MORFONDÍROZÁSSZERDAHELYI ISTVÁN
Esők, bukszusok, fogkefék
Azokat a mondatokat, amelyeket itt le akartam írni, már sose fogom megfogalmazni. Vidámak lettek volna és csúfolódóan szeszélyesek, mint a fürdőszobám ablaka előtt terpeszkedő ősrégi bukszuson át-átvillanó napfény. Szinte az utolsó ágáig-bogáig készen állt bennem az egész gondolatmenet. Kár érte.
Az éjszaka, mint már hetek óta, ismét esett az eső. A bukszusom gallyai egyre mélyebben hajlanak a föld felé, az egyik ága már nem bírta a levelein megülő cseppek súlyát, s látom, letört.
Annak a már soha le nem írható gondolatmenetnek a kiindulópontja egy neves író mondása lett volna, fogmosás közben hallottam a rádió reggeli adásában. Szövevényes világunk homályos bokormélyébe világító, vakítóan szellemes megállapítás volt, megállt kezemben a fogkefe, és rögtön tudtam, hogy igen, ez az. Ezt kell továbbsugározni, más-más gondolatcseppekben tükröztetni, s valami megvilágosodik, élesebb körvonalúvá válik, legalább néhány ember számára. Bizonyára nem lesznek sokan, de ha továbbmondják másoknak, lassan, észrevehetetlenül terebélyesedni fog a világosság, mint amikor a bukszuson át-átvillanó napfény egyszer csak beragyog a fürdőszobámba. Végtére is, ez a mi világunk már csak ilyen.
De nem lesz az egészből már semmi se. Ma reggel, mielőtt leültem volna a szövegszerkesztőm elé, a fürdőszobában, mint mindig, bekapcsoltam a rádiót. Ismét a neves írót szólaltatták meg, s ezúttal is olyasmit mondott, amitől újra megállt kezemben a fogkefe. Csak ezúttal azért, mert rájöttem: én ennek az embernek a gondolatával - lett légyen az akármilyen igaz - nem indíthatom a saját írásomat, de még a nevét se írhatom le. Mert olyat mondott, amitől szövevényes világunk bokormélyi homálya növekszik, s amitől az emberekben a sötétség terebélyesedik. Bizonyára nem lesznek sokan, ki figyel oda a rádióra, ha nem zenét vagy sporthíreket sugároz, de ha azok továbbmondják másoknak, lassan, észrevehetetlenül szétterjed ez is, ilyen a mi világunk.
Meglehet, talán csak arról van szó, hogy öregszem. Ha fiatalabb lennék, most ide írnám a neves író nevét, idézném, amit ma mondott, és kifejteném, hogy e nézete annál veszélyesebb, minthogy a múltkori megszólalása hitelesítheti olyanok szemében is, akik pedig - stb. Vagy fordítva, mégis leírnám azokat a mondatokat, amelyeket itt eredetileg le akartam írni, hozzátéve, hogy ezzel szemben ez a mai - stb. Csakhogy valóban öregszem, s ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a világ híreivel való érintkezéseimet a fogmosások időtartamára korlátoztam, hanem abban is, hogy rájöttem: nem kell mindenre mindig reagálni, ami rádióhallgatás közben az ember kezében megállítja a fogkefét.
A társadalomtudományi szakírók jelentős része úgy véli, hogy a rádió, a televízió, az újságok, azaz a "tömegkommunikáció" a "média" által közvetített népámítás legalább olyan formában mindenképpen diadalmaskodni tud a tömegeken, hogy azok fásulttá válnak és feladják azt az igényüket, hogy felkutassák a tömegkommunikáció teremtette látszatok mögött az igazságot. Véleményük szerintem kétszeresen is téves. Egyrészt ugyanis a média célja nem valamiféle önmagáért való népámítás, hanem a nagyon is józan haszon: szenzációkat kell elénk tálalniuk, hogy növeljék közönségkörüket, s így a cégóriások minél több hirdetést rendeljenek meg náluk. Mindegy, hogy az itt le nem írt nevű neves író mit mond a rádióban, csak állítsa meg kezemben a fogkefét.
Szakíróink másik tévedése pedig az, hogy a tömegek elfásulhatnak a népámítás hatalmának nyomása alatt. Valójában nincsen mitől elfásulniuk, mert egyszerűen átlapoznak az újságok sportrovatához vagy zenéhez tekerik a rádiót, krimire kapcsolják a tévét. A tömegek ugyanis nem olvassák a tudósokat, a társadalomtudományi szakirodalomban való jártasságukat tekintve abszolút kultúrálatlanok, de nem együgyűek. A mindennapi élet sűrűjében élnek, dolgoznak, bért kapnak, tömegközlekednek és a boltokban nagyon odafigyelnek, minek mi az ára. E közvetlen és valóságszagú tapasztalataikat pedig kicserélik egymással, s ha a média nagyon ellentétes közleményekkel próbálja meg ámítani őket, az nem fásultságot vált ki belőlük, hanem eleinte lefelé hajló mosolyt, majd reccsenő dühöt. Ahogyan a fürdőszobám ablaka előtt álló bukszus gallyai a nyári esőkben egyre mélyebben hajlanak a föld felé, aztán az ágaik már nem bírják a leveleiken megülő cseppek súlyát, s letörnek. Ilyen ez a mi világunk.
OLVASÓLÁMPABISTEY ANDRÁS
Ha az ember csak tizenkét éves
Ballai László: A kitagadott
Meyer János, Ballai László regényének a hőse tizenkét éves, és úgy érzi, nincs helye a világban. Ha nem volna, senkinek sem hiányozna, még a szüleinek sem, másokról - osztálytársakról, szomszédokról és egyéb ismerősökről - nem is szólva.
Szüleinek két igazi szórakozása van: a bevásárlás, pontosabban az ődöngve nézelődés a Cora áruházban, ami nagyjából a kulturális és szórakoztató programokat helyettesíti, és a veszekedés. Apa és Anya tulajdonképpen jól egymáshoz illenek, csak miután semmi sem érdekli őket igazán, néha nagyon unatkoznak, és unalmukban megverik a gyereküket vagy veszekednek, néha verekszenek is egy kicsit, majd kibékülnek, és az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban.
Mit tehet egy tizenkét éves fiatalember ilyen családban?
Beállhat például egy gyerekbandába, amely lassanként galarivé "növi ki magát", autókat törhet föl, hogy kocsikázzon egy kicsit, unalmában verekedhet, mint a szülei, csak őt előbb-utóbb elviszi a rendőr valamilyen balhé miatt, és rács mögé kerül.
A másik út az álmodozóé. Ha az igazi világ szürke és unalmas, hát felépít magában egy álomvilágot, ahol minden megtörténhet, s olyan kalandokat élhet át, amelyekhez képest a lopott autón kocsikázás kutyafüle, és ahol úgy lehet minden kaland hőse, hogy verekednie sem kell a valóságban. A legnagyobb baj, ami ezzel érheti, hogy elfelejt ezt-azt, kissé szórakozott, de ártalmatlan csodabogárnak nézik.
Meyer János ezt az utat választja: Ivanhoe, a kitagadott lovag szeretne lenni, sőt álmodozásai közepette az is lesz, gondolatban a helyébe lép, átéli a kalandjait.
Azután még történik valami: néhány rossz cipővel elküldik a közeli suszterműhelybe, és megismeri Felkai bácsit, aki rögtön "kis barátom"-nak szólítja, és ezt komolyan is gondolja. Ettől kezdve Meyer János a műhely állandó vendége lesz, és feltárul előtte egy ismeretlen világ. Felkai bácsi, az egykori pincér, majd suszter a maga kissé tudálékos módján hosszú monológokban vezeti be a világ titkaiba. A könyv nagy részét ezek a monológok alkotják, amelyekben kaleidoszkópszerű összevisszaságban keveredik a múlt és jelen, köz- és privát történelem, tények és legendák politikusokról, írókról, színészekről, Isten létéről vagy nemlétéről, a holokausztról valami furcsa népi történelemszemlélet jegyében.
A történetet Meyer János meséli el Ivanhoe-n és más könyveken csiszolt, de mégis csak tizenkét éves szókincsével. Mondatai olykor kissé kopogósak, de ezzel válnak hitelessé, és mindvégig jó ellenpontot képeznek a Felkai bácsitól idézett árnyaltabb mondatokkal.
A harmadik stiláris elem a vendégszövegeké. Meyer János kedvenc tantárgya a földrajz, ha hall valamit Felkai bácsitól, amit nem tud elhelyezni a világban, előveszi az atlaszt vagy a földrajzkönyveit, és utánanéz, sőt nemcsak utánanéz, de bele is veszi a történetbe. Így kerül a könyvbe például, amit a Balatonról vagy a Dunáról tudni kell, de szó van arról, mit ír a Képes Földrajz Párizsról, amikor Felkai bácsi kedvenc énekesnőjéről, Edith Piafról beszél. Olvashatunk részletet az Ivanhoe-ból, megismerkedhetünk azzal is, amit a Fülöp-szigetekről ír a Képes Földrajz. Ezek a vendégszövegek nem lógnak ki a könyvből, a harmadik stiláris réteget alkotva a maguk száraz, oktató módján kiegészítik, szervesen illeszkednek bele.
Felkai bácsi politizál is, és olykor figyelemre méltó gondolatai vannak. "Én nem akartam kommunizmust sem, meg rendszerváltást sem. De mind a kettőt velem fizettették meg" - mondja egy helyen. Máshol meg arról elmélkedik, hogy "Aki itt jobboldali, keresztény Magyarországot akar, annak azt kívánom, hogy ő legyen benne a tüdőbajos kubikus, a kilakoltatott munkanélküli, a munkaszolgálatos. Ne politikus, iparbáró, mágnás, püspök akarjon lenni. Ingyen ebédért álljon sorba..."
Azután változik a színhely. Felkai bácsi meghal, és Meyer Jánosnak újra szerencséje van. Céltalan kóborlásai közben találkozik Robival, a jobb sorsra érdemes bárzongoristával, aki tovább tágítja, jóval intellektuálisabb módon a Felkai bácsi révén megismert világot. Robi kevésbé hús-vér alak az öreg suszternél, van benne valami irracionális, ahogy magához veszi az elcsavargó Meyer Jánost, akit időközben a tévében is kerestetnek. Ugyanakkor szerkesztési bravúr, ahogy mintegy továbbépíti a Felkai bácsi történeteit, olykor korrigálva is őket. Ebből a szempontból jellemző a volt pilóta, a Budapesten ragadt angol Gerry története, amelyet mindketten ismernek és elmesélnek. Felkai bácsi kissé meseszerűen, Robi reálisabban. A világban lassanként eligazodni képes Meyer János Robiban már nemcsak apát talál, mint talált Felkai bácsiban, hanem barátot is, és ez a kapcsolatot még árnyaltabbá teszi.
Az elmondottak ellenére nem fejlődésregény, még kevésbé pedagógiai regény A kitagadott. Több és kevesebb is annál. Bár nyomon követhetjük benne Meyer János szellemi fejlődésének egy viszonylag rövid szakaszát is, igazi tartalmát a benne fölbukkanó alakok, történetek, események kavargása adja.
A kapcsolatban a rendőrség vet véget. Följelentés alapján a rendőrök betörnek a lakásba. " Csak álltam ott, és nem értettem, hogy az a két rendőr miért üti-veri azt az embert, akit én Felkai bácsi után a legjobban szeretek a világon, a torkomban mintha gombóc lett volna, szólni sem tudtam, és patakzani kezdett a szememből a könny."
A külvilág értékítéletelete szerint a történet jól végződik, Meyer János sértetlenül visszakerül a szüleihez. Valójában ő tragédiának érzi, s nem ok nélkül, hogy visszazuhan a régi szürke és érdektelen világba. A világ ugyanaz, a fiú azonban életre szóló élményeket kapott, és van remény, hogy ő már nem marad "korunk hőse", különb lesz a szüleinél.
Ballai László könyve nem ifjúsági regény, bár fiatalok is érdeklődéssel olvashatják. A fiatal író meglepően érett munkája a valóság annyi rétegét tárja föl, hogy gyermek és felnőtt egyaránt megtalálja benne azt, amiről úgy érezheti, hogy neki (netán róla) szól. (Mágus Kiadó)
SIMOR ANDRÁSHétköznapi szolidaritás
Nemes János: Ubo és kalibanga. Gyógyítás a trópusokon
Nemes János tízéves önkéntes orvosi munkát végzett az ázsiai, afrikai és latin-amerikai nagyvárosok szegénynegyedeiben, falvaiban az "Orvosok a Harmadik Világért" német civil orvosi szervezet keretein belül, melynek doktorai a szegények között élnek, teljesen ingyen gyógyítanak, sőt, az útiköltség felét is ők állják, a szervezet csak a nagyon szűkös ellátást, a szállást és étkezést biztosítja számukra. Legutóbb a Fülöp-szigeteken, Indiában, Kolumbiában, Kenyában, Venezuelában dolgozott. Erről az útról számol be olvasmányos, sokféle ismeretet adó könyve, melynek címe a Fülöp-szigeteki visayan nyelven annyit jelent: köhögés és hasmenés. 1994-es első Fülöp-szigeteki útja idején a helyzetet alábecsülő hivatalos statisztikák szerint százezer lakos közül évente 286 betegedett meg tuberkulózisban, és közülük 36-an bele is haltak az általa Morbus Philippinusnak nevezett kórba, amelyről Indiában megállapíthatta, hogy elsietve keresztelte el így a hajdani Morbus Hungaricus mintájára, hiszen Kalkuttában a hat hét alatt vizsgált és kezelt 2500 betegének tíz százaléka tébécés volt. Még keményebb próbatétel volt, amikor Kenyában az AIDS-szel kellett szembesülnie. Az AIDS-szel ez idáig több mint 40 millióan fertőzöttek meg a Földön, és 90 százalékuk Afrikában él, ahol harminc millió, javarészt 20-30 éves ember halt bele ebbe a betegségbe. Kenyában naponta 600, évente 200 ezer ember veszti életét e betegség következtében. A kontinensen folyamatosan csökken az átlagéletkor.
Mi Nemes János titka, miért vállalta többször egymás után ezt a küldetéses orvosi munkát? A választ Teréz Anya kalkuttai ispotályában kapjuk meg. Teréz Anyáról írja találkozásukra emlékezve: "...a hétköznapok gyakorlatába ültette át az ősi eszmét - a szolidaritás titkát. Azokon a szerencsétleneken segített, akikhez nem ért el sem az állam, sem a segélyszervezetek keze. A szegények legszegényebbjeihez, az érinthetetlenekhez - és nem csupán Indiában, hanem szerte a harmadik világ nyomorúságos országaiban." Ugyanez a hétköznapi szolidaritás vezette Nemes János doktort is.
De nehogy azt higgyük, hogy könyve a Harmadik Világ borzasztó egészségügyi helyzetének tárháza csupán. Sok humorral megírt könyv ez, amelyből nem hiányzik a szobája falán futkosó csótányok említése sem, akiket apró barátai, a meglepően hangosan rikoltozó gekkók irtanak rendületlen buzgalommal. Nemes Jánosban hiteles életöröm párosul a civil kurázsival, és kétségbe ejteni csak egyvalami tudja: amikor a körülmények miatt orvosi munkáját érzi reménytelennek. Ez az életöröm bujkál a tekintetében az egyik fényképen is, amikor egy venezuelai kisgyereket tart a kezében vizsgálat közben. Bizonyára ezért is fedezi fel a Harmadik Világ titkát, azt, hogy a nyomornegyedek élete nemcsak reménytelen mocsár, hanem a nehézségekre fittyet hányó végtelen ünnep - fiesta is, ahol az emberek együtt élnek, és nem veszett ki belőlük az ősi eszme, a szolidaritás.
Ernesto Che Guevara 1966-ban azt írta kongói harcáról szóló kézirata utószavában, hogy korszakunk alapvető ellentmondása nem az úgynevezett szocialista országok és az imperialisták, hanem az elnyomó nemzetek és a kizsákmányolt népek közti ellentmondás. Ennek az akkor nem kevesek által eretneknek tartott nézetnek az igazságát azóta sok minden igazolta. Azok közé tartozom, akik bíznak a világ szegényeinek erejében, és abban, hogy megmentik Földünket a globalizált barbárságtól. Ezért is olvastam végig örömmel Nemes János sok kétségbeejtő tényt tartalmazó, okos, hétköznapi szolidaritásra tanító könyvét. (Melinda Kiadó és Reklámügynökség)
MARÓCZY MAGDAKorszakváltás küszöbén
Hidasi Judit: Vissza Japánba
Egyre-másra jelennek meg könyvek Japán kultúrájáról, társadalmáról, vallásáról és fantasztikus ipari, műszaki és kereskedelmi fejlődéséről, a japán életszínvonal ugrásszerű emelkedéséről, gazdag irodalmáról - a bőség zavara teszi bizonytalanná az ember választását, ha Japánról könyvet keres.
Most került a boltokba egy elegáns könyvecske, színes, szép tokiói Ginza utcarészlet a fedőlapja. Jó kézbe venni, és érdekes olvasni. A szerző évtizedek óta egyetemi oktató: japán nyelvet tanított itthon, és most negyedik éve egy japán egyetemen tanít európai informatikát. Ez a második könyve Japánról. Hidasi Judit professzori allűröktől mentesen, egyszerűen és színesen ír.
"Elektronikus vezérlésű a fürdővíz-melegítő, a mosógép, a légkondicionálók, a mikrosütő, a biztonsági berendezés és a rizsfőző. Ha akarnám, akkor a WC-ülőke is szabályozható lenne - de én nem akarom, mert akkor újabb elektronikus vezérlés kerül a lakásba és már így is telítve vagyok... Különösen azután, hogy vendégségben egy olyan szerkentyű volt a WC-ben, amit még nem ismertem. Keresgéltem, hogy melyik kis villogó gomb mire szolgál, végül megnyomtam egy gyanús külleműt, hogy lehúzzam a WC-t, erre három percen belül megjelent a rohamrendőrség."
Újabb könyvében a japán életről általában, különösen pedig az oktatás helyzetéről, a japán nyelvről és gondolkozásmódról, a mindennapi élet jelenségeiről és természetesen a diákokról esik szó.
Japánban a társadalomban és a családban egyaránt értékválság zajlik. A szerző belülről látja és láttatja azt, hogy a japán csoda alapja a japán oktatás, ami kezdetben jó volt a maga uniformizált oktatási rendszerével. Már régen kialakult az iskolában a csoportszellem, ahol nem az egyéni teljesítmény a fontos, hanem a jó közösségi munka. A gyerekeket rendszeres, szívós munkára, kötelességtudásra és együttműködésre szoktatták. Kitűnni nem kell, sőt, nem is szabad. A diáknak le kell szokni az egyéni ambíciókról, mert "a kiálló szög beveretik".
A globalizálódó világban azonban változásokra van szükség. A kreatív gondolkozásról leszoktatott diákok többsége egyetemi évei alatt sem tud önálló, érdemi munkát végezni. Ennek hiánya főleg a posztgraduális képzésnél mutatkozik meg. Japánban egyébként az iskolázottság foka világviszonylatban is rendkívül magas, a különösebb szakképzettséget nem igénylő rutinmunkára (bolti eladó, titkárnő, ügynök) is csak felsőfokú végzettség birtokában van az állásra jelentkezőknek kilátása. 2003-ban 602 000 diák jelentkezett központi egyetemi felvételre, 92%-a a diákoknak meg is jelent a felvételi vizsgán.
A szerző szerint sokat írtak már a japán képzés szigoráról és arról a társadalmi problémáról, hogy egyre több gyerek tagadja meg az iskolába járást. Az okok között szerepel a csúfolódás, kínzás, a szülők túlzott követelményei miatti stressz.
1978 óta a tízszeresére nőtt az ilyen diákok száma, a számuk az elemi iskolában 26 ezer, az alsó középiskolában 108 ezer volt, a valóságban azonban ennél is több.
A serdülőkorban sem javul a helyzet: a magányos, ingerszegény fiatalok egy része nem hajlandó érintkezni, vagy kommunikálni a környezetével, bezárkózik (japánul ezt hikikomori-nak hívják) és ez a nehezen diagnosztizálható lelki betegség sokszor hosszú évekig eltart. A regisztrált esetek száma 800 000 körüli, de feltehetően jóval nagyobb valójában.
A tanuló elzárkózva él és otthon emberek helyett gépekkel érintkezik egy virtuális világban. Régebben több gyerek volt a családban, egyszerűbb körülmények között több generáció is együtt lakott, az "alom melege" biztonságot adott a gyerekeknek, minden megbízható és szabályozott volt, a tradíciókat szigorúan betartották.
A világ most betüremlik a családok otthonába, a tévé, Internet, a mechanikus játékok "megrázkódtatták" a diákok magatartását, erkölcsi nézetét, az individualizmus felé terelték öntudatlanul is.
A japán társadalom a korszakváltás küszöbén áll. A szerző szerint mindezek ellenére az emberi kapcsolatok és rendszerek még nem változtak igazán. Nagyon mélyek a japán nép társadalmi és kulturális gyökerei, s "a japán kultúra más kultúrákhoz képest rendkívül sűrű szövésű. Más, lazább szerkezetű nemzeti kultúrákhoz képest a japáni kitűnik feszesen szövevényes voltával, ami azt jelenti, hogy a szakítószilárdsága nagyobb, azaz nehezebben kikezdhető".
A cselekvés, a gondolkozás és a kommunikáció közötti interkulturális különbség feltűnő. Más a japánok gondolkozásmódja, ez az igazi nehézsége a gondolatok cseréjének, és a mentális programozás közötti különbségek adják a kulturális sajátosságok nagy részét. Az ismeretek elsajátításában és feldolgozásában a japánok analóg módon, azaz a világot teljességében elfogadva, passzívan szemlélik, míg az európai gondolkozás digitális világszemléletű, azaz: a valóság és az ismeretek aktív elemzése és kategorizálása a módszere. Az európai kultúrában a gyors reakció, világos állásfoglalás a pozitív viselkedési forma, míg a japán kultúrában tradicionálisan a hezitáció, a kétértelműség, a bizonytalanság a kívánatos.
Rendkívül érdekes, amit Hidasi Judit - tapasztalatai alapján - a csend jelentőségéről ír. A japánokkal való tárgyalások során a ki nem mondott szavak üzenete a lényeges. Nem elég a nyelv ismerete, az intuíción alapuló kommunikáció a fontos. A japánok természetesen megértik egymást, évszázadokon át éltek a külföldtől teljes elzártságban. Õk érzik, milyen fontosak a csend-szünetek - de mit kezd ezzel egy idegen?
Maga a japán nyelv is homályos, nem egyértelmű és gyanakvó. Az etikett nem is engedi meg a direkt, világos fogalmazást, a többértelműséget preferálja. Nem szégyen a nem-tudás, de erre sokszor "rájátszanak" - a japán kérdező lehet, hogy többet tud, mint az idegen kérdezett.
A rendkívül magasabb fejlett, modern, 21. századi japán társadalomban érezhetőek a válság jelei. A hirtelen modernizációt, az anyagi gyarapodást a társadalmi tudat nem tudta követni. Az emberi kapcsolatok kiürültek, a magányosság, mint új tünet jelent meg. A család, mint a társadalom szilárd alapja, bizony, inogni látszik. Riasztóan csökkent a gyerekek száma (1,33 a születési szám), és az eddig szilárd házassági kötelékek meglazultak. A munkanélküliség miatt nem biztos, hogy a férj egy életen át el tudja tartani a családot, a lányok viszont műveltek, szakmát tanultak, önállóan keresnek - nem akarnak férjhez menni! Statisztikák szerint a nők 55%-a választja az önállóságot.
A globalizáció alól Japán sem igen vonhatja ki magát. Társadalmon belül azonban a fontos megoldásra váró feladatok közé tartozik a foglalkozáspolitika megváltoztatása, az oktatás átalakítása és az idegen nyelv (angol) hatékony oktatása. Paradigmaváltásra van szükség, és ebben már történt is figyelemre méltó haladás.
Hidasi Judit könyvét melegen ajánlom mindazoknak, akik japánul tanulnak, vagy valamilyen okból Japánnal foglalkoznak, de azoknak is, akiket egyszerűen érdekel ez az izgalmas, különleges kultúrájú, érdekes ország. (Terebess Kiadó)
KRISTÓ NAGY ISTVÁNSzáz közül egy-egy
Hét könyvről
Mindig száz költő van. Van mindig száz költő. Száz költő mindig van.
E három mondat a summázata annak, amit száz év mérvadónak tekintett antológiáit összevetve szűrtem le, végeredményként. Endrődi Sándor, Vajthó László gyűjteményétől az utóbbi évtizedek Szép versek köteteiig mind megszámoltam. A száz személy persze változik, de a létszám nagyjából azonos. Ami azt jelenti, hogy a tízmilliós ország minden százezredik személye tekinthető költőnek. Ez - viláviszonylatban - nem rossz arány, még ha a Penguin és Fischer kortárs antológiákat is megnézzük. Ízlések és (kritikai) pofonok, persze, különböznek, de a száz személyt tekintve a folyóiratközlések s antológiák nagyjából az általános kritikai véleményt tükrözik. Hogy aztán a százon belül kit hányadik hely illeti meg, az vitatható, bár a 20. századot tekintve vitathatatlan Ady, Babits, Füst, Illyés, József Attila, Juhász Gyula, Kassák, Kosztolányi, Pilinszky, Tóth Árpád, Weöres, Ladányi helye - hogy csak a már eltávozottakat említsem.
De hogy a nemrég újra fölfedezett Derzsi Sándor e százon belül volt-van, azt hiszem, szintén vitathatatlan. Sőt, talán még az első ötvenbe is belefér. Öccsének buzgólkodása következtében egy most Erdélyben megjelent vaskos, de formás kötetben ezer verse szerepe (Testamentum az anyagról). Jól kiválogatott ötszáz nyilván több lenne. A diákkori versikék, sőt életében megjelent egyetlen kötete is nyugodtan mellőzhetőek lettek volna. A kötetet - mint mindig - ceruzával olvastam és csak a jobbakat jelöltem + jellel. Aztán egyre több lett az elfogadható vers, cakhogy 1972-74 közötti termést már szinte kásahegynek találtam. Pedig frappáns rövid versek sorakoznak egymás után. A címük is értelmezi őket. Szomorú halálhangulatot adnak vissza, amire a költő sanyarú sorsa épp elég okot adott, de különösképpen a legtöbb vers utolsó két sora mintha visszájára fordítaná az elégikus hangot, s némi reményt is sugallna - a transzcendenciáét vagy a politikai változásét? És akármilyen "szent" témát ragad meg, Erdélyországét vagy akár édesanyjáét, nem is szólva különböző szerelmeiről, a finom irónia teszi korszerűvé a verseket. Mintha itt-ott már Petrit készítené elő, akinek sorsa olyannyira hasonló volt az övéhez. (Művelődés Kiadó, Kolozsvár)
Hogy a tegnapi, 1978 elején elhunyt költőről maiakra térjek át, először Baranyi Ferenc Epiprológus című antológiájáról ejtenék pár szót. A költő ötven év versterméséből készült saját válogatás ez. Azért "sajátos", mert nem maga s nem is valami hazai szerkesztő válogatta ki e verseket, hanem a nemzetközi költői világ: azok szerepelnek a kötetben, amit külföldi szerzők méltónak tartottak a saját nyelvükön való megszólaltatásra. (Nyilván nem egyszer nyersfordítás alapján.) Ez nemcsak a válogatás mikéntje miatt érdekes, hanem azért is, mert megannyi fordítás egyfajta értelmezés is, és az olvasó számára a versek új meg új arcát mutatja fel. Nem is tudom, van-e élő magyar költő, akinek ennyi versét fordították idegen nyelvre - talán a Nobel-díjra is ajánlott Juhásznak.
Baranyi közérthető verselésétől merőben eltér Gyimesi László új verseinek füzete. A Falfirkák a közfürdőből elvontabb, még inkább elgondolkodtató, mint az előbbi kötet jól kiválasztott együttese. A hazafisággal manapság sokan, sokféleképpen élnek vissza. Gyimesi áttételesen hazafias költeményeinek mindig van egy kissé groteszk ízük, ami azonban nem a hazafiság lefokozása, hanem önkritikus értelmezése, az "ocsmány hitekből összefolyt ősi posvány" elutasítása. Emellett van a füzetben egy-két minden tekintetben nagy költemény: a talányos Az idegen asszony, s a klasszicizáló jellegű, történelmi időt s Nagy Lászlót is idéző Õrtűz vitézeire, rongyosokra. A bátor formai megoldások mindenütt meggyőzőek, így pl. a Jóslat különös sorfelbontásaiban. Ötletesek a "szibériai" Petőfi-utánzatok s a Rómát Pannoniába idéző "hazafias" versek, de vannak, amelyeket csak az ötlet éltet - úgy ahogy -, ilyenek a limerickek, melyeket nyugodtan el lehetett volna hagyni. (Z)
Mindezek a költők nyilvánvalóan beletartoznak a mindenkori százba, de a mai száznak leginkább valahová az elejére tenném Szarka Istvánt, akinek most a A bíbor oroszlán című kötetkéjéről szólok. Ez két hatalmas gyűjteményes kötetéhez s az Ezredvégben korábban ismertetett Szender a holdudvarban-hoz kapcsolódik. Szemérmes szerelmes versei (pl. Van tovább) éppúgy megragadnak, mint éppily szemérmes hazafisága, mely olykor történetiségbe van ágyazva (Temesvár), másszor politikussága (Ingatlanpiac), melyhez illeszkedik a jelen ironikus kritikája (Nagyon Fontos Személyek, Új!). Vonzó és szinte alapvető természetközelsége s a költőnek orvos voltából is következő, szinte magától értetődő materializmusa (pontosabban: pozitivizmusa), filozófikuma (Botorkálj). "A Matéria? Õ az: maga a szellem." Mindebben s mindezen túl az az optimizmus, mely oly ritka mai líránkban! Külön meg kell dicsérnünk Kováts Nikolettának a versekhez simuló ízléses rajzait s az egész életművet behatóan tárgyaló Szepes Erika nagy tanulmányát, amely Szarka verseinek "kert" eszményét állítja középpontba. (Curiosa Nova Kiadó)
Az optimizmus ragadott meg Kaiser László zsebrevágható kis verskötetében (Minden ajtómat kitárom. Hungarovox Kiadó). A mindig bőbeszédű magyar irodalomban külön elismerést érdemel szűkszavúsága, nem egy versének aforisztikus sűrítése, melyre azonban populizmustól mentes nemes hazafiság jellemző (Magyarok). Bájos gyermekverseivel igazán érdemes a legkisebbeket emberségre nevelni. (Hungarovox Kiadó)
És van Kaisernek egy valamivel korábbi, de szintén fontos interjúkötete, mely a sajnos már eltávozott Dr. Hársing Lajossal folytatott beszélgetéseit adja közre (Hivatása szinkrondramaturg). Ez valósággal tankönyve a filmszinkronizálás nem eléggé méltányolt művészetének (mert az), mellyel szinte együtt élünk s akkor is hat ránk, ha nem veszünk róla tudomást. Emellett meleg emberi portré, ahogy Kaisernek Magyar Ferencről szóló, korábban már ismertetett kötete volt. (Hungarovox Kiadó)
Egészen más jellegű, mert hitvallóan keresztény vallási mű a Hit Gyülekezete fejének, Németh Sándornak Reménység című könyvecskéje. Az elidegenedett mai világban ennek is optimizmusa az ami megragad, persze a keresztényi mítoszok jelképrendszerével élve, de materialista olvasó számára is megnyerően - ha nem is okvetlenül megtérítően. (Vidám Vasárnap Könyvek)
Nem az optimizmus, nem is a vallásosság, inkább a rejtett honvágy és rezignáció jellemző arra a kötetre, mely Márai Sándorral foglalkozik. (Egyszemélyes emigráció. Márai emlékek - töredékek) A Salamon István összegyűjtötte emlékezések, eddig ismeretlen életrajzi adatokkal is szolgálva, egymást kiegészítve adnak minden eddiginél jobb képet Márai személyiségéről s életművéről. Borbándi Gyula, Fejtő Ferenc, Hubay Miklós portréit jól ellenpontozza Határ Győző Márai modorosságát is kritikusan vizsgáló emlékezése. De minden visszaemlékezésnél többet mondanak Márai eddig publikálatlan politikus, ám mindig nagyobb távlatot nyújtó, kis rádióelőadásai, melyek legjobb írói arcát mutatják. A legtöbb Márai-műnél s a róla szóló könyveknél többet ér ez a kötet! (Bíbor Kiadó)