VII. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

SZEPES ERIKA

Játék? Dicsőség? Pénz?

Könnyű nyári vigalomra szólított minden évben a verseny - a nyár megvolt (olykor tűző délutáni napon), a pályaművek elkészültek, de vigalom nem lett belőlük. Nem számoltunk ugyanis a magyar költők közismerten erős társadalomkritikai hajlamával (ezt még a posztmodern irodalomteóriának sem sikerült kiirtania), s ezért komoly vagy komor, olykor groteszk-ironikus, olykor még erőteljesebben szarkasztikus húrokon játszottak lürájukon (ez az ismert líra szó eredeti görög írásmódja), és olykor bizony, nem is ritkán, a fájdalom hangja is megszólalt. Az első néhány évben a témák fonákját írták a versenyzők, a színe pedig (pl. Pannonia dícsérete) egyáltalán nem jelent meg. És fogyni kezdtek a pénzjutalmakként kiosztható összegek, s velük együtt fogyni kezdett a beküldött pályaművek száma is. Az első év 87 pályázatával szemben az V. versenyre már csak 21 mű érkezett, tavaly már nem is írtunk ki új versenyt, hanem az előző évek díjnyertes műveiből állítottunk össze műsort. A rendíthetetlen hitű és kifogyhatatlan energiájú Papp János (aki státusban nem lévén, manapság mindenkinek a "magyar hangja") megújította a versenyt: újfajta műfajokat, vegyes témákban írható versmértékeket kínált a vállalkozó kedvű, de most már pénzre egyáltalán nem váró, csak dicsőségre áhítozó, avagy talán pusztán csak játszani szerető, a nemes megmérettetésnek elébe álló költőknek.
    Az eredmény a makacsul pesszimistákat igazolta. Pénzszag nem illatozván csak azok jöttek hívó szavunkra, akik szeretnek vetélkedni, általuk jól ismert vetélytársakkal erejüket összemérni - tehát: játszani. 27 pályamű érkezett, ebből a díjazottak az eddigi versenyeken is nyertes, bizonyítottan minőségi munkákat beadó költők, akik - örömmel mondhatom - mindnyájan az Ezredvég kedvelt és sokszor olvasott költői. Az ezüstkoszorús Székely Szabolcsot még gimnazista korában vezette fel a Parnasszusra az Ezredvég, Gyimesi Lászlót és Rigó Bélát nem kell bemutatnom.
    Nem kapott ugyan díjat, de én igen megkedveltem Horváth Ferencet, aki a Weöres Sándor Psyché-je óta oly divatos szereplíra műfajában alkotott remeket: "rekonstruált" egy Képzelmész névre hallgató, azóta a feledésbe hullott költőt, aki Csokonai barátja és pályatársa volt; az ő nevében ír levelet, majd a levél végén egy kommentárt. A mű véleményem szerint nem "alulvalóbb" - hogy én is a rekonstruált nyelven beszéljek -, mint Esterházy Péter Csokonai Lili-je, vagy éppen Kovács András Ferenc kifogyhatatlan szerepötletei. Jelentem innen a verseny döntnöki székéből: van már az Ezredvég-nek is a múlt mélyéből előbűvölt, saját régi költője: Képzelmész poéta, aki "bolonddá lett" Csokonaival és az Aquincumi Költőverseny résztvevőivel, mert "poétává lettek Magyarországon".

SZÉKELY SZABOLCS

Ecloga

- Á, szia.
- Szervusz.
- Hogy vagy?
- Megvagyok, és te?
- Lehetnék jobban.
- Az írás?
- Téma az éppen volna manapság,
Épp csak a forma hiányzik. Mindegy.
- Hát, tudod, én nem vágom a témát.
Mért nem próbálod meg esetleg hexameterben?
- Rég nem próbáltam. Valahogy nem...
- Szar dolog, értem. Bocs, sietek most. Várj csak!
A számod nem lett új, ugye?
- Nem.
- Majd hívlak.
- Jó.
- Na, szevasz.
- Csá.
(Az Ecloga című vers formája ugyanaz, amit Theokritosz és Vergilius nyomán Radnóti használt: a hexameter, amelyet a költő több sorra tördelve, úgynevezett "álarcos" formában alkalmaz.)

GYIMESI LÁSZLÓ

Horatius-apokrif

Júlia, bontsd meg az ágyat!
Várjak az estre? Mivégre?
Délünk telt örömét
Éppen az est veri szét:
Kétezer évnyi az éjjel.
    
        Vulpius

Ave Maecenas!

Érted zengnek a kései költők,
Lábad elé települnek, a segged méregetik, jó,
Talpadat éppúgy. Visszafogottak - végül is ők még
Hisznek az ósdi mesében, az öncél nélküli tettek,
Érdemeik erejében, az értő támogatókban.

Néha a sanda tekintet mást mond: ébredezik már
vézna gyanúnk, tán mégse hajaznak e rendre a dolgok.
Írjuk a himnuszokat, zsongatnak a zsönge szonettek,
Fennen zengnek az ódák, mégse potyognak az érmék.

Nézd, a gerincünk mily egyenes, csupa szálfa!
Porba vetett aranyért se hajolna se had, nosza, nyomd hát
Tiszta, serény kezeinkbe a kincsed, a himnuszok árát,
Most se fukarkodj! Szólj, már vetkezhetnek a lányok,
És ne feledd, ama szép fiatal szolgáidat is hívd!
Számoszi bort ide! Fürjet! Mézben főve pacsirtát!
Hírnevedért e csekély ár - munkánk bére csupáncsak.
Mit tud a pórnép, mit tud a korhely, balga plebejus?
Szántani, vetni, na jó vicc! Csak nem daktiluszokban?

Ácsol-e hexametert a hajóács? És a szakácsnő
Főz-e finom, friss jambusokat? Dithirambusokat süt-e
Pécs, vagy a varga a versláb hossza szerint kanyarítja
Mától a bőrt? Ne nevettess! Lanttal a trágyaszedők?
Rőt karavánok Anakreon énekeit föl-vagy lebatyuzzák?

Mérték s érték csak mi vagyunk itt (és Te, Maecenas!),
Suttoghatnak a hitvány álnokok és demagógok!
Rontják híredet, és miénket, most is e korcsok,
Kell az aranypénz - mondja a mocskos banda - a hadra,
Kórház, pékség kell a vidéknek, iskola, kőút,
Templom, színház, áruda... Mind a Te pénzeden, úgy ám!
Így mi marad? Nem a plebsznek, Néked, az isteni fénynek
Szóltak a himnuszaink! Emlékezz
     
        Vulpiusodra
 

Episztola

Régi barátom, mondd, hova álltál?
Kikre köszöntöd a drága kupákat?
Mertek-e néked is kétszer a tálból -
Vagy csak a könnyebb útra vetődtél?
Fertőző uralomvágy láza gyötör?
Bamba uracskák zsoldosa lettél,
Görbe hatalmak mámora pörget.
Tudjuk, a szólamokat hamar értik,
És teli tölgyhordó tetejéről
Szépen zeng a bárgyú hazugság,
Ám a te szádból - rettenetes volt!
Persze a mentség kés a fogad közt:
Más a reménység, szebbek a célok,
Más a világ, hé, újak a lányok -
Bármilyen ócska a régi díványunk!
Mit szólsz? Látod a koldusokat még?
Látod a munkapadoktól az árba,
űrbe lökött szakikat? Mestereid mind?
Míg kenyered süti, nyúzod a péket?
Jó belerúgni a célszörű népbe?
Szemközt köpted apádat, a bátyád,
Mért feszíted meg ősz tanítód is?
Tolvajok és pimaszok paroláin
Latrok gyilkossá nemesednek,
Gyilkosok példatevőkké, s már mint
Államférfiak ölnek örömmel!
És te közöttük? Néhai ember,
Halk szavú egykori cimbora, sorstárs,
Múzsák volt szeretője, lateiner?
Ott idegen vagy. Félresöpörnek,
Add ki a kincseidet, s coki aztán!
Itt üres még a helyed, poharad van,
Nem szaporítom a szót. Gyere tüstént,
Hogyha eszedhez térsz. Ne nagyon késs!
   
        Vulpiusod

RIGÓ BÉLA
HORVÁTH FERENC

Csokonai Vitéz Mihálynak

(Képzelmész hagyatékából)
Foltatlan, saja atyfi, valódi poéta, Vitézem,
penderedek, s lám, itt az episztola két sora máris;
s fut még szóm szomoróza tovább, szép hexameterben.
Már az estasztalt odahagytam, fenn van a Szender,
lenn a teréjen locsmoj iramlik, jobbra morotvány,
balra a nyillám; még a humorvány sejteni hagyja:
földi mezengy a világ most, embercsének az enyhe.
Míg a farönkön mécsem gyöngéd fénye világol,
őrlélek, neked írok, s téhelyezetlen a tollam,
mint a tied volt egykor, verssoraid lejegyezve.
Messze lobogsz már, fennen fénylesz, gömbe alakban,
tárgyalog öszvekezelve a mindenményedelemmel;
nem csábít odafenn a fürtös tzekle-tünöngye,
s Lillád puncija sem, mely nem lehetett tanyaréved.
Én meg? Sinkedek itten, s egy, ami kedvre derít csak:
nyutszamsága dalomnak az íráshártya fehérén -
mert a világ romlott, unadék a poétai szívnek,
míg a poézis fénylő Kuntargonca-keréknyom.
Ez számomra a moztony: versezetem ne botoljon,
légyen lenge, porongyó, mint a tünde-szemintet,
érdek nélküli szépség, míves tetszice-féle!
S ó de hiányzik a hajdani vigságkörke Vitézzel!
Hold lengett odafenn: csuda dévajul átkupidoltuk,
s cékáztunk szabadon, míg fel nem jött a Derünnye,
fémköre fényeinél nem volt úr holmi rakonca:
győzött - ritka eset - Helikon meg a tiszta poézis!
Kőmeccékség mind, amit írtál, drága Mihályom,
s szívképző soraidra a balgák most se figyelnek -
sok pakilinccsel megvert, gyarló földi világunk
nem hallgat mai nap se poétai ünnepi szóra.
Verseimet hát ráhagyom én is a gyatra jövőre,
s szonkolyodok, mert tisztán látom a messzi utókat:
nem ragyogóbb a szemük, mint kancsal mostaniaknak.
Felkent, készülök immár hozzád, pijhe a vég csak,
s addig a balhapohár nyújt olykor szívbeli enyhet...
___________________
Képzelmész költői hagyatéka fellelőjének és kezelőjének
jegyzete: "Képzelmész, aki fentebb közölt episztolájának tanúsága
szerint Csokonai kortársa, sőt bensőséges barátja, költészetének
akkor egyetlen igazi értője volt, szinte teljesen ismeretlen költő,
születési és halálozási idejét is sűrű homály fedi. Különös verseinek
egyik fő jellemzője nyelvújításunk szavainak tudatosan bőséges
használata. Egy szomorjátéka, néhány epigrammája és egy szulákos
lantolagja jelent meg eddig nyomtatásban - valamennyi
csaknem két évszázados késéssel."

ABLAK

Az 1920-ban Milanóban született Nelo Risi a kortárs olasz líra egyik legjelentősebb alakja, élő klasszikusa. Költészetében a köznapi létezés abszurd ellentmondásait vizsgálja és a társadalmi igazságtalanságokra hívja fel a figyelmet, vagyis erőteljesen kötődik az olasz irodalom társadalom-kritikus lombard hagyományához.
 

NELO RISI

A Minisztertanács egyik újabb
elnökének programbeszéde

Kormányom, melynek megtisztelő szerencsém elnökének lennem
ugyanakkor amidőn teljességgel és globálisan visszanyúlik
a közvetlenül előttünk volt kormány programjához
sajátos létértelmét
ama felelősségtudatának keretei között rögzíti
amelyet akkor vállalt magára
midőn organikus kormányként mutatkozott be a bizalmi szavazást megelőzően
azon szilárd meggyőződéssel, hogy lényegesen hozzájárulhat
megoldásra szánt vagy netán már a megoldás útján járó problémák tekintetében
számba véve a konszolidáció garantálására irányuló megoldások sürgősségi jellegét
nemkülönben emezek olyatén politikai keretek között jól körülírt
természetét és korlátait
melyekhez a kormány elkötelezettnek tekinti magát
jóllehet a saját létét kondicionáló amaz irányvonalból fakadó
kötelezettségek és kvalifikáns orientációk közepette
amely elodázhatatlan immár az ország iránt vállalt elkötelezett és
promocionálisan fundamentális kritérium tekintetében
s a szabadság ama expanziójának elháríthatatlan felelősségtudatától hajtva
melyen kormányom melyet szerény személyemben elnökölni elhivattam
a maga kontinuitását meglelni véli
minden akaratunkon kívüli s minden kalandor kockázat ellen
közvetítő funkciójának és kezdeményezésének megfelelően
megkísérelendő ügybuzgón lezárni
a külön a célra létesített bizottság munkálatait
hogy a bár szükséges emendációkat szem előtt tartva prorogálja
a február 31-i
a t. Ház intra muros átszervezésére
s a Szenátus extra muros átstrukturálására
vonatkozó delega törvényt
ezt az üdvös jelentőségű intézkedést
mely intentiv aktivitásra kötelezendi a Parlamentet
összes vagy csaknem valamennyi érdekelt komponensének öntudatos vitájában
és amelynek erőteljesen érzékelt szükségességére vonatkozólag
fölöslegesnek tartom hosszasabban elidőzni
mivelhogy abból az igényből indulok ki miszerint a legopportunusabb
 módokon
és a legrövidebb időn belül
nem elhalaszthatólag
a legközelebbi törvényhozásig
az előzetesen vállalt kötelezettségek értelmében
a MEGFELELŐ HELYISÉGEK teljes diszponibilitásának kérdésében
mindkét kamarában együttesen
és külön-külön
a munkák sürgőssége
szerint
tekintettel annak hovatovábbi nyilvánvalóságára
hogy ilyen idejébeni közbelépés
révén
az általam elnökölt kormány szándéka
nem minden jelentőség híján
a kötelezőnek érzett tiszteletadás aktusát
és konkrét hozzájárulásunkat leróni
magának a Parlamentnek mindkét háza előtt
egy olyan szektorban
mint amilyen az építésügyi
s fejlődésre leginkább suszceptibilis. (Kommentárok)

Azon célból hogy elkerüljünk meghatározott eltérítő tényeket
és talán méginkább bizonyos adott zavarómozzanatokat
kötelességemnek tartom ráirányítani a figyelmet
egy prioritárius és kvalifikáns célkitűzésre
egy kiemelkedő jelentőségű problémára
annak érdekében miszerint túljussunk nehezen elviselt kétértelműségeken
sürgetőleg megvalósuljanak ama eredmények
amelyeket az előző kormány szándékozott biztosítani a kérdés vitatása során
és tekintve hogy a kormány melynek van szerencsém elnöke lenni
nem igényli hogy többet tegyen annál mint amennyit
megtenni tudni hisz
közelinek irányozzuk elő azt a pillanatot
amikor ezzel kapcsolatban újabb határozatokat lehet előre vetíteni
a már felvázolt vonalat követve
ha a módozatok és időpontok tekintetében még egyeztetni kell is
(kötelességmulasztást követnénk el
ha nem hivatkoznánk arra az akcióterületre
amelyen a Kormány ténykedni szándékozik)
és olyan lényegiségű dolgokról van szó
amelyek nem zavarják külpolitikai kapcsolatainkat
egy olyan szuverén állammal, amelynek székhelye római földön van
abból a célból, hogy vizsgálat tárgyává tegyük
a Szentszékkel kötött Konkordátum
néhány klauzolájának bilaterális revízióját
az ország új igényeihez való adekváttá tétel érdekében
ahol ma minden téren releváns haladás tapasztalható
(hibát követnénk el hogyha
kritikátlan optimizmusba esnénk) anélkül tehát hogy túlzott reményeket
táplálnánk de eleget téve egyébként
az előző Kormány által is már vállalt kötelezettségnek
hogy egy reméljük igen közeli jövőben
köteles óvatossággal elő lehessen mozdítani
a felek közötti sürgős találkozást
nem anélkül azonban hogy előzetesen össze ne állítanánk
azokat az általános természetű megismerési elemeket
amelyeket megfontolt forrásokból meríthetünk vagy levezethetünk
egyebekben is számontartva minden olyan pontos sugalmazást
amelyet hozzánk eljuttatnak
és alkalmasak arra
hogy a kölcsönös együttélés
új konvencióit megteremtsék
akár a tradicionális szövetségek
és barátságok keretében
a jó szomszédi ideálok elérésében
a lojalitásban
a vállalt kötelezettségek
teljes tiszteletben tartásában
a két Állam reciprok és konstruktiv egyetértésének évszázados hagyományának
szellemében
magunkévá téve azt a feladatot
bármilyenek legyenek is az elvárások
és az előttünk álló idő mérhetetlen problémáival
széles beárnyékolt zónák fennmaradásával
de jelentős megvilágosodott szektorokkal is
a biztonság és
a dicséretes garanciák politikájának közös víziójában
törekedve arra hogy a legjobban kifejezzük
megújult energiánk és makacs kitartásunk révén
békére irányuló döntéseinket és hogy tovább éljen
az odaadás
hagyománya
egyik Államnak éppenúgy mint a másik államnak az érdekei iránt
amelyek tekintetében
a Kormány melynek megtiszteltetésként elnöke lehetek
elkötelezi magát hogy nem tesz semmi olyat
ami a kezdeményezést kompromittálhatná. (Tetszésnyilvánítások)
     Sallay Géza fordítása

NORBERTO FUENTES

Hemingway Kubában (III.) *

Gregorio és a "Pilar"

Ha éppen nem dolgozott vagy nem a városban ütötte agyon az időt, Hemingway legszívesebb Pilar nevű halászhajóján tartózkodott. 1934 nyarán vásárolta, amikor Európából hazatérve bankjában kellemes meglepetés várta: az Esquire című folyóirat háromezer dollárt fizetett afrikai jegyzeteiért. A hajót a New York-i Wheeler Shipyard cég építette, vasúton jutott Miamibe; Key West-i zászló alatt hajózott és a havannai kikötőben jegyezték be.
    "A legfőbb ok, amiért Kubában lakom, az a nagy, mély, kék folyam, amely háromnegyed-egy mérföld mély és hatvan-nyolcvan mérföld széles, és a házam kapujától harminc perc alatt már ott is lehetek a partján. [...] Ha jó a sodrása, egészen sötétkék a Golf-áram vizet, és a szélén örvények kísérik. Egy tizenkét méter hosszú, kabinos motorossal járunk halászni, parancsnoki hídja is van, teljes kormányberendezéssel. A Pilart, halászhajónkat hol a havannai kikötőben tartjuk, hol Cojímarban, egy Havannától hét mérföldnyire keletre eső halászfaluban..."
    A kubai szigetvilág félúton fekszik az Atlanti-óceán és a Karib-tenger között. Hétszáz kilométer hosszú partja közelében, a kontinentális talapzat mintegy hetvenezer négyzetkilométeres területén 1600 sziget, homokpad, zátony, kisebb-nagyobb szigetecske található, s ezek között számtalan csendes vizű lagúna húzódik. Viszonylag enyhe errefelé a széljárás: a sebessége óránként kilenc és tizenkilenc kilométer között váltakozik; az apály és a dagály között alig egy méter a vízszint különbsége. Mindent egybevetve, a Golf-áramlat nyílt vizei és a szigetvilág ideális terep a sporthalászatra, amelynek - Hemingway véleménye szerint is - leglátványosabb műfaja a kardhal-félék vagy marlinok kifogása, horgászbotos, orsós szereléssel.
    1928-ban a rossz idő arra kényszerítette Hemingwayt, hogy kölcsönhajójával, a Kew West-i Anitával Dry Tortugas szigetén keressen menedéket. Az öbölben többek között egy vitorlás várta, hogy elüljön a vihar. Kapitánya, egy Gregorio Fuentes nevű kubai halász egykedvűen figyelte, hogyan bukdácsol a hullámokon az Anita. Alacsony, szikár, keménykötésű ember volt, Hemingwayt és barátait hagymával és kenyérrel vendégelte meg.
    Tíz év múlva ő lett a Pilar kapitánya:
    "Gregorio Fuentes 1938 óta szolgál a Pilaron. Az idén nyáron lesz ötvenéves, és még vitorlás hajóval szállt először tengerre Lanzarotén, a Kanári-szigetek egyik kisebb tagján, négyéves korában. Dry Tortugas szigetén ismerkedtünk meg, 1928-ban, amikor mindkettőnket partra kergetett a nagyon erős, viharos északkeleti szél. Azért mentünk fel a bárkájára, hogy hagymát vegyünk. Fizetni akartunk, de ő ingyen odaadta, és még egy kis rumot is melléje, és emlékszem, hogy az ő bárkája volt a legtisztább bárka, amit valaha is láttam... Óriási szerencsém volt, hogy rátaláltam Gregorióra, az ő hozzáértése azóta már három hurrikánban mentette meg a Pilart[...] Gregorio volt az egyetlen, aki meg tudott maradni egy kis vízijármű fedélzetén az 1944. októberi hurrikánban, mely 180 mérföldes óránként sebességgel száguldott, és a kisebb hajókat, még a haditengerészet kisebb egységeit is kihajigálta a kikötői bulvárra meg a partmenti dombok tövébe.* *
    A nagy kék folyam című írásban megörökített hajós - a Szigetek az áramlatban című regény Antoniója - ma is rendszeresen kijár a tengerre halászni. Ugyanabban a cojímari kis házban él, amelyet kapitányi fizetéséből vásárolt. Ragyogóan tiszta nappalijában, fején ellenzős sapkával üldögél, göcsörtös kezét egymásba kulcsolja, enyhe alkoholszag lengi körül és szemmel láthatóan nyolcvanon felül is kiváló egészségnek örvend. A nyitott ajtón át percenként beköszön egy-egy arrajáró ismerős.
    "Amikor annak idején Dry Tortugason összefutottunk, Papa még nem Papa volt, hanem mosolygós, napbarnított, atlétatermetű fiatalember. Huszonhét-huszonnyolc éves lehetett, és én első ránézésre láttam rajta, hogy talpig becsületes ember.
    Ottragadtak a viharos idő miatt. Key Westtel akartak beszélni, én meg elvittem őket a három mérföldnyire levő világítótoronyhoz. Indulás előtt feltöltöttem a víztartályokat, hogy legyen megfelelő ballasztom, és a hajó kibírja az utat. Tetszett neki, hogyan manőverezek.
    Megérkeztünk. Szóltam az ügyeletes őröknek, engedjék meg, hogy a barátom használja a telefont, amely föld alatti kábel útján állt összeköttetésben a Key Westtel. ő ezen igen meglepődött. Azt sem tudta persze, hogy a toronyőrök régi barátaim, s valahányszor arra járok, viszek nekik egy üveg rumot."
    Gregorio abban az időben rozoga vitorlásával, a Joaquín Cristó-val friss halat szállított az Egyesült Államokba. Az öbölben veszteglő hajósok közül egyedül ő vállalta a fuvart a világítótoronyhoz. Tíz évvel később egy kutatóhajón szolgált, s a havannai kikötő révkalauza, Julio Hidalgo említette a nevét Hemingway-nek. Az író Casablancában, a kikötő túlsó partján, egy vendéglőben találta meg. Rögtön felismerték egymást és Gregorio nyomban el is vállalta, hogy a Pilar kapitánya lesz. Ettől kezdve együtt jártak halászni.
    "Amikor Papa meg én a Morro erődnél kifordultunk a nyílt tengerre, rendszerint egyenesen az áramlat felé vettük az irányt. A marlinok ugyanis a Golf-áramlat örvényes "szélvizeibe" járnak zsákmány után. Pontosan a tintakék víz szélére kell kormányozni a hajót - ennek megvan a technikája -, mert ott, a helyenként ezerötszáz méter mély árokban, úgy négy mérföldes sávban lakmároznak a nagy halak. Olyan napokon, amikor jó volt a haljárás, míg mi egy halat fárasztottunk, öt-hat másikat is láttunk elhúzni a hajó mellett."
    Ami az említett hurrikánt illeti, Gregorio azt mondja, távolról sem volt nehéz feladat megbirkóznia vele. Behúzódott a havannai kikötő egyik mocsaras, sekély vizű öblébe, ahol már több halászhajó horgonyzott. ő is kidobta a horgonyokat, majd ahány gyökér, ág, inda, és kikötőbak volt a közelben, valamennyihez hozzáerősítette a Pilart. Amikor elkészült, a hajó úgy festett, mintha pókhálóba akadt volna. A kötelek közé pár kisebb bárkát is beengedett, végül vagy fél tucat halászt, akik csupa rozzant lélekvesztővel jártak, felvett a hajójára.
    "Ezután süvíteni kezdett a szél, a száguldó víz rohamokban söpört rajtunk végig, a hajók mind el akartak szabadulni, a kötelek nyekeregtek, a hajó recsegett-ropogott." Gregorio rizses csirkét főzött és skót whiskyt iszogatott. "Mindjárt abbahagyja" - bíztatta a többieket. "Délutánra csakugyan elcsendesedett a vihar. A halászok, akik végig velem voltak, segítettek kivontatni a mocsárból a hajót. Mi tagadás, többek között ezért hívtam meg őket a fedélzetre."
    A beszélgetés során óhatatlanul szóba kerül utolsó találkozásuk: "Abban a bizonyos 1960-as esztendőben, egy nyári napon, fél tizenegy körül beállított hozzám. Mint rendesen, bermudában, fehér ingben, szandálban volt. Előttem van, ahogy az ajtó keretében megállt. - Figyelj ide, öregfiú, Grigorine - mondta. - Pompásan érzem magam. Kivizsgáltak. A vérnyomásom normális. Százkilencven fontot nyomok, ami igen megfelelő súly az én magasságomhoz képest. Minthogy el akarok felejtkezni a könyvről, amit írok, átmegyek Spanyolországba. Ennyi az egész. - Sun Valley-ből, ahol a kórházi kezelés után pihent, még írt nekem.
    Úgy volt, hogy meglátogatom, de nem jött össze a dolog. Halála hírét az újságokból tudtam meg."
    Hozzászoktunk, hogy Hemingway egykori alkalmazottai a legnagyobb elismerés hangján beszélnek róla. Ám Gregorio egyenesen azt állítja, hogy "Papa volt az én emberem", ami igencsak különös kijelentés, és nehezen egyeztethető össze a közismert kubai férfigőggel. Ettől függetlenül olykor súrlódások is adódtak a két viharedzett tengerész között.
    "A havannai jachtklub előtt horgonyoztunk, s én elajándékoztam pár halat a legutóbbi fogásból. Mellettünk egy másik hajó állt, valami dúsgazdag társasággal a fedélzetén, akik nyomban elfecsegték a Papának, hogy a zsákmányt, úgymond, boldog-boldogtalannak osztogatom. Különben ez bevett szokás volt nálunk, ő nagyvonalúságból tette, én pedig abból a meggondolásból, hogy a megajándékozottak - azon kívül, hogy a barátaink - alkalomadtán hasznunkra is lehetnek. A szomszéd hajó utasai ellenem uszították Papát. Váratlanul beront hozzám a kabinba, és rám támad: - Szóval szétosztogatod a zsákmányt? - Úgy van - mondom én -, de tudja jól, hogy olyat nem teszek, amivel megkárosítanám. Úgyhogy ezt a vitát egyetlen módon zárhatjuk le. Kiadja a járandóságomat, és én máris veszem a kalapomat. - Papa majd keresztüldöfött a pillantásával, de csak annyit morgott a bajusza alatt, hogy rendben van, mehetek. Délelőtt tizenegyre járt, amikor otthagyott. Úgy egy óra felé ismét feltűnt a hajón. - Igyunk valamit - mondta. - Igyunk - mondtam én is. Vártam az elszámolásomat. Kimentünk a partra és a klub bárjában megittunk egy pohárral. Azt kérdezi tőlem: - Szóval, tartod magad az elhatározásodhoz? - Tartom magam. - Na jó, a te dolgod... - és otthagyott. Három után újra megjelent: - Menni akarsz, mi? - Megyek is - mondtam én. Erre ittunk egy pohárral. Fél hat felé újra előkerült és újra feltette a kérdést. - Nézze, Papa - mondtam akkor. - Nekem itt nincs többé maradásom, nekem mennem kell, én nem nyelem le a maga gyanúsítgatásait. - Hagyd abba, ne is beszéljünk többet róla. - Nekiálltam, kevertem két italt. - Na jó, Papa, az az igazság, hogy ezek mind semmiségek. - Azok - mondta ő is. És hozzátette: - Most jól figyelj. Bocsánatot kérek tőled. De ha nem tudsz megbocsátani és itthagysz, akkor bizony felgyújtom a Pilart, a házamat és örökre elmegyek ebből az országból."
    Mit volt mit tenni, a kibékülés örömére a kapitány újabb két italt kevert.

A bőkezű támogató

    A katalán származású Ramón Nicolau egy havannai cipőgyárban dolgozott, 1926-ban belépett a Kubai Kommunista Pártba, és 1930-ban a Központi Bizottság tagja lett. 1936-ban őt bízták meg, hogy szervezze meg a spanyol köztársaságiak oldalán harcoló kubai önkéntesek utánpótlását. A legszigorúbb illegalitásban tevékenykedve ezer önkéntest küldött Spanyolországba, éveken át folyamatosan szállította a katalán kikötőkbe a kubai cukrot, dohányt, kávét, pénzt és ruhaneműt; Sitges városában háromszáz férőhelyes bennlakásos iskolát szerelt fel, Havannában szivargyárat nyitott, amelynek teljes bevételét a Spanyol Köztársaság támogatására fordította. A vereség után ugyanilyen leleményességgel gondoskodott a túlélők hazaszállításáról.
    Ilyen volt az az ember, akit 1940-ben a párt kincstárnokának neveztek ki. Külsőre mosolygós, alacsony, gömbölyded emberke volt, parasztingben, fegyvertelenül járt-kelt Havannában. Joviálisan elterpeszkedett a Hemingway házaspár nappalijában és nekilátott, hogy elmagyarázza, példának okáért, miért is szükségszerű a háború Finnország és a Szovjetunió között. Még a spanyol polgárháborúból, pontosabban a barcelonai Majestic szállodából ismerték egymást. A költő Nicolás Guillén mutatta be őket egymásnak. A háború után Kubában ugyancsak Nicolás Guillén közvetítésével találkoztak újra. Nicolau, az örök szervező ezúttal olyan értelmiségieket toborzott, akik hajlandóak anyagilag támogatni az illegális pártot. Hemingway azonnal igent mondott senki, és ettől fogva Nicolau gyakran meglátogatta otthonában.
    Találkozásaikról így mesél:
    "Hogyan szerveztük meg a találkozókat? Igen egyszerűen. Felhívtam telefonon, és közöltem vele: - Hemingway, találkoznom kell önnel. - ő már tudta, miről van szó, és tüstént közölte, mikor ér rá. Általában még aznap fogadott. - Menynyit adjak? - rendesen ez volt az első kérdése. - Ugyan... önre bízom. Amennyit gondol - feleltem. Soha nem kértem tőle sokat. De öt-hatszáz pesóra mindig számíthattam. ő pedig nagyvonalú volt, és derekasan megtoldotta. Összesen húszezer peso körüli összeget kaptunk tőle. Hemingway szerette tudni, vajon konkrétan cselekszünk-e valamit a kormány ellen. Nos, akkoriban Kanadában vásároltuk napilapunk számára a papírt. Volt egy kiadóvállalatunk, a Páginas Kiadó: Hemingway egy alkalommal négyezer pesót adományozott a kiadónak. Sokszor aggódott, vajon van-e elég pénz a bankszámláján. És gyakran ugratott, hogy a látogatásaim igen sokba kerülnek neki. - Nicolau, többe kerül nekem a fejtágítója, mint amennyit egy könyvemmel keresek."
    Pedig Nicolau "fejtágítóit" néha maga az író kezdeményezte. Erről Nicolau így beszél:
    "Ha ő telefonált, az azt jelentette, hogy politizálni szeretne velem. Ilyenkor enynyit mondott: - Kedves barátom, ugorjon el hozzánk, iszunk valamit. - E baráti csevegések alkalmával gondosan kerültem az üzleti ügyeket. 1941-ben aztán átmenetileg legalizálták a pártot, s én elmentem hozzá és bejelentettem, hogy többé »nem zavarom«, a spanyol köztársasági menekülteknek azonban jól jönne a segítség. ő így válaszolt: - Nagyon jó ötlet, Nicolau, hálásan köszönöm!"
    Még elmeséli, hogy valahányszor ő megszólításként a kubai "compañero" (polgártárs) szót használta, Hemingway a spanyol "camarada" (elvtárs) szóval felelt.
    Végül kis töprengés után megjegyzi: "Külföldi támogatóink közül Hemingway adományozta a legtöbb pénzt a Kubai Kommunista Pártnak... sőt, ha jól meggondolom, valamennyi magántámogatónk közül tőle kaptuk a legnagyobb összeget."
PATKÓS JUDIT FORDÍTÁSA

* A kubai szerző könyvéből 2004. januári és június-júliusi számainkban közöltünk részleteket.
** Az idézetek Bart István fordításai    [vissza]


VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Egy nem "tipikus" tenorista

Szabó Miklós emlékezetére

A férfiak általában bariton hangfekvésben beszélnek. Így hát a tenorhang mindig valamiféle "perverz" hímneműséget közvetít: az átható kamaszosságnak és a férfias erőnek a kombinációját. Ezzel együtt a tenoristákért rajong a legforróbban a közönség - és a komponisták is őket kényeztetik: az operaslágereknek mintegy a fele tenorária...
    Az első operarészlet, amely már kisfiú koromban megragadott, tenorsláger volt: Bizet A gyöngyhalászok című operájából Nadir románca. Beniamino Gigli előadásában hallottam felcsendülni Törőcsik Jóska bácsi kurblis gramofonján, egy kutyás címkéjű His Master's Voice hanglemezről. Életre szóló élmény volt: kamaszként, amikor már operarajongónak számítottam, mindent a tenoristától tettem függővé. Mielőtt megvásároltam volna a kettő forint ötven fillért kóstáló, az Operaház harmadik emeleti oldalüléseinek valamelyikére szóló belépőjegyet, alaposan megvizsgáltam a plakáton: ki lesz a tenorista? Még akkor is a tenortól tettem függővé a jegyvásárlást, amikor az illető opera főszerepét amúgy bariton, basszus vagy szopránhangra írták. De akkor sem volt másképpen, amikor mezzo vagy alt volt a főszerep: kedvenc operámra, a Carmenre csak abban az esetben voltam vevő, ha Simándy József vagy Udvardy Tibor énekelte Don José szerepét.
    Szabó Miklós az én kamaszkoromban (1950-es évek) nem volt tagja a pesti Operának, így az ő hangja a rádión keresztül talált szíven. Magyar Jancsi, a barátom, 1952. október 21-én eszkábált nekem egy detektoros rádiót, amely még aznap este Lehár Ferenc A vándordiák című daljátékát szállította az akkoriban igencsak nyomorúságos monori otthonomba. Színészek mondták a prózai szöveget, operások énekeltek. A diákot alakító Benkő Gyula énekhangja Szabó Miklós volt. Akkor hallottam őt először. És azon nyomban lelkesedni kezdtem a tenorjáért. Attól fogva izgatottan lestem a barna nyomatú rádióújságban, hogy mikor hallhatom újra ezt a napfény-ragyogású, mediterrán vocé-t. Alig egy hónapot kellett csak várnom: november 20-án ő volt Filippo az Aki hűtlen, póruljár című Haydn-operában, egy héttel később pedig Edgár a Lammermoori Luciában, Donizetti remekében. Aztán - már tavasszal - a címszerepet énekelte egy kortárs magyar szerző, Kósa György Tartuffe című dalművében - és így tovább. Már ez a "széria" is részben igazolta Várnai Péter későbbi véleményét: "Egyike leguniverzálisabb énekeseinknek. Színpadon épp oly nagyszerű karakteralakokat formált, mint hősi figurákat Bardolftól Cavaradossiig, des Grieux-ig és Alvaróig, mint ahogy legkiválóbb oratóriumszólistáink egyike is volt. Hangversenyénekesi pályája az operettektől a János passió Evangelistájáig terjedt."
    Személyesen valamikor a hatvanas évek elején ismertem meg: együtt léptünk fel Budafokon, egy zenés irodalmi esten. Én - ifjú titánként - új verseimet mennydörögtem a közönségnek, ő nápolyi dalokat énekelt, méghozzá olyanokat, amelyeknek a szövegét ő fordította magyarra. Ilyenformán nem csupán művésztársnak, hanem pályatársnak is tekinthettem őt, mindjárt ismeretségünk kezdetén. Már akkor kiderült, hogy ő nem "tipikus" tenorista. Még ma is az üresfejűség képzete társul ugyanis leginkább a tenorista fogalmához. Ezzel szemben Szabó Miklós a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin-német-olasz szakos hallgatója volt, ott szerzett diplomát, énekelni magánúton tanult Max Herzbergtől. Nem csoda hát, hogy irodalmi munkássága is jelentős: írt egy regényt, verseket is, lefordította huszonnyolc opera, illetve oratórium librettóját, madrigálokat, dalokat magyarított.
    Énekesi pályafutását huszonnyolc éves korában, 1937-ben kezdte a Városi Színház kórusában. Szólistaként két évvel később debütált, Beppót alakította Leoncavallo operájában, a Bajazzók-ban. Aztán a Rádióban, az Operaházban, majd a Vígoperában folytatta. Az Országos Filharmónia szólistájaként 1948-tól 1957-ig működött, majd jött a legendás szegei korszak: 1957-től 1969-ig az ottani Nemzeti Színház tenorsztárja volt.
    Megtisztelt a barátságával. Itália szerelmesei voltunk mind a ketten. Sokra tartottuk egymás művészetét, én mindig elvarázsolva hallgattam a dalolását, ő pedig szerette a verseimet, néhányat meg is zenésített közülük. Sokoldalúsága nyugdíjba vonulása után is virágzott: fellépett koncerteken, fiatal énekeseket tanított, a szegényebbjét ingyen. És írt, fordított fáradhatatlanul. Színpadon még nyolcvanévesen is szerepelt: Altoum császárt alakította a Turandotban a Szegedi Szabadtéri Játékokon.
    Szuverén egyéniség volt, az éppen "aktuális hatalom" kegyeltjei között sohasem lehetett megtalálni. Liszt Ferenc-díjjal, Érdemes művészi címmel, valamint a Köztársasági Érdemérem Tiszti Keresztjével tüntették ki életének kilenc évtizede alatt szép elismerések, de ő olyan nagy formátumú, korszakos művész volt, hogy a felsoroltaknál nagyobb és fényesebb medálok is megillették volna.
    Nem talpalt, nem kilincselt értük. Beérte a legnagyobb kitüntetéssel: a közönség szeretetével.
    Kilencvenöt éve született, és öt esztendeje halt meg.

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Cage és a gombák

John Cage (1912-1992), amerikai zeneszerzőt elsősorban a 20. század második felében oly népszerű, a véletlenek kompozíciós szerepét előtérbe helyező aleatorikus zene jelentős képviselőjeként ismerjük. Másféle érdeklődése révén pedig alapító tagja volt az 1960-as évek legelején a New York Mycological Society-nek (NYMS), amelynek mindössze kb. 150 tagja van, de nagyon befolyásos intézmény. (Megemlíthető, hogy az angolszászok kirívóan rossz gombászok, szemben például a szláv és újlatin népekkel.)
    Az alábbiakban két olyan eseményt említek meg, amely vele és a gombákkal kapcsolatos. Mindenesetre zeneszerző létére egészen különböző területeken tartják számon jelentős alkotóként, így még az angolszász kulturális antropológiára is jelentősen hatot.
    Beke László a véletlenek komikumának, sőt művészi értékének szentelt írásában valóságos műalkotásnak tünteti fel az alábbi - tényleg nem hétköznapi - történetet, amelyet eredetileg Cage közölt saját magáról.
    "Miután megnyertem az olasz televízió gomba-vetélkedőjét, másnap hozott a posta egy névtelen küldeményt, egy német kiadású francia gomba-szakmunka 2. kötetét. Ezt tanulmányoztam egy tömött autóbuszon utazva Milano egyik külvárosa felé, amikor a mellettem álló nő megszólított:
    - Minek olvassa ezt? Hiszen már vége van! (Tudniillik a vetélkedőnek.)"
    Wilheim András, zenetörténész és karmester így számolt be Cage magyarországi gombászásáról.
    "A szombathelyi Bartók-szeminárium programjában minden évben szerepel egy velemi kirándulás is. 1985-ben Eötvös Péterrel az erdőben sétálva arról beszélgettünk, hogy jövőre itt lesz John Cage is, és bizonyára szívesen részt vesz a gombagyűjtő kiránduláson is. Igaz, mi egész utunkon egyetlen gombát sem láttunk.
    Péter azt mondta: - John azért profi, hogy megtalálja.
    1986-ban valóban eljött Cage - egy zenekari darabjának hanglemezfelvételén dolgoztunk. Alighogy megérkezett, első kérdése az volt, hol lehet itt gombászni. Éppen aznap volt a velemi kirándulás. Kiértünk az erdőbe, körülnéztem, és akár az előző évben, megint nem láttam egy árva gombát sem. John talán hármat lépett, és máris felemelt egy gyönyörű szép galambgombát...".

MŰHELY

WIRTH ÁDÁM

Robinzon a magányosság szigetén

Emberről, társadalomról, történelemről - Márai ürügyén

Manapság divatban van Márai Sándor. Újra kiadott könyvei a sikerkönyvek listáin előkelő helyet foglalnak el. A gyertyák csonkig égnek világsiker. Idehaza színpadra állították, nemzetközi kooprodukcióban megfilmesítését tervezik. A média szívesen idézi Napló-jának dühödt antikommunista és szovjetellenes kitételeit. Ritkábban idézi azonban a "jobboldaliságnak" címzett bírálatát. (Pedig ma is megszívlelendő lenne, amit 1944-ben írt a Naplójába: "Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit: a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban, egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy úriember. [...] Mert ez volt a »jobboldaliság« igazi értelme, s ez a fajta nem tanul.") Írásművészetéről, irodalmi alkotásairól legtöbben feltétlen elismeréssel, már-már hozsannázva írnak, néha a "baloldalon" is. Ritka kivételnek számít, "feleselő gondolataival", Kárpáti Sándor könyve, a Vitám Máraival.
    Mi a magyarázata a széles körben tapasztalható Márai-kultusznak?
    Aligha magyarázható kizárólag írásművészetével, alkotásainak irodalmi értékével. A magyarázatot valószínűleg mélyebben kell keresnünk. Többek között, társadalmunk jelenlegi állapotában. A "művelt olvasó" szellemi megzavarodottságában és elbizonytalanodásában. Abban a vágyban, hogy a mai atomizálódott, elidegenedett társadalomban a magára maradt egyes ember valahogy visszaszerezze és megőrizze megrendült lelki békéjét, s ehhez valamiféle lelki kalauzt keressen. Nem utolsósorban, a Márai képviselte eszmeiségben, amely alkalmasnak látszik efféle igény kielégítésére.
    A Füves könyv személyes vallomás arról, hogy az író szerint az embernek "hogyan kell lakni, enni, inni, aludni, betegnek lenni, egészségesnek maradni, szeretni és unatkozni, készülni a halálra és megbékélni az élettel". "Mit kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten." Márpedig, ma társadalmunkban sokaknak "fáj a szíve", sokakat "elhagyott az Isten". Sokan szeretnék tudni, mit kell tenniük ilyen helyzetben, hogyan kell "betegnek lenni, egészségesnek maradni", "készülni a halálra és megbékülni az élettel". A Füves könyv a megzavarodott, magukra maradt embereknek ehhez ígér valamiféle lelki kalauzt. Azoknak, akik nem tudják azt, amit pedig József Attila jól tudott: "Ím itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat."
    Hétköznapi nyavalyáink egy részét lehet "füves könyvvel" gyógyítani. De mit csináljunk, ha a társadalom beteg? Beteg társadalmat "füves könyvvel" gyógyítani olyan, mint hajléktalannak lakberendezési tanácsot adni.
    Márai a polgári világ gyermeke volt. Mindent a polgár szemüvegén keresztül látott. Emberileg azonban nem tudott megbékélni saját világával, amelynek eszményeiből kiábrándult, ám más alternatívát nem látott. Polgárként a szocializmus eleve ellenszenves és elfogadhatatlan volt számára.
    Uralkodó életérzését az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi könyvében így foglalta össze: "Rettegő és gyanakvó világban élek; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörekvő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap, mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el a civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. Az élet minden megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át."
    Ez a tragikus életérzés tükröződött valamennyi írásában. A polgári világ megoldhatatlan kínzó ellentmondásai elől az egyén zárt, a külvilágtól látszólag védett világába menekült. "Tehát foglaljuk el helyünket a szerény és veszélyes fedezékben, életünk odújában figyeljük az ellenség minden mozdulatát. S közben, ha éppen csillagos az ég, s az ellenség alszik, nézzük a csillagokat is" - tanácsolja. ő maga is ebből az alapállásból: élete "odújában", figyelte a világot, "az ellenség minden mozdulatát", embereket és csillagokat.
    Az író Márai szellemesen, elegáns stílusban, az emberi élet minden személyes mozzanatára (táplálkozásra, öltözkedésre, utazásra, pihenésre, egészségre, betegségre, stb.) kiterjedően, tömör aforisztikus formában fogalmazza meg szentenciáit és tanácsait. "Az elmés mondások többnyire ismétlések" - mondotta Voltaire. Márai szellemi ősének és példaképének a sztoikusokat - Senecát, Epiktétoszt, Marcus Auréliust - tekintette, akik a hellenizmus korszakában, mikor a görög rabszolgarend és a polisz-demokrácia válsága idején az egyének a hellenisztikus óriásbirodalmakban teljesen magukra maradtak, azt vizsgálták: áttekinthetetlen és legyőzhetetlen körülmények közepette az atomizálódott individuumok hogyan lehetnek boldogok. Legfontosabbnak tartották leveleikben, filozófiai elmélkedésekben, életbölcsességeket tartalmazó kézikönyvecskéikben, az ember belső lelki békéjének megőrzését, a körülményekkel megbékülő belső rendületlenségét. "A végzet - írta Seneca - magával viszi a beleegyezőt, a szembeszegülőt elhurcolja." "Légy mint a szirtfok - mondja Marcus Aurélius -, melyet a hullámok folyton csapkodnak, az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsendesül a hullámzó forgatag." Ne törődj azzal, hogyan vélekednek az emberek: "tűzz magad elé egy jellemet mintaképül, és ahhoz igazodj, akár egyedül vagy, akár az emberek között" - hirdette Epiktétosz. Az ő modorukban, és szellemükben fogalmazta meg erkölcsi szentenciáit Márai Sándor is.
    Márai életbölcsességeinek és szentenciáinak visszatérő motívuma a magányosság magasztalása. "Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de nem bízzál senkinek a segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé." "Ne számíts te senkire, nincs senki, aki segíthet, ezt tudjad és maradj bátran magányos." "Aki igazán magányos, aki lelke mélyén nem sínyli a magányt, csak ő az erős."
    Kutyaharapást a szőrivel? Atomizálódott, szélsőségesen individualizálódó, elidegenedett társadalomban a magukra maradott egyének problémáinak ellenszere a magányosság kultusza lenne? Bezárkózás a magány "szerény és veszélyes" fedezékébe?
    "Társaság", társasági "együttlét", "társalgás" Márai szerint az élet magányosságát csak időlegesen oldja. "Helyes, ha az emberek keresik egymás társaságát, értelmes és baráti hangulatú beszélgetések során megismerik egymás nézeteit, még ha legtöbbször nem is kapnak mást az együttléttől, mint az élet magányának időleges feloldását."
    A polgári entellektüelek magányosságát Bálint György, Márai tragikus sorsú kortársa, találóan "botcsinálta individualizmusnak" nevezte. "Robinzonok élnek szorosan egymás mellett a maguk apró szigetein, de nem tudnak tudomást venni egymásról, nem tudnak érintkezni egymással. Ma entellektüelnek lenni annyit tesz, mint magányos, elhagyott, kereső embernek lenni, dzsungelben úttörőnek lenni, mindent minden oldalról látni és gyötrődni az állásfoglalás egy fix pontjáért, kimenteni a romokból egy csepp kis etikát, egy csepp kis esztétikát, csak annyit, amennyi magánhasználatra elég." Márai Robinzonként, magányos, elhagyott, kereső "entellektüelként" próbált kimenteni a társadalom romjaiból "egy csepp kis etikát". Csak annyit, amennyi magánhasználatra elég.
    Szemléletét mélységes antropológiai pesszimizmus hatotta át. Néhány kiragadott mondat: "Minden reménytelen, ami emberi." "Az emberi élet végtelen félreértések örök sorozatának körforgása." "Az ember veszélyes teremtmény, mint a cián vagy a légyölő galóca." "Az ember reménytelen, nem lehet igazi feladataira nevelni, nem lehet közömbösíteni lelkében az ősi mérget. Az ember a világ veszélye." "Sorsforduló és korforduló pillanatában élsz, mikor minden reng és változik, a hagyomány, az erkölcsi törvények, az ismert életformák. Mintha már nem is házakban laknál, hanem az élet őserdejében, ahol állandóan zeng az ég és dúl a vihar. S a változásban reménykedel. [...] De egy valami nem változik: az emberi természet. Nincs erkölcs, érvelés, csoda, amely igazán és mélyen változtatni tudna az emberi természeten. Az ember marad, aki volt. Az emberi anyag reménytelen, a tűz és a lúg sem tudja másítani."
    Ennyire reménytelen lenne az ember? Vörösmartyval szólva: "sárkányfog-vetemény"?
    Lemondhatunk-e az emberi társadalom, benne az emberek, megváltoztatásáról? Vörösmarty erről a legsötétebb történelmi korszakban sem mondott le. "Ó nem, nem! Amit mondtam, fájdalom volt." "És mégis - mégis fáradozni kell." Legborongósabb hangulatában is reménykedett abban, hogy "újabb szellem kezd felküzdeni, / Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani". Egy új kor eljövetelében bízott, amikor "a legalsó pór is kunyhajában / Mondhassa bizton: nem vagyok magam! / Testvérim vannak számos milliók; / Én védem őket, ők megvédnek engem. / Nem félek tőled sors, bármit akarsz. / Ez az, amiért csüggedni nem szabad."
    Az "ősi méreggel" szemben a magányos embernek menedékül és vigaszul Márainál csak a rezignált beletörődés és az egykedvűség marad. "Ha megtudsz valami valóságosat az életről, nyugodt leszel és egykedvű." "Aki az emberek között él, tehát az igazságtalanságban él, mit is reméljen? Ha szívét egyfajta nyugalomra és alázatra tudja nevelni, ez már csaknem vigasztalás és derű." Keserűen vallotta be: "Életprogramnak nem sok, de nem tudok mást." Legártatlanabb praktikus tanácsai mögött is érződik polgári fogantatású világszemlélete: "menj az erdőbe", "sétálj egyedül". Itt nemcsak arról van szó, hogy erdőben sétálni egészséges. Az erdő a magány szimbóluma, a magányos ember végső menedéke és vigasza.
    József Attila számára még az erdő is "elvtárs". Azért menekül az erdőbe, hogy ott "erejét összeszedje", majd visszataláljon "közösségébe". "Hát kijöttem ide, az erdőbe. Csak egy pillanatra martak ki, csak. Zúgj, erdő elvtárs! [...] Kijöttem, hogy erőm összeszedje, mint a néni a gallyat, a bánat." Az erdő, a fák, az "ákácok" nála a "közösségi kötődés" jelképei. Ákácokhoz című versében magáról és embertársairól írta: "Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa? Nem sors az egyes ember sorsa!"
    Márai szerint "az emberek csak egyenként felelősségteljes, érző és résztvevő emberek, tömegben olyanok, mint a csorda" - írta. "A tömeg reflexei már nem emberiek többé. Vitatkozni nem lehet velük, mintha iszákosokkal és eszelősökkel vitatkoznánk."
    József Attila viszont így ír: "A tömeg járó erdő rengeteg, / ha megáll, vér a gyökere. / Termőföld talpa, tenyere. / [...] ő az épület s az építő, / lenn alapkő és fönn tető, / a dolgozó, a tervező / - éljen a munkásság, parasztság, / nem fogja polgári ravaszság."
    Két homlokegyenest ellentétes világnézet és életprogram. Az egyik a rezignált polgáré: "az ember veszélyes és reménytelen", "a tömeg csorda", "légy bátran magányos". A másik a proletárköltőké, aki "tudatos jövőben lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát." "Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen."
    Melyikre hallgassunk? Melyiket válasszuk életprogramunknak?
    Márai jól ismerte azt a világot, a polgári világot, amelyet íróként belülről ábrázolt. Irodalmi hősei polgárok, akik "sanda óvatossággal befelé élnek". Amenynyire csak lehet, távol tartják önmagukat a történelem külső történéseitől. Féltve őrzik titkaikat, élik személyes drámáikat. A történelem azonban olykor hívatlanul is betör életükbe.
    A gyertyák csonkig égnek című regényben két idős ember, hosszú távollét után, saját életükre, egykori barátságukra, a k. und k. hadseregben eltöltött közös évekre emlékszik. Barátságuk hirtelen megszakadására keresnek magyarázatot. Életük féltve őrzött legszemélyesebb titkait fürkészik. Egyikük még az első világháború előtt elhagyta barátját és az országot, váratlanul Angliába, majd a gyarmatokra távozott. Elmeséli, hogy 1917-ben, a Malájföldön, mocsaras őserdőben dolgozott munkafelügyelőként. A felügyelete alatt dolgozó kínai és a maláj kulik egy napon, délben 12 órakor, messze minden hírforrástól, újságtól, telefontól, rádiótól, hirtelen beszüntették a munkát. "Semmi sem változott körülöttük, a munkafeltételek, a fegyelmi rendszer minden a régi volt, az ellátás is [...] Mindenfélét követeltek [...] Érthetetlen volt, mi ütött beléjük. Négyezer kuli a szemem előtt változott sárga és barna ördöggé."
    A történet hőse csak aznap délután szerzett tudomást a hírről, hogy a távoli Oroszországban győzött a forradalom. "A hírt Londonban is aznap tudták meg, mikor az én kulijaim, telefon és rádió nélkül, az őserdőben, a mocsár közepén. Érthetetlen volt. Aztán megértettem. Ami az embernek fontos, azt megérzi műszerek és telefon nélkül is." A kínai és maláj kuliknak fontos volt a távoli Oroszországban elkezdődött forradalom, ezért újság, telefon, rádió nélkül, ösztöneikkel "megérezték", és a maguk módján reagáltak rá. Miként József Attila írta: "A történelem futószalagára szerelve ígyen készül a világ."
    Márai a "sanda óvatossággal befelé élő" magányos embereknek kínál "magánhasználatra" egyfajta életkalauzt és lelki vigaszt, "egy csepp etikát". Az embereknek azonban főleg arra van szükségük, hogy eligazodjanak a történelemben. Csak ekkor nőhet igazán naggyá az ember - immár nemcsak képzeletben. Ekkor mondhatjuk bizton Vörösmarty szavaival: "nem vagyok magam, testvéreim vannak, számos milliók, én megvédem őket, ők megvédnek engem".
    Ehhez azonban nem Máraira, inkább Vörösmarty Mihályra, Bálint Györgyre, József Attilára kell hallgatnunk.