NEMES LÁSZLÓ

Tegnap, holnap, tegnapelõtt

Részlet egy készülõ regénybõl

Arra a percre emlékezett csak tisztán, minden részletére pontosan, amikor és ahogyan ott állt Julival a klinika folyosóján; a falnál, a kopott, fehér padon két beteg ült, az egyiken bolyhos, szürke köpeny, a másikon kifakult, agyonmosott pizsama, még borotválatlan, borostás arca is pontosan rögzõdött Laczkó Péter emlékezetében; õket nézték azok mind a ketten, úgy rémlett neki, hogy fürkész szemmel, talán gyanakodva - ugyan mire? - nézték a fiatal doktornõt azzal a kétségtelenül, tagadhatatlanul izgatott férfival; de hát mit is kellett volna letagadniuk, vagy rejteniük? - miért bennük ez a kétely, ez a szorongás, amit félelemnek gondolatukban sem akartak még nevezni ebben a most kialakuló világukban, ebben az õ társadalmi igazságra vágyó álmaikat is megvalósítani készülõ világban. Aztán egy fehér köpenyes nõvér lépett oda hozzájuk. - Doktornõ, Papp adjunktus úr sürgõsen kéreti -, mondta, Laczkó Péter pedig ott maradt egyedül a folyosón, a padon ülõ két férfival - meg a kételyeivel.
    Talán akkor, ez után jutott eszébe, hogy átmegy Budára, felül a fogaskerekûre és fenn, a hegyen elmegy, csak úgy elsétál, mintegy véletlenül, Sebõk Gyuriék lakása felé? Az évek, az évtizedek távlatából összekeverednek, egymásba mosódnak az idõsíkok - nem, hiszen ez akkor, azokban a napokban, sõt hetekben aligha lehetett, most már önmagának is bevallhatja: akkor még bizonyára nem is mert volna arra menni, azokban a napokban még fülében csengett a telefonban felharsant reszelõs hang: ki keresi? - és különben is, mit akart volna ott meglátni? Miféle választ, miféle bizonyosságot? Amikor végül mégis rászánta magát arra az útra, az csak jóval késõbb lehetett, nem is hetek, inkább hónapok múltán. Megkopott, társbérlõkkel telezsúfolt, egykor elegáns villák, elhanyagolt kertek, itt-ott bedõlt kerítések mellett ment el - hol volt az a környék a korábbi, majd a késõbbi évtizedek eleganciájától! -, ott jött szembe vele az a bizonyos Ternai vagy Tarnai elvtárs -, Sebõk Gyuriék szomszédja volt, náluk találkozott vele egyszer Laczkó Péter, akkor súgta a fülébe Nóra büszkén és titokzatosan: nagyon fontos helyen dolgozik ez az elvtárs - szóval, ott jött szembe vele, már Sebõkék lakása közelében az a Ternai vagy Tarnai elvtárs. Felemelt - baráti vagy tiltó? - karral állította meg és rejtélyes, szinte kárörvendõ mosollyal mondta: - Nahát, azzal a híres barátjával se fog maga egyhamar találkozni errefelé. Ha ugyan egyáltalán meglátja még valaha is. Sem azzal az alamuszi feleségével. Azt hiszik ezek a kémek, hogy túljárhatnak a mi eszünkön. Na, minden jót, szabadság, Laczkó... ugye, jól emlékszem, Laczkó Péter elvtárs... legjobb, ha elfelejti õket. - Vállon veregette, és kacsázó léptekkel ment tovább. A sarokról még visszanézett rá.
    Érdekes, jutott eszébe Laczkó Péternek több mint fél évszázad múltán, mennyire hasonló volt az arca, vagy talán csak a tekintete azon a tantestületi értekezleten Kalmár Aurélnak, annak a nõi lelket oly pontosan ismerõ kedves, matematikus kollégának, aki nem sokkal elõtte a tehetséges, nagy jövõ elõtt álló Bíró Júlia doktornõ annyira lelkes és tisztelõ hívének mondta magát. - Azt hiszem, elvtársak - mondta ott, a tágas igazgatói irodában Kalmár Aurél, és kihúzta magát amint felemelkedett a megreccsenõ székrõl -, meg kellene gondolnunk, rábízhatjuk-e a fiatalok, a mi ifjúságunk nevelését olyan tisztázatlan, nem állítom éppenséggel, hogy gyanús, de mindenképpen homályos múltú személyre, aki, mint bizonyára valamennyien tudjátok, hosszú évekig egy imperialista hadseregben szolgált, és akit ki tudhatja, miféle megbízással küldhettek ide... hiszen láttunk példákat, sajnos többet is... Én nem állítom, hogy õ... - ismételte -, de az éberség, a hazaszeretet megköveteli, ugye...
    - Persze, az éberség... - mondta, vagy inkább dünnyögte az igazgatói íróasztala mögött ülõ Lajtos Zoltán - na persze, mindnyájunk kötelessége... majd ha az illetékesek, majd ha a hatóság... de addig... - nem emelte fel a fejét, nem nézett se Laczkó Péterre, se Kalmár Aurélra, csak az íróasztalon heverõ papírokat bámulta mereven. - Hát persze, legyünk éberek...
    - Az is tudomásomra jutott, hogy Laczkó elvtársunk - szólalt meg újra Kalmár Aurél, és különösen megnyomta az elvtársunk szót - minap a hatodik bében azt találta mondani: az a Churchill, aki a háborúnak egyik kimagasló, gyõztes vezetõje volt, kiváló szónok és stiliszta is ... - De addigra többen felálltak már, a székeket tologatták, az értekezletnek vége volt, az is alig hallatszott, ahogy Horváthné, a testület legidõsebb tagja, a kémiaszertár siralmas állapotáról akart még valamit mondani.
    Ezekben a napokban, vagy hetekkel, talán hónapokkal késõbb történt-e - de meglehet, még korábban, azt se tudta már pontosan az idõs Laczkó Péter -, hogy a könyvkiadó Ivancsics nevû szerkesztõje telefonált egy este: kéri Pétert, fáradjon be hozzá másnap a szerkesztõségbe. Csak arra emlékezett olyan pontosan, mintha tegnap történt volna, hogy abban a szûk szerkesztõi szobában, a falhoz tolt íróasztalnál ülõ fiatal lektor, Ivancsics János vagy József mögött õ maga úgy állt, zavarában a lábát váltogatva, mint egykoron az Otthon-kör kártyaszobájában a rég elfeledett Szalóki Jenõ háta mögött, akihez Rózsika, a szép, szõke táncosnõ vitte fel, õ pedig a kártyázó írónak hátranyújtott kezébe nyomta a soha többé viszont nem látott pepitafedeles füzetébe írt, negyvennyolcas kisdobosról szóló "regényét".
    Ivancsics, a könyvkiadó szerkesztõje, hosszú másodpercekig csak matatott az íróasztalán lévõ papírok és vaskos dossziék között, mintha õ maga is zavarban lett volna, majd valahogy Laczkó Péter válla mellett elnézve mondta: - A kiadói terv... félre ne értsd, jó az a regény, nincs vele semmi baj... meg fog jelenni a Sós kenyér... de pillanatnyilag nem aktuális... tudod, a helyzet... meg a nyomdai terv, amin rajtunk kívül álló okok miatt változtatni kellett... nem a te személyedrõl van szó, hidd el, igazán nem... de hát ilyen idõbeli elcsúszások mindig elõfordulnak... nyomdai kapacitás, miegymás... te is tudod, hogyan megy ez, ezekben a szegényes, háború utáni években.
    És a regény, a Sós kenyér valóban meg is jelent, egy vagy másfél évvel késõbb, a szerkesztõje, akinek nevét a könyv impresszumában is feltüntették, már nem Ivancsics volt, õt ugyanis néhány hónappal korábban letartóztatták, úgy hírlett, kiderült róla, hogy Tito beépített ügynöke. Péternek eszébe jutott, maga Ivancsics mondta neki egy alkalommal, hogy nem sokkal a háború után a jugoszláviai Újvidékrõl települt át. Lehet, hogy éppen õ akadályozta a Sós kenyér korábbi megjelenését? - fordult meg Laczkó Péter fejében, lehet, hogy még ilyesféle akció is tartozhatott egy beépített ügynök feladatai közé, egy-egy valamilyen szempontból fontos könyvnek, a szocialista kultúra új hajtásainak az elszabotálása? Minden gyanús volt, mindenki gyanús volt, ezt tárgyalták egymás közt, ezen töprengtek Péter és Juli, miközben örömmel nézegették a formás, keménykötésû könyvet: Laczkó Péter elsõ, és bizony mindeddig egyetlen megjelent regényét. Fontos könyv! Ugyan kinek? Ott látták néhány hétig egy-egy könyvesbolt kirakatában, kritika Péter tudomása szerint egyetlen egy sem jelent meg róla, Juli átadta a férje egy-egy dedikált kötetét az akkor már docens Papp Marcinak és magának Bodonyi Xavér professzornak. "Tisztelettel és õszinte nagyrabecsüléssel" - írta a könyv elsõ lapjára Péter, egyébként magát a professzort mindössze egyszer látta: amint valamilyen békegyûlésen elnökölt. Péter egy ideig villamoson, autóbuszon, eszpresszókban leste: hátha meglátja valakinek a kezében, az ismeretlen olvasónak a kezében a könyvét, hátha lemérhetné az arcán a hatást, a szónak, az igazságnak, az õ könyvének, az õ kinyomtatott, vagyis kõbe vésett gondolatainak a hatását. Soha, senkinél nem látta meg.
    Egy éjszaka megcsörrent otthon a telefon, egy férfiasan vastag nõi hang kérdezte: - Maga az a Laczkó Péter, aki azt a Sós kenyér címû förmedvényt írta? - Kivel beszélek? - kérdezte õ. - Nem mindegy? - jött a válasz. - A lényeg, hogy csupa hazugság, szemenszedett hazugság amit összefirkált. Emigrációba kényszerült? Ártatlan üldözöttek? Kik az üldözöttek? Nézzen körül! Ez a fércmû... ez irodalom? - Laczkó Péter letette a telefont. Juli felriadt. - Ki az? - Semmi. Tévedés - felelte Péter.
    Mintegy tíz évvel késõbb voltak Berlinben - Kelet-Berlinben, természetesen -, Juli, akkor már fõorvos, talán az ország legfiatalabb fõorvosa, nemcsak résztvevõje, hanem egyik elõadója volt a szocialista országok ott megrendezett orvoskongresszusának. Õ intézte el, talán a minisztériumban, talán másutt, hogy Péter elkísérhesse - Doktor Bíró Júlia és férje, így állt a hivatalos meghívólevélben. A kollégáinak abban a sivár, vadonatúj szállodában, az Alexanderplatz mellett, úgy mutatta be: férjem, az író. Keményen ropogtatta a Schriftsteller szót; nagy szorgalommal fejlesztette tovább a gimnáziumban fõként nyelvtanból és Schiller meg Goethe balladáinak fordításából szerzett német nyelvtudását - õneki nem a Fräulein Liesel súgta a fülébe az esti imát: Müde bin ich, geh' zu Ruh' - Schliesse meine Augen zu...
    - My husband, the writer - ezt mondta Juli talán újabb tíz év múltán Londonban is - mert angolul is megtanult addigra; ma már nélkülözhetetlen az angol nyelv a tudományban, ezt fejtegette többször is - õ meg csak hallgatott, a bemutatkozásnál néha alig hallhatóan dünnyögte: teacher, vagyis tanító, esetleg középiskolai tanár. Hol volt már az a rég elfeledett Sós kenyér, Matthew Webb kapitány kudarcba fúlt Niagara átúszásának tervezett regényébõl sem lett semmi; két-három rövidebb elbeszélés után a novellákkal se kísérletezett többé. Csak azt az éjszakai álmukból felriasztó telefont hallotta néha: - Ez a fércmû... ez irodalom?
    Angyalék kiáltására, pontosabban Angyalné sikoltására nem éjféltájt, hanem hajnalban riadtak fel. De ez már késõbb, egy vagy két évvel az éjszakai telefon után történt. Angyalék a negyedik emeleten laktak, Laczkó Péter akkoriban öregnek tartotta õket, hatvan körüliek lehettek. Néha-néha találkoztak a lépcsõházban, köszöntek, annál többet soha nem beszéltek egymással. Péter csak annyit tudott róluk, hogy a fiuk valahol a Don mellett tûnt el, az öreg kissé biceg, és eladó az egyik belvárosi ruházati boltban. Velõtrázó volt az a hajnali sikoltás; kiabálás követte, aztán lábdobogás, ajtók csapkodása. - Elvitték õket - mondta reggel, az iskolába induló Laczkó Péternek Tóthné, az özvegy házmesterné. Áporodott, rossz levegõ volt a kapualjban, Tóthné valami gyanús húst fõzött éppen a macskáinak.
    - Az Angyalékat? - bámult rá Péter.
    - Hát persze - mondta Tóthné. - Hát nem tetszik tudni? Nagykereskedõ volt azelõtt az Angyal úr. Kizsákmányoló. Az Engel-féle textil-nagykereskedés, az volt az övéké. Nem tetszett tudni? Az ilyeneket viszik el mostanában. Meg a grófokat. Meg azokat a feketézõ, csaló ügyvédeket...
    A kitelepítés szót Laczkó Péter csak egy-két hét múlva olvasta az újságban. Addigra Angyalék lakásában már a háromgyerekes Puskás család lakott. Csendes, békés lakótársaik maradtak Puskásék is, csaknem négy évtizedig. Angyalékra akkor a házban már senki sem emlékezett. Vagy nem akart?
    Francesco sem emlékezett pontosan, hogy meddig állomásozott Rómában. Francesco, azaz Franz Reinhold, a gazdag, sikeres firenzei építési vállalkozó. Akkor már régi barátok voltak, Teriék a három gyerekkel esztendõk óta túl az Óceánon, Greenville-ben, a csendes, napsütéses dél-karolinai kisvárosban éltek, de Laczkó Péterék barátsága Francescóval megmaradt, olaszországi turistaútjaikon mindig meglátogatták abban az Arnóra nézõ elegáns, valamiképpen mégis üresnek, vagy inkább sterilnek tûnõ, nagy lakásában. Talán Francesco magánya miatt támadt ilyen érzésük? Erre se kaphatott pontos választ Laczkó Péter soha, mint ahogyan azokra a márciusi-áprilisi római napokra sem.
    - Nehéz idõk voltak azok, te is tudod - mondta Francesco, azzal az éles metszésû arcán olykor átsuhanó baráti, sõt, bajtársi mosollyal -, az emberben összemosódnak, összekeverednek az idõpontok, az események emlékei. Az a tavasz, az a nyár... az esõ, a sár... az akkor már nyilvánvalóan értelmetlen erõfeszítés... a helyzet felismerése... Meg utána... Errõl ennyit addig sose mondott. - Az emberben összekeverednek, egybemosódnak az idõpontok, az emlékek - mondta megint. - Te nem így vagy vele? - tette még hozzá, megint azzal a bajtársias mosolyával.
    Az a tavasz, az a nyár - gondolta Péter -, azok a szétlõtt falvak, azok a sáros utak, a harckocsik roncsai az Appenninek hágóin. És az a karácsony, az a tíz nap Rómában...
    Bizony, az emberben annyi minden összekeveredett. Amikor eljött végre a tavasz, a nyár, a béke. A megnyugvás? A híradó abban a városi moziban. A nevére több mint fél évszázad múltán is emlékezett Laczkó Péter: Supercinema. A vetítés néha akadozik, az áram kimarad, a nézõtéren olasz polgárok, férfiak, nõk, gyerekek, angol és amerikai katonák. Luce - luce! Luce - luce! Fényt - világosságot! Fényt - világosságot! - kiabálják az olaszok, ütemesen, ahogy azelõtt kiabálták: Duce! - Duce! -, most nevetve, harsányan, most már lehet, gúnyolódni is lehet, Mussolini a szeretõjével, Clara Petaccival felakasztva, fejjel lefelé függ Milánóban a Piazzale Loretón. Gusztustalan? Persze, hogy az, de itt a fény megint, a luce a Supercinemában, következik a híradó: felszabadított koncentrációs tábor valahol Németországban, mint hasábfák a felslihtolt holttestek, imbolygó élõ, talán már csak órákig, percekig élõ eleven csontvázak, gázkamra, krematórium - mutatja és mondja a híradó szövege -, lehetetlen, ez nem lehet igaz - mondja hangosan egy amerikai katona -, impossible? - gondolja Laczkó Péter, és nézi a csontjukra tapadó pergament, valamikori bõrt az eltorzult arcokon, hátha az anyja, hátha az apja... mert nem tudja, nem tudhatja még, hogy azok pesti suhancok sortüzének golyóival a testükben régen leúsztak már a Dunán...
    Lehetetlen? És a sortûz Rómában... hátha Vándor Jutka is... Vagy itt, ezek között?
    És jöttek a menekülõk, a túlélõk, a felejteni, új életet keresni akarók, a nemrég kopaszra nyírt, már sörtehajú lányok, asszonyok, a tetovált számmal megbélyegzett rabok; és jöttek a kérdések: ki látta? Mikor látta? Akkor még élt... Azt hiszem... talán... de mégse... de mégis...
    Rómába kellene menni megint, hátha valami nyom... De a gépezet, a hadsereg, a történelem gépezete sodorja tovább. - Ugye, Gyuri - kérdezi Sebõk Gyuritól már valahol északon, Padova mellett -, ugye te is azt hiszed, hogy Rómában az az asszony meg a lánya õt látta?
    Aztán, már harsogó nyár, illatos, napfényes itáliai nyár, egy szabad nap Velencében, a lagúnák, a paloták, a világ csodája - csend, üres boltok, üres sikátorok, a Szent Márk téren angol és amerikai katonák bakancsa kopog, árusok dugdossák reménykedve orruk alá a háború elõttrõl maradt hitvány turista-emléktárgyakat; kopott ruhás, fatalpú cipõjükben is ringó csípõvel járó nõk kelletik magukat - a férj eltûnt, elesett, hadifogoly, munkanélküli, a hajdani gyár romokban, a gyerek, az öreg szülõ éhes, az angol cigaretta, a húskonzerv, a tejpor a gazdag gyõztes katona ellátmányából vagyont ér... Odaát a Lídón a hajdani luxusszálloda angol közkatonák szabadságos tábora, az elegáns, világszép strand vízében betontömbök - valami célját vesztett véderõmû vagy luxusnyaralók romjai? Tiltó táblák: rejtõzõ aknák veszélye. A part közelében mégis néhány szabadságos katona úszik, fröcskölik egymást vagy az odamerészkedõ, rég elrongyolódott fürdõruhájuk helyett alsónemûjükben lubickoló és rájuk mosolygó nõket.
    Maria Toccacieli is mosolygott. De az a mosoly nem olyan volt, mint a többieké. Nem is a parton, hanem az elvadult liget szélén sétált bánatos mosolyával, senkire se nézve. Jutka mosolygott így, gondolta Laczkó Péter, ilyen szomorúan, amikor a Nemzeti Színház elõcsarnokában megismerte. Azon a napon, amikor az apját elbocsátották a bankból. És annyi idõs is lehetett, mint most ez a lány; Péter közelebb ment hozzá, de õ megszaporázta lépteit. - Mi scusi - bocsánatot kérek -, szólt utána. A lány megállt, csodálkozva nézett az angol egyenruhás fiúra. - Maga olasz? - Nem, csak beszélek olaszul - felelte. S hozzátette: - Valamennyire.
    Egymás mellett mentek tovább. - Iskolába jár? - kérdezte Laczkó Péter. A lány bólintott. - Igen. Azaz... idén kimaradtam a gimnáziumból... - liceó-t mondott, akárcsak a múlt év decemberében Winter Kató, az a szüleivel Rómában élõ magyar lány -, a papa eltûnt, a mama beteg... Nem mondta tovább, ez nem a többiek szabvány szövege volt, szégyenkezve elhallgatott. A neve is csodálatos volt: Maria Toccacieli. Égigérõ, pontosabban: az eget érintõ Mária. S a mosolya is olyan, amint a lombokon át a ragyogó kék égbõl az arcát érintette, ártatlan kislány arcát simogatta a napsugár. Már beljebb jártak a fák között, árnyas tisztásra értek, ott megálltak, egymással szemközt. Maria Toccacielinek szõke haja volt, ibolyakék szeme. Mint Vándor Jutkának. Laczkó Péter még a karjához sem ért hozzá. A lány rámosolygott. - Vuoi che io tolga la sottana? - kérdezte. Akarod, hogy levegyem a szoknyámat? - Válaszra se várt, már kilépett belõle és akasztotta, gyakorlott mozdulattal akasztotta az egyik fa ágára a piros szoknyát. Bugyi se volt rajta. Ott feküdt, hanyatt a füvön, kinyújtotta mindkét karját, húzta magához, húzta magára a fiút.
    Laczkó Péternél nem volt se cigaretta, se tejpor, se húskonzerv. Pénzt adott neki. Maria Toccacieli az ágon függõ szoknyája zsebébe gyömöszölte. Õ pedig nem várta meg, amíg magára veszi. Elindult a tengerpart felé.
    - Mondd, Francesco - kérdezte több mint húsz év múlva Francesco-Franz Reinhold barátjától. - Hol voltál te azon a háború utáni elsõ nyáron?
 
 

DOBOS ÉVA

Kedves Michael

Kedves Michael, vagy hogy is hívnak,
bár minden látszat ellene szól,
megkaptam a leveledet, amelyet
25 év után írtál,
mert akkor jutott eszedbe kinyitni
kedvenc Remarque-regényedet
- nem hasonló az ízlésünk -,
ahová a címemet tetted, hogy el ne vesszen,
csak aztán elfelejtetted, hogy odatetted,
azután, hogy felkértél táncolni valami
prágai zenés vendéglõben,
és táncoltunk, és néztük és néztük egymást,
én 16 éves voltam, te valamivel több,
és nagyon hasonlítottál Alekszej Batalovra,
aki akkor a legnagyobb sztár volt.
Látod, hogy én is emlékszem, annyi év után,
és mégsem feleltem, mikor megkaptam
azt a levelet, pedig nem akartál semmit,
csak épp elõkerült a címem
a Remarque-regénybõl 25 év után,
és csak annyi választ vártál,
hogy igen, emlékszem, én vagyok az, élek,
vagy akár nem is emlékszem,
csak a két utóbbi,
és persze, te is leéltél azután egy életet,
meg persze, én is,
és nincs emlékünk semmi közös,
csak az a tánc a prágai
zenés vendéglõben,
merõ banalitás.
Szeretném, ha tudnád, hogy igen,
megkaptam azt a levelet,
csak olyan nevetségesen abszurdnak találtam
abban a percben, hogy kidobtam,
meg egy kicsit bosszantott,
hogy Michael-ként írod alá,
pedig csehül ez másképp van,
úgy kidobtam, hogy
25 év múlva sem kerülhet elõ,
de akkor már minek is.
Igen, emlékszem,
igen, én vagyok az,
igen, élek.
 

Havannai karnevál

Én táncolok az élen,
utánam kígyózik a comparsa,
a karneváli menet:
Eliseo kicsit mackósan járja,
Fayad kajánul,
Marina, a szép brazil lány,
aki leugrott a háztetõrõl,
szambával cifrázza,
most nem biceg,
a guanabói öregek megszaporázzák,
hogy le ne maradjanak
- elmosódott alakok,
õket nem tudom, csak sejtem -,
és jön Juan, a legjobb táncos,
a hét éve halott,
csupa tûz,
hiszen Changó isten fia,
csupa mélyfekete fájdalom.
Jövök-megyek itteni életemben,
s hurcolom õket magammal,
kígyózik utánam
a holtak comparsája.
 

Az éjjel

Az éjjel veszekedtem Juánnal.
Rátámadok:
legalább álmomban, a francba,
legalább álmomban
ne légy halott!
 

Szellemmacska

Néha ránk nyávogsz
a hátunk mögül,
néha végigsuhan csíkosharisnyás lábad
a billentyûsoron
és küld túlvilági, kódolt üzenetet:
" + / = & " !!!!!
A frizsider a te hangodon dorombol,
a gázkonvektor õrlángjában
pislog a szemed,
Szellemmacska,
téren és idõn átugorva
ruganyos, puha szökelléssel,
kilefetyeled bögrédbõl
a telihold tejét.
 

Fõvárosi Kertészet

(Széphistória)

Utcánk fölött szerelmesen
összeölelkeztek a fák,
boldog lombjaikat
áldották az arra menõk.
Enyhet adó, zöld lombalagút
tompította nyáron a nap hevét.
Most ágaik fosztottan
vágyakoznak kétoldalt az út peremén:
dércsipke ruhás, fehér Héloïse,
szegény, megcsonkított Abélard.

KOSZORÚ

Ötven éve halt meg Nagy Lajos (1883-1954), a huszadik századi magyar próza kimagasló alakja, egyik legnagyobb novellistánk. Emlékét egy különös, szürrealisztikus mûvével idézzük meg, amely nem tartozik ismert írásai közé. A novella címe allegóriát sejtet, a két világháború között a kommunisták nevezték így a Szovjetuniót: "Anya". A novellában szereplõ József: József Attila.

NAGY LAJOS

Anya

Messze élek anyámtól. De gyakran hallok hírt róla. Látni még sohasem láttam õt, elveszett gyermek vagyok, talán nem is tud rólam. Hogy haldoklik - mondta valaki róla, már jó néhány évvel ezelõtt. Aki ezt mondta, az szíve gyökeréig hazug ember, olyan valaki, aki ha azt mondja öt, akkor nemcsak az a valószínû, hogy három vagy tizenhét, hanem egész biztos, hogy zöld. Szóval egy közép-európai átlagember. És én nem árulhattam el, hogy nem hiszem el, amit mond. Már csak azért sem, mert magamra maradtam volna, õ pedig a hamis tanúk millióit sorakoztatta volna fel ellenem. "Beszéljünk a cserebogarak halhatatlanságáról" - indítványoztam tehát.
    Anya. "Napjai meg vannak számlálva" - ismételgették megint mások. "Szõre borzas, csontja zörgõs, szédelegve ballag" - zúgták kórusban. "Különben is elvetemült, gonosz teremtés" - szólt róla a lesújtó vélemény. Álnok. Becstelen. Vérfertõzõ. Emberevõ. Méregkeverõ. Csak így röviden, de teljes határozottsággal. A fülem hallatára. "I-igen, ki-kirõl is van szó?" - dadogta egy idióta -, nem is is-ismerem, de be-be-becstelen, e-e-emberevõ, ri-ri-ringyó." Ha megütöm az idiótát, ezerévi fegyház. Ha csak szólok ellene - hivatalvesztés, bojkott, légelvonás, internálás, szanatórium és krematórium. Anya! Hallgatom némán tovább, hogy már ácsolják ellene a keresztet, melynek hossza az északi sarktól a déli sarkig húzódik, s arra feszítik majd föl. Két kezét s a lábát szegekkel verik majd át, "huj-huj", s világ ünnepe lesz, amint a keresztfán vergõdve, halhatatlan kínok között átvonaglik a halálba.
    Egy tömpe orrú, finom emberke szúrós szemekkel fürkészte a lelkem, s beírta fekete noteszébe, hogy mind ennek nem örültem. Én az ajkamat összeszorítottam, az eszem kissé megszédült, s a mellemben, a szívem táján furcsa, leírhatatlan érzés rezdült, amelynek nyomán mintha el akartam volna ájulni. Ebben az idõben, éjszaka az erdõn, máskor elhagyott szobában falnak fordulva láttam egy-két embert, akik, úgy látszott a könnyeiket törölték. Sõt valaki egyszer azt súgta, hogy anyám egészséges, nincs semmi baja. Néhány hétre meg is nyugodtam. Bocsássa meg nekem a fiúi szeretet elfogultságát. Elkerültem azután embereket, nagy sétákat tettem a friss levegõn, remek volt a napsütés, kellemesen simogatott a hûs szél, a nagy cserfa pedig, amelyet szemlélõdve körüljártam, vastag törzsével, óriási koronájával s dús lombozatával nagyon tetszett nekem, s a kis tarka, játszadozó virágokon nevettem.
    De újra és újra jött a hír. Hallottam, láttam, minden papíron olvastam, a falon, a kerítésen, a kéményen: több gyermekét elevenen megsütötte és megette. Piszkos. Nem mosdik, mert nincs szappana. Meg fog halni, mert meggyilkolják. Már nevelik is az angyalokat, kiknek szárnyai is nõttek - kis bubi szárnyak a kabátkák alatt -, s kik gyakorlásképpen gyermekeket és aggokat csókolgatnak szüntelenül, már nevelik is az angyalokat, akik õt meg fogják gyilkolni. Meg fog halni, mert már haldoklik is. Már fõbe is lõtte volna magát, de nincs revolvere. Még egy rongyos revolvere sincs. Viszont óriási revolvergyûjteménye van, mert nagyszabású gyilkosságra készül. Ágyban fekszik, nem is ágyban, hanem egy vackon, mert már hónapok óta nem tud mozdulni sem. Lábának nyoma mégis, amerre megy, a lópata nyoma. Na persze, az ördög lábáé. Továbbá kigyulladt az egyik veséje. Nincs is veséje. Feje helyén két citrom nõtt.
    Õrültség! Riadtan bámultam meg, aki azt újságolta, hogy a feje helyén két citrom nõtt. Hiszen ez, enyhén szólva, nem is lehetséges. Szinte már nem is értettem, mit akar ez jelenteni. De mások is mondták, többen, hogy a feje helyén két citrom nõtt. Egész bizonyosan, holtbiztosan tudták, mert olyan emberektõl hallották, akik az életben még soha egy igaz szót nem mondtak - tehát abszolút szavahihetõk. Hallottam, olvastam, reggel, délben, este, éjszaka, egy helyen, tíz helyen, száz helyen - s már megint rajtakaptam magam, mert hiszen ez máskor is megtörtént, hogy töprengek, mérlegelem a lehetõségeket: hátha mégis a feje helyén két citrom nõtt? S vajon nem valószínûbb-e, hogy kétezer és százezer õrült helyett, akik ezt mind tudják, mondják, írják, én vagyok az õrült, aki ezt lehetetlenségnek tartom? Hol rejtõznek, akik velem együtt ezt, csak így, egymás közt tagadhatnák? Keresem En-et, keresem Em-et, rohanok Pé-hez, hitetlen mosoly, csak a vállukat vonják, semmit sem tudnak.
    Végre mégis akadt, aki kijelentette, hogy a citromról szóló mese, bárgyúság. Nincs tudomása errõl, különben is fizikai képtelenség. Nyíltan, többek jelenlétében mondta ezt. De hát kinevették, azt mondták, hülye, azt is, hogy gazember. Õ védte magát, s csakugyan ostobaságot követett el, mert a száját járatta, s mert a logikus gondolkozásra hivatkozott. Parázs vita keletkezett, de mivel a többiek sokan voltak, nekiestek, agyba-fõbe verték, s bizony lepedõben vitték el a helyszínrõl. Bénultan hallgattam, s néztem végig a jelenetet. Valami rút gyávaság talán vagy valami egészséges okosság azt mûveltette velem, hogy hallgattam, nem mozdultam, semmi értelme, ha egy helyett kettõt visznek el lepedõben. Különben is, akit lepedõben elvittek, annak a hulláját késõbb feltámadásiglani sötét börtönre ítélték, patkánnyal és poloskával súlyosbítva, a citromtermelés ellen elkövetett nyegleség bûntette miatt.
    Megint éreztem a mellemben azt a furcsa érzést, másnap is, azután is. Orvoshoz is elmentem, de nem tudtam leírni, hogy mi az, amit érzek, csak arról hebegtem, hogy a szívem táján mintha valami surranna, mozdulna vagy leesne, s ez sápaszt és rémületbe hoz. Az orvos kitapogatott, hallgatócsõvel kémlelt, meg is röntgenezett - azt mondta, semmi szervi bajom.
    No de most már azután biztos, h
ogy vége anyámnak, és csámcsogtak a szájak, villogtak a zöld színû szemek, a koponyák meg-megnyíltak, s diadalmas fekete lángok lobbantak az ég felé. Éhezik. Nincs mit ennie, de meg különben is, úgy telezabálta magát, hogy minden falatot kihány, de meg különben is, nem tudná megrágni, ha volna is mit enni, még ha nem is hányná ki, amit már megevett - mert nincsenek fogai, csak egy törött protézise van, azt is elkótyavetyélte olcsó áron a külföldnek. Gyomra rák, szíve nincs, a tüdeje pelenkarongy. Bõre úgy leffeg száradt csontjain, mint a leffentyû, tulajdonképpen nem tudható, ki sem számítható, hogy mennyire leffeg, de azért leffeg. Leffeg, mert leffegnie kell. Leffeg, mert jó volna, ha leffegne, mint ahogy nem leffeg. A tetvek pedig, ó, a tetvek, nahát már megint föllázadtak a két lábujja közt, és elindultak, s diadalmasan vonultak a feje irányába, hogy megegyék az agyvelejét egy híres fõtetû vezérlete alatt! Nini! Mégsem bizonyos hát, hogy a feje helyén két citrom nõtt. Na, elhatároztam, hogy most már ezentúl mindig nyugodt leszek. Nyugodt is maradtam, csak egy kis düh forrt, forrongált bennem, nem nagyon, csak éppen hogy majd szétvetett. De nem, nem, nem hagyom magam. Hiszen bizonyos az is, hogy bántani akarnak, s ha nekem nem fáj, akkor nem bánthatnak. Persze, azt is kijelentem, hogy nem vagyok híve az úgynevezett kacagva meghalásnak. Majd máskor, mármint más alkalommal és más részletért, no de nemcsak így egyszerûen, hiszen ez nagy szégyen is lenne. Ha mégis elernyednék néha, meg fogom gondolni, hogy aki százezeregyet hazudott, szóval már új sorozatot is kezdett, vajon mit mondhat az én számomra. A két citromról szóló hihetetlen hír, na hiszen! Meg hogy szíve nincs - ez egyszerûen azért nem lehetséges - csak egészen naivan -, mert szív nélkül nincsen élet. Úgy ám! Hogy tüdeje nincs - ez sem lehetséges. Hogy minden pillanatban meghalhat - billió pillanat múlt el azóta, hogy elõször hallottam. Hogy a tetvek minden hónapban elindulnak diadalmasan, s másznak kövérbetûsen az újság elsõ oldalain, hogy aztán mégiscsak megálljanak, csapataikat kedvezõbb terepre vonják vissza, mivelhogy el sem indultak igazában, de meg a tetvek ellen oly kitûnõen bevált rovarporok vannak úgyszólván közhasználatban - hát ez a kiszela méra bávatag.
    Néha-néha még egy kicsit citeráztam, néha magamra maradtam, s ekkor a tejútig terpeszkedõ gigászi sötétség átfogott, papírra írt parányi ponttá lapított, s már-már magába olvasztott, de aztán újra csak tudtam, hogy õ él, és élni fog a világkor legvégsõ határáig, soha semmit ily bizonyossággal nem tudtam, azt sem, hogy a háromszög belsõ szögeinek összege száznyolcvan fok, s amikor egyszer csak új fajta állott elõ, egy bölcs, aki elhozta a maga cvikkeres tárgyilagosságát, s szenvtelen hangon kezdte magyarázni, hogy minden, amit eddig anyáról beszéltek és írtak, természetesen hazugság, merõ önámítás, ellenben igenis szembe kell nézni a tényekkel, s be kell vallani, hogy anya él, egészséges, ami baja volt, azt kiheverte, képe kezd kigömbölyödni,, mosolya derûs, szeme ragyog, s mivelhogy önmagától tulajdonképpen örökéletû, hát napról napra fiatalabb, s mivelhogy szép, dús, jóságos, hát jó lesz tõle nagyon is félni; arról ábrándozni persze, hogy csak úgy meghaljon, dõreség, azért mégis megvan a remény arra, hogy egyszer majd csak úgy véletlenül, csak úgy az égbõl, ráesik egy százmillió-kvadrátkilométeres tégla a fejére és agyonüti - amikor a tárgyilagos ezt mind szépen eldarálta a maga szenvtelenjén, és vártam, hogy legvégül mégiscsak feláll a lábujjaira, és elkukorékolja magát, s mivel ezt nem tette, sõt a tüzes kályhát sem ölelte át, odaszóltam neki, hogy adja vissza cvikkerét az optikusnak, mert nem olyan bölcs, mint amilyennek kijátssza magát.
    Szinte már csak mellékesen jegyzem meg, hogy újabb bölcs is bemutatkozott. Ja, az idõk változása! Szerinte példátlanul lelkiismeretlen hazugságok forognak közkézen anyáról, õ maga látta, hogy él és virul, fejkendõvel jár, de van több fejkendõje, egyszerûek és tarkák, s idõnként váltogatja azokat, van ruhája, köténye, edénye, eszközei, kannájával minden reggel öntözi a virágait, vannak könyvei, s szabad idejében sokat olvas, szereti a zenét s az egyszerû emberi mulatságokat, nem kártyázik, nem iszik, sohasem részeg, szinte már nem is örül annak, hogy nincs egy olyan életpárja, aki naponta eldöngesse õt, mert már el is felejtette, hogy volt, summa summarum, így áll a dolog, tehát: össze kell fogni ellene a föld valamennyi emberének, közös erõvel egy óriási kötelet kell fonni, azt hófehér nyakára kell vetni, s húzni, húzni, húznia kell minden embernek, amíg csak meg nem fullad. Ezermillió ember húzza, ötszázmillió meg korbácsolja az ezermillió görnyedt, véres hátát, hogy jól húzzanak. Két kutya húzza, harmadik meg nyúzza.
    Nagyszerû cirkusz! Összenevettünk Józseffel, aztán pedig, mivel a múlt héten már anyától csomag érkezett, õt és más egy-két cimborámat meghívtam; volt a csomagban kalács, tojás, konzervhal, alma, no meg egy kis fa is, szén is, bõr is, cement is, miegymás, nekünk, másoknak is, mindenkinek - jól megvacsoráztunk, vizet ittunk, elbeszélgettünk, jól mulattunk, rengeteget nevettünk -, éjféltájban lefeküdtünk, s itt a Titanic tetején, miközben lassan, de biztosan csúszott felénk a jéghegy, oly jól aludtunk, mint a tej.

1931


 

Száz éve született a nagy chilei költõ, a Nobel-díjas Pablo Neruda (1904-1973). Fõmûvének, a Teljes ének (Canto general) címû 231 versbõl, 15 ezer verssorból álló hatalmas alkotásnak egyik ciklusa, Az elárult aréna Latin-Amerika hóhérairól, diktátorairól rajzol szatirikus körképet, s a gazdagok és szegények kibékíthetetlenül szemben álló világát idézi meg. Ebbõl a ciklusból közöljük az alábbi verset.

PABLO NERUDA

Az erõsek törvényének kikiáltása

Kinevezték magukat honfiaknak.
Kitüntették egymást a klubban
s írták, írták a történelmet.
A Parlamentekben a pompa
fénylett, szétosztották maguk közt
a földet, a jogot, a legszebb
utcákat, a jó levegõt,
az Egyetemet, a cipõket.

A saját külön szabadalmuk
volt az Állam, mely így jött létre,
a szélhámosság netovábbja.
Mint mindig, bõven megvitatták
banketteken s gyûléseken,
elõbb falusi körzetekben,
jogászokkal és katonákkal.
Végül a Kongresszusba vitték
a legfelsõbb Törvényt, a hírhedt,
a mélyen tisztelt, sérthetetlen
Erõsek Törvényét.
  És megszavazták.

A gazdagnak terített asztal.

Istállótrágya a szegénynek.

Csörgõ arany a gazdagoknak.

A szegénynek nyakig a munka.

A gazdagoknak tágas otthon.

Nyomorult viskó a szegénynek.

Felmentés a nagy tolvajoknak.

Börtön annak, ki egy cipót csen.

Párizs, Párizs az úrfiaknak.

A szegénynek a sivatag, a bánya.

Señor Rodríguez de la Crota
választékos és behízelgõ
szókkal érvelt a Szenátusban.
  "Ez a törvény megveti végre
a kellõ hierarchia alapját,
s mindenekfölött a keresztény
valláserkölcsöt.
  Úgy hiányzott
nekünk ez, akár egy pohár víz.
Csak a kommunisták, e poklok
fajzatai tudvalevõleg,
merik vitatni az Erõsek
törvényét, e szigorú-bölcset.
De ez ember alatti néppel,
ez ázsiai csõcselékkel
könnyû bírni: börtönbe minddel,
koncentrációs táborokba,
így magunk maradunk a színen,
a Radikális Párt
kiválón tisztelt vezetõi
s mindig készséges talpnyalói."

A tapsvihar kitört az
arisztokrata padsorokban:
mily ékesszólás, mily találó,
mily filozóf, micsoda lángész!
S nyomban futott is mind, minél több
üzletet tömni a zsebébe,
egyik a tejet felhalmozni,
másik csalni a fémhuzalban,
harmadik lopni a cukorban,
mind kiváló hazafiaknak
tartva egymást, saját maguknak
kisajátítva a hazát,
ahogy a Törvényben megírták.

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

GÖRBE TÜKÖR

FECSKE CSABA

Az állatok kiáltványa

tûrhetetlen állapot
mért vagyunk mi állatok
alábbvaló nálatok
bezárva szûk ketrecekbe
ez minékünk durva lecke
jól elvolnánk nálatok
de komisszá váltatok
állatkertbe zártatok
nem vagyunk mi állatok
úgy értve hogy alja népek
ismerjük a tisztességet
a szégyen minket is éget
ha egy társunk nagyot vétett
ha egy bamba birka béget
bosszantván a közönséget
esnek ilyen dõreségek
az ember tán sose téved

a jog minket is megillet
legyen szabad minden állat
jogot sért ki ólban állat
aki befog az igába
ki pikát döf a bikába
aki megtömi a libát
bûnt követ el nemcsak hibát

azt mondják a malacok
ne húst együnk lazacot
szerény véleményük szerint
csökkenti a koleszterint
a kopoltyúsok kérdezik
az ember halat mért eszik
olyan nagy kegy talán a halnak
ha egy horgászért meghalhat
csupán zsírban részesül
ha tepsiben érte sül

krokodil a Nílus õre
nõi táska lesz belõle
még büszke is rá a dõre
hogy olyan príma a bõre

ne nyírják többé a birkát
növesszen mindenki irhát
(a kérelmet aláírták
a kosok s az okos birkák)
 

Mondóka

boci boci tarka
se füle se farka
hogy lesz ebbõl marha
hogy fog tejet adni
boci neked annyi
vágóhídra visznek
tiszta húsnak hisznek
szívtelen hóhérok
a földre tepernek
véredet kiontják
kimérnek kilóra
forró üstbe tesznek
kivesznek megesznek
boci boci tarka
mért nem futsz el marha

ABLAK

NORBERTO FUENTES

Hemingway Kubában (IV.) *

A ceibafa

San Francisco de Paulában, Hemingway villájának a bejáratánál terebélyes ceibafa áll. - Járt itt egy úr - meséli az egyik kertész, Gabino Enríquez -, egy tudós, aki megvizsgálta az ágakat, a gyökereket, a csomókat rajta, és megállapította, hogy a fa legalább kilencven éves. De mi úgy tudjuk, hogy a ceiba legalább százötven éves. Én, mint a Hemingway múzeum hivatalos kertésze csak annyit tehetek érte, hogy idõnként legallyazom, ezzel is egy kicsit meghosszabbítom az életét.
    A ceiba feltûnik a Szigetek az áramlatban címû regény lapjain. Egy téli reggelen Thomas Hudson, kabátjával a karján, kilép a házból és megvárja, míg elõáll a kocsija. A fa mellett álldogál, s a lehullott leveleket meg a letört ágakat nézi. A ceiba, amit Kubában szent növénynek tartanak, az év nagy részében csupasz ágaival ma is ott áll a ház elõtt, s amint mesélik, egyszer múló családi perpatvart idézett elõ. Ennek a fának erõs, messze kinyúló gyökérzete a hálószobák alatt egészen beszõtte a talajt, s nedvesség után kapaszkodva kezdte emelgetni a csempepadlót. Hemingway megtiltotta, hogy hozzányúljanak, mert véleménye szerint a gyökerek, ha nem találnak elegendõ vizet, fokozatosan elszáradnak, majd visszahúzódnak. A felesége, Mary Welsh azonban másként vélekedett (Pichilo, valaha fõkertész és társ a harcikakas üzletben, úgy emlékszik, hogy a tettes Martha Gellhorn volt); egy nyugalmas délelõtt, amikor Hemingway bement a városba, a velencei szobának keresztelt helyiségben munkához látott az egyik kertésszel, és eltávolította a kidudorodó gyökereket. Egyszer csak valami kényelmetlen érzéstõl vezéreltetve hátrafordultak, s az ajtóban, kétcsövû Remingtonát vállához emelve, a ház ura nézett le rájuk. Az emlékezõk azt is tudni vélik, hogy a feleség kõvé dermedt, a kertész pedig, a levágott gyökeret lobogtatva, kiugrott az ablakon és futásnak eredt. Hemingway a sarkában trappolt és sûrûn lövöldözött a levegõbe.
    Pichilo esküszik rá, hogy a történet fõszereplõje Martha Gellhorn, és hogy a jelenet a fentieknél sokkal békésebben zajlott le. Az is lehet, hogy a gyökereket több ízben is le kellett nyesegetni. Minden esetre az engedetlen hitves példás büntetést kapott: többen látták, amint naponta térdre ereszkedik a ceiba alatt, és fennhangon bocsánatot kér tõle. És Hemingway a háta mögött állva ellenõrzi, pontosan betartja-e a rárótt penitenciát. Nehéz elképzelni, hogy az arisztokratikus Martha a ceiba elõtt térdepelne, de az még kevéssé hihetõ, hogy a karakán Mary hajlandó lett volna hajbókolni egy fa elõtt.
    Azért valami mégis történt, mert a velencei szoba ajtaja fölé vadásztrófea helyett egy jókora göcsörtös gyökérdarabot akasztottak.

A Miguelito-cirkusz

Számos olyan emberrel találkoztunk San Francisco de Paulában, akinek saját története is van Hemingway-rõl, s benne, akár valami régi fotón, az elbeszélõ is feltûnik, õ is ott ál "Mister Güey" oldalán. Hallottunk például egy történetet, amelyben bohócokról, pár öreg oroszlánról és egy agyonfoltozott cirkuszi sátorról esett szó, forrása pedig Kid Mario, az egykori bokszoló, Hemingway gyúrója volt. Elbeszélése szerint a Miguelito-vándorcirkusz néhány napra ismét San Francisco de Paulában ütötte fel a sátrát, Hemingway pedig szokásához híven meglátogatta a cirkusz állatseregletét, s hosszan "eldiskurált" a nagyragadozókkal. Ott, a ketrecek elõtt csoportosuló kíváncsiak elõtt állítólag kijelentette, hogy ért azokhoz az állatokhoz, sõt idomítani is képes õket, s ha akarják, nyomban bemegy a ketrecükbe. Lehet, hogy pontosan nem ezt mondta, a jelenlevõk mindenesetre így értelmezték a szavait. Rögtön elterjedt a hír, hogy Hemingway tapasztalt oroszlánszelídítõ és aznap este bemutatja tudását a cirkuszban. A cirkuszigazgató meghirdette a föllépést. Mondani sem kell, hogy aznap este az egész falu a nézõtéren szorongott és kíváncsian várta Hemingway fellépését, aki némi késéssel valóban megjelent: oroszlánvadász öltözetben, ostorral és összecsukható székkel felszerelkezve. Vagy két óra hosszat hadakozott a vadállatokkal és bõszen csattogtatta az ostorát. - Másnap reggel - meséli Kid Mario -, éppen "Güey úrnál" tartózkodtam, amikor elküldött valakit a Miguelito cirkusz igazgatójáért. Amikor megérkezett, megparancsolta a háziinasnak, töltsön neki egy pohár italt, majd így szólt hozzá: - Tudja-e, miért léptem fel tegnap este a maga cirkuszában? Azért, mert beharangozta a mûsorszámot, és én nem szeretek csalódást okozni az embereknek. - Remek elõadás volt - lelkendezett az igazgató. - Ami a honoráriumot illeti, ne fájjon a feje miatta - folytatta Hemingway -, már kapcsolatba léptem New York-i ügyvédeimmel, õk majd behajtják magától a tiszteletdíjamat. Elõadásonként tízezer pesót kapok. - Ebben a pillanatban kénytelen voltam felfüggeszteni a masszázst és megtámogatni a félig alélt cirkuszigazgatót, miközben az inas a pohár cserepeit szedegette a padlóról. Néhány perc elteltével az író megenyhült és közölte, ezúttal lemond a tiszteletdíjról. A Miguelito-cirkusz igazgatója többször megesküdött rá, hogy soha életében nem látott enynyi pénzt egy halomban, de "még ezer pesót sem". - Tanácsolom, hogy ezentúl hagyja le a nevemet a plakátjairól - mondta neki búcsúzóul "Mister Güey".

Kakasok és emberek

Egy idõben Hemingway kakasokat tartott a villája kertjében. Üzlettársa, Pichilo, becsületes nevén José Herrera élt-halt fiatal korában a kakasokért: - Bolondultam a kakasviadalért - meséli. - És mi tagadás, egy kicsit értettem is hozzá. - Tény, hogy közös kakasfarmjuk jól jövedelmezett. 1942-ben egy spanyol jérezi fajtával kezdték. - Gyönyörû példány volt, erõs, szívós, támadó kedvû. Sokat fizettünk érte - mondja. A Hemingway-Herrera kartell favoritja azonban egy másik, egy fehérfarkú, vöröses-okker színû kakas volt, amelyik a negyvenes évek végén a szomszédos Guanabacoában véres párviadalban diadalmaskodott. - Halálos sebet kapott a csibész, mégis kiütötte ellenfelét - jegyzi meg elismerõen Pichilo. Azon a napon Hemingway nyolcszáz pesót nyert, ami akkoriban szép summának számított.
    Általában húsz kakast neveltek. Amikor harcképesek lettek, vagyis a párzási idõszakban gézzel becsavarták természetes sarkantyújukat, hogy egymást ne sebesíthessék meg. Ezután kiválasztották azt, amelyik leginkább támadta a többit. Hemingwayt szórakoztatta ez az új, kegyetlen és egzotikus játék: "A harcképesség tehetség dolga - mondogatta -, olyan ez, mint amikor valaki ökölvívónak vagy hosszútávfutónak születik." Tudvalevõ, hogy a jó kakas ösztönösen ellenfele ütõerét támadja és ezzel az "érvágással" rövid úton elintézi. A másik érzékeny pont az ellenfél szeme. A támadó villámgyors mozdulattal megpördül a levegõben, és kivájja a másik küzdõ szemét. Pichilo véleménye szerint Hemingway "tulajdonképpen nem volt szenvedélyes játékos, de sokat nyert az üzleten. Nagyon jó kakasai voltak".
    - Persze, minden sportban - folytatja az egykori üzlettárs - tudni kell veszíteni is. Hemingway elegánsan tudott veszíteni. És az anyagiakban teljesen rám hagyatkozott. Bízott bennem és egyetlen elõnyösnek ígérkezõ fogadást sem szalasztott el. Világos, osztoztunk a nyereségen, és akkor is, ha vesztettünk. Pénz dolgában egyikünk sem kukacoskodott.
    Hemingway tehát hagyta, hogy Pichilo belátása szerint tegye meg a tétjeiket, õ maga elvegyült az izzadt, gyûrött parasztinges, szalmakalapos, zajongó közönség soraiban (a kakastenyésztõk tudvalevõen a világ leglármásabb népsége), akik foguk között óriási szivarral, csuklójukon tömör aranyláncokkal hadonásztak és biztatták kedvenceiket. (Az 1950-es években megpróbálták megkedveltetni az amerikai turistákkal a kakasviadalt, még az exkluzív Sans Souci mulató belsõ udvarán is ácsoltak egy arénát. De valamennyi kísérlet kudarcba fulladt, mert a külföldi közönség képtelen volt végignézni a viadalt.)
    Hemingway, ha nyert, meghívta a fogadókat az aréna söntésébe, és ott aztán több rekesz sör és számos üveg rum mellett teli torokból folyt tovább az eszmecsere.
    Végül Pichilo megemlíti, hogy az író sokszor órákon át figyelte némán, amint a kakasokat elõkészíti a mérkõzésre, felerõsíti bokájukra a gyöngyház- vagy acélsarkantyúcskákat. Mondják, hogy ugyanilyen elmerülten tanulmányozta a cojímari halászok elõkészületeit is, mielõtt kifutottak volna az óceánra, s ugyanilyen érdeklõdéssel foglalkozott Afrikában a maszáj bennszülöttekkel, akiktõl a lándzsavetést tanulta.

Tavaszünnep

Havannai írókörökben sokáig meséltek egy Hemingway-jel kapcsolatos történetet, amelyben Alejo Carpentier, a nagy kubai író is szerepelt. A regényíró Lisandro Otero hívta fel figyelmemet a kósza mendemondákra 1973 augusztusában, amikor elkezdtem az anyaggyûjtést. - Az elveszett leveleket megtaláltad-e? - érdeklõdött.
    Elsõ nekifutásra kevés, ám igen érdekes feljegyzést és levelet találtam; általában bizalmas családi ügyekre vonatkoztak. Mi valami mást kerestünk: az írónak, többek között, Gertrud Steinnel, Scott Fitzgeralddal és Sherwood Andersonnal folytatott levelezését. Lisandro Otero szkeptikus volt, szerinte 1961 júliusában, amikor Mary Welsh visszatért Kubába, hogy rendezze férje hagyatékát, a kérdéses levelek a villa kertjében rakott máglyán mind elégtek. És Alejo Carpentier tanúja volt megsemmisülésüknek. Más kubai irodalmárok magától Carpentiertõl hallották a történetet. Két költõ, Pablo Armando Fernández és Roberto Branly egybehangzóan állítja ezt. Amikor megtudták, hogy könyvet írok Hemingway kubai éveirõl, elmondták emlékeiket, és mindketten hosszan sajnálkoztak, hogy az özvegynek módja volt elégetni a szóban forgó levelezést. Carpentier annak idején felvilágosította õket, hogy Mary Welsh férje utolsó akaratát teljesítette, aki végrendeletében meghagyta, hogy magánlevelezése legyen a "lángok martaléka". Mary Welsh a temetés után néhány héttel átrepült Havannába, s a Kubai Nemzeti Bank széfjébõl magához vette férjének kiadatlan kéziratait, amelyek között ott volt a Szigetek az áramlatban eredetije és minden valószínûség szerint a Vándorünnep néhány kéziratos fejezete, valamint számos kiadatlan novella. Mary Welsh akkor magával vitte a festményeket, néhány könyvet és az író levelezését. Itt-tartózkodása alatt meglátogatta Fidel Castro, akkor állapodtak meg a Hemingway-múzeum létrehozásában. Elutazása elõtt kerített sort a levelek elégetésére. Benzint hozatott az egyik alkalmazottal, és mielõtt tûzbe dobta volna, egyenként sorra átnyújtotta a leveleket Alejo Carpentiernek, aki még utoljára beleolvashatott ezekbe az értékes kordokumentumokba. - Fantasztikus értékek váltak füstté azon az estén - emlékezik Pablo Armando Carpentiert idézve -, Fitzgerald, Gertrud Stein és Joyce csodálatos sorai vesztek oda.
    Csakhogy Carpentier, amikor e sorok írója felkereste, hogy információit pontosítsa, a szó szoros értelmében elképedt, és a leghatározottabban tagadta szerepét az ügyben. - Soha nem vettem részt levélégetésben... - De hát, többen is egybehangzóan állították az ellenkezõjét - vetettem ellen. - Nem, biztosan tévednek, semmi ilyesmire nem emlékszem. - De hiszen õk azt állítják, hogy ön utoljára még fennhangon elolvasta Joyce és Fitzgerald leveleit. - Nem, kedves barátom, biztos lehet benne, hogy Hemingway leveleinek utolsó olvasója nem én voltam.
    Tudjuk, hogy Kubában könnyen támadnak legendák, amelyeknek az eredetét végül már senki sem képes felidézni. Talán Carpentiernek Mary Welshnél tett látogatása indította el a szóbeszédet.
    1975. január elsõ napjaiban találkoztam Alejo Carpentierrel a Havana Libre szálló egyik szobájában. [...] A beszélgetés során mintha szándékosan szeretett volna átsiklani témánkon, szinte kerülte, hogy Hemingway nevét akár csak kiejtse. Ha tehette, rögtön másra terelte a szót, s ekkor a társalgás gördülékenyen folyt tovább. Azt nagy nehezen elmondta, hogy legutoljára a Floridita bárban látta, egyedül ült egy Colonial nevû koktél elõtt.
    - Nos - közölte végül -, Hemingway soha nem barátkozott érdekes emberekkel, hanem csakis olyan alakokkal, akik azzal vágtak fel, hogy õk Hemingway barátai. Egészen biztos, hogy ezek a barátok nem olvasták a könyveit. Én Párizsban ismertem meg, a húszas években. Akkoriban a franknak még nem volt hivatalos árfolyama, a pénz szabadon átváltható volt. Én például hetvenöt dollárért négyezer-ötszáz frankot kaptam, ami szép összeg. Nézetem szerint ez volt a fõ oka, hogy Párizsban abban az idõben oly sok észak-amerikai mûvész élt. Mindig is az volt a benyomásom, hogy az elveszett nemzedék létezését többek között a dollár kedvezõ átváltásának köszönheti.
    - Hemingway-jel kapcsolatosan a következõket mondhatom: õszintén kedvelem a Fiesta párizsi, montparnasse-i leírásait. A Havannáról szóló leírásai nem is mindig a legsikerültebbek, a Montparnasse-t bemutató oldalak viszont igazán nagyszerûek és szépek. A Fiesta valóban jó regény.
    Carpentier szívesen felidézi a harmincas évek Havannáját: - Hát igen, Evan Shipman 1933-ban errefelé halászgatott Hemingway-jel. Egyízben összetalálkoztak egy rendõrségi motorcsónakkal, ahonnan holttesteket dobáltak a vízbe. Evan utóbb Párizsban elmesélte ezt nekem.
    Carpentier a Consagración de la primavera (Tavaszünnep) címû regényében feldolgozta az esetet:
    "Egy éjszaka a nyílt tengeren hajózva rendõrnaszáddal találkoztunk. Igen. És a hajó orrán keresztben négy holttest hevert. Velünk nem végeztek, mert jól látható volt, hogy Ernest amerikai zászló alatt hajózik. A hullákat sietõsen a Golf-áramlat vizébe csúsztatták. Bizonyára koloncot akasztottak a nyakukba, mert azonnal elmerültek. Ki tudja, kik lehettek? Diákok, talán munkások..."
    Alejo Carpentier számos közös barátjuk nevét említi még a spanyol polgárháború idejébõl. Antoine Saint-Exupéryt, aki 1937-ben Madridban ugyanabban a Florida szállóban lakott, mint Hemingway; vagy Robert Desnos-t, a francia költõt: - A háború alatt véletlenül összetalálkoztam Hemingway-jel a havannai Hegyivadászok Lövész Egyesületében. Robert Desnos-ról az a hír járta, hogy összeszûri a levet a nácikkal. Õ határozottan kijelentette: "Robert Desnos-ért tûzbe teszem a kezem." És kezét a képzeletbeli máglya fölé emelte. Desnos valóban nem volt német kollaboráns.
    Hemingway újra feltûnik a Tavaszünnep utolsó lapjain. A regény hõse viszszatér Kubába és megpillantja õt a Floridita bárpultja mellett:
    "A bejáratnak háttal ült, széles favágó hátát meggörbítette, óriás péklapát mancsaival gesztikulálva éppen a chai-alai fogásait magyarázta a mellette ülõ fura festõi figurának, egy mókás baszk papnak... - Menj oda hozzá - unszolt Vera, aki égett a vágytól, hogy megismerkedjék vele. - Emlékeztesd Gertrude Stein estélyeire. Beszélj neki Adrienne Monnier-rõl. Mondd, hogy Benicassimban együtt voltunk Evan Shipmannal. - De hát mással van elfoglalva - válaszoltam, és örültem, hogy az író nem néz felénk. Semmi kedvem sem volt régi árnyakat megidézni. A Deux Magots kávéház, a Rue de l'Odéon, a Shakespeare és Tsa., Silvia Beach könyvesboltja, maga személyesen Joyce, amint vaksin átbotorkál az úttesten elképesztõen mélyfekete napszemüvegében - valamennyien annyira meszsze sodródtak tõlem, hogy úgy éreztem, valamelyik elõzõ életemben ismertem õket."
    A jelenet valószínûleg Carpentier utolsó benyomását rögzíti az amerikai íróról. - Legutolsó emlékem róla, amint a Floriditában magányosan támasztja a pultot. Még soha senkit nem láttam ilyen vigasztalanul szomorúnak. Felhajtott egy Coloniált, engem meg sem látott. Gyerünk innen, mondtam magamnak.
    Az 1959-es esztendõ vége felé Hemingway repülõgépen érkezett Havannába. A repülõtéren barátja, Fernando G. Campoamor várta, és többek között elújságolta neki: - Ernesto, azt mondta nekem Carpentier, hogy szeretne üdvözölni téged. Meg akar látogatni Finca Vigíán. - Georges Carpentier? A bokszbajnok? - kérdezett vissza Hemingway. - Nem - magyarázta Campoamor -, hanem Alejo Carpentier, az író, aki egy ideig Párizsban, majd Venezuelában élt.
    Ezt az anekdotát Campoamor beszélte el nekem. Neki az a véleménye, hogy Hemingway nem ismerte a kubai írót.

PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

VALLOMÁS

FEKETE JÁNOS

Bem tértõl Bem térig

Ülök, üldögélek. És kényelmesen hátradõlök a padon. Õsz feleségem pedig, kék botjára támaszkodva, hûségesen ott görbed a jobbomon. A helyszín a Bem tér. Gondolkodom, mondhatni, mélázok. Gyõr egyik büszkesége ez a villasorokkal kerített, kócos, nagy park, átellenben a régi kórházzal. A frissen nyírt fû illata s a madarak zsivaja elbódít. A májusi esõzésektõl csak úgy duzzadnak a gyerek-kalandok virágzó bokor-szobái, a százféle fa lombkoronája pedig sátrakba borul össze, a törzsek a tekintetet mászásra ingerlik, a lombok meg, hogy az ember beléjük harapjon. De nem moccanok - õ sem -, csak a szemem sugara kószál lustán. A mi korunkban az ember már nem ugrabugrál, a hirtelen mozdulatokat meg kell gondolni, a hozzánk hasonlónak takarékoskodnia kell az erejével.
    Érdekes, fél évszázaddal ezelõtt is a Bem téren üldögéltem, s akkor is a párom oldalán, de akkor még Budán. A villogó szõke karcsúságot Kesének hívták a családban és a barátaink. A pad lábánál guggoló apród fiaink pedig nekivörösödve taszigálták, s csikorgatták a kavicson a fakerekû villamosuk kajla kerekét, vagy éppen sivalkodva huzakodtak közös tulajdonukon. Sehogysem értettem, hogy egyik pillanatban hogy tudnak olyan jól eljátszani egymással, a másikban pedig miért acsarkodnak annyira.
    Ezen a hajdani Bem téren még alig múltam húsz esztendõs, egy szabadságra újjászületett zabolátlan fiatalember, alig túl a náci koncentrációs láger feldolgozhatatlan borzalmain - ahol vasmarokba szorult tinédzserként, kis híja, hogy éhen nem haltam, de anyámat kegyetlenül megölték, kiradírozták a világból a ránk szabadult gonosz emberek -, a megmászására ingerlõ nagybetûs élet, a maga titokzatos és varázslatos ismeretlenségével mindenesetre akkor kezdett csak igazán kibontakozni és tornyosulni elõttem. Mára viszont? Itt, most? Akárhogy nézem, csaknem betelt az irkám.
    A régi Bem tér kelet felé rányílt a hófehér hajóktól és kormos uszályoktól felszántott Dunára, nyugatról egy zord kétemeletes épülettömb, a hajdani Radeczky-laktanya határolta. A fatáblás, zöld kapu sarkában egy nemzetiszínûre mázolt, csúcsos honvéd-kabin támasztotta a falat, ahová a feszes és megszólíthatatlan fegyveres õrség azért behúzódhatott, ha az esõ nagyon eleredt. Alig két évvel késõbb, 1956 októberében, ebbe a laktanyába mentette be a feleségem azt a szerencsétlen asszonyt, akit a Mártírok útja sarkán meggyanúsítottak, hogy le akarta tépni a sztrájkra szólító, kokárdás plakátot, pedig csak nekidõlt talán, a kiszámíthatatlan közhangulat meglincselni szerette volna mégis. És a parti gesztenyesor alatt is mennyit dübörgették még a fiúk a házilag összeeszkábált, meztelen csapágyon csattogó rollerjukat, és sétáltunk mögöttük mi ketten, egymásba kapaszkodva, az arra járókra rá se fütyülve, ha fújt, ha esett, bizony, csuda jó volt ez is, az is.
    Ehhez a gyõri Bem térhez azonban semmi sem köt. Ha nyüzsögnek is aszfalt sétaútjain a gyerekkocsis párok, a lábon járó reménység százféle változata, nekünk üres és kihalt marad már mindig. Csak az eszemmel értem, hogy a gyõri fiúnk jóvoltából miért kerültünk ide egyáltalán. És a két Bem tér között (hiába fekszik ez a második nyugatabbra és közelebb a forráshoz) akár tetszik, akár nem, mikor csendben, mikor zajosabban, mégiscsak ott hömpölyög a mi Dunánk. Az egyetlen, nagy élet-folyam.
    Már-már sajnálni kezdeném magamat, amikor a tekintetem magára vonja egy meg-megrezzenõ fûcsomó. Jobban odanézek, hát látom, hogy a szemközti fûzfa tövében, a friss sarjak között, buksi fejével ritmikusan bólogat, és szorgalmasan csipeget egy sárga csõrû feketerigó. Mintha giliszta után túrna-ásogatna éppen, mert idõrõl idõre felröppen a szomszédos fenyõ libbenõ ágai közé, és a szájacskájában pedig mintha mindig vinne valami aprócska zsákmányt. A fiókáit eteti talán?
    Pity-pity-fityfirity - válaszol az idõnként láthatatlanná váló szorgos kis dalnok az azúrkék égbe fúrt fenyõ felõl, az onnan csipogó-vinnyogó vékony hangocskákra, s ez a gondoskodásról mesélõ váltakozó szólam mintegy rátelepszik a madáróvoda egész teret beborító alapzsivajára, a magasban, igen ott bújhat meg a fészkük. Eszembe jut az a távoli irdatlan erdõ, amelynek a tisztására a Szocsiból indult helikopterünkkel leereszkedtünk, s az a félelmetes némaság, amellyel a Kaukázus fogadott bennünket, ahogy a forgószárnyak kavarta száraz szél elült. Azt mondták, hogy a szovjet természet-átalakítók bolygatták meg a fauna ökológiai egyensúlyát, s ahogy az egyik madárfajt kiirtották, a gyönyörû táj olyan borzasztóan csendes lett, hogy szinte bele lehetett süketülni. Grúz teaház, Fekete-tenger, s a kartempókkal az arcunk elõl elterelt medúzák ártalmatlan habteste. A legjobb barátom váratlan elvesztése. A szocializmus szétpukkan, mint a buborék. Örömök és fájdalmak, hullámzó hegyek és völgyek, komédiák és tragédiák. Csak egy fél évszázad, s mennyi sok esemény, csupa visszafordíthatatlan, idõrendbe igazodó ok-okozat összefüggés, amelynek a tényezõi többségükben mindvégig ismeretlenek maradtak. Az életünk. Az életem. Istenem, mennyi minden tülekszik, és szorong a két Bem tér között!
    Magamban bíztam, elejétõl fogva, s mennyit kellett csalódnom, míg végre be tudtam látni, hogy aprócska lény létemre nemcsak telhetetlen, de tehetetlen is vagyok! Ami jót akartam, rendre rosszra fordult, s azoknak okoztam a legtöbb fájdalmat, akiket a legjobban szerettem. Bizony, sok-sok kudarc kellett hozzá, hogy felismerjem, hogy a commedia del'artét egy bábszínházban próbáljuk eljátszani, s a darabot sem én írtam, de még csak nem is én rendezem. Még az a szerencse, hogy a vége felé valamennyire megokosodtam, de annyira mindenképp, hogy alaposan megszerényedjek, és behódoljak Isten jóságos hatalmának. Aki ha nem lenne, ki kéne találni, mert nélküle csak egy gonosz, rossz tréfa lenne a mindenség. Lehet, hogy ezzel a felismeréssel több a második Bem tér az elsõnél, és hogy ez nem is kevés?
    Nyújtózkodom. Balkarom a hasadt padtámla végébe kapaszkodik, a jobbal öreg páromat karolom át. - Mire gondolsz? - kérdi, de én válasz nélkül átsiklom a kérdésen. Úgy is sejti, gondolom én, meg aztán minek szomorítanám? De nyomban le is zárja a meg sem kezdett vitát. - Ez a Bem tér, ugye, nem is olyan, mint az a fiatal korunkbeli?
    Én meg csak lustán és némán csóválom a fejem. Még mondja azt valaki, hogy nem szoktunk egymáshoz, hogy idõs korban nem lehet szó nélkül is beszélgetni, s hogy az együtt töltött, hosszú élet hiábavaló.

MÉRLEG

SIMOR ANDRÁS

A Bolivári Forradalom

I. rész

Latin-Amerikában új Forradalom van születõben: a venezuelai.1 Elhallgatott forradalom ez, a latin-amerikai népek tetemes része sem ismeri, mert így döntöttek a világ nagy félretájékoztatási eszközei, amelyek a nemzetközi konzorciumok kezében vannak (és a nagy venezuelai tömegtájékoztatási eszközök, melyeket ugyanez a kéz irányít). A venezuelai Forradalom érdekeiket fenyegeti, a világ ezért nem tud róla. Amikor a nagy tömegtájékoztatási eszközök Venezuelát emlegetik, csakis az ellenzékrõl szólnak, vagy Chávez elnök személyét próbálják kifigurázni és nevetségessé tenni, és soha nem mondják ki azt, hogy itt Forradalom van."2
    Ernesto Cardenal, a nagy nicaraguai költõ szavai nemcsak Latin-Amerikára érvényesek. A tömegtájékoztatási eszközök hazudozásának jellemzõ példája a Népszabadság 2004. augusztus 16-ai száma, amely azon a napon jelent meg, amikor a venezuelai népszavazás 94,4 %-ának összeszámlálása után a világ, s ekképpen hazánk is, már arról értesülhetett volna, hogy a venezuelai választójogosult állampolgárok 58,25 %-a nemmel válaszolt arra a referendumra, hogy visszahívják-e Hugo Chávez Frías államfõt. Az MTI híradás egy fényképet is közölt. Ez a fénykép augusztus 8-án készült, a Chávez-párti választópolgárok, a Nem-mel szavazók caracasi nagygyûlésén, amelyen az elnök 4-500 ezres tömeg elõtt (Caracas történetének legnagyobb tömegtüntetése volt ez!) vagy ötórás lelkes, elemzõ, optimista beszédet tartott az augusztus 15-én várható népi gyõzelemrõl, és a negyedik órában, a tûzõ, trópusi napon egy kendõvel megtörölte az arcát. A Népszabadság képaláírása: Az elnök izzasztó helyzetben.
    Hogyan kezdõdött az elhallgatott venezuelai Forradalom?
    Az ötvenes évek katonai diktatúráját követõ átmeneti állapot után választások útján a Demokrata Akciópárt jutott hatalomra, és Bétancourt (1958-63), majd Leoni (1963-68) személyében két elnököt állított. Az 1968-as elnökválasztások során a keresztényszocialista Calderát választották meg. Az ország politikai vezetése folyamatosan jobbra tolódott, 1961-ben megszakították a diplomáciai kapcsolatot Kubával, 1962-ben betiltották a kommunista párt és más haladó szervezetek mûködését. 1975-ben, Carlos Andrés Pérez elsõ kormányzása idején állami tulajdonba vették a kõolajipart, amely a hetvenes évek elején külföldi monopóliumok, köztük a Standard Oil, a Shell, a Golf Oil társaság kezében volt, de a világ harmadik legnagyobb kõolajtermelõ és 1970-ben a világ legnagyobb kõolajexportõr országában a lakosság 80%-a továbbra is szegénységben élt, a mûvelt földterület háromnegyedét a nagybirtokosok tartották kézben, miközben a törpebirtokosok csupán 5%-ával rendelkeztek. Tombolt a korrupció, a kõolajipar profitja az észak-amerikai érdekeket kiszolgáló magánkezekbe vándorolt.
    A hatvanas évek Latin-Amerikája a gerillamozgalmak kontinense volt. Az Egyesült Államokkal kiegyezést keresõ Szovjetunió nem rokonszenvezett a kontinens lázadó gerilláival, és emiatt számos latin-amerikai kommunista párt szembefordult a forradalmi megoldás gondolatával, ami pártszakadásokhoz, a forradalmi csoportok kiválásához vezetett. A Venezuelai Kommunista Párt például kizárta tagjai sorából Douglas Bravo gerillaparancsnokot, a Nemzeti Felszabadítási Fegyveresek Erõk (FALN) fõparancsnokát. Bravo egy 2002-ben adott interjúban elmondta, hogy a kizárás okai közt az is szerepelt, hogy visszaköveteltük azokat az elméleti alapelveket, amelyeket Simón Bolívar, Simón Rodríguez, Ezequiel Zamora és hazánk több más gondolkodója fogalmazott meg."3 Pedro Duno, marxista gondolkodó tanulmányát emlegeti, amely 1969-ben jelent meg Bolivári marxizmus-leninizmus címmel. Pedro Duno, akit ugyancsak kizártak a Venezuelai Kommunista Pártból, 1968-ban a párt politikai bizottságának írt nyílt levelében azt fejtegette, hogy a kommunista világmozgalom legfõbb hibaforrása a Szovjetunióban található, mert a szovjet pártbürokrácia elvesztette forradalmi erejét, és egyre inkább a Szovjetunió nagyhatalmi érdekei vezérlik. Ugyanebben az évben a Forradalmi pártok szociológiája címû írásában arra figyelmeztetett, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának útja a munkásosztály történelmi érdekeivel ellentétes érdekek irányába vezet, és olyan folyamat kezdetét jelenti, amely elkerülhetetlenül a kapitalizmus békés úton való restaurálásához vezet.4
    A Jamaicai levél (Kingston, 1815. szeptember 6.) Simón Bolívarjának eszméi élednek újjá a hatvanas évek végén Venezuelában. Bolívar a latin-amerikai országok jövõjét a képviseleti köztársaságban látta, és a spanyol birodalom Amerikából való kiûzésének és a szabad kormányok megalakításának feltételéül az amerikai egység megvalósítását hirdette meg, hozzátéve: "csakhogy ezt az egységet nem valami isteni csoda hozza létre, hanem a körültekintõ munka és a célirányos erõfeszítés. Így kiáltott fel: Milyen szép is lenne, ha a Panamai-földszoros ugyanaz volna nekünk, ami a Korinthoszi volt a görögöknek!5
    Bolívar nevelõjének, Simón Rodrígueznek, a trópusi Rousseau-nak, a szegények számára ismereteket és mesterségeket egyszerre tanító Társadalmi-Iskola elvét megalkotó pedagógusnak szavait idézik, akit Max Robinson, kanadai, majd venezuelai egyetemi tanár a marxizmus latin-amerikai elõfutárának nevez.6 Fél évszázaddal José Martí elõtt írja Simón Rodríguez a napjainkban sokat emlegetett sorokat: Spanyol Amerika eredeti világ; intézményeinek is eredetieknek kell lenniük, kormányának is, egyiket is, másikat is eredeti módon kell létrehozni. Vagy kitaláljuk, hogyan, vagy tévedünk!7
    A korszak kiemelkedõ venezuelai költõje, Víctor Valera Mora a hatvanas évek felszabadító küzdelmeivel a 19. századi venezuelai szabadsághõs, a hajdani parasztháború 1860-ban meggyilkolt vezetõje nevében azonosul:

    Õk azt hitték hogy Ezequiel Zamora örökre bevégezte teendõit
    és kése és mértéket nem ismerõ szíve követelése
    az oligarchák békéjét nem dúlja fel soha többé
    De nem mindegyik halott utazik csöndesen
    némelyiküket bosszantja ha tétlenül tartózkodik itt
    és makacsul követelõdznek
    és visszatérnek a népet új ütközetbe vezetni
    és megvilágítják az ügyet mely az õ hiányukba öltözött
                   (Én igazolom ezt a háborút)

    Federico Brito Figueroa történész 1975-ben publikálja nagy mûvét, a Tiempo de Ezequiel Zamora (Ezequiel Zamora ideje) címû monográfiáját. Könyve engem Szabó Ervin mûvére, a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban címû munkára emlékeztet. Az 1994-es hatodik kiadás elõszavában jogos önérzettel írja, hogy ez a kicsiny értelmiségi söpredék által sokat szidott és átkozott könyv szellemi iránytûként szolgált az 1992-es katonai és demokratikus lázadás vezetõi számára. Az a feladatunk, hogy a jelen harcainak részévé tegyük azok gondolkodásmódját és cselekedeteit, akik tegnap a lázadást jelképezték a régi rezsim ellen - írta 1951-ben, amikor nagy mûvének elsõ vázlatos részletét Ezequiel Zamora un Capítulo de la Historia Nacional (Ezequiel Zamora, egy Fejezet a Nemzeti Történelembõl) címmel közzétette. Könyvének I. II. III. fejezetét eredetileg a caracasi Modelo börtönben dolgozta ki, és vitatta meg a politikai foglyokat tömörítõ tanulókörök tagjaival. Federico Brito Figueroáról Bölöni György jut eszembe, aki Táncsics-könyvét akkor kezdte írni Párizsban, amikor ott már Hitler katonái ágáltak, és Táncsics alakjának felmutatásával arra kívánt serkenteni, hogy itthon értsék meg végre az idõk szavát és szabadítsák ki az országot a reakció politikai, társadalmi és erkölcsi légkörébõl."8
    Idézzük a kicsiny értelmiségi söpredék egyik tagjának krikai észrevételét: Brito Figueroa szerint Zamora a Független Nép jövendõ Köztársaságának megtestesítõje, aki a hadsereget új fegyelemre szoktatta, a kiképzés új módszereit teremtette meg, párthíveket formált embereibõl, a szabad választások elvét hirdette, és arra törekedett, hogy a tényleges hatalom a népé legyen. Könyvét olvasva olyan benyomásunk támad, hogy Zamora tökéletes forradalmár volt, aki mindig úgy cselekedett, ahogyan cselekednie kellett, miként az az ortodox forradalmárok kézikönyveiben írva áll.9
    Hugo Chávez Frías és forradalmár katonatársai a hatvanas éveket gyerekként élték át: A gerilla szó - idézi fel emlékeit Chávez - nagyon természetesen hangzott számunkra. Ha valaki egyszer hallotta Fidel vagy Che nevét, nem felejtette el többé. 1967-ben 13 éves voltam, elsõ középiskolai évem volt az, Barinasban. Emlékszem, hogy a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és azt kérdeztem:
    »Miért van egyedül ott?« Egyszer el is mondtam Fidelnek: »Nézd, Fidel, milyen az élet. Én 13 éves voltam, amikor a rádióból hallottam, hogy Che Bolíviában van, és hogy bekerítették.« Gyerek voltam, és azt kérdeztem: »Miért nem küld oda Fidel néhány helikoptert, hogy kimentsék?« Elképzeltem magamnak egy filmet.
    »Fidelnek meg kell mentenie õt.« És amikor Chet megölték: »Miért nem küldött oda Fidel egy hadoszlopot, néhány repülõgépet?« Gyerek voltam, de teljes mértékben azonosultam velük."10
    Hat év múlva, 19 évesen, Allende meggyilkolásakor Fidel Castro szavai vésõdnek emlékezetébe: »Ha minden dolgozó, minden munkás kezében fegyver lett volna, a chilei fasiszta puccsra nem került volna sor.« Ezek a szavak annyira belénk vésõdtek, hogy valósággal jelszavunkká váltak, valamiféle rejtjellé, amelyet csak mi tudtunk megfejteni. Amikor Pedro Ruizszal - másfél éve meghalt, feledhetetlen jóbarátommal - találkoztam, egyikünk mindig így szólt: »Ha minden dolgozó, minden munkás...« És a másik befejezte a mondatot."11
    Luis Fuenmayor Toro, az Egyetemi Tervezési Hivatal igazgatója, a Venezuelai Központi Egyetem hajdani rektora így elemzi Venezuela 80-as éveit: "Venezuelában 1983-tól kezdve folyamatos válság bontakozott ki. 1983. február l8-án, az úgynevezett fekete pénteken került sor a pénz leértékelésére. A gazdaság nem viselte el az inflációt, kirakatgazdaság jött létre. A kõolajipar létrehozta profit a fejlett országokba vándorolt ki, amelyek kölcsönöket biztosítottak az olajtermelõ országoknak. Csökkennek az olajárak, és összeomlik a kirakatgazdaság, amelyet a különféle kormányok sokáig fenn tudtak tartani. Az infláció talán nem volt olyan méretû, mint a déli országokban, Argentínában és Chilében, mert a kõolajipar ezt megakadályozta. A szegény rétegek élete azonban még rosszabb lett. A középrétegek egy része is elszegényedett. 1984-85-86-ban értelmiségi, egyetemi körökben ellenzéki mozgalmak alakultak ki. Carlos Andrés Pérez második kormányzásáig folytatódtak a sztrájkok, utcai tüntetések, majd sor került a neoliberális csomagterv érvényesítésére, amelyet már a déli országokban húsz évvel ezelõtt alkalmaztak. A kormány a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank követelményeit, a neoliberális csomagtervet megváltó megoldásnak vélte, és Carlos Andrés Pérez populista demagógiával próbálta népszerûsíteni. Emelkedtek az árak, rohamosan romlottak az életkörülmények. Így jutott el az ország az 1989-es caracazónak nevezett nyomorlázadásig. Az 1989-es nyomorlázadás igen jelentõs esemény volt az ország életében, valósággal megváltoztatta Venezuela tudatállapotát. A nép ébredezni kezdett, végleg kiábrándult a parlamentáris demokráciából."12
    Chávez 2003. január 26-án, a brazíliai Porto Alegréban, a Bolivári Forradalommal szolidáris Szociális Világfórum szervezte egyik találkozón így idézi fel azt a történelmi pillanatot, amikor a Caracast körülvevõ, dombokon kiépült barriók, nyomornegyedek népe megrohamozta a venezuelai fõvárost, és a többszázezres tömeg kifosztotta a szupermarketeket, az élelmiszerboltokat és az üzleteket: "1989-ben ledõlt a Berlini Fal és 1991-ben összeomlott a Szovjetunió, ezzel egyidejûleg magasra emelték a neoliberalizmus gyõzelmes zászlaját, és megszületett a történelem végérõl szóló tétel: »Véget ért a történelem, gyõzött a kapitalizmus«; azt mondogatták a kilencvenes évek elején: »Vége a történelemnek, ez az egyedüli üdvözítõ gondolat, nincs más alternatíva« Értik? Elmúlt egy évszázad, ez így igaz, összeomlott a Szovjetunió, vége lett a szocializmusnak, vége lett a kommunizmusnak, éljen a neoliberális kapitalizmus, ésatöbbi.
    Venezuelában viszont ugyanakkor, meglepõ párhuzam ez, 1989-ben ledõl a Berlini Fal, de 1989-ben Caracasban fellázad a nép, rendkívül heves népi lázadás robban ki, ezreké, százezreké, a szegényeké mindenekelõtt, akik lázadásukkal elözönlötték az utcát, fegyvertelenek voltak, de fellázadtak. Mi ellen lázadt fel a caracasi nép 1989. február 27-én? A Valutabank neoliberális csomagterve ellen."13
    1992 februárjában, majd novemberben katonai lázadás követi az 1989-es népi megmozdulást. Hugo Chávez és fiatal tiszttársai válaszul a Carlos Andrés Pérez elrendelte megtorló intézkedésekre, melyeknek ezrek estek áldozatául, úgy határoznak, hogy forradalmi mozgalmuk, a Bolivári Forradalmi Mozgalom-200 (MRB-200) nem várhat tovább, a fegyveres út az egyetlen esély a gyilkos rendszer megdöntésére. A fiatal tisztek népi származásúak, nem a parlamentáris demokrácia kormányait támogató középosztály tagjai közül valók. De a februári felkelés elbukik, Chávezt, a felkelés vezérét a Furte Tiuna erõdben tartják fogva. Mindenért vállalja a személyes felelõsséget. A felkelés egyik résztvevõje, Urdaneta parancsnok nem hajlandó megadni magát, száz emberével a végsõkig ki akar tartani. Elvágják a telefonvezetékeket. Egy admirális, Rodríguez Citraro, anélkül hogy a hadsereg vezérkarától vagy az államelnöktõl engedélyt kérne, megállapodik Chávez-szal, hogy televiziós beszédben fordul az ellenálló katonákhoz. Az elfogott Chávez baszk sapkájában áll a kamera elé, és negyvenöt másodperces beszédet mond. Beszédét az azóta híressé vált mondattal zárja: me rindo... por ahora - megadom magam... egyelõre. Egy öreg tábornok így szól hozzá:
    Coño, carajito, qué vaina tan buena has dicho! - A francba, kölyök, de kurva szépet mondtál! Egy belsõ hangot hallottam, a tudatalattim beszélt - mondja késõbb Chávez Luis Bilbao argentin újságíró kérdésére válaszolva.14
    Ettõl kezdve a nép Chávezt Comandanténak, Parancsnoknak nevezi. Egy ismeretlen caracasi férfi a következõ verset juttatja el hozzá a San Carlos-i börtönbe:

    Chávez atyánk, ki a börtönben vagy,
    szenteltessék meg a te felkelésed, jöjjön el
    (bosszúállón) mihozzánk, a te népedhez,
    legyen meg a te akaratod, Venezueláé,
       hadseregedé,
    add meg nekünk az elvesztett bizalmat,
    és ne bocsáss meg az árulóknak,
    miképpen mi sem bocsátunk meg azoknak, akik
       elfogtak téged.
    Ments meg minket a korrupciótól,
    és szabadíts meg Carlos Andrés Péreztõl.
    Ámen.

    (A tanulmány második, befejezõ részét decemberi számunkban közöljük.)


 1 Venezuela Guayanával, Brazíliával, Kolumbiával, északon a Karib-tengerrel határos dél-amerikai köztársaság. Területe: 912 050 km2, lakossága
     23 millió fõ. Fõvárosa Caracas.
  2 Ernesto Cardenal: Los pobres sabrán por quién votar (A szegények tudni fogják, kire szavazzanak), La Revolución Bolivariana, 2004, Caracas
  3 Alberto Garrido: Testimonios de la Revolución Bolivariana (Tanúvallomások a Bolivári Forradalomról), 2002, Fido Mérida
  4 Pedro Duno: Sobre aparatos, desviaciones y dogmas (Szervezetekrõl, úttévesztésekrõl és dogmákról), 1969, Nueva Izquierda
  5 Simón Bolivar írásai, a Venezuelai Köztársaság Nagykövetsége, 1976, Benyhe János fordítása
  6 Max Robinson: La Raiz Robinsomana de la Revolución Bolivariana en Venezuela (A Bolíviai Forradalom robinsoni gyökere Venezuelában),
   2004, Carlos del Vecchio (Simón Rodriguez Samuel Robinson álnéven élt Európában)
  7 Simón Rodriguez: Obras completas (Összes mûvek), 2001, Caracas
  8 Bölöni György: Hallja kend Táncsics, Elõszó, 1946, Szikra Kiadás, Budapest
  9 Pedro Trigo: Tiempo de Ezequiel Zamora (Ezequiel Zamora ideje) újságcikk, 1975
10 Rosa Miriam Elizalde és Luis Báez megjelenés elõtt álló könyvébõl, amely a Chávezszal folytatott hosszú interjúra, családi, baráti, gyerekkori
     tanúvallomásokra épül
11 Ua.
12 Simor András beszélgetése Luis Fuenmayor Toróval, 2004 augusztus, magnófelvétel
13 Golpe fascista contra Venezuela (Fasiszta puccs Venezuela ellen), Ediciones Plaza, 2003, La Habana
14 Chávez y la Revolución Bolivariana, Conversaciones con Luis Bilbao ( Chávez és a Bolivári Forradalom, Beszélgetések Luis Bilbaoval), 2002,
     Le Monde diplomatique, Buenos Aires
 
 
MÛHELY

ROZSNYAI ERVIN

A fasizmus gyökerei az imperializmus jelenkori szerkezetében

Részlet a szerzõ "Történelmi fasizmusok" címû könyvébõl

Régóta legyõzöttnek vélt betegségek támadnak fel újra: tbc, kolera, pestis; de valamennyi között a legveszélyesebb a fasizmus. Bármerre nézünk, ismét megelevenednek az egykor föld alá kergetett szörnyalakok, a múlt barna-, fekete-, zöldinges kísértetei. Hol álcázva, hol pedig - egyre gyakrabban - a legszemérmetlenebb nyíltsággal, befészkelik magukat az állami intézményekbe, a sajtóba, a szellem, a kultúra idegközpontjaiba, szétmarják mérgükkel a gondolkodást. Ha át akarjuk tekinteni ennek a jelenségnek az okait, mai sajátosságait és megfékezésének esélyeit, össze kell vetnünk az imperializmus jelenlegi, transznacionális szakaszát az elõzõvel, az állammonopolista szakasszal, amely a fasizmust eredetileg világra hozta.
    A transznacionális szakaszt két lényegi mozzanat különbözteti meg a korábbitól: technikai-gazdasági vonatkozásban a TTF (Tudományos és Technikai Forradalom) kibontakozása és térhódítása, politikai vonatkozásban a Szovjetunió önfelszámolása és a nemzetközi munkásmozgalom stratégiai veresége. A második mozzanat az, ami lehetõvé tette a nemzetközi tõke számára, hogy a TTF-et egyáltalán végrehajtsa és a maga javára gyümölcsöztesse, áthárítva a szerkezetváltás rendkívül magas költségeit a centrumok dolgozó lakosságára és legfõképpen a "harmadik világra". A politikai erõviszonyok gyökeres átalakulása nélkül az imperializmus aligha lett volna képes a kizsákmányolást ilyen mértékben fokozni, és felülkerekedni az 1970-es évek csomópontválságán.
    A TTF minõségi változásokat hozott az imperializmus gazdasági és társadalmi szerkezetében. A változásokat rendszerint felépítményi - gazdaságpolitikai és ideológiai - mozgásokkal szokták jellemezni: "államtalanítás" történik, a neoliberális szemléletre áttért állam kivonul a gazdaságból. Ebben persze van igazság. Tapasztalataink szerint azonban az imperializmus új szakaszának lényege nem az állami szabályozás és újraelosztás mennyiségi adataiban jelentkezik, hanem abban a minõségi változásban, hogy a termelékenység forradalma, tehát a szerves összetételnek és a profitráta süllyedõ tendenciájának ugrásszerû növekedése folytán újjáalakulnak a felhalmozás feltételei, új, globális formákat ölt a tõke ciklikus mozgása.
    1. A termelékenység forradalma - a TTF - meghatványozza az állandó tõke (c) elõállítási és mûködtetési költségeit, ezzel egyidejûleg pedig olyan arányban csökkenti az élõmunka-szükségletet (v), hogy a centrumországokban apad az ipari munkások abszolút száma. (Régebben is rendszeresen csökkent v aránya c-hez képest, de a termelés terjeszkedésével mégis nõtt az iparban a munkások abszolút száma; most ennek vége.)
    2. A profitráta minden korábbinál erõsebb süllyedõ tendenciája miatt a felhalmozás csak akkor kifizetõdõ, ha a tõke (a monopólium) szakadatlanul növeli a kizsákmányolást (az értéktöbbletrátát) és az eladott árumennyiséget (a profit tömegét). Vagyis táguló piacokra van szüksége, miközben a TTF egyre szélesülõ alkalmazásával maga szûkíti saját piacait. Ez az ellentmondás csak globális, világpiaci terjeszkedéssel oldható meg. A világpiacon óriások viaskodnak egymással; a gyõztes az lesz, aki az önköltségcsökkentési hajszában elõnyhöz jut. A piacok bõvítése céljából tehát szünet nélkül folytatni kell a munkaerõ-megtakarító, piac-szûkítõ automatizálást és racionalizálást, szabadulni a "meddõ" szociális költségektõl, "karcsúsítani", "flexibilizálni", áttelepülni az olcsóbérû országokba. Távlatilag súlyosbodik a krónikus munkanélküliség és a bérekre nehezedõ nyomás, elkerülhetetlenül felizzanak a társadalmi feszültségek.
    3. A "fölösleges" tõkék, amelyek a profitráta bizonytalansága miatt kicsapódnak az iparból, részint a szolgáltatásokban keresnek kárpótlást, ahol az összetétel alacsonyabb. Munkaerõ-keresletet támasztanak, ennek nyomán itt helyezkedik el a "fölöslegessé" vált munkások egy része is - elsõsorban a szektor leggyengébben fizetett ágazataiban. A munkásosztály reáljövedelme és részesedése a nemzeti jövedelemben csökken; az osztály szétszóródik, koncentrált osztagai megfogyatkoznak, érdekvédelmi szervezetei meggyengülnek. Maguk a proletarizált tömegek azonban rohamosan gyarapodnak, és viszonyaik romlása elõbb-utóbb kikényszeríti szervezett védekezésüket.
    4. A termelésbõl kicsapódó "fölös" tõkék zömmel a spekulációba tódulnak, tovább lazítva az egész gazdaság egyébként is bizonytalan egyensúlyát.
    A helyzet ingatagságát és tébolyult irracionalitását a példák sokaságával lehetne szemléltetni. Szorítkozzunk most kettõre. Az egyik az, hogy stagnáló termelés és egyre nehezebben ellensúlyozható profitráta-süllyedés mellett hatalmas tõzsdei nyereségek keletkeznek, és a tõkének nem is érdemes ma befektetnie, ha a hozam 12 százaléknál alacsonyabbnak ígérkezik. A másik furcsaság az állam szerepével kapcsolatos. A TTF által meghatározott világpiaci verseny önköltségcsökkentési hajszájában alapszabály, hogy "hulljon a férgese": az elavuló, elértéktelenedõ technológiákat nem szabad mesterségesen életben tartani, át kell engedni õket a pusztulásnak, vagy áttelepíteni az olcsóbérû országokba, ahol még gazdaságosan hasznosulhatnak. A dzsungelharcban a túlélés az erõsek kiváltsága; az erõseket pedig erõsíteni kell, nem megterhelni fölösleges állami szabályozással és elvonásokkal. A legnagyobb tõkék és spekulációs javak tulajdonosai nem érdekeltek többé a bérbõl élõk tömegével kötött "jóléti" kompromisszumokban. Az új viszonyokat a neoliberális elmélet és gazdaságpolitikai gyakorlat tükrözi, a deregulálás és a közszolgáltatásokra is kiterjedõ "államtalanítás" jelszavaival. Magánkézbe kerül az oktatás, az egészségügy, a víz- és energiaellátás, a vasút, a posta, a büntetés-végrehajtás. Egyetlen magánbörtönné lesz a társadalom. - Másrészt a transznacionálisok megkövetelik a nemzetállamtól, hogy a liberalizálással, a gazdaságból való kivonulással egyidejûleg aktívan avatkozzék be a gazdaságba az õ oldalukon, támogassa minden rendelkezésére álló eszközzel, munkapiaci, pénzügyi, adó- és vámpolitikájával, szubvencióival, amortizációs-leírási szabályaival stb. a legnagyobb tõkék értékesülését. Az imperializmus új szakaszában még fokozódhat is a nemzetállam hatalma az elõzõ, állammonopolista szakaszhoz képest, nemegyszer éppen a nemzetállamon túllépõ integrációs struktúrák és döntési mechanizmusok felhasználása révén. Az új szakaszban tehát az állam korántsem fúj általános visszavonulót, ellenkezõleg: erõltetett ütemben építi ki elnyomó és manipulációs funkcióit, egyre határozottabban érvényesítve a legerõsebb multik csoportérdekeit.1
    Ezekben a viszonyokban rejlenek a jelenkori fasizmus gyökerei.
    Azt lehetne hinni, az "egypólusú" világ létrejötte után a fasizmus - legalábbis egyelõre - elvesztette létjogosultságát: forradalmi helyzetnek nyoma sincs, még forradalmi csoportosulások is alig-alig vannak; nyílt terrorista diktatúrát nincs ki ellen gyakorolni. Ne feledjük azonban, hogy a történelmi fasizmusok a burzsoázia preventív fegyverei voltak, amelyek a forradalom megelõzését szolgálták: ilyen szerepet töltött be az olasz és a német fasizmus, sõt Horthyé is, amely ugyan a Tanácsköztársaság leverése után jutott hatalomra, de azzal a céllal, hogy a forradalmaknak az írmagját is kiirtsa, és elejét vegye megismétlõdésüknek. A mai helyzet persze nem hasonlítható az akkorihoz, a Szovjetunió felbomlása után a burzsoáziának belátható ideig nem kell forradalomtól tartania. De a megrázkódtatásokat nem kerülheti el. A neoliberalizmus jegyében szabadjára engedett világpiaci verseny részint a centrumok ipari munkásságának és szociális intézményeinek szükségszerû leépítését hozza magával, részint a "harmadik világ" népeinek kifosztására és leigázására, világuralmi terjeszkedésre sarkallja a legnagyobb tõkéket és az általuk mozgatott kormányzatokat; mindez pedig idõrõl idõre kiváltja a kárvallott tömegek és népek robbanásszerû tiltakozásait (lásd Seattle, Prága, Genova stb.). A neoliberális államnak alapvetõ feladata, hogy a verseny szabadságát, a piaci törvények zavartalan érvényesülését megvédelmezze a követelõzõ néprétegek támadásaitól. Ezért folyamodik alkalmanként nyílt terrorhoz - minél hevesebben lángol fel a TTF kibontakozásával kölcsönhatásban a világpiaci verseny, annál inkább.
    Az esetenként alkalmazott terror önmagában még nem fasizmus, "csupán" a fasizálódás hajlamának vagy folyamatának megnyilvánulása. Ennek a folyamatnak a jövõbeli alakulását nehéz lenne megjósolni; annyit azonban bizonyosra vehetünk, hogy a felhalmozás elõrehaladtával a verseny élezõdni fog, terhei egyre súlyosabban nehezednek a tömegekre. Valószínû tehát, hogy a tömegek részérõl fokozódik majd az ellenállás a neoliberális piaci diktatúrával szemben, a multik részérõl pedig a nyílt terror a piaci törvényeket akadályozó tömegekkel szemben. Tulajdonképpen egyik félnek sincs más választása: a tömegekre rabszolgaság és pusztulás vár, ha nem védekeznek, a multikra bukás vár, ha móresre nem tanítják az engedetleneket. Valaki talán azt mondhatná: a terror az ellenállás következménye; nem szabad ingerelni a fenevadat, inkább tegyünk a kedvére, különben pórul járunk. De valójában a neoliberális piaci terror az, ami a tömegek fülébe harsogja, hogy túlélésük egyetlen esélye az önvédelem. Élethalál harc folyik, nincs mód kibújni alóla. Ebben a harcban a transznacionálisok annál inkább állandósítják a fasiszta erõszakot, minél kevésbé érzik biztonságban diktatúrájuk gazdasági pilléreit: a verseny szabadságát, a neoliberális gyakorlatot. Korunkban tehát a fasizmust az "emberi jogok" ügyében olyannyira buzgólkodó neoliberalizmus termeli ki, mint saját mûködésének nélkülözhetetlen eszközét. Így tiszteleg a maga módján az osztályharc marxi eszméje elõtt.
    Gazdasági és gazdaságon kívüli kényszer, neoliberalizmus és fasizmus: ha az ideológiai látszat szerint ellentétesek is, igazából közös a tartalmuk, összeforrt párosként segítik és egészítik ki egymást a társadalmi létfeltételeknek a legütõképesebb érdekcsoportok javára való folyamatos újrafelosztásában. Együtt gondoskodnak róla, hogy a nemzeti jövedelembõl mind nagyobb rész jusson a tõkének, a társadalmi összprofitból a leghatalmasabb monopóliumoknak, a világ nyersanyagkincsekben gazdag vagy stratégiailag fontos területeibõl a legerõsebb országoknak. Az erõszak különösen nagy szerepet kap az USA nemzetközi politikájában. Mint egyetlen szuperhatalom, az USA nem is titkolja világuralmi igényeit; olyan ürügyekkel, amelyeket maga sem vesz komolyan, nyílt terrorral tapos le szuverén államokat és idegen népeket, arcátlanul fenyegeti kiszemelt áldozatait, magatartása a nemzetközi porondon nem különbözik sem jellegében, sem stílusában az egykori tengelyhatalmakétól. Nem különbözik attól, amit a "fasizmus" fogalma jelöl.2
    Georgi Dimitrov meghatározása szerint a fasizmus "a finánctõke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívabb csoportjainak nyílt terrorista diktatúrája". Ezt az 1935-ös meghatározást, amely a III. Internacionálé korábbi tanácskozásainak elméleti eredményeit összegezi, azóta sokszorosan igazolta a történelmi tapasztalat; érvényességét ma sincs okunk megkérdõjelezni. Sõt: logikailag mintának tekinthetjük, amennyiben az osztálytartalom és a politikai forma példás egyesítésével elhatárolja a vizsgált társadalmi jelenség szubjektumát (vezetõ erejét) a finánctõke egyéb csoportjaitól, az alkalmazott uralmi módszert a parlamenti demokráciától. Igaz, hogy a szubjektumot minõsítõ jelzõk ("legreakciósabb", "legsovinisztább", "legagresszívabb") önmagukban nem a legpontosabbak, de Dimitrov nem tudományos értekezésnek, hanem az új stratégiai feladatok kijelölésének és gyakorlati mozgósításnak szánta beszédét, hallgatóiról pedig okkal feltételezhette, hogy tapasztalataik alapján pontosan értik, mirõl van szó. (Ahogy mi is megértjük a dimitrovi jellemzésnek megfelelõ mai gyûjtõfogalom, a "héja" politikai jelentését.) Aligha lehet kétséges, hogy a felsorolt jelzõk a legkoncentráltabb és -centralizáltabb, legerõszakosabb finánctõkés csoportokra vonatkoznak, amelyek az átlagot messze meghaladó értéktöbblet- és profitrátájuk, piaci és tõzsdei hegemóniájuk érdekében leginkább szorgalmazzák a külsõ hódítást és a kemény belsõ "fegyelmet". A korabeli Németországot illetõen például ezek a jelzõk egyértelmûen a nehézipar, az elektromos és a vegyipar vezetõ monopóliumaira utaltak, az általuk minõsített személyeket pedig akár nevükön is nevezhetjük: Krupp, Thyssen, Flick, Kirdorf stb. Ugyanígy megnevezhetjük a mai amerikai héjákat is: a Bush-család, Cheney, Powell, Rumsfeld, Wolfowitz, Rice, Ashcroft, és rámutathatunk a mögöttük álló érdekeltségekre az olajbiznisz, a hadiipar, a fegyverüzlet stb. körében.
    Mûködik-e "befelé" is a nemzetközi színtéren gyakorolt nyílt terror? Egyszerûbben szólva: fasiszta-e az USA jelenlegi politikai rendszere?
    Valószínûleg pontosabb fasizálódási folyamatról, a fasizmus elemeinek felhalmozódásáról beszélni. Szûkülnek a polgári-demokratikus "jogállami" keretek; a végrehajtó hatalom - az elnök és csoportja - törvényhozói és bírói jogköröket von magához, törvényes jóváhagyással a kormányzás mindennapos gyakorlatává teszi az önkényt.3 Nyomasztó az ideológiai terror, fõként a 2001. szeptember 11-i merényletek óta, amelyek alkalmat adtak az addig kevéssé népszerû elnöknek és csapatának, hogy a "terrorizmus elleni harc" ürügyén hisztériává fokozzák a felkorbácsolt nacionalizmust. A külsõ agressziót, különösképpen az irakit kísérõ "hazafias" demagógia széles "nemzeti egységet" kovácsolt össze, magával ragadva a szakszervezeteket és a munkásság túlnyomó többségét is. Ebben a légkörben szinte meglepetésként hatott az iraki háború elleni, milliós tömegeket és neves közéleti személyiségeket megmozgató tiltakozó mozgalom. Az ellenállás azonban egyelõre csak szórványos, és ebben szerepet játszik a média útján végzett folyamatos agyszennyezés, a gazdasági és ideológiai megfélemlítés, a második világháború befejezése óta újra meg újra felcsapó belsõ erõszak.4 Részint az ellenállás gyengeségének tulajdonítható, hogy nyílt terrorista diktatúra helyett az uralkodó osztály eddig beérte a terror rejtettebb, "kifinomultabb" formáival. De elsõsorban maga a jelenkori imperializmus gazdasági szerkezete indokolja, miért célszerûbbek sok esetben az amerikai monopolisták számára a "demokratikus" és "liberális" módszerek a fasizmus hagyományos módszereinél. (Legalábbis pillanatnyilag.)
    A liberalizálás napjainkban mindenekelõtt a legerõsebb monopóliumok érdeke. A tengelyhatalmak monopolistáinak az 1930-as években ezzel ellentétes volt az érdekük: elbuktak volna hatalmas angol, francia és amerikai versenytársaikkal szemben, ha kormányaik erõszakos központosítással nem mozgósítanak minden lehetséges erõforrást a támogatásukra. A történelmi különbség a belsõ viszonyok területén is nyomon követhetõ. A "klasszikus" fasizmusok egyik legégetõbb problémája az 1929-ben elszabadult munkanélküliség lecsapolása volt: a munkásságot katonai fegyelem alá vonták, és közmunkák szervezésével vagy egyéb módokon a nehézipar, a mezõgazdaság, az infrastruktúra-fejlesztés rendelkezésére bocsátották, állami kényszerrel alacsonyan tartva a reálbéreket. Ennek a gazdaságon kívüli erõszaknak talán a legkirívóbb példája, hogy a tartaléksereg felszívódása után, amikor a nagyipart már munkaerõ-gondok szorongatták, a német kormány bezáratta a kisüzemeket, és tulajdonosaikat bérmunkásokként a nagyvállalatokhoz irányította. Ma a fordított folyamatot látjuk. A transznacionálisok nemhogy csillapítanák, inkább súlyosbítják a centrumországokban a munkanélküliséget: automatizálással, kitelepüléssel, "karcsúsítással" (amely egyebek közt magába foglalja az alkalmazottak egy részének "önállósítását", a kisebb cégek beszállítókként való hozzákapcsolását az óriásvállalathoz). Így nyomják le a gyártási költségeket, nem utolsósorban a munkabér járulékos költségeit, a tõke szempontjából terméketlen szociális kiadásokat (betegség-, baleset-, nyugdíjbiztosítás stb.). Az új szociálpolitikai szemlélet még nevet is kap: "öngondoskodásnak" keresztelte el a multik fekete humora; boldoguljon ki-ki, ahogy tud! A leépülõ ipari munkásság vagy a tartaléksereget gyarapítja, vagy szétszóródik a szolgáltatásokban és az ismét elszaporodó kisüzemekben (amelyek sajátos módon a tõke példátlan koncentrációjának és centralizációjának kísérõi). Mind a szétszóródás, mind a krónikus munkanélküliség tovább gyengíti a nemzetközi munkásosztály stratégiai veresége miatt egyébként is elbizonytalanodott szakszervezeteket, ahogy másrészt a szakszervezetek gyengesége nemcsak jelzi, de fokozza is a munkásság önvédelmi képességének hanyatlását. A tõke egyre gátlástalanabbul morzsolja a reálbéreket, miközben céltudatosan igyekszik atomjaira bontani, elszigetelt egyének sokaságára tördelni az értéktermelõ osztályt.
    A munkások szolidaritása és kollektivitása elleni támadások, amelyek a kapitalizmus egész történetén végighúzódnak, az 1970-es években különösen felerõsödtek, kiaknázva a Szovjetunió nemzetközi súlyának gyengülését és a csúcstechnika adta új munkaszervezési lehetõségeket. A munkaszervezés reformja nemcsak a korszerû technológiákhoz vagy a termékek módosulásaihoz igazodott, hanem célul tûzte ki azt is, hogy a fõnökség hatékonyabban tudja ellenõrizni az alkalmazottakat, és megakadályozza szervezkedésüket. A munkát, ahol csak lehetett, viszonylag önálló munkacsoportokra bízták, amelyek mindegyike éles konkurenciaharcban áll a többi csoporttal, saját tagjait pedig egymás hajcsáraivá aljasítja. A szakszervezeti közvetítéssel kötött, hosszú lejáratú kollektív szerzõdéseket a tõke egyre inkább rövid idõre szóló egyéni megállapodásokkal váltja fel, a holnaptól való örökös rettegéssé csigázva alkalmazottainak kiszolgáltatottságát. Találékonysága a "fortélyos félelem" ébren tartására szinte korlátlan.5 Miközben "a munkakapcsolatok deregulálása" címen módszeresen felgöngyölítik a munkások szakszervezeti védettségét, az ideológia "egyéni szabadságról", személyes döntési jogról beszél. Az egyén minden, az osztály csak felforgatók koholmánya. A propaganda az egyénre összpontosít, õ a kezdõ- és a végpont a formálódó világrendben. Közösségi élet vagy mûvelõdés helyett szabadidejében a képernyõt bámulja, ami életmóddá rögzülve már önmagában is leszerel. De a lényeg természetesen az, ami a képernyõn megjelenik. Vagy nem jelenik meg. A közügy eltûnik; a magánügy lép elõ közüggyé, a privatizált egyének nyüzsgõ magányában a közönséges válik a közönség szellemi ínyencfalatává. Közszemlére bocsátva folyik a szeretkezés, az állativá csupaszított ösztön a nézettség záloga. Zene címén láncaikról leoldott dühök tombolása, érzelmek helyett õrjöngés. Kihívó ízléstelenség és pornográfia burkolja jótékony méregfelhõkbe a politikát. De azért az erkölcsrõl sincs megfeledkezve. Ha rátermett vagy, boldogulhatsz: tiéd lesz álmaid hölgye vagy hercege, meg minden egyéb, ami fogyasztható; az igazság gyõz, a jó elnyeri jutalmát.6
    A hagyományos fasizmus ideológiájában az állam habzsolja fel az egyént, a neoliberalizmuséban az egyén nyeli el a világot (az atom a kozmoszt - a filozófiában ezt szolipszizmusnak mondják). Államfétis helyett egyénfétis: két ellentétes véglet. Vagy nem is annyira ellentétesek? Mennyivel különb sors istenné lenni a neoliberalizmusban, mint semmivé a fasizmusban? Az egyén társadalmilag így is, úgy is megbénul, bár tehetetlenségét az egyik esetben "szabadságnak", "demokráciának", "a személyiség szuverenitásának" reklámozzák, a másikban "nemzeti szocialista népközösségként" vagy valami ehhez hasonló márkanévvel árulják az ideológiai ócskapiacon. A fasiszták dühödten gyalázzák a demokráciát, a liberalizmust és a "kommunizmust"; a neoliberálisok a diktatúrákat kárhoztatják általában, egy kalap alá véve fasizmust és "kommunizmust", s mint meggyõzõdéses demokraták és antifasiszták, kígyót-békát kiáltanak mindenre, amiben "kommunizmust" szimatolnak. "Antifasizmusuk", amely valójában elvakult kommunista-ellenesség, méhében hordja a fasizmust.7
    Fasiszták és neoliberálisok ma már nemcsak a kommunizmus gyûlöletében pendülnek egy húron, hanem többnyire abban is, hogy "demokratáknak" mondják magukat. "Demokraták" lettek még a nácik is - "nemzeti demokraták" a "nemzeti szocialistákból" -, noha valamikor majdnem annyira gyûlölték a demokráciát, mint a saját pártjuk nevében szereplõ szocializmust. Vajon mi van a fedõnevek cseréje mögött: a szocializmus tekintélyvesztése? Persze, az is; de a lényeg mélyebben, a világgazdaság szerkezeti változásaiban rejlik.
    A hagyományos fasizmusok pusztító gazdasági és politikai válságokból születtek; a mai kapitalizmusnak, ingatagsága ellenére, még tekintélyes tartalékai vannak egy 1929-es méretû katasztrófa elodázására. A szovjet összeomlás révén hatalmas gyarmatosítható térségek hullottak az ölébe, a nemzetközi erõviszonyok gyökeres megváltozásával pedig csatornák egész sora nyílt meg elõtte, amelyeken társadalmi feszültségeit részben levezetheti. A globalizáció elhalasztja az állótõkék elértéktelenedését - a válságot -, a tõzsdei spekulációk új életre támaszthatják a termelésbõl kiszorult pénztõkéket. Egyelõre a tömegek sem élik át a kétségbeesésnek azt az állapotát, amelyben készek volnának a tõke uralmát megkérdõjelezni. A "fölösleges" munkaerõ egy részét felszívják a szolgáltatások, a munkaszervezési manõverek stb.; a proletarizált többség szervezett ellenállását megnehezíti az atomi szétszóródás, a munkásosztály szerkezeti leépülése. Ez a leépülés a jelenkori gazdasági és politikai folyamatok szerves következménye, amely a nagy társaságok érdekeivel megegyezõen, egyidejûleg morzsolja a munkásság önvédelmi képességeit és részesedését a nemzeti jövedelembõl. A nagy társaságok tehát többnyire akkor járnak jól, ha a gazdasági törvények zavartalanul, külsõ - állami és szakszervezeti - korlátozások nélkül fejthetik ki ösztönös hatásukat: a kizsákmányolás fokozását a termelésben, az erõsek felülkerekedését az üzleti versenyben. Ezért találja ma hasznosabbnak a tõke az elszigetelt magánegyén kultuszát a fasiszta kaszárnyaszellemnél, a "demokrácia" jelszavát a "szocializmusénál", a monopóliumok neoliberális anarchiáját a gazdaság központi szabályozásánál.8
    A globalizációs és integrációs folyamatok szintén "demokratikus" és "antifasiszta" állásfoglalásokra ösztökélhetik a legnagyobb tõkés ragadozókat. Német nagyiparosok például, a hûbéri kíséretükhöz tartozó jobboldali politikusokkal egyetemben, nem is olyan régen síkra szálltak a neonácik pártjának betiltása mellett. Talán a népfront zászlóvivõi lettek? Nem egészen: harcos kiállásukat részint az olcsó idegen munkaerõ iránti megértésük táplálta, részint pedig az az aggodalom, hogy Hitler mai tisztelõi elriasztják nemzeti hõbörgésükkel a külföldi üzletfeleket. Ilyen megfontolásokból válhat a transznacionális tõke - a fasizmus szülõhelye és zsiványtanyája - a demokrácia védõbástyájává.
    Az egyén autonómiáját és demokratikus jogait hangoztató belpolitikai liberalizmus összhangban van a nemzetközi kereskedelem liberalizálásával, amely kimondja minden cég és minden ország egyenlõ jogait. Kicsik és nagyok testvériesülnek a szabadságnak ebben a paradicsomában, a demokrácia szemhatárig ívelõ szivárványa alatt. Hol itt a fasizmus? Nos, éppen itt ficánkol, szemünk láttára bújik ki a demokratikus tojásból. A kicsiket jogszerûen felfalják a nagyok, a nagyokat a még nagyobbak, a klasszikus minta szerint; és valamennyiük felett ott terpeszkedik a jelenkori imperializmus "ideáltípusaként" az USA, amely a földkerekség pillanatnyilag legerõsebb hadserege révén fasiszta típusú állami terrort gyakorol a nemzetközi színtéren, hogy saját legreakciósabb monopolistái javára csikarja ki a világ újrafelosztását.9 Ez a kifelé gyakorolt nyílt terror valóságos mannaesõt hullat az amerikai gazdaságra: lendületben tartja a hadiipart és a hozzá csatlakozó ágazatokat, lefékezi a munkanélküliség növekedését, országokat dönt romba, hogy a legagresszívabb monopóliumok részt kapjanak az újjáépítési üzletben; végül pedig, de nem utolsósorban, "megalapozza" a "demokratikus" és "hazafias" demagógiát, amely a kizsákmányolt magánegyéneket a nagy "nemzeti közösség" tagjaivá avatja, és kizsákmányolóik szekerébe fogja. Végeredményben a fasiszta típusú terror rendszeres külsõ alkalmazása teszi lehetõvé az USA kormányzata számára, hogy az ország belsõ gazdasági és társadalmi feszültségeit nyílt terrorista diktatúra rendszeres alkalmazása nélkül, túlnyomóan gazdasági és ideológiai nyomással tompítsa; külsõ agressziói a belsõ stabilitás biztosítékai.
    Egyfajta felemásság vagy fáziseltolódás észlelhetõ tehát az USA-kormányzat nemzetközi és hazai magatartásában: kíméletlen fegyveres erõszak azokkal az idegen országokkal szemben, amelyek nem hajlandók elsõ felszólításra kitûzni a fehér zászlót (Jugoszlávia, Afganisztán, Irak), otthon viszont pillanatnyilag inkább "csak" gazdasági és ideológiai terror (utóbbi a médián és a meggyúrt közvéleményen keresztül); a rendõri és bírói terror egyelõre nem hatja át a társadalmi élet minden pórusát. Fasizmus kifelé, a fasiszta elemek halmozódása odahaza; ez már távolról sem polgári demokrácia, de - hazai viszonylatban - még nem is kibontakozott fasizmus, "csupán" a fasizálódás folyamata, amely lépésrõl lépésre szorítja ki a hátráló, bár idõnként jelentékeny ellenállást tanúsító polgári demokráciát. Ami ezt az ellenállást illeti, nagy kérdés, hogy történelmileg mi lesz a minõsítése: utóvédharc, vagy erõgyûjtés az ellentámadásra?
    Az amerikai gazdaság ma a világ legkorszerûbb vállalataival és leghatalmasabb termelõ kapacitásaival rendelkezik; ennek köszönheti uralkodó pozícióit a világpiacon. De a versenyelõny, mint ismeretes, bonyolult ellentmondásokat hoz magával. A növekvõ kapacitásokkal csökkenõ tendenciájú fizetõképes kereslet áll szemben, és a hiányzó vásárlóerõ pótlása az államra hárul. Bár a világ "egypólusú" lett, a militarizálás továbbra is a tõkés gazdaság mûködõképességének elsõrendû kelléke; az USA gazdasága összeomlana az évrõl évre megdöbbentõbb méretû katonai kiadások nélkül. Persze, a százmilliárdokra rúgó katonai költségvetés akkor igazán gyümölcsözõ, ha a hadsereget fel is használják a gazdaságon kívüli kényszer eszközeként: hódításokra, zsákmányszerzésre, más országok megzsarolására, lakájkormányoknak népük nyakába ültetésére - megannyi nemesebbnél nemesebb szabadságmisszióra, amely magasan tartja a profitrátákat és a tõzsdei árfolyamokat... azaz bocsánat, magasan tartja a demokrácia lobogóját, megvédelmezve a világot a terrorizmustól, az amerikai népet Irak és más szuperhatalmak tömegpusztító fegyvereitõl (még ha nem léteznek is).
    Mindez kétségkívül fejébe veri a megvédelmezett világnak, hogy Amerikával nem tanácsos ujjat húzni. Ami azonban rövidtávon stabilizál, az vélhetõleg destabilizációnak fog bizonyulni a történelemben. Agresszióival az Egyesült Államok, noha ma még engedelmességre szorítja a világ többi részét, végsõ fokon önmagát szigeteli el és tereli csapdába. Nem pusztán politikailag és erkölcsileg: gazdaságilag is. A "keresletpótló" fegyverkezés és háború, ez a fekélyektõl bûzlõ keynesizmus, sokszorta nagyobb terheket ró az államháztartásra, mint az egykori "jóléti" politika. Külkereskedelmi és költségvetési hiánnyal, külsõ erõforrások beszivattyúzásával nem fedezhetõ örökké az átlagában indokolatlanul magas belsõ életszínvonal, nem tartóztatható fel a világpiacon a vetélytársak elõretörése. A dollár hegemóniáját aláássa az euró, az amerikai világuralmi terveket a fokozatosan felzárkózó európai integráció. (De nagyobb távlatokban valószínûleg a történelminek ígérkezõ kínai-indiai közeledés is.) A hadsereg önmagában nem oldja meg a gazdasági ellentmondásokat, bármennyi pénzt költsenek is rá; illetve minél többet költenek rá, annál nagyobb gondokkal terheli a gazdaságot. A termelékenységi forradalom, amelyet a világpiaci verseny egyre inkább felgyorsít, újabb és újabb foglalkoztatási problémákat zúdít a társadalomra, nemzetközi szinten pedig állandóan napirenden tartja a világ újrafelosztását. Lehetetlen, hogy az izzásig hevülõ feszültségek ne érleljenek tömeges elégedetlenséget, lázongást, ellenállást; és éppoly lehetetlen az is, hogy az uralkodó osztály ne folyamodjék nyílt terrorhoz, ha a kormányzás hagyományos formái már hatástalanok. A felemás - kifelé nyíltabb, befelé korlátozottabb - fasizmus nem lehet végleges állapot.
    A tömeges elégedetlenség maga is könnyen ölthet fasiszta ("nemzeti"-populista) formákat. Az "úri" fasizmust kiegészítõ populista demagógia éppen azt a célt szolgálja, hogy a "megvadult" kispolgárság és a vele elkeveredõ öntudatlan vagy gyülevész elemek dühét, részint radikálisan hangzó jelszavakkal, a tõke helyett az "idegenekre", valamiféle - etnikai, politikai vagy egyéb - "másság" kriminalizált megtestesítõire irányítsa. Mussolini nagy találmánya mind a mai napig példakép: a demagógia és a terror párosításával tömegbázist toborozni az ipari és finánctõke számára a tõke kifosztottjaiból.
    A "nemzeti"-populista demagógiának nemcsak a centrumországok alsó osztályaiban van talaja: az Egyesült Államok "külsõ fasizmusa" és a multik nemzetközileg gyakorolt gazdasági diktatúrája világszerte védekezõ reakciókra indítja a globalizációs folyamatok veszteseit. Mozgalmak szervezõdnek a külföldi behatolás ellen, de terjed a szervezetlen, ösztönös - akár csak hangulati - ellenállás is. Mivel a behatolók sértik mûködésükkel a lakosság többségének érdekeit, sokféle társadalmi réteg áll szemben velük barátságtalanul vagy ellenségesen: "nemzeti" közép- és kistulajdonosok, tulajdon nélküliek; és sûrûn elõfordul, hogy a behatolók nagyhatalmi agresszivitására saját "védekezõ" vagy "ellen-fasizmusukkal" válaszolnak az alávetett ország elmaradott társadalmi elemei. Õket is bõszítik a multinacionális tõke gaztettei - de nem azért, mert a tõke gaztettei, hanem mert ez a tõke amerikai, tehát köztudomásúlag zsidó. (A palesztinok ügyét szintén pártfogásába veheti a fasiszta csõcselék - nem azért, mert igaz ügy, amelyet az izraeli héja-kormányzat fasiszta terrorral tapos le, hanem mert a zsidók "köztudomásúlag gazemberek".) A fasiszta szenny hozzácsapódik a haladó mozgalmakhoz (ahogy Magyarországon is észlelhettük a globalizáció-kritikai és háborúellenes tüntetéseken), a haladó mozgalmaknak pedig nincs mindig elég tapasztalatuk ahhoz, hogy az olykor balról is vallott célokat hangoztató, de azokat besározó fasiszta hordákat távol tartsák maguktól. A dolgok kifordulnak önmagukból, értõ kezek kitekerik valódi jelentésüket, mint a csirke nyakát.
    Milyen irányban fejlõdhet a külföldi behatolás célországában tenyészõ "védekezõ" fasizmus?
    Mivel a tömegbázisát alkotó "megvadult" kispolgárság - a hozzáragadt gyülevész proletariátust beleértve - nem független osztály, nem a termelés korszerûsítésére képes önálló gazdasági tényezõ, hanem gazdaságilag és politikailag egyaránt a nagyobb koncentrációjú tõke uszályában sodródik, a ricsajos szólamok mögött nincs saját erõ, és a fasizmusnak ez az osztaga nem lehet más, mint csatlós a komprádor-burzsoázia, közvetve tehát a vezetõ multik szolgálatában. Korbácsot kap a kezébe, amit suhogtathat az engedetlenek és "gyanúsak" fölött, oda is sózhat nekik, ha ebben leli gyönyörûségét, de semmiféle hazafias hetvenkedése nem leplezheti, hogy idegen füttyszóra táncol, és cselédalázattal kell kiérdemelnie az urainak asztaláról lehordott ételmaradékot. A fasizmus tehát ott is a monopoltõke diktatúrája, ahol "saját", "hazai" monopoltõke nincsen. Mozgási szabadsága ebben az esetben annyi, hogy az erõviszonyok eltolódásakor átszegõdik az egyik külországi uraság zsoldjából a másikéba, mindenkori parancsolójának küszöbén lesve, mikor szólítják elõ egy kis utcai balhéra, mikor verheti péppé a cigányt, a zsidót, az arabot, a niggert, a soros bûnbakot.
    De akár "behatoló", akár "védekezõ" formában jelentkezzék is a fasizmus, várható fejlõdése mindig a legszorosabban összefügg a szociáldemokráciáéval. Az utóbbinak a csõdje és a fasiszta elõretörés ugyanannak az éremnek a két oldala.
 
 

1 Vö. Edeltraut Felfe: Überlegungen zum gegenwärtigen bürgerlichen Staat. “Neue Volksstimme”, 2003. április. 13-14. o.
2 Vö. Dieter Itzerott: Zur “neuen Anti-Hitler-Koalition”. RotFuchs, 2003. május. 7. o.
3 2001. októberében az USA képviselõ háza megszavazta a Patriot Act-et (törvény a terrorizmus ellen, szó szerint: Hazafi Törvény). A kormány felhatalmazást kapott telefonbeszélgetések lehallgatására, számítógépek, közkönyvtárak, üzleti vásárlások ellenõrzésésre; “többszázra rúg azoknak a személyeknek a száma, akiket meg nem határozott feltételek mellett fogva tartanak mint “törvényen kívüli felforgatókat”. (Indiában ez a szám több ezer. Izraelben 5000 palesztint börtönöztek be így.) Ezek nem állampolgárok, természetesen; jogokkal nem rendelkeznek. Egyszerûen “eltüntethetõk”, mint a chileiek, Washington szövetségesének, Pinochet tábornoknak a regnálásakor.” Arundaty Roy: “Birodalmi instant keverék (Egyet fizet, kettõt kap).” Az indiai szerzõnõ elõadásának internetes szövegébõl. Forrás: http://www.hu./~ligal/ManaArundhati3.html
Johan Galtung svéd békekutató, az Alternatív Nobel-díj kitüntetettje, érdekesen minõsítette az USA fasizmusát egy német lapnak adott interjújában: “Az USA geofasiszta ország. Világméretekben fasiszta, bár odahaza vannak demokratikus vonásai. Hiba lenne azt hinni, hogy egy ország nem lehet fasiszta, ha odahaza nem az. ... A második világháború óta az USA becslések szerint világméretekben 12-16 millió embert ölt meg.” (“taz”, 2002. szeptember 28.)
4 Vö. D. Itzerott: id. h.
5 Egyetlen példa, amely a multik jóvoltából immár hazánkban is meghonosodott: közlik az alkalmazottakkal, hogy év végén 10 embernek felmondanak, és másokat vesznek föl helyettük; de azt nem mondják meg, ki esik majd bele a tizedelésbe.
6 Az új munkaszervezést és a tõke egyéb jelenkori manipulációs módszereit bõséges tényanyaggal tárgyalja egy spanyol gyûjteményes kiadvány: Perspectivas del socialismo hoy. Madrid, 1992. I-II. köt. Lásd különösen a következõ írásokat: Ramón Alós Moner: Algunas reflexiones sobre las transformaciones en el mundo de trabajo y el sindicalismo; Joaquín Arriola Palomares: Internacionalización e internacionalismo – necesidad de una refundación del movimiento obrero; Víctor Ríos: Un apunte sobre la cuestión del “sujeto”. II. köt. 503-507., 521-540., 376-379. o.
7 Amikor az SS-rõl hivatalos ünnepségeken megemlékezõ Litvániában egykori partizánokat börtönöztek be mint háborús bûnösöket, Verheugen, az EU bõvítési biztosa, nyilvánosan helyeselt: a kollaboránsokat igenis példásan meg kell büntetni. Nem is takargatja a rangos férfiú, hogy miféle demokráciához húz a szíve
8 Az Egyesült Államok fasisztái egyébként, számolva az ország polgári-demokratikus hagyományaival, már az 1930-as években az “amerikai demokrácia” és az alkotmány védelmezõiként léptek színre – mégpedig a valóban polgári-demokrata Roosevelt ellen, aki a nácibarát monopóliumokkal szemben valósította meg az állam gazdasági beavatkozását.
9 Becslések szerint az amerikai hadsereg ütõereje ma az NSZK hadseregének tizenkilencszerese. (A Kínai Népköztársaság hadseregéé azonos szinten áll Németországéval.)