BALLAI LÁSZLÓ

Kepler meghal

Ezerhatszázhuszonhét decemberében Johannes Kepler felkerekedett Prágába, hogy elmaradt udvari matematikusi járandóságát kamatos kamataival együtt felvegye. Tizenkétezer aranyforintról volt szó. Maga is elcsodálkozott, amikor kiszámolta a pontos összeget, de végül is a fizetésének mindig csak a felét-harmadát kapta meg, mert hogy soha nem volt pénz a kincstárban. Tudván tudva ezt, a csillagász nem is nagyon zavarta az udvari fõméltóságokat a maga igényével. Most azonban az ügy halaszhatatlanná vált. A Linzbõl a Habsburg-császár más vallásúakat kiutasító rendelete folytán ingó és ingatlan vagyonát hátrahagyni kényszerült, európai hírû tudós gyakorlatilag földönfutóvá vált. Hogyha kiegyenlítik a tartozást, az élete végéig biztos megélhetést jelentene a családjának, sõt, még a világmindenség harmóniájára vonatkozó kutatásait is gondatlanul folytathatná, melynek három alaptörvényét már sikerült is fellelnie.
    Prágában az al- és fõkorlátnokok, pecsétõrök, kancelláriai tisztviselõk hónapokon keresztül derûlátóan ítélték meg a helyzetet. Akárcsak a császár maga, aki udvari matematikusának személyesen adta tudtára, hogy megerõsíti az állásában. Ezt követõen a háborúra terelte a szót, mely roppant költségeket emészt fel. Az a háború, amelyet a katolikusok a protestánsok ellen vívnak. A katolikus uralkodó protestáns alattvalójának tehát megértését kérhette atekintetben, hogy nemcsak most képtelen fizetni, de még azt sem tudja megmondani, egyáltalán mikor számíthat a járandóságára, csakúgy, mint az al- és fõkorlátnokok, pecsétõrök és kancelláriai tisztviselõk. Az uralkodók azonban szívükön viselik alattvalóik sorsát. A császár a birodalmi hadak fõvezérének, A. W. E. Wallensteinnek (Valdtejn) nemrégiben eladta a sziléziai Sagan hercegséget. Ám a vételárat a generális csupán részben egyenlítette ki. A fennmaradó összeg esedékességérõl, csakúgy, mint Kepler fizetésének kérdésérõl, hónapokig folytak a tárgyalások. Végül herceg Wallenstein a kincstár teljes tartozását átvállalta. A kancellária tehát értesítette Keplert, hogy járandóságával kapcsolatban a továbbiakban Wallenstein hercegnél érdeklõdjön.
    A nagyúr a legnagyobb szívélyességgel fogadta a tudóst. Kertelés nélkül elmondta neki, hogy jelenleg nincsen ennyi készpénze. Praktikus emberként rögtön hozzá is tette, ha Kepler huszonhét évig tudott várni, egy-két hónap már igazán nem jelenthet problémát. Azalatt beveszi Stralsundot, és a hadizsákmányból az elmaradt járandóságot még ki is pótolja. Türelem, és a tizenkettõbõl tizenöt lesz. A csillagász tehát - immár Wallenstein birtokán - folytatta munkáját, megírta az Admonitio ad astronomos-t, valamint továbbhaladt Duracotus, az izlandi halász Holdba jutott fiának történetével.
    A fiú áldott sorsának köszönhetõen a Föld felé nézõ Subvolvára került, és nem Prevolvára, ahol felõrölték volna a kéthetenként váltakozó napok és éjjelek. Onnan ugyanis, mondták a Subvolva-lakók, soha nem látni a Földet, így annak fénye sem enyhítheti az éjszakák dermedtségét. A két hétig tartó hév nappalban pedig olyan hosszúlábú, tekergõ nyakú lények tenyésznek, amelyek egy csepp vízért kiírtják a saját fajtájukbelit is. Bezzeg Subvolván nem csupán a lakók egymáshoz való kedvessége és türelme, de mindenféle csodaszerszámok és alkalmatosságok tették még kellemesebbé az amúgy is enyhe életet. Emelõk, melyek az utast a gondolat sebességével vetekedve egy pillanat alatt a bolygó távoli zugába repítik. Kis csövek, melyeket füléhez és szájához illesztve olyképpen beszélgethet az otthon maradókkal, mintha csak egy sövény választaná el õket egymástól. Önmagukból fényeket sugárzó ládák, melyek azoknak mutattak alakosságokat, akiknek már nincs hová utazniuk, és már maguk sem fogadnak látogatókat. Durocatus legszívesebben a Subvolva-beli lágy éjszakában olyan távcsövön át szemlélte a Volvát - azaz a Földet -, amelyet még Galileo Galilei is megirigyelt volna. A Föld a Holdról e látcsõ nélkül alig néhányszor tûnt volna nagyobbnak a Holdnál, melyet Durocatus annyiszor megfigyelt, midõn apjával kihajóztak a hajnali vizekre. Mindketten szerették a Holdat. Az öreg éppen annyira, amennyire a viharlámpát, mely reménységgé változtatja a sötétséget. Durocatus azonban valósággal beleitta magát tekintetével a Holdba, és egy cseppet sem csodálkozott, amikor egy szép napon Subvolván találta magát. Mindjárt apját kereste meg a nagyító üveggel. Az öreg, csakúgy, mint máskor, kivezette bárkáját a sötét habokra. De nem ugyanaz az ember lebegett az éji vizeken. A rettenetes ûrön át Durocatus megérezte, hogy az édesapja, aki soha nem mosolygott rá, és gondolkodás nélkül bármiért rásújtott a lábszárára az evezõlapáttal, valójában mindent érte csinált az életben. Mozdulatai a megszokottság ólmosságából most nem szabadulhattak, éjszakát vigyázó tekintete a semmibe révedt. Hogyan lehetne a távolból egy szikrát küldeni, mely visszalobbantja az élet kihunyni akaró tüzét?
    Wallenstein azonban nem vette be Stralsundot. A tél beállta elõtt hazatért, és felismerve sikertelensége okát, horoszkópot kért Keplertõl. A csillagász pedig fizetést a hercegtõl. De hogy adhatna fizetést, ha nem tudja, mikor lesz kedvezõ alkalma Stralsund elfoglalására, mely a szükséges pénz fedezetét jelentené? Miért készítene horoszkópot, aki a csillagok pontos helymeghatározásával és nem pedig jóslással foglalkozik? Wallenstein nem tudta, hogy a bolygók keringési idejének négyzetei úgy aránylanak egymáshoz, mint a Naptól számított középtávolságaik köbei. Kepler viszont felismerte, hogy csak úgy juthat némi jövedelemhez, ha kiad egy csillagászati évkönyvet, amelybõl az asztrológusok kiszámolják a Wallensteinek horoszkópjait. Saját erejébõl felállított egy nyomdát, amelynek berendezéseit, a nyomdásszal együtt, maga szállította Saganba. Wallenstein azonban továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Kepler készítse el a horoszkópját. A csillagász felhívta a figyelmét, hogy teljesítse az õfelségével, a császárra és vele szemben vállalt kötelezettségét. A herceg beajánlotta a rostocki egyetem professzorának. Csakhogy Kepler tudta, az állásajánlat elfogadásával örökre lemondana udvari matematikusi járandóságáról.
    Ezerhatszázharminc õszére aztán Wallenstein csillaga leáldozott. A regensburgi birodalmi gyûlés nyomására a császár elmozdította fõvezéri tisztjébõl. Most már aligha lesz alkalma Stralsund bevételére. Az udvari matematikus fizetésének fedezete köddé foszlott. Kepler tehát elbúcsúzott feleségétõl, Susannától és öt kicsi gyermekétõl, hogy felkerekedjen Regensburgba, a birodalmi gyûlésre, ahová másfél hónapi, szakadatlan esõben való lovaglás után meg is érkezett. A birodalmi gyûlés napirendjére nem volt egyszerû dolog felkerülni. Szerencsére, néhány ismerõse is akadt a gyûlésben, akiket felkereshetett. Segíteni nem tudtak ugyan, de jó szívvel azt tanácsolták, hogy várjon. Kepler nem várt, meghalt. Lovát eladták, az árából kifizették az orvost és a lelkészt.
    Azt, hogy Kepler meghal, senki nem gondolta volna. Halálos ágyánál a legmagasabb méltóságok jelentek meg, birodalmi lovagok, bárók, fõpapok, sõt: õfelsége, a császár is elküldte egyik tisztjét. A fogadóst és a többi derék regensburgi polgárt könnyekig meghatotta a nagyurak e mély gyásza az ágrólszakadt tudósért. Johannes Keplert még a város falain kívül fekvõ lutheráns Szent Péter-temetõbe is fényes gyülekezet kísérte utolsó útjára. Nagy beszédekben méltatták tudományos érdemeit, mindenekelõtt a boroshordók új térmérésével kapcsolatos könyvét, valamint a horoszkópok alapjául szolgáló Rudolf-táblázatait és csillagászati évkönyveit.
    Idõközben napirendre került Kepler beadványa. A birodalmi gyûlés méltányossági alapon post mortem megtárgyalta az udvari matematikus követelését, és okafogyottság címén végleg elutasította. Susannát, az özvegyet és az öt kicsi árvát csak Durocatus vehette észre erõs távcsövén keresztül a Holdról. A fáradhatatlan Durocatus, az izlandi halász fia, aki mindenkinek elküldi a vigasztalás fénypászmáit, aki késõ éjjelen a Holdra feltekint.

ESNAGY JÓZSEF

Azóta

Azóta hiszek egy szebb és jobb világ
Eljövetelében, amióta a szabadság
Lángoló ketrecében tengetem
Fogyatkozó nappalaimat.
Amióta feléledtek közelmúltunkat
Önös érdekbõl tagadók éhes
Ragadozói; a múlt hibáit és bûneit
Gátlástalanul felnagyítók,
A sikereit pedig törpévé zsugorító dögevõi.
Amióta a megelõlegezett bizalom szavazatai által
Megválasztott fölkentjeink
Zsákmányszerzõ serege élvezkedik
A szegénység könnyízû tengerében.
Amióta a törvényes lehetõségeikkel
Visszaélõ cselekedetek
Mindennapjaiban a múlt cinikus
Visszatértét látom.
Amióta a vissza nem térítendõ milliók
Kiagyalói és élvezõi
Arcukra öltik a szegények
Életfogytiglanra ítéltetett tekintetét.
Amióta a múlt igazságtevõi
A húsosfazék körül tülekedve
Hazáról és néprõl szónokolnak,
És pirulás nélkül
Okádják arcunkba eljövendõ idõk
Nagyszerû lehetõségeit.
Amióta törvényeinket
A maguk szája íze szerint alkotók
Szó-buldózereikkel
Lesöprik lelkükrõl
Az igazság és a becsület
Betonoszlopait. Azóta, amióta a szeretet
Megváltó hatalmában
Reménytelenül reménykedem.
 

Megkésett ars poetica

Ma már megvagyok a szférák zenéje
És lágy költészete nélkül.
A világ érdekel, a körülöttem levõ tárgyak,
Dolgok érintkezése a szabad levegõvel.
Az emberi mozdulat, a szertelen
Kakukkfiókák növekedése.
Ösztöne a megmaradásért.
A bebábozódó hernyók lepkesuhanása.
Az emberré válás kötelessége,
Felnövekedése és felelõssége.
A méhrajok kirepülése, virágporzása,
Táplálék gyûjtése, kommunikációja
A bajbajutottak megsegítésére,
Megmentésére. A társadalom
Moszkitócsípése: bomlása, erjedése,
Kialakulása, torzulása, megmenekülése.
A romboló erõk miértje, tapadása,
Terjedése, megelevenedése.
A hullákból táplálkozó sakálok
Haszna és haszontalansága.
Az agy fensõbbségtudata,
Ha fölülemelkedik az agyatlanok
Esztétikáján, erkölcsén, magatartásán,
Ösztönös metodikáján:
A gõg és a felelõtlenség örök bárgyúságán.
Az ártatlanság érdekel,
A tudat alatt is meglevõ szeretet és gyûlölet.
A szándék, amely ha kell, és ha érdemes,
Alattomosan öl, megzsarol, kihasznál,
Megsemmisít. Az uralkodás, a fensõbbség
Kierõszakolása. A zsarnokság, a kínvallatás
Kéjvágya, kielégülése, öröme. A szó,
Amellyel becsapjuk testvéreinket és el-
Altatjuk gyanakvásaikat, félelmüket.
A totális átverés, hogy önös érdekünk
És életünk boldogabb legyen,
Mint a kígyó sziszegése s az Isten
Szigorúsága és igazságtalansága,
Amikor végleg kiûzetünk ebbõl
A vértõl pirosló
Földi paradicsomból.

JUHÁSZ MAXIM

Nyiss eget

Nyiss eget, tárnát, új
csodát, munkásság,
hisz zárul e rend ajtaja!
Hol demokráciát
kiált a tõke,
a népnek ott már nincs szava.


 
HÓDOS MÁTYÁS

Ebéd közben

Úgy átlagosan kéthavonta vett elõ akkoriban a honvágy. Aki már tapasztalta, tanúsíthatja, hogy ilyenkor a világon minden rossz. Az étel, az ital, a cigaretta, az alvás, a beszélgetés, de még a levegõ is. Még néhány nap, gondoltam, és magam mögött hagyom, mint gyík a régi bõrét, de addig nagyon megkínoz. És a borús idõ csak súlyosbította a tüneteket.
    A nyolcvanas évek elején jártunk, és már több mint fél éve, hogy eljöttem hazulról ide, orosz földre tanulni. Otthon most zászlódíszben a város, tavasz van, de itt még súlyos, hóval terhes, szürke fellegek sorjáznak az égen, akárcsak novemberben. Tudom, otthon sem ébred még a természet, ám a március - fõleg gondolataimban - mégis ragyogó fénybe öltözteti a távoli, hazai tájat. Mi is kitûztük a nemzeti színû kokárdát, de emiatt is inkább morgok magamban, semmint örülnék. Aki megkérdezi, mit jelképez a kokárda, arra azért, aki meg nem kérdez semmit, arra azért, hogy közömbös.
    Végigballagtam a fõutcán és betértem az étterembe, ahol ebédelni szoktam. Korán volt még, a legtöbb asztal körül a székek fegyelmezetten várták a vendégeket.
    A félig elhúzott, nehéz bársonyfüggönyök mellett alig jutott be fény a borús utcáról, a csillárok pedig - nem tudtam, miért - nem égtek.
    Kiválasztottam azt az asztalt, amelyik a legvilágosabb helyen állt, és úgy ültem le, hogy a belsõ csipkefüggönyön át kiláttam az utcára, jobbra pedig szemmel tarthattam az étterem bejáratát, s az üvegajtón túl unatkozó félkarú, hadirokkant ruhatárost. Látóteremben semmi érdekes nem kínálkozott, nem is voltam kíváncsi semmire, de ha ez a hely éppen szabad volt, akkor rendszerint ezt választottam.
    Pár perc múlva a kedvesebbik pincérnõ odajött az asztalomhoz. Szokásától eltérõen nem hozta az étlapot, hanem némi együttérzéssel a hangjában közölte, hogy áramszünet van, nem tudtak semmit készíteni.
    "Na, még ez is!" - gondoltam és elfojtottam magamban egy cifra szitkot.
    - Mit tudna hozni? - kérdeztem, igyekezvén hanglejtésemmel érzékeltetni, hogy minden bizodalmam benne van, csak nem enged el étlen-szomjan.
    - Felvágottat, sajtot, sós heringet...
    - Tudnának készíteni egy omlettet? Meg valami egyszerû levest?
    - Megkérdezem.
    Kisvártatva visszajött. - Van tegnapi borscsunk, de a tejfelt, sajnos, még nem hozták meg. Omlettet tudunk készíteni.
    A borscs káposztából készül, másnap tehát jobb, mint frissen fõzve. Megörültem, hogy nem maradok éhen.
    Éppen elkezdtem kanalazni a levest, amikor kigyulladtak a csillárok. A pincérnõ megkérdezte, nincs-e kedvem húsz percet várni, akkor már hozhat rántott húst, rizzsel és savanyúsággal. Jólesett a figyelmessége, mondtam, hogy szívesen várok.
    Ekkor egy magas férfi lépett be az étterembe. Szétnézett, tett néhány tétova lépést a sarokban álló, szabad asztal felé, de aztán mégis az én asztalomhoz jött. Kezét az egyik üres szék támlájára tette, és megkérdezte: - Szabad ez a hely?
    Nem örültem, de mit tehettem volna, rábólintottam.
    Elõször láttam ezt az embert. Kitûnõ szövetbõl készült, de nem valami jól szabott, barna öltönyt viselt, csíkos nyakkendõjét aranytû rögzítette világos ingéhez.
    Nagy, széles arca és feltûnõen magas homloka volt; ritkuló barna hajával igyekezett elfedni a kopaszodást. Ekkor vettem észre a homloka felett egy télikabátgombnyi horpadást. Itt a bõr világosabb színû volt és egyenletesen lüktetett. Késõbb az is feltûnt, a feje, miközben beszél, meg-megrándul.
    Kis ideig szótlanul üldögélve vártunk. Végre odalépett a pincérnõ és elvitte az üres tányért.
    - Kérném az étlapot - szólalt meg szomszédom.
    - Áramszünet volt. Csak bor
scsot tudok hozni és rántott húst, savanyúsággal. Vagy hideg ételeket.
    - Rántott húst kérek! Milyen sörük van?
    - Rigai.
    - Kérek egy üveggel - és lemondóan legyintett. - Jobban szeretem a Zsiguli sört... Maga nem iszik? - kérdezte, mert látta, hogy nem áll elõttem üveg.
    - Nem - feleltem. - Elálmosodom tõle.
    - Régen várakozik? - váltott témát.
    - Elég rég, talán tíz perce kapcsolták be a villanyt.
    - Maga ugye, nem orosz? - kérdezte és érdeklõdés csillant a szemében.
    Nem is sejtette, milyen tõrt döfött belém. Egyrészt, mert elég jól beszéltem a nyelvet, és csak igen jó fülû embereknek tûnt fel az akcentusom, másrészt, mert minden lehetséges téma közül az ez után a kérdés után meginduló, mindig egyforma beszélgetést untam a legjobban.
    De semmi okom nem volt, hogy egy nálam idõsebb, idegen embert megbántsak. Kénytelen-kelletlen - ami biztosan tükrözõdött arcomon is - belementem a társalgásba.
    - Mibõl gondolja?
    - Van valami gyenge akcentusa. Azon gondolkozom, milyen nemzetiségû lehet. Grúz?
    - Nem. Hogy is lehetnék grúz? Hiszen õk kreol bõrûek, általában vékony arcélûek és a hajuk fekete. Rám egyik sem illik.
    - Vannak szõke grúzok is. Sõt, állítólag azok az igaziak. Legalábbis õk így tartják. Finn?
    - Nem.
    - Akkor talán észt?
    - Nem. Magyar vagyok.
    - Kárpát-ukrajnai?
    - Budapesti.
    - Itt tanul?
    - Igen.
    - Jártam Budapesten - bólintott. - Lassacskán már negyven éve annak... Tulajdonképpen két város: Buda meg Pest, a Duna két partján.
    Miközben ezt mondta, néhányszor újra megremegett a feje. Arra gondoltam, hogyha még néhány ilyen közhelyet elmond, az én fejem is elkezd reszketni.
    - Igen, csak a hidak kötötték össze õket - folytatta tûnõdve. - Amíg álltak. Én ugyan nem sokat láttam a városból... fõleg csak romokat...
    - Ha most látná, nem ismerne rá - kezdtem darálni a százszor elmondott szöveget. - Állnak a hidak, a romokat rég eltakarítottuk, alig van már nyoma a háborúnak. Nagyon szép város...
    - Igen... valóban szép... Nagyon szép város! Biztos lehet benne, hogy soha nem fogom elfelejteni...
    Jobb keze mutatóujjával a fején lüktetõ sebhelyre mutatott.
    - Ott kaptam a fejembe ezt az aknaszilánkot. Látja, egész életre szóló emléket õrzök róla.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

az emlékezet boncasztalán

óh jaj
ezek az álmok
mikor az éjszaka boncasztalán
                                    ízekre
szed
valami ismeretlen kéz

agyam lüktet:
láthatatlan késpengék ölnek
s úgy botorkálok faltól falig
akár egy megszállott

odakint hold ragyog
sárgán
és öntelten
ágak mozdulnak
s mint legendák hõse emelkedik
                                    az úszó
felhõk fölé
kislányom alakja
aki már csak az álmaimban él tovább
s az emlékek boncasztalán a magam
                                   szája íze
szerint
keltem életre
 

mint holmi kolduspénzt

óh uram!
adj békét:
arcomat hold ezüstözi
s mellkasomban szétporladnak
   a csillagok:
hajam akár a tejútrendszer
csaba királyfi égi útja

óh uram
adj békét!
köröttem új babilonok épülnek
vérben és vasban vajúdik
   a világ!
s óh uram!
leányom és nagyanyám képmását
mint holmi kolduspénzt elibéd dobom
hátha elég lesz a megváltásomhoz...
 

aser lev látta az istent

aser lev látta az égen
    a brooklyni
feszületet
és látta a madárraj képében
     megjelenõ
istent a város felett
s látta ahogy a szenvedély
  korlátlanul
elönti az emberek szívét
aser lev tudta
ez a pillanat új távlatokat nyit
és semmi sem olyan mit ami tegnap volt
walt whitman éneke a gyönge
       fûszálakról
és az emberek szabadságáról
egy lány úszott a levegõben
bokáján megpihent a fény
     és a haja
olyan volt a haja
akár az iowai búzamezõk
aser lev látta a porba dõlt
          kõszenteket
látta arcukat amint szétfolytak
a málasztó idõben

aser lev találkozott az istennel

SÁNTHA BALÁZS *

Na, szia!

Részlet az azonos címû regénybõl

A tavasz már valóban betette lábát a városba. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy betoppant. Zöld ruhácskában, kiengedett szöszke hajjal belibbent és azt mondta: "Itt vagyok!"
    A tavasz, egyébként mindig meglátszik a nõkön. Tavasszal kirügyeznek, kibimbóznak. Sietve veszik fel a kissé könnyedébb ruháikat, rövid blézerbe, esetleg szoknyába bújnak, kivillantva az eddig a téli ruházatuk alatt rejtegetett, a tavasznak õrzött idomaikat, sima lábaikat.
    Elõkerülnek a fényesen csillogó nylonharisnyák...
    Ilyenkor még azok sem veszik annyira zokon, ha jól megnézik õket a férfiak, akik amúgy zokon szokták venni. "Mi van? Mit bámul?"
    Ilyenkor minden nõ egy picivel többet enged. Többet a szemnek, többet a kéznek. Bár ez utóbbit én most nem tapasztalom, de mindenesetre szabadabban memorizálhatom egyes nõk fölényes, ijedt vagy akár kérdõ pillantását, mint máskor. "Na, itt vagyok. Nézz meg te férfi! Ez az én ajándékom neked, így ismeretlenül is. Nézz meg utoljára, többet úgysem látsz az életben... Ilyen nõd, mint én, úgysem lesz, soha."
    Mivel a nap is kisütött, szívesen járkálok céltalanul a házunkat körülvevõ és erre a környékre jellemzõ dimbes-dombos, lejtõs-emelkedõs utcákban.
    Ezekben az utcákban régi bérházak és feketére mázolt, kovácsolt vaskerítésekkel körbevett, elhanyagolt kis kertes társasházak váltogatják egymást látszólag mellõzve minden rendszert vagy szisztémát. A társasházak kerítései elõtt elhaladva, be lehet tekinteni egyes kertekbe, ahol a csupaszon meredezõ fák, és a köréjük ültetgetett félig fejlõdött bokrok rügyezve ébredeznek téli álmaikból.
    A kertes társasházak mellett egymásra támaszkodó régi bérházak, különbözõ halvány, tompa színekben mutatkozva roskadoznak, mint reumás öregemberek és bámulnak le csöndben az alattuk elhaladó járókelõkre. Ezek közül az épületek közül a leggyakoribbak a piszkos szürke színben pompázó faragott homlokzatú bérházak, amiknek amúgy is unalmas, sivár színét a hosszú évtizedek során rájuk rakódott színtiszta piszok teszi még unalmasabbá és még sivárabbá. Egy ilyen házban lakom én is.
    A mi házunk egyébként háromszintes és minden szintjén két-két lakás található.
    A lakások nem túl szépek, de az itt lakóknak teljesen megfelelnek. Többnyire õk sem szépek, úgyhogy 1-1.
    Az egyik földszinti lakás a házmesteré, aki egy kõkemény, mokány kis öregember és mindig mindenrõl tud, ezért nem is merek róla rosszat írni. Béla bácsinak hívják, és olyan alkarja van, hogy sokan megirigyelhetnénk. Egyszer, még a hetvenharmadik születésnapján kipofozott három betévedt huligánt a lépcsõházból, ami miatt még eljárás is indult ellene. Mindenesetre a ház lakói felnéznek rá. A házmesterség mellett egyébként jegyszedõ az egyik moziban. Béla bácsi nem tûri a rendbontást. A rendbontók pedig Béla bácsit nem tûrik, ezért inkább messzire elkerülik.
    Vele egy szinten egy molyszagú kis öregasszony lakik egy még molyszagúbb lakásban, aki folyton mindenben egyetért Béla bácsival és egyébként rendkívül jelentéktelen szereplõje a most kezdõdõ regénynek, úgyhogy több szót nem is érdemel.
    Az elsõ emeleten, az egyik lakásban, egy jó negyven körüli, egyedülálló nõ lakik. Azt nem tudom, hogy valóban mindig egyedül állt-e, és azt sem, hogy egyedül is fekszik-e mindig, de az biztos, hogy a lakásban nem lakik vele senki sem. A nõ egyébként mindig nagyon csinosan öltözik, és jellemzõ rá, hogy a fejét kissé hátrahajtva, olyan arccal lépeget föl a lépcsõn, mintha még mindig húsz éves lenne, és most döbbent volna rá arra, hogy bizony a napra lehet nézni, de rá nem. A lépcsõházban szoktunk összetalálkozni, ahol udvariasan köszönünk egymásnak.
    Mindig erõs parfümillata van, ami utána betelíti az egész lépcsõházat.
    A parfümillatokat egyébként kiszámíthatóan, bizonyos rendszer szerint változtatja. Megfigyeltem, hogy hétköznaponként üzletasszony illatú parfümöt használ, ami gyakran tiszteletet parancsoló, erélyes, de mégis nõies érzékiséget sugalló illatfelhõkkel telíti be a lépcsõfordulókat.
    Hétvégére, ha jó idõ van és elõreláthatóan nem fog esni az esõ, már péntek délelõttönként is átvált egy teljesen más, egy bizonyos húsvét illatra, amiben virágok, zöldülõ parkok illatai szerepelnek, csipetnyi aranyhalas szökõkút illattal kombinálva.
    A húsvét illatot, egyébként egész évben, minden hétvégén lehet érezni körülötte, még decemberben is, azonban csak nappal, mert ez nappali illat.
    A hétvégi esti illat, már nagyon alkalomhoz illõ. Úgy is hívom ezt az illatot, hogy alkalomhoz illõ illat. Ezt csak akkor érezni, ha a nõ este kiöltözve elmegy valahová, ahonnan nem tudni, mikor érkezik vissza. Illetve Béla bácsi biztosan tudja, hisz nagyon éber ember, de õt azért inkább nem kérdezem meg, még a regény kedvéért sem.
    A lényeg, hogy az alkalomhoz illõ illatban mindig van egy kis abszolút jó modor, egy pohárnyi vörösbor, egy kis vanília és egy kis mosatlan lila szõlõillat is, és ezt az egészet megbolondítja egy leheletnyi ünnepélyesen elfújt gyertya szag.
    Bár nem tudhatom, de meglátásom szerint a korabeli férfiak biztosan rajonganak érte. Szerintem ez is a vesztük.
    A parfümös szingli nõvel szemben levõ lakásban két fiatalabb mogorva lány lakik együtt, akik egyébként testvérek és valamiért nem szoktak nekem soha viszszaköszönni, emiatt én büntetésbõl most úgy döntöttem, hogy rossz véleménnyel vagyok róluk és punktum. Ki is hagyom most õket, hátha ez rosszul esik nekik. Menjünk is tovább!
    Felérkezve a harmadik szintre, az enyémmel szemben levõ lakásban egy fiatal pár lakik, akik gyakran veszekednek a lépcsõházban és egyébként nem tudni, hogy mivel foglalkoznak.
    Azt sem, hogy miért vannak együtt.
    A párból a nõnemû fél egy hosszú körmû, vékony lány, aki folyton elégedetlennek tûnik valamiért. Elégedetlen az élettel. Születése elõtt, biztosan másmilyennek képzelte az egészet. A hímnemû félrõl pedig még ennyit sem tudok mondani, mert se nem vékony, se nem hosszú körmû, se nem lány, és igazából még elégedetlennek sem tûnik. Csak úgy van.
    Õk esténként együtt szoktak elmenni valahová. Olyankor hallani õket, ahogy veszekednek. Van, hogy a fickó káromkodik, a nõ meg visítozik, máskor meg a nõ káromkodik, mire a fickó jól felpofozza. Szép dolog a szerelem...
    Hogy hová mennek együtt, azt nem tudom, a lényeg, hogy megélnek belõle.
    Az én lakásom, ahol napjaimat tengetem, ugyanezen a szinten mellettük, a ház padlása alatt van.
    A padlás, a ház legtetején, vagyis a harmadik szint fölött található, ahová egy korhadt falépcsõ vezet felfele.
    A falépcsõ következetesen recseg, ha rálépnek, így tudatosítja folyton a rajta éppen közlekedõ személlyel, hogy már bizony nem mai gyerek, még lépcsõkorban átszámolva sem. Valóban. Ránézésre is tekintélyes korral rendelkezik. Legalább erre legyen büszke. A küllemére ugyanis nem lehet. Hogy az igazat megvalljam, baromi rondán néz ki, és a helyében én is folyton nyikorogva kérnék mindenkitõl elnézést emiatt.
    Ez a korhadt lépcsõ nem lopta be magát a szívembe. Pont az ajtómmal szemben van. A nyikorgása gyakran felriaszt álmodozásaimból. Ráférne, hogy kicseréljék, annak ellenére, hogy nap-mint nap teljesíti kötelességét. Felvezeti a padláson kialakított szobájához, illetve levezeti az én szintemre a padláson élõ nem mindennapi lakót: a Gyurmaarcút.
    A Gyurmaarcú egy õrült öregember, aki a padláson lakik és egész nap csak vigyorog bele a nagyvilágba és néha egy kezére húzott bábbal járkál, amivel beszélgetni szokott. Hozzáteszem, ezt rendkívül ügyesen csinálja. Hasbeszélõ. Ha jól tudom, ebbõl is él. (Legalább õ megél valamibõl.)
    A Gyurmaarcú egyébként onnan kapta tõlem a nevét, hogy bármilyen külsõt tud formálni azzal a hülye gyurma arcával, ami akkor idegesít a legjobban, ha éppen rossz kedvem van, és minden igénylek, csak a humort nem.
    Az öregrõl mindenféle pletykák meg legendák keringenek, hogy különös képességei vannak, meg hogy titkos gonosz dolgokat talál fel, de azt senki sem tudja, hogy ebbõl pontosan mennyi igaz. Hiába, ha egy házban, akár egy magányos öregasszony is lakik, ott már elkerülhetetlenek a pletykák. Na, nem mintha a fiatalasszonyok, vagy a leányok nem szeretnének idõnként pletykálni, de õk legalább keresnek valami olyan célszemélyt, akin érdemes a nyelvüket köszörülni. Legtöbbször valamelyik nõi konkurenciájuk a célpont, akinek a pikszisbõl való kiesésére kell egy kicsit rásegíteni ily módon. A másik gyakori célpont az olyan férfi, aki valamiért meggondolatlanul visszautasította a nõt és éppen nincs jelen...
    A Gyurmaarcú különben nem árt soha senkinek, csak a hiábavaló jókedvével õrjíti meg az embert. Ha találkozunk, mindig köszön, de pluszban néha rászól a bábjára is, hogy "Tessék köszönni a fiatalembernek!"
    Ekkor a báb kicsit rekedtes, de mégis vékony hangon, kötelességtudóan, kissé lehajtott fejjel mondja: "Üdv!"
    A Gyurmaarcú ezután elégedetten ránéz, és csak annyit vet neki oda: "Na, azért!"
    Ezután, mintha mi sem történt volna, továbbmegy és mosolyog.
    Minek örülsz, te marha? Az egész kerület rajtad röhög...

    Az én szintemrõl lefelé, egyébként már rendes kõlépcsõ vezet, ami büszkén kopog a rajta végigszaladó cipõk alatt, mutatva fiatal, kilencven-száz év körüli csikó korát. Valószínûleg a házzal együtt épült, nem úgy, mint a Gyurmaarcú korhadt padláslépcsõje, amit már készen hoztak ide valahonnan, mondhatnám már nyugdíjasként.
    Az én lakásom szerencsére elég világos. Ezért is jó, hogy a harmadik szinten van. Egyébként ennek a bérlése a legolcsóbb. Leszámítva persze a padlásteret, ami szerintem nemhogy ingyen van, de szerintem még fizetnek is annak, aki ott lakik. Én mindenesetre nem laknék. Szegény Gyurmaarcú is lehet, hogy odafönt kergült meg.
    A világos lakásom, a fürdõn és a picike konyhán kívül, egyetlen nagyobb szobából áll. Erre a szobára az jellemzõ, hogy a földön, az asztalon, a szekrényben, a fotelban, a fiókokban és egyéb helyeken, mindenütt rengeteg, nõi portrékat ábrázoló rajz van szanaszét. Az én rajzaim. Belõlük élek.
    Egy pacák szokta felvásárolni õket, aki lenyomatokat készíttet belõlük.
    Õ az állandó megrendelõm és egyben az egyetlen is. Nõi arcokat vár tõlem. A neki tetszõ rajzokból lenyomatokat készít, amit utána õ jó pénzért el tud adni.
    Megegyeztünk.
    Én szállítom neki a rajzaimat, õ pedig válogat. Ez rendben is van. A probléma ott kezdõdik, hogy rendkívül válogatós, és csak nagyon kevés felelt meg neki, amit eddig készítettem. Pedig rengeteg képet rajzoltam. A nagy többségük olyan nõt ábrázol, akik valahonnan az ismerõseim voltak és kikönyörögtem, hogy hadd rajzoljam le õket. Van köztük igazi bombázó is. Némelyik szolidan szép és sejtelmesen szûzies.
    Elértem, hogy gyanútlanul feljöjjenek hozzám és vállalják, hogy kábé egy órát mozdulatlanul üljenek velem szemben. Többnyire ekképpen keletkeznek a munkáim.
    Van köztük szándékosan végzet asszonyának beállított és akként lerajzolt nõ is, hipnotikus szemekkel.
    Az sem volt jó neki.
    Mikor legutóbb elkészítettem tizenként rajzot, gyorsan átfutotta õket, hármat félretett, a többit visszaadta, hogy nem tud velük mit kezdeni.
    Amit félretett, semmi extrém. Normál átlagos nõi arcokat ábrázoló grafikák. Neki azok kellenek.
    Az elején még könnyebb dolgom volt, mert mint említettem, azért csak találtam egy-két olyan ismerõs hölgyet, aki megengedte, hogy lerajzoljam.
    Persze, ez sem volt mindig egyszerû dolog. Az egyiknek például annyira megtetszett a róla készült rajz, hogy azonnal el akarta kérni. Szép, szõke kis nõ volt. Amolyan álmodozó arcú. Megígértem neki, hogy ha nem fog kelleni a kép a fõnöknek, neki adom, ha pedig kelleni fog, akkor újra lerajzolom õt.
    Az neki nem jó. Neki most kell a rajz. Majd visszahozza. Végül odaadtam.
    Elvitte, és azóta nem láttam sem a lányt, sem a rajzot.
    Egy másik esetben, egy férfikörökben eléggé felkapott ismerõs hölgyet beszéltem rá, hogy mentsen meg és üljön nekem modellt. Még lerajzolni is megtiszteltetés volt, hiszen tudtam, hogy sorban állnak érte a férfiak. A nálamnál különbek. Ezt õ többször is kihangsúlyozta. Mikor elkészült a portré, megharagudott, hogy az arany fülbevalóját szándékosan lehagytam a képrõl. Próbáltam elmagyarázni, hogy itt nem a fülbevaló a lényeg, de úgy látszik ezt õ másképp gondolta. Búcsúzóul összetépte a rajzot. Igaz, azóta bocsánatot kért, de eddig még nem sikerült újra összehozni vele a találkát, hogy újra megrajzoljam. Nagyon elfoglalt.
    Elfoglalják a férfiak.
    Õ viszont a férfiakat foglalja el. Jobb is így...
    Egyébként megtehetném, hogy kiüljek a térre, ha jön a jó idõ, és inkább portrékat rajzoljak a turistáknak, meg a szerelmespároknak, de valamiért ez nem megy nekem.
    Bárkit le tudok rajzolni összetéveszthetetlenül, de ha mögém állva mindenféle idióta nézni, és hatalmas hozzáértéssel kritizálni kezdené az éppen hogy elkezdett rajzot, akkor leblokkolnék. "Hasonlít, hasonlít, de mintha a szája egy árnyalattal kisebb lenne. Te nem így látod, szívem?"
    Roppant módon zavarna a sok szakértõ járókelõ. Így csak otthon dolgozom, a kis világos lakásban, a Gyurmaarcú padlásszobája alatt. Illetve, csak dolgoznék...
    A probléma az, hogy már kifogytam az arcokból. Nincs modellem. Keresnem kell sürgõsen pár újat. Ez, pedig nem egyszerû dolog.
    Már rendszereztem magamban az eddigi rajzaimat. Lerajzoltam több keskeny arcú nõt, ugyanannyi szélesebb arcú nõt, Rajzoltam pisze orrú bájos lányt és görbe orrú dámát. Találtam húsos szájú érzéki lányt, és vékony szájút, sõt éles világos szemûtõl kezdve a sötétszemûig, a rövidtõl a hosszú hajún át szinte mindenféle típusú nõrõl van már rengeteg rajzom, de úgy látszik nem elég.
    Nehéz kenyér ez...
    Azóta járom az utcákat és figyelek. Ha észreveszek egy alkalmas arcot, próbálom megjegyezni, aztán futás haza, föl a lakásba és nekilátok.
    Néhány hete, mikor még volt pénzem, beültem egy nagyobb cukrászdába, vagy kávézóba és titokban a jegyzettömbömbe kis vázlatot készítettem egy-egy felbukkanó reménységrõl. Aztán, ha ilyesformán elkészül pár hálásabbnak tûnõ rajz, akkor egybõl elviszem ennek a gazembernek megmutatni. Hadd válogasson.
    Néha tetszik neki egy-egy, és azt kifizeti. Olyankor egy lélegzetvételnyi levegõhöz (pénzhez) jutok és folytatom tovább a küzdelmemet a fennmaradásért, a nõi arcokkal.
    És ebben az ádáz helyzetben szokott a Gyurmaarcú jókedvûen köszöngetni nekem. Mit képzel ez? Az élet nagy habostorta talán?

BERETI GÁBOR

Az utolsó találkozás

Bourdieu mezõin sétára indult egy hattyú.
Köréje húzódott, s táncolt körötte
százezer mámoros atom. Majd kivált az egyik,
s a mellkasát felhasítva lángra gyúlt.

Hûvös volt aznap, és néptel
en az
utca. Hattyúk és szirének úsztak az ég vizén,
s hogy újra láthassam kirajzolódni
arcodat, amit a felhõkre önnön testébõl egy haldokló
szirén szõ fölém - ott ténferegtem akkor,
ott bujdokoltam én is a mezõn.

Aztán hirtelen minden elsötétült. A hattyúkba
ágas villám csapott, s a szirének hajába, akár a
méhrajok, szúrós fürtökben zörgõ bogáncs
tapadt. A magasban néhány széttépett,
könnyezõ felhõcafat között megvadult ordasok
hajszolták a fényt, mígnem
holtan terült el a Nap. Én mégis maradtam
volna még, ám a szél, hogy eltemessen,
mindenfelõl árnyékokat s hideg ködökbe
nyalábolt hófúvást hordott reám.

Sötétté lett és vakká vált a világ.
Mert kiáltottam, az irdatlan messzeségben
odafenn, utolszor végül széthasadt a menny:
te gyúltál ki, te álltál fénylõn fölöttem,
a felhõkön úszva téged láttalak.

S még sokáig, bûvölve, bénultan álltam ott,
bámultam káprázva hatalmas, sodródó arcodat,
amit elkívánt tõlem, s halkan és szelíden
magába ivott az ég.

DÁNYI DÁNIEL

Médiatrükk

fény fröccsen színre lép egy megtestesült fénykép
ég a teste, lesben este fényképészeink meglõtték, és
azóta is özönben dõl róla színfoltos kõpadlóra
lepkeszárny, krétaporfelhõ, szivárvány
tótükrön pergõ esõ, vidám királylány, nõk a hóban
a szótlan köré gyûlt tömeg meg egyre bámul: mennyi látvány