ZSOVÁK LÁSZLÓ

Repülõk

A repülésben nincs alku,
Ne vigyázd az életed,
ha tündökölnél.
Feszülj egészen a fényre,
ha árnyat vetnél.
Dobd a szíved a Napnak,
hadd játsszék véle.

Kérdezd a madarakat.
Õk is hús-vér repülõk.
Egykor nekik sem voltak
szárnyaik.
S már régóta
tojnak a latolgatókra.

MARIK ÁLMOS

-

lágy volt és hideg
-
meleg és kemény
-
sebes és száraz
-
nedves és gyógyult
-
vad és selymes
-
érdes és szelíd
-
fényes és hosszú
-
rövid és sötét
-
kínzó és fájdalmas
-
fájdalmas

fájdalmas
volt az a mondat

MERÉNYI KRISZTIÁN

Nagyokat szállva
 
A metropoliszra ereszkedõ sötét felhõk és a betonrengeteg egybeolvad. Odalenn a pokol bugyrai forrnak, bármikor kitörhetnek; már alig él a megromlott föld. Milliók rekedtek a városban. Arcukon kelések, csontvázzá fogyva alig vonszolják magukat; ragadozók potenciális eledelei. Az emberevõ mutánsok az életképesebb homo sapiensekbõl fejlõdtek ki. Patkós, szarus patájuk, mint az ördögé. A legdominánsabb fajjá, a célintelligens, kopasz feketekabátosok fejlõdtek. Izomdorong testükkel, lomha gorilla mozdulataikkal rögtön ítélkeznek mindenki felett. Fehér porral édesgetik és láncolják magukhoz a fizikailag erõteljesebb, ám ostobább mutáns patásokat. Nincs egyéb élõlény az égett olajszagú belsõ és külsõ területeken. A fák átváltoztak élettelen, fekete óriásmarkokká, csonka sátánkezekké.
    A metropolisztól távolabb az állandó szürkeség egyesül a lávaforró éggel. Nem ajánlatos kimozdulni a búvóhelyekrõl, a húsevõk mindig lesben állnak.
    És mégis, a város szélén, ott ahol az anyaföld hevül a forróságtól, ahol pajzsként meredeznek az egymás felé dõlõ sokemeletesek... mégis él egy fajtájanincs madár, de már rég nem repül a koromszínû levegõben. Menedéket keres, két szárnya helyén percegõ csökevények. Ragadozók vagy a feketekabátosok sarjai csonkíthatták meg. Megviselten, oxigénszomjasan ugrándozik a sokemeletes ház pincenyílásához. Pokoli éhség sanyargatja. A kamrából átugrál egy szomszédos helyiségbe, nem tud, nem akar távolabb merészkedni, hõség szûrõdik a lépcsõházból. Egér sem rág, rovar sem serceg; itt retteghet tovább és várhatja, mit rejt a megfeszült jövõ.
    Fészkelõdés közben a sarokban valami izgalmasra lel. Fejét oldalra, magasba, középre, fel-alá rángatva a kispolcon púposodó fészeknagyságú tasakokat méregeti; a fehér, feltûnõen laza halmazállapotú matériát. Nem veszõdik vele; kiszaggatja csõrével a nyúlós nejlont. Púderként szitál az ismeretlen kincs. Íze különös, de kitûnõen lehet hemperegni benne. Felsejlenek a háború elõtti képek; valamikor, aligfiókakorában bársonyosak voltak a fák, levelek között tanulta a repülést, amint sután egy vékonyabb ágra röppent az aláomló hó pernyeként szállott tovább.
    Szárnyai helyét a földre szálló étekben rezegteti. Emlékfoszlány lopózik át és szakadozik semmivé a világító ködben. Teletömi bendõjét, hirtelen-kábulatában leszédül a bakról.
    Az apróbb eszközöket, halvány külsõ fényeket, formákat magába kebelezi a korgó gyomrú sötét. Hangokat hall, csodálatosakat. A múltvárosban jár; szárnyai sokszorosára nõnek. A rétrõl a napba repül, órákig zuhan vissza a földre; könynyûnek érzi magát, a felvezetõ út nem tart sokáig. Köré csoportosulnak sokszínû, kisebb-nagyobb társai; õt követik. Erõlködés nélkül messze hagyja, majd bevárja a többieket. Az este közeledtével visszatér az óváros parkjába.
    Agresszív zajok, dobbanások. Megrázza magát, esetlen mozgással menekül, tagjai zsibbadtak. Erejébõl, idejébõl csak a szellõzõrács alatti hordóig futja. Onnan lesi a zaj forrását. Három feketekabátos izomkolosszus ront be, egyik a szájából lógó gyermekkéz-csontot szopogatja, a másiknak kígyó tekereg a nyakán. Artikulátlan hangokat hallatnak, egymás felé mutogatnak, a lomok közül fegyvereket, gránátokat ragadnak magukhoz. A madárka csak késõbb merészkedik elõ, izgatottan méregeti a terepet, mit tudja õ, hogy került ide, álmai sem derengenek. Nem kíván sehova menni, a külvilágnál itt biztonságosabb. Elvétve moccan meg az elkövetkezõ fél nap alatt. Magasemtudjaösztöne ismét a fehér tasakhoz kalauzolja. Megtépázza, felkoncolja az újabb muníciót; ismét porfürdõzik, púderezi magát. Akár a jókora hússzelet hempergõzik a lisztben. Fogyaszt bõven. Ismét utazik, az ismeretlen táj szépsége mindenek feletti.
    Magához térve búvóhelyre talál a lomok kuszaságában; csak a legkiválóbb szimatú ragadozó tudna életet felfedezni a káoszban. Faszerkezetek, fémedények, rozsdás háztartási gépek bástyázzák körül. Szomját a nyirkos falról legördülõ sárgásbarna savanyú vízcseppek oltják.
    Ismerõs dörrenések, csapódik a vasajtó, hat gorillaforma alak ront be. A legtermetesebb, amint meglátja a dézsmált zacskókat, dörmögni kezd, majd felbõg. Pillanat alatt lelövi két társát, az apróbb bútorokat a többiekre hányja. A csöppség pihegve, heves szívdobogással szemléli a jelenetet. Megmerevedik akár a kitömöttek, ám néhány óra múlva, az ellenállhatatlan vágytól hajtva egyre több port szörpög magába. Néhány nyugodt nap; csak "repül", alszik, kóvályog és újra...
    Amikor épp neki kezd aznapi betevõjének, váratlanul rányit a behemót gyilkos, patás alattvalóit pórázon ráncigálva. Rajtakapják a kis zsiványt. Habzó szájjal rontanak felé, de az apróságnak még van ideje kivetni magát a szellõzõn. Eszeveszetten nekiszalad a legelsõ tûzfalnak, keserves, rekedt csicsergéssel inal amerre lába viszi. Amazok fel a lépcsõn, ki a bejárati ajtón, üldözésre utasítják a húsevõket. Szag és hang után követik a kis szerencsétlent, akinek halálfélelmében be nem áll a csõre, a forró kopár síkság felé menekül. Háta mögött érzi a szálkásizomzatúak leheletét, morgását. Kifullad a döglött levegõtlenségben, a szürkére perzselõdött anyaföldön lapul, rémült szemeit forgatva bizakodik, hogy elkerüli a vég. Terebélyes árnyak borulnak rá.
    Kellemes meleget érez, ám mindjobban vágyik a fényre. Mintha ebben a pillanatban születne. Valami masszív, íves mészfalat ütöget csõrével a sötétben. Kemény munka, de megreped; leomlik, s hajdani piheruhájában esetlenül forgolódik a vakító nap ragyogásában.


 
BODA MAGDOLNA

(bakterházban)

Beláthatatlan vasúti sorompók
váltanak pirosról zöldre
és zöldrõl pirosra
felemelt kezek
ezt szabad ez veszélyes
vagy éppen tilos
a gondolatok
szavanként surrannak át
a tiltó karok alatt
egy pillanatra elpirulok
mikor ezredszer csinálom
a hibából ugyanazt
tolonganak bennem
a felbuzdulások
a tükörben látom
mögöttem
a vonat üresen elrobog.
 

("bele kell nyúlni a sebbe")

Azt mondja
"bele kell nyúlni a sebbe"
hogy érezzem:
valódi a vér
és sírni rendes könnyekkel
nemcsak mint
hagymapucolás közben
Mélyrõl mélyrõl
légy hideg és száraz
és szigorú mint a porhó
hadd ürüljenek
a nedves a csontokból,
sírj lesz belõle valami
megrázó
horror vagy pornó
tizennyolcéven felülieknek.
 

(útra készen)

A bõröndök már
mind csurig tele
rá kell taposni
hogy be lehessen
zárni a vonatjegy
már megvan
egyirányú
van aki készakarva
nem akart retúrt
van aki csak
csak odaát fontolja
meg lásd Buddha
azt mondják
persze mondanak
mást is
csak már régóta
nem tudjuk
kinek higgyünk.
 

(este)

Aluljárók, sikátorok,
átjárók, alagutak,
minden csak egy futó
fényfátyol,
és a benzingõz
az arcomba lengedez,
fürdök a neonok
kékes fényében,
fázok,
zsebembe rejtem üres kezem,
idegen vagy,
idegen vagy;
a vasúti talpfa megbillen,
tudom,
idegen is maradsz végleg

NAGY ZOPÁN

Tükrök és hangok

1.
Ami már elmúlt
Mindaz megmarad

- A tükörben -

Mindaz megmarad
Ami már elmúlt
 *
Hangom mozdulatlan
A hang elõtti mélyben

- Torkomban tükör -
- Gyomromban tükör -

A hangon túli fényben
Hangom hallhatatlan

2.
Elgondolás.

Vágyak párás aromája.

Figyelni a nyüzsgõ csöndet.
A tükörre kenõdött árnyak
leheletnyi tompaságát...

Elgondolás.

Átlépni a kemény felületeken.
Az élesbe könnyedén mozdulni.
Puhán itatódni át a rétegeken.
Egynek lenni a csönd figyelésével.
Elgondolás.
Egynek lenni a csönd figyelésével.
Puhán itatódni át a rétegeken.
Az élesbe könnyedén mozdulni.
Átlépni a kemény felületeken.

Elgondolás.

 *
(De egyazon tükörbe
kétszer belépni lehet-e?...)
 

Négy kép

Üveg - bogárka
fénylik. Ma mellé-lépek.
túléli? - Hátha...

Megkövült pipacs
lakik haldoklásomban.
Egy kemény szivacs...

A kõ konokul
alszik ébredésemben.
Álmom nem puhul...

Üveg-álmaim
köré lépnek fénytelen:
kövült lábaim...

OLÁH ANDRÁS

Az elsõ nap

A börtönben eltöltött évek alatt számtalanszor elképzelte a napot, amikor végre kilép a kapun. Vakító napsütés, zsúfolt villamosok, autók, emberek. Õ pedig egy pillanatra megáll majd a kapuban, s az egykedvûen tisztelgõ õrre ügyet sem vetve belehunyorít a napba, nagyot szippant a friss levegõbõl, s lelkében a szabadság mámorító érzésével elvegyül a tömegben.
    A valóságban persze egyáltalán nem így történt. Elõször is zuhogott az esõ. Sûrû, nagy szemekben, hogy mire a kapun kiért, már bõrig is ázott. A poszt ki sem bújt a vackából, az utca pedig teljesen kihalt volt. A csatornák nem bírták nyelni a nagymennyiségû víztömeget, hatalmas ár hömpölygött a járdasziget mellett, s krátereket robbantottak benne a sötétszürke felhõkbõl lezúduló esõcsöppek.
    Tenyerével megtörölte az arcát, fölhajtotta zakóján a gallért, és átfutott az utca túloldalára, hogy behúzódhasson a szemközt tátongó kapualjba.
    - Legalább egy taxi jönne... - sóhajtott reménykedve.
    Azt tudta, hogy senki sem fogja várni. Az apja beteg, kórházban van, anyját már rég eltemették, barátai nincsenek, felesége pedig... Nos, felesége sincs. Hivatalosan ugyan nem vált el Ágnestõl, de már a börtönévek elõtt is külön éltek. Az elsõ idõkben még meglátogatta ugyan, de a férfi elutasító magatartása miatt egy-két hiábavaló próbálkozás után végleg elmaradt. "Nem akarlak látni" - mondta neki a férfi az elsõ alkalommal, s többé ki sem jött, ha a felesége várta a beszélõn. Pedig nagy szerelem volt az övék annakidején. Még a gimnáziumban kezdõdött. Az elsõk voltak egymás életében. S talán épp ez lett a baj. Meg a korai házasság. Türelmetlenek voltak, s így pár év alatt felemésztõdött minden kapocs, ami összefûzte õket. A viták, a veszekedések sorozatában kiégették egymást. Egyre gyakrabban kimaradozott, hajszolta a mást, az újat, s Ágnes ezt sehogy sem tudta tolerálni.
    Nem volt állandó barátnõje, a lányok, akiket fölszedett, csak egy-egy alkalomra kellettek. Fájdalom nélkül vált meg tõlük, ahogy lelkiismeretfurdalás nélkül ment haza is egy-egy máshol töltött éjszaka után. Rezzenéstelen arccal hallgatta Ágnes hisztizését, akit viszont egyre jobban bõszített az õ flegmasága. Aztán - ha túlontúl hevessé vált a helyzet - letette az újságot, fölállt, és elment megint.
    - Szeretlek, te õrült! - hallotta ilyenkor még a lépcsõházban is Ágnes hisztérikus zokogását. De már nem volt visszaút. Néha érezte ugyan, hogy vissza kellene mennie, megölelni, megsimogatni az asszonyt, megtörölni könnytõl maszatos arcát, de valahogy sohasem tudta rászánni magát.
    - Mibõl vagy te? Kõbõl talán? Hát neked már semmi sem szent? - üvöltötte Ágnes, mikor a lakásukon kapta rajta egy csitrivel. - Az én ágyamban hancúrozol... A mi ágyunkban...
    Tudta, hogy igaza van Ágnesnek. Legszívesebben odaborult volna elé, hogy bocsánatot kérjen, de képtelen volt megtenni. Úgy érezte, felesége úgysem tudna teljes szívébõl megbocsátani. Túl mélyek a sebek. Akkor meg minek?
    Amikor korábban egyszer-egyszer próbált közeledni Ágneshez, az visszautasította.
    - Majd, ha megváltozol - mondta ilyenkor. - Ha látom, hogy valóban szeretsz, hogy nem csak biológiai szükséglet vagyok a számodra...
    Ilyenkor gyûlölte Ágnest. Hogy lehet ilyen liba? Hiszen szereti. És õ is tehet arról, hogy kettejük kapcsolata így alakult. Õ is felelõs. De mennyire az!
    Aztán jött a pofon. S mint az igazi pofon, kellõképpen váratlan is volt. Ágnes bejelentette, hogy elköltözik: - Te javíthatatlan vagy. Nincs értelme folytatni. Elmegyek...
    "Ugyan hová?" - akarta kérdezni cinikusan, de inkább csak hallgatott.
    Ágnes kikapta a kezébõl az újságot, két kézzel megrázta a vállát, és úgy üvöltötte: - Nem hallod, mint mondtam? Elmegyek!... Érted? El-me-gyek!...
    - Menj csak - mondta tettetett közönnyel.
    Ágnes elengedte a vállát. Néhány másodpercig merõn nézte, szinte hitetlenkedve, mint aki azon töpreng, hogy volt-e egyáltalán valaha is köze ehhez a férfihoz, majd fojtott hangon közölte: - Gézához költözöm. Ha érdekel egyáltalán...
    Ez fájt. Géza a legjobb barátja volt. Az egyetlen. Mintha ikertestvérek lettek volna, olyan egyformák és elválaszthatatlanok voltak. Régen együtt járták az éjszakát, együtt hajtották fel a lányokat. És mégis... éppen õ? Az õ szabadossága elviselhetõbb, az õ kilengései megbocsáthatóbbak talán? Nem értette. De nem szólt. Elengedte Ágnest.
    Csak amikor az üres lakásban maradt, akkor tört föl belõle a zokogás. Az édesanyja temetésén sírt utoljára. De akkor valahogy jólesett. Aztán italt keresett. Megivott egy üveg whiskyt. Másnap nem is tudott munkába menni, olyan beteg lett. Így ment ez hetekig. Persze, hogy kirúgták a vállalattól is.
    Aztán jött az az este. Esett, mint most is. Akkor is ivott pár pohárral. Nem sokat, de mégis... Nem hajtott gyorsan. Épp a bepárásodott kocsiablakot törölgette félkézzel, mikor elélépett az a lány. Félrekapta a kormányt, fékezett. Hiába...

    Egy taxi állt meg a börtönkapu elõtt. A sûrû esõfüggönyön át is látszott, hogy az utas várakozásra kéri a sofõrt, majd kiszáll.
    Egy nõ volt. Esernyõjével ügyetlenkedett egy darabig, majd a tócsákon átszökellve a kapuhoz sietett. Csöngetett. Jól látszott, amint a kaputelefonon értekezett a poszttal. Aztán megváltoztak a mozdulatai. Az energikus gesztusok lelassultak, s csak állt reményvesztetten, kiszolgáltatva az egyre cudarabbul zuhogó esõnek. Ernyõjét leengedte, s mitsem törõdve a tócsákba gyûlt vízzel, lassan a taxihoz botorkált.
    A férfi most már pontosan tudta, hogy Ágnes az. Az elsõ perctõl kezdve érezte, ahogy meglátta a taxiból kiszálló nõt. Az arcát persze most sem látta tisztán, vonásait elrejtette a sûrû esõfüggöny, de a mozdulatok, a gesztusok mind-mind õt idézték.
    Hát eljött. Mint hozzátartozót, nyilván hivatalosan értesítette a börtönparancsnokság a szabadlábra helyezés idõpontjáról. Valami fájdalmas szomorúság futott át a férfin. Némán nézte, amint a nõ csalódottan beszáll a taxiba, mond valamit a sofõrnek, az pedig lassan elindul. Megvárta, míg a kocsi áthalad a sarki jelzõlámpán, s csak akkor lépett ki a kapualj jótékony homályából. Fölnézett a piszkosszürke égre, beleszippantott az esõszagú levegõbe, és elindult.

GYÖRE IMRE

Majakovszkij-idézõ

Majakovszkij elvtárs, bocsánat,
hogy a huszonegyedik század
mocskából kiáltok Magának,
hol semmi sem úgy van, holott
élt, harcolt és álmodozott,
egészen másképp:
mintha komédiásnép
játszatna
 velünk bohózatot,
múlt-talant, jövõ nélkülit,
hol persze Önt meg nem tûrik,
ne riogasson burzsoát,
ne lássa meg, hogy nincs kabát,
se cipõ a szegényeken,
ne lássa, hogy a munkásosztály
levett sapkával szépen ott áll
végig az útszegélyeken,
illedelmesen kéreget,
nem üvölt: munkát, kenyeret!
Üres zsebében kotorászva
keresi magát: hova lett?
Hova szíve és csillaga,
mely a gyár fölé szállana?

Ma már mindenki saját pártja,
szabadabb is mindenkinél,
mit nem tervel ki, nem csinálja,
maga elé köp, elsikálja...

A száj hallgat, a szem beszél,
száraz rímeket hord a szél...
Élet-kedvetlen fölidézve
Önt, hogy bíztasson reményre,
kormos egünkre fölvetül
fény-árnya, letörölhetetlenül.
 

Századelõ

Huszonegyedik század
hamvaik hatvan éve
tapadtak légcsövemre
köhögnek fulladoznak
lakhelyük vagyok élem
állok megyek vagy alszom
fölrezzenek egy hangra
máskor másikra Látom
szememben úszik arcuk
sorra villantom õket
ég kékjére vagy felhõk
bárány sorára éjszín
vihartornyokra Tõlük
lejjebb-lejjebb az égbolt
tükre csillan a tenger
hulláma szirtre csattan
tört szivárványcsepp arcok
Nem szállhatok hát vízre
részeg hajóként szállni
csak lélegzetem tartom
vissza idõtlen addig
míg a leszakadt égbolt
vásznát föl nem hasítja
vad villám Igen akkor
kifúvom fogaim közt
magam magammal õket
együtt mindannyiunkat
ki a recsegõ fénybe
 

Szavak

Szavak és semmi semmi
halak hajófenéken
egymás fölébe hányva
cuppogva tekeregnek
a fény felé hogy lássák
a Napot mielõtt még
a láthatárba fúlna
egy hang kibukkan föntre
mi volt elõtte s aztán
tagjai szerteszórva
sikolyból hallik végsõ
zizegés mozgás hullás
nyáltól iszamos deszkák
hullám ott lenn a tenger
jobbra löttyennek balra
hal-állkapcsok fogakkal
hajnalra aztán csönd lesz

Tátogunk üres szájjal
 

Szent Iván-éj

És a lángok fölpislannak
szemét- csont- és rongycsomókból
fölszisszennek ürgelyukból
lábnyom repedése lobban
lány ugrik legény ugorja
lány pendelye perzselõdik
csizmasarkok szikrát vetnek
vakok ugranak magasra
túl a tûzön túlra messze
látók lángok közepébe
ugrándoznak húsuk hámlik
égõ csontjuk rúgják széjjel
hol lehullik új láng lobban
Nap se kel föl nincsen hajnal
Szent Iván-éj minden éjjel
 

A szép

Szép átúszni az örvényes folyókat
egyiket másik után
szép felkúszni a hegyre
szakadt körömmel-ujjal
szép fölérni a csúcsra
ahonnan messze látni
örvénylõ folyók sodrát
a távol hegyláncait
még szebb messzire nézve
köveken meg-megcsúszva
már a túloldalon
alászállni a hegyrõl

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

A vidéki utas

A kopott, szürke öltönyt és svájcisapkát viselõ férfi beült a droszton álló elsõ taxiba. Gesztikulálva magyarázott valamit a sofõrnek, aki felhúzta a vállát, megcsóválta a fejét, és válaszolt valamit, de Feri ezt nem hallotta. Harmadik volt a sorban a kocsija. Unalmában a szélvédõt törölgette. Ügyet se vetett volna az utasra, ha nem állnának ott már több mint fél órája, s nem lenne olyan elnyûtt, vidékiesen kopott az öltözete. Az a kitérdelt, öreg nadrág, a lógó zakó meg a füléig húzott svájcisapka... Valamikor a háború után járhattak így az emberek.
    Biztosan valami csöves, nyugtázta magában, s örült, hogy nem õ áll az elsõ helyen. Mióta ennyire fölmentek az árak, nagyon meg kell válogatni, kit vesz föl az ember a kocsijába. Egyszer megesett már vele is, hogy a fuvar végén bejelentette az utas, neki pedig egy átkozott petákja sincs. Akár rendõrt is hívhat, akkor se tud fizetni. Több, mint háromezer forintot mutatott az óra. Fogta hát a rádiót, és beszólt a központba a diszpécsernek, hogy hívjanak rendõrt, mert az utas nem hajlandó fizetni.
    "Hol élsz, te, kolléga? - nevetett föl kesernyésen a diszpécser. - A rendõrségnek kisebb dolga is nagyobb annál, hogy a te utasoddal foglalkozzon. Már arra sincs emberük, hogy akkor segítsenek, ha megtámadnak valakit közülünk. Mennyi van az órádban?"
    "Több, mint háromezer."
    "Szerencsés ember vagy. A Gáti Pistát a minap tizenkétezerrel hagyták ott. És még majdnem meg is gyepálták. Ha nem érkeznek oda idõben a kollégák, félõ, hogy elviszik a teljes napi bevételét. Nyeld le azt a háromezer forintot, és máskor jobban válogasd meg az utasaidat. De ha akarod, riaszthatom a környéken levõ kollegákat..."
    Mielõtt válaszolt volna, hátra fordult, és kérdõn nézett az utasra.
    "Na látja!... - biggyesztette le a szája szélét a fiatal, megtermett férfi. - Ha legközelebb találkozunk, majd megadom. Viszlát, haver!" Azzal kiszállt a kocsiból, és becsapta maga után az ajtót.
    A taxis a helyére akasztotta a rádiót, és megszámolta a bevételét. Az egész napi borravalóból ötven forintja maradt.
    Mióta egyik ismerõsét hasba szúrva, holtan találták meg valamelyik reggel a város környéki kiserdõben, nem szívesen vállalt éjszakai mûszakot. Pedig hajdan azzal lehetett jól keresni. A kocsmákból, bárokból részegen hazafelé igyekvõ utas néha több borravalót adott, mint a fuvardíj. Hajdan... No, de majd csak kialakul! Mindig ezek az átmeneti idõszakok dobják föl a társadalom hordalékát. Az apja mesélte, hogy a háború után se volt ajánlatos sötétedés után kimenni az utcára, mert lehúzták az emberrõl a kabátot...
    Míg imígyen elmélkedett magában a szélvédõt törölgetve, az utas átszállt az elõtte álló kocsiba. Ott is alkudozott valamirõl a sofõrrel, de azzal se sikerült egyességre jutnia. Végül mindketten kiszálltak, és odamentek hozzá.
    - Te, Feri! - szólította meg a kolléga. - Tudsz-e valami élesztõgyárról a városban? Oda szeretne menni az utas.
    - Élesztõgyár? Nem hallottam róla.
    - Neked van rádiód, kérdezd már meg a központtól, hol van! Ez a szegény ember kétszáz kilométert utazott miatta, és egyikünk se tudja útbaigazítani.
    - Három ismerõsöm is ott dolgozik - jelentette ki magabiztosan a svájcisapkás. - Tõlük tudom, hogy most munkásfelvétel van.
    - Segíts már neki, ha tudsz. Munkát keres.
    - Rendben van, üljön be! - mondta, miközben gombóccá gyûrte az ablaktörlõ rongyot, és bedobta a kesztyûtartóba.
    - Köszönöm a szívességét - mondta a férfi, és levette a svájcisapkáját.
    - Halló, központ?! - hívta Feri a diszpécsert. - Itt a 352-es. Józsikám, segíts már megtalálni egy címet! Az utasom egy élesztõgyárat keres. Van ilyen a városban?
    - Várj egy kicsit, utánanézek. - Aztán kisvártatva újra megszólalt. - Halló, Feri! Élesztõgyárat ugyan nem találtunk, de szeszgyárból három is van. Azt mondják a kollegák, hogy valamelyik szeszgyári részlegben készítik az élesztõt is. Mondjam a címeket? Az egyik a Józsefvárosban van, a másik Óbudán, a harmadik Budafokon...
    Feri egy jegyzetfüzetbe fölírta a három címet, aztán hátrafordult. - Nos, melyik címre menjünk, uram?
    - Nem is tudom - mondta a cserzett arcú férfi elbizonytalanodva. - Az ismerõsöm csak annyit mondott, hogy élesztõgyár. És ott most munkásfelvétel van. Az õ ismerõse is ott dolgozik. Már négyen is dolgoznak ott a falunkból. Nagyon fájin hely, van, aki még a hatvanezer forintot is megkeresi havonta... Maga hová menne?
    - Ahová az utas kéri - tért ki a válasz elõl Feri. - Feltéve, hogy ki is tudja fizetni a fuvart. - És a tükörbõl figyelte a hátul ülõ utas arcát.
    Az elõvette a farzsebébõl a tárcáját, és egy ötezrest húzott ki belõle. - Ennyi pénzem van. Oda vigyen, ahová elég. Egy tízessel jöttem el hazulról, de a többi kell a vonatra. Villamossal vagy busszal is mehetnék, de az sokáig tart, meg nem is ismerem a várost. Az ismerõsöm azt mondta, siessek, nehogy közben betöltsék az állást. Életemben mindössze egyszer jártam Pesten, akkor is vállalati busszal hoztak. Tudja, targoncás brigádvezetõ voltam a szállításnál, és megnyertük a versenyt. Jutalomkirándulás volt. Húsz évig dolgoztam az üveggyárban, jó hely volt az. Hívtak a bányához is, de nem mentem, pedig ott többet kerestem volna. De hát ne változtatgasson az ember, ha nem muszáj... Az asszonyt is a gyárban ismertem meg. Házat építettünk a faluban, ahhoz is a gyár adott kölcsönt. Aztán jött a négy gyerek. Három lány, egy fiú... Szóval, jó volt nekem ott.
    - Hát ha olyan jó volt - indította el a kocsit Feri -, miért hagyta ott a gyárat?
    - Dehogy is hagytam én! Már hogy hagytam volna?! Elbocsátottak. Elõször a buszt állították le, amelyik a faluból hordta be reggelenként az embereket, aztán szinte az egész szállítási osztályt elbocsátották. Még a fõnököt is.
    - Hmm... - csóválta meg a fejét Feri. - Akkor már nem mehetett volna a bányához?
    - Mentem volna én, uram, mentem volna boldogan, csak kereshessek! Ott van, ugye a négy gyerek... Az asszony se tud dolgozni tõlük, legföljebb a ház körül. De becsukták a bányát. Már csak néhány irodista van ott, akik a fölszámolást intézik. Az emberek kis híján meg is verték az igazgatót. A rendõrségnek kellett kijönnie, akkora ribillió volt ott. Azóta a bányászok reggeltõl estig ott isznak a kocsmában, míg van mibõl, aztán meg összeverekednek. Hajjaj, uram, csúf világ lett mifelénk abból a nagy szocializmusból! Tudja, hogy mennyit kapok én munkanélküli segélynek? Harmincötezer forintot. És abból még levonják az adót, és a nyugdíjjárulékot. Nekem meg fizetnem kell a törlesztést a házra, meg minden. Nesze neked, szocializmus! Ugye, maga is emlékszik rá, amikor azt mondták, hogy a munkásoké a jövõ. Rég volt, tán igaz se volt... Hát meg is ette a fene ezt a jövõt!
    Elõször a józsefvárosi címre mentek. Hatalmas, öt emeletes irodaház. A porta elõtt transzparensnyi tábla: MUNKÁSFELVÉTEL AZ ALÁBBI SZAKMÁKBAN: A táblára átlósan ráragasztva az öles betûkkel írt felirat: Munkásfelvétel nincs!
    - Lehet, hogy nem is ez az... - sóhajtott fel az utas reménykedve.
    - Várjon, majd beszélek a portással - és Feri már zörgette is a portásfülke ablakát.
    A vidéki ember meg csak ült behúzott nyakkal, a svájcisapkáját gyûrögetve, és bizakodott: hátha... hátha mégis! Csak annyit látott, hogy a portás a fejét ingatja, az õ sofõrje pedig belevörösödve, gesztikulálva gyõzködi valamirõl. A másik végül megrándítja a vállát, komótosan fölveszi a kagylót, és telefonál. Aztán széttárja a karját, biztosan azt mondja: "na, ugye megmondtam...", és kitessékeli a sofõrt az utcára.
    - Nem könnyû dolog ez, barátom... - ingatta a fejét Feri, amint begyújtotta a motort. - Innét most bocsátottak el vagy ötven embert. Talán Óbudán... Azt mondja az öreg, hogy tavaly vált le tõlük az a gyár. Lehet, hogy ott dolgoznak az ismerõsei.
    - Lehet - hagyta rá a másik. - Belefér még az út az ötezresbe?
    - Bele hát. Majd úgy megyünk, hogy beleférjen. Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de hogyan tudnak megélni abból a harmincötezer forintból hatan?
    - Hát... - vakarta meg a tarkóját a vidéki ember. - Van még a családi pótlék is. Az se túl sok, de mégiscsak pénz. Az asszony nevel néhány baromfit az udvarban. Van egy kis malacunk is. Az õsszel, amikor a kombájn levágta a kukoricát, mentünk böngészni a gép után. Tudja mennyit elhagy a gép? Abból hizlaltuk meg a malacot. Aztán meg az árokparton kaszálgatom a füvet, összeszedjük a száraz kenyeret... Ameddig volt munkám, délutánonként elmentem a városban is száraz kenyeret gyûjteni. Naponta összeszedtem a kukákból egy zsáknyira valót. Hát így. Az asszonynak is akad néha egy kis napszám. Takarítás, mosás, ilyesmi. Én meg fát vágni jártam a télen.
    Az óbudai lakótelep mellett a hegyoldalnak kanyarodott az út.
    - Én nem tudnék ilyen galambdúcban lakni - csóválta meg a fejét az ember. - Se udvara, se semmi. Ezek vajon mibõl élnek?
    - Melyik mibõl... Annyi bizonyos, hogy nem a fizetésükbõl. Manapság az már a közös költségre meg a kajára sem elég.
    - Hát ez az - bólintott az utas. - Én is úgy számítok, hogyha itt megkapnám azt a hatvanezer forintot, valamit még megpróbálnék fölhajtani hozzá délutánonként. A falubeliek is ezt csinálják. Beállnak építkezésekhez, meg ilyesmi. Munkásszálláson vagy valami olyasmin laknak. Pénteken este utaznak haza, szombaton meg vasárnap még otthon is dolgozhatnak valamit.
    Magas betonkerítés mellett lassított a taxi, majd a sorompós portaépület elõtt megállt.
    - Várjon csak, itt én próbálom meg - mondta az utas. - Valami ilyesmirõl beszélt az ismerõsöm. Ez lesz az, ennek kell lennie! Hû, ha ez sikerül, adok magának... adok ötszáz forint borravalót!
    - Sok szerencsét! - nevetett rá Feri. - Megvárom...
    Nem a beígért ötszáz forint borravaló izgatta, hanem... Maga se tudta, miért, de megesett a szíve ezen az emberen. Úgy érezte, nagy igazságtalanság lenne, ha nem sikerülne elhelyezkednie. A taxiban töltött évek alatt valahogy megkeményedett, csak a pénz érdekelte. Az üzlettel járt, hogy meghallgassa az utasok panaszait, pletykáit, de különösebben nem figyelt rájuk. Az egyik fülén be, a másikon ki. Aki sok borravalót adott, azt még ki is segítette a kocsiból. És helyeselt neki. Ennyi. Mi is lenne, ha minden utas gondját, baját magára akarná venni? Nem panasziroda õ, hanem személyfuvarozó szakmunkás! De ez az ember valahogy más. Lerí az arcáról a becsületesség meg az õszinteség. Igazán megérdemelné, hogy sikerüljön neki...
    Több mint fél órát várt, mire le
horgasztott fejjel kijött a kapun az utasa.
    - No, mi újság, cimbora? Itt vannak-e a falubelijei?
    - Itt - motyogta az ember. - De tegnap betöltötték azt a targoncás állást. Most aztán mehetek haza dolgomvégezetlen. Állásom nincs, a pénzemet eltaxiztam... Tessék! - nyújtotta az ötezrest. - A pályaudvarra már gyalog is viszszamehetek.
    - Tudja - vakargatta meg a tarkóját Feri -, szívesen segítenék magának, cimbora, de hát hová vigyem? Ebben a városban sok mindent talál az ember, de becsületes munkát azt nem.
    Az utas keserûen legyintett.
    - Látja, ez az, amit én ebbõl az egész világfölfordulásból hiányolok: a becsület. Csak szónokolnak odafönt a nagyok, hogy majd tíz év múlva, húsz év múlva milyen jó lesz a gyerekeinknek. No igen ám, de mi lesz holnap? Mit eszünk vacsorára? Errõl senki se beszél. Azt hajtogatják, hogy jobbra fordítják az ország sorsát. Megyünk Európába! Lehet, de hogy a népnek egyre rosszabb lesz a sorsa, az biztos. Hogy nézzek én most a feleségem meg a gyerekeim szemébe? Mi a fenét mondjak nekik?
    A kocsiban megszólalt a rádió. A diszpécser egy címet diktált. Feri gyorsan fölírta a jegyzetfüzetébe, és megnyomta a készülék gombját.
    - Halló, központ! A 352-es vagyok. Épp most végeztem a szeszgyárból, máris indulok. - Gyorsan kiszámolta a svájcisapkás embernek a visszajáró pénzt, és már indította is a motort. - Ne haragudjon, mennem kell. Az én gyerekeim is várják a vacsorát. Különben igaza van, de ugyan mikor kérdezték meg a magunkfajta prolit: mi tetszik neki, mi nem? A politika az politika, a robot meg robot... A villamosmegállót ott találja a sarkon. Viszlát, és sok szerencsét!
    - Köszönöm, magának is! - mondta a vidéki utas, és eltette a pénzt.
    Úgy érezte magát, mint akinek épp most olvasták föl a halálos ítéletét. Zsebrevágta mindkét kezét, és leszegett fejjel lelépett a járdáról az úton száguldó autók közé.