrizetbe vették, de a fõpap továbbra is a proletárdiktatúra tudomásul vételének álláspontját vallotta. Tette ezt azért, mert hosszú távon számolt a munkáshatalommal, ám júliusban, amikor már jelentkeztek a súlyos válság jelei, magatartása megváltozott. A szocialista forradalmat akkor már káros kitérõnek tartotta, és azt sürgette, hogy az országot mielõbb helyezzék keresztény-nemzeti alapokra.

A forradalmak után

Az ellenforradalom felülkerekedésekor azonnal bekapcsolódott a politikai életbe, természetesen a reakciós erõket támogatandó. 1919. augusztus 17-ei körlevele világosan megmutatta Prohászka Ottokár helyét és igazi arcát.
    A dokumentum hangsúlyozta, hogy 1919. március 21-tõl egy közpusztító, garázdálkodó társaság került hatalomra, mely jórészt zsidó-orosz hatásokat közvetített. Kiállt a vezetõk szigorú megbüntetése mellett, de az ártatlan munkások és parasztok iránt kíméletet javasolt. "Tiltakozott" a vendetta ellen.
    A forradalmakat (immár az õszirózsásat is) "piszkos tüzeknek" és "állati motívumoknak" bélyegezte. 1918-1919-et elítélõ szavai õszinték, de a fehérterrorra vonatkozó megjegyzéseit nem szabad komolyan venni, hiszen a "szigorú" bírálat leple alatt megáldotta a hadsereg fegyvereit. A nemzeti önállóság biztosítékát látta Horthy Miklós fõvezér katonai testületében. Tehetségébõl és képmutatásából még vallási ideológia összetákolására is tellett: "... az evangélium a szeretet és a béke, de olyan szeretet, mely tüzet hozott a földre s a tûz mellé kardot és korbácsot..." Ezzel a maga részérõl is elhárította a valláserkölcsi akadályokat a fehérterroristák megtorló tömegmészárlásai elõtt.
    Ezek után arról beszél, hogy 1919 azért következett be, mert a társadalom elkereszténytelenedett. Vissza kell tehát terelni az akolba az eltévelyedett bárányokat.
    Kétségtelen, hogy népszerûségre tett szert a katolikus intelligencia körében, de a politikai életben nem játszott meghatározó szerepet. Az ellenforradalmi kurzusnak elsõsorban militáns, pragmatikus emberekre volt szüksége, és nem álmodozó prédikátorokra.
    Prohászka Ottokár ideológiai rendszerének egyik alapvetõ eleme az antiszemitizmus volt, még akkor is, ha tagadta, hogy zsidógyûlölõ lenne. A társadalmi bajok forrását a zsidók tevékenységében látta: "... a kis zsidó kapitalisták tönkretették a népet és a nagyok az egész nemzetet..." Fõleg a háborús években erõsödött meg benne a rasszizmus: "Én nem vahyok antiszemita, de gyûlölöm a háború haszonélvezõit." Pedig tudnia kellett, hogy a hadikonjunktúra hatása felette állt minden felekezetnek és etnikumnak. Követelte, hogy "a mohó zsidó tõkét váltsa fel az erkölcsös keresztény tõke". Még a századfordulón tiltakozott a zsidó vallás állami egyenjogúsítása ellen, 1920-ban pedig megszavazta az izraelita fiatalságot korlátozó numerus clausust. A fehérvári püspök nemcsak a természettudományokat, de a fasizmust is összhangba igyekezett hozni a katolicizmussal.
    Nem hitt az asszimilációban, mert azt vallotta, hogy a zsidóság idegen faj, mely a magyarsággal nem keveredhet. Mindezt nemzetvédelemnek, "hungarizmusnak" nevezte. Ez a "hungarizmus" kifejezte nemcsak az éles, aktív antiszemitizmust, de a magyarság felsõbbrendûségét, szupremáciáját is. Az 1920-22-es ciklusban aktív tagja lett az ellenforradalmi parlamentnek. Megbízást kapott arra, hogy kísérje el Horthy Miklóst az Országházba a kormányzói eskü letételére. Ezzel a honatyai szereplésével szégyenletesen hozzájárult a keresztény-nemzeti kurzus konszolidációjához. 1922-ig még a Keresztény Nemzeti Egységpárt elnöki tisztségét is betöltötte.
    Az 1922-es választásokon már nem jutott képviselõi mandátumhoz. Ezt követõen elsõsorban apostoli tevékenységet fejtett ki. Sûrû országjárással igyekezett a katolikus tábort hitében megerõsíteni. Prédikációin mindig nagy sokaság hallgatta az "aranyszájú" papot, vigaszt remélve kétségeire, szorongató napi gondjaira. A szélsõséges szervezeteknek haláláig tagja maradt.
    Az Egyetem téri templomban tartott szokásos igehirdetése közben, 1927. április 2-án rosszul lett, és 12 órás haláltusa után elhunyt.
    A mai elit katolikusai rehabilitálták, és az egykori Prohászka-kultusz feltámasztásán buzgólkodnak.