LUZSICZA ISTVÁN

Adventi hó

Az elsõ hó, amint hogy leesett,
kitisztította a lelkeket,
meggyógyította mind a nagybeteg,
kedd-szerdai cúgos perceket,
hozott karácsonyváró fényeket,
koszorús adventi ünnepet,
s bár hang nélkül, fenségesen esett,
de én hallottam, hogy csengetett.
Kassák
Érsekújvár szülte, mint nagyapámat,
és külföldre szakadt szülõvárosa
magyarsága dacára is elismerte.
Érsekújvár szülte - a világnak;
a világnak, hogy nyomot hagyjon, s az a
nikkel szamovár ne hiába, ne
jeltelenül repüljön el feje fölött.
A magyar avantgárd volt, úttörõ -
önmagának; felfedezõ, Kolumbusz
tutajon, matrózok nélkül, egyszemélyes
birodalma királya és alattvalója.
Élete nyolcvan évét haláláig
szabadverssorokba tördelte; mint ez itt,
szabadversekbe, csak sokkalta jobbakba:
szabadversekbe és festményekbe.
Fém volt a hang és kõ a stílus, fém és kõ,
alumínium és gránit, rendetlen
rend, a kötetlenség kötöttsége, a
megkoreografált szabálytalan szabály;
és talán a valóság volt ez, annak
az igazsága, giccses díszek és
díszletek nélküli, barokkos
cirádáktól mentes, jéghideg,
kemény és puritán igazság.

S földijének hajtását, e kései utód
lelkét talán nem is értené meg Kassák,
miért hagyja, hogy botor, lila hangulatok
s aranysárga rímek folyton elringassák.

BENE ZOLTÁN

Profán legenda

Azon az éjszakán végleg eldõlt, hogy Lelkes Jánosnak többé nem kell cipõt vásárolnia.
    - Nem tudták megmenteni a lábát - vigasztalta néhány nap elteltével, egy csendes estén a szomorú szemû, kerek arcú apáca, a kezét nyirkos tenyerei közt tartva. - Súlyosan roncsolódtak a csontok mindkét lábfejében és a sípcsont szinte szétrobbant. Így mondják a doktorok.
    - Imádkozott értem? - kérdezte Lelkes János.
    - Egész éjszaka magáért imádkoztam - válaszolta az apáca. - És minden szabadidõmben imádkoztam magáért, mert félõ volt, hogy elveszítjük.
    - Azt beszélik - terelte másra a szót Lelkes János -, hogy a levágott végtag még sokáig fáj, sajog és viszket kegyetlenül. Én azonban nem érzek semmi ilyesmit.
    - Emiatt ne búsuljon! - suhant át egy halvány mosoly az apáca kerekded arcán. - Hátha ebben megsegíti az Isten.
    - Nem is panaszképpen mondtam - dörmögte Lelkes János. - Marad még egy keveset?
    - Maradok, ameddig lehet.
    - Eljön mindennap?
    - Eljövök mindennap. Ameddig jöhetek. Ha Isten segedelmével javul majd az állapota, valamelyik sebesültvonattal haza fog utazni.
    - Az anyám tudja már?
    - Nem tudom. Minket nem avatnak be az efféle ügyekbe. Mi azért vagyunk, hogy ha fáj, enyhet nyújtsunk. Bárhol is fájjon: akár a testek, akár a lelkek fájnak, mi ott vagyunk. - Az apáca el-elérzékenyült és el is pirult saját szavaitól.
    - Van a mi városkánk templomában egy szobor - mondta halk szóval Lelkes János. - Szûz Máriát faragták ki a Kisjézussal. Amikor így néz, egészen olyan az arca, mint annak a szobor Boldogasszonynak.
    - Ilyeneket ne beszéljen nekem, kérem! - vonta össze a szemöldökét az apáca, és még vörösebb lett a bõre.
    - Ilyeneket nem beszélek - egyezett bele Lelkes János. - Csak gondolom magamban - tette hozzá a bajusza alatt somolyogva.
    - Azt meg nem tilthatom - sóhajtott az apáca. Tekintetét elõbb Lelkes Jánosra emelte, majd feljebb, a falon függõ feszületre.
    - Mit fog kezdeni otthon?
    Lelkes János tett egy tanácstalanságra utaló mozdulatot.
    - Van egy cimborám... testi-lelki jó pajtásom, Mézes Márton, aki asztalos. Vele készíttetek majd magamnak egy guruló széket. Remélem, nem lövik el a kezét a muszkák, mivel õ arrafele harcol, mert ha ellövik, hát guruló szék nélkül maradok. De ha lesz székem mégis, akkor kigurulok a földre és beszívom a tüdõmbe azt a jó, friss illatot. Máskor meg a templom elé gördülök, mesélek az összeverõdõ gyerekeknek a háborúról, ami elviszi az ember lábát. Meg mesélek nekik a taljánokról is. Nem rossz emberek azok, csak ne volna ágyújuk.
    - Nekünk sem lenne rá szükségünk.
    - Szentigaz!
    - Most már aludjék - emelkedett fel az apáca. - Pihennie kell. Még visszatérhet a láza.
    - Jó - adta meg magát Lelkes János. Az apáca pedig megigazgatta a párnát a feje alatt, s betakargatta gondosan, mielõtt elindult.
    Lelkes János elérzékenyülve nézte, ahogy alakja távolodni kezd. Még az apácaruhában is vonzónak találta. Milyen szemrevaló teremtés! Felsóhajtott, a szeme könnybe lábadt.
    - Nõvér! - szólt utána.
    - Igen? - fordult vissza az apáca.
    - Egy percre csak!
    A nõvér ismét az ágya mellé lépett.
    Lelkes János így szólt hozzá: - Ha nem kötelezte volna el magát Krisztusnak, és nekem lennének még lábaim, hozzám jönne-e feleségül?
    - Azt hiszem, nemcsak akkor, ha volnának még lábai - hadarta az apáca, azzal gyorsan magára hagyta a sebesültet.
    Lelkes János hátrahanyatlott az ágyban. Lehunyt szemhéja mögött elképzelte, ahogy guruló székében kigördül otthon a földekre vagy a templom elé, és mögötte ott lépked ez a Mária-arcú apáca egyszerû öltözékben, asszonyruhában. A hasa gömbölyödik...
    Azon az éjszakán végleg eldõlt, hogy Lelkes Jánosnak nem csupán cipõre, de guruló székre sem lesz szüksége többé, amiként egyéb evilági hívságokra sem. Reggel néhányan azt vélték látni: mosolyog. A Mária-arcú apáca is ezek közé tartozott. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, elmondott egy imát a halott lelki üdvéért, végezetül megfogadta, hogy felkeresi Lelkes János édesanyját, amint befejezõdik a véres, kíméletlen haláltánc.
    Fogadalmát megtartotta. Az elérkezõ békében egy zûrzavaros, szétesett, megalázott és megszállt országon keresztülutazva eljutott Lelkes János szülõvárosába, Nagyszegre. Megtalálta az édesanyát, beszélt neki a fiáról. Utána együtt sírdogáltak.
    - Beszélt a fia egy szoborról - mondta egyszerre félénken az apáca. - A templomukban áll, a Szentanyát ábrázolja a Kisjézussal. Szívesen megnézném.
    - Ilyen szobor nincsen minálunk - ingatta a fejét Lelkes János édesanyja. - Sem a templomban, sem a kápolnában. Hanem az én Jánosomnak - folytatta kisvártatva - áldott jó, csuda ügyes keze volt. Hátul, a pajtában farigcsált is sokat, ha ráért, kiváltképpen telente. Szobrokat is készített, talán azok közül gondolt valamelyikre, azt emlegette.
    Hátramentek együtt a pajtába. Az egyik sarokban ráakadtak egy gondosan bebugyolált tárgyra. Kibontották. Egy faszobor került elõ a csomagból. Szûz Mária volt az valóban, karján a Kisjézussal. Szép, igényes munkának látták.
    - Nocsak - jegyezte meg néhány perc múltán Lelkes János édesanyja. - Ennek a Máriának az arca és a tekintete szakasztott olyan, mint a nõvéré!
    Az apáca sápadtan állott a szoborral szemközt. Ahogy Szûz Mária szemébe nézett, úgy érezte, mintha önmagával nézne farkasszemet.
    A két nõ szótlanul, moccanatlan áhítattal bámulta a szobrot. Aztán, hosszú-hosszú idõ elteltével, az anya megmozdult. Nagy gonddal újra becsomagolta Szûz Máriát, karján a Kisjézussal, és visszaállította oda, ahonnan elõkerült.
    - Ha Nagyszegen jár, mindig szívesen látom - szipogta, mikor végzett.
    - Ha Nagyszegen járok, feltétlen meglátogatom - suttogta az apáca, s jól hallhatóan nehezére esett, hogy hangot préseljen elõ a torkából. - És a szobrot is megnézném, valahányszor csak tehetem.
    - Megõrzöm magának, nõvér - bólintott az asszony.


 
HAMVAY PÉTER

Pincemadár (és kísérletezés)

Pincemadár szaggatott szétszúrt
felvágva összevarrva így vagyok
a magasban réce szárnyalgat
hogy tegyen a levegõben
míg adatik néhány röpte
annyi van már rajtam nyomás vonás
tétlen dobogás megérdemlem
a fess tevékenyülést, a kör
és az asztal mámora csak
ennyi elég lenne miután
és értem e hogy a Pincemadár
most is alul lakik nem látogatnak
nem kértem hasonlót hogy üzenni
kéne a levegõbõl

A Pincemadár egy olyan lény
akinek nincsen... folytatnám tovább
de nem bírom, mert neki így kellett
hogy mint elsõ szülöttként
és minden utódlástól elállva
egészen az ütközõpontig
  nekirepül
mondom és értsétek úgy és ahogyan
a szövegértelmezés megkívánja
és tegyük föl ha volna más
akkor is töredékekkel foglalkozna
éjjel a Pincemadár
  nem látják
õ így szereti e kis szabadságot
hadd lakja be ahogy teszi
 

A tehetetlen

A fészer
egy régi balta
egy kalapács
a rozsdás lánc
szögreakasztva
az ormótlan a rideg
lom szag az öreg
lakó vasdobozában
elhullt cipõsarkokat
rakosgat a fentebb leírt
szerszámok között

A fészert egy hátravetett
tekintet elhagyja
az új akarnok
meg benne fuldoklik
mint felszegelt anorák
koponyája talán
leesne földre meg
szikár koszorúja
ha kalapács balta
hagyná-e.
 

Ez a hideg kövezetbõl kinövõ...

Ez a hideg kövezetbõl kinövõ csupasz fa
aljában elásott csomag ez szerepel a listán
minden vad hajtásokon felnövõk vagyunk,
a döglött vénségek fényképe kirakva
kerekarcú háromlábú tölgyfa asztalra
számít az hogy erkély is van az emeleti
lakásban ez tény a számított panelek
fertõt árasztanak, mintegy társbérletet otthagyva
félig lakva csak végre valaki érzi
a tárgy anyagát súlyát

Olykor-olykor a nap még erõsebben tûz
s a templom oldalfaláról a rendelõ
teraszára vetül hófehér vakság
ez kellemetlenül hat, bennem elpattan
a szembesülés tudata
ez persze lehetséges reakció volna látni mint
rakosgatom a fõnök könyveit egyéni szortírozással
zöldre zöld pirosra piros avagy überelni már tudok
és ha bekezdésekig jutok a tizenvalahanyadik
lapnál megállok de minden egy új formátumot sejtet
s kivehetõ-e a távolabbi idõlét sercegése
mintha csak örökké engem bámulnátok egy képbõl
kifelé szemöldökömrõl õsz-szálkák rugóznak,
vagy behajló ajkam nyelvemrõl centis pasztát kapar,
éjjel még vagyok ide letelepszem
kopott barna pokrócommal

CSÁK GYULA

A végcél felé

1.
Amikor a falu széléhez értek, a kamasznak eleredt a könnye. Apja idegesen fordult hozzá a Mercedes volánja mellõl: - Neked meg mi bajod?
    - Semmi - hüppögte a gyerek.
    - Mi a baj? - hajolt elõre Ferike anyja a hátsó ülésrõl.
    - Bõg a fiad - mondta a férfi, és arra gondolt, hogy átverték ezzel a használt Mercedesszel. Zörög a motorja, minden lötyög benne, holott egy hétig bütykölték a szerelõk. Nem volt jó üzlet használtat venni. - Húzd fel az ablakot! - szólt a gyerekre. - Nem veszed észre, hogy dõl befelé a por?
    Felesége zsebkendõt kotort elõ és gyöngéden törülgetni próbálta fia könnyes szemeit. A gyerek mindenáron el akart húzódni, mígnem átkarolta nyakát az anyja és fülébe duruzsolt.
    - Mi a baj, kicsikém? - kérdezte. A fiú az ölelésbõl is hevesen kibontakozott, és anyja nem próbálkozott újra. Megszokta lassan, hogy tartózkodással, olykor szemérmesen nyilvánítsa szeretetét. Emlékezete szerint ez azóta van így, amióta egyedül szeret fürödni a gyerek. Hangja azonban továbbra is duruzsoló maradt. - Mindjárt ott vagyunk, aranyom - súgta, mert más vigasz nem jutott eszébe. Mindinkább riadtan és tûnõdve nézte fia tarkóját. "Miért van, hogy így eltávolodnak szüleiktõl a gyerekek?" - tette fel önmagának újra ezt a sokszor feltett, fájdalmas kérdést.
    Férjének viszont az járt az eszében: miképpen lehetne nyereséggel rásózni valakire ezt a járgányt?
    Hátraszólt feleségének: - Tudják, hogy most jövünk?
    - Hányszor mondjam, hogy tudják!
    - Még csak az kell, hogy rajtad is kitörjön a szokásos hiszti! Kérdezni se szabad?
    - Ötvenszer elmondtam.
    - Negyvenkilencre emlékszem - dünnyögte visszafogottan a férfi. Nem akart hülyeségen veszekedni. Magában azt gondolta: "Világos, hogy anyja természetét örökölte a kölyök!" Azt is hozzágondolta azonban ehhez, amit fõként az üzleti tapasztalata erõsített, amely szerint legjobb az igazat nem kimondani, hacsak elkerülhetõ.
    Felesége figyelmét változatlanul a gyerek vonta magára. Aggódva kérdezte: - Azért sírsz, mert szeretsz idejönni? Vagy éppen azért, mert nem szeretsz?
    A fiú változatlanul nem felelt, csak enyhén megvonta a vállát. Homlokát az imént felhúzott ablakhoz szorította és úgy bámult kifelé, mintha erõsen figyelne valamire. Anyja megpróbálta követni a tekintetét; ugyanazt akarta látni, mint a fia, de közben elkalandoztak a gondolatai. Ebben a faluban élt gyerekkorában és gyûlölte itteni emlékeit. Szegénység, butaság, tudatlanság. Férje nyers ember ugyan, de érdeme, hogy elvitte õt innen, továbbá sok pénzt keres, márpedig a pénz elbûvölõen meg tud békíteni mindennel... Olyan a férje, mint a disznó, aki jóllakottan is betolja fejét az új vályúba, viszont nem iszik és nem dohányzik... Titkon azt is javára írta, hogy keveset van otthon, de hát becsületére váljék, hogy sarkallja a tettvágy, a szerzésvágy. Keresztülgázol mindenen, hogy elérje, amit akar, s ami végül is hasznára van a családjának is. Szokása volt azt mondani: "Most még az út elején vagyunk, de tuti, hogy közeledünk a végcél felé!" Azt, hogy mi a végcél - nem árulta el. Talán jó lenne, ha többet foglalkozna a fiával, de talán abban is igaza van, ha "ridegtartásra" fogja, amint mondani szokta. Õ is a maga keservein át, a maga erejébõl vitte, amire vitte - s amire még ezután viheti! -, vagyis: lehet, hogy jó pedagógiai megfontolás mentén halad egy olyan világban, ahol minden értéknél elõbbre való az érdek.
    Csipkés tetejû deszkakerítésnél álltak meg, s a férfi õrülten dudálni kezdett. Hamarosan szétnyíltak a nagykapu szárnyai, akárcsak a kövér sógorasszonyéi, aki az udvar közepén leguggolva, széttárt karokkal, foghíjasan vigyorogva várta a vendégeket.
    A fiú sírása nevetésre váltott, mert apja majdnem elgázolta Sári nénit. Olyan hirtelen stoppolt a kocsi, mintha infarktust kapott volna a motor. Anyja gyorsan kisiklott a kocsiból és mámoros birkózásba kezdett Sári nénivel, testvérei közül azzal, akit azért szeretett legjobban, mert hozzájuk hasonlóan gyarapodósak... voltak. Apja újraindította a meghalt motort, és bosszús képpel hallgatta hörgõ-zörgõ zakatolását.
    - Te meg benn akarsz aludni? - szólt fiára.
    - Na, nézzenek oda! - kiáltott Sári néni a kimászó Ferike felé fordulva. Ismét guggoló helyzetbe roggyant, mintha kicsi gyereket hívna az ölébe, noha Ferike már fél fejjel magasabb volt a néninél. - Ez lenne az én kis keresztfiam?
    Temérdek mellére vonta Ferikét, aki zavartan védekezett. Még jobban elvörösödött, amikor azt látta, hogy apja is összegabalyodik Sári nénivel és hatalmas fenekére is rávereget.
    - Ahova pacsi, oda puszi is! - visongott Sári néni, egy harsány szûzlányt alakítva.
    "Máglyára vele!" - parancsolta szolgáinak Ferike. Mostanában olyat játszott, hogy képzeletben máglyára küldte ellenségeit.
    - Hova lett az istálló? - kérdezte azután, amint körülnézett az udvarban.
    - Hová lett, kicsikém? - ismételte Sári néni a kérdést, miközben megint magához húzta Ferikét, és cuppanósat csókolt a feje búbjára. - Lebontottuk! - rikkantotta, majd komolyabb hangon, a felnõttekhez fordulva magyarázta: - Semmit nem tartottunk benne, mióta nincsen téesz, meg azon sem lenne haszon, ha tartanánk benne valamit, hát az lesz belõle, ni!
    Nejlonnal takart, nagy halom cserépre-téglára meg egyéb építõanyagra mutatott, azután ki is lépte a tervezett hûtõház helyét, amelyben majd a helyben és a környéken felvásárolt baromfikat meg a hivatalosan kilõtt vadakat raktározzák elszállításig. Férje ebbe a vállalkozásba kezdett, és számítások szerint nem lesz oka megbánni. Ferike apja egyetértõen, sõt mindinkább lelkesen helyeselt, és rögtön fel is ajánlotta, hogy összehozza sógorát, azaz: Géza bácsit egy ismerõsével, aki olyan dörzsölt, hogy a kõszikláról is gyapjút nyír s az ilyen típusú üzleteknek is szakértõje, és esetleg be is száll Géza bácsi üzletébe.
    Ferike anyja észrevette, hogy fia szája ismét sírásra áll, ezért kezdte befelé terelni a társaságot, maga pedig fiába karolt.
    - Sajnálod az istállót? - kérdezte óvatosan és mások által nem hallhatóan.
    A fiú, aki eddig könnyesen csillogó, összehúzott, gyûlölködõ szemmel nézett a semmibe, hirtelen megszánta láthatóan szenvedõ anyját és színtelen, de könynyednek tetszõ hangon ismételgette: - Nem... Nem... Egyáltalán nem.
    Ugyanakkor utasította láthatatlan fõpecsétõrét, aki görnyedten állva várta tennivalóját: "Ki kell nyomozni, hogy ki akarta leginkább az istálló halálát, és azt máglyára! Legkedvesebb lakosztályom volt. Birkóztam benne, birkóztam a bocival, és imádtam az egésznek az illatát. Oda vonultam el, ha vissza akartam húzódni a világtól."
    A fõpecsétõr megértõen bólogatott. Elégedetten nyugtázta Ferike, hogy ez a leghûségesebb embere, akiben tökéletesen megbízhat.

2.

A tornácra érve kavarodás támadt. Részint a várakozó rokonság, részint a dudálásra összeszaladt szomszédság rohant a vendégekre. Mindenki csodálkozott mindenkin. Mindenki hangoztatta, hogy mindenki jól néz ki, legfõként azonban Ferike, aki már kész fiatalember, és hol hagyta a menyasszonyát, milyen lett a bizonyítványa, emlékszik-e Vilma nénire, aki elfenekelte hajdanán, mert barackot lopott, valamint Gábor bácsira, aki már meghalt, és erre a bamba képû, ványadt lányra, akin látszik, hogy ritkán mossa a fogát, s akibe õ halálosan szerelmes volt hat évvel ezelõtt...
    "Türelem, felség - súgta a fõpecsétõr a pecsétjét lóbálva. - Ez kötelezõ diplomáciai érintkezés. Tessék mosolyogni, és arra gondolni: mennyire nagyszerû dolog szenvedni, és erõsnek lenni."
    Sári néni mindenkinél hangosabb volt, ezzel is jelezve, hogy õ az elsõ számú vendéglátó, a többiek csak alkalmi, részben fölösleges fogadóbizottság.
    - Nem vagytok fáradtak? Nincsen még ebéd, mert késõbbre vártunk benneteket, de harapjatok valamit. Eszel aludttejet, Fercsikém? Emlékszel, mennyire szeretted? Mindig azt kértél, ha itt voltál vakációzni... Vagy van többféle üdítõnk! Ejnye, hát hagyjátok már õket lélegezni! Lesz még idõ, ne féljetek, hiszen két hétig maradnak.
    - Két napig! - emelte fel ujját Ferike apja. A helybeliek, de a háziak is kórusban sopánkodtak, hogy ó, jajj, csupán két napig!!! - Idõre Olaszba kell érnünk - magyarázta Ferike apja, miközben lehámozta magáról bõrdzsekijét, és csillogtatta bal csuklóján aranyóráját, jobb csuklóján vastag aranyláncát. - Fontos üzleti út!
    - Nyaralni megyünk - igazította helyre a felesége.
    - Te meg a fiad nyaraltok, de én teszem a dolgom. Ha ez az üzlet beüt, új kocsit vehetek.
    - Azt ígérted, hogy a bútort cseréljük le - nyafogott a felesége.
    - Ha úgy alakul minden, ahogy tervezem, akkor sor kerülhet arra is.
    - Azt a gyönyörû bútort akarjátok lecserélni? - ámuldozott Vilma néni, a fenekelõs szomszédasszony. Gyorsan elmondta, hogy Pesten jártában felkereste Ferikééket és megcsodálta a berendezést. - Micsoda gyönyörû bútor volt! - csapta össze két kezét.
    - Ó, azt már azóta lecseréltük - legyintett Ferike anyja, és hozzátette: - Nem szeretem a barokkot.
    Mindenki megértõen bólogatott, ámbár senki nem tudta, mi a barokk, de meggyõzõdéssel vallották, hogy igazság szerint azt õk sem szeretik. Gyanút fogott Ferike, hogy anyja sem tudja, ezért magához intette a fõpecsétõrt, és anyjára mutatott: "Még nincsenek egyértelmû bizonyítékaim, de gyanús. Figyeltetni kell!" Futólag arra gondolt, hogy a barokk az valami göndör dolog, de nem biztos. Lexikon!
    - Nagymami hol van? - kérdezte váratlanul.
    - Ó, jaj, látjátok! - rikkantotta és Ferikéhez tolatott s vállára emelte mezítelen, hájas karját Sári néni. - Vár téged a nagymami, kicsikém, nagyon vár. Hát látjátok, milyen más az ember, amikor még gyerek?! Mindenütt csak a régi dolgokat keresi!... Hol az istálló? Hol van a nagymami? Gyere, megnézzük!
    Velük ment Ferike anyja is, a társaság többi része pedig szétszéledt.

3.

A nagymami a hajdani fáskamrában volt.
    - Ide költöztettük, mert õ is így akarta - pergett Sári néni nyelve, Ferike anyjához intézve szavait. - Amióta bevezettük a gázt, és nem tárolunk tüzelõt, megüresedett ez a hely. Semmiképpen sem akartuk, de a nagymami kiharcolta magának, hogy ide költözhessék. Azóta belátom, hogy jó is itt neki.
    Az öregasszony házilag fabrikált, kis széken kuporgott. Elõre nyújtott, csontos kezét egy boton nyugtatta, és mozdulatlanul nézett maga elé. Nem vette észre a belépõket. Ferike anyja egyetlen szavát sem hitte el testvérének, s iszonyodva tekintett a vénségre, férje anyjára. Miközben lelketlenségnek tartotta, hogy így bánnak vele, hálát adott az égnek, hogy nem az õ nyakukba szakadt anyósa gondozásának terhe. Meg hálát adott férje eszének, aki úgy alkudott annakidején Sáriékkal, hogy saját fél házrészét adta nekik, ha vele viszik az öregasszonyt is...
    Sári néni az öregasszonyhoz lépett. Nem éppen kíméletesen megrázta a vállát, és hozzáhajolva kiabálta: - Megjött a Ferike, Ágnes néném!
    Az öregasszony lassan ránézett, s noha nyilvánvalóan semmit sem értett, aprót bólintott.
    - Menjünk innen - súgta anyjának Ferike.

4.

Ebédre hazakerült Géza bácsi, a családfõ, meg ott lábatlankodott a szomszédék girhes lánya, girhes anyjával együtt. Õk nem ültek asztalhoz, csak megjátszotta a lány a háziasszonyt. Miközben buzgón Ferike tányérjába merítette a levest, egyik ujját beleértette. "Azt az ujját levágni!" - parancsolta Ferike a fõpecsétõrnek, és bármennyire unszolták, egy kanállal sem evett a levesbõl.
    Géza bácsi viszont csámcsogva, hörbölve, csörömpölve rengeteget evett. Hiába szidta felesége, gatyában ebédelt, mert melege volt. Banki kölcsön ügyében rohangászott, de pénz helyett csak ígéreteket kapott. Érdeklõdéssel hallgatta Ferike apjának elõadását arról, hogy majd összehozza egy olyan ügyvéddel, aki nagyon érti a pénzek beszerzésének a módját.
    - Hát aztán, öcsém - fordult Ferikéhez -, mi leszel, ha nagy leszel? - Nem volt saját gyerekük, és nem jutott más kérdés az eszébe, ha gyereket látott. Legfeljebb még az: na, hogy ityeg a fityeg?
    - Vállalkozó lesz, mint az apukája - sietett a válasszal zsíros ujját szopogatva Sári néni.
    - Inkább orvos leszel. Igaz, kisfiam? - simogatta meg Ferike fejét anyja.
    Ferike azonban ingerülten elkapta a fejét, meg felkapta villáját, és miközben ütögette tányérja szélét, valamilyen éneklõs-kiabálós hangon közölte: - Semmi se leszek!
    Egy pillanatra mindenki zavarba jött. Fõként az anyát bántotta, hogy nem eléggé mutathatta magát fia bizalmasának. Mégis õrizni akarván a látszatot, sóhaj kíséretében füllentette: - Megállapodtunk, hogy az lesz, ami akar. Nem szólunk bele...
    - Na-na - dörmögte Ferike apja, ugyancsak a családfõi tekintély látszatát akarván õrizni. - Jól is néznénk ki akkor!
    - Hát az nem is lehet - ropogtatott éppen egy comb végén dudorodó porcogót Géza bácsi -, hogy a gyerek ne hallgasson az apjára.
    - Jól is néznénk ki akkor! - ismételte Ferike apja.
    - Vegyetek még! A combját vegyétek! Bõven van! Három tyúkot vágtam! - sivította Sári néni. Géza bácsi böffentett, csámcsogott, és hasonló mohósággal folytatta okító mondókáját.
    - Aki olyan burokban született fiam, amint például te, annak nagyon meg kell becsülni a helyzetét. Igenis jó példa apukád, és nagyon is jól teszed, ha követed a példáját.
    - Vegyetek még! Három tyúkot vágtam! Ne maradjon itt ez a sok étel! Mért nem eszel Ferike?
    - Mert büdös. Minden büdös.
    Nagy pofont kapott az anyjától. Egy evõeszköz leesett a konyhakõre és csörrenése sokáig visszhangzott a hirtelen beállt csöndben.
    Ferike felugrott és kiszaladt.
    - Ugyan, mire való ez? - ingatta fejét rosszallóan Sári néni, de kárörömmel gondolt arra, hogy sok bajuk lesz még ezeknek ezzel a gyerekkel.
    - Mit izgatod magad? - mordult feleségére Ferike apja is. - Éppen ez kell a szívednek.
    - Látod, milyen! - fakadt könnyekre Ferike anyja.
    - A te nevelésed - vonta meg vállát a férje. - Én... ugye... hiába mondom a magamét...
    Kölcsönösen vádaskodtak, már-már veszekedtek, s Géza bácsi a fellángoló szavak hevét azzal próbálta enyhíteni, hogy tréfás kedvet mutatva kijelentette: a szülõtõl kapott verésért utólag mindig hálás a gyermek. Ferike apja is nagyotmondósra váltott, s egy filozófus módján fontoskodva fejtegette, miszerint a kemény élethez keményre kövezett út vezet, és aki nagy célt akar, annak az odavezetõ utat is vállalni kell. A végsõ célért - mindent!
    A hangoskodás vége mégis az lett, hogy Ferike szülei úgy döntöttek: azonnal tovább indulnak. Tiltakoztak a háziak, de a vendégek menni óhajtottak.

5.

Ferike a fáskamrába ment. Nagymami az iménti módon ült, de most úgy látszott: ráismerés öröme csillant a szemében, amikor elébe guggolt Ferike.
    - Drága nagymami. Meséljen a vándorlegényrõl. - Fejét az öregasszony ölébe hajtotta, s onnan emelte rá a tekintetét. - Magam is vándorlegény szeretnék lenni, nagymami, de olyan, aki soha nem nyer semmiféle királyságot, hanem örökkön örökké szegény marad, és úgy vándorol, amíg meg nem hal. Jó lesz, nagymami?
    Az öregasszony mintha mosolygott volna, de nem szólt, mert nem hallotta a neki szánt szavakat. Ferike megcsókolta a csontos, kékeres kezet és kihátrált.

6.

Estébe hajolt, mire elhagyták a falut. Ferikének - büntetésbõl - hátul kellett ülnie. A sarokba húzódott és lehunyta a szemét. A fõpecsétõr megroggyantan állt elõtte, mert búcsúbeszédet kellett hallgatnia. "Elbocsátlak, hû szolgám. Jól szolgáltál, de elbocsátlak, minden hûséges szolgámmal együtt. Vándorútra kelek, és én leszek ezután mindenki más szolgája."
    Anyja szüntelenül a szemét nyomkodta nedvessé lett zsebkendõjével, és idõnként hosszúkat, sipítósakat sóhajtott.
    Egy idõ után férje ingerülten rászólt: - Jól nézünk ki akkor, ha most meg te akarsz egész úton haldokolni! Az Isten se látott ilyen társaságot!
    Rátaposott mérgében a gázpedálra, mert ha felpörgött a motor, nem hallatszott annyira a mindenféle zörgés. Titkos elégültséggel gondolt idõnként arra, hogy hamarosan újra cseréli ezt a régi vacakot.

CSOKONAI ATTILA

Útiterv - a pótjegyet
még meg kell váltanom

"... vadonatúj idõ nyílott, olyan,
amit nehéz megtanulni annak, aki
nem hajlandó lemondani a közönséges
idõrõl." (B. É.)

A nyárra már bezárták az iskolát
Galambtetem bomlik kapuja elõtt
Balra mögöttem párálló víz s korlát
Hoznak és visznek a maradék erõk

Tudom újra kell tanulnom a hajnalt
Miként a délelõttöt és a delet
Meg a délutánt az estét s tán majd dalt
És mindent mi az idõn kívül rekedt
 

Por és kõ
avagy a vén szemtanú

Mit mond rólam Mirjam
Az apokrif fáma
Írjam vagy ne írjam
Hát nem történt dráma

Míg a Mestert nézted
Szétoszlott a tömeg
Kikerült a végzet
Eltevém a követ

BALLAI LÁSZLÓ

A lapozó

Hegedûs Gönczy Katalinnak

    Én lapozok a rádióban. Ez, ugye igen felelõsségteljes dolog. Ha az ember figyelme kihagy, késik egy kicsit, a zongorista máris elvétette a darabot. A zongorista - a mûvész. Külön világ. Érzékeny. Nem mindegy, hogyan lapoznak neki. Van, aki segítõ szándékkal lesimítja a kottalapot. Ezt a mûvész nem szereti. Mint ahogy azt sem, ha a lapozó nem gombolja be a zakóját, hanem egyik kezével a szárnyát tartja, ekképp könyöke a zongorista halántékánál köröz. Akad, aki megnyálazza ujját - ez nem elegáns. De a legnagyobb baj, ha túl gyorsan pörgetik az oldalakat. Lapozni úgy kell, hogy bal kézzel lehelet finoman megérintjük a kotta jobb felsõ sarkát, az aktuális oldalt ívben meghajlítjuk, és úgy fordítjuk át lassan, de folyamatosan, hogy a mûvész közben az elsõ taktusokat a hengerszerûen felé gömbölyödõ felületrõl leolvashassa. A mûvész. Akinek a lapozóra egyáltalán nincs szüksége, csak a lapozásra.
    Úgy kezdõdött, hogy egy külföldi mûvész érkezett felvételre, de nem ismerte kívülrõl a darabot. Ide-oda ugrált mindenki, ez a rádióban teljesen normális, mint ahogy az is, hogy senkit nem találtak, aki a feladatra, hogy úgy mondjam, szakmailag alkalmas lett volna. Nyár közepén a rekkenõ júliusi hõségben még a zeneakadémiai hallgatók is úgy eltûnnek a strandokon, hogy Sherlock Holmes sem találná meg õket, nem hogy a Magyar Rádió intendánsa. Az igazgató hirtelen hozzám fordult:
    - Béla, maga nem tud véletlenül kottát olvasni?
    Nos, ez a kérdés maga volt a csoda. Nem mondhatom, hogy az igazgató korábban soha nem fordult hozzám, ám csupán olyan ügyben, hogy folyik a fûtõtest az íróasztala mellett, illetve, hogy meleg van a szobájában, vagy hideg. Hozzá kell tennem azt is, hogy az igazgató közvetlenül csupán akkor exponálta magát felém, ha Pirike, a titkárnõ gyermeke betegsége okán szabadságon volt.
    - Kérem, igazgató úr - mondtam elszoruló torokkal, bár igazán nem tudtam mire vélni a kérdést -, a helyzet az, hogy bár igen alacsony színvonalon, de magam is zongorázom. Van is otthon egy kis pianínóm, ami persze nem azt jelenti...
    - Kettes stúdió!
    És már lapoztam is a kottát Lemuel Baliolnak, Brit-Kolumbia legtöbbet ígérõ tehetségének. Nem mondom, kicsit izgultam, amíg észre nem vettem, hogy az ifjú zseni sokkal feszültebb nálam. Pedig neki nem ez volt az elsõ felvétele.
    - Béla, be ne iratkozzon a Zeneakadémiára, mert akkor elfelejt lapozni! - kedélyeskedett a felvételt követõen a szerkesztõ. Azután egyik lapozás jött a másik után, magyaroknak, külföldieknek egyaránt.
    - Persze, a jó sztorik! Te csak tudod, hogyan körítsed - hecceltek a haverok.
    Pedig, amit én elmondtam a Múzeum presszóban, mind úgy történt. Palik Ferencnek például csak érzésbõl lapoztam. Egészen más dolgokat játszott ugyanis, mint amik a Mefisztó-keringõben le vannak írva. Nem mondom, ördögien zongorázott. De nem Lisztet. Azaz, valahol igen. Csak túlságosan beleadta saját magát is. Mindegy! A felvétel sikerült. Késõbb hallottam, hogy Palik Ferencnek nehézségei vannak a kottaolvasással. Mindent emlékezetbõl játszik. A kritikusok lehûtése végett mégis mindig kottát és lapozót kér.
    Vagy Szvjatoszlav Richter. Budapesti koncertje után rádiófelvételt is lekötöttek vele. Csakhogy õ nem az Allegro barbaróval készült, hanem a Gopakkal. Nagy botrány kerekedett, de végül nem neki lett igaza. Kénytelen-kelletlen kottából kellett játszania. Mit mondjak, kente-vágta. Mintha egész életében erre készült volna. A végén meg is jegyezte: - Egész jó kis darab.
    Szóval, ment minden, mint a karikacsapás. Az igazgató így mutatott be: - A lapozónk.
    Nem azt mondta, hogy gondnok vagy fûtõ, nem: a lapozónk. Alig vártam, hogy újabb fellépésem legyen. Igen, fellépésem! Mert észrevétlenül is a produkció része voltam. Richter, Fischer, Gould az én figyelmem cérnaszálán függött.
    A legutolsó nyári napok egyikén, július közepinek is beillõ kánikulában érkezett felvételre az oroszországi Rahmanyinov-zongoristaverseny gyõztese, Szvetlana Panfjorova.
    - A lapozónk - mondta neki az igazgató.
    Szvetlana rugalmas tenyerecskéibe fogta ormótlan mancsomat, tatáros szemét meleg, barna fénnyel rám villantotta, és így szólt: - Nagyon, nagyon örülök.
    Ekkor hatolt orromba a körülötte lengõ különleges kölni illat, amely leginkább fahéjra emlékeztetett. Sokféle dáma forog a rádióban, ám ezt az odort még soha nem éreztem.
    "Nagyon örülök." Amikor az igazgató bemutat egy mûvésznek, a reakció általában annyi, hogy "á, igen" vagy "rendben". Mintha a zongoraszékrõl vagy a vizespohárról volna szó. Ennek a sok nagy-nagy mûvésznek én mind azt kívántam, hibázza el. Én úgysem rontok. Én nem ronthatok. De õk igen. Bizony, sokszor félreütöttek, ám a lapozót egyetlen egy esetben nem lehetett okolni. Pedig volt, aki nem egyeztette velem az ismétléseket. Az ismétlés, ha vissza kell lapozni, igen problematikus. Amennyiben az ismétlendõ rész kezdete az elõzõ oldal középvonala fölé esik, a kottalapot a bal alsó sarkánál fogva kell visszahajtani. Persze, én mindig átnéztem a darabot lapozás elõtt, sõt, ha jutott rá idõ, szerény szintemen el is játszottam otthon. Erre épült az én szakmai önérzetem.
    Húsz év után Szvetlanának akartam elõször segíteni. Egy nagyon nehéz Ligeti-szonátát játszott. Gondosan átnézte velem a kottát. Meleg fénnyel pillantott rám, a kottába mélyedve is éreztem az arcomon, a halántékomon szeme simogatását. Mikor bementünk a stúdióba, úgy mosolygott rám, mint a primadonnák szoktak egy Stokowskyra, egy Furtwänglerre. Nem, nem. Mint az egészen kicsi lányok a felnõtt férfiakra. Akiket utána az ujjacskájuk köré csavarnak. Azután megszûnt számára a külvilág. Leült a zongorához, és magába ölelte a hangszert, mint fiókáit a madár, amikor melengetõ szárnyát ráborítja a fészkére.
    Elrontottam. A mû legkritikusabb részénél összetapadtak a kottalapok, ráadásul az ujjam is begörcsölt. Hat taktus elment, mire úrrá lettem e helyzeten. A lábszáramról is folyt a verejték. Még csak sandítani sem mertem a mandulaszemek felé. Szvetlana játszott rendületlenül. Én lapoztam tovább teljesen összetörten.
    Nem is tudtam, hogyan esdekeljek a bocsánatáért.
    - Ugyan, nem is emlékszem, hogy hibázott volna - mondta Szvetlana csillogó szemekkel, és puha ujjaival megcirógatta kacska lapátkezemet, melyet legszívesebben levágtam volna.
    Amikor a felvételt visszahallgattuk, kiderült, hogy hibátlanul játszotta le azt a hat ütemet is. Nem az a zongorista, aki valamilyen módon lejátssza a darabot, hanem aki beleálmodja magát a zeneszerzõ kezébe.
    Azóta nem lapoztam. Víztelenítem a radiátorokat, beállítom a kazánhõmérsékletet, ellenõrzöm a csapokat a mosdókban. A Szimfonikusok felvételére sem járok be, mert már nem élvezhetem a zenét, csak azt figyelem, hogyan lapoznak a pultoknál, nem vétik-e el az ütemet két összetapadt kottalap, vagy az izgalomtól nyirkos ujjak sutasága miatt. Mert a zenekarban a muzsikusok lapoznak. Már nem is zongorázom. Valahányszor elõveszek egy kottát, fahéjillat leng körül, fényes mandulaszemek meleg simogatását érzem a tarkómon, és a hátam mögött álló Szvetlana arra vár, hogy lapozhasson nekem. Azért ezt mégsem hagyhatom.

W. SULYOK ARANKA

Õsz a Blaha Lujza téren

(Verslevél)

Emlékszel?
A megnyúlt arcú, sápadt házak
úgy ültek a sötéten
mint nagykabátos, fáradt vének.
Zsebeikben garasok, régi pénzek.
S ha felálltak,
hallhatatlan kiáltással
gurultak szét a téren fénynek,
égi lámpásnak.
A görnyedezõ árnyak utánuk nyúltak.
Alamizsnát kértek.
Aztán, mint minden éjjel,
 összebújt a tér közepén
  két félbemaradt ölelés,
álcázva fának, bokornak magát.
Tépett szárnyával a fehérnek
galambok járkáltak a sötéten.
Mintha valakire várnának.
Elhessentett mozdulatra szálltak,
totyogva léptek a kopogásra.
Ekkor a szelíd álmú messzeségbõl,
 - még utószor -
tarka ruhásan szállt alá a nyár.
Lassan, szépen, söprögetni kezdett a széllel,
s megvetette egy koldus reszketõ magányának,
és száz zizegõ, száraz levélnek
  az õszi ágyat,
  a pad alá.
 

Sidi-Bou-Said

Mikor a talpas kaktuszok tüskéje
beleszúr az alkony tenyerébe,
s a káprázat lépcsõjén
leszédülnek
az aranykupolás misék,
mikor felkapja a szél
a jázminágak fehér ékszerét
s a rózsaszín a lilával
mesés álmot játszik,
lecsábítja az égrõl a fény
fekete szerelmesét.
 Tanit mosolyog.
Vállára veszi a Hold
csodás ezüst-köntösét,
 s a tengerbe lép.