TABÁK ANDRÁS

1944. december

1.
Ki az? - szólt ki anyu az éles, rövid csöngetésre.
    - Én vagyok, nagyságos asszony. A szomszédjuk.
    Természetesen felismertük a hangjáról, anyu mégis hangosan rákérdezett: - Ön az, százados úr?
    Ily módon figyelmeztette aput. S mögöttem máris kitárult az ebédlõajtó, hallottam, amint a sötétben apu eloson mellettünk, és nesztelenül benyit a fürdõszobába.
    Lejátszódott a szokásos jelenet. Anyu mérgelõdött, szidott az elhányt kulcscsomó miatt, én pedig, mint ilyenkor rendesen, izgalmamban valódi könnyeket sírtam.
    Noel úr egyenruhában volt, de hajadonfõtt. Összecsapta a bokáját, és meghajolt.
    - Elnézését kérem a késõi zavarásért, nagyságos asszony! De úgy gondolom, ha már szomszédok vagyunk, illik végre levizitálnom. A kislegénynek - mosolygott rám - amúgy is megígértem, hogy egyszer majd elbeszélgetünk.
    - Fáradjon beljebb, százados úr - invitálta kedvesen anyu. - Ugye, egy teával megkínálhatom? - kérdezte már odabent. - Valódi, békebeli tea.
    - Ó, egy igazi teának már a zamatát is elfelejtettem! - nevetett Noel úr, s újból meghajolt, köszönettel elfogadta, miközben levette bepárásodott szemüvegét, és egy puha bõrdarabkával megtörölgette.
    Nem látszott se gonosznak, se félelmesnek. Fõleg így nem, szemüveg nélkül, vaksin hunyorogva... Ez, fura mód, megnyugtatott. Egy vaksi emberben valahogy nincs semmi ijesztõ. S bár tudtam, hogy apunak persze elõle is el kell bújnia a rejtekhelyére, csipetnyi szorongást sem éreztem, nemhogy félelmet, mint máskor, ha valaki bejött hozzánk. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán beavathatnánk a titkunkba. Hiszen ha ezentúl õ vigyázna ránk, nagyobb biztonságban lennénk. Ekkor azonban felötlött bennem apu múltkori figyelmeztetése ("jó csendõr nincsen!"), és iparkodtam minél gyanakvóbb szemmel figyelni õt.
    De mégoly gyanakvón is csak csupa jót állapíthattam meg róla. Remek társalgó volt, tréfás kedvû és élvezetes beszédû, kifogyhatatlan a mulatságos történeteibõl, a közvetlensége meg olyan természetesnek hatott, mintha réges-régi ismerõsünk lenne, s ki tudja, mióta látogatna bennünket. Emellett roppant udvarias volt. Anyunak különbözõ kedvességeket mondott, engem hol kislegénynek, hol fiatalembernek szólított (hatévesen fõleg az utóbbit éreztem felettébb hízelgõnek), és közben hosszú, finom kezével meg-megcirógatta a fejemet - arcáról pillanatra sem tûnt el a mosoly.
    Anyu szíves volt hozzá. A legszebb porcelánkészletet vette elõ a vitrinbõl - azt, amelyikre nekem még csak ránéznem se volt tanácsos -, és abban szolgálta fel neki a teát, a történetein pedig olyan pompásan mulatott, hogy hálásabb hallgatóságot Noel úr nem is kívánhatott volna magának. Mulatott, nevetgélt, néha egyenesen felkacagott, s közben hátravetette a fejét, válláig érõ, mézszínû haja röpdösött és nagy, barna szemében valami dévaj, szertelen vidámság táncolt. Rég nem láttam anyut ilyennek. Ilyen könnyednek, fesztelennek, jókedvûnek.
    Hamarosan meg is sokalltam egy kicsit. Mert annak ugyan örültem, hogy végre egyszer jókedvû, de azért ez a túlcsorduló, nagy vidámsága valamiképp elszomorított. Hát neki nem jut eszébe apu? Nem jut eszébe, hogy ott lapul a búvóhelyén, és hogy milyen rossz ott neki, mialatt mi itt teázunk meg vidámkodunk?
    Ekkor már feltûnt, hogy beszélgetés közben Noel úr többször is figyelmesen körülnéz a szobában. Különösen a fekete pianínó keltette fel az érdeklõdését.
    Kisvártatva meg is kérdezte: - Talán ön zongorázik, nagyságos asszony?
    - Nem, nem - tiltakozott anyu félig nevetve, félig sajnálkozva. - Ez csak úgy megvan, régi családi darab. A kisfiam gyakorolgat rajta. Az elsõ emeleti zongoratanártól, Pelikán úrtól vesz leckéket.
    Sötét pillantást vetettem rá. El voltam készülve, hogy a vendégek elõtti szokásos kínzatásom következik: üljek nyomban oda és játsszam valamit!
    Nem ez történt. Noel úr ugrott fel az asztal mellõl, õ lépett a pianínóhoz.
    - Szabad, nagyságos asszonyom? - s anyu beleegyezõ bólintására, felnyitotta a billentyûsor fedelét. - Pompás hangszer - mondta élénken -, Förster, nagyságos asszonyom, August Förster! Patinás, nagy hírû márka, a legkiválóbbak egyike... Megengedi?
    Helyet foglalt a támlátlan bársonyszéken, és fejét oldalra hajtva, leütött néhány billentyût. Ismét láthattam különösen keskeny, hosszú ujjú kezét.
    - Gyönyörû hangja van - jegyezte meg -, de meglehetõsen rég hangolhatták. Eredetileg magam is zenetanár vagyok - mosolygott hátra futólag -, valaha pedig zongoramûvésznek készültem. Világjáró, nagy pianistának lenni - ez volt az álmom. Sajnos, nem futotta a tehetségembõl.
    Végigjáratta ujjait a billentyûkön, majd játszani kezdett. A hangszer feldübörgött, telt, zengõ hangok töltötték be a szobát. Sose képzeltem volna, hogy ilyen viharzó mennydörgés csalható elõ egy pianínóból. Megbabonázva figyeltem. Játék közben is mindegyre mosolygott. Vékony ajkára mintha csak ráfagyott volna a mosoly.
    - Liszt - mondta. - Az õ darabjait ifjúkorom óta különösen kedvelem. Csupa erõ, férfiasság...
    Hirtelen abbahagyta, lecsukta a pianínó fedelét.
    - Szépen laknak - bólogatott elismerõen. - Milyen meghitten otthonos itt minden. És mennyi értékes festmény! Szõnyi, Márffy... az meg ott Iványi-Grünwald, ha nem tévedek.
    Megállt a kép elõtt, s mint akinek hirtelen megragadja a figyelmét valami, félszemét behunyva, elmerülten vizsgálgatni kezdte.
    - Látja, milyen érdekes? Észrevette már, nagyságos asszony? A felhõkbõl kirajzolódik a mûvész önarcképe.
    Valóban így volt. Azon a tájképen, ha sokáig és figyelmesen nézte az ember, a gomolygó, szürkés felhõk közt egyszerre fölsejlett egy szakállas arc. Csak bámultam. Hogy fedezhette fel rögtön?
    - Egyedül laknak itt? - kérdezte, még mindig a képet tanulmányozva.
    - Igen - felelte anyu -, kettesben, ahogy látja.
    - Régóta?
    - Harminckilenc õszén költöztünk ide.
    - Így, kettesben?
    - Meg a férjemmel.
    - Ah! - Noel úr meglepetten fordult hátra. - A kedves férjét még nem volt szerencsém látni.
    - Elváltam tõle. Több mint két éve már.
    - Ah... - mondta újból Noel úr, de semmi egyebet nem szólt.
    Visszaült az asztalhoz, engem vett szemügyre. Visszahõköltem a tekintetétõl. A vékonykeretes szemüveg mögül mintha egy üvegszem meredt volna rám. És egyszerre az is feltûnt, hogy milyen gonosz-vékony a szája, s hogy az orra, hiába is egy mulatságosan hegyes Pinocchio-orr, milyen fenyegetõen mered elõre. Sovány arcán pedig változatlanul ott vibrált a gépies mosoly.
    - Angyalka - mondta. - Ugye, nagyon rossz apuka nélkül?
    Hallgattam. Nem mertem se szólni, se a szemébe nézni. Valami homályos, bizonytalan félelem borzongatott meg.
    - Igen - sóhajtott fel végül -, ilyen pompás legényke egy sikerületlen házasságot is megér.
    - Õ az elsõ férjemtõl van - vetette közbe anyu. - Alig múlt egyéves, amikor az édesapja meghalt.
    A mosoly ennek hallatára sem foszlott le Noel úr arcáról, csupán egy kevés mentegetõzés vegyült bele.
    - Elnézést - mondta. - Elnézését kérem, nagyságos asszonyom! Nem tudhattam...
    Még hogy nem tudhatta? Meg voltam döbbenve. Hogyne tudta volna! Tõlem tudta. Én mondtam el neki, a múlt héten, amikor beköltözött a mellettünk levõ, elhagyott zsidó lakásba, és elõször találkoztunk a gangon. Hát így hazudik? S egyszerre átjárt a rémület. Igaza volt apunak, gondoltam, mégis neki volt igaza: gonosz ember ez a bácsi, és rosszban sántikál! Félni kell tõle, nagyon-nagyon félni! Talán még annál is jobban, ahogy a nyilas katonáktól...
    Még mindig engem fürkészett.
    - Te, szegényke! - mormolta. - Te, kis árva... - s aztán anyura pillantott.
    Úgy látszik, volt valami a tekintetében - én nem tudtam, micsoda -, ami arra késztette anyut, hogy felálljon, és az ebédlõ sarkában álló, kis szekreterhez lépjen. Kihúzta az egyik fiókot, és rövid keresgélés után néhány irattal tért vissza. Odatette valamennyit Noel úr elé.
    Azt vártam, hogy tiltakozva elhárítja, vagy legalább szabadkozni kezd - de nem, magától értetõdõ mozdulattal nyúlt a papírokért, és a böngészésükbe mélyedt.
    - Ó - mosolygott mindeközben is -, nem sejtettem volna, nagyságos asszony, hogy ön székely lány. Etédi... igen, negyvenben, úgy hiszem, magam is megfordultam ott. Etéd... az Háromszék, ugye?
    - Nem - mondta hûvösen anyu. - Udvarhely.
    Noel úr nevetett, mintha nem is hallotta volna.
    - Ámbár talán nem is baj, hogy nem sejtettem. Mert tudja, nagyságos asszony, manapság aligha akad gyanúsabb szerzet egyik-másik erdélyi menekültnél.
    - Márpedig én valóban erdélyi menekült vagyok - biztosította anyu. - Kilencszázhúszban jöttünk át a szüleimmel meg a fivéremmel. - Azzal még egy iratot csúsztatott az asztalra.
    Noel úr azt is elolvasta.
    - Néha már hajlamos vagyok azt gondolni - folytatta csevegõ hangon -, hogy erdélyi menekültek nem is léteznek ebben a városban, csupán olyan kétes személyek, akik erdélyi menekülteknek adják ki magukat. És ha kicsit is megkapirgálja õket az ember, a máz alól máris elõbújik egy-egy zsidó, katonaszökevény vagy egyéb olyan valaki, akinek szintén jó oka van a bujkálásra. Nem is hinné, nagyságos asszony, mennyi a hamis papír ebben a városban, és hány a hamis papírokkal seftelõ csaló! És ami a legszomorúbb, ezek mind keresztény magyar emberek. Nincs az a büntetés, nagyságos asszonyom, a kerékbetörést meg a felnégyelést is beleértve, ami ezeknek a hitvány frátereknek, nézetem szerint, elegendõ lehetne. Persze - tette hozzá derûsen -, létezik ennél egy még megbocsáthatatlanabb bûn is. A vegyesházasság, nagyságos asszonyom. Az tudniillik, amikor egy keresztény nõ arra vetemedik, hogy egy zsidó férfi asszonya legyen. De ez már valóban a képzelhetetlen ocsmányság kategóriája, ugyebár, nagyságos aszszonyom.
    És ezen is csak nevetett. Mintha valami jó tréfát mondott volna.
    - Ha nem tévedek - szólalt meg hirtelen simulékonyan - itt, ugyebár, van még egy szoba is.
    Anyu már jó ideje nem mosolygott, a szíves kifejezés is rég letörlõdött az arcáról. Valami fagyos-büszke megvetés ült ki a vonásaira. Szótlanul állt fel, nyitotta ki a másik szoba ajtaját.
    - Parancsoljon - mondta. - A kisfiam alszik itt bent. - És elnézett Noel úr mellett.
    Õ is felállt, a küszöbrõl körültekintett a szobában.
    - Kár - sajnálkozott -, hogy az udvarra nyílnak az ablakok. Nyáron rémes lehet itt a lárma.
    - Tûrhetõ. A konyhára nem kíváncsi?
    - Ó!... - Noel úr mézédesen mosolygott.
    Kimentünk a konyhába, s ott az volt az elsõ dolga, hogy lenyomja a cselédszoba kilincsét. A zár nem engedett.
    - Háborús idõkben nemigen telik cselédre - bólogatott. - Drága mulatság volna...
    Anyu kulcsot vett elõ, megforgatta a zárban, kitárta az ajtót.
    - Na hát, ez valóságos szála - nevetett kényszeredetten Noel úr. - Egy hodály! Látná csak nálam, nagyságos asszony, azt a cselédszobának nevezett odút! Ha egyvalaki bemegy, kettõnek kell kijönnie.
    Kinyitotta a nyikorgó szekrényajtót is; csupa por lett a keze.
    - Megengedné, hogy kezet mossak a fürdõszobában? - kérdezte csaknem bûnbánóan.
    Úgy éreztem, nem bírok megállni a lábamon.
    Szerencsére, máris elõreindult, és nem pillantott rám. Sem anyura. Mert még az õ fagyos arcán is láttam a rémület rezdülését.
    Belépett a fürdõszobába, s miközben anyu felcsavarta a villanyt, megnyitotta a mosdó csapját.
    - Ez viszont meglehetõsen kényelmetlen - locsogott. - Ebbe a kádba épp csak egy gyerek fér bele. Ostoba építkezés. Apáink, úgy látszik, keveset gondoltak a tisztálkodással...
    Elviselhetetlenül hosszú ideig mosta és törülgette a kezét. Lesütöttem a szemem, a fekete-fehér kõkockákat számlálgattam, nem mertem az ablakra pillantani.
    Aztán meghûlt bennem a vér. Láttam, hogy odalép a lichthof-ablakhoz, és megkocogtatja a körmével.
    - Ügyes - dünnyögte. - Milyen ügyes ötlet ez a fekete festék! Az elsötétítõpapír bizony könnyen megsérülhet.
    Ekkor alig kéznyújtásnyira volt aputól, aki az ablak külsõ oldalán, a szûk világítóudvar fölé kihajló párkányon állt, abba a hosszú fémrúdba kapaszkodva, amelyet Pajter bácsi, a mogorva, öreg házmester eszkábált oda. Õ volt az egyetlen a házban, aki tudott apu szökésérõl és bujkálásáról.
    Utána visszatértünk az ebédlõbe.
    - Megengedné, nagyságos asszony, hogy olykor-olykor átjöhessek egy félórára pötyögtetni? Alig bírom ki zongora nélkül.
    Anyu már nem tartotta fontosnak, hogy udvarias legyen hozzá.
    - Sajnálom, százados úr - mondta szárazon -, én magányos nõ vagyok, ezt meg kell értenie. De Pelikán úr, a zenetanár bizonyára örömmel engedne a kérésének.
    Az elutasítást Noel úr nem vette zokon; legalábbis nem látszott rajta sértettség. Szórakozottan mosolygott, s már nem is figyelt anyura. A cigarettavégekkel színültig telt hamutartót nézte.
    - Ilyen erõs dohányos? - kérdezte, s én éreztem, hogy megint elgyöngül a lábam.
    - Csak újabban - felelte közömbösen anyu. - Az idegességtõl kaptam rá ennyire.
    - Az idegességtõl? - és Noel úr felvonta seszínû, vékony szemöldökét. - Ön ideges, nagyságos asszony? Miért?
    Anyu mosolytalan gúnnyal pillantott rá. - Ezt ugye, nem kérdi komolyan?
    - No igen, igen... - dünnyögte Noel úr. - Hát, persze! Nem könnyû most az élet, az egyszer biztos... Megkínálna egy cigarettával, nagyságos asszony? Odaát felejtettem a magamét.
    Anyu fél csomag cigarettát vett elõ a kötényébõl, szótlanul eléje tartotta.
    Rágyújtottak, nézték egymást.
    - Nem fél, így, egyedül a gyerekkel? - kérdezte Noel úr. - Gondolom, gyakran hív vendégeket.
    - Nagyon ritkán.
    Ismét csak nézték egymást. Noel úr tekintete mozdulatlan volt, merev, szinte átszegezte anyut.
    - Látja, nagyságos asszonyom - szólalt meg lassan -, látja, milyen különös! - És lecsípett egy dohányszálat az ajkáról. - Biztos voltam benne, hogy vendéget találok maguknál. Vagy hogy... lakik itt még valaki. Esküdni mertem volna rá... különös, hogy mennyire megtréfálja az embert a saját füle. Tisztán hallottam egy tompa, mély férfihangot. És nem ma elõször. A hálószobám ugyanis szomszédos a konyhájukkal.
    Elhallgatott, újra anyut fürkészte; talán valami árulkodó jelre számított, egy szemrebbenésre vagy arcrándulásra, de anyu máskor oly élénk, kifejezõ arca áthatolhatatlan volt, s olyan, akár a jég.
    Végül kényszeredetten fölnevetett.
    - No persze, nagyságos asszony, hiszen nem tudtam... nem tudtam, hogy elvált, ugyebár. Egyébként magam is elvált ember vagyok. Nem mindenkinél válik be a tisztes intézmény. Mondják is, idejét múlta már. És én még csak egy ilyen angyali, szöszke kislegénnyel sem dicsekedhetek.
    Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogasson, de önkéntelen riadtsággal kaptam félre a fejem.
    - No csak - mosolygott. - Hát félsz tõlem? Angyalka...
    Amikor elbúcsúzott, ugyanolyan udvarias volt, mint jövetelekor. Meghajolt, kezet csókolt anyunak, és vagy ötször is arra kérte, hogy ne haragudjék az alkalmatlankodásért.
    Már az elõszobában álltunk, amikor zavart arccal megszólalt. - Nem adna el egy üveg dzsemet, nagyságos asszony? Bizonyára eltett télire. Tudja, a dzsem a gyöngém...
    Így hát még a kamrába is benézett.
    Kifizette a dzsemet, azután végre elment.
    Anyu bezárta utána az ajtót, és akkor nekitántorodott a falnak. Halálsápadt volt.
    - Anyu... - dadogtam.
    Intett a kezével, hogy semmi, és bevonszolta magát a szobába. A fotelbe roskadt, két tenyerébe temette az arcát.
    - Menj - suttogta. - Zörgess ki apádnak. Most már bejöhet...
2.
    Ettõl az estétõl kezdve a legváratlanabb idõkben csöngetett be hozzánk Noel úr. Hol egy könyvet kért kölcsön, hol csipetnyi sót; máskor meg azzal jött, hogy szeretné meghallgatni a híreket a rádiónkban, mert az övé éppen elromlott.
    - Ejnye - fenyegetett meg tréfásan a negyedik vagy ötödik alkalommal -, hát te folyton eldugod a kulcsokat? Ilyen rosszcsont legényke vagy?
    Fecsegett, körülszimatolt, azután elment. De sose lehettünk benne biztosak, hogy tíz perc múlva nem csönget-e be újra. A mély férfihangot minden alkalommal fölemlegette, holott apu nem követte el többé azt a vigyázatlanságot, hogy a konyhában megszólalt volna; már a szobában is csak suttogva beszélt, s ha anyu vagy én szóltunk hozzá, önkéntelenül lehalkítottuk a hangunkat.
    Egyik délután, légitámadás alatt, a szenespincében bújócskát játszottam Ruff Karcsival, Bucsek Janóval meg néhány másik gyerekkel, és olyan nagyszerû rejtekhelyet találtam (az óvóhelyi elõtér homokzsákjai közé vettem be magam), hogy sehogy se bukkantak rám, s végül hangos kiáltozással adták tudtomra: nem ér a nevem, elõjöhetek, én nyertem. Erre kikecmeregtem a zsákok közül, de vesztemre, mert épp az udvar felõl közeledõ Noel úrba botlottam.
    - Szervusz, angyalka - állított meg barátságosan. - Miért vagy mindig ilyen szomorú?
    Egy cseppet se voltam szomorú, csak féltem tõle, és nem mertem ránézni. Reménykedve pillantottam az óvóhely felé, hátha kijön anyu a keresésemre, de persze éppen akkor nem jött.
    Noel úr a zsebébe nyúlt, elõvett egy szelet csokoládét és a kezembe nyomta.
    - Edd csak meg szépen - és sajnálkozva megcirógatott. - Hiszen neked nincs apukád, akitõl csokit kaphatnál, igaz?
    Nem válaszoltam, csak még mélyebbre hajtottam le a fejem.
    Újra megsimogatott és kérdezõsködni kezdett. Olyasmiket kérdezett, hogy megszoktam-e már a bombázásokat és a légópincét, jól alszom-e éjszaka, és nem félünk-e kettesben anyuval. Majd hirtelen azt kérdezte, hogy mikor ment el tõlünk végleg a mostohaapukám, hogy találkoztam-e vele azóta, és hogy hébe-hóba meg szokott-e látogatni bennünket.
    A hangja éppoly szelíd volt, akár a tekintete, az arca meg csupa mosoly, de már nem tudott megtéveszteni; tudtam, hogy mégiscsak komisz ember, akitõl félni kell, mert rosszat akar. Ezt azonban semmi esetre sem vehette észre rajtam. Megszeppenve bár, ám annál engedelmesebben és illemtudóbban válaszolgattam neki, pontosan úgy, ahogy anyu meg keresztapa apróra kioktattak.
    Mert néha órák hosszat ezzel kínoztak. Talán nem is volt olyan kérdés a világon, amelyikre föl ne készítettek volna! Ha pedig csak egyszer is hibáztam a válasszal, anyu valósággal kikelt magából: sírógörcsöt kapott, vagy fuldokolt és tombolt dühében - még az is elõfordult, hogy nekem esett, és úgy kellett kiszedni a keze közül. Apu szótlanul ülte-hallgatta végig ezeket a gyötrelmes kérdezz-feleletesdiket, de egyik nap aztán véget vetett az egésznek. "Elég ebbõl! - mondta határozottan. - Nem engedem, hogy agyonkínozzátok. Vagy megbízunk a természetes eszében, és mást úgysem tehetünk, vagy hiábavaló az egész. De tönkre tenni nem hagyom!" Anyu a kezét tördelte, és sírvafakadt, Elek bácsi kedvetlenül felsóhajtott. "Azt hiszem, igazad van - intett apunak. - Nincs ennek így semmi értelme..."
    Ebben tévedett. Mert hálás voltam ugyan apunak azóta is, hogy olyan erélyesen közbelépett, de magamban be kellett látnom, hogy anyu és keresztapa leckéinek azért megvolt az értelmük. Nem jöttem zavarba Noel úr faggatásaitól. Egyedül csak az ejtett zavarba, hogy nem tudtam eldönteni, valójában hisz-e nekem, vagy sem - bármit válaszoltam, õ csak mosolygott és bólogatott egyre.
    - Hozzátok nemigen járnak vendégek, ugye? - kérdezte akkor, ott a légópince elõterében, én pedig a fejemet ráztam.
    - Nem - feleltem. - Senki más nem jár hozzánk, csak Elek bácsi.
    - Elek bácsi? Õ kicsoda?
    - Alezredes - vágtam ki büszkén. - Anyu testvére. A keresztapám.
    Ezen eltûnõdött. - Ritkán jöhet hozzátok, hallod, mert még sohase láttam.
    Megint a fejemet ráztam, és azt mondtam, hogy keresztapa szinte mindennap meglátogat minket, de csak egy kicsit marad.
    - Jól van - mosolygott, és hideg ujjaival megveregette az arcomat. - Szaladj be az óvóhelyre, biztosan aggódik már a mamád.
    Egyik este aztán, valamikor a hét közepén, csakugyan nálunk találta Elek bácsit.
    - Á, a mély hang tulajdonosa! - tréfálkozott.
    Összeütötte a bokáját és bemutatkozott.
    Keresztapa szótlanul mérte végig, épp csak biccentett. Élveztem a dolgot. Újból a régi volt, mint amikor még egyenruhát viselt: kimért, fölényes, rideg tekintetû.
    Ám Noel úr, csalódásomra, nem jött zavarba tõle, még csak elfogódottnak sem látszott. Szokása szerint locsogott, kedélyeskedett egy darabig, majd udvariasan keresztapa iratait kérte.
    - Elnézést, alezredes úr... Elnézést kérek - szabadkozott, miután elolvasta és visszaadta az igazolványokat. - Magam is viszolygok ezektõl a formaságoktól... Szabadna megkérdeznem, alezredes úr, miért helyeztetett szolgálaton kívül?
    - Ezt a honvédvezérkarnál kérdezze meg, igen, százados úr?
    Noel úr némán ment el akkor, és reméltük, hogy ez után a találkozás után végleg elmarad. Nem így történt. Aznap még egyszer visszajött, másnap pedig háromszor vagy négyszer is beállított.
    Látogatásai egyre jobban megviselték anyut; napról napra kimerültebbnek látszott. Eleven, szép arcára valami mozdulatlan dúltság kövesedett, fényes tekintete kihunyt, akár egy vak tükör, egész lényébõl ûzöttség áradt. Néha majdnem kibuggyant a könnyem, amikor lopva elnéztem. Hová tûnt az élénksége, a mozgékonysága; hová felsugárzó, bûvös mosolya? Vonásai mélyebbek lettek, mozdulatai tétovák, a szeme körül és a szája sarkában ismeretlen kékessötét árnyak jelentek meg - mintha röpke napok alatt, a szemem láttára vált volna öregebbé és öregebbé.
    Apu is mind törõdöttebb lett; szótlanná vált, komorrá, fásulttá. Azelõtt szinte naphosszat a rádiót hallgatta, hírekre vadászott. Bizonyos órákban odaült a gramofonos, nagy készülékhez, hogy alig hallhatóra tompítva, addig csavargassa a keresõgombját, míg csak a zavaróállomás recsegése és füttyögése mögül elõ nem döndült a négy mély dobütés: "Itt London, itt London beszél..." De mostanában már be se kapcsolta. Órákig ült némán, magába süppedve, ujjai közt kihamvadt cigarettával, csak ült révetegen, fénytelen szemmel nézve maga elé, s gyakran meg sem hallotta, ha szóltunk hozzá. Hol járhatott gondolataiban? Milyen messze? Vajon honnan kellett visszatérnie, hogy ködös tekintete lassacskán kitisztuljon ismételt szólongatásunkra, s végül alig rezdülõ, halvány mosollyal jelezze: megérkezett, visszajött, újra itt van köztünk.
    - Nem értem! Nem értem... - hallottam egyik este, már lefekvés után, anyu suttogását a másik szobából. - Hát mit akar? Mit akarhat még tõlünk?...
    - Közönséges csendõrtempó - felelte tompa hangon apu. - Mindig is ez volt a módszerük. Akit egyszer kipécéztek, arról le nem szállnak addig, amíg el nem kapják.
    - Hiszen a múltkor éppen te mondtad: nem adtunk okot gyanúra!
    - Nem tudhatjuk. Talán mégis...
    - De hát, mivel? - kiáltott fel anyu, s szinte láttam, mint az utóbbi idõben oly gyakran, hogy kínzó tehetetlenségében a kezét tördeli. - Mivel, mondd, mivel? Az isten szerelmére, mivel?
    - Psss! - figyelmeztette apu. - A gyerek...
    Csend támadt. Bizonyára hallgatóztak, nem mocorgok-e. Lélegzet-visszafojtva feküdtem az ágyamban, a takaró alatt, a sötét szobában, ahol a kislámpa világított, egy indigókékre festett, gyenge égõ, hogy ne féljek egymagamban, és a félfülû, vedlett plüssmackót öleltem, szörnyekkel teli, lidérces éjszakáim hû társát.
    - Nézd, Magdus - szólalt meg aztán apu higgadtan -, az igazat megvallva, ez a história a két apáról, a válásról, a vér szerinti, az édesapa korai haláláról... nos, lássuk be, ez az egész história, bármilyen alaposan átgondoltuk is annak idején, elég valószínûtlen. Legalábbis, nem túl meggyõzõ...
    - De a papírok! - hallottam anyu zihálását. - A papírok ezt mind bizonyítják... és a papírok tökéletesek! Elek errõl még jókor gondoskodott. Nem hamisítványok, kifogástalan valamennyi.
    - Tökéletesek... kifogástalanok... - Apu csak nevetett a foga között. - Ki törõdik most holmi papírokkal? Talán egy ilyen véreb? Éppen õ?
    Ismét csönd lett odaát.
    Aztán anyu csüggedt hangja hallatszott.
    - Fáradt vagyok. És mindennap megrémít az az érzés, hogy... nem tudom, meddig bírom még. Vannak percek, amikor hirtelen elfog valami ólmos kimerültség... kezem-lábam elzsibbad... mozdulni sem tudok... mintha csak össze lennék kötözve... És közben azt gondolom: úgyis mindegy, minden hiába! Elpusztulunk... nincs remény... semmi remény...
    - Én is egyre gyakrabban érzem ezt - mondta rekedten apu. - Minek is élek?, kérdezem magamtól. Mire való az egész cécó? Hiszen ha te nem volnál... és ha nem volna ez a gyerek... De éppen miattatok kellene továbbállnom. Nyomon van a kopó... elõbb-utóbb a fürdõszobaablakra is felfigyelhet...
    - Hallgass! - szakította félbe anyu. - Könyörögve kérlek, hallgass!... - és a hangja elcsuklott, sírásba fulladt.
    Feküdtem az ágyamban, görcsösen szorítva magamhoz a plüssmackót, néztem a mennyezeten a hálószerû mintázatot, amelyet a háncsbúrás kislámpa gyér, kék fénye vetített fel oda, csak feküdtem halott-moccanatlan, olyan kicsire kuporodva össze, amilyenre csak tudtam, és azt hajtogattam magamban: nem hallottam semmit! semmit a világon! mit is hallhattam volna? hiszen tudom, egészen biztosan tudom, hogy apu is, anyu is réges-rég alszik odaát.
    Ám ekkor eszembe villant, hogy egyszer már megpróbáltam elhitetni magammal ilyesmit. Egy hasonló, álmatlan estén, amikor ugyanúgy feküdtem a macimmal az ágyban, ugyanígy füleltem a másik szobából beszûrõdõ hangokra, elõször azt képzelvén, hogy hallucinálok, és akkor is elkövettem mindent, hogy meggyõzzem magamat róla, mert hiszen oly valószínûtlen és hihetetlen volt az, amit hallottam - de nem sikerült, valami arra kényszerített, hogy kibújjam a takaró alól, elszoruló szívvel az ajtóhoz somfordáljak és résnyire megnyissam... és hát a hihetetlen mégis igaz volt: apu hangját hallottam az ágyban, apuét, aki ott állt az ebédlõben, az asztal mellett, valamilyen kopott, bõ ruhában, amely nevetségesen lötyögött rajta, ott állt, fél karjával átölelve anyut, én pedig egyszerre szélesre tártam az ajtót és berontottam, "apu! - üvöltöttem - apu! apukám!", s õk szinte megmerevedtek csodálkozásukban, és anyu azt hebegte: "hát te... te még nem alszol?", de talán nem is mondta, vagy ha mondta, nem hallottam, amit mond, mert nem figyeltem semmi másra, csak apura, csak õt néztem és õt láttam, miközben olyan bolondul kalimpált a szívem, hogy féltem, még kiszakad, csak néztem õt, nem tudtam levenni róla a szemem, hogy megváltozott!, gondoltam, istenem, hiszen megismerni is alig lehet!, bajusza volt, és lefogyott, rettentõ mód lesoványodott, az arcán kidudorodtak a csontok, a bõre beesett, ismeretlen, mély redõk vésõdtek a homlokába, a haja pedig õszes lett, a halántékánál és hátul a nyakán majdnem hófehér, azt azonban rögtön észrevettem, hogy a szeme a régi maradt, a kissé keskeny, huncut-lágy, nagyon-nagyon kék szeme, és akkor odaszaladtam hozzá és a nyakába ugrottam és azt kiáltottam: "Hát hazajöttél, apu? Megjöttél Borból? De miért vagy ilyen büdös? Mi ez a szörnyû büdösség rajtad? Mi ez apu, mondd, miféle büdös szag?"
    Hogy nevettünk akkor! De még hogy mind a hárman! Le kellett ülnünk hamarjában a szõnyegre, hogy kikacagjuk magunkat. És persze muszáj volt mindjárt egy jó nagyot hemperegnem is ott apuval. Ám hempergés közben is egyre csak azon fintorogtam, hogy milyen büdös, hogy milyen rettentõen büdös. De milyen jó, gondoltam boldogan, hogy itt érzem, itt szagolgathatom ezt a nagy büdösséget...
    Könnyek szöktek a szemembe. Mintha aranyfüsttel vonta volna be az idõ, olyan szép volt ez a nem is túl régi emlék. Akkor azt gondoltam, összekerültünk újra, és többé semmi sem szakíthat el minket egymástól. Most pedig kiderülne, hogy ez csak egy csalóka ábránd volt? Igaz volna, hogy minden hiábavaló? Apu szerencsés szökése a munkaszolgálatból és itthoni bujkálása, Elek bácsi gondoskodása és anyu összes erõfeszítése? És minden színlelés, porhintés, hazudozás? Hát hiába, tényleg hiába minden? S mindegyre anyu szavai visszhangoztak bennem: nincs remény... nincs remény... nincs remény...
    Csak feküdtem, néztem tágra nyílt szemmel a sötétet, és úgy éreztem, hogy amit hallottam, mindennél iszonyúbb. A szívem vert, mint a harang, csengett-bongott a bordáim között (lehetetlen, gondoltam, hogy ezt a zúgó zenebonát meg nem hallja valaki!), a fejem kiforrósodott, s egyszeriben elborzadtam, reszketni kezdtem, mert azok a hálószerû árnyak ott a mennyezeten, az a rejtelmes árnyékháló hirtelen életre kelt, mozogni és növekedni kezdett, már nemcsak a plafon derengõ négyzetét fonta be keresztül-kasul, hanem lekúszott a falra, az ágyam felé araszolt, mintha imbolygó csápjaival rám akarna hurkolódni, jaj, gondoltam, el innen, el, bárhová, csak innen el!, és váratlanul ott találtam magamat egy félig bedõlt, feketén ásító, mélységes mély kút peremén, s éreztem, hogy bármennyire megfeszítem is az erõmet, valami vonz, ellenállhatatlanul vonz abba az irtózatos, fekete iszapos kútba, amelynek a mélyén csontok fehérlenek, meg lódögök vannak, meg békák, tekergõ kígyók, pókok és elhullott denevérszárnyak, s mindenféle fertelmes, zöld szörnyek tátognak felém, kivicsorítva tûhegyes fogaikat, és éreztem, hogy minden szál hajam az égnek mered, hogy megfagy bennem a vér, hogy a borzalom jeges galacsinjai görögnek végig a gerincemen, mert lám, már meg is támolyodom, már szédülök bele a kútba, és hiába minden iparkodásom, hogy tíz körömmel kapaszkodjam a kávájába, síkos kõperemérõl az ujjaim sorra leválnak, aztán már zuhanok, zuhanok bele a feketén ásító, iszonyú gödörbe, meg-megpördülve közben, a kút nyálkás gyûrûjéhez csapódva minduntalan, csak zuhanok, mindegyre zuhanok, és soha nem akar vége szakadni ennek a zuhanásnak, amikor végre ráeszmélek, hogy mindez csak álom volt, és erõnek erejével fölébresztem magam, éppen akkor, amikor hirtelen csörömpölve kihull mind a két ablak, szárnyaikat izmos kezek tépik fel, belökik az elsötétítõdeszkákat, és a folyosóról fekete egyenruhás emberek ugrálnak be, letépik, szétszaggatják a függönyt, amelybe belegabalyodtak, csizmás lábukkal rátaposnak, félrerúgják, miközben zseblámpafények cikáznak ide-oda, éles pászmájukkal felszabdalva a szoba sötétjét, anyu!, akarok kiáltani, anyu! segíts, félek!, de akárhogy kínlódom-erõlködöm, nem mozdul a nyelvem, hang nem tör elõ a torkomból, s csak várom bénultan, a mackómat szorongatva, várom rettegve és megadóan, hogy rám találjon valamelyik zseblámpapászta, hiszen most már nincs menekvés, jól tudom, nincs hová bújni, hacsak a takaró alá nem, de magam is érzem, milyen gyerekes dolog lenne az, úgyis fölfedeznek, és akkor valóban rám villan az egyik zseblámpa kévéje, rám villan, megakad, megállapodik rajtam, az ágyam elõtt pedig egy nyilas katona magasodik, egészen fölibém hajol, úgy mered rám, úgy fürkész vizsla tekintettel, és különös, hogy bár elvakít a zseblámpája, mégis tisztán látom az arcát, a csontos, himlõhelyes arcát, s ezt az arcot ismerem valahonnan, mint ahogy a szúrós szempárt is, amint félig lebocsátott, vörös szemhéja alól vizsgálgat, míg végül dermesztõ rémületem közepette ráismerek, õ az, aki egyszer a belvárosi pincében igazoltatott minket anyuval, ahol elfogták azt a ballonkabátos embert, a katonaszökevényt, és egyszercsak megpillantom a fölém ereszkedõ másik arcot is, az öreges ráncokkal, a vékony szájjal, az elõreugró, mulatságos Pinocchio-orral meg a fémkeretes szemüveg mögül figyelõ, merev-mozdulatlan üvegszemmel, nos, kislegény?, szólal meg, s amióta ismerem, most elõször nem mosolyog, nos, hol az apukád?, kérdezi, hát hol van? hova bújt?, nekem pedig csupán annyi erõm marad, hogy rémülten rázogassam a fejemet, de erre rámsziszeg, fogai közül sivítva tör elõ a harag, áruld el, de azonnal, átkozott kis csibész, sziszegi, áruld el, hol van! hiszen hazudtál nekem, te kis pokolfajzat, hazudtál, amikor azt mondtad, hogy meghalt, azóta már tudom, kinyomoztam!, én meg csak vergõdöm az éles fényben, már az összes zseblámpák rámszegezõdnek, kévéik az arcomat tépik, hasogatják, nem! nem igaz!, szakad fel bennem végre a hang, nem igaz! én nem hazudtam!, kiáltom, nekem nincs apukám... meghalt... meghalt... meghalt...
    A saját kiáltozásomra riadtam fel.
    A szobában égett a csillár. A könnyeimen meg a szemembe csorgó verítéken át megnyugodva láttam, hogy az ablakok épek, rajtuk az elsötétítõdeszkák, mint rendesen, és a függönyt sem szaggatta le senki, s hogy ott áll az ágyamnál anyu is, apu is, és mind a ketten elnyílt szájjal, néma döbbenettel néznek rám.
3.
    Így érkezett el karácsony estéje.
    Nem kevésbé vártam, mint tavaly meg tavalyelõtt (annál régebbre nem emlékeztem vissza), s hát persze fölcsigázva, izgatott reménykedések közepette találgattam, vajon mit kapok majd, milyen ajándékokra lelek a fa alatt. Anyu szelíden mosolygott és felajzottságomat azzal csendesítgette-csillapította, hogy ne várjak se sokat, se szépet, mert az idén csak amolyan háborús Jézuskára számíthatunk.
    Valami azt súgta, hogy igazat mond, de mégis reménykedtem. Azt hajtogattam magamban, hogyha háborús Jézuska jön is az idén, velem azért biztosan kivételezni fog. Hiszen tudott dolog, a mesékben is mindig úgy történik, hogy akit sok szomorúság ér, azt a végén busásan megjutalmazza valami jó tündér, vagy maga a Jóisten.
    Remények és kétségek közt telt el a nap. Lassan peregtek az órák, már a délelõtt is kétszer olyan hosszúnak rémlett, mint máskor, délután pedig valósággal vánszorogni látszott az idõ.
    Amikor alkonyodni kezdett, anyu átküldött az udvari szobába. Csak akkor jöhetek elõ, kötötte a lelkemre, ha meghallom a kis csengettyû hangját. Ez a kis csengettyû titokzatos valami volt. Nem derült ki, hogy anyu rázogatja-e meg, vagy valamelyik angyal, akit természetesen nem lehet látni, hiszen az angyalok tudvalevõleg láthatatlanok is tudnak lenni, ha úgy akarják; ez sose derült ki, mint ahogy magát a csengettyût se láttam soha, csak ezüstös hangját ismertem. Ha megcsendül, szélvészként nyargalok be az ebédlõbe, ahol a karácsonyfa áll, pompásan földíszítve, ágain imbolygó lángú kis gyertyákkal, percegve sziporkázó csillagszórókkal, és az egész szobát remek fenyõillat tölti be. Anyu megcsókol, könnyeivel összemaszatolja az arcomat, s ezt mi tagadás, sehogy sem értem, nem fér a fejembe, hogy miért is sírdogál ilyenkor, hiszen karácsonyeste szerintem csak örülni és nevetni szabad, aztán megsimogatja a fejem, és meghatottan azt mondja, hogy énekeljük el a Mennybõl az angyalt. Eléneklem, holott legszívesebben rohannék már a fához, megnézni az ajándékokat.
    A türelmetlenségtõl topogva álltam az ablaknál.
    Hullott a hó, a folyosók üresek voltak. Szemben Rufféknál szellõztettek. Láttam, már felállították a karácsonyfájukat, amely olyan magas, hogy csúcsával a mennyezetet horzsolja, és Ruff úr létrára kapaszkodva, éppen a díszeket aggatja rá. Ruff Karcsi két nappal ezelõtt már elhencegett, mi mindent hoz majd neki a Jézuska. Õ mindig jó elõre tudja, hogy milyen ajándékot kap, s bár ezt felette rejtélyes dolognak tartottam, mert hát honnan is tudhatná meg elõre, hogy a Jézuska mit tesz a karácsonyfája alá, most egy csepp kedvem se volt eltöprengeni rajta, inkább odasoroltam a szokásos hazudozásai közé. Az én fám alá különben is sokkal szebb ajándékokat tesz majd, gondoltam, mert engem most jobban kell szeretnie Ruff Karcsinál. És ezt fennhangon is eldünnyögtem vagy tízszer, mert úgy okoskodtam, semmi esetre sem árthat, ha a Jézuska is meghallja, hogy mennyire bízom benne.
    Aztán Rufféknál becsukták az ablakot, és föltették az elsötétítõdeszkákat. Egyre jobban besötétedett, koromfeketeség borult a házra. A lépcsõházban kigyúltak a kékre festett, halvány fényû villanykörték. Pisla világukkal olyanok voltak, mint a jánosbogárkák.
    Ekkor végre megszólalt az ezüstös hangú csengettyû, és berontottam az ebédlõbe.
    Minden úgy történt, mint máskor.
    Csillagszórók szikráztak és lobogtak, a kis gyertyák a fenyõfán (elégedetten láttam, hogy a mienk is a plafont súrolja), anyu roppant meghatott volt, megcsókolt, és kérte, hogy énekeljük el a Mennybõl az angyalt. Apu mellettem állt, kacsintgatott, és nagyon halkan, de annál hamisabban õ is velünk együtt énekelt.
    Nem is volt ez igazában rossz karácsony. Igaz, hogy szaloncukor alig akadt a fán, habcsók meg egyáltalán nem, hiszen ilyesmit már nem lehetett szerezni, s kevesebb ajándékot kaptam ugyan, mint máskor, de amit kaptam, az egytõl egyig remek dolog volt. A legjobban talán mégis egy kis traktornak örültem. Szakasztott olyan piros volt, s nem kevésbé gyönyörû, mint az a tûzoltóautó, amit Mikuláskor kaptam Elek bácsitól.
    - Üljetek asztalhoz - mondta azután anyu -, mindjárt hozom a vacsorát.
    Ott ültünk apuval a hófehér abrosszal megterített asztalnál, illetlenül csörömpöltünk régimódi, súlyos evõeszközeinkkel, amelyek éppúgy, mint a levéldíszes porcelán tányérok meg a talpas kristálypoharak, csak ritka ünnepeken kerültek elõ a pohárszékbõl, mert anyu féltve õrzött kincsei közé tartoztak; csörömpöltünk és azt skandáltuk: éhes a banda, korog a gyomra, s vártuk, hogy anyu bejöjjön a tálcával. Közben apu egy selyempapírba göngyölt kis dobozt húzott elõ a zsebébõl. Tegnap hozta fel neki Elek bácsi szörnyen titokzatos arccal ("Remélem, ez az, amire gondoltál?" - kérdezte aggodalmasan), és nem volt nehéz kitalálnom, hogy a dobozban valami ajándék van, amelyet apu anyunak szán.
    Aztán anyu bejött a tálcával, és a tálcán egy tányér kocsonyával meg egy hatalmas tál gõzölgõ fõtt krumplival (ez volt az ünnepi lakománk, amihez apunak egy üveg vörösbor is jutott), s láttam, hogy a markában titkon õ is valami kis ajándékot szorongat.
    Megettük a vacsorát, meggyújtottuk a hímes díszgyertyát az asztalon cifra tartójában, apu pedig bort töltött a poharakba. Még én is kaptam egy félujjnyival. Fölemeltük a poharainkat, koccintottunk és néma elfogódottsággal pillantottunk egymásra.
    Volt valami varázsa ennek a percnek. Hirtelenében nem is tudtam eldönteni, mi a legszebb benne: a díszektõl tündöklõ, illatozó fenyõfa, a gyertya lángjának lassú lobogása az asztal felett, vagy az összekoccanó kristálypoharak soká hangzó csendülése, s kelyhükben a vörösbor bársonyos, komoly ragyogása, vagy apu és anyu megindult, tûnõdõ arca, amint egymást keresõ tekintetük összekapcsolódik? Nem tudtam eldönteni. Csak a perc meghittségét éreztem; azt, hogy olyan szép ez a perc, amilyent még nem éltem át, és hogy jó volna megállítani, vagy legalább meghosszabbítani, hogy minél tovább tartson.
    - Hát, akkor... - mondta apu. - Boldog karácsonyt!
    - Neked is - lehelte anyu.
    Kihörpintették a poharukat, és ajándékot cseréltek. Izgatott ujjakkal hámozták elõ a selyempapírból a maguk kis dobozát, s amint kinyitották a fedelét, hitetlenkedve felkiáltottak, és elfakadtak nevetve mind a ketten. Nekem is muszáj volt nevetnem. Ez lett hát a nagy titkolózásuk vége!
    Ugyanaz volt az ajándékuk egymásnak: egy-egy gyûrû.
    Amelyiket anyu kapta, annak egy kõ ragyogott a foglalatában, éppen olyan színû, mogyoróbarna, amilyen a szeme; õ meg pecsétgyûrûvel lepte meg aput, és a gyûrû lapjába úgy vésette bele kettejük nevének kezdõbetûit, hogy a betûk hajszálvékony cikornyái kibogozhatatlanul egybefonódtak.
    - Csodálatos!... - szakadt ki belõlük szinte egyszerre, s aztán csak néztek egymásra elhomályosodó szemmel.
    Én pedig akkor már boldogságomban nevettem. Azt az elõzõ percet nem állíthattam meg, de lám, támadt helyette egy másik, egy még szebb - oly régóta nem láttam õket ilyen önfeledten örülni!
    Kinyújtották a karjukat s kezüket, messzire tartva a szemüktõl, magasra, a fény felé emelték, úgy gyönyörködtek az ujjukra húzott gyûrûben, és anyu elmosolyodott, éppen apuhoz fordult, hogy mondjon neki valamit, amikor megszólalt a csengõ.
    Rövid, éles csengetés volt. Olyan, mint egy rikoltás. Így csak Noel úr szokott csengetni, gondoltam, és megdermedt bennem a vér.
    Néhány pillanatig anyu is kõvé meredve állt. Kinyújtott karral, kissé szétterpesztett ujjakkal, arcára fagyott mosollyal.
    Majd hevesen megrázta a fejét.
    - Nem... Nem nyitom ki neki! - suttogta.
    Apu semmit se mondott. De már vette is a bekecsét, némán belebújt, és csak a szemével jelezte, hogy indul a fürdõszobába.
    Erre anyu arca is megkeményedett. Az asztalhoz ugrott, apu tányérját, poharát, evõeszközeit szempillantás alatt a kredenc ajtaja mögé lökte, s miközben a csengõ ismét felrikoltott, mellettem termett és megragadta a vállamat.
    - Befele! Gyorsan! És elõ nem merészkedj, amíg nem hívlak - azzal áttuszkolt a másik szobába, s rám csapta az ajtót.
    Szuroksötét volt odabenn, de nem gyújtottam villanyt. Lekuporodtam a padlóra, a fal mellé, homlokomat a térdemre támasztottam. Úgy éreztem, mentem megreped a szívem a dühtõl, a fájdalomtól meg a gyûlölettõl. Hát még ilyenkor is?... Még karácsonyeste is betolakszik, hogy gyötörjön minket? Amikor végre örülhettünk egy kicsit...
    Sírni szerettem volna. Üvöltve, tombolva, torkom szakadtából sírni, de nem tudtam. Mintha elapadtak volna a könnyeim. Mintha minden kiapadt volna bennem. Már haragot sem éreztem, fájdalmat és gyûlöletet se, már csak merõ üresség volt bennem, sötét, tátongó, nagy-nagy üresség, és hirtelen arra gondoltam: talán a meghalás lehet éppen ilyen.
    De most ez a gondolat se rémített meg. Fikarcnyi szorongást sem okozott. Egyáltalán semmit sem éreztem, csupán valami szédülésfélét; ám ez a szédülés erõsödött, hiába hunytam be a szemem, nem múlt el, se nem csillapodott - egyszercsak megmozdult s keringeni kezdett velem a szoba, egyre jobban forgott, keringett, hullámzott, himbálózott, miközben csukott szemhéjam alatt vörös, sárga és lila fények cikáztak, köröcskék, vonalak meg furcsa görbületek féktelen, vad kavargásban, szeszélyes összevisszaságban, hol fantasztikus ábrákba rendezõdve, hol újból szanaszét szóródva, mint egy varázscsõ képei, majd egy izzó tûzgömb tûnt elõ, amely száguldva és lángot lövellve közeledett felém... de ekkor hirtelen valahogy minden eltávolodott, messzire szakadt, éppúgy, mint amikor egyszer fordítva néztem bele keresztapa látcsövébe, és ezzel az eltávolodással nemcsak messzire került, hanem bizonytalanná, sõt valószínûtlenné is vált minden, még csak abban se lehettem biztos, hogy én magam tényleg én magam vagyok-e, és abban se, hogy mindaz, amit naponta átélek, valóban megtörténik-e, hiszen lehetetlen, hogy ennyi rossz igazából megtörténjék velem, és ekkor megint az izzó tûzgömböt láttam magam felé száguldani, mielõtt azonban elérhetett volna, valami sárgás, sûrû homály ereszkedett rám és fojtogatóan körülburkolt, de ez már bódulat volt, vagy ájulás, vagy álom, olyasmi, amilyenben még nem volt részem, s amelyrõl nem is tudtam számot adni magamnak...

Talán egy óra telt el így, talán csak percek.
    Arra ocsúdtam, hogy megnyílik az ajtó, és világos keretében anyu vékony alakja rajzolódik elém.
    - Kijöhetsz...
    Hunyorogtam az erõs fényben, de így is láttam, hogy az arc már törõdött, az öröm lefoszlott róla.
    Apu szótlanul cigarettázott az asztalnál. Rettenetes hideg lehetett odakinn, mert a bekecsében is vacogott, csontig át volt fagyva.
    - Nem engedtem be - mondta anyu. - Azt mondtam, nem lehet, a gyerek váratlanul belázasodott.
    - Ilyet sose mondj...
    - Mi mással küldhettem volna el?
    - Talán nem kellett volna elküldened. Talán behívnod okosabb lett volna. Most majd még gyanakvóbb lesz, napjában ötször is be fog csengetni.
    - Nem... ma nem engedhettem be - suttogta anyu. - Semmi áron! Inkább megöltem volna.
    Láttam, hogy az asztalon egy üveg kölni meg egy skatulya bonbon áll.
    - Ezt hozta - mutatta. - Nekem meg a gyereknek. Megköszöntem, és kértem, menjen el. Elõször nem akart. De aztán mégis elment...
    Apu hallgatott. A tekintete tompa volt és idegen, ahogy ránk szegezõdött az arca elé emelkedõ cigarettafüst mögül. Valahogy úgy pillantott anyura is, rám is, mintha egyikünket sem ismerné.
    - Én is elmegyek - mondta.
    Rábámultam. Egyszerûen nem értettem, miért mondja ezt. Hát hova akar menni ilyen késõ este, és egyáltalán mi dolga lehet bárhol is?
    - Még ma éjjel elmegyek - ismételte meg, és a hamutartóba nyomta a cigarettáját. - Képtelenség ezt a bújócskát tovább folytatni.
    Anyu csak nézte, szólni sem tudott.
    Apu pedig halványan elmosolyodott, és ezt nagyon különösnek találtam ebben a helyzetben. De hát, mi rajzolódott volna fel az arcára, ha nem mosoly, amikor a tekintete lágy lett, a szája szélesebbre húzódott, s szögletében kissé fölfele görbült, és még a gödröcske is megjelent az állán, mint mindig, ha mosolygott.
    - Ezt rosszul csináltam - mondta. - Esztelenség volt idejönnöm, csak bajt hoztam rátok. És ez megbocsáthatatlan. Túlságosan féltettem az életemet...
    Hirtelen eltorzult az arca, valósággal görcsbe rándult, és ráeszméltem, hogy amit mosolynak hittem az elõbb, valójában csupa fájdalom és kétségbeesés.
    - Nem jönnek az oroszok - suttogta. - Valami rettentõ baj történhetett. Nektek nem tûnt fel? Két napja már a bombázásokat is abbahagyták... Vajon miért nem jönnek? Miért késlekednek? Mi történt velük?
    Csend volt.
    Azokra gondoltam, akik a házban is, a sorállásban is arról beszéltek, hogy az oroszoknak már nincs erejük elfoglalni a várost, de még csak megtámadni és bombázni sem, meg hogy különben is közelednek már a német felmentõk a csodafegyvereikkel, aztán pedig keresztapa jutott eszembe, aki hosszú ostromot, kemény harcokat jósolt, és az, hogy akármilyen szomorú dolog is, úgy látszik, mégiscsak neki van igaza - mert hiszen ki tudja, mikor kezdõdik ez az ostrom, s meddig tart majd? -, ámbár a légitámadások megszûnésére õ sem talált magyarázatot. "Érthetetlen, teljesen érthetetlen" - hajtogatta épp tegnap, amikor felhozta apunak az ajándékot, és idegességében fel-alá járkált, cigarettáról cigarettára gyújtva...
    - Hát... elkéstek - mondta apu, s arcán újra elõtûnt a különös mosolyszerû kifejezés. - Kérlek, csomagolj be a hátizsákba - pillantott anyura. - Jobban tudod, mit kell belepakolni. És ne aggódj, eddig mindig szerencsém volt. Talán Pajter úr is segít majd...
    Anyu meg se moccant. Az arca, mely az imént még merõ döbbenet volt, egyszerre kemény lett, mint a kõ. - Nem engedlek el!
    - Muszáj. - Apu most zavartan, szinte kisfiúsan mosolygott. - Ezt már eldöntöttem magamban.
    - Ha elmégy, én holnap följelentem magam - mondta anyu. - Bevallom, hogy bújtattalak.
    Apu szelíden ingatta a fejét.
    - Miket beszélsz? Hát õ? - intett felém. - Vele mi lesz? Talán õt is feljelented?
    - Õt majd Elek magához veszi. Ezt meg én döntöttem el így. Egy perccel sem fogok tovább élni, mint te.
    Újra csend lett. A gyertya tövig égett az asztalon, és egy lobbanással kialudt.
    Apu felsóhajtott, az ablakhoz lépett. Anyu mozdulatlanul figyelte. A kezébe kapaszkodtam, mert egyszerre összeszûkült a torkom. Észrevettem, hogy apu sír. Semmi kétség, fejét az ablakfának hajtja, és remeg a válla a néma zokogástól. Nem szabad elengedni... jaj, nem szabad! nem szabad!, zakatolt bennem a gondolat.
    - Menj át egy kicsit - súgta a fülembe anyu.
    Engedelmesen megfordultam, indultam vissza a másik szobába. Már az ajtót is kinyitottam, amikor hirtelen - akárha az ég szakadt volna rám.
    Földhöz szegezett a rémület. Soha életemben nem hallottam még ilyen borzalmas dörgést. Rezegtek az ablakok, imbolygott a csillár, néhány pillanatra a villany is kialudt. A fenyõfáról puffanva hullottak a földre a díszek. Kiáltani akartam, hogy bombáznak, fussunk, siessünk le a pincébe, amíg nem késõ, de csak valami nyöszörgés jött ki belõlem.
    Apu hátrafordult az ablaktól, és dadogva mondta: - Ezek... hiszen ezek ágyúk.
    Anyu mindkét karját a melléhez szorította, lassan leereszkedett a székre. Csak fáradtság látszott rajta, semmi más.
    A mennydörgés pedig harmadszor is felhangzott, s már egyetlen, szakadatlan robajjá olvadt. Hallottam, hogy odakint ajtók csapódnak, hogy lárma, kiabálás, rohanó lábak dobogása veri fel a folyosókat, és az udvaron valaki dühödten kongatja a porolóra akasztott síndarabot - Riadó! Riadó! Mindenki az óvóhelyre! - miközben vijjogni kezdtek a szirénák.
    - Ágyúk! Ágyúk! - kiáltott fel apu elragadtatva. - Halljátok? Hát mégis elkezdõdik... itt vannak... Lõjetek csak, lõjetek! - s teli torokból, harsányan nevetett.
    Behunytam a szemem iszonyú félelmemben. Most már nem fog elmenni, gondoltam boldogan.
    És akkor szemhéjam alatt kibomlott egy vérvörös rózsa.

ROZSNYAI ERVIN

Van egy barátom

Van egy barátom. Még nem él,
de megszületik egyszer bizonyára.
Ha megjön, szétgombolja ingét,
nagyot lélegzik, és kitárja
szívét a nyárra.

Meg is szólal majd. Nem kevély
szóval, dehogy: szíves beszéddel,
s a megszólított válaszolni fog,
ahogy a fûszál szól a széllel.

Lépdel, mint könnyû szél, puhán,
vigyáz: a fûszálat se sértse.
De azért ökle is van ám:
irigylem érte.

Ez a barátom még nem él,
kérdõjellé görbülve hallgat.
Ma még fehéren vonaglik az éj,
s fekélyt virágzó homlokáról
mérges cseppekben hull a harmat.


 
VARGA RUDOLF

Alvajáróként

Kedvenc pofonjaimat
éjjelenként
a
kamrában lajstromozva,
alvajáróként
a
tökönrúgásokat
át-,
átcsoportosítva,
reggelre csatakosra,
holtrafáradva,
vicsorogva, átkozódva,
parázsló szívem
csikkjét
a
hamutartóban
elnyomva,
maradék fogaimat
csikorgatva,
káromkodva, hadonászva,
napvilágnál
is
csak
tántorogva, bolyongva,
botladozva,
valami
másba
kalamolva.
De
itt,
itt
már
soha, soha!
 

Mikor jön?

Lassacskán
lakhatatlan
a
túlzsúfolt Föld.
Túl
Nagy
lakbértartozás.
Várom, mikor
jön
már
a
kilakoltatás?
 

Falnak, rágnak

Elfeledett
démonaim hetek óta
zabrálnak.
A
napok mócsingjait
szájukba tömve
jönnek
csatasorban
a
rebellis szellemek.
Húsomból
falnak, rágnak.
Szívem iszapjában
röhögve
alámerülnek.

SZALONTAI IMRE

A bocskorszíj

Járomi Pál maga sem tudta, hogyan került az áruházba. Egyszer csak ott volt a hatalmas gondolák, az árukkal megrakott, lampionos és papírmasés, karácsonyt idézõ óriáspolcok között, ahol törpének és idegennek érezte magát, noha fény vette körül, luxus és meleg. Mintha kívülrõl látta volna a testét: esetlen figuraként bolyongott a hús-, zöldség-, iparcikk- és egyéb hegyek között, az áruház belsõ labirintus-folyosóin, ahonnan lehetetlennek tûnt kijutni, szabadulni, célszerûbb volt sodródni bennük, akár az örvényben, amely körbefog bennünket, lehúz, és magába fojt.
    Pedig határozott céllal érkezett Járomi Pál az áruházba, ha nem is tudta már, miért, sem azt, hogy eszébe jut-e egyáltalán. Még reggel szólt a fia az elem ügyében; elemet, rézfejût kellett vennie a fülmagnójába a banki elõcsarnokba, ahová biztonsági õrnek vették fel, mert csak így, zenével a fülében bírta ki az ottani szolgálatot valódi szakmája (az olyannyira szeretett) ötvösmunka helyett. "Rézfejût, apa - mondta neki, s látszott rajta, hogy halálosan gyûlöli, ami rá vár, utálja a helyzetet, amelynek engedni kényszerül, a mindennapos bejárást a munkahelyéig és vissza, az üvegajtó szüntelen surrogását maga elõtt, a robotarcú, lélektelenül dolgozó kollégákat, akiknek sosem fogja megjegyezni a nevét - az egészet, ahogy van... mert ellentmond alkati sajátosságainak, zárkózott, magába forduló természetének, a karkötõk, gyûrûk, nyakláncok világának, finommívû ezüst- és aranytárgyak szépségének, ami kezdettõl fogva úgy megbabonázta õt -, rézfejût hozzál feltétlenül." S Járomi Pál meg is ígérte a fiának, hogy olyat visz neki, rézfejût feltétlenül. Mert szerette Járomi a fiát, nagyon szerette; de hát nem is volt rajta kívül kit szeretnie.
    Mellrákban hunyt el a férfi felesége két évvel korábban, illetve ez sem pontosan így igaz. A mellrákot még csak-csak kikezelték valahogy, de pár hónapra rá az áttétekbe pusztult bele. Járomi Pál végig vele volt, mindennap bevitt hozzá ezt-azt - felvágottat, kekszet, miegymást -, szánakozott az asszony csontsovánnyá fogyott testén, sóhajtozott egy sort, majd távozott egy perccel azelõtt, hogy szeme sarkában árulkodó könnycsepp jelent volna meg, ami nyilvánvalóan értelmetlen lett volna, s még rontott is volna a helyzeten. Az utolsó elõtti napon az aszszony arra kérte, vigye haza a ruháját, úgysem lesz rá szüksége tovább. Járomi értetlenül nézett rá, majdnem kicsúszott a száján, hogy akkor miben temesse el õt, de észbekapott gyorsan, nem szólt semmit, csak bólintott szótlanul. Másnap az asszony meghalt, s valóban úgy lett, abba a ruhába öltöztették, amit egyébként is szeretett nagyon, s ahogy Járomi is akarta azt.
    Így maradt magára a férfi ötvenéves korára egyetlen fiával, Karcsival, aki áldott jó gyerek volt, többnyire csak dolgozott és aludt. Nagynéha megnézett egy mozit. Járomi napjai majdnem úgy teltek, mint azelõtt. Egyre kevésbé kötõdött a világhoz, amelyben élt. A munkahelyén egy irodai nõalkalmazott egyszer hoszszabban pillantott rá, kíváncsiság és furcsa, fülledtséggel töltött vágyféleség villant a szemében, vasárnap már a nõ lakásán volt, beszélgettek, és vajas-szalámis szendvicset ettek, reggelig maradt, de egy ujjal sem nyúlt a másikhoz, nem tudta megtenni, fogalma sem volt, miért. Jelzés volt számára ez, ilyesmivel többé nem próbálkozott. Módja sem nagyon lett volna rá. Az öntödét, ahol dolgozott, privatizálták, s õ az elbocsátottak közé került. Járomi amúgy sem számottevõ, akkorra megcsappant jövedelme odalett. A segély semmire sem volt elég.
    Ezután kezdett az özvegy férfi hosszú sétákat tenni a városban, bolyongni öszszevissza csak úgy, cél nélkül, maga sem tudva miért, ûzötten és rendületlenül. A ház, amelyet annyira szeretett, nem tartotta már. Zegzugos utcákon kószált és hatalmas, nyílt tereken, nyüzsgõ városi forgatagban és kihalt iparnegyedekben, hétköznapokon és üres hétvégeken, végeérhetetlenül és olyan elszántsággal, ahogy az óramutató jár. Mennie kellett, mint aki önmaga elõl menekül. Templomokba tért be, kórházi parkokba, üzemek csarnokaiba, hatalmas bérházak udvaraira, könyvtárakba és áruházak raktáraiba, ahol megbújt a konténerek között és hosszasan, szótlanul figyelte a munkagépek nyüzsgését a széles, kacskaringós folyosókon, amíg észre nem vették, és ki nem penderítették - amit nem vett zokon, tudva és belátva, hogy tilosban jár.
    Gyakorta látogatott temetõkbe is. Sohasem oda, ahová a felesége került. Évszámokat és neveket nézegetett, fényképeket, ha azzal ellátott sírköveket talált, elmerengett a múlton és a jövõn, az idõ távoli birodalmain, amelyeket nem láthatott be, csak elképzelni tudta a régi világot, amikor a földben fekvõk még éltek és mozogtak, egymáshoz való viszonyukat, ahogy szerették és gyûlölték egymást, örültek, vitatkoztak, megbocsátottak és elátkoztak, aztán múltba fordultak, kiléptek téridejükbõl és érvénytelenné, semmivé lettek késõbbre mégis. "A halottak társadalma - villant egyszer Járomiba -, a halottak társadalma fekszik odalenn." S elképzelte, hogy ez itt asztalos volt, az ott kovács vagy egészen más, tanár és háziasszony, talán nem is ismerték egymást, csak egy presszóban mentek el egymás mellett, pillanatra összeért a válluk, összetartoztak mégis, mert egyszerre léteztek egy idõben, kiegészítették egymást abban a "nagyzenekarban", ahol meghatározott rend szerint sorakoznak az egyes hangszerek, belépésükre várva öntudatlanul, ám rendezettségbe olvadnak össze, amint megszólalnak, és búgó, messzire hangzó harmóniákban hirdetik a "mû lényegét". Egy város fekszik alattam - gondolta -, egy városnyi élet... Illetve dehogyis élet, hiszen rég halott, csak egy idõsík szegletében létezett már akkor is, aztán átfordult a naptár, s aláhullottak lapjaival õk is a feneketlen mélységbe, az idõnkívüli létezéstelenségbe, "elfogta" õket a halál. És fekszenek itt most tehetetlenül, emlékeiként önmaguknak, tanúiként a különbségnek, amely az élõk és holtak világa között feszül. S egyszerre nem is léteztek sosem. Aki nem létezik, nem létezett sosem...
    - Miben segíthetek? Segíthetek, uram?
    Karcsú, görkorcsolyás lány perdült hirtelen Járomi elé; fiatal volt és vékony, mint az éretlen tavaszi búzaszál. Kékesszín csatok fogták össze vöröses haját, amely fellebbent a lendülettõl és szélesre bomlott suhogón, üdén.
    Járomi meglepetten nézett körül, ijedten is talán - azt sem tudva azonnal, hol áll. Sütemények, cukrok és csokoládék sokasodtak körülötte a polcokon: az édességosztályon volt tehát. Kezében apró, celofánba burkolt csomagot szorongatott.
    - Nem... semmi - motyogta zavartan -, semmi igazán... - Elnézett valahová a lány arca mellett, talán a húsosztály felé, vagy még arrább - nehezére esett volna most a másikra ránéznie. A távolban, a márvány tartóoszlopok között, fehérköpenyes alak igyekezett a pultok felé. Gépzene szólt, alighanem a tetõszerkezet réseibõl, a hangszórók üvöltöttek, s közelebb, a szaloncukros raklapok elõtt, medvefigura táncolt idétlenül. Gyerekek állták körül és tapsikoltak neki. Járomin furcsa érzés vett erõt. Mintha gyermekké lett volna maga is, tehetetlenül elõrenyújtotta a kezét a csomaggal a lány felé, ahogy lopott holmit adnak elõ, gyámolatlanul és kiszolgáltatottan, de képtelenül arra, hogy ne úgy tegyen.
    - Bocskorszíj - mondta némi együgyûséggel. - Látja? Bocskorszíj...
    - Bocskorszíj - ismételte a lány, s tiszta arccal nézett rá. - Kéri? - S hogy Járomi nem válaszolt, még egyszer: - Kéri? - Aztán nem szólt többet. Sarkon fordult és ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, elsiklott Járomitól, aki bénultan állt tovább.
    "Kéri? Kéri?" - ismételte maga elõtt a lány szavait Járomi suttogva, ahogy egyedül maradt, s magába merült újra, az egyedüli zugba, amely akkorra, végtére is az övé maradt. S most az anyjára gondolt, akinek ugyanolyan haja volt, mint a lánynak itt, sudár és vékony teste, a legszebb nõ, akit ismert életében, s akit más meg sem közelíthetett. És a forró nyarakra, a kétoldalt nyárfasorral szegélyezett kisvárosi utcákra, ahol felnõtt, s a boltba igyekezett lisztért, cukorért, sóért, vagy ha az osztálytársait látogatta meg. És gyermeknek érezte magát újra, mint mindig, ha meglepték hirtelen, amit szégyellt maga elõtt és dühös volt érte, de semmit sem tehetett ellene. S a szájában érezte a különféle cukrocskákat, rafinált ízösszetételû édességeket: a kesernyés csokiszeleteket, lyukacsos törökmézet, fényesre olvadó krumplicukrot, amiket a maradék pénzbõl magának megvett. S a bocskorszíjat, a legfinomabbat az összes között: hûvös, mentolos ízét, amely megsimogatta a szájpadlását, szétolvadt nyelvgyökén, felségesen üde ízt hagyva maga után. A fekete szíjra emlékeztetõ tekercset, amelyet legjobban szeretett, ezért a legtöbb pénzébe került. "Ó, istenem... hogy hagyhattad azután..." A vidékies, álmos kisvárosra gondolt, a poros levegõre, amely körüllengte gyermekkorát, és a napsugaras nyarakra, a túlérett, mézszagú õszökre. S tehetetlen kín feszült belé, a tehetetlenség gyötrelme, hogy végleg elmerült az a világ számára, feneketlen gödörbe hullt, visszahozhatatlanul elveszett, semmivé vált. Észre sem vette magába merülve, hogy belékarolt az alacsony, köpcös ember, s diszkréten, de határozottan a raktár felé tuszkolta õt.
    - Gondolod, nála van még? - kérdezte a másik emettõl, a hirtelenszõke, vöröses arcú nagyobb darab már a raktárban, ahol várta õket. Háttal támaszkodott az ajtónak és hanyagul rágott valamit.
    - Az anyja izéjét... - vakkantotta mogorván, fojtott dühvel a köpcös, s elharapta a folytatást; matatni kezdett az asztal fölött. - A kazetta... a kazettát hova tetted? Hol van, az istenit?
    A társa nem válaszolt. Járomit nézte, aki sehogy sem találta a helyét, tétován álldogált, és bámult maga elé. Hirtelen ötlettel odament hozzá, kutatni kezdte a zsebeit, végigtapogatta a nadrágját térdtõl felfelé, a derekán át a mellkasáig és vissza, de nem talált semmit.
    - Elbasztad. Tutira elbasztad - mondta nyugodtan. Láthatólag élvezte, hogy ezt kell mondania, hogy mondhatja ezt; félszemmel nézte a másikat, a hatást leste az arcán, ami menetrendszerûen érkezett is, egy másodperccel azután.
    - Elbasztad! Elbasztad! Ki baszta el? A kazettát ki hányta el? - szinte sipított a köpcös hangja az idegességtõl, vöröslött az arca és hullámzottak rajta az erek. - A kazettát ki hányta el? Ki baszta el?
    - Mindegy - felelt a langaléta. - Most már mindegy. Hadd menjen el.
    - A kurva anyját mehetne el! És a jegyzõkönyv? Azzal mi lesz? - A köpcös egy irattömböt csapott az asztalra.
    - Hadd menjek el - mondta ekkor Járomi mindkettõjüknek. Egyenesen, rezzenéstelenül nézett a szemükbe.
    A kicsi szinte megbénult a fordulattól. Közel hajolt Járomi arcához, s köpködte a szavakat, ahogy beszélt: - Viccelsz velem, rohadék? Hülyére veszel engem? Tényleg viccelsz velem? - Szemben igyekezett állni Járomival, de nem érte el, ezért átlépett egy halom dobozon, összemarkolta annak a kabátját elöl és magához rántotta durván, indulatosan, hirtelen, amitõl összeakadtak Járomi lábai és elterült, elesett a kövezeten. - Viccelsz velem, rohadék? Tényleg hülyére veszel?
    Járomi estében, egy pillanatra a langalétát látta maga fölött, aki egykedvûen rágott tovább, aztán nem látott és nem érzett semmit, még az oldalán záporozó rúgásokat sem, amelyek hevesek és ütemesek voltak, s nem akart végük szakadni sohasem. "Kattogásokban" számolta magában az idõt. A másodpercek szigorú ritmusában a testén csattanó ütések valami rendszerfélét szolgáltattak, ami a dolog õrültségében is megnyugtató bizonyossággal töltötte el. Aztán a sötétségben fényudvart látott kirajzolódni, ahová szeretett volna eljutni, de tudta, hogy lehetetlen, s hogy csak képzelõereje játszik vele. Aztán tényleg elsötétült elõtte minden, s nem érte el agyát se szó, se fény, se hang.
    Körülbelül negyedóra telt, mire Járomi észhez tért, s meglátta maga fölött a hófehér mennyezetet. A köpcös már nem volt a helyiségben. A magasabbik õr az asztalnál ült és pepecselt valamivel. Járomi nagynehezen felállt; azt hitte, képtelen lesz rá, de sikerült. Módszeresen végiggondolta a lehetséges sérüléseket, illetve azt, hogy mennyiben akadályozhatják mozgását azok. Csak az oldala nyilallt nyugtalanítóan, s az arcából serkedt a vér. Az ajtóhoz tántorgott. Az õr nem fordult meg és nem szólt hozzá, talán észre sem vette, vagy csak úgy csinált.
    A parkoló hemzsegett az autóktól az áruház elõtt, emberhangyák sürgölõdtek köztük termetes csomagokkal és összevissza guruló kocsikkal. Kora este volt. Az égen ezüstszínû fellegek gyûltek, amelyekbõl dermedt kristályok szakadtak ki, s ezer darabra törték a neonreklámok fényeit.
    Járomi átvágott a füves térségen, amely a parkoló után következett. Az áruházból zene hangjai szûrõdtek ki, a Stille Nacht-é. A férfi idejében érte el a megállót és a parkolót elválasztó korlátokat, idejében lépett a járdaszigetre, s idejében lépett onnan az úttestre is, amely hívogatóan nyújtózott a betonszegély elõtt. Egy pillanattal elõbb, ahogy a busz megérkezett.

OLÁH ANDRÁS

hézagok

az összeomló idõ
panaszos nyüszítése
áttöri a hallgatás burkát
utolsót szisszen a múlt
megannyi lompos kacat
- évtizedek szétszórt hordaléka -
elhamvad veled mind
s nincs már ki újra idézze
sem az egymásra villanó
ráismerés öröme
csak mit átadtál belõle
csak egy-egy kóbor pillanat
- így maradsz te örök rejtély
emlék az emlékben
s mi - az idõ halálraítélt foglyai -
leszünk a hézagok e furcsa ûrben
ahol a megtanult hiány
összeforrasztja a békétlen idõ
kusza szabálytalan képeit

MADÁR JÁNOS

Végezetlen

Minden dolgunk végezetlen,
tekintetünk - a sanda lét.
Szemünktõl félõ istenek
õrzik az égnek üvegét.

Átlátszó éjszakákon,
mikor a csönd csak létezik,
eljön az árnyék, és feketül,
kihûlõ fényhez érkezik.

Ne reszkess, édes - vétkemen!
Szemedtõl lettem árva.
Lelenc a kõ, a nyelvem is
vigasznyi versekbe zárva.

Éneknyi idõmet tékozlod,
ha fölgyújtott véremhez érsz.
Csuklóm lüktet hazányi tájban,
földemet érzem, visszatérsz.

Hegyek elomló szívében
várlak, lépteid elé térdelek.
Imádkozom hû sebeinkért,
jöhetnek értünk kék telek.

Lélegzetünkre hull a hó,
ránk terítheti jövõnket állig.
Egymás tenyerében tüzet
tartunk, elélünk mindhalálig.

FAZAKAS ATTILA

Terényi Edének

"Csúcsokat sejtet, lejtõt, hasadást.
Légben híg kéket, földben sûrûséget..."
(H. Hesse)

A zenében is annyi találkozás!
Búcsúzás, ölelés, összehajlás, válás,
öröm és fájdalom... Ahogy a nyári szél
ragyog a lombokon, dõl egybe, válik szét
a hangokon megannyi színlelt érzelem
vagy valódi, õszinte vallomás!
Mit a nyelv nem ért és nem érhet utol
sosem (hiába tucatnyi rím, ritmus,
tucatnyi magyarázat), szellemünk langyos
érintése ez, kimeríthetetlen, õsi,
megáradt idõ! És képeknek száll
akkor feltámadva millió sora, mit
egyként nem láthat soha az, aki játszik,
és az, aki hallgatja õt. Mert nincs
ember, aki hallhatná, láthatná egyszerre
e kettõt! Zene és hallgatás külön
vannak... Zajosan csap át a hála, a virág
e sorsszerû hiányaink fölött!...