TUDÓSPORTRÉK

KARDOS ISTVÁN

Lételeme a fizika volt

Jánossy Lajos (1912-1978)

A nemzetközi tudományos életben nagytekintélyû és ritka elismertségû fizikus volt, a huszadik századi magyar fizika egyik legsokoldalúbb és legtermékenyebb tudósa, a sokáig világszínvonalon mûködõ budapesti Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) létrehozója és igazgatója.
    Jánossy Lajos 1912-ben született, Mátyásföldön. Alig múlt hétéves, amikor a Tanácsköztársaság leverése után nevelõapjával, Lukács Györggyel és édesanyjával, Borstieber Gertrúddal ausztriai emigrációba kényszerült. Közép- és felsõfokú tanulmányait Bécsben és Berlinben végezte. Gyakorló fizikusként a német fõvárosban kezdett el dolgozni, de a hitleri hatalomátvétel után, 1934-ben áttelepült Angliába. A londoni, késõbb a manchesteri egyetem munkatársa volt, majd 1939-tõl - elfogadva egy írországi meghívást - a dublini Institute for Advenced Studies oktatója, késõbb pedig tanára és a kozmikus sugárzással foglalkozó kutatócsoport vezetõje lett. A dublini intézetben igen neves tudósokkal kooperált. A Jánossy rendezte vitákon nemegyszer 10-12 Nobel-díjas fizikus is megjelent.
    1950-ben a magyar kormány felkérésére hazatért. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzorává nevezték ki, s ugyanakkor hozzálátott, hogy szinte a semmibõl létrehozzon egy korszerû, hatalmas fizikai kutatóintézetet. A budai hegyvidéken, Csillebércen épült fel az épületegyüttes, amelynek IV. blokkjának (a központi épület) falán ma emléktáblája látható. 1956-tól állt az intézet élén, miközben az ELTE atomfizikai tanszékét is vezette és számos tudományos (Magyar Tudományos Akadémia, Eötvös Loránd Fizikai Társulat stb.) testület grémiumának tagja volt.
    Fõ kutatási területei a kozmikus sugárzás vizsgálata, a statisztika, a valószínûségszámítás, a kvantumelmélet, a relativitáselmélet, az elektrodinamika és optika voltak; emellett - nem hiába volt Lukács György nevelt fia - a fizika filozófiai problémáival és fizikaoktatás kérdéseivel is foglalkozott. A kozmikus sugárzás egész problémakörét a világon elsõként foglalta össze nagy monográfiájában, és e mûvét angolul, oroszul, olaszul, németül, lengyelül és bolgárul is kiadták. Nevéhez fûzõdik a Geiger-Müller-csöves koincidencia mérõmûszer kifejlesztése és alkalmazása, a szekunder kozmikus sugárzás mérésére. Az ír Walter Heitlerrel közösen kidolgozta a kaszkádfolyamatok statisztikai elméletét. Elek Tiborral együtt pedig a relativitáselmélet interpretációs kérdéseivel foglalkozott. A relativitáselmélet gyermekkora óta érdekelte. Elfogadhatóbb magyarázatot keresett a tér görbeségének és az idõ lelassulásának absztrakt fogalmaira. A Relativitáselmélet a fizikai valóság alapján címû mûve (1971) nem cáfoló szándékú munka volt, de mégis hatalmas vitákat kavart világszerte. A fölvetett problémák ma már nem hatnak újdonságként, Einstein elméletét, hasonló szemszögbõl, ma már sokan vitatják. A fizikában a matematikai precizitást hiányolta, élõ fizikát mûvelt és követelt - ebben pedig nem volt könnyû követni. E sorok írója egy ízben fölkereste, hogy filmet készítsen róla és intézetérõl. Amikor bizonyító erejû megfogalmazást kértem tõle, a közérthetõség kedvéért, például a foton-felezés mûveletérõl, elnevette magát: "Érje be azzal, hogy elnevezhetném akár magáról a történést, például Kardos-effektusnak." Nem akart megbántani. Csak így hozta a tudomásomra, hogy a fizikában nem lehet mindent mindenki számára megérthetõvé tenni.
    Rendhagyó, különleges személyiség volt, de nem különc. Azt híresztelték róla, hogy a világon semmi érzéke a köznapi dolgokhoz. Amikor a halála után filmet készítettem róla, egyik fia, a szintén fizikus Jánossy Mihály elmondta, hogy különbözõ technikai eszközök javításától a fõzésig mindenhez értett. És talán az is cáfolja a rebesgetéseket, hogy 42 éves korában megtanult úszni, 60 évesen pedig gépkocsit vezetni. Sajátos, rokonszenves, igen udvarias ember volt, a legcsekélyebb tudósi póz vagy modorosság nélkül. Holott szinte mindent elért tudományos és társadalmi megbecsülésben, amit csak elérhetett. Megkapta a Kossuth-díjat (1951) és a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét (1962), rendes tagja (1951), majd alelnöke lett a Magyar Tudományos Akadémiának (1961), tagja a dubnai atomkutató intézet tudományos tanácsának, a bolgár, az ír, a mongol és az NDK tudományos akadémiájának, tiszteleti tagja számos külföldi egyetemnek és fõiskolának, 1958-ban pedig beválasztották az MSZMP Központi Bizottságába is. Munkájában mindenkor segítette nagymûveltségû felesége, három fia pedig követte õt a tudományos pályán.
    Köztiszteletben álló, nagy tudósként és tiszta emlékû emberként halt meg 1978. március 2-án, Budapesten.
 

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Áru-e a kultúra?

Valaha régen, ki tudja már mikor, rendeztek egy nagy vitát a Közgazdaságtudományi Egyetemen, amelyet akkor még Marx Károlynak hívtak. Zsúfolásig volt nemcsak a nagyterem, hanem tévéláncon közvetítették a balhét az épület más helységeibe is. Nagy balhé volt, mert a vitára meghívták egyfelõl az ellenzéki értelmiség akkori kedvenceit, Hernádi Gyulát és Liska Tibort meg két másik neves személyiséget, akikre már nem emlékszem, másfelõl pedig a rohadt kommunistákat, amilyen én is voltam. A vita arról folyt, kell-e a kultúrának az állami támogatás, vagy tartsa el önmagát. A rendes, ellenzéki magyar értelmiségiek, mint Hernádi és Liska, azt az álláspontot képviselték, hogy az állami támogatás szükségképpen "paternalizmust" hoz magával, s az korlátozza a kulturális szabadságot. Ne adjon hát az állam senkinek egy fillért se, mérkõzzenek egymással a kulturális alkotások a szabad piacon, s amit megvesz a nép, maradjon fenn, ami nem kell neki, bukjon.
    A meghívott rohadt kommunisták közül egyedül én mentem oda, a többiek okkal tartottak a megjelenéstõl. Kaptam is a pofámba, ami belefért. Egy idõ után a közönségben ülõ drága H. Sas Judit fel is szólalt, mondván, hogy õ is Hernádival és Liskával ért egyet, de amit itt velem csinálnak, az már lincselés. Engem olyan nagyon nem rázott meg a dolog, sõt, kifejezetten élveztem. Már akkor sokkal beképzeltebb voltam annál, hogysem egy felheccelt tömeg másképp is megsérthetett volna, mint bicskával. Vigyorogtam hát, közbevágtam, érveltem, cáfoltam, s egy adott pillanatban még cuppanós puszit is nyomtam Liska kopasz fejebúbjára. Lehülyéztük mi már egymást számtalanszor, hiszen régi jó cimborák voltunk vele is, Hernádival is. Kora délutántól estig gyaláztuk egymást, aztán elmentünk hármasban egy Duna-parti presszóba rendszerellenes vicceken röhögni és poharazgatni.
    Mindez azért jutott eszembe, mert internet-kutakodásaim során rábukkantam a parlamenti napló 2004. augusztus 21-én 18 órakor rögzített szövegére (weboldal). Egy honatya felszólalása, a készülõ filmtörvény ügyében. A honatya ugyanis pontosan ugyanazt adta elõ a parlamentben, amiért engem lincseltek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Azt mondta, hogy a képi kultúra világméretû inváziója közepette a magyar mozgókép visszaszorulóban van a hazai fogyasztók, a közönség szellemi köztudatában, a mozikban, a képernyõn is. A rendszerváltással megszûnt a cenzúra, de ezzel egy idõben amerikai sikerfilmek árasztották el a magyar mozikat, a világpremierrel egy idõben, miközben a kizárólag állami költségvetési finanszírozáshoz szokott magyar film alig tudott lábon maradni a piacgazdasági rendben. Az elmúlt bõ évtized tehát szabadságot és fokozatos gazdasági ellehetetlenülést hozott a honi filmes szakmának.
    Azt mondta, a gondok legnyilvánvalóbb oka, hogy a mozgókép megszûnt az állami tudatformáló ipar részeként mûködni, s így lényegében megszûnt a költségektõl szinte független állami filmgyártás és moziüzemi hálózat is. Azt mondta, Magyarországon 1990 óta harmadára zsugorodott a mozitermek száma és kevesebb, mint felére a mozilátogatóké, s hogy 2002-ben közel harmadával, 6 millióval kevesebb jegyet vettek itthon magyar filmekre, mint tíz évvel korábban. Azt mondta, 1990 óta mindössze három olyan magyar filmet mutattak be, amely az évi tíz legnézettebb film közé tartozott, félmillió feletti nézõszámmal, s a hazai filmalkotások többségére kevesebb, mint tízezer, nemritkán azonban csak 1-2 ezer nézõ váltott jegyet. A külföldi filmfesztiválokon pedig meglehetõsen gyakran éppen az itthon alig nézett magyar filmek kaptak díjakat.
    Summa summárum: jelentõs közpénzekkel és kedvezményekkel kell segíteni ezt a területet. A jegyzõkönyv azzal zárul, hogy: "taps a kormánypárti padsorokban".
    Mindez, mint említettem, szinte szóról-szóra megegyezik azzal, amit valaha én olvastam Liska és Hernádi fejére a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, csak nem a filmre, hanem az egész "magas kultúrára" vonatkozóan, s nem múlt idõben, hanem jövõidõben, egy olyan kulturális katasztrófa perspektívájaként, amely az õ elképzeléseik valóra válása esetén következnék be. S nem tapsot kaptam szavaimért, hanem hujjogást, fütyülést, gyalázkodó közbekiabálásokat.
    További különbség, hogy akkoriban én a rohadt kommunisták képviseletében adtam elõ ezeket a dolgokat, míg az említett honatya liberális pártunk nevében szólalt fel. Amiben csak az a különös, hogy a liberalizmusnak, mint tudnivaló, az a legalapvetõbb elve, hogy - Nozick híres kifejezésével - "minimális államra" van szükség, amely az élet minden területén a szabadpiaci törvényszerûségeket engedi érvényesülni, s tevékenységét a társadalmi rend biztosítására korlátozza. Egy liberális államnak eszébe se juthat a filmpiac nemzeti termékeinek "paternalista" finanszírozása.
    Mindebbõl persze nem akarok levonni semmiféle következtetéseket. Nincsen nekem idõm ilyesmire. Idõtlen idõk óta eszembe nem jutott, hogy parlamenti beszédek is vannak még a világon, s most is csak a google keresõprogram véletlene dugta az orrom alá ezt a szöveget. Szegény Liska meghalt már, Hernádit évek óta nem láttam, azt a Duna-parti presszót bizonyára rég átalakították bankfiókká vagy fitness-szalonná, a poharazgatásból kiöregedtem, s erre a mostani rendszerre az jellemzõ, hogy még viccekre se méltatják. Nem ezen múlik a jövõnk.
    Tulajdonképpen min is múlik a jövõnk?

PETÕ GÁBOR PÁL

Az utolsó esély (és azután?)

A szerencse fia Simon Wiesenthal osztrák építészmérnök (és ma már történész). 1941-tõl 1943-ig, majd (ez a Magyar és Külföldi Ki Kicsoda titka) újból (?) 1944-45-ben náci koncentrációs táborok foglya volt, és túlélte mindazt, amiben milliókat pusztítottak el a nácik.
    De le is vonta ennek tanulságait, úgy, ahogyan kevesen. Felszabadulása után Bécsben megalapította a Zsidó Történelmi Dokumentációs Központot és megkezdte azt, amit a közbeszédben "nácivadászat"-nak neveznek. Bár a Szövetséges Hatalmak - és több, a nácik által annak idején megszállt ország - bûnüldözõ szervei is kutattak a náci háborús bûnösök után, és számos gyilkos, illetve a népirtást szervezõ, lebonyolító náci (pl. Adolf Eichmann) bíróság elé került és megkapta méltó (?) büntetését (a kérdõjel a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság néhány megmagyarázhatatlan ítéletére emlékeztet), Wiesenthal ezzel nem elégedett meg.
    Dokumentációs központja világszerte számos önkéntes "bedolgozó" (alkalmi kutató, adatszolgáltató) közremûködésével összegyûjtötte a még bujkáló náci gyilkosok adatait, de nem bíráskodott, hanem az adatokat az illetékes bûnüldözõ és büntetõ szervek rendelkezésére bocsátotta. Ma a már csak Wiesenthal Intézetnek nevezett, támogató adományokból fennálló szervezetként mûködik, több városban is fenntart részleget - központja pedig Izraelben, Jeruzsálemben van. Maga Wiesenthal a többévi lágerélet gyötrelmei és a sokéves megfeszített munka ellenére is él, 95. életévében jár. Tevékenységét természetesen korlátozza elõrehaladott kora, de szelleme - mint mondják - friss, érdeklõdése változatlan, és munkatársai ma is folytatják munkáját és még ma is érnek el sikereket.
    Most, 2004-ben Wiesenthal neve ismét bekerült a világsajtóba. Meghirdette az "Utolsó Esély Mûvelet"-nek nevezett akciót, vagyis azt, hogy csaknem hatvan évvel a második világháború vége után - amikorra a legtöbb náci bûnös meghalt - még utoljára kutassanak náci háborús bûnösök, bûnözõk után, talán néhány még él, s most van az utolsó esély (innen a "mûvelet" neve).
    A kezdeményezést kétségek is fogadták. Vajon ennyi idõ múltán élnek-e még ilyen bûnözõk? És ha igen, van-e annyi túlélõ, akinek segítségével - a bíróságokat is meggyõzõ - bizonyítékokkal lehet szolgálni? Számomra meglepõ, hogy egy olyan - és a holokauszttal is foglalkozó - kiváló történész, mint Karsai László "elhibázottnak" minõsítette "az ilyen jellegû akciókat" (Népszabadság, 2004. VI. 02.), azzal az indokolással, hogy "a második világháború után, a szovjet megszállás alatt (hogy ennek mi köze a dologhoz, nehezen érthetõ P.G.P.) már megtörtént a felelõsségre vonás". Ebben sok igazság van. Közvetlenül a felszabadulás után az Államrendõrség Politikai Osztályának nevezett szervezet néhány évig elsõsorban a náci, nyilas, fasiszta bûnözõk felkutatásának szentelte minden energiáját és sok bûnös bíróság elé is került. Az ítéletek nem mindig elégítették ki az emberek természetes igazságérzetét, de hát ez nem ritkaság az igazságszolgáltatásban (máig is, itt is, másutt is: gondoljunk az iraki kínvallató amerikai katonára kiszabott egyéves szabadságvesztésre). Viszont nem kevés háborús fõbûnös, köztük a legvéresebb tollú uszító újságírók idejében kereket oldottak, és élve jónéhány ország (pl. USA, Kanada, Németország) - abszurdumba torkolló sajtószabadság-rögeszméjével - a mai napig is megjelentetik náci szellemû sajtótermékeiket. (Némelyik vetekedik az itthoni újságokkal.) Abban azonban teljesen igaza van Karsai Lászlónak, hogy "a bûnösöket inkább az Egyesült Államokban, valamint Dél-Amerikában kellene keresni: ide menekültek annak idején". (Tegyük hozzá: számosan a római katolikus egyház kolostorainak, papjainak segítségével, a Vatikán hallgatólagos támogatásával.)*
    Valóban elgondolkoztató, hogy csaknem két emberöltõvel a háború után élnek-e, élhetnek-e még háborús bûnösök. Hiszen ha valaki a háború végnapjaiban, 1945-ben követett el ilyen bûnöket és akkor még csak kamasz volt (mint az 1944. október 15-e után Budapesten garázdálkodó nyilas pártszolgálatosok közül jó néhány), mára az is élete nyolcadik évtizedében jár.
    Mit csináljunk néhány ilyen és még öregebb emberrel, ha - optimális esetben - horogra akad, és van elég bizonyíték is ellene?
    Nem hiszem, hogy az életkor - el nem avuló bûnök esetén - szerepet játszhat a bûnök megítélésében és a bûnözõk elítélésében. A bûn - bûn marad, akárhány éves is a tettes. Nem szólva arról, hogy ezek a bûnösök annakidején maguk sem törõdtek áldozataik életkorával. Lõw Immanuel szegedi rabbit (nemcsak a judaisztikának, hanem a magyar irodalomnak is neves kutatóját) kilencven évesen tuszkolták be híveivel egy zsúfolt marhavagonba, és ilyen példát sokat felsorolhatnánk.
    A magyar bûnüldözõ szervek is fenntartással szóltak "az Utolsó Esély Mûveletrõl", bár kétes udvariassággal azt is nyilatkozták, hogy "ugyan nem tartják reménytelen vállalkozásnak", de azért, ha mégis sikerülne, megígérték közremûködésüket.
    Elõfordulhat, hogy ártatlanokat fognak meggyanúsítani, aminthogy az is, hogy a gyanú alapos, de nincs rá elég bizonyíték -azokat a bûnösök sokszor a szó szoros értelmében megsemmisítették. De mégis, el kell indítani az "Utolsó Esély Mûveletet". Mert nem lehet élni azzal a tudattal, hogy emberek, akik ártatlanok tömeges meggyilkolásában részt vettek, békében éljenek (remélhetõleg ez az akció legalábbis nyugtalanítani fogja õket!), és hogy ágyban, párnák közt haljanak meg, mikor áldozataik millióinak "temetése" a krematóriumok kéményén vagy a Duna vizében történt.
    Akkor is folytatni kell - utolsó utáni mûveletként - a bûnözõk és a nyomukba lépni szándékozók üldözését. Történészeknek, tanároknak, minden becsületes embernek feladata, hogy emlékeztessen arra, ami történt. Hogy - amint mondani szokták - ne történhessen meg újból. E sorok írója azonban nem érzi sem a nyugalmat, sem a biztonságot. Hogyan is érezhetné, amikor egy futballmeccsen Auschwitzba induló vonatokról éneklõ, s ilyen és hasonló szövegû táblákat mutogató csõcselékrõl az igazságügyi (!) miniszternek csak annyi mondanivalója van, hogy õ nem ért a futballhoz?...
    És ez az azóta egész kormányával együtt (2002-ben) megbukott miniszternõ a közvélemény-kutatások egybehangzó eredményei szerint még két évvel késõbb is az ország legnépszerûbb politikusa - ami nem tudom, hogy õrá vagy a közvéleményre jellemzõ-e inkább!

    *
    UTÓIRAT. Ez a cikk még június elején íródott. Azóta volt egy - egyszerre boszszantó és nevetséges - "utójátéka" (mármint az ügynek, nem a cikknek). Az történt ugyanis, hogy néhány magánszemély Péterfalvi Attila ombudsmanhoz fordult véleményért - adatvédelmi szempontból. (Vajon kik voltak ezek a "magánszemélyek", és saját kezdeményezésre tették-e meg bejelentésüket, vagy valakinek a biztatására? És miért? Netán érintve érezték magukat a "nácivadászok" várható tevékenysége által?) Az ombudsman természetesen állást foglalt - csoda lett volna, ha nem teszi: Magyarországon a jogászkodás, az életidegen "paragrafusrágás" õsrégi hagyomány (nem véletlen, hogy a 19. század közepe táján - de már korábban, a szabadságharc utáni Bach-korszakban is - a német és osztrák sajtóban Magyarországról csúfondárosan azt írták: "Jogaszen und Kanaszen országa"). Az ombudsman állásfoglalásának - a napisajtóban (Népszabadság, 2004. július 21.) olvasható kivonata szerint - az volt a lényege, hogy "jogszerûen nem küldhetõk ki hazánkból Izraelbe a Wiesenthal Központ által szervezett nácivadász-akció adatai" (amiket szerintem inkább információknak kellene nevezni és nem adatoknak), csak ha törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezik errõl, vagy ha az érintettek hozzájárulnak (ez utóbbi különösen szellemes!). Mások részérõl pedig az hangzott el, hogy a még élõ háborús és/vagy népellenes bûnösök felkutatása a magyar bûnüldözõ szervek (rendõrség, ügyészség stb.) feladata. Volna. Ha nem volna ennél a legkisebb gondjuk is nagyobb...
    Az ombudsmannak ez a jogászkodása és fontoskodása nem csupán bosszantó (mi köze van neki ahhoz, hogy egy magánszemély egy másiknak elmond egy információt?), de nevetséges is: adatokat vagy információkat (ahogy tetszik) ma az Internet, a világháló korában akárhová el lehet juttatni, és ez nehezen ellenõrizhetõ. Ha pedig az információkat postán, levélben küldenék el - nos, aligha valószínû, hogy akármelyik szerve (beleértve a Nemzetbiztonsági Hivatalt is) ezért bevezetné a levélellenõrzést (cenzúrát).
 
 

OLVASÓLÁMPA

SIMOR ANDRÁS

"Én benned bíztam: eleitõl fogva..."

Papp Lajos: A régvolt kert

    Mind lefeküdtek a házak, a rétek, a puszta kútak;
    vadlúd gágog amott, s halkan száll le a köd.
    Itt van a fagy, kiabáló fák közt itt a november.
    Fáznánk már odakint, nem gyújt lángra a csók.
    Menjünk hát a szobámba! A kályhát megrakom én majd.
    Téged várt ez a szék és ez az ünnepi rend.
    Kedves! ülj ide s arcod fektesd két tenyerembe.
    Csitt! egy szót se, szivem. Szólnunk már minek is.

                    (November)

Papp Lajos négy évtizedes költõi életmûvébõl adott közre versválogatást, A régvolt kert elsõ versei 1963-ból, záró versei 2003-ból valók.
    A remény énekeitõl a halál felelõsségre vonásáig. Idézzünk az Útkereszten címû versbõl:

    Mi lesz a meggyújtott
    sugaras szavakból;
    a bennem támadó,
    vétlen sugarakból?
    Melegük megmarad,
    ha vége a nyárnak?
    Amott, a fákon túl,
    fagyvirágok várnak?

És feleljünk az Appendix egyik megrendítõ szakaszával:

    Halál Úr! ha egy korsó sörre
    meghívnám, elfogadja tõlem?
    Aztán csöndesen megbeszéljük,
    mi legyen velem és belõlem.

    Mai költészetünk legszebb szerelmes versei sorakoznak fel ebben a gyûjteményben. A szerelem rejtett csillagrendszerét mondta el Papp Lajos élõ kedvesének, ki nyüzsgõ és áradó volt benne, mint e lét. Neki adta fecskevillanású, zizzenõ álmait, vele iramodott völgyeken át egy hittel, õérte akart az ég gyönyörû lobogású csillaga lenni, és õt idézi ma, a kedves holta után, a pállott kiskocsmában, amit úgy hívnak: Magyarország.
    Radnóti Tétova ódája jut eszünkbe Papp Lajos szerelmes verseinek olvasásakor, a "benned alszom én is, nem vagy más világ" szerelmi szövetsége. "Én benned bíztam: eleitõl fogva..." - írja József Attila szavát is versébe építve Papp Lajos.
    Azok szerelme sejlik fel ezekben a versekben, akik az ismerõsöknek köszönve megszokták a "mindig köszönést", akik estefelé hazatérve azt érezték, "hogy a / holnapi nap megnyugtatóan hasonló lesz a mához", akik életükbõl és szerelmükbõl messzire láttak el.
    Kortársunk, Garai Gábor egyik legjobb versének, az Evésnek csöndje és fénye sugárzik Papp Lajos szerelmes verseibõl, azok vallomása, akik tudták, "hogy holnap is lesz munka és ebéd".
    Labanc idõ lett Papp Lajos életideje, egyre messzebb kergetve a költõt otthon-hûségébõl. Az utolsó úton jár, kedvese, lánya nélkül, magára maradt, mint a hallgatag halak a Léthe vizében, és így kérdezi: hát hová?, okok és célok tarka sokasága nélkül, amikor már maga sincs már.
    Azt üzenjük neki: õ, Papp Lajos van, hitével, költészetével, fájdalmával; munkáját nem tudják elorozni a szájalók, a dologra restek.
(Bíbor Kiadó)


 
BISTEY ANDRÁS

Egy peches anarchista története

Marafkó László: Kukkoló

Marafkó László szatirikus regényének címadó hõse, Kukkoló egy leépülõben levõ vállalat mérnöke. A nevét maga választotta, így írta alá a bírósághoz címzett beadványát, amelyben nem többet és nem kevesebbet kér vissza, mint néhány évtizedes életét, ahogy kapta, tisztán, mint egy nyugalmas völgyet, mert most tele van mindenféle szeméttel, amelyet nem õ hordott bele.
    Kukkoló nem õrült, csak egy kissé anarchista, szívesen provokálja a hatalmat és a hatalom emberei, szereti õket kellemetlen helyzetbe hozni meghökkentõ tetteivel és szavaival. Kukkoló egy kissé mazochista is, hiszen a hatalom azért hatalom, hogy ne értse a tréfát, emberei nem a humorérzékükrõl nevezetesek, különösen ha a humorban megsejtik (mivelhogy pontosan megérteni képtelenek) a kívül- sõt, az ellenállást. Így azután Kukkoló többnyire ráfizet az ötleteire: a rendõr megpofozza, de óvatos szakszerûséggel, hogy a pofon hosszabb ideig látható nyomot ne hagyjon, a "hústorony" (valószínûleg) eltöri a bordáját, amikor kicsavarja a kezébõl a vörös zászlót, kirúgják a munkahelyérõl.
    Akkor találkozik vele elõször az olvasó, amikor éppen vörös zászlót lengetve, mozgalmi dalokat énekelve végigvonul az Andrássy úton, és ezzel a hatalom sok képviselõje számára szinte megoldhatatlan gondot okoz. A bajok ott kezdõdnek, és sok fordulaton át folytatódnak egészen a végkifejletig, amelyben egy zavaros jobboldali fantompárt ki tudja, honnan származó pénzét rábíznák megõrzésre, és õ leszûri a végsõ tanulságot: "Akkor illegalitásba kell vonulni - mondta Kukkoló, és a kisüsti felé vette az útját. Erõs is, büdös is, de legalább nem csap be."
    Sajátos magyar Švejk ez a Kukkoló. De míg cseh rokona mindig megússza a balhékat, mert úgy gúnyolja ki a korlátolt hatalmat, hogy a végletekig rájátszik ostobaságaira, a mi Kukkolónk a mai magyar demokrácia határait, ha úgy tetszik, a "falakat" próbálgatja, és képletesen, de olykor a valóságban is többnyire betöri rajtuk a fejét. Marafkó László jó szatírát írt a mai magyar közállapotokról. Bizonyos értelemben nem volt nehéz dolga, mert "Difficile est satiram non scribere". A politika világa és alvilága tálcán kínálja a témát a szatíraszerzõknek, bár egyelõre nem sokan élnek a lehetõséggel.
    Ha a Kukkoló-hoz hasonló mai regényt próbálok felidézni, Tabák András könyve, A verõember jut eszembe. Az is a Kukkoló-éhoz hasonló közegben játszódik, de stílusa, hangvétele merõben eltérõ. Ami ott tragédia volt, az Marafkónál komédia, ha néha az arcunkra fagy is a mosoly olvasása közben. (Hét Krajcár Könyvkiadó)

KRISTÓ NAGY ISTVÁN

Ötszáz oldal (netán több)

Nyolc könyvrõl

Legutóbbi könyvismertetésemet egy Magyarországon megjelent szlovák könyvvel fejeztem be, amely egy dunántúli falu teljes népdal (népballada stb.) kincsét dolgozza fel. Örömmel írtam errõl, mint az alább következõ mûrõl is, amely a szlovákiai magyarság ügyeivel foglalkozik, s ott íródott és jelent meg. A mindennél fontosabb gazdasági, s hozzá kapcsolódó népesedési, egészségügyi, oktatási feladatok mellett nincs fontosabb nemzeti program, mint a szomszéd népekkel való végsõ megbékélés ügye! Dr. Szabó Rezsõ hatalmas gyûjteményben számol be a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége (Csemadok) több, mint félévszázados tevékenységérõl, melyben neki - Dobos Lászlóval - együtt kulcsszerepe volt. Többrõl van szó, mint egy kulturális szervezetrõl: az egész szlovákiai magyarságnak egyenjogúságért vívott küzdelme tükrözõdik a könyvben, mely Szabó saját írásain, nyilatkozatain túl 250 oldalon keresztül eredeti korabeli (köztük titkos) dokumentumokat tesz közzé, így a személyes-szubjektív tényezõkön kívül tételesen mutatja be azt, ami a szlovákiai nemzetiségekkel történt. A tomboló nacionalizmus közegében 1945 számukra nem jelentett igazi felszabadulást, ezt az 1948-as baloldali fordulat hozta meg, mert a marxista internacionalizmus jegyében a cseh és szlovák sovinizmus szükségképpen visszaszorult s ekkor alkalom nyílt a magyar kulturális öntevékenység szervének, a Csemadoknak létrehozására is. Ez kezdettõl fogva több volt mûkedvelõ-mûvelõdési egyesületnél: szükségképpen érdekvédelmi szervvé nõtte ki magát, hiszen a magyarok csak ebben választhattak ki maguk közül hangadókat s a különbözõ gyûléseken, ha szordinóval is, elmondhatták a magukét. Az újabb fordulatot 1968 hozta, mikor is a Dubèek vezényelte szocialista magújulás során a magyarság egységesen sorakozott fel a "prágai tavasz" kezdeményezései mögé, és sikerült is nagy lépést tennie az autonómia felé. Hanem aztán két év múlva az egész Csemadok vezetõségét, Szabót és Dobost is eltávolították, megbélyegezték, még az összejövetelekrõl is kitiltották. Csak húsz év után jött az igazi felszabadulás, amivel ma is élnek az egy tömbben élõ dél-szlovákiai magyarok. A kötet e lélegzetelállító küzdelem hiteles történéseinek áttekintése s annak dokumentálása, hogy a marxizmus elvszerû s következetes képviselete mennyit segített a magyarságnak nemzeti léte megtartásában! Szabó dicséretes módon szót sem változtatott hajdani szövegein (a hivatalos okmányokon, persze, magától értetõdõen), de a baloldali, szocialista érvelés ma is meggyõzõ a tekintetben, hogy e nélkül moccanni sem lehetett volna! Tisztes és fontos hatalmas gyûjtemény ez! (A Csemadok és a prágai tavasz. Kalligram, Pozsony)
    Még nagyobb könyv (több mint 500 oldalnyi), amely látszólag számunkra idegen témáról íródott. Egy ügy kapcsolja össze az elõbbivel: a zsarnokságé, amit a csehszlovákiai magyarok is megtapasztaltak fõként 1921 után s 1945-48-ban, de sajnos, olykor késõbb is. Ami a zsarnokságot illeti, az volt Vittorio Alfieri életmûvének központi problémája: tragédiáiban, tanulmányaiban, naplóiban is úgy járja körül a korabeli Európára oly jellemzõ állapotot, mintha Illyés Egy mondat-át bontaná fel megannyi nagyobb írássá. Az egynegyed évezreddel elõbbi nagy íróval egynegyed évszázada foglalkozik Madarász Imre, a debreceni egyetem olasz tanszékének feje s ezt a (már korábbi mûvekben is alaposan feldolgozott) életmûvet most egy hatalmas monográfiában teszi közzé - olyan alapmûben, amilyen tudtunkkal most még Itáliában sincs. Vittorio Alfieri életmûve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között - ez a mû címe, s Alfieri nagyságát oly mélyrehatóan elemzi, hogy akinek (mint e sorok írójának is) nincs Alfieri-élménye, annak megtapasztalására késztet. Madarász, mint egy-egy életmû "rabja" mindig, talán kissé elfogult ugyan az olasz irodalomtudománnyal, sõt magával az íróval ellentétben is: még a jelentéktelenebbnek tetszõ mûvekben is kimutatja Alfieri kétségtelen zsenialitását. Olykor a marxista irodalmárok (néha osztályszempontból egyoldalú) nézeteivel is folyvást vitatkozik, bár Alfieri osztály-hovatartozása nem lehet kétséges: 14 éves korában hatalmas vagyon örököse s grófi rangjával élve nemcsak beutazza egész Európát (Magyarországot sem véve ki), hanem véleményét ki is mondhatja. S a vélemény: Anglia kivételével mindenütt "zsarnokság van". Õ maga él a számára biztosított szabadsággal, még a szerelemben is: évtizedekig együtt él Stolberg d'Albany grófnõvel, dacosan visszautasítva a házasság "szent" intézményét. A hölgy túléli õt, majd úgyszintén élettársi viszonyban vigasztalódik egy kitûnõ festõvel, Fabréval, akinek mellesleg már korábban a legjobb Alfieri-portrékat köszönhetjük. No de, nem ez a lényeg, hanem a tragédia mûfajának az akkori európai irodalom csúcsára való emelése, amit még Schiller is alig múlhat felül, s ami épp ellentétes a valamivel korábbi kortárs, a kor visszásságait a komikum módszerével megbíráló, ámde optimista Goldoni életmûvével. Madarász sorra veszi a magyarul jórészt hozzáférhetetlen remekmûveket, sõt némely részletet maga fordít, bizonyítva saját nemcsak irodalmári, hanem írói készségét, ami különben az egész hatalmas monográfiában megnyilvánul. A zsarnokság "sokoldalúságának" elemzésében Alfieri szinte a 20. századig néz elõre, megítélve a múlt században oly örökérvényû modellnek tekintett francia forradalmat is, amellyel eleinte rokonszenvezik, ámde a helyszínen megtapasztalva a "csõcselék" elvadulását, keményen megbírálja, s ebben nem "nemesit" szemlélete a döntõ - Alfieri nemessége, noha már korában kissé idejét múlta, az elfogadható konzervativizmus egyik szép eszméje. Õ "a legnagyobb olasz tragédiaköltõ", a "legnagyobb olasz epigrammaköltõ", és a "legnagyobb olasz önéletíró", de Madarász szerint nem kisebb szatíraköltõként sem, noha "a Szatírák illõ méltánylása, méltó felfedezése máig várat magára" és szinte megható, hogy ezt sok egyébbel együtt egy magyar tudósnak kell megtennie.
    Mikor születik ilyen monográfia magyar alkotóról, így a mi legnagyobb tragédiaírónkról, Hubay Miklósról, akinek végre megindult életmû kiadása? (Öszszegyûjtött drámák. Kívül Magamon.) Ez az elsõ kötet Hubaynak ókori tárgyú drámáit gyûjti egybe, elsõként a komédia eszközeivel is élõ Néró ciklust, amely nyolc külön is elõadható s élvezhetõ rövid képben járja körül a zsarnokság témáját, ami 1960 körül nem volt kis dolog, s méltán tette Hubay nevét - mondhatni - Európa szerte ismertté. Ezzel és megannyi más mûvével, elsõsorban tragédiáival, éppúgy kiérdemelte volna a Nobel-díjat, mint Kertész s még inkább, mint az 1997-es olasz drámaíró, Dario Fo, aki alig volt több a mi Hofinknál... Hubay e szintén hatalmas (csaknem 500 oldalas) kötetében a görög fénykort idézõ mûvek dominálnak, mégpedig Szophoklésznek Kerényi szellemében való "újraírásai", köztük egy töredékesen fönnmaradt szatírjátéké, az Oidipuszi szphinx zseniális "leleplezése", meg több tragédia, a mások mellett Alfieri által is feldolgozott Oresztész-téma újraköltése, ahol is az ifjúság utópiáját kergetõ, túszejtõ fiatalság hõsi bukása tûnik fel. Mindezeket alig játszották nálunk szemben a Katonától, Madáchtól Molnár Ferencig, sõt Némethig, Örkényig tán túl is becsült hazai szerzõkkel. A nemzeti önismeret s önkritika e téren sem ártana, megbecsülve azt, ami tán még inkább korszerû, európai ragú hazai érték. Ha már nem játsszák is, legalább olvasható Hubay mûve, mely olvasmányként is lenyûgözõ, fõként ha az olvasó (magában) megkeresi a minden drámában szerepet játszó zenei aláfestést, amelyhez kongeniális zeneszerzõ (vagy válogató) kellhetne. (Elektra Kiadóház)
    Hubay legfõbb érdemei közé tartozik a mondanivalójának (akár egyfelvonásossá való) sûrítése. És ez a sûrítés az egyik érdeme egy nem nagy terjedelmû, de értékét tekintve hatalmas regénynek, amelyet egy prefasisztának tartott s e miatt nálunk máig ismeretlen, nagy német író, Ernst Jünger írt. Jünger úgy volt "prefasiszta", mint Nietzsche (akinek eszmei tanítványa), Wagner, Benn vagy D. H. Lawrence, s ahogy az elsõ kettõt, a náci-német ideológia õt is kisajátítani igyekezett (s ezáltal szinte máig kompromittálta). Tény az, hogy a háborút s a vele járó "hõsiességet" Jünger magasztalta ifjúkori mûveiben, de hiszen valóban "hõs" volt: az elsõ világháborúban megkapta az akkori legmagasabb katonai kitüntetést, s azt büszkén viselte egész, száz évet meghaladó életében. Csakhogy a nietzschei sokszínûséget s a nyilván ténylegesen korszerûtlen "nemesi" kiválóságot mindhalálig sugalló Jürgen nem tette magáévá a náci "populizmus" tömeg-tanát meg nacionalizmusát, s errõl rövidre fogott "nagyregénye" A márványszirteken, tanúskodik, melybõl a horrorelemek sem hiányoznak (a reménybeli olvasó el ne olvassa a fülszöveget!). Az egész egy képzeletbeli (késõ középkori, mediterrán) tájon játszódik s az (is) zseniális benne, hogy a cselekmény gazdag hátterének korábbi részleteit nem írja meg, csak utal rájuk, ami a sûrítés eszköze, szemben pl. a vele sokban rokon Eco-féle A rózsa nevé-vel, amely sokkal késõbbi és sokkal inkább progresszív "rémtörténet". De Jünger 1939-es (!) regénye megelõzi Buzzati, szintén rokon, Tatárpusztá-ját, vagy az éppúgy meg nem jelölt korban játszódó, legutóbbi Nobel-díjas Koetzee némely még riasztóbb regényét. Jünger géniusz volt s ifjúkora "prefasizmusát" jóvátette pl. Párizs náci megszállásának idején s a Hitler elleni merénylethez való (szerencséjére távoli) kapcsolatával. Magam is harcoltam mûvei megjelentetéséért és talán volt némi részem abban, hogy kilencven évesen írt utolsó regényét, egy balzaci stílusú krimijét le is fordítsák - amely máig sem jelent meg. No, talán majd most, ha ezt A márványszirteken-t a kritika s közönség fölfedezi, ami persze nem magától értetõdõ. Ehhez túl jó, bár talán izgalmas volta s ezzel párhuzamos sajátos természetközelsége (a fõhõs botanikus) az átlagolvasó számára is vonzó lehet, mikor is a (hitleri?) vérebeket itt jó ügyet szolgáló mérgeskígyók fékezik meg. (Európa)
    Kiadtak most egy még régebbi és szintén jól megírt magyar kisregényt, Móra Ferenc mûvét, a Hannibál feltámasztásá-t, mely a Horthy-korszak legmerészebb kritikája. Nem is jelent meg akkor, s tán Balogh páter utasítását követve 1945 után is csak megcsonkítva (minden negatívnak vélhetõ orosz vonatkozás törlésével). Fõhõse mint a háború s hadifogság áldozataként félkarú tanárember, aki rokonszenves, de már-már túl érzelmes módon ragaszkodik orosz feleségéhez. Most itt "az elsõ cenzúrázatlan kiadás", amelynek három szerkesztõje is volt, akik közül csak Péter László tekinthetõ Móra-szakértõnek. De a regény e - mondhatni - "kritikai kiadása" túlzás. A jegyzetben minden múltbeli kiadói változtatást (pont helyett felkiáltójel, felkiáltójel helyett pont, "föl" helyett "fel" stb.) jegyzetben közzétenni igazán fölösleges fontoskodás és pontoskodás, ami az olvasást is nehezíti. De el kell ismerni, hogy remek ötlet a hosszabb törléseknek áthúzással való mai jelölése: ez hasznos és tanulságos. A mû különben derûs, kissé szentimentális, ám annál bátrabb írás a prefasizmus ellen - Móra legelszántabb (noha akkor meddõ) vállalkozása. Olvasható, kellemes regény, amit mindenkinek ajánlhatok - noha magam az életmû tízéves szerkesztése során mind kevésbé kedveltem a szögedi szerzõt. (Argumentum)
    Mindez a többé-kevésbé messzi múlttal foglalkozó mû, ám van egy, ami - sajna? - aktuálisabb, mint az angol eredetinek 1996-os elsõ megjelenésekor volt, s ez William Montgomery Watt skóciai professzornak a könyve: Az iszlám rövid története. Nincs ma fontosabb olvasmány: a folyamatok, hadakozások, változások, ideák történetileg pontos, hiteles, sokoldalú, mégis összefogott bemutatása. (Akkord kiadó)
    Mi lehetne mégis fontosabb? Kinek-kinek a saját (és családja, ismerõsei körének) története. E tekintetben telitalálat Sárközi Sándor Titkos találkozások, történetek címû önéletrajzi s emlékezés gyûjteménye. Vele álmodtam, mintegy tudatalattimba is behatolva a kérdéssel, hogy a rokonszenves téma és baráti szerzõ mûvérõl miként szóljak félrevezetés és bántás nélkül, beszámolva arról, hogy mily fontos alapanyag az ilyen dokumentumszerû emlékezés, s mily kár, ha rosszul van megírva. "Az életben minden családnak van története" - írja a szerzõ s a jövõt tekintve a legfontosabb dokumentumforrás lehet. De mit kezdjünk az efféle kitételekkel, amelyek két oldalon belül kétszer fordulnak elõ: "Nagy élményt jelentett számomra mindaz, ami történt", épp csak az élmény lényegét nem tudja (akarja?) fölidézni. (Kornétás kiadó)
    De van itt egy szintén személyes (saját életrajzot beépítõ) remeklés: Németh László újra kiadott, utolsó regénye, az Irgalom, ahol is önmagát orvostanhallgató-nõvé transzformálja. Negyedszázaddal Jünger regénye után írta s a mû a realizmus gyõzelmének lenne tekinthetõ, ha ez a társadalmi vonatkozásokban is oly gazdag realizmus nem lett volna már akkor kissé korszerûtlen, bár ma is élvezhetõ, fõként Németh páratlan orvosi és pszichológiai készsége révén. Anyjához s apjához való viszonyát írja meg, õszintébben, mint szintén gazdag önéletrajzi írásaiban. (Mondta is nekem az édesanyja: "Laci igazán csúnya dolgokat írt rólam", pedig e regénnyel megvárta anyja halálát.) De a legérdekesebb az az áttételes mondanivaló, melyben saját ifjúkori élményét általam közzétett 1919. május 1-jei beszéde óta elõször írta újra. A hõsnõ végsõ párválasztása egy sánta kommunista férfi mellett mintha áttételesen a bukott proletárdiktatúra valamiféle belsõ igazolása lenne. Mikor 65. életévét ünnepelve ezt a nyilvánosság elõtt is elmondtam, Németh maga is meglepõdött, de négyszemközt sem cáfolta észrevételemet, hiszen tudta, hogy épp a korszerû elemzés a mûvészek nem tudatos szándékainak mélylélektani vizsgálatára is kiterjed(het). A mû kissé túl van írva (több mint 500 oldal), de a zseni kezenyoma éppúgy rajta van, mint az Alfieri másodrendû mûvein is láthattuk. (Kráter kiadó)
    Mindig szívesen foglalkozom Bárány Tamás egymást követõ, mindig figyelemreméltó köteteivel is - ezt teszem most is, bár az új drámakötetnek csak második felét tudom õszinte elismeréssel illetni. A címadó, s a borítón a fõhõs arcképével is jelzett, Márairól szóló Az évszázad vándora ugyanis nem több mint a manapság általánosan kissé túlbecsült író életelveinek s következetes nézeteinek bemutatása, tévedésektõl sem teljesen mentesen (pl. 1928-ban még nem nagyon lehet beszélni a nácizmusról, gazdasági válságról, szovjet lágerekrõl). Ám épp Márai következetességének folyományaként a fõhõs életében, helyzetében, kapcsolataiban, nézeteiben nincs igazi drámai konfliktus, enélkül pedig a bemutatás bármily szeretettel készül, nem igazi dráma. Annál inkább az a Brutus címû, Caesar meggyilkoltatásáról szóló groteszkül modern mû, amely még ehhez az agyonírt témához is tud új módon közelíteni; igaz, ezt Bárány már kisregény formájában is megírta. De ez a drámai változat szinte kiált a színpad után s olvasmánynak is élvezetes. Báránynak legjobb színpadi mûve, amihez csak gratulálni lehet. (C. E. T. Belvárosi Könyvkiadó)

FRIDECZKY FRIGYES

Nélkülözhetetlen kézikönyv

A holokauszt krónikája

A 48 és fél íves, 14 fejezetre tagolt könyv - a chicagói Publications International Ltd. nagyszabású vállalkozása, amely Lázár A. Péter, Novák György, Perczel István, Szántó Judit és Székely János fordításában most magyarul is megjelent - 1933-tól 1945-ig, a III. birodalom megdöntéséig kronológikus sorrendben tekinti át és tárgyalja a holokauszt bonyolult és gyötrelmes történetét. (A vészkorszak héber szava "soá". A holokauszt görög eredetû kifejezés és az Istennek felajánlott teljesen elégõ áldozatot jelent. A zsidók nácik általi tömeges elpusztítása semmiképpen sem nevezhetõ önkéntes áldozatnak.) A németek ezt Endlösungnak (végsõ megoldásnak) nevezték. A lényegi kibontakozást megelõzi több elõszó, üzenet, majd a 35 oldalas prológus, amely a holokauszt gyökereirõl tájékoztat. Megtudjuk, hogy az antiszemitizmus, mint mozgalmat megjelelõ kifejezés, eredetileg az 1870-es években keletkezett. Wilhelm Marr német újságíró "leleménye"-ként, egy õsrégi téves faji hiedelem alapján. E szerint a zsidóság faj (rassz), amelynek csakis a zsidókra jellemzõ, genetikusan örökölt, nemkívánatos jegyei különböztetik meg más rasszoktól. A sémi nyelvek a hámi-sémi nyelvcsalád egyik fõága, s ebbe a nyelvcsaládba tartoznak többek közt Észak-Afrika és Délnyugat-Ázsia nyelvei. Marr arra használta a "sémi (szemita) fogalmat, hogy elkülönítse a zsidókat a nem zsidóktól és megerõsítse a zsidóság faji alapú felfogását". Az antiszemitizmus csakis zsidógyûlöletre utal, a palesztin- és arabgyûlöletre nem. Ez már akkor sem nyelvi-, hanem egzisztenciális probléma volt. A Cde Napoléon, a francia polgári törvénykönyv szerint minden polgár egyenlõ. Ezt késõbb több állam (köztük a bismarcki Németország) is kodifikálta. A zsidó értelmiség - tudása, felkészültsége alapján - hamarosan kitüntetett szerephez jutott Németországban kulturális, mûvészi, jogi, sõt államigazgatási téren is. Ez a kevésbé felkészült keresztény értelmiségi körökben riadalmat keltett. A "vetélytársak" visszaszorítása érdekében javasolta Marr 1879-ben az antisémita csoportosulások létrehozását.
    Itt olvashatunk arról is, milyen szubkulturális forrásokból táplálkozott Hitler családi körbõl hozott zsidógyûlölete. Megismerkedünk Adolf Stöcker antiszemita protestáns pappal, Karl Lueger Bécs 1897 és 1910 közötti népszerû polgármesterével, akinek politikai jelszava: "Nagy-Bécsnek nem szabad Nagy-Jeruzsálemmé válnia", eleve zsidógyûlöletében erõsítette a fiatal Hitlert. (1910-ben Bécs teljes lakosságának 8.7%-a volt zsidó, de "1923-ban az orvostanhallgatók között 40%, a joghallgatók között 25% volt a zsidók aránya. A zsidók a gazdasági és a mûvészeti életben is meglehetõsen nagy sikerrel érvényesültek".) Hitler elmélyedt a völkisch Georg von Schönerer-féle szélsõséges filozófiában is, de különösen hatott rá a zeneszerzõ Richard Wagner politikai és faji antiszemitizmusa.
    Bécs rabul ejtette Hitlert, állítása szerint Bécsben kristályosodott ki antiszemitizmusa. Amikor 1907-ben Bécsbe költözött, a "bécsi antiszemitizmus már tetõfokára hágott". Ezt a látványos zsidó karrierek mellett az a félelem is táplálta, hogy a pogromok elõl menekülõ nyomorgó kelet-európai zsidók áradatával "még több idegen lepi majd el Bécset". Hitler elõszeretettel olvasta Paul Anton de Lagarde (1827-1891) német nacionalista kultúrfilozófus írását a zsidókról: "Az ember nem üzletel kártevõkkel és parazitákkal, nem nevelgeti, nem dédelgeti, hanem a lehetõ leggyorsabban és legalaposabban elpusztítja õket." A nácik késõbb a fasizmus elõfutáraként ünnepelték de Lagarde-ot.
    Németország fegyverletétele 1918-ban megdöbbentette Hitlert. A német hadvezetés semmit sem tett azért, hogy fölkészítse az embereket a totális vereségre, s az elkerülhetetlen összeomlásra. Katasztrofális veszteség érte a németeket. A hadseregben szolgált a lakosság csaknem 20%-a, több mint 13 millió férfi, s ebbõl mintegy 2 millió elesett, s további 5 millió megsebesült. Döntõ élményként hatott ez Hitlerre, a versailles-i békével súlyosbítva: 1918-ban a válságtól gyötört országban 250 000 ember halt éhen. Amikor 1919 tavaszán a Bajor Tanácsköztársaság átmenetileg gyõzött (májusban leverik, kegyetlen fehérterror következik), Hitler látta, hogy a Tanácsköztársaságnak zsidó vezetõi is vannak, s ezért tudatában még jobban összefonódott az antiszemitizmus az antikommunizmussal. "Mindenért a zsidók a felelõsek. Nem lehet velük alkudozni! A megoldás csak a totális leszámolás." Hitler már 1919-ben tervezte a zsidók kiirtását. "Die Juden sind unser Unglück" (A zsidók a mi szerencsétlenségünk) - írta hírhedt cikksorozatában Heinrich Treitschke német nacionalista történész 1879-80-ban. Hitler e szellemben fogalmazta meg 1924-ben a landsbergi fogházban a Mein Kampf-ot, miután az 1920-as, 1921-es s az 1923-as szélsõjobboldali puccsok nem sikerültek. Ez utóbbi késztette arra az elhatározásra, hogy parlamenti úton fogja megragadni a hatalmat, annál is inkább, mivel már 1919-ben kiderült róla, hogy ragyogó képességû, "delejes hatású" szónok. A gazdasági válságtól és politikai káosztól dúlt Németországban Hitler "szabadságért és kenyérért" jelszóval folytatta kampányát. A Weimari Köztársaság szorult gazdasági helyzete a nácikat erõsítette. Több évig tartó választási komédiák után, a mindebbe belefáradt öreg Hindenburg marsall beadta derekát, azt vélve, így féken tarthatják (az általa egyébként megvetett) demagógot: 1933. január 20-án kinevezte Hitlert Németország kancellárjává. Hitler január 30-án tette le a kancellári esküt, és 1933. május 10-én este már több mint 20 ezer könyv égett a berlini Opernplatzon.
    Ettõl kezdve már jelzésekkel sem tudjuk követni az emberi gonoszság tobzódó vitustáncát. Még a szenvtelen olvasó sem tudja egyvégtében végignézni e tartalmas könyv tárgyilagos beszámolóját.
    A könyv erõssége a vizuális megközelítés. A több mint kétezer fotó és illusztráció jelentõs része így, együtt még sehol sem látott napvilágot. Mindezt a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum, a jeruzsálemi Jad Vasem gyûjteményébõl, valamint a világ számos fotóarchívumából és magángyûjteményébõl válogatták össze. A magyar vonatkozású fotók a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárából származnak. A megrendítõ erejû fotók hatásával semmi sem vetekedhet.
    Az egyes éveket felölelõ fejezetekben korabeli fotók, plakátok, újságok, keretes ismertetõk és térképek adnak betekintést az adott idõszak legfontosabb eseményeibe. Bemutatják a tárgyalt évek, hónapok kiemelkedõ személyiségeit, politikai szereplõit, történelmi eseményeit, mozgalmait és rémtetteit, kulcsfontosságú (azóta már fogalommá vált) helyszíneit. A külön a könyv számára készült térképeken az események színhelyeivel ismerkedhetünk meg. A kötet függelékében a fõbb koncentrációs táborok, a nagyobb gettók helyein és adatain kívül, helyet kapott egy kislexikon is, amely a holokauszttal, valamint a zsidó vallással kapcsolatos fogalmakat és magyarázatokat tartalmazza.
    A holokauszt krónikája enciklopédikus jellegénél fogva a téma nélkülözhetetlen kézikönyve. (Park Könyvkiadó)